A közelmúltban jó néhány intézmény, jelentés elmarasztalta a román államot, illetve a politikumot a sajtót ért nyomásgyakorlások, és általában a sajtószabadságot korlátozó tényezők miatt: a Freedom House, Agentia de Monitorizarea Presei, a Román Akadémiai Társaság (SAR), az SEENPM (South Eastern European Network for the Professionalization of the Media) tanulmánya, de Pierre Moscovici EU raportőr jelentése is megemlíti e témát. Már az alkotmányban is van egy-két furcsaság. A 30. szakasz szerint: „A törvény tiltja az ország és a nemzet gyalázását, (…), a területi szeparatizmusra vagy a nyilvános erőszakra való uszítást, valamint a jó erkölccsel ellenkező obszcén megnyilvánulásokat.” Mi számít ország, illetve nemzet gyalázásnak, ki és mi alapján dönti el, hogy mi az obszcén megnyilvánulás? És ha valaki a szeparatizmus gondolatával ért egyet? Ez büntetendő? A román rádió és tévétársaságok szervezését és működését szabályozó törvény meghatározza a közszolgálatiság mibenlétét is: mutassa be a román nyelv értékeit, a nemzeti és egyetemes, illetve a nemzeti kisebbségek autentikus kulturális és tudományos alkotásait, „harcoljon az ország függetlenségéért és nemzeti egységéért (sic!-szerk.), az emberi méltóságért, igazságért és törvényességért.” Gyakori újságírói tapasztalat, hogy a közhivatalok megtagadják az igényelt adatokat, mivel a sok kétértelmű megfogalmazás kibúvókra, önkényes döntésekre ad lehetőséget. A televízió elfogult, ezt mutatta a Sajtómonitorizáló Ügynökség felmérése a kormánypárt választások előtti szerepeltetéséről. Az RTV1 a következő arányban szerepeltette képernyőjén a pártokat: kormánypárt 72%, ellenzéki 26%, RMDSZ 2%. A kilencvenes évek elején, bányaszjárás idején a „rendcsinálás céljából” Bukarestbe hívott bányászokkal, mint a „munkásosztály megbízható elemeivel”, szószerint szétverették nemcsak az ellenzéki megmozdulást, hanem az ellenzéki pártok székházait, az ellenzéki szerkesztőségeket. A közszolgálatinak nevezett tévé készségesen beszámolt az ott talált drogokról, dollárokról. A posztkommunista hatalom elsősorban ott vesztette el a ’96-os választásokat, ahol a kereskedelmi tévék (PRO TV és az Antena 1) elterjedtek. A törvények azon pontjai, amelyek kiszolgáltatják a sajtót a politikumnak, megmaradtak. A Capital gazdasági hetilapnak 13 városbeli 22 helyi tévéadó tavalyi monitorizálása nyomán tizenegyről sikerült beazonosítania, hogy az SZDP, öt pedig a NLP közvetett vagy közvetlen irányítása alatt áll. A többiről sem állították a szerzők, hogy függetlenek lennének a politikumtól. Nem sikerölt megtudni, hogy a román média híreit uraló Mediafax hírügynökségnek kik az igazi tulajdonosai. /Herédi Zsolt: Szabad sajtó? = Szabadság (Kolozsvár), máj. 3., folyt.: máj. 4., 5./

Az Országos Diszkriminációellenes Tanács (ODT) csak bizonyos irányban rendkívül éber: a magyarok irányában. Ezt a kolozsvári késeléshez való viszonyulása igazolta. Mikor román agresszorról és magyar áldozatról van szó, nyoma sincs a buzgalmának. Asztalos Csabának, az Országos Diszkriminációellenes Tanács elnökének eszébe sem jutott, hogy hivatalból indítson kivizsgálást. A bukaresti hokimeccsen a román szurkolók skandálása /Ki a magyarokkal az országból!/ kivizsgálására feljelentésre volt szükség. Azonban a csíki szurkolók ellen, a „Cigányok, cigányok!” skandálása miatt hivatalból indult eljárás. Hasonló volt az ODT reakciója Gigi Becali magyarellenes kijelentésére, illetve a Molnár József zsidóellenes kijelentésére. /Herédi Zsolt: Diszkriminációs üresjáratok. = Krónika (Kolozsvár), máj. 6./

Május 8-án nyolcadik alkalommal osztották ki a Dr. Aszalós János-emlékdíjakat Marosvásárhelyen, a Szabadi úti református templomban. A Dr. Aszalós János Emlékalapítvány a szokásos négy díj mellett idén két különdíjat is kiosztott: Járay Fekete Katalinnak, a Népújság munkatársának, aki rendszeresen részt vett az emlékalapítvány találkozóin, s most könyvet írt az alapítványról és a díjazottakról, valamint Raab Vilmos református lelkésznek, aki egy kis település, Siklód megmentéséért harcolt. Dr. Aszalós János (1901-1939), tisztiorvosként a betegségek megelőzését, a járványok megfékezését, a szegények gyógyítását tűztek ki élete céljául. A díjazottak: Búzás Katalin a csíkszeredai Nefelejcs Egyesület vezetőjeként 120 árva és elhagyott gyerek nevelésével foglalkozik. Pupák Felméri Zsuzsa gyógytornász a gyergyószentmiklósi, halmozottan sérült gyerekeket segítő Esély nevű alapítvány oszlopos tagja, Herédi Zsolt a kolozsvári kismamaklub létrehozója és a zeneóvoda folyatója. Balogh András a hét éve folyamatosan megjelenő Berecki Harangszó folyóirat kezdeményezője, szerkesztője. /Simon Virág: Hat taggal bővült a nagycsalád. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 9./

Aszalós János díjat kapott Herédi Zsolt, a kolozsvári Kismamaklub programvezetője, aki Nistor Krisztina és Pintyucza Andrea zenepedagógus munkatársaival együtt vehette át a kitüntetést. A Kismamaklub új és hiánypótló nonprofit civilszerveződés, amely úttörőnek számít az országban még alig létező szociális háló megteremtésében is a karitatív segélycsomagok szétosztása révén. A Bolyhos zeneóvoda rendszeresen vezeti rá a szülőket, hogyan lehet és kell szervesen beépíteni a kicsinyek harmonikus testi-lelki fejlődésébe a muzsikát. A kezdeményező Herédi Zsolt szociológus legfőbb érdeme kiváló szervezői tevékenysége. /Kitüntetés a Kismamaklub szervezőinek. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 14./

Romániában a rendszerváltás után a szabad sajtó teljesen újszerűen hatott, robbanásszerűen elszaporodtak a kiadványok, nőttek a példányszámok, tehát nagy volt a konkurencia. Később összezsugorodott a piac, és átvette a vezetést a tévé. Jelenleg Romániában a lakosság 80 százaléka a tévéből szerzi közéleti információit. Az írott sajtó azért közvetve is hat, hiszen tematizálhatja a közéletet: témáit átveszik a rádió-, illetve a tévéadók. 2004 nem a véleményszabadság éveként vonul be a romániai sajtótörténetbe. Tavaly ugyan már nem vertek meg 20 újságírót, mint például 2003-ban, ellenben nagyobb mértékben érvényesült a gazdasági nyomás a laptulajdonosokon keresztül. Mircea Toma, a Független Újságírásért Központ, valamint az általa vezetett Sajtómonitorizáló Ügynökség 2003-ban végzett felmérése szerint a megkérdezett 258 újságíró 75 %-a vallotta azt, hogy legalább egyszer le kellett hogy mondjon egy bizonyos téma megírásáról alkalmazója nyomására. Az újságírók 25 %-ának volt pere folyamatban, 23 %-át rendszeresen fenyegették, hogy különböző kényes témákat ejtsen, 90 %-ának már legalább egyszer visszautasították a közintézmények az információszolgáltatást. A megkérdezett újságírók fizetése 2,2 és 6 millió lej között mozgott. Zsarolás is folyik. Több lap fizetett hirdetésekért cserébe ejti a reklámot fizetők portáján indított oknyomozó riportokat. A kormány, illetve egyes közintézmények esetében szélesebb a skála: a „zsarolási eszköztár”: adósságátütemezéssel, elengedéssel, különböző engedményekkel, juttatásokkal bővül. A tulajdonosoknak több esetben nem sikerült megtörni a főszerkesztőket, vagy akár a szakma szolidaritását (ez Magyarországon elképzelhetetlen lenne). Tavaly az írott sajtóban az Evenimentul Zilei és a Romania Libera vált a gazdasági háttéregyeztetések prédájává. Hasonló botrány robbant ki a legnagyobb példányszámú román lap, az Adevarul házatáján is A szerkesztőségi tagok döntési hatáskörét megvonó főrészvényesi akció hátterében az exfőszerkesztő Viorel Hrebenciucot, az SZDP politikusát sejtette. Az Adevarul újságírói inkább szedték a sátorfájukat és új lapot adtak ki, a Gandult. Hasonlóan cselekedett a román értelmiség egyik hetilapjának számító kiadvány, a Dilema teljes munkatársi gárdája is. Miután Augustin Buzura, a lapot kiadó költségvetési intézmény, a Román Kulturális Intézet (korábbi Román Kulturális Alapítvány) igazgatója többször is megpróbált nyomást gyakorolni a főszerkesztőre, a szerkesztőség kivonult, megalakítva a Dilema Vechet (a régi lap pedig megszűnt). /Herédi Zsolt: Prés alatt az írott sajtó. Szabad sajtó? = Szabadság (Kolozsvár), máj. 21./

Sok papírmunka után fél éve sikerült bejegyeztetni Kolozsváron az Életfa Családsegítő Egyesületet. Tevékenységük összefonódik a Vi-Waldi Játszóházéval, a Herédi Zsolt-féle kismamaklub szervezésében sikerrel együttműködnek az unitárius óvodával, és az újszülöttet nevelő kismamákat támogató Otthon segítünk programban segítőtársra leltek Bibza István református esperesben. Az egyesület közösen a Vi-Waldival létrehozza a Várandósok Klubját. /Kerekes Edit: Gyermeknevelésben otthon is segít az Életfa. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 30./

Egy román újságíró körkérdést küldött szét: mi a véleményük arról, hogy a mai fiatalokat egyáltalán nem érdekli a kultúra. A magyar közbeszédben is téma ez. Erről fejtette ki véleményét Herédi Zsolt. A kulturális piacon az elmúlt időszakban mind a kínálat, mind a kereslet is megnőtt, egyre változatosabb is lett. Nem lehet ugyanakkora színház- vagy mozi látogatottságot elvárni ma, mint a rendszerváltás előtt, amikor a vizuális kultúra lehetőségei egy színházi előadás vagy nagy ritkán egy nézhető mozi vagy tévéfilmre szorítkoztak. Nemcsak a fogyasztó pénzéért, hanem az idejéért is versengeni kell. A fiatalok olyan tudást akarnak felhalmozni, amit a későbbiekben fel tudnak használni. Megnőtt a fiatalok vizuális kultúra iránti igénye. Egyre inkább teret hódít a szórakozás, illetve a tömegkultúra. Múzeumlátogatásra ösztönző marketingfogás volt, hogy több látogató – csoportok, (nagyobb) család – esetén olcsóbb volt a jegy. Ezt ma már szinte minden nagyobb múzeum árpolitikája alkalmazza. Ösztönző fogás neves szakemberek meghívása, előadása, vagy kérdezz-felelek szerű beszélgetés szervezése a látogatókkal. Gyerekek körében nagy divatja van a dinóknak. Ezt lovagolta meg a budapesti Természettudományi Múzeum is. Itthon is lehetne hasonlót kezdeményezni. Sok idősebb kolléga ellenségesen fogadja az újító szándékú fiatalok ötleteit. A különböző megemlékezéseken sokszor az iskolásokat szeretnék kirendeltetni közönségnek. Továbbra is túlsúlyban vannak a múltidéző témák, azonban inkább lejáratják, az amatőr „marketinggel” a témát. Másik fékező erő a magyarországi társadalom és sajtójának tekintélyes része, amelyik hagyományőrző archaikus társadalomnak szeretné megtartani a határon túli magyarságot. A világban zajló kulturális folyamatok mellett sok tekintetben lemaradt a hazai magyar nyilvánosság, az ifjúsági szubkultúra csak mostanában kezd támogatást kapni. A magyar pályázati pénzek csak a paraszti kultúra művelőinek, netán a komolyzenének voltak fenntartva. Amikor a hazai politikusok a fiatalok tömege előtt akarnak beszélni, koncertturnét szerveznek ismert együtteseknek. Gyakori a rendezvényekre való rátelepedés. Az RMDSZ a fő pénzosztó, ő számít a legnagyobb „rátelepedőnek”. A rendszerváltás után hosszú évekig az erdélyi közéletben a politika és a civil szféra személyeken keresztül teljesen egybeolvadt. Ekkor lépett színre az RMDSZ új generációja, a MIÉRT, amely az utóbbi pár évben igyekezett korrigálni e képet. Pénzosztó pozícióját kihasználva szponzorként beszállt a Transindex szervezte Médiabefutó, Humorfesztivál, és több más sikeres rendezvénybe/re. Ők irányítják a többnyire erőforrás orientált és nem problémaorientált civil szervezeteket. A pénzosztó döntéshozók befolyásolták az elmúlt időszakban a kulturális rendezvényeket, sőt az egész civil szférát. /Herédi Zsolt: A kultúraigény esete a fiatalokkal avagy rendezvényszervezők vs. valóság és modernitás. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 18., folyt. : jan. 19., 21., 22./

A múlt rendszerekből öröklött mechanizmusok, normák, reflexek működnek: ügyintézésben a „kijárás”, alkalmazás, jutalmazás, „pályáztatás” terén a bizalmi emberek, a protekcionizmus élvez előnyt. Herédi Zsolt hozzászólt a Székelyföld-vitához. A politikum rátelepedett az erdélyi magyarság minden erőforrására, intézményére (egyedüli kivétel talán a Sapientia). Az RMDSZ minden intézményt maga alá gyűrt, a két államtól származó pénzügyi támogatások fölött kontrollt gyakorol. A romániai magyar sajtó nagy része szervilis. Néhány ritka kivételtől eltekintve tabutéma, hogy miért olyan lassú Székelyföldön a restitúció. A politikai elitet terheli a felelősség ezen állapotok fenntartásában. Csutak István a székely székeket a modernizáció fékjének nevezte. A mögöttes cél az RMDSZ székelyföldi területi újraszervezési szándékának indoklása. Székelyföld esetében a tünet megállapítása, azaz a modernizációs deficit és az együttműködés, társadalmi szolidaritás hiánya helyesnek mondható, a diagnózis már kevésbé, a terápia viszont hiányzik. Székelyföldön a társadalmi modernizáció – egyelőre – RMDSZ függő. Szórványban nagyobb az egymásrautaltság. Csutak felhozott példáit megcáfolták az érintett szakemberei: a színház-tematikát Parászka Miklós, a csíkszeredai régizene fesztivál értékelőjét László V. Ferenc (Székelyes betartás? Szabadság). Az egyetlen konkrét lépés, amit Csutak elvár: a székely székek felszámolása. A székek felszámolásával nagyobb hatalom koncentrálódik a megyei vezetés kezében. /Herédi Zsolt: Kommunikációs mutatvány vagy modernizáció? = Szabadság (Kolozsvár), febr. 19., folyt. : 20., 21./ Előzmény: Csutak István : Székek földje – Székelyföld? = Szabadság (Kolozsvár), jan. 8./

A Magyar Polgári Párt (MPP) kolozsvári szervezetének közgyűlése rangsorolta kolozsvári tanácsosjelöltjeit: 1. Gergely Balázs régész, történész, 2. Herédi Zsolt szociológus, 3. Csép Sándor médiaszakember, 4. Lakatos Róbert filmrendező, 5. Soós Sándor informatikus, 6. Kilyén Csaba vállalkozó, 7. Somai József közgazdász, 8. Asztalos Lajos helytörténész, 9. Szász Péter vállalkozó, 10. Juhász Péter informatikus. /Az MPP Kolozs megyei tanácsosjelölt listája. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 17./

Romániának nincs népességszaporulatot támogató politikája – fogalmazott Tonk Gabriella helyettes államtitkár, az Országos Gyermekjogvédelmi Hatóság alelnöke az Életfa Családsegítő Egyesület által szervezett találkozón Kolozsváron. Május 9-én Szabó Kinga az Életfa képviseletében átnyújtotta Tonk Gabriellának, valamint az MPP-t képviselő Sándor Krisztina megyei elnöknek és Herédi Zsolt városi tanácsosjelöltnek azt az iratot, amelyben megfogalmazták észrevételeiket a jelenleg érvényben lévő törvények kapcsán, valamint javaslataikat az törvénytervezetekre vonatkozóan. /S. B. Á. : Új törvény készül a gyermekgondozásra. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 12./

Herédi Zsolt szociológus /sz. Kolozsvár, 1971/ az MPP kolozsvári tanácsosjelöltje szerint hiányzik az egységes városfejlesztési koncepció. Kiemelt helyet szán a kolozsvári magyar fiatalok, fiatal családok problémáinak, a környezetvédelmi kérdéseknek. A közszolgálati intézmények centralizált, belvárosi szolgáltatásainak lakótelepi kiterjesztései a belvárosi forgalom túlterheltségét is csökkentenék. Támogat minden tervet ami a régi a zöldövezetek megőrzésére irányul. /Sz. K. : Hiányzik az egységes városfejlesztési koncepció – véli Herédi Zsolt szociológus, az MPP városi tanácsosjelöltje. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 20./

Az Evenimentul Zilei országos román napilap azt írta, hogy a hatóságok megfigyelés alatt tartják az emós fiatalokat (október 11.). Nem igazán lehet érteni az emósok világfájdalmát, ez a tinik újabb divathulláma. A Temes megyei rendőrfőnök szerint az emós gyerekek a nemzetbiztonságra, a társadalomra veszélyt jelentenek, ezért különleges „megfigyelő” csoportot hoztak létre. A csoport a megyei rendőrség hét rendőrnyomozójából, meg nem említett számú hírszerzőből, illetve a Független Adatgyűjtő Védelmi Szolgálatnak fordítható (Serviciul Independent de Protectie Informativa) szervezet tagjaiból áll. Ez utóbbi nevével a cikkíró most találkozott először. Nem lehet tudni, hány alkalmazottja, mekkora költségvetése van e szupertitkos hivatalnak, tevékenységének nincs nyoma, nincs honlapjuk. Nem található róluk semmi a világhálón, Románia újságjaiban sem. A Román Hírszerző Szolgálat (SRI) egy újabb sóhivatal részlegéről van szó? Nem a különböző gazdasági ágazatokra rátelepülő maffiacsoportosulásokat, a környezetszennyezőket kell figyelni; a milliárdos sikkasztásokat, hanem a tiniket. A rendőrfőnök bükkfanyelven előadta, nem kémkednek a gyerekek után, céljuk „csupán adatokat gyűjteni az illető hullámról, hogy létezik-e, és milyen gondolataik vannak”, valamint közölte, hogy beépített informátoraik is vannak az emósok között. Mindezt az adófizetők pénzén teszik. /Herédi Zsolt: Sóhivatali örökségek. = Krónika (Kolozsvár), nov. 7./

A nemrég nyilvánosságra hozott ifjúságszociológiai felmérés (Kiss Tamás–Barna Gergő: Erdélyi fiatalok 2008. Közvélemény-kutatás az erdélyi magyar fiatalok társadalmi helyzetéről és elvárásairól) eredményeinek nagy része előrelátható volt. A modernizációs folyamatok terén a románhoz képest jókora előnnyel indult a ’90-es években az erdélyi magyar társadalom, mára azonban messze lemaradt. Az erdélyi magyar, 18 és 35 év közötti fiatalok 60%-a szerint a nők feladata a takarítás (országosan ez az arány 47%, erdélyi szinten 40%). A rommagyar társadalom egypártrendszere jelenti a magyarázatot a magyar fiataloknak a közélettől való elfordulására. A magyar fiatalokat alapvetően nem érdekli a politika. Érdekes adat ebben az összefüggésben még az önmegvalósítási igény hiánya (a magyar fiatalok esetében ez 20%-os, szemben a romániai 39%-os és az erdélyi 41%-os átlaggal). A magyar fiatalok több gyereket terveznek, mint román társaik. Az erdélyi magyarság egyik legfontosabb problémája az állandó számbeli fogyás, mégis 19 évet kellett várni arra, hogy olyan országos felmérés szülessen, amelyben erre is rákérdeznek a kutatók. Remélhetőleg az ezekre vonatkozó kérdések ezentúl a kérdőívek állandó témáit képezik. Elgondolkodtató: ha a magyar fiatalok körében a gyermekvállalási szándék nagyobb, mégis miért kisebb mégis a gyermekszám? /Herédi Zsolt: Adatok a magyar fiatalok gyermekvállalásáról. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 16./

December óta mintegy 700 aláírást gyűjtött már össze az Életfa Családsegítő Egyesület annak érdekében, hogy indítsanak magyar csoportokat a kolozsvári bölcsődékben, tájékoztatott Herédi Zsolt, az Életfa Családsegítő Egyesület vezetőségi tagja. Románia alkotmánya kimondja, hogy a kisebbségeknek joguk van anyanyelvi oktatáshoz minden szinten. Kiss Tamás demográfus adatai szerint Kolozsváron a 2005–2007-es időszakban mintegy 780 magyar gyermek született, ami azt jelenti, bőven lenne elég gyermek magyar csoportok létesítésére. /S. B. Á. : Folytatódik az aláírásgyűjtés a magyar bölcsődei csoportokért. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 29./

Az Erdélyi Családszervezetek Szövetsége találkozója zajlott március 20-21-én. Az Életfa Családsegítő Egyesület kétnapos rendezvényének a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet adott otthont. Zsigmond Emese, a Napsugár és a Szivárvány folyóiratok főszerkesztője beszélt a tagszervezetek képviselőinek közgyűlését követően. A kerekasztal-beszélgetés meghívottjai a család múltbeli és jelenlegi szerepéről vitáztak, majd a szervezetek bemutatkoztak. Az Életfa Családsegítő Egyesület nevében Sándor Boglárka Ágnes, a Szabadság munkatársa köszöntötte a jelenlévőket. Szociológusok, pszichológusok fejtették ki véleményüket. A meghívottak között volt Csíki Sándor, az Erdélyi Családszervezetek Szövetségének elnöke és Szabó Endre, a magyarországi Nagycsaládosok Országos Egyesületének (NOE) elnöke. Csép Sándor, az Áldás-népesség Társaság elnöke köszöntötte a jelenlévőket, beszélt a magyarság fogyatkozásának témáját feldolgozó filmjeiről. Csép szerint Magyarországhoz hasonlóan Erdélyben is be kell vinni a köztudatba a népességcsökkenéssel járó veszélyeket és a családszervezetek létezésének fontosságát. Ballok Enikő, a görgényüvegcsűri Családi Kör Egyesület vezetője elmondta: 32 családot magába foglaló egyesületük többek között szüreti bálokat, ünnepek témaköréhez kapcsolódó játszóházakat, gyermeknapi kirándulásokat szervez. Dánél Sándor, a Csíkszeredai Egyesület a Nagycsaládokért elnöke elmesélte: a szervezethez tartozó 17 családban összesen 80 gyermek van. A szervezetet négy évvel ezelőtt jegyezték be. A nagyváradi Pro Familiae Alapítvány, a kézdivásárhelyi Őrcsillag Egyesület, a nyárádszeredai Pro Familia Transilvania Egyesület, a marosvásárhelyi Szomszédság Szervezet tevékenysége elsősorban a közösségépítésre koncentrál. A marosvásárhelyi Lazarenum Alapítvány a gyermekek és az idősek megsegítésére alakult: árvaházat, öregek otthonát, utcagyerek missziós házat működtetnek. A kolozsvári Életfa Családsegítő Egyesület által szervezett programok közül Herédi Zsolt szociológus, az egyesület vezetőségi tagja a Kismamaklub indulásáról beszélt, Kundi Enikő pszichológus, az Életfa elnöke az Otthon segítünk szolgálatról mesélt bővebben. /Ferencz Zsolt: Szerepek és szerepzavarok, változó családmodell. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 23./

Herédi Zsolt által útjára indított, jelenleg az Életfa Családsegítő Egyesület keretében működő Kismamaklub tizedik születésnapját ünneplik október 29-én Kolozsváron. /Tízéves a Kismamaklub. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 27./

Nagy és kis lépések politikája
Az RMDSZ húsz évének történetét felidéző Szabadság-beli sorozat olvasása közben két olyan témán akadt meg a szemem, amelyek most is aktuálisak Kolozsváron. [Kommentálható]
Aktuális kolozsvári „apró lépések”
„1992. december 22. Az Országos Műemlékvédő Bizottság határozatban tiltja meg a Kolozsvár Főterén található emlékművek és azok környezetének módosítását, elrendeli a Mátyás-szobor eredeti állapotának visszaállítását. Az intézkedést nem támasztja alá politikai akarat, ezért hatástalan marad.”
Nos, hát itt az ideje, hogy polgármesterünk bebizonyítsa: van benne politikai akarat. Ha nem is a magyarok iránti nyitottságra, legalább a miniszteri utasítások, határozatok végrehajtását illetően. A kétnyelvű emléktáblákról ugyanis azt nyilatkozta: miniszteri tájékoztatást várt, és ha aszerint is megengedett a magyar nyelv, csak akkor hajlandó magyar felirattal is ellátott táblákat kitétetni. Nos, a kis lépések eredményességét bizonyítandó, hajrá! Igazán apró lépésre lenne szükség Kelemen Hunor művelődési miniszter részéről. Egy kis írásbeli miniszteri utasítás hasznos volna az ilyesmire sokat adó polgármesterünknek. Sőt, még csak nem is kellene újonnan kitalálnia, csupán a sok évvel ezelőtti elődje utasításának érvényt szereznie. És még csak külön licitet sem kellene kiírni a nagy táblaeltávolító munkára, a szoborrestaurálásba, térátrendezésbe vígan beleférne.
Szintén jó volna a többi szoborról is eltűntetni a magyargyalázó táblákat miniszteri rendelet nyomán.
A kormányzatiság haszna/ára
A visszatekintés olvasásakor „megnyugtatóan furcsának” tűnt – ha lehet így fogalmazni – a kilencvenes évek vad, nyíltan nacionalista hangulata. Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy a parlamentben a magyarok internáló táborba zárását javasolják a választott törvényhozók. Ennek a lincshangulatnak az eltűnésében feltétlenül szerepe volt az RMDSZ kormányzati szerepvállalásának is. Azért a hangsúlyozott „is”, mert ez önmagában nem lett volna elég. Úgy vélem, bár fontos tényező volt a kormányzati részvétel, ez mégsem abban a formában járult hozzá a szövetség, a magyarok megítélésének megváltoztatásához, ahogy az a hivatalosnak mondható eremdéeszes retorikákban szerepel, vagyis hogy „megmutattuk a románoknak, mi is értékes tagjai vagyunk a társadalomnak, hozzájárulunk az ország felemelkedéséhez, stb.” A soviniszták, ha nem is mondták/ják ki nyíltan, szerintem korábban sem vonták kétségbe, hogy a magyar közösség kompetens politikusokat adhat az országnak. Nem is ez a problémájuk a magyarsággal, kormányra kerüléssel, hanem inkább az, hogy ilyenformán nehezebben megy beolvasztásunk, kivándorlásra kényszerítésünk, vagyis az ország nemzeti homogenizálása. A szociológiai felmérések is azt jelzik – sarkított megfogalmazással élve –, hogy inkább azokból kerülnek ki a szélsőséges nacionalisták, akik kevesebbre tartják saját közösségüket (az általuk riválisként felfogottaknál).
Felborulóban a tekintélyelvű világszemlélet?
A hazai társadalombeli szélsőségesség visszaszorulásában nagy szerepe van az országunkban honos tekintélyelvűségnek, ami különben más kelet-európai országban is jelen van, különösképpen az ortodox civilizációban. Korábban Romániában a kisebbségiek, akár a társadalom alján lévő rétegek, kiszolgáltatottnak, könnyű prédának számítottak a hatalmon lévőkkel szemben, akik természetesen a többség soraiból kerülhettek ki. A soviniszták nyájszelleme szerint ez így is van rendjén. Amikor nem voltak hatalmon, a nemzetiségi olyankor is szoros kapocs volt, ami összekötötte őket az éppen hatalmon lévőkkel. Az elnyomottak/gyarmatosítottak fölötti összekacsintáson túl ez tette őket is kormányképessé, hiszen az etnikum a kormányképesség kritériumának egyik előfeltétele.
A kormányzati szerepvállalással valóban felértékelődött a szerepe a magyar szövetségnek, így nem lehetett már büntetlenül belerúgni, az addigi szokásos „áldozat” szerepéből hirtelen a hatalom sáncain belülre került. ’96-ig a felfele fejet hajtó, lefelé, a kisebbekbe rugó szélsőségesek mentalitásába nem illett bele a kisebbségi kormányzás képe, de ez a szerep mára már normálisnak mondható. A közvélemény számára is elfogadhatóvá vált, és ez jó dolog, RMDSZ-érdem. De az már kevésbé, hogy szinte hozzá is nőtt a szövetséghez ez szerep, mert ennek néha túl nagy ára volt.
A normalizáció útján?
Ugyanakkor van egy folyamat, ami a szövetség kormányzati szerepétől függetlenül ebbe az irányba mutatott volna. A tömegeket ma már nem hozza annyira lázba a politika, már nem tapasztalható az az érzelmi töltés, amivel rögtön a rendszerváltás után viszonyultak a politikai történésekhez. A bezárt, nacionalista, népbutító propaganda kizárólagossága megszűnt, sokan megfordultak külföldön is, a külföldi kulturális termékek és más világnézetek ide is betörtek. Másképpen fogalmazva: a globalizáció hatására a világ kinyílt, elmozdult a normalizálódás irányába a politikai élet is. Mert ez egyrészt a normalizálódás foka, másrészt viszont a kiábrándultságé is. A normalizálódás jele az, hogy nem lehet olyan szinten manipulálni a tömegeket, mint eddig. Az is világossá vált, hogy a politika mégsem olyan mint a foci, amihez mindenki ért, egyre többen fordultak el tőle, és hagyták a szakértőkre, az érdeklődés középpontjába más témák kerültek. Ugyanakkor sokan ki is ábrándultak, rájöttek, hogy nincs sok befolyásuk a politikára, és hát az is tény, hogy az ország politikai elitje alulteljesített az elvárásokhoz képest is. Mintha kontraszelekciós alapon választódnának ki a politikai vezetők, a tehetségesebb szakemberek inkább a magánszektorban próbálnak meg érvényesülni vagy kivándorolnak/tak.
Ugyanakkor a modernizáció egyik velejárója az elidegenedés és a közösségi ügyek iránti érdeklődés csökkenése. Ez egy több évtizedes diktatúrából kikerülő alacsony állampolgári kultúrájú népesség körében mindenekelőtt a politika iránti érdeklődés megcsappanásában is megnyilvánul.
Kihagyott „nagy lépések”
Nem tudhatjuk, mi lett volna a hozadéka a szövetség belső ellenzéke által sokszor követelt ellenzéki szerepnek. A „mi lett volna ha...” típusú kérdésekre ezesetben nincsenek egyértelmű válaszok, ezért így némiképp értelmetlenek is, viszont pár sejtés megfogalmazható. Mindenekelőtt az, hogy a kormányzás kétségbevonhatatlan előnyei ellenére még egy politikai szervezet számára is néha inkább megéri kormányon kívül maradni, azaz több utat is kipróbálni. A kormányzás egyik elkerülhetetlen velejárója, hogy olykor népszerűtlen intézkedéseket kell meghozni, ami nem tesz jót egyetlen kormánypárt megítélésének sem. Ez a magyar szervezet esetében sem volt másképp. A magyarság szavazóinak aránya folyamatosan csökkent. (Az első EP választás volt a nagy kivétel, de ez is éppen azért, mert Tőkés László is indult függetlenként.). Amikor az RMDSZ 2000-ben úgy döntött: kívülről támogatja a „vörös bárók” kormányát, az addigi román szimpatizálók nagy részét is elvesztette. A kormányzati szereppel járó népszerűségcsökkenést csak erősítette a kormányban maradás-bekerülés is, ami sokszor elvtelen helyezkedéssel (lásd a különböző szövetségváltások), megalkuvással (pl. Bolyai Egyetem, aztán Petőfi – Schiller, majd még az sem) járt. Emiatt a magyar választók is elfordultak a politikától, levonták a „a mieink sem jobbak a Deákné vásznánál” -szerű következtetést, nőtt azoknak a száma, akik más pártokra szavaztak. Ezekre a folyamatokra persze ráerősítettek más, a kormányzástól független jelenségek is. Például a kontraszelekciót erősítő belső rekrutációs politika, valamint a klientúraépítés (pl. támogatáspolitika terén).
Az állandó kormánytámogatással mintha csökkent volna az RMDSZ szövetségének az ára is.
Az RMDSZ a folyamatos kormányzati politika erősítésével kihagyott pár olyan lehetőséget, amelyet – bár átmenetileg konfliktusos állapotot idézett volna elő – talán nem ártott volna kipróbálni. A kormányzás árában benne volt néhány fontos projektnek a „parkoltatása” is, így ezek sokéves szünet, illetve négyévenkénti elővétele után hiteltelenül hangzanak a választók előtt. Nagyobb nemzetközi és hazai visszhangra talált volna, ha a NATO- és EU-csatlakozások előtt ellenzékből követelte volna az RMDSZ az autonómiát, magyar nyelv hivatalossá tételét bizonyos helyeken, illetve magyar egyetemet, mint így utólag, négyévenkénti választások idején.
A felvidéki és vajdasági példák is azt mutatják, hogy bizonyos szempontból sikeresebb volt az időnkénti ellenzéki szerep. A Vajdaságban az autonómia valóság lesz, a Felvidéken van magyar egyetem. (A Felvidéken a kétnyelvűség, a magyar nyelvhasználat most úgy tűnik, ellehetetlenül, remélhetőleg átmenetileg.)
A külföldi nyomásgyakorlás olyan elem, ami a legfontosabb időszakban kimaradt a hazai magyarság politikai eszköztárából (vajdasági autonómiáról sem beszélnénk ma enélkül). Visszaolvasva a húsz éves történetet az is kiderül, hogy időnként ellenzékből is nyert „csatákat” – mégpedig a legvadabb időszakokban – a szövetség, mégpedig a nemzetközi szervezetek segítségével (Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet, Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése, Project on Ethnic Relation)
Hatalmon léve immár tényleg elkezdhetnék a kisebbségi nyelveken folyó oktatást szabályozó törvénytervezet megvitatását, amit az RMDSZ még 1994 szeptember 19-én nyújtott be Románia Szenátusába 492 380 állampolgár támogató aláírásának társaságában. (Egy törvény előterjesztéséhez 250 000 aláírás volt szükséges a benyújtás időpontjában, azóta az új alkotmányban ezt levitték százezerre pár megszorítással.) Kormányon az alkotmányban előírtakat kellene betartatni, az aktualizált igényekkel kiegészítve, különösen most, amikor számtalan magyar osztályt a megszűnés veszélye fenyeget.
HERÉDI ZSOLT. Forrás: Szabadság (Kolozsvár)

Új időszámítás a magyar politikai életben?
Általában minden választás átrajzolja a korábbi politikai palettát, de a mostani magyarországi eredmények a szokásosnál is drasztikusabb váltást hoznak, egyúttal megjelent néhány sajátos jelenség is. Ha valaki ezeket az irányváltásokat, pár évvel ezelőtt megjósolta volna, valószínűleg senki nem hitt volna neki. Azokat, akik az elmúlt időszakban figyelemmel követték a közvélemény-kutató intézetek előrejelzéseit, nem érte óriási meglepetés, bár még így is, az eredmények kihirdetése után is ezek egy része nehezen volt hihető, emészthető sokak számára.
Azt hiszem, nem túlzás kijelenteni, hogy a rendszerváltozás óta ennyire még nem voltak felkapottak a politikai elemzők. Bár általában nagyot csökkent a politika iránti érdeklődés, mégis, még főműsoridőben is állandóan visszatérő téma volt nemcsak a „hogyan tovább?” (ami két forduló közt természetes), hanem hogy mi vezetett ide, hogyan történhetett mindez meg. Valószínűleg, hogy ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása hálás téma lesz még jó egy ideig néhány politológus számára.
Melyek is ezek a radikális változások? Az eredmények szinte minden eleme annak számíthat. A radikális szóra persze egyből a Jobbik jut sokaknak eszébe, erről a politikai alakulatról sokan nem hitték, hogy ilyen jó eredményt ér el. (Az európai parlamenti választások előtt a közvélemény-kutató intézetek nagy része nem is mérte népszerűségüket, de azóta már mindenki számol velük). Még nagyobb meglepetés volt a Legyen Más a Politika (LMP) eredménye, amely még fiatalabb párt, kevésbé letisztult ideológiával. Sokan csak „médiapárt”-nak titulálták – nem minden ok nélkül.
Új pártok gyors sikerei, radikalizmus és a zöld ideológia térhódítása, mindez nem magyar sajátosság, beillik a nyugat-európai trendekbe. (Sőt, az LMP esetében – a Véleményvezér blogot idézve – „egyszerűen arról van szó, hogy megérkezett Magyarországra [a régióba először és elsőként!] a nyugat-európai baloldal, annak minden bájával és agyrémével együtt.”) A külföldi sajtó nagy része nem rágódik már a Jobbik népszerűségének eredetén és ideológiáján sem, a nyugat-európai radikális pártok közt sok az éles különbség. Hasonlóképpen az LMP sikere is inkább a más pártokból kiábrándultak nagy számában keresendő, és nem annyira a meggyőződéses zöldek ugrás-szerű megnövekedésében.
A másik meglepetés, amit pár éve még senki nem hitt volna el, az a két fő rendszerváltó párt (jelenleg véglegesnek látszó) eltűnése. A Magyar Demokrata Fórum (MDF) furcsa, tagjai számára nehezen megmagyarázható helyezkedéseivel, döntéseivel, állandó belső botrányaival elvesztette identitását, profilját, lassan leszalámizta magát. Az SZDSZ eltűnésének és a Jobbik népszerűségének néhány okát a későbbiekben megpróbálom bővebben kifejteni. Most már a Fidesz egyre biztosabbnak tűnő kétharmados eredményét emeli ki a nyugati sajtó is, mint egyik sajátos jelenséget.
Változó baloldal
A Magyar Szocialista Párt (MSZP) és a Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) lassan, de biztosan dolgozta le népszerűségét az elmúlt négy év alatt. Kormányzásukat a legtöbb elemző, publicista általában a katasztrófális jelzővel illeti. Az őszödi beszéd mérföldkőnek számított a lejtő elején, amit csak tetézett, hogy az akkori ellentüntetésekre mit sem reagált a miniszterelnök, a kormány. Azaz reagált, csak nem az ilyenkor szokásos és elvárt módon, lemondással, hanem banánköztársaságok diktatúrájára emlékeztető brutalitással és törvénytelen módon verette szét a tüntetőket. A brutalitásokért felelősöket sem kutatták fel, büntették meg, sőt volt a budapesti rendőrfőnököt ki is tüntették. Ritka nagy volt – még kelet-európai mércével is mérve – a választási ígéretek és a teljesítmények közti eltérés, ekkora gazdasági hanyatlást, ennyi korrupciós botrányt, a közbiztonság ilyen szintű leromlását, mint az elmúlt négy (vagy ha úgy tetszik nyolc) év alatt még nem produkált egyetlen demokratikus magyar kormány sem. Az sem mentette már a pártot, hogy profi kampányba kezdtek, számos új arcot indítottak, akár a miniszterelnökjelölt Mesterházy Attilát is. Veszteségminimalizálásra rendezkedtek be a kampány során is, mindez az elmúlt hónapokban javított ugyan a helyzetükön, de csodát már ezek a lépések sem hozhattak, mert magyar választók az elmúlt négy év „teljesítményeit” értékelték a mostani választásokon.
A jelenlegi eredmények tükrében elképzelhető, hogy sok baloldali szavazó a továbbiakban az MSZP kárára az LMP-hez igazol át, miután bebizonyosodott, hogy a kispártra leadott szavazat nem vész el. Ezt fogja segíteni a média szimpátiája (a korábban SZDSZ-t támogató média, amelynek az MSZP vállalhatatlanul ósdi volt), újszerű ötletei is. Hátrányára válhat, hogy túlságosan azonosítják az SZDSZ-szel (oktatási programja, roma ügyekben fellelhető az azonosság) valamint, hogy bizonyos szempontból ideológiája egy konglomerátum, ami eltér a hagyományos bal-jobb témáktól. Nagy feladat lesz e témákat ismertetni, köztudatba vinni, de a tét is nagy, mert ha ez sikerül, akkor egy újfajta erős baloldali párttá nőheti ki magát, a küszöbön álló generációs váltás nyomán akár átveheti az MSZP helyét is a baloldalon.
Kétharmad – kísértés és lehetőség
Az MSZP ámokfutása a Fidesz, – illetve a másik két új kis párt – malmára hajtotta a vizet. A Fidesz eredménye abból a szempontból is óriási, hogy szinte minimális erőbedobással nyertek maximálisan. Kampányuk is visszafogott volt, még a szokásos miniszterelnöki vita megtartásában sem voltak érdekeltek, konfliktuskerülő kampányra rendezkedtek be, hiszen a zászló amúgy is nekik állt (programjukat is későn dobták be, kevés részletezéssel, nehogy eltávolítsanak egyes potenciális szavazórétegeket, amelyek érdekeit sértették volna egyes pontok). Ekkora többség, mint a Fideszé, mint említettem, már ritkaságszámba megy Európában és ennek megítélése váltakozó. Mindenesetre nagy potenciált rejt magában. Potenciál abból a szempontból, hogy – mondhatni – szinte teljhatalma lesz ekkora többséggel a pártnak. Nem kell egyeztetnie, egyezkednie, szinte bármit átvihet a parlamenten. Ekkora teljhatalom megrészegítheti a hatalom birtokosait. Ennél jóval kevesebb hatalomtól is sokan megrészegedtek már a 1998–2002-es kormányzási ciklus idején a Fidesz politikusai, ezért is csappant meg a támogatók tábora az akkori négy év alatt.
Itthon ez sokaknak nem tűnt fel, nem volt téma, mert a demokratikus szabályok betartására, kiskirálykodó viselkedésre amúgy is kevésbé érzékeny az erdélyi magyar közvélemény (másképp fogalmazva: hozzászokott a balkáni mintákhoz), s főleg ha a szimpatikus pártról van szó, észre sem veszik sokan. A Fidesz már akkor is a legnépszerűbb párt volt Erdélyben, és ezirányú tapasztalatai kevésbé voltak az erdélyi magyarságnak. Nekünk szinte csak az ideáramló pénzek révén volt/van konkrét, adminisztratív kapcsolatunk a magyar kormányokkal, de ezen az egy téren is volt jó néhány pályázati botrány, amely a nyilvános verseny megkerülesével a saját klientúra, baráti kör támogatásáról szólt és/vagy egyértelműen hamis elszámolásokról. A Magyarországon élő lakosság viszont számos más területen tapasztalhatta meg ezt a jelenséget, amit akkor is büntetett a társadalom a négy év lejártával.
Másfelől az is igaz, hogy a Fidesz úgy került annak idején hatalomra, hogy a társadalom minden szegmensét a baloldal dominálta. Az élet minden területén, a médiától a piacon és a szakszervezeteken át a bankszektorig az MSZP és SZDSZ emberei voltak döntéshozói pozicíóban. Vagy a kommunista rendszer relikviáiként, a bársonyos forradalomnak köszönhetően vagy a korábbi Horn-kormánynak. Érthető, hogy ezen változtatni akartak, de a módszereket illetően nem mindig sikerült, néha a demokrácia látszatára sem adtak. Ez a balos dominancia most is fennáll, a nagy fokú politikai támogatottság most sem jelent társadalmi támogatottságot is (vagy legalábbis nem fedi a kettő egymást, jelentős az eltolódás, médiát, gazdaságot, stb. most is baloldali dominancia jellemzi). A gazdaságot, az adórendszert, közszférát, stb. újra akarják építeni, ami érthető, hiszen katasztrófális az állami intézmények hatékonysága, a gazdasági hanyatlik és a sor még folytatható. A kérdés: hogyan fogja gyakorlatba ültetni mindezt a kormány. Mennyire tudja visszafogni önmagát, hogy valóban a hatékonyság legyen a mérvadó az új struktúrák kiépítésénél, a kompetencia az új alkalmazottak kinevezésénél és nem a klientúraépítés. Egy ekkora többség elvileg kellene adjon akkora önbizalmat egy pártnak, hogy tagjai ellenálljanak a hatalmi visszaélések kísértésének, önmérsékletet gyakoroljon, és végre ne a saját hatalmának bebiztosítását kövesse.
Ugyanakkor meg kell jegyezni: olyan súlyos állapotban van ma Magyarország, hogy nagyon nagy és gyors változtatásokra van szükség számos területen. (Ez a visszaesés főleg akkor szembetűnő, ha arra gondolunk, hogy a rendszerváltás idején sok szempontból Magyarország a térség éllovasa volt. Például az első két évben több nyugati tőke áramlott e kis országba, mint a volt KGST összes államába együttvéve, beleértve a volt Szovjetuniót is.) Ezen váloztatások mértékének és gyorsaságának pedig csak hasznára válik egy ilyen nagy parlamenti többség. A sok parlamenti alku, kompromisszum csak csorbítaná a törvénycsomagokat, és meghosszabítaná a jelenlegi válság idejét. Mint néhány elemző már kifejtette, emiatt nem vevő a nyugati befektetők jó része az MSZP riogatására, miszerint a Fidesz kétharmada diktatórikus állapotokhoz vezetne. Határozott, gyors lépéseket várnak. Remélhetően ezt a forgatókönyvet fogja szolgálni a körvonalazódó kétharmados többség.
A továbbiakban megpróbálok a Jobbik már említett gyors felemelkedésére az SZDSZ hanyatlására vonatkozóan néhány szempontot felsorolni. A kettő összefügg, hiszen a baloldali kormányzás teremtette meg a Jobbik felemelkedésének táptalaját.
HERÉDI ZSOLT
FOLYTATJUK
Szabadság (Kolozsvár)

Nem válaszolt a kolozsvári önkormányzat a magyar bölcsődét kérőknek
Nem „csomagmegőrzőnek” szánják, szeretettel, odafigyeléssel, szakmai hozzáértéssel várják a gyereket Kolozsvár első magyar bölcsődéjének működtetői – derült ki a kedd esti avatóünnepségen. Bálint Benczédi Ferenc, az Erdélyi Unitárius Egyház püspöke köszöntőbeszédében elmondta, ahhoz, hogy megvalósuljon a magyar bölcsőde terve, két feltételnek kellett teljesülnie.
Az első az volt, hogy az unitárius egyház visszakapta a Berde Mózes (Frederic Joilot Curie) utca 1. szám alatti ingatlanját, a második feltétel pedig, hogy a kisdedóvóra volt a kolozsvári magyar közösségnek a leginkább szüksége. A püspök hangsúlyozta, a bölcsőde nem csomagmegőrző, ahogy azt napjainkban sokan aposztrofálják. „Fontos, hogy a gyerekek olyan környezetben eszméljenek a világra, ahol szeretet és gondoskodás veszi körül őket” – fogalmazott Bálint Benczédi Ferenc.
Nemzeti jelentőségű bölcsőde
Szilágyi Mátyás, a Magyar Köztársaság kolozsvári főkonzulja kifejtette: nemzeti demográfiai jelentősége van minden egyes erdélyi magyar bölcsődének. „Azt szeretnénk, ha Erdély-szerte minél több bölcsőde lenne. Minél több gyerek jár bölcsődébe, annál több lesz később az iskolás, a fiatal magyar értelmiségi” – mutatott rá a főkonzul. Mikó Zsuzsa, az Unitárius Óvodáért Egyesület elnöke szerint szeretnének tanúbizonyságot tenni elhivatottságukról, szeretettel, szakmai felkészültséggel várják a gyerekeket.
Rácz Norberttől, a belvárosi egyházközség lelkészétől megtudtuk: idén két csoportot indítottak, eddig 26 gyereket írattak be, négy hely még betöltetlen. A bölcsőde naponta 7 és 17 óra között működik, a szülőknek havonta 500 lejbe kerül a szolgáltatás. Rácz Norbert hozzáfűzte: igyekeznek majd támogatást szerezni a bölcsőde működtetésére, hogy a szülőknek kevesebbet kelljen fizetniük. A nyolcfős személyzetet három óvónő, három dada, egy takarító és egy nővér alkotja. A lelkész kérdésünkre elmondta, az épület felújítását magánszemélyek és cégek adományaiból finanszírozták, a támogatások összértéke megközelítőleg 40 ezer lej.
Kezdetnek jó, megoldásnak kevés
A kolozsvári magyar bölcsőde létrehozását szorgalmazó Életfa Családsegítő Egyesület képviselői is üdvözölték a kincses város első magyar bölcsődéjét, de úgy gondolják: ez kezdetnek jó, megoldásnak kevés. „Nagyon jó, hogy megnyílt a kincses város első magyar bölcsődéje, szükség van rá, ez azonban még nem oldja meg a kolozsvári magyar közösség gondjait. Elsősorban a külvárosban volna szükség államilag támogatott magyar bölcsődékre. A vegyes házasságban élők számára gond ez elsősorban, mert ha a gyerek román nyelvű bölcsődébe kerül, az óvodába, és később az iskolába is román tannyelvű intézménybe jár majd” – nyilatkozta a Krónikának Herédi Zsolt, az egyesület tiszteletbeli elnöke.
Mint arról korábban beszámoltunk, az Életfa Családsegítő Egyesület mintegy éve aláírásgyűjtést kezdeményezett magyar nyelvű bölcsődék létrehozására. Herédi Zsolt lapunknak elmondta, 1300–1400 aláírást gyűjtöttek össze, majd kérésüket benyújtották az önkormányzathoz, de választ sem a törvény szabta harmincnapos határidőn belül, sem azóta nem kaptak. Hozzáfűzte, próbáltak háttéregyezséget kötni az önkormányzattal, de eredménye ennek se lett. De nem adták fel, következő lépésként Sorin Apostu polgármestertől fognak meghallgatást kérni. Herédi szerint a jelenlegi, román bölcsődékben nagyszámban dolgozik magyar személyzet, így a magyar csoportok létrehozása pusztán szervezés kérdése lenne, és anyagilag csak kismértékben terhelné az önkormányzatot.
Zsidó óvoda nyílik Váradon. Hétfőn megnyitja kapuit Erdély és a Partium legelső zsidó óvodája, a tanintézetet Nagyváradon működtetik majd a Zsidó Közösségek Szövetsége védnöksége alatt – közölte Andrei Seidler, a helyi zsidóközpont vezetője.
Mint mondta, Bukarestben ugyan már létezik pár ilyen tanintézet, de egyik sem a szervezet felügyelete alatt működik. Hozzátette, a napközi otthonban bárkit szívesen látnak, ugyanis ez nem lesz egyházi jellegű, az ilyen programok nem lesznek kötelezőek, és az oktatási tevékenység befejezte után zajlanak majd.
A román és angol nyelven zajló oktatási tevékenységért cserébe havonta legalább 250 eurót kell fizetniük a szülőknek, az árban napi három étkezés és a tanfelszerelés is benne foglaltatik.
Kiss Előd-Gergely. Szabadság (Kolozsvár)

Azé a tér, aki belakja…”
Ezt hallhattuk számtalanszor a Főtér esetében is. Ennek tükrében érdemes egy pillantást vetni a Mátyás-szoborcsoport újraavatására, illetve az azt követő sajtóvisszhangokra.
A nacionalista román politikusok és újságírók az esemény hangsúlyosan magyar jellegét kifogásolták, pontosabban, hogy kevés volt a román beszéd, a román zászló, ellenben volt sok magyar. A magyaroknak pedig egyik fő kifogása az volt, hogy miért nem a téren rendezték az ünnepi Ghymes koncertet. A két fő kifogást érdemes a címbeli mondás segítségével elemezni.
Román hiányérzetek
A románok esetében erre az eseményre vonatkoztatva ezúttal jogos volt a hiányérzet. Továbbvihetjük a gondolatot, hogy ez konkrétan abból is adódik, miszerint azé a történelmi személy, aki azt magáénak érzi. A románok számára ez az esemény nem volt esemény, Mátyás személyét nem érzik magukénak. Tulajdonképpen emiatt is volt magyar nemzeti ünnep jellege az egész rendezvénynek. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a szobrot a többségi lakosság a sajátjának is tekintheti olyanformán, mint Románia területén levő műalkotás, de a műalkotást ihlető Mátyást, vagyis a történelmi személyt és vezéreit nemigen van okuk magukénak érezni. Ezúttal azonban nem is a történelmi tények tisztázása a célom, megtették ezt a magyar történészek sokszor.
Mátyás románosítása, akárhogy is szépítjük, egy történelmi frusztráció eredménye, amely minden magyar pozitív történelmi személyt románosítani akar: ha már nem lehet tagadni fontosságát és történelmi nagyságát, hát akkor legyen román. Akárcsak Hunyadi János, Kinizsi, Bethlen, Dózsa és megannyi lefordított, románosított nevű erdélyi személyiség, akik összességükben Erdély magyar történelmének magyar jellegét is erősítik. A történészek átírhatják a Mátyás nevét, származását, ellenben attól még nem lesz népszerű a román tömegek körében. Amíg a román közbeszéd leragad annál, s csupán annyit tart fontosnak, hogy nagy király volt, meg ráadásul Magyarország királya – s állítják ők, hogy román létére –, addig azonban nem vonul be a román legendáriumba, nem lesz a népszerű mesék hőse, s így nem lesznek kíváncsiak a valós történelmi személyiség valós történelmi tettére sem. Addig bizonyítani és tudni is csak azt kell, netán illik és érdemes, hogy román volt, s esetleg azt is, hogy egy csatában azért mégis megverték a románok. Pontosabban a moldovaiak, mert a román szó akkor még nem létezett. Ami szintén nem fedi a valóságot (a Szabadság oldalain is megjelent nemrég egy ezt bizonyító cikk, amelyben korabeli pontos adatokat dolgozott fel egy történész). Jellemző módon, a Szociáldemokrata Párt (PSD) nyilatkozatában a helyi szervezet elnöke, Remus Lăpuşan városi tanácsos ezt a hülyeséget hirdető Iorga idézetes tábla hiányát kérte számon a restaurált szobron és fenyegetőzött, hogy amint hatalomra kerülnek, visszahelyezik a táblát.
Néhány frusztrált politikus még felemlegette a román jelleg hiányát, megpróbált politikai tőkét kovácsolni magának a soviniszta indulatokból, de még román publicisták, fórumozók egy része is azzal válaszolt, hogy ugyan ki akadályozta meg őket vagy a román tömegeket abban, hogy kivonuljanak román zászlókkal ünnepelni? Senki. Csak egyszerűen nem érzik magukénak Mátyást, a román történetírásra rátelepedett politikai propaganda ellenérzéseket tudott szülni, pozitív elfogadást nem. Ilyen egyszerű. A Demokrata Liberális Párt képviselőjét, Mircia Giurgiut is zavarta a sok magyar zászló és egyes fordítások hiánya, ezt utólag nyilatkozta. Legfeljebb azt tapasztalhatta ő is, amit egy átlagmagyar, ha bármelyik román ünnepre téved. Azzal a különbséggel, hogy a hivatalos román ünnepségeken egyáltalán nincs fordítás.
Szóval hiányérzetüket, frusztrációjukat illetően rossz helyen tapogatóznak a román nacionalisták: nem a román jelleg hiányával kellett volna bajlódniuk, hanem azt tudomásul venni, hogy Mátyás király hiányzik a román nemzeti panteonból, bármennyire is erőltetik románságát.
Magyar hiányérzetek: okok, pletykák
A magyarok, főleg a fiatalok azt kérték számon, hogy miért nem ünnepelhettek este is a Főtéren? Román együtteseknek szabad, magyaroknak nem? Minduntalan visszatérő, nem nyilvános kérdés volt, többek között a blog-szférában (például Kiss Olivér blogján– www.koliver.wordpress.com –, ahol több kommentárt is lehetett olvasni.)
A Főtér átrendezésekor többen hangoztatták, még magyarok is, hogy rock-koncertet nem szabad tartani a Főtéren. Tetszik, nem tetszik, a Főteret azóta már átalakították, a külalak megváltoztatásával pedig a tér funkciója is megváltozott: dísztérből, reprezentatív főtérből, korzóból, parkosított pihenőtérből régészeti bemutatóhely lett, télen korcsolyapálya, időnként zsibvásár, könyvvásár, de mindenek előtt városi rendezvények helyszíne lett. Ilyenformán hatványozottan érvényes az, amit a tér átalakítása mellett érvelők hangoztattak: a tér azé, aki „belakja”, megtölti tartalommal. Ha ebből kivonjuk magunkat, akkor az „olyan-amilyen” térről mi magunk mondunk le. Ezen változtatni egyhamar most már nem lehet, de még „belakhatjuk” a teret, rendezvények helyszíneként mi is használhatjuk, ha már ez lett egyik fő funkciója.
A Kolozsvári Magyar Napokon a Beatrice koncertet szintén száműzték a Főtérről, az Apáczai líceum fogadta be udvarára. Elzártsága miatt jóval kevesebben vettek részt rajta, mint amennyi nézőt-hallgatót vonzott volna főtéri rendezvényként. Nem lehet tudni, hogy a szoborcsoport újraavatása alkalmával miért nem koncertezhetett a Ghymes sem a Főtéren, hivatalos verzió nincs, az említett blogon is csak találgatások jelentek meg. Hivatalos magyarázat híján pletykák, gyanúsítgatások terjedtek. Feltételezem, hogy nem a román polgármester vagy más román személy akadályozta meg, hiszen akkor már régen megnevezték volna a bűnöst, lenne kire ujjal mutatni, és lehetne mártíroskodni. Két változat lehetséges: vagy szervezési hiba volt, vagy kishitűség illetve gyávaság. Első esetben az EMNT, második esetben az RMDSZ térfelén van a labda valakinél. Vagy a szervezők tévedtek a hivatalos eljárásban, későn vagy nem megfelelően adtak le kérvényt (tény, hogy a reklámozás is elég későn indult), vagy egy(es) magyar (valószínűleg választott), döntéshelyzetben levő vezető(k) kishitűségből nem merték felvállalni, engedélyezni, engedélyeztetni azt, hogy egy nagy méretű magyar koncertet tartsanak a Főtéren, és ezáltal belakjuk a teret, szabadon ünnepeljünk.
Netán lehet egy harmadik, bár kevésbé valószínű változat is, ami nem jelenik meg a Kiss Olivér blogján levő kommentek közt sem: korlátoltságból, tudatlanságból, stílusa miatt nem engedték, nem akarták, mert nem ismerték a Ghymest, népszerűsége alapján rock-zenekarra számítottak, netán nem merték maguk ellen hangolni azokat, akik így gondolkoznak az együttesről vagy elítélően vélekednek a koncert Főtéren tartásáról. Mert voltak, akik korábban a sajtóban is azon meggyőződésüket hangoztatták, hogy rock-koncertnek nincs helye a Főtéren. A konzervatív, elsősorban az idősebb, s talán még befolyásos magyar generáció egy része valóban idegenkedik, irtózik e műfajtól. A Magyar Napokon egy rock-zenekarról volt szó, most meg egy enyhén rockos beütéseket is tartalmazó, de elsősorban magyar népzenén alapuló, egyedi hangzásvilágú együttesről volt szó. A tiltakozó réteg, generáció általában nem is megy el ezekre a koncertekre, ezért nem az ő véleményük kellene mérvadó legyen, nem eszerint kellene helyszínt választani egy koncertnek.
Amennyiben kishitűségből, a Noua Dreaptă vagy egyéb hőzöngőktől való félelmükben nem merték felvállalni helyszínként a Főteret elkényelmesedett döntéshozó(k), akkor az illető(k) gyakorlatilag már feladtá(k) a Főteret. Ebben az esetben már nem a képviselt közösség érdekeit képviseli(k) az illető döntéshozó(k).
Ünneplés, önünneplés, PR
Hiányoltam, hogy nemigen jelent meg kritika magyar oldalon a szoboravatás programjáról, tartalmáról: ez a március 15-i ünnepségekre emlékeztetett, és pont a hangulatbeli közös elem szúrta a szemet leginkább. Konkrétan az, hogy a politikusok önünneplésre rendezkedtek be. Emiatt sokan már egyre ritkábban, vagy egyáltalán nem mennek el az ilyen jellegű ünnepségekre: egy kis emelvényen valakik mondják a se vége, se hossza szövegüket, amit egy idő után a tömeg iszonyúan un. Ráadásul az egyszerű emberek világától nagyon távol állnak az elhangzó szövegek. Az ünnepünk abban merül ki, hogy érezzük, jelen vagyunk, mint közösség: tömeget tudunk felmutatni, netán a közösségi jelenlét megjelenítésének további szimbolikus elemeit is felmutatjuk (népviselet, zászlók), és rég nem látott, itthon maradt vagy az ünnepre idelátogató ismerősökkel találkozunk. Érezzük, hogy jelen vagyunk makró és mikró szinten, ami nem rossz, de ennél több is lehetne egy nemzeti ünnep. Egyesek szervezeteik jelenlétét is igyekeznek kihangsúlyozni zászlaikkal, mintha egyúttal szervezetek névsorolvasása is zajlana az ünnep idején. Ezt a zászló alatt gyülekezők egy része büszkén, identitás- és csoportmegtartó tényezőként élik meg, mások pedig (kívülállók számára inkább zavaró) marketingfogásként, PR-ként. Továbbá vannak olyanok is, akik közömbösek, „zászlóimmunisok”.
Több is lehetne egy nemzeti ünnep a jelenlét felemelő érzésénél. Az ünnepi műsorok tartalma szintén lehetne felemelő, vagy legalábbis ünnepet sugárzó (mint például a Ghymes koncert, vagy a sajnos későn és csak egyszeri alkalomra meghirdetett, Szabók bástyájánál tartott rendezvények, vagy a szintén rövid idejű kiállítás – amelyeket az EMNT által összefogott, irányított civilek szerveztek).
A hivatalos szoboravatás elején, akár a március 15-i rendezvényeken, megpróbálunk figyelni, majd a figyelem – a rossz hangosítás, majd a szövegek monotonitása miatt is – lankad, és a rég nem látott ismerősök kis csoportokba verődve csevegnek, miközben a szónokok egymásnak adják át a szót/mikrofont. Az életidegen szónoklatdömpingben elhangzó érdekes gondolatok is sokak számára elvesznek, mert alig figyelték a szövegeket. Mindez különösen akkor volt szembetűnő, amikor végre egy olyan esemény következett, amelynek valóban ott volt a helye, és amire tényleg kíváncsi volt a tömeg. A reneszánsz táncra gondolok, amit Mátyás korabeli zenére adtak elő korhű ruhákba öltözött nagyenyedi iskolások, és amire hirtelen felfigyeltek az emberek, sokan abbahagyták a halk csevegést és előbbre mentek, ágaskodtak, szorosabbra zárult az ünneplők gyűrűje, meghatványozódott az érdeklődés. Viszont sokan hiába ágaskodtak, nem láthattak semmit, mert színpad nem volt, amire a fiatal táncosok kiállhattak volna. Csak az első sorokban élvezhették a jelenetet, a hátsók csupán a zenét hallhatták. Hihetetlen, hogy egy ilyen eseményre, amelyre a két kormány és a helyi közigazgatás képviselői, a hazai magyar politikai elit hónapok óta készült, nem tudtak legalább egyméteres magas színpadot emeltetni. A csömört kiváltó politikai presztízsháború helyett hasznosabb lett volna egy kis színpadot bérelni, s a tömeg egy látvánnyal gazdagabb lett volna. Nyilván a szándék hiányzott, hisz bármelyik szónokló notabilitás akár a zsebéből is lazán kifizethette volna a színpad árát.
Ekkor vált világossá a presztízsháború tétje, illetve az önzetlenség, az őszinte ünnep hiánya. A főtéri eseményt szervező politikusok az önünneplésre, saját szónoklatukra rendezkedtek be, a tömegre csak mint a legitimitásukat visszaigazoló díszletre volt szükség. A Transindexen megjelent cikk is utal rá, hogy kissé PR, marketingeseménnyé degradálódott az esemény. RMDSZ-es zászlók hada volt, de a restaurátorokat például teljességgel mellőzték (egyetlen szónok, Szőcs Géza említette a szobor restaurátorának, Kolozsi Tibornak a nevét). Egy akkora emelvény volt csupán, amire a szónokoló notabilitások kiállhattak, az igazi látványra, amire a tömeg valóban kíváncsi volt, arra nem szántak színpadot. Sőt, még időt sem. Hiszen sokkal pergősebb, tartalmasabb lett volna a műsor, ha az arányok is fordítottak lettek volna: a táncosok (és Mátyás korának hangulatát megidéző egyéb helyszíni előadások) töltötték volna ki az avatóünnepség körülbelül 99 százalékát, míg a fennmaradó egy százalékot a szónoklatok.
HERÉDI ZSOLT 
Szabadság (Kolozsvár),

Kötelékek – kézfogások
(A)hol élünk…
Hol élünk? Kérdezhetjük ezt elégedetlenül, furcsállva vagy éppen felháborodottan, attól függően, hogy épp milyen kellemetlenség ért, bosszantó vagy erkölcsi érzékünket, hitünket-meggyőződésünket sértő hír érkezik hozzánk, a közelből. Pártok által vagy tőlük függetlenül. Végül is hol élünk? Ez már megbocsátóbban hangzik, akár beletörődést sugallva („Szegény ember vízzel főz” értelemben). A legrealistább – kevésbé érzelmi felhangokkal telített – forma talán az egybeírás volna, így: ahol élünk. Azt gondolom, a normalitásra törekvés követeli meg tőlünk az „ahol” előtérbe állítását. Kolozsváron fogalmazva, sok minden fér bele ebbe az „ahol”-ba, például hogy nem Norvégia, nem Boston (a közelmúlt szörnyűségeire gondolva és persze arra is, hogy milyen messze vagyunk az ottaniak életszínvonalától). A környező házak, utcák, terek és korántsem utolsósorban a minket körülvevő emberek férnek be elsősorban az „ahol”-unkba, mindennapjainkkal és az ünnepekkel – azokkal a dolgainkkal, amelyek valamiképpen próbálják előkészíteni a nevezetesebb napok méltóságát, sikerét.
Szerkesztőségben
Pályázatok idejét éljük – mondhatjuk, jó ideje folyamatosan. Már készülünk a Kolozsvári Magyar Napokra, a 2013. augusztusi kiadásra, sőt a 2015-ös Európa Ifjúsági Fővárosának előkészítése is napirenden van, sőt-sőt mindezt a majdani Európa Kulturális Fővárosa cím elnyerésének reményében (is) tesszük. A kezdeményezők, a szervezők teszik a maguk dolgát, a siker előkészítésében azonban a médiának nyilván szerepe van. Kinek-kinek profilja, lehetőségei szerint. Az újság naponta hozza a friss híreket, interjúkat, nyilatkozatokat – természetesen addig, amíg ereje futja (nem a soros nyilatkozónak), amíg legalább a minimális pénz rendelkezésre áll, hogy a lap rendszeres megjelenését biztosítsa. Tanácskozásokon nem először kerül szóba, milyen fenyegetések közt élnek az újságírók. Nálunk nem annyira a sértett politikusok, az ellenérdekelt gazdasági és politikai csoportok (pártok) a fő fenyegetők, hanem (olykor az általuk is befolyásolt) anyagi ellehetetlenülés jelenti a fő veszélyt. Az internet mindent visz, ez persze világjelenség, a nyomtatott sajtó feladása azonban – egyelőre legalábbis – egy kisebb (tíz- és százezrekben számolt) közösség számára öngyilkos magatartás.
A folyóiratok ezt a (világ)helyzetet némileg másképp élik meg. Nem mintha pénzügyi lehetőségeik jobbak volnának, de az ő kommunikációjuk (a mi kommunikációnk) más kérdéseket vet fel, és talán más próbálkozások megjátszását kínálja. Jellegüknél fogva mélységben közelítve a problémákat, a kultúra, a tudomány, az irodalom és a művészetek művelőinek és fogyasztóinak olyasmit nyújthat, amit az internet csak a felület szintjén ad. És nyithat a könyvkiadás felé is (bár az e-könyvek nyomulása ugyancsak fenyegetően figyelmeztető).
Mindezt Korunk-tapasztalattal írom, mondom, továbbgondolva belső vitáinkat. Éppen három könyv szerkesztése közben, változatlan bizakodással, hogy sikerül (érdemi mennyiségben!) fölkelteni a közönség figyelmét készülő kiadványainkra. (Amikor érdemi mennyiséget emlegetek, természetesen nem a „régi szép időkre” gondolok, egy-egy hajdani Kriterion-könyv, akár verseskötet negyvenezres példányszámára. Arra viszont igen, hogy például a 2012-es szép könyvek versenyében Budapesten és Marosvásárhelyen is díjat nyert Könyv, grafika, könyvművészet Erdélyben az itthoni médiában és a még könyvet vásárlók közt távolról sem kapta meg azt a figyelmet, amelyet a szakértők és a „jobb olvasók” szerint megérdemelt volna.) Most hátha sikerül jobban felhívni a figyelmet, például Csiki László máig kiadatlan, kitűnő regényére, amelyet negyven évvel ezelőtt a Ceauşescu-diktatúra cenzúrája tiltott el a megjelenéstől, ám csak most került elő, padlásról, zsákból a Hazugok szigete egy gépiratos példánya. És persze reménykedünk abban is, hogy a Kolozsvári Magyar Napokra elkészülő, az eddigi Kolozsvár-könyvektől koncepciójában eltérő könyvecskénk kedvére lesz az itt élőknek, itt tanuló fiataloknak és az idelátogatóknak.
Legtöbbet a harmadik könyvről kellene – kell majd – beszélnünk, hiszen szinte egyebet sem lehet hallani a médiában, mint a nemzeti érdekek s a nemzetek fölötti intézmények folyamatos konfliktusát. Frusztráció, globalizáció és más ilyen furcsa-új fogalmak fordulnak sűrűn elő a vitákban (idegen szavak és „idegenszívűség”? – kérdezhetnénk rá cinikusan). Normalitást emlegetek ebben az április végi „Kötelékek”-ben. Nos, itt aztán, nemzeti önismeretről szólva, igazán szükség volna a normalitásra, politikai konjunktúrákon túlnéző és túllátó véleményekre, érvelésre. Érdemi párbeszédre. Ha Komp-Press tervünk beválik, különböző alapállású szakemberek, történészek, politológusok, írók, publicisták megszólításával elkészül ez a gondjainkba bevilágító kiadvány 2013 végéig.
Díjazottak között
Az EMKE idei közgyűlésén, az azt követő díjkiosztáson, a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében jó volt jelen lehetni, hallgatni a 2013-as kitüntetettek érdemeit, tapsolni a díjak átvevőinek. Általában minden évben találtunk olyanokat, akiket örömmel, valós elismeréssel köszönthettünk, de az idei különösen szerencsés választásnak sikerült. Színészeink, szám szerint négyen (Panek Kati, a sepsiszentgyörgyi Pálffy Tibor, valamint a most előadóművészként méltatott Rekita Rozália és Jancsó Miklós), méltóképpen előtérbe kerültek, s a színházi kötődések szintén elhangzottak a főként tévésként ismert és elismert Csép Sándor post mortem életműdíja kapcsán. Az EMKE ugyanakkor – nevében benne van – a közművelődésben szerepet vállalókra, általában kevésbé a média figyelmének középpontjában állókra „hivatalból” gondol; és ahogy ezúttal hallhattuk, jól gondolt. A kórusművészetben járatosabbak a megmondhatói, mit köszönhet Kolozsvár és vidéke a Guttman családnak (Tóth Guttman Emese a 2013-as díjazott); a képzőművészeti élet szervezésében, a fiatalokkal való foglalkozásban pedig grafikusként is szépen teljesítő Székely Géza kapta a megérdemelt elismerést. (Az Apáczai Galéria iskolai tárlatai szinte hihetetlen sűrűséggel, sok jó művészt is mozgósítva követik egymást.) És Kolozsvárról indult valamikor (pontosan abból a Kajántóból, amely a nemzetközi hírre jutott feltaláló mérnököt, Kelemen Árpád professzort is adta nekünk) a ma Temesvárt élő, nem csupán a helytörténeti kutatásban, de a kortárs képzőművészetért is hatásosan tevékenykedő Szekernyés Jánost. (Ne felejtsük: mind Kelemen, mind Szekernyés a Református Kollégiumból lett egykori 2. számú Állami Magyar Fiúlíceum diákja volt.)
Ha már iskola
Az „ahol élünk” mindenütt, Kolozsvárt pedig hangsúlyosan az iskolákat is jelentette, jelenti. Érdemes visszatérni Herédi Zsoltnak a Szabadságban közölt eszmefuttatására (Sznobizmus versus gyakorlatiasság. 2013. április 17–18.). A már nem is olyan ifjú Herédi saját tapasztalatainak felidézésével érdemleges dolgokat mond az iskolaválasztás jelenkori problémáiról, a külvárosi magyar tagozatok helyzetéről, ezeknek az iskoláknak a fontosságáról. Főként arról, hogy mit jelenthet a gyerekek gondolkodásmódjának, magatartásának az alakulásában a „vegyes” környezet, adott esetben a román nyelv korai megismerése. Biztos lesznek, akik vitatni fogják Herédi Zsolt állításait, ellenérveket sorolnak, például a központi iskoláink kiemelt szerepe mellett (és nem alaptalanul). Egy mondatot, egy meggondolkoztató érvet átmásolok ide H. Zs. fejtegetéséből: „Tapasztalatom szerint abban, hogy az erdélyi vagy a felvidéki magyarok jobban alkalmazkodnak, boldogulnak Nyugaton (és többen jönnek haza az összegyűjtött tőkével, illetve tapasztalattal), nagy szerepet játszik az, hogy nem egy olyan zárt kultúrában nőttek fel, mint a magyarországiak.”
Dilemmáink
Egy hosszabb fejtegetés és egy apró hír a bukaresti Dilema veche hasábjairól, április második feléből. Andrei Pleşu az írás hatalmáról elmélkedik – ami tulajdonképpen nem is létezik. Ő csak látleletet tud adni, a „kezelés” már a hatalom dolga. (1989 decembere után Pleşu kétszer volt kormányban, egyszer művelődési, majd külügyminiszterként.) Jelenleg annyit tehet, hogy ír – és ezt tényként, tettként könyveli el.
Sokkal meglepőbb a kis hír, a hetilap utolsó oldalán: az Országos Audiovizuális tanács (CNA) futóversenyt szervez gyermekeknek, és ezt így reklámozza: „Fugi de la TV, participă la Crosul CNA”. Vagyis fussanak a tévétől – ami ugye furcsa felhívás éppen a televíziózást felügyelő román hatóságtól.
Egyre gyakrabban gondolom, hogy hasonló felhívást lehetne intézni román és magyar (magyarországi) televíziók felnőtt nézői felé is.
Kántor Lajos
Szabadság (Kolozsvár)

Erdélyi magyarok visszatelepedése – egy hiányzó stratégia
Nemzedékemnek legalább kétharmada kivándorolt külföldre, főleg Magyarországra. Ezzel általában így vannak a hatvanas, hetvenes években született erdélyi magyarok. Vannak osztályközösségek, amelyeknek tíz százaléka sem maradt az országban. Nagyon sokan elmentek, közülük nagyon kevesen jöttek vissza. Eközben számos külföldi találja vonzónak Kolozsvárt, és telepszik meg városunkban.
Olyanok, akik nem itt nőttek fel, nincs semmi érzelmi kötődésük, tudásuk, gyermekkori élményeik, barátaik e térségből, felfedezik maguknak az országot, városunkat, többen is úgy döntenek, hogy letelepednek, s ha kell, megtanulják a hivatalos nyelvet is. Beszéltem már románul Kolozsváron tanuló vagy üzletelő arabbal, franciával, de még ekuádori kecsua anyanyelvű (kémikus) indiánnal is. Elég sokan vannak, akik jól érzik magukat nálunk, jó befektetési lehetőségeket látnak itt, de ezek közt sajnos elenyésző azon magyarok száma, akik valaha innen mentek el.
Valami nem működik. Hiszen elég sok a kivándorolt magyarok közt is a vállalkozó szellemű egyén. Magyarországi kutatások szerint az érettségivel rendelkező erdélyi emigránsok tekintélyes része később ott a vállalkozói réteget gyarapította. Általuk azt a mobilis réteget vesztettük el, amely mostanra itthon valószínűleg a kis- és középvállalkozóinkat, egy erős polgárságot, a középosztályunkat adná.
Társaságuk hiányát érezzük. Ottani tapasztalatuk, kapcsolataik, de még a puszta „statisztikai ittlétük” is hasznára válna mindannyiunknak. Ma ezeknek a nemzedékeknek a gyermekei iskolások, egyetemisták, de nem itthon, hanem külföldön. A mi iskolásaink száma pedig elkezdett rohamosan apadni, tanintézményeink évek óta létszámhiánnyal küszködnek. A valaha nagy számú külvárosi magyar osztályokból ma alig maradt hírmondó.
Olvasom a megyei főtanfelügyelőségnek a múlt tanévről szóló kiértékelő tanulmányában (Stare şi calitatea învăţământului preuniversitar clujean. Raport anual 2012–2013. Inspectoratul Şcolar Judeţean Cluj. 103.–104. oldal), hogy Kolozs megyében összesen 203 idegen, illetve román állampolgársággal rendelkező iskolás kérte tavaly külföldi tanulmányainak elismerését, hogy itthoni tanintézményekben folytathassa tanulmányait (80 elemista, 68 általános iskolás, 55 líceumi diák). Ebből 14 olyan külföldi állampolgár, akinek nincs román állampolgársága is: 2 magyar, 2 kanadai, 3 német, 3 olasz, egy-egy kínai, török, argentin, illetve belga állampolgárságú. Az arányok valószínűleg hasonlóan lehangolóak lehetnek más észak-erdélyi megyékben is, délen pedig még rosszabbak – Székelyföld kivételt képez.
Ezrével jönnek évente a külföldi diákok Kolozsvárra tanulni (főleg orvosi, fogorvosi, illetve gyógyszerészeti szakra). Jönnek Afrikától Ázsiáig, Nyugat-Európától Amerikáig mindenhonnan, de én még nem hallottam olyanról, hogy a kitelepedett magyarok csemetéi is felfedezték volna, hogy Kolozsváron, ahonnan származnak, van egyetem, ahova megéri eljönni tanulni. Nem állítom, hogy nincsenek vagy nem lehettek elszigetelt esetek, de számuk elenyésző lehet. Ezzel szemben egyes külföldi országokból, mint például Tunéziából több százan jönnek minden évben, de akár a fejlett Nyugatról is elég sokan jelentkeznek itteni egyetemekre. Mind olyanok, akiknek semmilyen kolozsvári kötődésük nincs.
A városunkból kitelepedők közt messzemenően felülreprezentáltak a magyarok. Ezek többnyire Magyarországra mentek, de a visszatelepedő iskolások fenti rangsorában mégis csupán ötödikek. A magasan kiugró listavezetők a Spanyolországból és Olaszországból hazatelepülő szülők gyermekei (spanyolországi tanulmányait 90, az olaszországit 55 gyereknek honosították). Magyarországi tanulmányait 5 diáknak ismerték el (ez megegyezik a kanadai és a németországi sikeres kérvényezők számával).
Miért olyan elenyésző a visszatelepedő magyarok aránya?
Pontos statisztikai adataink nincsenek, de némi ismereteink vannak az elmúlt évek népmozgásairól, ezek tükrében megkockáztatok néhány feltételezést. Így például azt is, hogy a más nyugati országokból visszatelepedők közt elenyészően kevés lehet a magyar. A magyar migráció nagy hulláma a rendszerváltás környékén zajlott le, a román legalább tíz évvel később. A magyar migránsoknak többnyire Magyarország volt a célpontja, s mivel nyelvi nehézségekkel nem szembesültek, itt jobban integrálódhattak. A román migrációs hullám nagy része 10-15 évvel később indult be, és többnyire ez sem kivándorlási céllal, hanem elsősorban átmeneti vendégmunka jelleggel. Az útnak indulók közt kevesen voltak, akik teljes családdal, azaz gyermekestől vágtak neki az új hazának. Ezek az egész családos távozások, vagy akár a kétlaki életre való berendezkedés többnyire későbbi döntések eredménye. Közöttük is voltak erdélyi magyarok, akik, ha tehették, Magyarország helyett ekkor már inkább Nyugat-Európába igyekeztek, de ők is ezt inkább csak átmeneti vendégmunkának fogták fel az első nekirugaszkodáskor.
Azt figyeltem meg a Nyugatra emigrált erdélyi magyar ismerőseim körében, hogy egy részük, ha már visszatelepedésben gondolkodik, inkább csak Magyarországig merészkedne vissza. A fiatalok rendszerint végleg, a nyugdíjasok pedig, akik jobban integrálódtak Nyugaton, inkább kétlaki élet formájában.
Hosszú elemzések tárgya, hogy egy hosszabb időtartamra szóló, vagy véglegesnek szánt országváltás eldöntésekor melyek azok a tényezők, amelyek vonzzák, illetve taszítják a potenciális migránsokat. Hogy szűkítsük a kört (és mert a kivándorlás okai sokkal evidensebbek), a teljesség igénye nélkül tegyünk egy kísérletet arra, hogy tapasztalataink alapján feltérképezzük: a kitelepedett erdélyiek esetében melyek a visszatelepedés főbb pro és kontra érvei. Az általános országos jellemzőkön túlmenően Kolozsvár némi sajátosságokkal is bír, megpróbálok ezek közül is néhányat beazonosítani, s ahol lehet, a visszatelepedés célpontját a városra szűkíteni, hogy a kapott kép ezáltal is élesebb legyen.
Számos kivándorolt ismerősömmel, osztálytársammal, barátommal találkoztam az elmúlt években és elég sokan panaszkodtak – főleg a magyarországiak – az új, választott országukra. Panaszkodnak a jelenlegi magyarországi közhangulatra, a gazdaság hosszú ideje tartó stagnálására, kiábrándultság-, otthontalanság-, vagy ha úgy tetszik, idegenségérzetüket hangoztatják. Legtöbbször felteszem a kérdést: miért nem jönnek haza?
A családosoknál az egyik hazatelepedés elleni érv, amit a legtöbbször hallok, az az, hogy gyermekeik miatt nem tudnak már visszajönni, hiszen őket már semmi nem köti ide, s ráadásul a román nyelvet is meg kéne tanulniuk, amit egyáltalán nem beszélnek. Pedig az sem lehetetlen vállalkozás, hiszen vannak erre is példák. Megtanulni egy új nyelvet vagy egyáltalán újra megszokni a magyar után a román nyelvi, kulturális közeget valóban nem könnyű. De nem is lehetetlen. A fenti iskolai statisztikákat nézve, szintén az az érzésem, hogy állhatnánk jobban is. Ismertem meg olyan tősgyökeres egyesült államokbeli fiatal amerikait is Kolozsváron, aki románul és magyarul is beszélt. (Eleinte csak bulikban láttam a világutazót, aki az itteni hangulatot, életérzést élvezte, majd a lassanként kiépített stabil üzleti vállalkozása, megélhetése is idekötötte). Helyszűkében nehéz lenne itt felsorolni az előnyöket, de a kétnyelvű közeg, az interkulturális tapasztalat a későbbiekben sok mindenben előnyére válhat egy fiatalnak (további idegennyelv-tanulás, interkulturális készségek és kompetenciák kialakulása, stb. de még a kollektív identitástudatra is pozitív hatással lehet).
Magyarországról visszatelepedni – ha leszámítjuk a humán értelmiségi alkalmazottakat – ma már nem jelent olyan nagy különbséget anyagi szempontból. A visszatelepedő ismerőseim közt volt olyan is, aki elmondta, itthon jobban keres, mint ha Magyarországon maradt volna. A válság előtti pár évben Románia nagyon sokat fejlődött, ebben az időben – közvetlenül a Gheorghe Funar utáni időszakról van szó – a feltételek Kolozsváron is adottak voltak a fejlődéshez. Ugyanekkor viszont Magyarország szinte stagnált, a két ország közti gazdasági fejlettségbeli különbség lényegesen csökkent. Magyarországon a lakosság és az ország is nagyon eladósodott, azok, akik a korábbi életszínvonalat megszokták, ezt nagyon nehezen élik meg, ami az egyre romló a közhangulaton is érződik.
Nyugaton persze más a helyzet, azt az életszínvonalat belátható időn belül itthon nem fogjuk elérni. Nyugatról inkább csak vállalkozni éri meg hazajönni, mivel itthon újdonságnak számít az, ami ott már bejáratott, illetve induláshoz elegendő lehet a kisebb tőke is (kilencvenes években többen is jöttek haza Magyarországról is úgy, hogy az ottani alkalmazottként megspórolt pénzükből itthon jól menő kisvállalkozást indítottak).
Tudom, hogy egy ott befutott saját vállalkozást nem lehet egyik napról a másikra áttelepíteni. De számos esetben (vállalkozóknál vagy akár multiknál dolgozó) magyarországi ismerősöm esetében tapasztaltam azt, hogy nem is érdeklődnek ez irányba. Úgy is mondhatnám, hogy bárhova, csak haza nem jönnének.
A másik hasonló gazdasági vonal a romániai letelepedésre, amikor egy Nyugatról errefele terjeszkedő multi alkalmazásában jön valaki területi képviselőként. Egyelőre ilyen pozícióban levő visszatelepedett kolozsvári magyarról sajnos még nem hallottam.
Rossz emlékek, megaláztatások, szegénység helyszíne
Szintén visszatartó erőnek számíthat, hogy sok kivándoroltban még mindig élnek a kitelepedést kiváltó okok kellemetlen emlékei. Elsősorban a szegénység, a magyarellenes jogfosztások emléke és a régi rendszer magyargyűlölete (erre adott reakcióként akár a románellenesség is). Még mindig emlékeznek ma is, hogy amikor itt éltek, mennyire lehetetlen volt magyarként karriert befutni számos területen, mennyire távol álltunk attól, hogy teljes értékű emberi életet lehessen élni. A szép gyermekkori élmények, a szoros barátságok, a nagy kalandok mellett sokakban a megaláztatások, a diktatúra elleni tehetetlenség, a kiszolgáltatottság termelte frusztrációk és a nyomor képe még eleven emlékezetükben, számukra Erdély ezeknek is helyszíne. Sokakban ez az Erdély-kép nem ment át a megfelelő változásokon, nem „aktualizálták”, nem igazították a mai valósághoz. Sem gazdasági, sem egyéb téren. Sokan még mindig azt hiszik, hogy Erdély az az elmaradt kis nyomortanya, ahol mindenki mélyszegénységben él, s még a technika is valahol a húsz évvel ezelőtti szinten van.
Így nem csoda, hogy csemetéiket sem akarják ideküldeni tanulni sem.
FOLYTATJUK
HERÉDI ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Erdélyi magyarok visszatelepedése – egy hiányzó stratégia
FOLYTATÁS LAPUNK NOVEMBER 23-I SZÁMÁBÓL
Transylvania Update
Számtalanszor tapasztaltam, mennyire ámult egy-egy hazalátogató, hogy itt egyeseknek milyen házaik, luxusautóik vannak, milyen pezsgő társadalmi élet zajlik, mennyi minden épült stb. A pezsgő élet kapcsán persze nem lehet elhallgatni, hogy nyáron, amikor az egyetemi tanévnek vége, még mindig elég kihalt a város. Utóbbi pár évben a Kolozsvári Magyar Napok rendezvénysorozata vitt egy kis pezsgést minden korosztály, réteg számára a szünidőben, s az idén a Félsziget is hozott egy kis új színt a fiatalok számára. Ezt leszámítva a hazatérő diákságot nem pótolják a turisták: nincs is mire jönniük, még a helybeliek is elutaznak. Általában nyáron térnek haza rokonlátogatásra a kivándorolt erdélyi magyarok is, és ha nem jól időzítik, akkor egy kihalt várost találnak. Ez csak megerősíti őket abbéli meggyőződésükben, hogy tényleg jól döntöttek, itt már nincs (magyar) élet, nincs is mire hazajönni. Pedig az említett rendezvények, vagy az egyetemi tanév idején valóban óriási a pezsgés, gazdag a kulturális élet, a szórakozási lehetőségek mondhatni világvárosi szintet értek el, s ebben a magyar rendezvények, intézmények is kiveszik részüket.
A jól kereső magas rangú állami alkalmazottak körében még mindig kevés a magyar. (Többnyire a politikailag kinevezettek közt vannak ilyenek, számuk nőhetne, ha a hazatelepülőkkel is bővülne a magyar pártokra szavazók köre.) A magánszféra hódításával már egyre több a jómódú sikeres magyar vállalkozó is. A magánszférának, a gazdaságnak itt is ugyanazok most már a vezérlő elvei, mint bárhol a világon, ahol szabad piacgazdaság van. Az a cég, amelyik nem eszerint működik, elbukik. Persze, mint mindenhol – főleg Kelet-Európában – vannak kivételek: korrupció, állammal kötött gyanúsan előnyös szerződések, közpénzprédálás, de már nem ez határozza meg a gazdasági életet. Az első tíz leggazdagabb romániai vállalkozó közt is van egy magyar, az ötszázas toplistán is egyre több a magyar milliomos.
A tanintézményeinkben ma már régóta nem az a gond, hogy „a román hatalom, a románok nem engednek ezt vagy azt”, hanem az, hogy – főleg a kitelepedettek gyerekeinek hiányában – nincs elég gyerek, fiatal, akivel fel lehetne tölteni az osztályokat, iskolákat. Nemzetiségi, anyanyelvi lehetőségeinket illetően nagyon sok téren az van, amit mi létrehozunk, magyarán, rajtunk múlik. Teljesítményeink, számarányunk függvénye.
A felsoroltakról, s még sok egyéb pozitív változásról, lehetőségekről a kitelepedett magyarok nem tudnak, mert kifele nem kommunikáljuk. Pedig lenne mit. Egyfelől azért nem közvetítjük, mert mi magunk sem vesszük észre, nem tudatosítjuk, mert a jót, a normalizálódást magától értetődőnek tartjuk. Sem magánkapcsolatokban, sem a médián keresztül nem ez jön le a kitelepedetteknek, akiket különben is alaposan lefoglal az új hazába való beilleszkedés, hiszen elég sok hátrányt kell behozniuk. Például a velük egykorúakkal szemben, akik beleszülettek az ottani rendszerbe, ott szocializálódtak, ott örököltek stb. jócskán van mit törleszteni információ, anyagiak terén. S abból a kevésből, ami itthonról eljut hozzájuk, amire odafigyelnek, abban sokszor inkább az önsajnálat a domináló. A hazaiak részéről emögött taktikai megfontolás is van: az anyagi segítségvárás a politikai, intézményes, vagy akár a személyközi kapcsolatoktól.
Mi sem ésszerűbb a további közösségi jogok kikényszerítése céljából, mint segítségért folyamodni a nemzetközi fórumokhoz. Nem mondom, hogy nem kell sérelmeinket közvetíteni, Nyugat befolyását, nyomásgyakorlását igénybe venni, ha van rá lehetőségünk. Ez sokszor az innen eltávozottakon keresztüli lobbit is jelenti. Sőt, ezt talán jobban is ki lehetne használni, érdekképviseleti szervezetünk jó pár alkalommal elmulasztotta. De ezek mellett azért fontos lenne a pozitív fejlődéseket is közvetíteni – főleg az eltávozottak irányába.
Milyen emlékképeket erősítünk a kivándorlókban?
Vannak persze olyan múltbeli beidegződések, szokások, amelyek megmaradtak intézményrendszereinkben, s amelyek továbbra is távol tartják a más rendszereket, kulturális mintákat is megtapasztalt potenciális hazatelepülőket. Számos olyan beidegződés van ezek közt, aminek megváltoztatása rajtunk, erdélyi magyarokon is múlik, a mi életünket is keserítik, és amelyek léte továbbra is növeli az elvándorlók számát, nemhogy meghozná a kivándoroltak kedvét a hazatérésre. Az alábbiak inkább a nyugati emigrációra vonatkoznak.
Találkoztam Amerikában olyan kolozsvári magyar tudóssal, aki elmondta, hogy jött volna ő haza tanárnak, de az állást, amire pályázott volna, nem hirdették meg nyilvánosan az itteni magyar intézményvezetők. A külföldön dolgozó magyarországiak is, akikkel találkoztam, ha ez szóba került, akkor egyöntetűen azt vallották, náluk otthon csak akkor találsz jó állást, ha vannak összeköttetéseid. (Ez sokat elárul a kisebb kapcsolati tőkével rendelkező, Magyarországra kitelepedők esélyeiről is).
Székelyföldi szociális munkás végzettségű kollégám Hollandiában szintén a hazai korrupcióra fakadt ki, amikor azt kérdeztem, miért döntött úgy, hogy végleg elhagyja az országot. Mint mondta, azt még valahogy lenyelte volna, hogy itthon a fizetéséből nem tudott félretenni, de azzal telt be neki a pohár, hogy az árvaházban, ahol dolgozott, a magyar igazgatónő rendszeresen megdézsmálta a déli gyümölcs és egyéb árváknak szánt javakat. Rendszeresen telepakolt csomagtartóval ment haza, miközben volt úgy, hogy a gyerekek nélkülöztek. Ez ellen ő és kollégái tehetetlenek voltak, hiszen az igazgatónő magas rangú választott tisztségviselőkkel ápolt szoros kapcsolatot, ami az itthoni viszonyok közt biztos védelmet jelentett volna egy feljelentés esetén is.
Ez a történet jutott eszembe az elmúlt napokban, amikor a hírek szerint Székelyföld egyetlen magyar főügyészét, a gyergyói Majeczki Izabellát két tehénnel, három juhval és két báránnyal vesztegették meg. Ez több mint kínos. Korábban Hans Heidrich az Asociaţia Sighişoara Durabilă (SD) megbízásából készített, famaffiát leleplező cikkében is megemlítette őt (ahogy a székelyföldi románok mellett más magyar intézményvezetőt, tisztségviselőt is megemlít).
A sor hosszú, még lehetne folytatni, ezek csak hétköznapi típuspéldák. A törvénytelenségekben résztvevők, de még a hallgatásukkal cinkostárssá válók is, a döntéshozók, akik valós pályáztatás nélkül alkalmaztak vagy osztottak pénzt, akármennyire is meg vannak győződve döntéseik helyességéről, mind hozzájárultak fogyásunkhoz, tehetségesebb nemzettársaink kitelepedéséhez. Kis közösség vagyunk, ahol hamar terjednek a hírek, látjuk, hogy számos állást nem, vagy csak kamuból hirdetnek meg. A saját erőforrásainkról döntő pályázatok esetében a rendszerváltás óta – mind Budapesten, mind Erdélyben – számos zavaros, konkrét kritériumok és indoklások nélküli döntés született. Ráadásul itthon olyan döntéshozók részéről, akik (a nemzetközi gyakorlattal és a jóérzéssel ellentétben) természetesnek vélték, hogy akár a saját intézményeiknek is oszthatnak pénzeket. Így nehéz elhitetni, hogy az itthoni rendszer működése igazságosabb. Nehéz elhitetni, hogy ha autonómiánk lenne, azaz a mi dolgainkat csakis mi irányíthatnánk, akkor egy hatékonyabb rendszert építenénk ki. És hogy ezért érdemes itt maradni vagy hazajönni, s küzdeni.
Vannak, akik így szocializálódtak, s nem tudnak más mintákban gondolkodni, mint abban, hogy ismerősökben bízzanak, bólogatókat alkalmazzanak, díjazzanak, pénzt osszanak, a kölcsönös szívességek és kényszerek viszonyrendszerében gondolkozzanak, de az az abszurd netovábbja, amikor ugyanezek az arcok fennen hirdetik a fiataloknak az itthon maradás fontosságát. Ugyanilyen hiteltelen, aki elfogadja az ilyen alkalmazást, eleve kapcsolati tőkéjére alapozva tervez karriert, arra, hogy valakinek a hűséges talpnyalójaként meghunyászkodásért kap állást, pénzt, paripát, fegyvert. Az is hozzájárul e merev, kontraproduktív gyilkos rendszer fenntartásához. (Arról nem beszélve, hogy akinek van némi önbecsülése, az munkahelyválasztásával, pályázásaival stb. eleve messze elkerüli még a látszatát is annak, hogy anyuci, apuci vagy az ágyasa stb. révén lett az, ami, hiszen ezek a gyanúk nálunk sokszor még akkor is felmerülnek, ha kevés az alapjuk.)
Ezeket a viszonyokat, módszereket még sok itthoni is már egyre nehezebben nyeli le, nemhogy az, aki hozzászokott egy Nyugati értékrendhez. Ahol a szabályok általában egyszerűek és ésszerűek, mindenkire érvényesek. Az ilyen végképp nem hajlandó újra megszokni ezt. Megszokta, hogy a polgárért van az állam és nem fordítva. Hogy ahol a nyugati mentalitás dominál (azaz a kelet-európaiak még nem épültek be a rendszerbe), ott a felettes emberszámba veszi, kollégának tekinti a cég rangsorában utolsó helyen levő bevándorlót is, nem pedig kiszolgáltatott csicskásnak, akivel szemben kiélheti frusztrációit, erőfitogtató, öncélú főnökösködő hajlamait. Hogy a bürokrata adófizetőt nem alázzák le a finánc, az egészségügy és mindenféle állami intézmény szabályai és bürokratái.
A sikeresség megítélése
Szegénységükben a hazaiak jó része nem is tud őszintén örvendeni a másik sikerének, inkább frusztrációval tölt el sokakat szomszédjuk, a falustársuk, gyermekkori barátjuk sikere.
Az átláthatatlan döntési mechanizmusok, a törvénytelenségek, a klientúraépítések aláásták a rendszer hitelét, így nincs nálunk igazi becsülete annak, aki sikeres, aki meggazdagszik. Akire Nyugaton felnéznek, s rajongás tárgya, őszinte elismerés, megbecsülés övezi, arra itt sokan a háta mögött gyanakvóan tekintenek, irigyelik, tolvajnak vélik, hiszen biztos ügyeskedve, kapcsolatai által, vagy egyenesen lopva szerezhette vagyonát. Ez főleg az idősebbekre érvényes, akik itthon számtalanszor tapasztalták, hogy a becsületes tehetség elbukott, az ügyeskedő, talpnyaló ostoba meggazdagodott. Szerencsére a piacgazdaságban egyre inkább a tehetség számít, s a kétezres években ezért is lett egyre több magyar a sikeres vállalkozók közt.
De a mentalitás lassan változik, s az önerőből lett nyugati sikeres magyar üzletemberhez ez még lassabban ér el ennek híre. Így aki ott már a helyi közösség megbecsült tagja, kétszer is meggondolja, hogy hazajöjjön-e oda, ahol potyalesők hada csak a pénzéért fog barátkozni vele, a háta mögött meg irigyen összesúgnak. Mert van, aki ezt már akkor is érzi, amikor időről időre hazalátogat.
Kasztosodás, társadalmi megosztottság státus, presztízs mentén
Megalázó gesztusok érhetnek a saját nemzettársak irányából is, a mindennapi életben. Megfigyeléseim szerint az erdélyi magyar társadalom élesebben elválik társadalmi osztályok, rétegek mentén, mint például egy nyugati társadalom, vagy épp a román.
Volt olyan Amerikában élő barátom, kettő is, akik ugyanolyan jellegű emlékekre alapozva mondták, hogy nemhogy haza, de még Európa fele sem jönnek többet, hallani sem akarnak Romániáról. Mindketten ’89-ben hagyták el az országot. Itthon mindketten megvetettnek érezték magukat, mert nem értelmiségi pályára készültek (távozni készült mindkettő, ezért értelmetlennek tartották, hogy az itthoni iskolai rendszer által megkívánt fölösleges, lélekgyilkoló magolásába belevessék magukat). Amelyikük a zöldhatáron szökött, kifejtette, mivel ő munkás származású volt, és ő maga is, e kulturális háttérrel kétkezi munkásnak készült, s az is lett, itthon világéletében érezte a kirekesztettséget, az értelmiségiek és szépreményű csemetéik megvetését. Magyarországon és az ausztriai menekült lágerben is érezte magán a menekült stigmát és a szegény „státust”, őt igazán Amerika fogadta be, neki az Egyesült Államok az igazi hazája, ott érzi magát egyenrangú polgárnak, hallani sem akar Európáról. Fura volt hallgatni, mert itthon egy életvidám, bohém, hedonista fiatalként ismertem meg, csak ott beszélt nekem – tíz év utáni találkozáskor –, ezekről az itthoni kellemtelen emlékeiről, benyomásairól.
A rendszerváltás előtt, a gyakorlatban valóban volt egy érzékelhető státusbeli és jövedelembeli különbség az értelmiségiek és a kétkezi munkások közt, továbbá volt egy bizonyos fokú bizalom is a tanügyi rendszerben. Ez konkrétan abban nyilvánult meg, hogy eléggé elfogadott volt jó ideig, hogy képességeik, tudásuk szerint válnak az emberek munkásokká vagy értelmiségiekké. Tehát elég széles körben osztották azt a nézetet, miszerint az akkori rendszerben érdemei szerint válhatott valaki az alacsonyabb vagy magasabb státusú réteg tagjává. Ez a kétpólusú „rend” a rendszerváltás után felbomlott, amiért nem kár, de ami kialakult, az még mindig távol áll a meritokráciától vagy a méltányosságtól. Az egyenlőségérzet, társadalmi szolidaritás helyett inkább újabb frusztrációk jelentek s erősödtek meg. A pénz, az anyagiak felértékelődtek, s a javadalmazás, a vagyonosság már nem a tanulmányi eredményekkel arányos. A tanárok, hivatalnokok, állami fizetésből élő orvosok és más hasonló rétegek mélyen alulfizetettek, státusuk, önbecslésük méltánytalanul alacsony. Az egyetem már nem jelenti a biztos státust, s szinte bárki elvégezheti, ellenben az iskolázatlan vállalkozó is lehet nagyon sikeres. Ma már sokan nem is akarnak továbbtanulni, hiszen még a média is számos olyan sikeres, vagyonával kérkedő személyiséget mutat fel a példaképként a fiatalok számára, akik iskolázatlanok, műveletlenek.
A szabályok kuszábbak lettek, kicsit még vadkapitalizmus van. A nyugati idetelepülők számára furcsamód épp ez lehet az egyik vonzerő. Megvan már a piacgazdaság, de még nem teltek be a felső polcok, sok minden még csak kiépülőben van, nyugati hazájukból át lehet még ültetni sok bevált ötletet vagy a két világ közti (kulturális, fejlettségi, jövedelmi stb.) különbségre is lehet jól jövedelmező vállalkozásokat építeni. Ugyanakkor a pénz megteremti a kellő státust is, ami nekik kedvező. S bár a piacgazdaság megvan, és zajlik a modernizáció, amivel párhuzamosan az elidegenedési folyamatok beindultak, de még mindig maradt az emberközi kapcsolatokban, a mindennapi életvitelben sok minden abból a hagyományos társadalomból, természetességből, amely a bürokratizálódott Nyugaton már csak nyomokban, ha létezik. Egyes nyugatiak számára az, ahogyan sokan nálunk „megélik” az időt, vagy az ember és természet viszonya, a (még) természetes ételek és ehhez hasonló tapasztalatok az elveszett paradicsomi állapot archetípusát juttatja eszébe. Vannak, akik csak az üzletet, az anyagi lehetőségeket látják, de van, aki tudatosan, félúton a két világ közt megpróbálja ötvözni mindkettőből a kellemeset a hasznossal. Az itteni természetességet, balkáni lazaságot, szabadságot részesítik előnyben a hátrahagyott nyugati falanszterrel, az elidegenedett társadalommal, amelyikből megpróbálják az internet és globalizáció révén csak a nekik még tetszőt megtartani, beengedni az itteni életükbe.
HERÉDI ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Egy ország az oligarchák, a geopolitika és saját történelme fogságában
Az ukrán konfliktus szintjei és tétjei egy szakértő szemével
Az ukrán válság értelmezési keretei – kelet-közép-európai szempontok címmel tartott előadást Tálas Péter, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tanára az ötödik Szociológus Napokon. A téma és a meghívott is jó választásnak bizonyult a szervezők részéről: telt ház volt a Szociológia Tanszéken tartott előadáson.
A biztonságpolitikai szakember először az ukrán válság szakaszait vázolta időrendi sorrendben. Azok összefüggéseinek, szintjeinek, nemzetközi kihatásainak alapján rendszerezve négy szakaszra bontotta a konfliktust. Érdekes volt így, ebben a megvilágításban, kontextusba helyezve, szakaszokra bontva újra áttekinteni a sajtóból amúgy többnyire ismert eseményeket.
HERÉDI ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Ha családról van szó, mindenki érintett
Tízéves születésnapját ünnepelte a hétvégén a kolozsvári Életfa Családsegítő Egyesület. A jubiláló szervezet célkitűzéseiről, szerteágazó tevékenységéről, rendezvényeiről, a kincses városbéli magyar közösségben vállalt szerepéről Adorjáni Katalint, az egyesület alelnökét kérdeztük.
– Tízéves jubileumát ünnepelte a hét végén a kolozsvári Életfa Családsegítő Egyesület. Hogyan összegezné az elmúlt tíz évet? Mi volt a kezdeményezés elindításakor az alapítók elképzelése, az egyesület célja?
– Pont pénteken, a születésnapi Életfa-kávézóban idéztük fel a kezdeteket. Az első találkozásom azzal, amit az Életfa előéletének is nevezhetnénk, még a Herédi Zsolt szociológus által kezdeményezett kismamaklub egyik alkalma volt, amikor rádiósként interjúztam vele a Kolozsvár-belvárosi református egyházközség termében, ha jól emlékszem, 2003-ban. Aztán rá egy évre Osváth Enikő pszichológus meghívott az unitárius óvodába, ahol már arról tárgyaltunk, hogy eljött az ideje egy egyesület létrehozásának, amelyben többek kezdeményezése is háttérszervezetre lel.
Osváth Enikőnek régebbi vágya volt, hogy szakmai tanácsadóközpont jöjjön létre a kolozsvári magyar családok számára, és nyilvánvaló volt, hogy a kismamaklub is az új egyesület keretében fog működni.
Kilenc alapító taggal indítottuk el az egyesületet, célunk az volt, amit az alapító okiratban megfogalmaztunk, és ami a megújult honlapunkon is olvasható: támogassuk és segítsük a családokat kultúrájukban, anyagi létükben, mellettük álljunk életük minden szakaszában. Továbbá az, hogy erősítsük és megőrizzük a családot mint társadalmunk alapját, mellette legyünk a krízishelyzetekben is, valamint felmutassuk a gyermek jelentőségét, illetve az apa és anya szerepének fontosságát a nevelésben.
– Ünnepi fesztiváljaikon, a Kolozsvári Magyar Napokon, és megannyi rendezvény keretében évek óta népszerűek a tevékenységeik. Mit tekintenek az egyesület legnagyobb sikerének?
– Azt hiszem, hogy az Életfa Családsegítő Egyesület létrejötte már önmagában siker, hiszen választ adott arra a társadalmi igényre, amit ha nem is fogalmaztak meg a kolozsvári családok, de ott volt a lelkük mélyén: igen, pont erre van szükségük. A legcsodálatosabb az, hogy olyan csapat került össze, amely nem az egyéni siker lehetőségét látta az egyesületben, hanem mindig a közösségért akart tenni, jobbá akarta tenni a körülötte levő világot, az anyák, a gyermekek és a család javára. Persze ez egy kicsit idealisztikusan hangzik, de minden emberi gyarlóság és hiba ellenére a csapat mégis mindig előre vitte az ügyet.
Siker az is, hogy a kolozsvári magyar közösség felismerte, hogy érdemes befektetni ezekbe a tevékenységekbe, mert a közösség javát szolgálják. Itt gondolok a támogatóinkra, akik nagy empátiával kezelték mindig a családos programjainkat. Ez szerintem azért van, mert amikor családról beszélünk, akkor mindenki érintett. Mindezeken túl azt is sikerként könyvelem el, hogy nagy örömünkre, példánkon felbuzdulva sok hasonló kezdeményezés, szervezet született az évek során Erdélyszerte, amelyekkel többnyire partnerként is együttműködünk.
– Mi az, amit tapasztalata és meglátása szerint a leginkább kedvelnek az emberek az Életfa tevékenységében? Hogyan sikerül a sok érdeklődőt bevonzani az egyesület holdudvarába?
– Ha tömegben gondolkodunk, akkor egy nap egyszerre a fesztiváljainkon vannak a legtöbben, például a gyermeknapi fesztiválon, az adventi gyermekfesztivál és -sokadalmon, valamint nyilván a Kolozsvári Magyar Napokon, ahol mi szervezzük a családos programokat. De nagy népszerűségnek örvend Nyári játszóház, ahova egyre több gyermek jelentkezik. Táboraink, kézműves foglalkozásaink, alkotó tevékenységeink is kedveltek.
A heti rendszerességgel megszervezett programokon már kisebb a létszám, hiszen a program jellege osztja a résztvevőket, de a péntek esti születésnapi Életfa-kávéházban, és a szombati beszélgetések során kiderült, hogy milyen nagy támaszt jelentenek sokak számára az olyan kis közösségek, mint a Kismamaklub vagy az Egyszülősök Klubja. A különféle tornák pedig nemcsak a testi épség szemponjából kedveltek, de a közös tevékenység és a társaság is idehódítja az anyákat.
Lassacskán szinte minden tevékenységet megnevezek, és nehéz is bármelyiket is kiemelnem, hiszen a gazdag kínálat pontosan azt a célt szolgálja, hogy mindenki kiválaszthassa azt, amire a leginkább szüksége van. Lehet, hogy így valaki az egyéni vagy csoportos pszichológiai és gyógypedagógiai szolgáltatásaink mellett tenné le a voksát.
– Hogyan ünnepeltek a hét végén, kik csatlakoztak a jubileumi születésnaphoz?
– Az ünneplésünk mindenki számára nyitott volt. A munkatársak mellett örvendtünk, hogy a partnerek, támogatók és a programjainkon részt vevő családok is velünk ünnepeltek. Minden korosztály megtalálhatta a számára érdekes tevékenységet, és nyilván nem maradt el a nap végétől a közös vendégség sem, amelynek fénypontja, mint minden szülinapon, a tíz torta volt. A kolozsváriakon kívül Csíkszeredából, Segesvárról, Marosvásárhelyről, Gyulafehérvárról és Budapestről jöttek partnerszervezetink képviselői, barátaink.
– Arculatot váltottak nemrég. Mi indokolta a megújulást, és mik a jövőbeni terveik?
– Az eltelt tíz év határán „új ruhába” öltöztünk, arculatot is váltottunk. Tudatosult bennünk az, hogy a világ gyorsan változik körülöttünk. Nem biztos, hogy ugyanazokkal az eszközökkel, módszerekkel kell megközelítenünk a családokat, mint ahogy azt az elmúlt években tettük. Nyilván, ami bevált és jó eredményt hoz, azt megtartjuk.
De szükség van ,,friss fuvallatra”, új látásmódra is. Céljaink nem változnak, továbbra is az erdélyi magyar családokat szolgáljuk. Fontos, hogy jobban odafigyeljünk kamaszainkra, fiataljainkra, a kétnyelvű családokra. Nyitottak vagyunk új partnerségekre, hogy együtt gondolkozzunk azon, hogy mire van szüksége közösségünknek és a segítésben nekünk hol a helyünk. Közös szakmai projekteket tervezünk.
És mivel tagja vagyunk a Kárpátmedencei Családszervezetek Szövetségének is, illetve az erdélyi régió családokkal foglalkozó magyar szervezeteit a szövetség megbízásából szintén az Életfa kapcsolja össze, nemcsak kolozsvári, hanem akár erdélyi és Kárpátmedencei szinten is tudunk együtt gondolkozni és együttműködni. Nem utolsó sorban magunkat is szeretnénk fejleszteni, munkatársainkat megerősíteni. Csapatépítő tevékenységeket, képzéseket szervezni, hogy a közösségért végzett munka öröm legyen mindenki számára, aki be szeretne kapcsolódni ebbe a nem könnyű, de szép szolgálatba.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

A túlélés etikája az erkölccsel szemben
Szét lehet-e választani a túlélés etikáját az abszolút értelemben vett erkölcstől, elítélhető-e valaki, ha engedett a Szekuritáté zsarolásának, de közben népét szolgálta? – ilyen és ehhez hasonló kérdésekről esett szó hétvégén Kolozsváron, a Sapientia EMTE főépületében megtartott beszélgetésen, amelynek felvezetőjeként Domokos János Mikó Imre életét bemutató, Túlélés vagy népszolgálat című dokumentumfilmjét vetítették le. 
A beszélgetést Veress Emőd jogász, a Sapientia oktatója moderálta, elsőként pedig Buzogány Dezső teológus szólalt fel, aki az egyház belső átvilágítása kapcsán elmondta: az egykori titkosrendőrséggel folytatott kollaborálásnak voltak fokozatai a semmitmondó jelentések írásától a súlyos következményekkel járó beszámolók „gyártásáig”. A teológus úgy vélte: Mikó Imre jogász, politikus, író a naivak közé tartozott, akik elhitték, a rendszerrel lehet párbeszédet kezdeményezni.
Veress Emőd rámutatott: a Mikó Imre beszervezésére irányuló három próbálkozás közül az első egyértelműen zsarolással történt, amikor pedig Mikó megtagadta az együttműködést, elveszítette tanári állását.
Veress Emőd szerint az erkölcsi szempontból legaggályosabb időszak a harmadik beszervezés utáni, amikor Mikó a nyugati emigrációban élő értelmiségiekről készített jelentéseket.
Vekov Károly történész arról beszélt: Mikó célja szerinte a népszolgálat volt, nem pedig az alkalmazkodás. Herédi Zsolt szociológus úgy vélte: rossz húzás volt a film készítőitől, hogy leegyszerűsítették a kérdést a szolgálni akarás és a túlélés kettősére.
Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár)

Moldománia
Hetekig tartott a hiszti a román sajtóban és online közösségi médiában az amerikai nagykövetek „bakijai” körül.
Először a moldovai nagykövet nyilatkozott olyat, amit a román polgárok többségének a gyomra nehezen vesz be, majd a bukaresti nagykövetet támadták ki a székely zászlós fotó miatt. Sokan már keresték az összefüggést e két eset között, sőt, egyenesen amerikai árulást, románellenes érdekeket sejtetnek azóta is. A nagynemzeti paranoiára hajlamos egyének megkapták a maguk gumicsontjait.
Herédi Zsolt Szabadság (Kolozsvár),

Moldománia
FOLYTATÁS OKTÓBER 11-I LAPSZÁMUNKBÓL
A kitalált kollektív emlékezet
A kollektív emlékezet nem azonos a történelmi múlttal. A történelmi eseményeket interpretálják a közösségek a jelen érdekeinek alávetve, s így lesznek részei a kollektív emlékezetnek. „A kollektív emlékezet esetében tehát bizonyos fokig tudatosan alakul a múlt szemlélete. Itt fogható meg a történelmi múlt és a kollektív emlékezet közötti legfontosabb különbség: a kollektív emlékezetet a csoport saját identitásának megerősítésére, újraalkotására használja fel, annak érdekében, hogy a jelen kihívásaira megfelelő válaszokat tudjon adni. Míg a történelem, illetve a történész feladata a múlt aprólékos tudományos alaposságú feltárása, addig a kollektív emlékezet esetén nem követelmény sem a tudományos alaposság, sem az objektivitásra törekvés.” (Vékony Dániel:Muszlim kisebbégek Nagy-Britanniában, In: Kisebbség Kutatás, 25. Évfolyam 2016/2).
A modernkori román történelemírás – mint azt Lucian Boia említett művében (Mit şi istorie în conştiinţa românească, Editura Humanitas, 1997)  is kiválóan bemutatja – nagyon is rugalmasan igazodott a politikumhoz, a politika által megszabott célokat legitimálta. A román országgyarapítás programja, illetve ezek későbbi legitimálása mint egy vezérfonal jelenik meg ebben, ennek volt/van alárendelve a történelmi emlékezet, a mai hivatalos történetírás is. Ma is visszamenőleg közös nemzeti identitásról, összetartozástudatról, mindenkori erdélyi román többségről, stb. szól a mainstream történetírás és a román kollektív tudás. A romániai románoknak a Moldova történelméről szóló tudásuk, az egyesüléshez való hozzáállásuk is iskolapéldája ezeknek a megállapításoknak. 
Számos sebből vérzik a dákó-román elmélet is: ha például a rómaiak és a dákok leszármazottai és nem vándoroltak, mint ahogy ma a történészek túlnyomó része szajkózza, akkor miért lennének a moldovaiak is románok? Ez ellentmond a dákóromán kontinuitás és a szedentáris életmód elvének, a rómaiak ugyanis sosem hódították meg, nem jártak a mai Moldova területén. Tehát akkor ott más népességből más nép alakulhatott ki. De mivel ma nagyjából ugyanazt a románnak nevezett nyelvet beszélik Moldovában – még a mesterséges latinizálás ellenére is, – akkor vagy a római-dák eredet sántít, vagy mégiscsak vándoroltak a mai területre. A római-dák változatban viszont éppen a római eredet a biztos, így hát marad a vándorlás elmélete. De ha esik a szedentarista életmód és Moldovába mégiscsak vándoroltak a románok, akkor minden bizonnyal Erdélybe is vándorolhattak. De ez már ellentmondana az úton-útfélen hangoztatott magyarokkal szembeni elsőbbségüknek. Mert a politikum nem elégszik meg Erdély Romániához csatolásának a demográfiai legitimációjával, hanem igényt tart a „történelmi juss” általi legitimációjára is, aminek a „mi voltunk itt előbb” retorika az alapja.
Herédi Zsolt
FOLYTATJUK Szabadság (Kolozsvár)

Moldománia
FOLYTATÁS OKTÓBER 12-I LAPSZÁMUNKBÓL
Egyesülés: mit jelent az erdélyi magyaroknak?
Hátrány: amint egy unionista tüntetésen meg is fogalmazták, csökkenne a magyarok aránya az országon belül, s az öt százalékos parlamenti bejutási küszöb alatt maradnánk. Ilyenformán tehát az erdélyi magyarság többet soha nem lenne olyan súlyú parlamenti tényező Romániában, mint eddig. Ez komoly következményekkel járna egy olyan országban, ahol a keleti hagyományoknak megfelelően a felülről építkezésnek/központból irányításnak van hagyománya, s ahol a kisebbségnek nincs vétójoga az őket érintő ügyekben. (Demográfiai mutatók alapján ez a térvesztés előbb-utóbb így is bekövetkezik, de talán egy ilyen hullámvölgyből van esély majd kilépni, nagyobb összefogással, vagy egy távolabbi, számunkra pozitív demográfiai trendváltással. Egyesülés esetén viszont olyan kicsi lesz az arányunk, hogy minden bizonnyal örökre ellehetetlenítené az öt százalékos küszöb elérését.)
Herédi Zsolt Szabadság (Kolozsvár)

Moldománia
Az amerikai kollégákkal, csoportvezetőkkel szemben nagyon is barátságosnak bizonyult, mindent megtett, hogy elnyerje rokonszenvüket.
Tenyérbemászóan hízelgően viselkedett minden amerikaival, főleg a magasabb beosztásúakkal. Reggelente már csak röhögtük, hogy amikor csoportokban gyülekeztünk, az amerikaiak felé fülig vigyorogva próbált hízelegni, ahogy a romániaiak felé fordult, egyből komor képet vágott. Később visszahallottam egy amerikaitól, hogy utálta a románokat, azért is volt ilyen a magatartása. Volt valami kellemetlen tapasztalata a román hatóságokkal is, továbbá úgy mesélte nekik, hogy Moldova inkább orosz, mint román. Dumitru volt a keresztneve, de az oroszos Dima becenevet használta. Mikor telefonon moldovaiakkal beszélt, olyan oroszos akcentusa volt, hogy sokszor el kellett teljen egy kis idő, amíg rájöttem, hogy nem oroszul, hanem románul beszél. Persze nem csak az etnikai különbözőség, románok elleni gyűlölete volt az egyetlen mozgatórugója elkülönülő viselkedésének. Költöztetők voltunk, fizikai munkások, amit ő keleti mentalitásával rangon alulinak tartott, hiszen otthon eladási igazgató volt egy nagyvállalatnál. A székely szobatársa szintén, mindenkivel az első kontaktuskor igyekezett tisztázni, hogy ő otthon menedzser egy cégnél, s hazavárják, tehát még mindig menedzser. Mi többiek csak szórakoztunk azon, hogy két „igazgató” egymásra talált, s kiközösítette magát, nem állt szóba a rangján alulinak tartott többi kollégával. A többiek közt is voltak olyanok, akik itthon hasonló állásokat adtak fel, de ezt ők már meg se tudták. Ebben a kettejük elzárkózásában, orrfennhordozásában a moldovainak meghatározó szerepe volt.
Herédi Zsolt Szabadság (Kolozsvár)