Újkori vándorfotósok Háromszéken (Szacsva napjai képeken)
Békebeli időket idéz a mai digitális képkészítés forgatagában Henning János sepsiszentgyörgyi fotográfus, akinek rendhagyó kezdeményezése a legeldugottabb, legkisebb háromszéki falvak lakóit ajándékozza meg a műtermi fotózás élményével. Így történt, hogy egy nemzetközi mozgalom irányvonalához csatlakozhatott Szacsva is, a településről tucatnyi fotós készített kordokumentumnak is beillő fényképsorozatot a napokban.
Szürke, esős délelőttön térünk le a Rétyi-tó mellett haladó főútról, néhány kilométernyi kavicsos szakaszon, időnként lépésben haladva érjük el a dombok közt megbúvó kis települést. A szacsvai óvodának is otthont adó művelődési ház kerítésén plakát hirdeti az ingyenes fotózkodási lehetőséget, s mire felállítják a rögtönzött műtermet, feszül a háttérként szolgáló ponyva, készenlétben a megvilágítást szolgáló állványok, fényforrások, bemelegszik a méretes csempekályha is. Piros kis ruha, fehér harisnya, alkalmi cipő – a hatéves Szilvási Kamilla Kriszta az elsők közt ünneplőben, nagymamájával áll a fényképezőgépek elé, s néhány perc múlva már kézbe is vehetik a műtermi felvételt. Mosolyogva nézik, láthatóan örülnek az ajándéknak – hasonló nem készült még róluk, de a felmenőkről sincs régi fotográfiájuk – mondják.
Lenyomat a mindennapokról
Henning János elképzelése mögé közel húsz amatőr és profi fotós, önkéntes sorakozott fel – Ábrahám Piroska, Kiss Bence, Sánta István, Antal Levente, Antal Attila, Sebestyén Béla, Kovács László Attila, Fogarasi Hannika, Kocsis B. János, Sándor Laura, Dénes Kinga, Nagy D. István, Henning Emese, Madarasi Csilla, Tóth Szabolcs, Kónya Albert Attila, Baricz Szidónia –, az alapötletet pedig a Help Portrait nemzetközi mozgalom szolgáltatta.
– Az év bizonyos napján egy fotós stáb felállít egy műtermet, s bárki, aki arra jár, készíttethet magáról egy fényképet, amit helyben, díjmentesen kézhez kap. Ezt dolgoztam át egy kicsit a saját formánkra – magyarázza Henning János. – Vándorfotósok járták a múlt század elején a falvakat, és csűrkapura szegezett, csiricsáré faliszőnyeg előtt fényképezték az arra járókat. Mi a lassan elnéptelenedő falvakba megyünk ki, dokumentum jellegű fényképeket készítünk, felállítunk egy műtermet, s akit ott lefényképezünk, ahhoz egyik fotósunk hazamegy, otthonában is felvételeket készít róla. Tulajdonképpen dokumentáljuk, hol, hányan és miként élnek, próbálunk adatokat is gyűjteni – hol születtek, fotózták-e őket műteremben, vannak-e régi felvételeik, a család szokásait próbáljuk feltárni, megtudni, hogy járnak-e fényképészhez. Akik eddig betértek hozzánk, azoknak nagyon tetszett a kezdeményezés, színes fényképeket kaptak, s ha már be mertek ide jönni, azt jelenti, nyitottak – vélekedett a kezdeményező.
Kincsek, sorsok, jövőkép
Sajátos módon jutalmazták az otthoni környezetüket is lencsevégre kapó csapatot a szacsvaiak, pár óra alatt több száz fotó készült a faluban. Néhány pillanatra megállt az élet, az emberek hagyták a munkát. Így nyílt meg a település 1300-as években épült, kicsiny templomának ajtaja, a mennyezet hatvan festett kazettáját, az 1795-beli Úr asztalát, a feltárt és látható falfreskókat, harangokat, a toronyból nyíló látványt, a szomszédos temetőt egyaránt megörökíthették a fiatalok. Tavaly nyáron kicsit felújítottuk a templom külsőjét, vakoltunk, meszeltünk, elvezettük a vizet, hogy ne ázzon, gombásodjon a fal – meséli Gál Zsigmond. Miközben felszabaduló fényképészre várunk a meleg csempe előtt, a gondnoki teendőket közel egy éve ellátó férfi bizalmasan ecseteli: nagy gond, hogy öregszik a jelenleg 126 fős közösség, kevés gyermek születik. A legidősebb lakos Tímár Anna néni, 94 éves.
Úgy nézek ki, mint egy öreg ember, de né’, itt van a ló és a csikó is – sorolja mosolyogva Fodor Antal, a lencsék előtt történteket a művelődési ház türelmesen várakozó, Bóklász névre hallgató kutyájával osztja meg. Úgy dereng, egyszer már készült róla kép műteremben, de azt már nem tudja felidézni, mikor is. Holnap hazajön édesanyám is, most a lányoknál van a városban, bemutatom nekik a képeket – szól vissza, aztán elbúcsúzunk, traktor érkezik, nyitni kell gyorsan a kaput. A 62 éves férfi a családi portán gazdálkodik, korábban közel negyven évig járt be a megyeszékhelyre dolgozni. Nyugdíjazásról is faggatom, bizonytalan választ kapok. Közben újabb csoport érkezik a szitáló esőben, a tízéves Ráduly Kingát édesapja kíséri, együtt lépünk be a rögtönzött műterembe. Egyszer jött egy bácsi, ő is fényképezett, voltak fények, esernyő is, de az a fotó nem tetszett – mondja kacagva. Ezúttal több felvétel is készül a kislányról, akit közben a bámészkodó falubeliek bátorítanak: „mosolyogj szépen”. Fotósok noszogatására végül többgenerációs felvétel is készül, édesapja és nagyapja is a lányka mögé áll egy pillanatra. Ebédidő előtt aztán mintha egymásnak adnák a kilincset a fényképezkedni vágyó szacsvaiak – néhány óra alatt közel ötvenen fordulnak meg a kamerák előtt –, a nyomtatókkal, fényképezőgépekkel, számítógépekkel megrakott asztalnál önkéntesek rögzítik az érkezők adatait. Fotózkodás után Berde Ferenc kedélyesen hívja a csapatot, nézzenek be hozzá, a nagyszülei házán dolgozik már egy ideje.
Nyugdíjasok vagyunk, nyáron inkább itt tartózkodunk, a feleségem közben az unokákra is vigyáz Sepsiszentgyörgyön – meséli. Takaros portán tornácos, tapasztott faház áll, vele szemben felújításra váró gazdasági épület, mely egykor gabonásként szolgált, s ugyanott kapott helyet a nyári konyha is. A szülői ház hátrább, de ezen még az eredeti, százéves ablakok vannak, s meg lehet nézni, a gerendák is szépek és épek – mutatja büszkén. A tágas ház tiszta szobáját egy régi bútordarab uralja, a szemközti sarokban pedig nagy gonddal őrzött, régi lámpát akasztottak szegre. Nagyméretű keretbe foglalva az első szoba falát is fényképek sokasága díszíti, az egyiken ünneplőbe öltözött nagynénit fényképeztek évtizedekkel korábban a tornác előtt. A legújabb felvétel immár a ház uráról készül – kezében régi fotókkal, a gabonás előtt, vasvillát tartva örökítik meg az utókornak.
Értéket rejtő falvak
A szacsvai megmozduláshoz amatőr fotósként csatlakozó Antal Attila első alkalommal dolgozott csapatban. – Nagyon közel áll hozzám minden, ami régi, házak, emberek, és itt bőven adódott ilyen lehetőség, így egyfajta lazításként éltem meg a mai napot – mondta el az ebéd utáni pihenő alatt. Úgy érezte, a helybeliek jobbára nyitottak voltak, és szakmai vonatkozásokban is jól sikerült a csapattagokkal egyeztetni.
– Ezt az egyszerűséget, őszinteséget, amit ezekben a falvakban találni, valósággal vadásszák a fotósok – állítja Kovács László Attila, a kezdeményezéshez társuló Camera Club Siculorum elnöke. – Nagyon sok magyarországi szakmabeli barátom van, akik éppen ezért, az itt még fellelhető nyitottságért jönnének hozzánk fényképezni. Itt bemehetsz az udvarra, behívnak a házba, a padlásra, a kamrába, pincébe, enned is adnak, ha kell. Székelyföldön még nagyon vendégszeretők az emberek, s azt tapasztaltam, hogy ez az emberszeretet, az idegenekkel szemben tanúsított öröm még inkább felszínre tör az eldugott falvakban. A templom gondnokát fotóztam, aki azt mondta, azzal, hogy ma ide jöttünk, felpezsdült az élet a faluban. Ilyen helyen, ahol szinte nem történik semmi, ilyenkor beszédbe elegyednek az emberek a fotóssal, értékelve érzik magukat. S igazából az a szép, amikor meg is kapják a fényképeket, ahogyan ma is történt.
– Volt olyan hely, pillanat, ember, ami/aki a mai akció alatt megfogott? – faggatom.
– Érdekes közeg ez a falu, bár jobbára idősek lakják, a fiatalok elmentek, viszont rengeteg a nyaraló – azt mondják a helybeliek, hogy számuk meghaladja a lakott házakét. Láttam ugyanakkor, hogy az emberek elszomorodottak, nehezen tudnak megélni a mezőgazdaságból, hiszen közel az erdő, a vadak tönkreteszik a termést. Mindez hozzánk tartozik, Háromszék egy szelete, ez, sajnos, az eldugott falvak sorsa.
A rögtönzött műtermi akciósorozatot idén további három-négy háromszéki kis településre terjesztené ki a kezdeményező Gyulai Ferenc Fotóművész Egyesület a megyei önkormányzat mellett működő Europe Direct Iroda, illetve a megyei turisztikai egyesület támogatásával, a stáb pedig díjmentesen, önkéntesként dolgozik. Az elkészült anyagot archiválják, Európa napjára pedig nagyméretű összeállítást terveznek a szacsvai fotókból. A kiválasztott településeket megörökítő fényképekből a tervek szerint album és kiállítás egyaránt készül majd.
Demeter Virág Katalin. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyar bál Hídvégen
Ezen a néven honosodtak meg a háromszéki önkormányzat és a Kovászna Megyei Művelődési Központ által kezdeményezett és megszervezett Székföldi magyar napok Hídvégen. Jó volt látni, hogy a főszervező Kiss Csilla által igényesen összeállított műsor után a helybeli magyarság teremnyi képviselői terített asztal mellett fűzték szorosabbra soraikat, s amikor esti tizenegy óra magasságában hazafelé készülődtünk, javában folyt a magyar bál.
A Székföldi magyar napok hagyományként vonult be a község magyar lakosságának érzületébe, anélkül, hogy ellenérzést váltott volna ki a községvezetés és a román lakosság részéről, miként azt a kezdetekkor érzékelni lehetett. Ezt éreztük Nagy János helybeli református lelkipásztor köszöntőbeszédében is. Köszönetet mondott mindenkinek, akinek része volt a helyivé gyökerezett magyar rendezvény megszervezésében. Jó volt látnunk azt is, hogy az egykori magyar polgármester, Horváth Miklós RMDSZ-es tanácstag és barátai vállalták a melléktevékenységek dandárját, miként azt is, hogy a közönség soraiban ültek azok a roma családok is, amelyek nyíltan vállalják magyarságukat. Márton Árpád képviselőjelölt részletezte, hogy a Háromszékhez csatolt egykori Székföld magyarsága, erősdiek, árapatakiak és hídvégiek az ott élő nemzetiségekkel együtt értéket, hagyományt teremtettek-vittek a történelmi székely megye életébe. A háromórás műsorból kiemeljük a helybeli elemisták verses-énekes összeállítását (betanította Sala Emília tanítónő), az illyefalvi Ifjúsági Színjátszó Csoport Henning Emese rendezte iskolás témájú jeleneteit, az erősdi leányok énekescsoportját. Az ünnepi hangulat csúcspontját a sepsiszentgyörgyi Százlábú Néptáncegyüttes Virág Endre irányította előadása jelentette. Gondolkodásra-mérlegelésre késztette a közönséget a William Shakespeare Szentivánéji álom című színművének egyik színére épített jelenete, amelyet a gyergyószentmiklósi Szín-kron színjátszó csoport vitt színpadra Borsos-Kolozsi Gábor székelyudvarhelyi színművész rendezésében.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Újjáéled a szórványszínjátszó fesztivál Fehér megyében
„… legbelül ég a láng”
Demény Piroska kolozsvári egyetemi tanár kezdeményezését a nagyenyedi Bethlen-kollégium közössége és környéke sohasem felejti el: enyedi magyartanárként tizennyolc évvel ezelőtt kitalálta a szórványságban, a többségi nyelv szorításában élő diákok számára a diákszínjátszás fesztiváljait. Az írók ismerik igazán nyelvünk szépségeit, a tisztán kiejtett szavakat, a szófordulatokat, amit az olvasással és a színpadon lehet leginkább tetten érni. A szórványban különös jelentősége van a színjátszásnak, ahol együtt követhetjük a „mese kerekét”, a közönség pedig – miközben figyel a jelenetekre, a szereplőkre, a szép magyar szóra – akaratlanul is részese lesz anyanyelve gyakorlásának.
A nagyenyedi kollégium régi „függönyös” színpada sok szép emléket rejteget, a sikeres diákprodukciók mellett a hajdani tanári előadásokat is. Visszaemlékszünk a fóti Kovács Éva és Kiss Tibor drámapedagógusok (a Magyar Drámapedagógiai Társaság képviseletében) nagyszerű szakmai segítségére, ami hozzátartozik a nagyenyedi diákszínjátszás újkori sikertörténetéhez. Akkor is játék, tehetség és fantázia kellett a jó eredményhez. A 11. fesztivál alkalmából Szőcs Ildikó igazgató köszöntötte a szórványszínjátszás nagyenyedi fórumát és örömét fejezte ki, hogy a „stafétaváltás ellenére is összehozták a találkozót” és igazi színházat teremtettek. (Korábban a Szabadság 2010. 06. 02-án számolt be róla.) A kollégiumi színjátszás töretlenül fejlődött egészen 2011-ig, amikor az épületfelújítás miatt hirtelen megszakadt, mert már nem lehetett elszállásolni a sokfelől érkező vendégeket. A megszakítás után egy közeli vidéki iskola, a Magyarlapádi Általános Iskola vállalta át és szervezi ma is a diákszínjátszást, sikeresen megoldva az ezzel járó problémákat.
Fesztivál két helyszínen
Közben a kollégiumban is újra fellángolt a színjátszó kedv, ezúttal egy gyökeresen átalakított, nyitott színpadon léphettek fel a műkedvelők. Megtudtuk és meggyőződtünk róla, hogy létezik eltökéltség és akarat a folytatásra. Így az idén váratlanul két helyszínen tartották meg Fehér megyében a diákszínjátszás fesztiválját, közös plakáton hirdetve a két, egymás utáni napon bemutatott műsort.
A felújítás első főszervezője Gábor Ella angol szakos tanárnő, aki szívesen vállalta a nem könnyű feladatot. Az igazgató üdvözlő szavai után hat előadást láthatott a főleg diákokból és egyelőre kevés felnőttből álló közönség. Horváth Piroska szavaival: „Létünknek színpadán csengettyű csilingel, előadás indul – vágyakhoz bilincsel, jelmezek színesek, arcunkon színes máz, tapsvihar lelkesít – legbelül ég a láz”.
A kollégiumi színpadon a nagyenyediek és az ilyefalviak is három-három darabot adtak elő. A közönség tapsviharral fejezte ki tetszését. Elsőnek a nagyenyedi vár őrei a Hinni a Fényben című igen látványos, hangulatos előadást mutatták be (felkészítő tanár: Fodor Elemér). Nem először léptek fel ezzel a sajátos hangulatú előadással, és ezúttal is sikert arattak. A Kis herceget az ilyefalvi Bicebóca színjátszó csoport adta elő (felkészítő tanár Henning Emese). A Márciusi ifjúság jelenet a nemrég ünnepelt március 15. emlékét idézte. A kitűnő produkció a kollégium 7.-es tanulóinak köszönhető (tanáruk Fodor Brigitta). A Virágot Angélának című színdarabot szintén az ilyefalviak mutatták be, A bolond falu című darab igazi bemutató volt, hiszen először került színre (Kovács Kinga tanár vezetésével). Végül az Az amerikai rokon című jelenetet az ilyefalvi Já(t)cint színjátszó csoport adta elő (tanáruk Henning Emese). Mindegyik bemutató élvezetes, szórakoztató, magas színvonalú volt.
A belső „láng” nem aludt ki Magyarlapádon sem. Aludtunk egyet a kollégiumi élményekre, és nézőként folytattuk a mindössze tíz kilométerre fekvő „lapádi nagyhegy” alatt. A lelkes és kitartó ilyefalviak ide is eljöttek, hogy bemutassák színjátszó tudásukat. Tanáruk, Henning Emese már tizenegy éve töretlen lelkesedéssel és türelemmel tanítgatja diákjait a színjátszás rejtelmeire. Elkísérte diákjait és a bemutatókat Szőcs Ildikó igazgató is végignézte.
A szervezést a helyi kultúr-életben jeleskedő óvó- és tanítónő Szilágyi Andrea, Székely Melinda, valamint Kovács András matematika- és Szabó Dániel testnevelőtanárok végezték. Szilágyi Andrea a lapádi fesztivál megnyitóján elmondta: a játék és a mese szebbé teszi életünket, játékkal ismerjük meg barátainkat. A lapádi fesztiválozást színesítette egy meghívott vendég, Demeter Ferenc bábjátékos színész, aki a János vitéz című bábjátékkal bűvölte el a lapádi tanulókat és a felnőtt közönséget. Ezután nyolc előadás következett, ahol a lapádiakon kívül a nagyenyediek, az ilyefalviak és a torockóiak is felléptek. Sorba színre került: A walesi bárdok(Lapád), A nagyenyedi két fűzfa (Nagyenyed), A kis herceg(Ilyefalva), Legyünk jók, de hogyan? (Torockó), Virágot Angélának(Ilyefalva), Bolond falu (Nagyenyed), Az amerikai rokon (Ilyefalva), A pletyka (Magyarlapád). Ez utóbbi kettő osztatlan sikert aratott különösen jól megjelenített, a közönség által is díjazott sajátos humorával.
A közösen elfogyasztott nagyszerű ebéd után rövid kiértékelőt tartottak. Demeter Ferenc jegyzeteiből sok minden kiderült: főleg dicséretek az igyekezetért, de megszívlelendő kritikák is, amelyek a továbblépést szolgálják. Végül a tanulókat kivétel nélkül oklevéllel és szép díszes, faragott emléktáblákkal jutalmazták.
Bakó Botond / Szabadság (Kolozsvár)