Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2000. június 20.
Hargita Megye Tanácsa és a Megyei Alkotóközpont szervezésében jún. 14-15-én írótábor színhelye volt a gyergyószárhegyi ferences kolostor, amelyen részt vettek a hazai magyar írótársadalom idősebb és fiatalabb tagjai, úgymint Domokos Géza, Kányádi Sándor, Bálint Tibor, Fodor Sándor, Dávid Gyula, Kántor Lajos, Farkas Árpád, Gálfalvi György, Oláh István, Kozma Mária, Ágoston Vilmos, Lőrincz György, György Attila, Molnár Vilmos, Ferenczes István, Vida Gábor, Lövétei Lázár László, Balász Imre József, Fekete Vince, a Pallas-Akadémia Kiadó képviseletében Tőzsér József, míg Beke György és Bodor Pál levélben küldött üzenetet. A mai erdélyi magyar irodalom helyzetéről zajlott a tanácskozás, az erdélyiség fogalmától az irodalmi értékig és irányzatokig, visszatekintve 20 év irodalmára. Egyed Péter szerint a romániai magyar írótársadalmat ma foglalkoztató gondok között vannak szervezeti és érdekvédelemmel összefüggő gondok, és vannak fontos szakmai problémák. A Romániai Magyar Irodalmi Alapítvány mellett az írók közössége létre kíván hozni szakmai szervezetet erőteljes szakszervezeti, érdekvédelmi hangsúlyokkal. Az alapítvány gyűjtené be az anyagi támogatásokat, és kuratóriumán keresztül továbbítaná a létező erdélyi lapok felé. Eldöntötték, hogy az írótábort ezentúl minden évben megrendezik. A 2001-es év írótábor témája a mai magyar irodalmak helyzete, egymáshoz való viszonya és kölcsönös recepciója lesz. /Egy jó szellemű írótábor. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 20./
2000. július 28.
Júl. 26.-aug. 9-e között a gyergyószárhegyi Ferences kolostor újra otthont ad a hagyományos képzőművészeti alkotótábornak a megyei Alkotóközpont szervezésében. A táborban 27 képzőművész, festő, szobrász, grafikus, textilművész és keramikus vesz részt Magyarországról, Szlovákiából, Kárpátaljáról és Erdélyből. /(Gál Éva Emese): Alkotótábor Gyergyószárhegyen. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 28./
2001. június 20.
"Csereművész-akció zajlik Gyergyószárhegyen, a Budapest V. kerülete Önkormányzata és Hargita Megye Tanácsa, Gyergyószárhegyi Alkotóközpont közti egyezmény alapján. E cseretábort augusztus végén a hagyományos Barátság Képzőművészeti Alkotótábor követi. Az V. Kerületi Önkormányzattal közösen aláírt szándéknyilatkozatban leszögezték, ezentúl minden évben "művészcserélnek", hiszen a Hargita Megyei Tanács Gyergyószárhegyen, a Budapesti Önkormányzat a magyarországi Rozsnyón működtet alkotótábort. Ezekre a helyszínekre kölcsönösen küldenek művészeket. Öt kolozsvári képzőművészt is vendégül láttak az idén. Aug. 28-án a (volt) Barátság Nemzetközi Képzőművészeti Alkotótábor nyitja meg kapuit Gyergyószárhegyen. Az először 1974-ben megtartott tábornak Márton Áron püspök akkoriban huszonöt évre a gyergyószárhegyi ferences kolostort is bérbe adta. S noha ez a szerződés már rég lejárt, azóta háromszor is meghosszabbíttatott. Idén is sikerült - ezúttal négy évre szóló - szerződést kötni a kolostor rendházfőnökével, Ferencz P. Ervinnel. Az Alkotóközpont Lázár-kastélybéli, tavalyi és idei munkálatait eddig két külföldi intézmény - a Magyar Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma és a PHARE-kuratórium finanszírozta. /Gyergyószárhegyi művészcserebere. Augusztus 28-án kezdődik a XXVII. Barátság Nemzetközi Képzőművészeti Alkotótábor. = Krónika (Kolozsvár), jún. 20./"
2001. június 27.
"A romániai magyar képzőművészet tanulmányozásának egyik lehetséges kiindulópontja a gyergyószárhegyi képzőművészeti gyűjtemény. A több mint negyedszázada folyamatosan működő alkotótáborok nyomán szerveződött gyűjtemény sorsáról, kezeléséről folyt jún. 25-én tanácskozás a szárhegyi ferences kolostorban. A tanácskozáson részt vett Banner Zoltán, Mezei József, Vécsi Nagy Zoltán, Starmüller Géza, Szatmári László és természetesen az Alkotóközpont igazgatója, Kassay Péter, valamint a szárhegyi alkotótáborok szervezői, mindenesei, Gaál András, Márton Árpád és Zöld Lajos. A felmérés még az elmúlt esztendőben megkezdődött, a gyűjteménynek hozzávetőleg 80 százalékáról készült színes reprodukció. Elvi megegyezés született, hogy az alkotótábor fennállásának közelgő 30. évfordulójára ki kell adni a gyűjtemény katalógusát, illetve az alkotótábor történetével foglalkozó írásokat. /Művészettörténészek szárhegyi tanácskozása. A képzőművészeti gyűjtemény távlatai. = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 27./"
2001. augusztus 28.
"A gyergyószárhegyi ferences kolostor jelenleg a Szépteremtő Kaláka népművészeti tábornak ad otthont. A táborban népi mesterek tanítják a különböző népi mesterségek csínjaira a résztvevő pedagógusokat. A kaláka több, mint 20 résztvevője Marosvásárhely, Sepsiszentgyörgy, a Gyimesek, Székelyudvarhely, Csík és Gyergyó vidékéről érkezett, a tábor során Kardalus János és a magyarországi Hidán Csaba történész tart előadást a résztvevőknek. /Az alkotóközpont hírei. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 28./"
2002. július 3.
"Június 28-án avatta föl Gyergyócsomafalván a Borsos Miklós emlékházat a Borsos Miklós Művészetéért Alapítvány. Bár a szobrászművész Nagyszebenben született, gyökerei Csomafalvához kötik. Az avatóünnepségen a szobrászművész Visszanéztem félutamból című önéletírása dramatizált változatát mutatta be a gyergyószárhegyi Ferenczi Attila és csapata, majd a Csomafalvi Értelmiségi Fórum rendezésében rangos előadók vallottak a művészről. A szervezetek és vendégküldöttségek koszorút helyeztek el a Szent István Kardja emlékműnél és a Kossuth-szobornál, majd az emlékházhoz vonult a menet. Dr. Fülöp László, a község polgármestere leplezte le az emlékház falán álló, Borsos Miklóst munka közben ábrázoló domborművet, amely Csin Juditnak, a szobrászművész tanítványának az ajándéka, valamint a szobrászművésznek emléket állító táblát is. Egy külön teremben a kései rokon, Borsos Gábor grafikus tárlatát is megtekintethették a megjelentek. /Gál Éva Emese: Borsos Miklós Emlékház nyílt. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 3./"
2003. október 23.
"Péterszabó Ilona 56 után 57-en a temesvári perben című könyvéből vett részlettel emlékezett a lap az 1956-os forradalom évfordulójára. Ferencz Béla Ervin (ma P. Ervin gyergyószárhegyi ferences templomigazgató) elmondta, hogy vallatták, gyötörték százféle pszichológiai módszerrel. Ebbe beleőrült. Az aradi börtönben azután helyrejött. Ő gyóntatta meg titokban a halálra ítéltek egy részét, akik a közelében voltak, Szoboszlay Aladárt, Orbán Istvánt és Ábrahám Árpádot, kivégzésük előtt. Mindannyian megláncoltan voltak a zárkában. /Grandiózus kirakatpert rendeztek. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 23./"
2004. július 28.
Elhunyt Mészáros József /Székelyhíd, 1928. aug. 1. Marosvásárhely, 2004. júl. 26./ nyugalmazott főkönyvtáros, bibliográfus, irodalomtörténész. Az egyetem elvégzése után a marosvásárhelyi Vörös Zászló című napilapnál kulturális rovatot szerkesztett, aztán 1956-tal kapcsolatban menesztették a laptól. 1958-tól a Maros Autonóm Tartomány könyvtárában dolgozott, 1960-tól a tartomány több mint 900 (!) közkönyvtárának volt a módszertani irányítója. Élete „fő műve", hogy szakosította, korszerűsítette a marosvásárhelyi közkönyvtárat. Megmentette a csíksomlyói és gyergyószárhegyi ferencrendiek, a zilahi Wesselényi Kollégium és a székelykeresztúri unitárius gimnázium könyvtárát. Az utóbbi fás-szemetesládájában felfedezte Orbán Balázs több mint száz éve eltűnt 164 eredeti fényképét. Ugyanott felfedezte a jeles szentgericei pedagógus, tréfamester és folklorista Tiboldi István kallódó népköltészeti gyűjteményét. Számos vers- és tanulmánykötethez írt előszót, könyvészetet, szerkesztette azokat, miközben verseket írt. Kós Károllyal, Szilágyi Domokossal behatóan foglalkozott. Éveken át irodalmi műsorokkal volt jelen a marosvásárhelyi rádió műsorában. /Máthé Éva: Jóska bácsi elment... = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 28./
2004. szeptember 21.
Negyven éve, 1964-ben szabadultak az általános amnesztia feltételei mellett többek közt az ún. Szoboszlay-per életben maradt elítéltjei is. Lőrincz Károly Vargyason lakó hivatásának tekinti elítélttársai emlékének ápolását, többek közt Kézdivásárhelyen sikerült neki és segítőinek kopjafát állítani. Lőrincz Károly élettörténetéről írt Balogh László Múltbirtokosok jövő nélkül /Pallas-Akadémia Kiadó, Csíkszereda, 2000/ című kötetében. Lőrincz Károlyt 25 évre ítélték, a Szoboszlay-perben összesen tizenegy halálos ítélet született, ezeket végre is hajtották, volt négy életfogytiglan, négy huszonöt éves, a legkisebb büntetés négy év volt. Lőrincz Károly megállapította, hogy a kommunizmus perét a mai napig nem folytatták le, bár áldozatainak száma százmilliónál többre tehető. Romániában az egykori gyilkosok, kínzók jó része hősi címet visel. A gyergyószárhegyi Ferencz Béla Ervin ferences atyát azért kínozták, hogy vallja azt: Szoboszlay Bukarestben ki akarta robbantani a forradalmat. Ha ezt vállalja, ígértek neki négy évre leszállított börtönbüntetést, de ugyanakkor kivégeztek volna 36–38 vádlottat, többek között Lőrincz Károlyt is. És Ferencz atyában volt annyi erő, hogy nemet mondjon. Macskássi Pál volt az erdélyi tartományi hadbíró alezredesi rangban, akinek nevéhez számtalan kegyetlen ítélet kapcsolódik. Lőrincz Károlyt 1993 októberében, meghívták Budapestre az ’56-osok világtalálkozójára, és ott elmondta, ’56-nak Erdélyben is voltak mártírjai, tizenegyet végeztek ki csak a Szoboszlay ügyben. Kérte, segítsenek emléket állítani nekik. Végül 1999-ben a rákoskeresztúri temető 301-es parcellájában avatták fel az emlékművet. Az emlékmű egy székely anyát ábrázol, aki felfogja eleső fiát, az 1956-os erdélyi mártírok neveit rávésték. Torján Ábrahám Árpád plébánosnak, vértanúnak állítottak kopjafát, Kézdivásárhelyen pedig egy kollektív kopjafát a kivégzettek neveivel, 24 név szerepel rajta. A kézdivásárhelyi temetőben minden év október 23-án megemlékeznek róluk. A Szoboszlay-ügyben 1957-ben voltak a letartóztatások, 1958-ban hoztak ítélete, s a per beilleszkedett az akkori magyarságellenes megtorlási hullámba. A Szoboszlay-üggyel azt akarták bizonyítani, hogy a magyarság az ország biztonsága ellen szervezkedik. 1958 februárjában látogatott Marosvásárhelyre Kádár János és Kállai Gyula, s kérték, hogy példás büntetésben legyen része az ’56-os szimpatizánsoknak. Meg is tették. Kezdve az ő perükkel és folytatva másokkal, így az EMISZ-szel, melyben 72 ifjút ítéltek el. Ugyanakkor a Faliboga-ügyben, melyben valóban fegyveres szervezkedés folyt Marosvásárhely környékén, mivel a vádlottak románok voltak, sokkal kisebb büntetések születtek. –A Szoboszlay-per anyagát Tófalvi Zoltán fogja feldolgozni, gyűjti hozzá az anyagot. Lőrincz József tüdővérzést kapott a börtönben, a börtönkórházból szabadult 1964-ben. Szabadulása után először nem alkalmazták sehol. A Szekuritáté be akarta szervezni besúgónak, de nem állt kötélnek. /B. Kovács András: Negyven éve szabadultak. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 21./
2005. november 2.
Kolozsváron november 11-én levetítik Zágoni Balázs Képzelt forradalom, avagy Osztrák–Magyar Románia című 1956-os dokumentumfilmjét. Kolozsváron a Korunk folyóirat szervezte történészkonferencia résztvevői láthatják először a filmet, majd este a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem épületében tartanak nyilvános vetítést az alkotók részvételével. A dokumentumfilm középpontjában a Szoboszlay-ügy áll. Szoboszlay Aladár és hívei az ötvenes évek derekán egyidejű forradalmat akartak kirobbantani Magyarországon és Romániában, egy új közös román–magyar államalakulat, a Confederatio létrehozásáért. Tíz fiatalt – köztük Szoboszlayt – a temesvári bíróság halálbüntetésre, negyvenhetet évtizedekig tartó kényszermunkára, illetve börtönre ítélt. A film egyik szereplője az a Stefano Bottoni történész, aki a Szekuritáté dossziéiban talált háttér-információk nyomán elkezdte feltárni a történteket. A filmben megszólal a gyergyószárhegyi Ferenc Ervin atya, aki ismerte a tervezet előkészületeit, valamint Szoboszlay Aladár testvére is. /Márton Éva: Terítéken a Szoboszlay-ügy. = Krónika (Kolozsvár), nov. 2./
2006. november 27.
Ünnepség keretében szentelte fel Ferencz Ervin ferences szerzetes a Gyergyószárhegyen levő Ferenc-rendi kolostor szomszédságában a gyermekotthont. A felújítást külföldi és hazai adományokból finanszírozták, az épület bútorzatát pedig a magyarországi szarvasi Vajda Péter Szakközépiskola és a szintén szarvasi Emberöltő Alapítvány adományozta. A nevelőotthont a kolostor neves polihisztoráról, Kájoni Jánosról nevezték el. Az ünnepi szentmisén Böjte Csaba ferences szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány vezetője hangsúlyozta, szükséges vidéken is segíteni a gyermekeket, hogy Isten adta tehetségükben kibontakozhassanak. Kifejtette, össze kell fogni a gyermekek érdekében, és nem engedhetjük meg, hogy egyetlen kiskorú is elkallódjék. Böjte atya értesülései szerint Hargita megyében jelenleg 6000 olyan gyermek él, akit beírattak az első osztályba, de nem végezte el a nyolcadikat. /Jánossy Alíz: Kájoni János nevét viseli a gyermekotthon. = Krónika (Kolozsvár), nov. 27./ A Dévai Szent Ferenc Alapítvány 13. napközi otthonát szentelték fel a gyergyószárhegyi ferences kolostor udvarán. Országszerte 1500 emberpalánta gondozását vállalta eddig az alapítvány, közülük mintegy hatszáznak otthont is biztosítanak. Az alapítvány a román államtól eddig nem sok támogatásra számíthatott. Szárhegyen Csergő József és hitvese, Hajnalka gondjaira negyven gyermeket és serdülőt bíztak. A hálószobákat szarvasi adakozók bútorozták be. A szarvasiak több mint tíz esztendeje támogatják Böjte Csaba törekvéseit. Böjte Csaba elmondta, hogy a tizennégy esztendő alatt az alapítvány gondozásában felnőttek közül egy lélek sem kallódott el. December 3-án újabb otthont avatnak: Kovásznán. A tizennegyediket a sorban. Ez már a magyarországi és romániai személyi jövedelemadóból leírható 1%-os támogatásokból született. /Bajna György: A tizenharmadik otthon. = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 27./
2007. április 20.
A Hargita Népe február 21-én közölte Dakó Magdolna tölgyesi pedagógussal készült riportot. Dakó, az egykori könyvtáros tagja volt a szárhegyi Ferenc-rendi kolostor értékes könyveit felleltározó csoportnak. Nem tudja, mi lett az értékes könyvekkel. Az írás megjelenése után Bákai Magdolna, a gyergyószentmiklósi városi könyvtár igazgatója közölte, hogy megtalálták az akkori jegyzőkönyvet, sőt egy 1969. május 31-én kelt átiratot is, Bencze Katalin, a könyvtár akkori vezetője aláírásával, amelyben kéri a Hargita Megyei Kulturális és Művészeti Bizottságot, hogy segítse a városi könyvtárat a Lázár-kastély és a kolostor megőrzésében. Ennek részeként a ferencesek könyvtárának állományát a gyergyószentmiklósi könyvtárban képzelik el. Azért is, mert a könyvek Marosvásárhelyre szállításuk óta ott hevernek a könyvtár pincéjében, senki nem foglalkozott velük. Néhai Mészáros Józsefet, az egykori Maros Magyar Autonóm Tartomány tartományi könyvtárának főkönyvtárosát hatalmazták fel a leltár elkészítésére és az értékes könyveknek a megfelelő feltételeket biztosító helyre szállítására. A könyvek a marosvásárhelyi tartományi könyvtár állományába kerültek. Egy részük a Teleki Téka leltárában található, szakszerű felügyeletet biztosítanak számukra. Spielmann Mihály, a Teleki Téka igazgatója arról tájékoztatott, hogy 1973–74-ben kezdték katalogizálni a megyei könyvtár pincéjébe addig összehordott könyvek közül az 1800 előtt kiadottakat. Ebből a korból 56 könyv került hozzájuk a gyergyószárhegyi könyvek közül. Nem kizárt, hogy még lehetnek a megyei könyvtár pincéjében vagy akár az igazgatói iroda régi könyvei között is olyanok, amelyek a szárhegyi kolostorból származnak. A már katalogizált anyag digitalizálható. /Bajna György: Dakó Magdolna elégtétele. = Hargita Népe (Csíkszereda), ápr. 20./ Előzmény: Bajna György: A félelem nem múlik el. = Hargita Népe (Csíkszereda), febr. 21./
2007. június 14.
Értékes, érdekes előadások hangzottak el Gyergyószentmiklós történeti évfordulói tiszteletére tartott Nemzetközi Történész Konferencián június 7-én és 8-án. A korábban évente, majd kétévente dr. Garda Dezső országgyűlési képviselő által szervezett ünnepi rendezvényen az első napon háromszázan, második napon közel kétszázan hallgatták az előadásokat. A Nemzetközi Történész Konferencia a vásárjog 400 éves évfordulójának, illetve a városjog 100 éves évfordulójának megszerzése szellemében tajlott. Csukovits Enikő a budapesti Akadémiai Történeti Intézet történésze a magyar városfejlődés általános jellemzőit mutatta be, Tringli István a piac és a vásár működési mechanizmusát érzékeltette a középkori Magyarországon. Horn Ildikó, az Eötvös Loránd Tudományegyetem tanszékvezetője előadása Rákóczi Zsigmondról szólt, aki rövid fejedelemsége idején vásárjogot adott Gyergyószentmiklósnak. Garda Dezső, a város történésze bemutatta Gyergyószentmiklós jogi, közigazgatási, katonai és igazságszolgáltatási feladatkörének az alakulását. Szabó Péter, az Eötvös Loránd Tudományegyetem tanára által, illetve B. Szabó János, a Zrinyi Miklós Honvédelmi Egyetem tanára II. Rákóczi Ferencről beszélt. Csergő Tibor, a Tarisznyás Márton Múzeum igazgatója a múzeum rövid történetét ismertette, Magyari Levente Gyergyó közéletéből 1899-ben címen értekezett. Pál Antal Sándor ny. levéltáros Az 1956-os évi magyarországi forradalom és szabadságharc hatása és következményei Gyergyóban című munkája erőt ad azoknak, akik félnek, még mindig nem beszélnek a történtekről. A rendezvény végén a gyergyószárhegyi Ferencz Hedvig néni mondott köszönetet dr. Garda Dezsőnek a konferenciáért, a székelységért folytatott küzdelméért, és erőt kívánt a további harchoz. Garda Dezső az újságíró kérdésére elmondta, hogy 1977-től kezdődően szervezett tudományos ülésszakokat kolozsvári egyetemi előadótanárok részvételével, melyek 1990-től kezdődően a magyarországi történészek előadásaival Nemzetközi Történész Konferenciákká váltak. A mostani alkalommal Demény Lajos és Egyed Ákos betegsége miatt nem tudott eljönni Gyergyószentmiklósra, R. Várkonyi Ágnes akadémikus asszony a szervezés időpontjában nagyon beteg volt. /Kedves-Tamás Gyopár: Ünnepi történész-konferencia. = Gyergyói Kisújság (Gyergyószentmiklós), jún. 14. – 24. sz. /
2009. augusztus 17.
„Szükség van ideálokra, követendő példákra” – szögezte le Ferenc Ervin atya, a gyergyószárhegyi ferences kolostor házfőnöke azon a Nagyboldogasszony-napi ünnepségen, amelyen Szent Imre és Szent Erzsébet szobrával ajándékozta meg szülőfaluja kultúrotthonát. A két évvel ezelőtt felújították a szecessziós jegyeket viselő gyergyószárhegyi kultúrházban a Czimbalmos Attila és Maszelka János festőrestaurátorok vezette csapatnak sikerült helyreállítania az eredeti, 1929-es falfestést. A szobrokat a kommunizmus uralomra jutásakor a szárhegyiek a Ferenc-rendi kolostorba menekítették a vallásos kegytárgyakat romboló vandálok elől. Az avatóünnepségre elhozták a Ferenc-rendi kolostorban őrzött alkotásokat, azonban az ünnepély lejártával visszavitték a kolostorba. /Jánossy Alíz: Ajándék a szárhegyi kultúrháznak. = Krónika (Kolozsvár), aug. 17./
2009. szeptember 14.
A falu nagy szülöttének, Godó Mihály néhai jezsuita szerzetesnek /Kisiratos, 1913. szept. 25. – Kisiratos, 1996. szept. 22./ állítottak szobrot szeptember 13-án Kisiratoson. Páter Godó három ízben több mint 16 évet töltött a Ceauescu-diktatúra legsötétebb börtöneiben, ebből nyolc évet magánzárkába, de hitében és elszántságában ez sem törte meg. „Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy percig is szomorú lettem volna – idézte önéletrajzában tett vallomását Szilvágyi Zsolt, a Temesvári Római Katolikus Megyéspüspökség általános helynöke. – Börtöntársainak vitte el Krisztus fényét, és amikor harmadszor is bezárták, azt kérte, maradhasson élete végéig börtönlelkész. ” „Áldozatok révén születnek a nagy dolgok” – mondta Godó Mihály. A szobrot megszentelő András Imre jezsuita szerzetes, a bécsi Egyházszociológiai Intézet igazgatója hangsúlyozta, hogy Godó atya egyáltalán nem várt elismerést, főleg szobrot nem. „Azt mondta: egy jezsuita akkor boldog, hogyha az út szélén, összeesve a szolgálatban, személytelenül, névtelenül adja a lelkét Istennek. Ami őt gazán foglalkoztatta: a magyar egyház, egyházának a sorsa. Sikerült neki megakadályoznia azt, hogy Erdélyben, Romániában ugyanaz a békepapi mozgalom elinduljon, mint ami Magyarországon elindult” – mondta. A személyes élményekről, a 61 éves ismeretségről mesélő gyergyószárhegyi Ferencz Ervin ferences szerzetes kiemelte, hogy „nem hódolni kell a szobra előtt, mert ez az alkotás egy figyelmeztető jel, hogy Godó atya él és élni fog!”. A szobornál megemlékező beszédet mondott Balczó András magyar olimpiai bajnok veterán öttusázó, köszönetet mondott a jezsuita szerzetes még élő testvére, Godó András. A bronzszobor Kocsis Rudolf aradi művész alkotása. Hogy mi volt Godó Mihály „bűne” a hatalom szemében? „Az, hogy megakadályozta Erdélyben, Romániában a katolikus egyház behódolását a kommunista diktatúrának és az államnak – fejtette ki Szilvágyi Zsolt. – Márton Áron püspök egyik munkatársa volt, és a békepapság ellen küzdők egyik fő vezéralakja. Neki köszönhetjük, hogy az egyház Erdély-szerte megőrizte függetlenségét. Rendkívüli jellem, nagyon gerinces ember volt, amit mindannyian megtanulhatunk a mai világban is, amikor vallásunkat és nemzetünket sokfelé húzzák-szakítják. Godó üzenete az, hogy elsősorban a lelkiismeretünkben megszólaló Jóistenre hallgassunk, hűségesek maradjunk az egyházhoz, népünkhöz, értékeinkhez, és nem utolsó sorban önmagunkhoz. Hogyha Godó atya munkásságát és életpályáját jellemezni szeretnénk egy szóban, azt mondatnánk: hűség. ” /Pataky Lehel Zsolt: Szobrot avattak Godó Mihálynak Kisiratoson. = Nyugati Jelen (Arad), szept. 14./ Emlékeztető: Godó Mihály volt a legtovább börtönben az erdélyi magyar papok közül, 18 évet. Emlékezését kiadták: Godó Mihály SJ: Önéletrajz – Testamentum /Gloria, Kolozsvár. 2002/
2011. március 10.
Szoboszlay Aladár székelyföldi szervezkedése (Az 1956-os forradalom Háromszéken)
Az 1956-os szervezkedési kísérletek döntő többsége a Székelyföldhöz — így Háromszékhez — vagy a Székelyföldről elszármazottak tevékenységéhez kapcsolódott. Ebben, természetesen, meghatározó jelentősége volt, hogy a székelység századokon át a keleti gyepűket védte, kiváló katonanépességként tartották számon.
A székelyföldi lustrák, katona-összeírások arról tanúskodnak, hogy Európa egyik legütőképesebb hadseregét a Székelyföld tudta hadrendbe állítani. Negyvenezer gyalogos és lófő székely minden időben komoly hadseregnek számított. Tudták ezt a magyar királyok, tudta Mátyás király, tudta Kossuth Lajos és Berzenczey László is, az 1848—1849-es háromszéki önvédelmi harcok páratlan sikere és fegyverténye ma is megdobogtatja mindannyiunk szívét. A székelyek hősiességét nagyon jól ismerték a moldvai, havaselvei fejedelmek is, akik a törökök támadása esetén azonnal a székelyekhez fordultak segítségért. Sem Ştefan cel Mare, azaz István vajda, sem Mihai Viteazul a székelyek katonai segítsége nélkül nem tudott volna csatát nyerni. Milyen furcsa és keserű fintora a történelemnek, hogy ma is akadnak történészek, akik a székelyek román eredetéről hadoválnak, "megideologizálják" a rovásírás román eredetét is... Törvényszerű volt, hogy Szoboszlay Aladár is elsősorban a Székelyföldön, Csíkszeredában, Torján, Kézdivásárhelyen és Marosvásárhelyen hozta létre konspiratív sejtjeit. A brassói sejt — akárcsak az Erdélyi Magyar Ifjak Szervezetének 78 elítéltje — szintén a Székelyföldről verbuválódott. Szoboszlay Aladár tájékozottságát bizonyítja, hogy amikor 1956. október 26-án megérkezett Torjára, azonnal az 1951 és 1955 között az Ozsdola környéki hegyekben bujkáló, Pusztai Ferenc által vezetett fegyveres csoport támogatására gondolt. A Háromszék olvasói jól ismerik Iochom István Pusztai, Jeges, Dézsi címmel a Székely Hírmondó kiadásában 2006-ban megjelent kiváló kötetet. Éppen ezért csupán azokra az információkra támaszkodom, amelyeket Szoboszlay Aladár fontosnak tartott, hogy újból hasonló fegyveres csoportok szerveződjenek Háromszéken. Az 1958. szeptember 1-jén a Securitate temesvári börtönében vele együtt kivégzett Tamás Imre csíkszeredai tanító a magyar forradalom előtt és a forradalom napjaiban arról tájékoztatta őt, hogy a székelyföldi és a szebeni hegyekben bujkáló fegyveres szökevények nyílt akciót indítanak Románia kommunista rendszere ellen, a támadásra Brassóban és Bukarestben egyidejűleg kerül sor.
Akkor Szoboszlay Aladár még nem tudta, nem tudhatta, hogy a csoport tagjait, Pusztai Ferencet, Dézsi Dénest, Máthé Györgyöt, azaz Jegest — akik 1950. augusztus 30-án agyonlőtték Okos Dezsőt, a kászonaltízi néptanács elnökét, 1952. október 6-án Ioan Piteşteanu milicistát, 1953. augusztus 10-én Gheorghe Pascut és Fogarasi Lászlót, a Securitate tisztjeit, 1953. október 23-án Kalányos Béla kászonaltízi lakost, az állambiztonsági szervek egyik besúgóját, vagyis a rendszer leggyűlöltebb és basáskodó képviselőit — tűzharcban likvidálták. Legádázabb ellenségük és végzetük — miként 1959-ben az ozsdolai molnárlegénynek, Szígyártó Domokosnak — Boros Lajos ozsdolai néptanácselnök és párttitkár volt, akiről Kovács György minden idők egyik legszörnyűbb és kizárólag hazugságokra épülő magyar "regényét", Az Ozsdola leányát "mintázta". Pusztai Ferenc és Dézsi Dénes 1954. augusztus 22-én este fegyverrel támadott Boros Lajosra. Boros fogadott lánya egy óvatlan pillanatban kisurrant, és értesítette a helybeli milicistákat. Valóságos hajtóvadászat indult Pusztaiék ellen. A hadművelet részletes leírása Florian Banu—Silviu Moldovan Bande, bandiţi şi eroi (Grupurile de rezistenţă şi Securitatea) című, az Enciklopédiai Kiadónál 2003-ban megjelent kötetben olvasható. Dézsi Dénest halálos lövés érte. Holttestét — mint a középkorban — három napon át Ozsdola központjában közszemlére tették. Pusztai Ferencet 1955. augusztus 10-én lőtték agyon Almásréten. Az ő holttestét — megfélemlítés szándékával — szintén kitették Ozsdola központjában. Jegest, azaz Máthé Györgyöt Kászonújfaluban egy tyúkketrecben lőtték agyon. A nevüket Felsőháromszéken és a Kászonokban ma is a legnagyobb tisztelettel említik. Mit vallott Szoboszlay Aladár a fegyveres szökevényekről 1957. november 30-án 7.40 és 16.35 óra között? "1956 augusztusában megérkeztem Bukarestbe, azonnal egy vonattal továbbutaztam Sepsiszentgyörgyre, ahol egy másik vonatra szálltam, és Gelencéig mentem. Ebben a községben Ráduly Géza római katolikus plébánoshoz mentem, akivel együtt voltunk teológusok. Megjegyzem: Ráduly Gézával már 1955-ben ismertettem a Keresztény Dolgozók Pártja létrehozására vonatkozó tervemet, amikor ismertettem a párt programját és ideológiáját, e célból a lakására mentem, s arra kértem, tanulmányozza a székelyek életét és gondjait."
Ráduly Géza
Ráduly Géza 1921. december 15-én született Kézdiszentléleken. Ragyogó tehetség, kiváló emlékezőképességgel áldotta meg a Jóisten! — így jellemezték paptestvérei és rabtársai. Nyolc éven át gyalog járt be a kantai Római Katolikus Főgimnáziumba. A Gyulafehérvári Római Katolikus Főiskolán végezte teológiai tanulmányait. Kivételes tehetségét látva elöljárói a budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetemre küldték. A visszaemlékezések szerint Márton Áron püspök 1946-ban szentelte pappá. Előbb Gyergyószentmiklóson volt káplán, majd Gelencére helyezték. Gyergyószentmiklósi káplánsága idején, már 1951-ben letartóztatták. Szoboszlay Aladárt 1945-től, a gyulafehérvári teológiáról ismerte. Baráti viszony alakult ki közöttük. Szoboszlay Aladár először 1955 nyarán kereste fel Ráduly Gézát. "Egyetértettem egy ilyen párt létrehozásával, mivel elégedetlen voltam a jelenlegi rendszerrel, amely a materialista ideológián alapszik, és bizonyos jelenségeket egészen másként magyaráz, mint az egyház" — mondotta már az első kihallgatásán Ráduly Géza. 1955-ben Imecsfalván is találkozott Szoboszlay Aladárral Veres Imre helybeli plébános parókiáján. Szoboszlay Aladár azzal bízta meg, hogy új tagokat toborozzon. A beszervezésre Veres Imrét és az ozsdolai plébánost, Kosza Józsefet javasolta. Az utóbbiról megjegyezte, hogy a Securitate korábban egyszer már letartóztatta, mert kapcsolatban állt Pusztai Ferenccel és a Jeges "becenevű" szökevénnyel. Szoboszlay Aladár kérésére el is ment Ozsdolára Kosza Józsefhez, amikor azonban a szökevényeket szóba hozta, minden beszervezési kísérletet kategorikusan visszautasított. 1956 augusztusában Szoboszlay Aladárral közösen keresték fel Kosza József ozsdolai plébánost, de a beszervezési kísérlet ezúttal is eredménytelen maradt. Ráduly Gézát a Kolozsvári Katonai Törvényszék 1958. május 30-án négy vádlott-társával együtt életfogytiglani kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélte. Temesváron, Aradon, Jilaván, Galacon, a brăilai Nagyszigeten, Luciu-Giurgeni-ben raboskodott. 1964-ben szabadult. Hét évig egy cellában volt a most 91 éves Ferencz Béla Ervin atyával, a gyergyószárhegyi Ferenc-rendi kolostor jelenlegi főnökével. Kiszabadulása után azonnal templomjavításba kezdett, kanonoki rangfokozatban irodaigazgatóként dolgozott, majd Madéfalván és Tusnádon volt plébános. Többen hangoztatták: első lett volna a püspök után. 1985. január 29-én Tusnádon hunyt el, Jakab László szerint Madéfalván. Szoboszlay Aladár így folytatta 1957. november 30-i vallomását: "Ezt követően Ráduly Gézával Kosza József ozsdolai plébánoshoz mentünk, akit ezúttal be is mutatott. A parókián egy másik római katolikus pap is volt — azt hiszem, Vitályos vagy Balog Sztálinvárosból (Brassóból — T. Z.), aki a pihenőszabadságát töltötte ebben a községben. A pap távozása után Kosza Józseffel beszéltem a mi Keresztény Dolgozók Pártjának nevezett felforgató szervezetünkről, annak terveiről és programjáról. Kosza Józsefnek beszéltem arról, hogy egy román—magyar konföderáció létrehozását javasolom, és erről a Magyar NK-ban egy volt politikussal (dr. Schmidt Géza volt kisgazdapárti képviselővel — T. Z.) is egyeztettem, aki egyetértett ezzel a dologgal.
Kosza József
(...) Ugyanazon alkalommal Kosza Józsefnek még azt is mondtam: a párt ügyét megtárgyaltam Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspökkel. Ugyanakkor arról is beszéltem, hogy embereimmel egy kormányellenes tüntetést terveztem Sztálinvárosba, ebből a célból intézkedtem is, hogy ezzel a tüntetéssel kapcsolatosan megismerjem a hadsereg álláspontját. Érdeklődve Kosza Józseftől, hogy ehhez az akcióhoz vannak-e megbízható emberei, ő azt felelte: nincsenek, nem értve egyet az említett tüntetéssel, amelyről neki beszéltem. Megjegyzem, hogy a beszélgetések egy részén részt vett Ráduly Géza is." Szoboszlay Aladár az 1958. január 5-i kihallgatás során beismerte: "Azért, hogy erősítsem az erkölcsi tartást, és a felforgató szervezet tagjait a vállalt akcióra ösztönözzem, azt mondtam a fontosabb tagoknak — ahogyan azt az 1957. november 5-i kihallgatási jegyzőkönyvben nyilatkoztam —, hogy bevontam a szervezetbe Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspököt is, és ő teljes mértékben egyetértett az általam elmondottakkal, azzal, ami a szervezet programját és célját illeti." A római katolikus plébánosok megnyerése érdekében Szoboszlay Aladár alaposan csúsztatott. 1955. július közepén Gyulafehérváron valóban felkereste a börtönből nemrég kiszabadult Márton Áront, aki pontosan tudta: minden lépését, mondatát ellenőrzik, mindenhol lehallgatókészülékek, "poloskák" vannak. Szoboszlay Aladár kísérletet sem tett — nem is tehetett — Márton Áron úgynevezett beszervezésére. Mindezek ellenére — ez is bizonyítja Márton Áron mindenekfölötti tekintélyét, tételesen is megfogalmazva: Ő a huszadik század legnagyobb magyarja! — az erdélyi kérdés megoldásával kapcsolatos terveikről tőle vártak tanácsot, véleményt. Nemcsak Szoboszlay Aladár beszélt Márton Áronnak a Keresztény Dolgozók Pártjáról, a magyar—román konföderációról, a református dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász, főgondnok is 15 oldalas "ENSZ-memorandum"-át hozzá vitte véleményezésre, Fodor Pál csíkszeredai mérnök, Márton Áron csíkszeredai iskolatársa a román—magyar lakosságcserére vonatkozó színes térképét is Erdély római katolikus püspökének adta át, hogy bólintson rá a tervezetére. A véres huszadik században két püspökünk tudta csak, a kompromisszumok kérdésében hol az ideális határ. A két püspök: Márton Áron és a református Ravasz László. Szoboszlay Aladár mindenkinél jobban tudta: ha konspirációs terveiben Márton Áronra hivatkozik, akkor az erdélyi római katolikus papság melléje áll. Kosza József ozsdolai plébános — Szoboszlay Aladár minden meggyőző képessége ellenére — rendkívül óvatos volt, és nem bízott a vendég pap állításaiban. Ennek komoly előzménye volt. A Csíkjenőfalván 1912. június 12-én született Kosza József plébános többször megjárta a Securitate börtöneit. 1953. szeptember 3-án Ozsdolán letartóztatták, majd a brassói börtönben tartották vizsgálati fogságban. Azzal vádolták, hogy a milícia és a Securitate alakulataival vívott harcban agyonlőtt Pusztai Ferenc, Dézsi Dénes "szökevénnyel" kapcsolatot tartott fenn, élelmet juttatott el hozzájuk, sőt, meg is áldoztatta őket. Átvitték a marosvásárhelyi fegyházba, majd a brassói katonai törvényszék rendszer elleni szervezkedés vádjával egyévi fogházbüntetésre ítélte. 1954. július 1-jén szabadult. Később, a Szoboszlay-per tárgyalásán hiteles adatokkal bizonyította, hogy a "szökevényeket" nem szervezhette be, hiszen azok már régen halottak. Szoboszlay Aladár minden beszervezési kísérletét kategorikusan visszautasította. Gelencén felelősségre is vonta Ráduly Gézát: miért hozta a nyakára Szoboszlay Aladárt? Ennek ellenére Kosza József ozsdolai plébánost a feljelentés elmulasztásáért tíz évi fegyházbüntetésre ítélték.
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az 1956-os szervezkedési kísérletek döntő többsége a Székelyföldhöz — így Háromszékhez — vagy a Székelyföldről elszármazottak tevékenységéhez kapcsolódott. Ebben, természetesen, meghatározó jelentősége volt, hogy a székelység századokon át a keleti gyepűket védte, kiváló katonanépességként tartották számon.
A székelyföldi lustrák, katona-összeírások arról tanúskodnak, hogy Európa egyik legütőképesebb hadseregét a Székelyföld tudta hadrendbe állítani. Negyvenezer gyalogos és lófő székely minden időben komoly hadseregnek számított. Tudták ezt a magyar királyok, tudta Mátyás király, tudta Kossuth Lajos és Berzenczey László is, az 1848—1849-es háromszéki önvédelmi harcok páratlan sikere és fegyverténye ma is megdobogtatja mindannyiunk szívét. A székelyek hősiességét nagyon jól ismerték a moldvai, havaselvei fejedelmek is, akik a törökök támadása esetén azonnal a székelyekhez fordultak segítségért. Sem Ştefan cel Mare, azaz István vajda, sem Mihai Viteazul a székelyek katonai segítsége nélkül nem tudott volna csatát nyerni. Milyen furcsa és keserű fintora a történelemnek, hogy ma is akadnak történészek, akik a székelyek román eredetéről hadoválnak, "megideologizálják" a rovásírás román eredetét is... Törvényszerű volt, hogy Szoboszlay Aladár is elsősorban a Székelyföldön, Csíkszeredában, Torján, Kézdivásárhelyen és Marosvásárhelyen hozta létre konspiratív sejtjeit. A brassói sejt — akárcsak az Erdélyi Magyar Ifjak Szervezetének 78 elítéltje — szintén a Székelyföldről verbuválódott. Szoboszlay Aladár tájékozottságát bizonyítja, hogy amikor 1956. október 26-án megérkezett Torjára, azonnal az 1951 és 1955 között az Ozsdola környéki hegyekben bujkáló, Pusztai Ferenc által vezetett fegyveres csoport támogatására gondolt. A Háromszék olvasói jól ismerik Iochom István Pusztai, Jeges, Dézsi címmel a Székely Hírmondó kiadásában 2006-ban megjelent kiváló kötetet. Éppen ezért csupán azokra az információkra támaszkodom, amelyeket Szoboszlay Aladár fontosnak tartott, hogy újból hasonló fegyveres csoportok szerveződjenek Háromszéken. Az 1958. szeptember 1-jén a Securitate temesvári börtönében vele együtt kivégzett Tamás Imre csíkszeredai tanító a magyar forradalom előtt és a forradalom napjaiban arról tájékoztatta őt, hogy a székelyföldi és a szebeni hegyekben bujkáló fegyveres szökevények nyílt akciót indítanak Románia kommunista rendszere ellen, a támadásra Brassóban és Bukarestben egyidejűleg kerül sor.
Akkor Szoboszlay Aladár még nem tudta, nem tudhatta, hogy a csoport tagjait, Pusztai Ferencet, Dézsi Dénest, Máthé Györgyöt, azaz Jegest — akik 1950. augusztus 30-án agyonlőtték Okos Dezsőt, a kászonaltízi néptanács elnökét, 1952. október 6-án Ioan Piteşteanu milicistát, 1953. augusztus 10-én Gheorghe Pascut és Fogarasi Lászlót, a Securitate tisztjeit, 1953. október 23-án Kalányos Béla kászonaltízi lakost, az állambiztonsági szervek egyik besúgóját, vagyis a rendszer leggyűlöltebb és basáskodó képviselőit — tűzharcban likvidálták. Legádázabb ellenségük és végzetük — miként 1959-ben az ozsdolai molnárlegénynek, Szígyártó Domokosnak — Boros Lajos ozsdolai néptanácselnök és párttitkár volt, akiről Kovács György minden idők egyik legszörnyűbb és kizárólag hazugságokra épülő magyar "regényét", Az Ozsdola leányát "mintázta". Pusztai Ferenc és Dézsi Dénes 1954. augusztus 22-én este fegyverrel támadott Boros Lajosra. Boros fogadott lánya egy óvatlan pillanatban kisurrant, és értesítette a helybeli milicistákat. Valóságos hajtóvadászat indult Pusztaiék ellen. A hadművelet részletes leírása Florian Banu—Silviu Moldovan Bande, bandiţi şi eroi (Grupurile de rezistenţă şi Securitatea) című, az Enciklopédiai Kiadónál 2003-ban megjelent kötetben olvasható. Dézsi Dénest halálos lövés érte. Holttestét — mint a középkorban — három napon át Ozsdola központjában közszemlére tették. Pusztai Ferencet 1955. augusztus 10-én lőtték agyon Almásréten. Az ő holttestét — megfélemlítés szándékával — szintén kitették Ozsdola központjában. Jegest, azaz Máthé Györgyöt Kászonújfaluban egy tyúkketrecben lőtték agyon. A nevüket Felsőháromszéken és a Kászonokban ma is a legnagyobb tisztelettel említik. Mit vallott Szoboszlay Aladár a fegyveres szökevényekről 1957. november 30-án 7.40 és 16.35 óra között? "1956 augusztusában megérkeztem Bukarestbe, azonnal egy vonattal továbbutaztam Sepsiszentgyörgyre, ahol egy másik vonatra szálltam, és Gelencéig mentem. Ebben a községben Ráduly Géza római katolikus plébánoshoz mentem, akivel együtt voltunk teológusok. Megjegyzem: Ráduly Gézával már 1955-ben ismertettem a Keresztény Dolgozók Pártja létrehozására vonatkozó tervemet, amikor ismertettem a párt programját és ideológiáját, e célból a lakására mentem, s arra kértem, tanulmányozza a székelyek életét és gondjait."
Ráduly Géza
Ráduly Géza 1921. december 15-én született Kézdiszentléleken. Ragyogó tehetség, kiváló emlékezőképességgel áldotta meg a Jóisten! — így jellemezték paptestvérei és rabtársai. Nyolc éven át gyalog járt be a kantai Római Katolikus Főgimnáziumba. A Gyulafehérvári Római Katolikus Főiskolán végezte teológiai tanulmányait. Kivételes tehetségét látva elöljárói a budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetemre küldték. A visszaemlékezések szerint Márton Áron püspök 1946-ban szentelte pappá. Előbb Gyergyószentmiklóson volt káplán, majd Gelencére helyezték. Gyergyószentmiklósi káplánsága idején, már 1951-ben letartóztatták. Szoboszlay Aladárt 1945-től, a gyulafehérvári teológiáról ismerte. Baráti viszony alakult ki közöttük. Szoboszlay Aladár először 1955 nyarán kereste fel Ráduly Gézát. "Egyetértettem egy ilyen párt létrehozásával, mivel elégedetlen voltam a jelenlegi rendszerrel, amely a materialista ideológián alapszik, és bizonyos jelenségeket egészen másként magyaráz, mint az egyház" — mondotta már az első kihallgatásán Ráduly Géza. 1955-ben Imecsfalván is találkozott Szoboszlay Aladárral Veres Imre helybeli plébános parókiáján. Szoboszlay Aladár azzal bízta meg, hogy új tagokat toborozzon. A beszervezésre Veres Imrét és az ozsdolai plébánost, Kosza Józsefet javasolta. Az utóbbiról megjegyezte, hogy a Securitate korábban egyszer már letartóztatta, mert kapcsolatban állt Pusztai Ferenccel és a Jeges "becenevű" szökevénnyel. Szoboszlay Aladár kérésére el is ment Ozsdolára Kosza Józsefhez, amikor azonban a szökevényeket szóba hozta, minden beszervezési kísérletet kategorikusan visszautasított. 1956 augusztusában Szoboszlay Aladárral közösen keresték fel Kosza József ozsdolai plébánost, de a beszervezési kísérlet ezúttal is eredménytelen maradt. Ráduly Gézát a Kolozsvári Katonai Törvényszék 1958. május 30-án négy vádlott-társával együtt életfogytiglani kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélte. Temesváron, Aradon, Jilaván, Galacon, a brăilai Nagyszigeten, Luciu-Giurgeni-ben raboskodott. 1964-ben szabadult. Hét évig egy cellában volt a most 91 éves Ferencz Béla Ervin atyával, a gyergyószárhegyi Ferenc-rendi kolostor jelenlegi főnökével. Kiszabadulása után azonnal templomjavításba kezdett, kanonoki rangfokozatban irodaigazgatóként dolgozott, majd Madéfalván és Tusnádon volt plébános. Többen hangoztatták: első lett volna a püspök után. 1985. január 29-én Tusnádon hunyt el, Jakab László szerint Madéfalván. Szoboszlay Aladár így folytatta 1957. november 30-i vallomását: "Ezt követően Ráduly Gézával Kosza József ozsdolai plébánoshoz mentünk, akit ezúttal be is mutatott. A parókián egy másik római katolikus pap is volt — azt hiszem, Vitályos vagy Balog Sztálinvárosból (Brassóból — T. Z.), aki a pihenőszabadságát töltötte ebben a községben. A pap távozása után Kosza Józseffel beszéltem a mi Keresztény Dolgozók Pártjának nevezett felforgató szervezetünkről, annak terveiről és programjáról. Kosza Józsefnek beszéltem arról, hogy egy román—magyar konföderáció létrehozását javasolom, és erről a Magyar NK-ban egy volt politikussal (dr. Schmidt Géza volt kisgazdapárti képviselővel — T. Z.) is egyeztettem, aki egyetértett ezzel a dologgal.
Kosza József
(...) Ugyanazon alkalommal Kosza Józsefnek még azt is mondtam: a párt ügyét megtárgyaltam Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspökkel. Ugyanakkor arról is beszéltem, hogy embereimmel egy kormányellenes tüntetést terveztem Sztálinvárosba, ebből a célból intézkedtem is, hogy ezzel a tüntetéssel kapcsolatosan megismerjem a hadsereg álláspontját. Érdeklődve Kosza Józseftől, hogy ehhez az akcióhoz vannak-e megbízható emberei, ő azt felelte: nincsenek, nem értve egyet az említett tüntetéssel, amelyről neki beszéltem. Megjegyzem, hogy a beszélgetések egy részén részt vett Ráduly Géza is." Szoboszlay Aladár az 1958. január 5-i kihallgatás során beismerte: "Azért, hogy erősítsem az erkölcsi tartást, és a felforgató szervezet tagjait a vállalt akcióra ösztönözzem, azt mondtam a fontosabb tagoknak — ahogyan azt az 1957. november 5-i kihallgatási jegyzőkönyvben nyilatkoztam —, hogy bevontam a szervezetbe Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspököt is, és ő teljes mértékben egyetértett az általam elmondottakkal, azzal, ami a szervezet programját és célját illeti." A római katolikus plébánosok megnyerése érdekében Szoboszlay Aladár alaposan csúsztatott. 1955. július közepén Gyulafehérváron valóban felkereste a börtönből nemrég kiszabadult Márton Áront, aki pontosan tudta: minden lépését, mondatát ellenőrzik, mindenhol lehallgatókészülékek, "poloskák" vannak. Szoboszlay Aladár kísérletet sem tett — nem is tehetett — Márton Áron úgynevezett beszervezésére. Mindezek ellenére — ez is bizonyítja Márton Áron mindenekfölötti tekintélyét, tételesen is megfogalmazva: Ő a huszadik század legnagyobb magyarja! — az erdélyi kérdés megoldásával kapcsolatos terveikről tőle vártak tanácsot, véleményt. Nemcsak Szoboszlay Aladár beszélt Márton Áronnak a Keresztény Dolgozók Pártjáról, a magyar—román konföderációról, a református dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász, főgondnok is 15 oldalas "ENSZ-memorandum"-át hozzá vitte véleményezésre, Fodor Pál csíkszeredai mérnök, Márton Áron csíkszeredai iskolatársa a román—magyar lakosságcserére vonatkozó színes térképét is Erdély római katolikus püspökének adta át, hogy bólintson rá a tervezetére. A véres huszadik században két püspökünk tudta csak, a kompromisszumok kérdésében hol az ideális határ. A két püspök: Márton Áron és a református Ravasz László. Szoboszlay Aladár mindenkinél jobban tudta: ha konspirációs terveiben Márton Áronra hivatkozik, akkor az erdélyi római katolikus papság melléje áll. Kosza József ozsdolai plébános — Szoboszlay Aladár minden meggyőző képessége ellenére — rendkívül óvatos volt, és nem bízott a vendég pap állításaiban. Ennek komoly előzménye volt. A Csíkjenőfalván 1912. június 12-én született Kosza József plébános többször megjárta a Securitate börtöneit. 1953. szeptember 3-án Ozsdolán letartóztatták, majd a brassói börtönben tartották vizsgálati fogságban. Azzal vádolták, hogy a milícia és a Securitate alakulataival vívott harcban agyonlőtt Pusztai Ferenc, Dézsi Dénes "szökevénnyel" kapcsolatot tartott fenn, élelmet juttatott el hozzájuk, sőt, meg is áldoztatta őket. Átvitték a marosvásárhelyi fegyházba, majd a brassói katonai törvényszék rendszer elleni szervezkedés vádjával egyévi fogházbüntetésre ítélte. 1954. július 1-jén szabadult. Később, a Szoboszlay-per tárgyalásán hiteles adatokkal bizonyította, hogy a "szökevényeket" nem szervezhette be, hiszen azok már régen halottak. Szoboszlay Aladár minden beszervezési kísérletét kategorikusan visszautasította. Gelencén felelősségre is vonta Ráduly Gézát: miért hozta a nyakára Szoboszlay Aladárt? Ennek ellenére Kosza József ozsdolai plébánost a feljelentés elmulasztásáért tíz évi fegyházbüntetésre ítélték.
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2011. november 19.
Tófalvi Zoltán: A Páskándi-dosszié 3. (Megtorlások Erdélyben)
Páskándi Géza perének kihallgatási jegyzőkönyvei közül – a válaszok következetes ismétlődése miatt – ezúttal csak a legutolsót közöljük.
Kihallgatási jegyzőkönyv
Páskándi Géza gyanúsított 1933. május 18-án született Szatmárhegy községben, Szatmárnémeti rajonban, Géza és Erzsébet fia, foglalkozása volt egyetemista, utolsó lakhelye Kolozsváron, Hídelvei utca, 23–25. szám.
Kolozsvár, 1957. március 26.
A kihallgatás 8.00 órakor kezdődött, és 14 óra 10 perckor ért véget. Kérdés: Milyen időponttól ismeri Várhegyi Istvánt? Válasz: Nevezett Várhegyi Istvánt 1955 őszétől ismerem. Bár mindketten egyetemisták voltunk a Történelem és Nyelvtudományi kar harmadévén, az egyetemen nem ismertük egymást, mivel ő történész-, én pedig bölcsészhallgató voltam, ráadásul nem jártam rendszeresen az előadásokra. Ezeknek a körülményeknek, valamint annak köszönhetően, hogy mindketten az Utunk folyóirat szerkesztőségében dolgoztunk, ott ismertem meg őt. Így többször, amikor a folyóiratban írásaim jelentek meg, odamentem hozzá, a korrektorhoz, és elkértem az irodalmi oldalt, hogy egyedül végezzem el a verseim vagy jegyzeteim korrektúráját. Később a folyóiratban megjelent saját írásaim vagy mások dolgozatai kapcsán beszélgetni kezdtünk. Kérdés: Ezt követően milyen kapcsolatban volt vele? Válasz: Nevezett Várhegyi Istvánnal nem voltam közelebbi kapcsolatban, mégis, mint évfolyamtársak és szerkesztőségi kollégák, tegeződtünk, jól ismertük egymást, azonban soha nem kerestük fel egyik a másikat. Különböző napi szerkesztőségi vagy egyetemi dolgokról beszélgettünk. Várhegyi István tudván, hogy írok, irányomban visszafogott magatartása volt. Kérdés: Minek köszönhető, hogy Várhegyi István bemutatta Önnek a Határozati javaslatot, hogy azt elolvassa és véleményt mondjon róla? Válasz: Várhegyi István tudta, hogy III. éves egyetemista, ugyanakkor író és költő vagyok, autoritásnak és erkölcsi tekintélynek örvendek a diákság körében, és a véleményem a Határozati javaslatról hatással lesz a kar többi hallgatójára is. Kérdés: Részt vett olyan gyűlésen, ahol a diákok a Határozati javaslatot vitatták meg? Válasz: Nem, nem vettem részt ilyen gyűlésen. Mivel nem tudtam részt venni ilyen gyűlésen, ezért írtam le papírra a véleményemet, hogy azt ott felolvashassák. Kérdés: A Diákszövetségnek milyen ülésén vett részt, és mikor? Válasz: 1956. október 24-én részt vettem a Történelem és Nyelvtudományi Kar Diákszövetsége vezetőségének választási gyűlésén. Megjegyzem: nem voltam jelen a gyűlés kezdetétől, mert jelentős késéssel érkeztem, ezért csak annak az utolsó órájában vettem részt. Kérdés: Miről tárgyaltak azon a gyűlésen? Válasz: Személyesen nem vettem részt a vitában. Amikor a gyűlésre megérkeztem, a vitának már vége volt, és a Diákszövetség vezetőségébe jelölteket javasoltak, majd szavazásra került sor. Kérdés: Milyen uszító jellegű beszélgetéseket folytatott ott, és kikkel? Válasz: Az egyik szünetben az egyik diákcsoporthoz léptem, közülük Koczka Györgyre és Lénárd Zoltánra emlékszem, voltak ott első és másodéves diákok, akiket nem ismertem. Mivel nem vettem részt a gyűlésen zajló vitában, megkérdeztem a csoportban lévőket, hogy a beszélgetés során felvetették a fakultatív tantárgyak bevezetését, a diákcserét a más országokban élő egyetemi hallgatókkal, az ösztöndíjak, a népi kollégiumok, az egyetemi irodalmi körök kérdését, a magyar történelemnek, a művészettörténetnek, az egyetemes filozófiatörténetnek a bevezetését a tantervbe, és más javaslatokat, hogy milyen nevet viseljenek egyes tudományos, irodalmi körök és népi kollégiumok? Azt válaszolták nekem, hogy általában ezeket a kérdéseket megvitatták, a közgyűlés elé utalták, az én irodalmi körök és kollégiumok elnevezésére vonatkozó javaslataim kivételével. A gyűlésre én felkészülve érkeztem, hogy ezeket a kérdéseket a vita során felvessem, és ilyen értelemben le is gépeltem egy papírlapra, amit javasolni akartam. Mivel elkéstem a gyűlésről, a vitának vége volt, nem jutottam szóhoz, ezért kérdeztem meg azokat, akik kezdettől fogva jelen voltak, hogy miről tárgyaltak. Amikor megkérdeztem, hogy miről is tárgyaltak a gyűlésen, Koczka Györgynek és másoknak megmutattam a papírlapot, amelyre felírtam ezeket a javaslatokat. Ezekkel az általam felvetett, Várhegyi Istvánnak átadott, a határozati javaslathoz csatolt indítványban lévő kérdésekkel kapcsolatosan egy újságcikket akartam írni, amelyet a sajtóban közlök, össze is állítottam egy piszkozatot. Később azonban lemondtam erről. Kérdés: Jelenleg hol található ez a két piszkozat? Válasz: A papírlapot, amelyre feljegyeztem az általam a választási gyűlésen felvetni szándékozott kérdéseket, valamint annak az újságcikknek a vázlatát, amelyet a sajtóban akartam közölni, a nálam tartott házkutatás során elvitték. Kérdés: A vizsgálat bemutat Önnek két dokumentumot, az egyik címe: "Tisztelt diáktársak, kedves barátaim!", a másodiknak "Egy egyetemi hallgató feljegyzéseiből". Felismeri őket? Válasz: Igen. Ezek azok a dolgozataim, amelyekről a kihallgatás során beszéltem. Miután a jelen kihallgatási jegyzőkönyvet szóról szóra elolvastam, és meggyőződtem, hogy az teljes mértékben megegyezik az általam nyilatkozottakkal, fenntartom és aláírom: Az előzetes letartóztatásban lévő: Páskándi Géza, sk. Kihallgató állambiztonsági tiszt: Pop Virgil hadnagy, sk.
*
Páskándi Gézát 1957. április 10-ig vallatták, akkor hozták tudomására a vád alá helyezési határozatot. A vád tanúiként nyilatkozatot írattak a kolozsvári kétéves pártiskola zömmel román anyanyelvű diákjaival, akik teljesen "véletlenül" 1956. november 1-jén, halottak napján, a Házsongárdi temetőben jártak, és szemtanúi voltak annak, hogy a Bolyai Egyetem diákjai, miközben a sírokat rendezték, virágokat helyeztek el és gyertyát gyújtottak, párt- és kormányellenes megnyilvánuláson vettek részt, kifejezték részvétüket a magyarországi "események" során elesettek iránt. Magyarokat, Fülöp Annát és Kerekes Olgát is megszólaltatták, akik hasonlóképpen elítélték a párt- és kormányellenes, irredenta megnyilvánulásokat, a magyar himnusz állítólagos eléneklését. A nyilatkozatokból egyértelműen kideríthető, hogy a Reményik Sándor sírjánál saját versét elmondó (ennyire "ismerték" a magyarul állítólag kukkot sem értő pártiskolások a magyar irodalmat!) szőke, "magas" diák Bartis Ferenc volt. A katonai ügyész, a vád képviselői a már letartóztatottak terhelő vallomásait is felhasználták: az egyik diák – akit a Bolyai Tudományegyetem pere első csoportjában három év börtönbüntetésre ítéltek – azt vallotta: a Bolyai Tudományegyetem janicsárképző intézet, ezen is túltett, amikor kijelentette: Páskándi Géza arcára van írva a nacionalizmus! A Kolozsvári Katonai Törvényszék Dávid Gyula és Páskándi Géza esetében is példát statuáló ítéletet hozott, ezek azonban még szerencsére távol voltak a későbbi politikai perek halálos, életfogytiglani vagy több évtizedes ítéleteitől. A mai joggyakorlat szerint Páskándi Gézát nem szabadott volna elítélni, hiszen a javaslatait, feljegyzéseit leírta ugyan, de azokat nem vitatták meg, azok nem szerepeltek a Diákszövetség nagy vihart kavart Határozati javaslatában. Tanulságos az 1957. június 13-án hozott, 197. számú végleges és megfellebbezhetetlen ítélet indoklása: "A Dávid Gyula és Páskándi Géza vádlottak által elkövetett bűncselekmények kimerítik a nyilvános izgatás fogalmát, ezek olyan cselekedetek, amelyek a Btk. 327. szakasza III. bekezdése előírásaiba ütköznek, mert ha bárki bármilyen eszközzel megpróbál bujtogatni, aminek következtében az ország biztonsága veszélybe kerül, ezt a törvénysértést követi el. Jelen esetben mind Dávid Gyula vádlott, mind Páskándi Géza vádlott olyan természetű bujtogatást követett el, amelynek eredményeként veszélybe került volna az állam biztonsága. Törvénysértésnek nevezhető az is, hogy a vádlottak minőségüknél fogva – az egyik egyetemi tanársegéd, a másik diák, író és költő – tudatában voltak annak, az elkövetett cselekedetek tiltottak, és ezeket a törvény bünteti. Ennek megfelelően ők tudatosan, minden kényszer nélkül követték el a törvénysértést. A katonai törvénykönyv 304. és 463. szakasza alapján – amely a perköltségekre és az előzetes letartóztatásban eltöltött időszakra vonatkozó rendelkezéseket tartalmazzák – ezen okokból következően a katonai törvényszék teljes összhangban a katonai ügyész megállapításaival, Dávid Gyula és Páskándi Géza vádlottakat a BTk. 327. szakasza III. bekezdése alapján nyilvános izgatás vádjában bűnösnek nyilvánítja, valamint megállapítja, hogy számukra nincsenek enyhítő körülmények. Ennek értelmében
a BÍRÓSÁG A NÉP NEVÉBEN
kihirdeti, hogy a Btk. 327. szakasza III. bekezdése alapján Dávid Gyula vádlottat – Kolozsvár, Pata utca 105. szám alatti lakost – nyilvános izgatás vádjával 7 (azaz hét) év fegyházbüntetésre ítéli. Ugyanakkor hasonlóképpen egyöntetű szavazattal a Btk. 327. szakaszának III. bekezdése alapján Páskándi Géza vádlottat – Kolozsvár, Hídelve utca 23–25. szám alatti lakost – nyilvános izgatás vádjával 6 (azaz hat) évi fegyházbüntetésre ítéli. A letartóztatásuk érvényben marad.
A katonai törvénykönyv 463. szakasza alapján az előzetes letartóztatásban töltött időszakot figyelembe veszik, Dávid Gyula vádlottnál 1957. március 12-től, Páskándi Géza vádlottnál 1957. március 19-től.
A katonai perrendtartás 304. szakasza alapján kötelezik őket, hogy az államnak kifizessék a perköltséget, fejenként 100–100 (azaz egyszáz-egyszáz) lejt. A kihirdetéstől számított három napon belül fellebbezési joggal élhetnek. Kelt és felovastatott a nyilvános tárgyaláson, ma, 1957. június 13-án. Elnök: Macskási Pavel, hadbíró őrnagy, sk. Népi ülnökök: Szilágyi Dezső, hadbíró őrnagy, sk. Grigore Iancu, hadbíró főhadnagy, sk. Titkár: Eneotescu Petru, sk."
*
Az 1956-os erdélyi magyar politikai perekre "szakosodott" Macskási Pál (Pavel) hadbíró őrnagy tevékenységével kapcsolatosan nagyon sok a folklorizálódott legendárium. Nem szerepel a verőlegényekről, smasszerekről készült román nyelvű "fekete lexikonban" sem. Tény: ő mondta ki a tíz halálos ítéletet a Szoboszlai-csoport, a három halálos ítéletet az érmihályfalvi csoport perében. Legtöbb információval a Szoboszlai-perben 15 évi kényszermunkára ítélt báró Bánffy István szolgált. Az ő visszaemlékezése szerint tordai szabólegény volt, aki csak mellényeket tudott készíteni. Gyorstalpalással végezte el a jogi fakultást, onnan került a katonai törvényszékre. Bánffy István visszaemlékezése szerint 80 személyre akarta kimondani a halálos ítéletet. Ágyban, párnák közt halt meg. Ma is őrzöm a Bánffy Istvántól kapott, 1989 előtti gyászjelentést, amely azt tartalmazza, hogy a "drága jó férj, apa, szomszéd, nyugalmazott alezredes stb." elhalálozott. Bánffy István nem állhatta meg, hogy a gyászjelentés szélére oda ne írja: "Előbb is megtehetted volna!" Mármint az öröklétre szenderülést. Sírja ott a Házsongárdi temetőben. Az általa életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt Ferencz Béla Ervin, a gyergyószárhegyi Ferenc-rendi kolostor rendházfőnöke felkereste a sírt, és "ismertette" az elkövetett bűneit.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Páskándi Géza perének kihallgatási jegyzőkönyvei közül – a válaszok következetes ismétlődése miatt – ezúttal csak a legutolsót közöljük.
Kihallgatási jegyzőkönyv
Páskándi Géza gyanúsított 1933. május 18-án született Szatmárhegy községben, Szatmárnémeti rajonban, Géza és Erzsébet fia, foglalkozása volt egyetemista, utolsó lakhelye Kolozsváron, Hídelvei utca, 23–25. szám.
Kolozsvár, 1957. március 26.
A kihallgatás 8.00 órakor kezdődött, és 14 óra 10 perckor ért véget. Kérdés: Milyen időponttól ismeri Várhegyi Istvánt? Válasz: Nevezett Várhegyi Istvánt 1955 őszétől ismerem. Bár mindketten egyetemisták voltunk a Történelem és Nyelvtudományi kar harmadévén, az egyetemen nem ismertük egymást, mivel ő történész-, én pedig bölcsészhallgató voltam, ráadásul nem jártam rendszeresen az előadásokra. Ezeknek a körülményeknek, valamint annak köszönhetően, hogy mindketten az Utunk folyóirat szerkesztőségében dolgoztunk, ott ismertem meg őt. Így többször, amikor a folyóiratban írásaim jelentek meg, odamentem hozzá, a korrektorhoz, és elkértem az irodalmi oldalt, hogy egyedül végezzem el a verseim vagy jegyzeteim korrektúráját. Később a folyóiratban megjelent saját írásaim vagy mások dolgozatai kapcsán beszélgetni kezdtünk. Kérdés: Ezt követően milyen kapcsolatban volt vele? Válasz: Nevezett Várhegyi Istvánnal nem voltam közelebbi kapcsolatban, mégis, mint évfolyamtársak és szerkesztőségi kollégák, tegeződtünk, jól ismertük egymást, azonban soha nem kerestük fel egyik a másikat. Különböző napi szerkesztőségi vagy egyetemi dolgokról beszélgettünk. Várhegyi István tudván, hogy írok, irányomban visszafogott magatartása volt. Kérdés: Minek köszönhető, hogy Várhegyi István bemutatta Önnek a Határozati javaslatot, hogy azt elolvassa és véleményt mondjon róla? Válasz: Várhegyi István tudta, hogy III. éves egyetemista, ugyanakkor író és költő vagyok, autoritásnak és erkölcsi tekintélynek örvendek a diákság körében, és a véleményem a Határozati javaslatról hatással lesz a kar többi hallgatójára is. Kérdés: Részt vett olyan gyűlésen, ahol a diákok a Határozati javaslatot vitatták meg? Válasz: Nem, nem vettem részt ilyen gyűlésen. Mivel nem tudtam részt venni ilyen gyűlésen, ezért írtam le papírra a véleményemet, hogy azt ott felolvashassák. Kérdés: A Diákszövetségnek milyen ülésén vett részt, és mikor? Válasz: 1956. október 24-én részt vettem a Történelem és Nyelvtudományi Kar Diákszövetsége vezetőségének választási gyűlésén. Megjegyzem: nem voltam jelen a gyűlés kezdetétől, mert jelentős késéssel érkeztem, ezért csak annak az utolsó órájában vettem részt. Kérdés: Miről tárgyaltak azon a gyűlésen? Válasz: Személyesen nem vettem részt a vitában. Amikor a gyűlésre megérkeztem, a vitának már vége volt, és a Diákszövetség vezetőségébe jelölteket javasoltak, majd szavazásra került sor. Kérdés: Milyen uszító jellegű beszélgetéseket folytatott ott, és kikkel? Válasz: Az egyik szünetben az egyik diákcsoporthoz léptem, közülük Koczka Györgyre és Lénárd Zoltánra emlékszem, voltak ott első és másodéves diákok, akiket nem ismertem. Mivel nem vettem részt a gyűlésen zajló vitában, megkérdeztem a csoportban lévőket, hogy a beszélgetés során felvetették a fakultatív tantárgyak bevezetését, a diákcserét a más országokban élő egyetemi hallgatókkal, az ösztöndíjak, a népi kollégiumok, az egyetemi irodalmi körök kérdését, a magyar történelemnek, a művészettörténetnek, az egyetemes filozófiatörténetnek a bevezetését a tantervbe, és más javaslatokat, hogy milyen nevet viseljenek egyes tudományos, irodalmi körök és népi kollégiumok? Azt válaszolták nekem, hogy általában ezeket a kérdéseket megvitatták, a közgyűlés elé utalták, az én irodalmi körök és kollégiumok elnevezésére vonatkozó javaslataim kivételével. A gyűlésre én felkészülve érkeztem, hogy ezeket a kérdéseket a vita során felvessem, és ilyen értelemben le is gépeltem egy papírlapra, amit javasolni akartam. Mivel elkéstem a gyűlésről, a vitának vége volt, nem jutottam szóhoz, ezért kérdeztem meg azokat, akik kezdettől fogva jelen voltak, hogy miről tárgyaltak. Amikor megkérdeztem, hogy miről is tárgyaltak a gyűlésen, Koczka Györgynek és másoknak megmutattam a papírlapot, amelyre felírtam ezeket a javaslatokat. Ezekkel az általam felvetett, Várhegyi Istvánnak átadott, a határozati javaslathoz csatolt indítványban lévő kérdésekkel kapcsolatosan egy újságcikket akartam írni, amelyet a sajtóban közlök, össze is állítottam egy piszkozatot. Később azonban lemondtam erről. Kérdés: Jelenleg hol található ez a két piszkozat? Válasz: A papírlapot, amelyre feljegyeztem az általam a választási gyűlésen felvetni szándékozott kérdéseket, valamint annak az újságcikknek a vázlatát, amelyet a sajtóban akartam közölni, a nálam tartott házkutatás során elvitték. Kérdés: A vizsgálat bemutat Önnek két dokumentumot, az egyik címe: "Tisztelt diáktársak, kedves barátaim!", a másodiknak "Egy egyetemi hallgató feljegyzéseiből". Felismeri őket? Válasz: Igen. Ezek azok a dolgozataim, amelyekről a kihallgatás során beszéltem. Miután a jelen kihallgatási jegyzőkönyvet szóról szóra elolvastam, és meggyőződtem, hogy az teljes mértékben megegyezik az általam nyilatkozottakkal, fenntartom és aláírom: Az előzetes letartóztatásban lévő: Páskándi Géza, sk. Kihallgató állambiztonsági tiszt: Pop Virgil hadnagy, sk.
*
Páskándi Gézát 1957. április 10-ig vallatták, akkor hozták tudomására a vád alá helyezési határozatot. A vád tanúiként nyilatkozatot írattak a kolozsvári kétéves pártiskola zömmel román anyanyelvű diákjaival, akik teljesen "véletlenül" 1956. november 1-jén, halottak napján, a Házsongárdi temetőben jártak, és szemtanúi voltak annak, hogy a Bolyai Egyetem diákjai, miközben a sírokat rendezték, virágokat helyeztek el és gyertyát gyújtottak, párt- és kormányellenes megnyilvánuláson vettek részt, kifejezték részvétüket a magyarországi "események" során elesettek iránt. Magyarokat, Fülöp Annát és Kerekes Olgát is megszólaltatták, akik hasonlóképpen elítélték a párt- és kormányellenes, irredenta megnyilvánulásokat, a magyar himnusz állítólagos eléneklését. A nyilatkozatokból egyértelműen kideríthető, hogy a Reményik Sándor sírjánál saját versét elmondó (ennyire "ismerték" a magyarul állítólag kukkot sem értő pártiskolások a magyar irodalmat!) szőke, "magas" diák Bartis Ferenc volt. A katonai ügyész, a vád képviselői a már letartóztatottak terhelő vallomásait is felhasználták: az egyik diák – akit a Bolyai Tudományegyetem pere első csoportjában három év börtönbüntetésre ítéltek – azt vallotta: a Bolyai Tudományegyetem janicsárképző intézet, ezen is túltett, amikor kijelentette: Páskándi Géza arcára van írva a nacionalizmus! A Kolozsvári Katonai Törvényszék Dávid Gyula és Páskándi Géza esetében is példát statuáló ítéletet hozott, ezek azonban még szerencsére távol voltak a későbbi politikai perek halálos, életfogytiglani vagy több évtizedes ítéleteitől. A mai joggyakorlat szerint Páskándi Gézát nem szabadott volna elítélni, hiszen a javaslatait, feljegyzéseit leírta ugyan, de azokat nem vitatták meg, azok nem szerepeltek a Diákszövetség nagy vihart kavart Határozati javaslatában. Tanulságos az 1957. június 13-án hozott, 197. számú végleges és megfellebbezhetetlen ítélet indoklása: "A Dávid Gyula és Páskándi Géza vádlottak által elkövetett bűncselekmények kimerítik a nyilvános izgatás fogalmát, ezek olyan cselekedetek, amelyek a Btk. 327. szakasza III. bekezdése előírásaiba ütköznek, mert ha bárki bármilyen eszközzel megpróbál bujtogatni, aminek következtében az ország biztonsága veszélybe kerül, ezt a törvénysértést követi el. Jelen esetben mind Dávid Gyula vádlott, mind Páskándi Géza vádlott olyan természetű bujtogatást követett el, amelynek eredményeként veszélybe került volna az állam biztonsága. Törvénysértésnek nevezhető az is, hogy a vádlottak minőségüknél fogva – az egyik egyetemi tanársegéd, a másik diák, író és költő – tudatában voltak annak, az elkövetett cselekedetek tiltottak, és ezeket a törvény bünteti. Ennek megfelelően ők tudatosan, minden kényszer nélkül követték el a törvénysértést. A katonai törvénykönyv 304. és 463. szakasza alapján – amely a perköltségekre és az előzetes letartóztatásban eltöltött időszakra vonatkozó rendelkezéseket tartalmazzák – ezen okokból következően a katonai törvényszék teljes összhangban a katonai ügyész megállapításaival, Dávid Gyula és Páskándi Géza vádlottakat a BTk. 327. szakasza III. bekezdése alapján nyilvános izgatás vádjában bűnösnek nyilvánítja, valamint megállapítja, hogy számukra nincsenek enyhítő körülmények. Ennek értelmében
a BÍRÓSÁG A NÉP NEVÉBEN
kihirdeti, hogy a Btk. 327. szakasza III. bekezdése alapján Dávid Gyula vádlottat – Kolozsvár, Pata utca 105. szám alatti lakost – nyilvános izgatás vádjával 7 (azaz hét) év fegyházbüntetésre ítéli. Ugyanakkor hasonlóképpen egyöntetű szavazattal a Btk. 327. szakaszának III. bekezdése alapján Páskándi Géza vádlottat – Kolozsvár, Hídelve utca 23–25. szám alatti lakost – nyilvános izgatás vádjával 6 (azaz hat) évi fegyházbüntetésre ítéli. A letartóztatásuk érvényben marad.
A katonai törvénykönyv 463. szakasza alapján az előzetes letartóztatásban töltött időszakot figyelembe veszik, Dávid Gyula vádlottnál 1957. március 12-től, Páskándi Géza vádlottnál 1957. március 19-től.
A katonai perrendtartás 304. szakasza alapján kötelezik őket, hogy az államnak kifizessék a perköltséget, fejenként 100–100 (azaz egyszáz-egyszáz) lejt. A kihirdetéstől számított három napon belül fellebbezési joggal élhetnek. Kelt és felovastatott a nyilvános tárgyaláson, ma, 1957. június 13-án. Elnök: Macskási Pavel, hadbíró őrnagy, sk. Népi ülnökök: Szilágyi Dezső, hadbíró őrnagy, sk. Grigore Iancu, hadbíró főhadnagy, sk. Titkár: Eneotescu Petru, sk."
*
Az 1956-os erdélyi magyar politikai perekre "szakosodott" Macskási Pál (Pavel) hadbíró őrnagy tevékenységével kapcsolatosan nagyon sok a folklorizálódott legendárium. Nem szerepel a verőlegényekről, smasszerekről készült román nyelvű "fekete lexikonban" sem. Tény: ő mondta ki a tíz halálos ítéletet a Szoboszlai-csoport, a három halálos ítéletet az érmihályfalvi csoport perében. Legtöbb információval a Szoboszlai-perben 15 évi kényszermunkára ítélt báró Bánffy István szolgált. Az ő visszaemlékezése szerint tordai szabólegény volt, aki csak mellényeket tudott készíteni. Gyorstalpalással végezte el a jogi fakultást, onnan került a katonai törvényszékre. Bánffy István visszaemlékezése szerint 80 személyre akarta kimondani a halálos ítéletet. Ágyban, párnák közt halt meg. Ma is őrzöm a Bánffy Istvántól kapott, 1989 előtti gyászjelentést, amely azt tartalmazza, hogy a "drága jó férj, apa, szomszéd, nyugalmazott alezredes stb." elhalálozott. Bánffy István nem állhatta meg, hogy a gyászjelentés szélére oda ne írja: "Előbb is megtehetted volna!" Mármint az öröklétre szenderülést. Sírja ott a Házsongárdi temetőben. Az általa életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt Ferencz Béla Ervin, a gyergyószárhegyi Ferenc-rendi kolostor rendházfőnöke felkereste a sírt, és "ismertette" az elkövetett bűneit.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2012. február 11.
Találkozások
A találkozó tétje – feltételesen – egy kimondottan erdélyi írószervezet megtervezése, megalapítása volt. Ezzel kapcsolatban mondták el a véleményüket az írók. (…) Egyesek amellett érveltek, hogy elégséges az akkor létező régebbi és újabb írószervezetek (Romániai Magyar Írók Szövetsége, Magyar Írószövetség, Romániai Írók Szövetsége, Szépírók Társasága, Fiatal Írók Szövetsége, Fiatal Írók József Attila Köre) illetve az azokhoz tartozás lefedi az erdélyi írók érdekvédelmét. Mások – főleg a középnemzedék – arra hajlottak, hogy az Erdélyben már meglévő íróintézmények köré (Erdélyi Magyar P. E. N. Club, Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány), vagy azok profiljának részleges átalakításával hozzanak létre egy írószervezetet. Végül – főleg az Előretolt Helyőrség írói csoportosulás tagjainak kezdeményezésére – a találkozót követően, de nem az ott jelen levő írók döntése nyomán –, 2002. február 9-én Kolozsváron megalakult az Erdélyi Magyar Írók Ligája. Az írók ilyen generációk közötti felállásban és az erdélyi közéletiség vagy szerepvállalás opciójával többé nem találkoztak. Az erdélyi nyilvánosság szerkezete meg is változott, a közéletiség kizárólagosan a politika és a profi újságírás monopóliuma lett, az írók pedig az új évezredben szinte kizárólagosan az irodalomnak, az irodalom intézményeiben éltek tovább. * Úgy tűnt, hogy a gyergyószárhegyi írótalálkozóknak sem lesz folytatása. Azonban mégsem így történt. A hargitafürdői Ózon Szálló utolsó összejövetelén e sorok íróját választották amolyan ügyvivővé (Domokos Géza és Szilágyi István javaslatára). Teltek az évek, és elég sok megkeresés ért el, a tekintetben, hogy mégis fel kellene újítani a gyergyószárhegyi írótalálkozót, és azt az összes erdélyi írók fórumává, találkozóhelyévé kell tenni – ahol például azok is részt vehetnek, akik amúgy egyetlen szervezetbe, körbe, csoportosulásba sem tartoznak bele. Ennek nyomán elkezdődött a szervező munka, amelyben kialakult az a struktúra, amely aztán végig működött és mind a mai napig életben van, és amelyet az ismét a gyergyószárhegyi ferences kolostor tanácskozótermében rendeztek meg 2006. szeptember 21–23-án. Ez alkalommal döntés született egy informális szervező testület létrehozásáról, amelynek a tagjai Egyed Péter és Fekete Vince (a Székelyföld szerkesztőségének a megbízottjaként) mint szakmai vezetők, valamint Kassay Péter, a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ igazgatója mint adminisztratív vezető. Az írótábort mindvégig támogatta Hargita Megye Tanácsa, valamint a Communitas Alapítvány. * A rendezvények profilja is kialakult, állandósult. Az első tanácskozási napon – mindig jeles magyarországi és hazai meghívottak felvezetésében – a magyar irodalom legutóbbi két évének az eseményeivel, jelenségeivel, könyveivel, alkotóival és vitáival foglalkoztunk, egy olyan körkép megrajzolásának a szándékával, amely az írók viszonyítási rendszereit, értékeléseit segítheti. De folyt beszélgetés tisztán érdekvédelmi kérdésekről, az olvasókkal való kapcsolatról és természetesen folytak az ilyenkor mindig legfontosabb, kötetlen folyosói és fehér asztal melletti beszélgetések mindenről, ami az írókat érdekelni szokta. (…) Értékelésről beszéltünk mindig, ámde meg kell állapítanunk, hogy ez egyre komplexebb, nehezen megragadható és nagy feladattá vált. Egyrészt létezik egy működő kánon vagy kánonok, amelynek az alakításában a legnagyobb szerepe kétségkívül a magyar irodalom budapesti központjának van. Kialakításában maguk az írók – teljesítményük révén –, a díjak intézménye, kuratóriumok, lapok, társaságok, és nyilván a vezető irodalomtörténészek működnek közre. Ámde értékképző – az előbbivel nemegyszer ellentétesen – a piac is, a különböző gazdasági lobbik, nagy kiadók, könyvesházak és terjesztőrendszerek – amelyek nemegyszer és egyszerűen eltüntetik az érdekeltségeikbe nem vágó kis példányszámban megjelenő alkotásokat is. (Amelyeknek a megjelentetéséért azért a megfelelő pályázati juttatásokat felveszik.) Valamennyi szerepe a kritikának még megmaradt, ha nem más, a kánonoknak a képviselete, egyáltalán az írói jelenlét biztosítása. * Fontosnak tartjuk, hogy sikerült létrehoznunk azt a keretet, amelyben az irodalom és a társművészetek problematikája is megjelenhetett (2008-ban irodalom és képzőművészet, 2010-ben zene és irodalom volt a téma.) Nyilván, nem hiányozhattak az irodalmi művészeti események sem: Erdélyi költőnők felolvasóestje, az Éneklő Borz estje, Murányi Tóni dal- valamint Könczey Árpád zeneszerzői-előadóestje fontos eseményei voltak találkozóinknak, amelyeknek az átlaglétszáma 35 és 45 között állapodott meg, és ebben a mozgásban a legjelentősebb az volt, hogy kialakult a törzsközönsége, a hűségeseké, akik végül is fontosnak érezték azt, hogy találkozzanak, továbbra is bíztak a baráti szó erejében. Nem kis dolog ez a társadalmak, közösségek posztmodern fragmentációjának idejében, amely alól az írók, írói közösségek sem jelentenek kivételt. Ezért tartottuk érdemesnek a szervezés néha megpróbáltató munkáját (fund rising, oh!), s ezért tarjuk érdemesnek a folytatást. * Minden alkalommal megemlékeztünk azokról is, akik már nem lehettek közöttünk: Anavi Ádám (2009. febr. 23.), Bán Péter (2006), Csiki László (2008. okt. 3.), Domokos Géza (2007. jún. 27.), Géczi A. János (2008. május), Jancsó Noémi (2010. júl. 26.), Jánky Béla (2009. okt. 29.), Lászlóffy Aladár (2009. ápr. 20), Létay Lajos (2007. szept. 26.), Sütő András (2006. szept. 30), de akiknek emlékét és hagyatékát ápoljuk az alapítványok, emlékházak, gyűjtemények, rendezvények és tematikus megemlékezések, de legfőképpen műveik újrakiadása révén. * Találkozóink 2008-tól a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ épületében zajlottak. 2006-ban e sorok írója, 2008-ban Dávid Gyula kapta meg a Zöld Lajos által létesített Szárhegyi Patkó, Dávid Gyula pedig az életműdíjat is, 2010-ben pedig első ízben sikerült létrehoznunk és odaítélnünk a Hargita Megye Tanácsának a támogatásával létesített, jelentős pénzügyi javadalmazással járó Csiki László-díjat. (A kuratórium pontszavazásos döntése értelmében a díjat Karácsonyi Zsolt kapta meg.) * Sok minden köti a fórumot a színhelyhez: az a kis plató a ferences kolostor felett, a kápolna – ahol az újrakezdést Zöld Lajos és Domokos Géza kifundálták, továbbhaladva pedig a festői Güdüc alighanem a medence és az egész Erdély egyik legihletőbb helye. (Egyed Péter: Bevezető szavak a Szekértábor a Szármány hegyén. Gyergyószárhegyi írótalálkozók 1980-1990-2000 című kötethez – részletek. Székelyföld, 2012. január)
b.d.
Népújság (Marosvásárhely)
A találkozó tétje – feltételesen – egy kimondottan erdélyi írószervezet megtervezése, megalapítása volt. Ezzel kapcsolatban mondták el a véleményüket az írók. (…) Egyesek amellett érveltek, hogy elégséges az akkor létező régebbi és újabb írószervezetek (Romániai Magyar Írók Szövetsége, Magyar Írószövetség, Romániai Írók Szövetsége, Szépírók Társasága, Fiatal Írók Szövetsége, Fiatal Írók József Attila Köre) illetve az azokhoz tartozás lefedi az erdélyi írók érdekvédelmét. Mások – főleg a középnemzedék – arra hajlottak, hogy az Erdélyben már meglévő íróintézmények köré (Erdélyi Magyar P. E. N. Club, Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány), vagy azok profiljának részleges átalakításával hozzanak létre egy írószervezetet. Végül – főleg az Előretolt Helyőrség írói csoportosulás tagjainak kezdeményezésére – a találkozót követően, de nem az ott jelen levő írók döntése nyomán –, 2002. február 9-én Kolozsváron megalakult az Erdélyi Magyar Írók Ligája. Az írók ilyen generációk közötti felállásban és az erdélyi közéletiség vagy szerepvállalás opciójával többé nem találkoztak. Az erdélyi nyilvánosság szerkezete meg is változott, a közéletiség kizárólagosan a politika és a profi újságírás monopóliuma lett, az írók pedig az új évezredben szinte kizárólagosan az irodalomnak, az irodalom intézményeiben éltek tovább. * Úgy tűnt, hogy a gyergyószárhegyi írótalálkozóknak sem lesz folytatása. Azonban mégsem így történt. A hargitafürdői Ózon Szálló utolsó összejövetelén e sorok íróját választották amolyan ügyvivővé (Domokos Géza és Szilágyi István javaslatára). Teltek az évek, és elég sok megkeresés ért el, a tekintetben, hogy mégis fel kellene újítani a gyergyószárhegyi írótalálkozót, és azt az összes erdélyi írók fórumává, találkozóhelyévé kell tenni – ahol például azok is részt vehetnek, akik amúgy egyetlen szervezetbe, körbe, csoportosulásba sem tartoznak bele. Ennek nyomán elkezdődött a szervező munka, amelyben kialakult az a struktúra, amely aztán végig működött és mind a mai napig életben van, és amelyet az ismét a gyergyószárhegyi ferences kolostor tanácskozótermében rendeztek meg 2006. szeptember 21–23-án. Ez alkalommal döntés született egy informális szervező testület létrehozásáról, amelynek a tagjai Egyed Péter és Fekete Vince (a Székelyföld szerkesztőségének a megbízottjaként) mint szakmai vezetők, valamint Kassay Péter, a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ igazgatója mint adminisztratív vezető. Az írótábort mindvégig támogatta Hargita Megye Tanácsa, valamint a Communitas Alapítvány. * A rendezvények profilja is kialakult, állandósult. Az első tanácskozási napon – mindig jeles magyarországi és hazai meghívottak felvezetésében – a magyar irodalom legutóbbi két évének az eseményeivel, jelenségeivel, könyveivel, alkotóival és vitáival foglalkoztunk, egy olyan körkép megrajzolásának a szándékával, amely az írók viszonyítási rendszereit, értékeléseit segítheti. De folyt beszélgetés tisztán érdekvédelmi kérdésekről, az olvasókkal való kapcsolatról és természetesen folytak az ilyenkor mindig legfontosabb, kötetlen folyosói és fehér asztal melletti beszélgetések mindenről, ami az írókat érdekelni szokta. (…) Értékelésről beszéltünk mindig, ámde meg kell állapítanunk, hogy ez egyre komplexebb, nehezen megragadható és nagy feladattá vált. Egyrészt létezik egy működő kánon vagy kánonok, amelynek az alakításában a legnagyobb szerepe kétségkívül a magyar irodalom budapesti központjának van. Kialakításában maguk az írók – teljesítményük révén –, a díjak intézménye, kuratóriumok, lapok, társaságok, és nyilván a vezető irodalomtörténészek működnek közre. Ámde értékképző – az előbbivel nemegyszer ellentétesen – a piac is, a különböző gazdasági lobbik, nagy kiadók, könyvesházak és terjesztőrendszerek – amelyek nemegyszer és egyszerűen eltüntetik az érdekeltségeikbe nem vágó kis példányszámban megjelenő alkotásokat is. (Amelyeknek a megjelentetéséért azért a megfelelő pályázati juttatásokat felveszik.) Valamennyi szerepe a kritikának még megmaradt, ha nem más, a kánonoknak a képviselete, egyáltalán az írói jelenlét biztosítása. * Fontosnak tartjuk, hogy sikerült létrehoznunk azt a keretet, amelyben az irodalom és a társművészetek problematikája is megjelenhetett (2008-ban irodalom és képzőművészet, 2010-ben zene és irodalom volt a téma.) Nyilván, nem hiányozhattak az irodalmi művészeti események sem: Erdélyi költőnők felolvasóestje, az Éneklő Borz estje, Murányi Tóni dal- valamint Könczey Árpád zeneszerzői-előadóestje fontos eseményei voltak találkozóinknak, amelyeknek az átlaglétszáma 35 és 45 között állapodott meg, és ebben a mozgásban a legjelentősebb az volt, hogy kialakult a törzsközönsége, a hűségeseké, akik végül is fontosnak érezték azt, hogy találkozzanak, továbbra is bíztak a baráti szó erejében. Nem kis dolog ez a társadalmak, közösségek posztmodern fragmentációjának idejében, amely alól az írók, írói közösségek sem jelentenek kivételt. Ezért tartottuk érdemesnek a szervezés néha megpróbáltató munkáját (fund rising, oh!), s ezért tarjuk érdemesnek a folytatást. * Minden alkalommal megemlékeztünk azokról is, akik már nem lehettek közöttünk: Anavi Ádám (2009. febr. 23.), Bán Péter (2006), Csiki László (2008. okt. 3.), Domokos Géza (2007. jún. 27.), Géczi A. János (2008. május), Jancsó Noémi (2010. júl. 26.), Jánky Béla (2009. okt. 29.), Lászlóffy Aladár (2009. ápr. 20), Létay Lajos (2007. szept. 26.), Sütő András (2006. szept. 30), de akiknek emlékét és hagyatékát ápoljuk az alapítványok, emlékházak, gyűjtemények, rendezvények és tematikus megemlékezések, de legfőképpen műveik újrakiadása révén. * Találkozóink 2008-tól a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ épületében zajlottak. 2006-ban e sorok írója, 2008-ban Dávid Gyula kapta meg a Zöld Lajos által létesített Szárhegyi Patkó, Dávid Gyula pedig az életműdíjat is, 2010-ben pedig első ízben sikerült létrehoznunk és odaítélnünk a Hargita Megye Tanácsának a támogatásával létesített, jelentős pénzügyi javadalmazással járó Csiki László-díjat. (A kuratórium pontszavazásos döntése értelmében a díjat Karácsonyi Zsolt kapta meg.) * Sok minden köti a fórumot a színhelyhez: az a kis plató a ferences kolostor felett, a kápolna – ahol az újrakezdést Zöld Lajos és Domokos Géza kifundálták, továbbhaladva pedig a festői Güdüc alighanem a medence és az egész Erdély egyik legihletőbb helye. (Egyed Péter: Bevezető szavak a Szekértábor a Szármány hegyén. Gyergyószárhegyi írótalálkozók 1980-1990-2000 című kötethez – részletek. Székelyföld, 2012. január)
b.d.
Népújság (Marosvásárhely)
2012. november 24.
Főhajtás 1956 erdélyi mártírjai előtt (6.)
A perek folytatódnak
Keleti Ferenc bukaresti nagykövet arról is tájékoztatta az MSZMP PB-t, hogy „az itt élő magyarság véleménye megoszlik a határok sérthetetlenségét illetően tett kijelentésről (…), több helyről hallani, hogy az említett kijelentés csalódást keltett”.
Az 1958. februári egyértelmű kudarctól, a magyar párt- és kormányvezetők megalkuvásától, rendkívül defenzív hozzáállásától nyílegyenes út vezetett a Grósz Károly és Nicolae Ceauşescu közötti 1988. évi aradi szégyenletes találkozóig. A Gheorghiu-Dej fémjelezte „nemzeti vonal” a látogatás után tovább erősödött, a magyarellenes nacionalizmus újabb lendületet kapott: 1959-ben felszámolták a romániai magyar értelmiségképzés legfontosabb központját, a Bolyai Tudományegyetemet. Makfalvi Gábor többször idézett tanulmányának végkövetkeztetése szerint: „az ötvenes években (sem) beszélhetünk önálló, nemzeti külpolitikáról. Moszkva budapesti helytartói habozás nélkül bármikor feláldozták a szomszéd országokban élő magyar kisebbséget – cserébe azért, hogy a szovjet hatalom által elvárt »jószomszédi viszony« ne sérüljön.” Mindezek ismeretében kapnak – úgymond – történelmi hátszelet azok a tervezetek, elgondolások, amelyek a román–magyar ellentétek, az erdélyi kérdés megoldását sürgették. Bár a „hazaárulási perek” hadbírósági ítéletei nyomán a tervezetek megalkotóinak egy részét kivégezték, másokat életfogytiglani kényszermunkára, vagy 4-től 25 évig terjedő fegyházbüntetésre ítéltek, a szervezkedések börtönökben sínylődő tagjait továbbra is a román–magyar kapcsolatok jobbításának szándéka vezérelte, és az 1989. decemberi rendszerváltást követően elképzeléseiknek azonnal hangot is adtak. A túlélők egy része a politizálást választotta. Varga László református lelkészt a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt, majd a mozgalom elnökévé, később tiszteletbeli elnökévé választották. Csiha Kálmán tíz éven át az Erdélyi Református Egyházkerület negyvennegyedik püspöke volt, P. Ferencz Béla Ervin jelenleg is a gyergyószárhegyi Ferenc-rendi kolostor házfőnöke, rendkívül aktív egyházi vezető. Orbán Péter volt a mozgatója annak az évekig tartó pernek, amelynek során a Szoboszlai-csoport elítélt tagjait felmentették az 1958. május 30-i, 719. számú ítélet hatálya alól. Minden túlélő elsősorban azt szorgalmazta és szorgalmazza, hogy a politikai elítélteket alanyi jogon rehabilitálják. Ugyanis a „hazaárulási perek” a mai napig nem évültek el. Az életfogytiglani kényszermunkára ítélt dr. Dobai István csak évekig tartó pereskedés után, 2010-ben kapott kárpótlást a börtönben eltöltött hét esztendőért. A határozat visszamenőleg nem hatályos, tizenkilenc évig egy fitying kárpótlást sem kapott. Dr. Dobai István 1990 után szinte teljesen vakon – imponáló tudásának és műveltségének birtokában – monumentális műveket alkotott. A jelen kötetben publikált dokumentumok, mélyinterjúk, beszélgetések nyomán kibomlik előttünk a politikai elítéltek, a Duna-delta munkatáboraiban éveken át szenvedő raboknak néha a puszta életben maradásért, a túlélésért folytatott küzdelme. Azok maradtak életben – állítják egybehangzóan –, akiknek volt kellő hitük és humorérzékük. Szolzsenyicinekre lenne szükség, hogy teljes és hiteles képet alkothassunk a romániai politikai börtönök mintegy százezer ember életét derékba törő világáról. A kötetben közölt dokumentumokból, interjúkból képet alkothatunk a román kommunista diktatúra képmutatásáról, szemfényvesztéseiről is. Nicolae Ceauşescu pártfőtitkár a nemzetközi közvéleményt arról próbálta meggyőzni, hogy 1964 után – amikor amerikai nyomásra Romániában elengedték a büntetés le nem töltött részét (ez volt a hírhedt „graţiere”) – nincsenek politikai foglyok, közben a börtönök tele voltak politikai elítéltekkel. A letartóztatottak, hónapokon át minden ítélet nélkül vizsgálati fogságban tartottak száma csak a „hazaárulási perek” esetében többszázas nagyságrendű. A Szoboszlai-csoport perében kétszáz személyt tartóztattak le és hurcoltak meg. A dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász nevével fémjelzett „ENSZ-memorandum”-perben 1957. március 22-e és július 29-e között letartóztatták Bányainé Szaniszló Ilonát, Jordáky Lajost, Molnár Dezsőt és Sipos Endrét. Tárgyalás és ítélet nélkül 1957. szeptember elejéig vallatták, majd szabadon engedték őket. Jordáky Lajost, a kiváló szociológust, történészt, politikust, írót országos Canossa-járásra is kötelezték. A Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkészhez kapcsolódó politikai per meghurcoltjaival kapcsolatosan nincsen pontos adatunk. A beidézett és kihallgatott tanúk száma alapján itt is mintegy száz személy letartóztatásával kell számolnunk. Ha egyáltalán rangsort lehet felállítani a politikai perek hierarchiájában, kijelenthetjük: ez volt a legkegyetlenebb, legkevesebb túlélőt „produkáló” politikai perek egyike. Bár a harmincegy vádlott közül egyik sem beszélt román nyelven, ez az egyetlen per, amelyben még véletlenül sincs magyar nyelvű kihallgatási jegyzőkönyv. Annak ellenére, hogy a vallatásra, kihallgatásra Nagyváradon került sor, az állambiztonsági tisztek igen jelentős része is magyar anyanyelvű volt. A periratokból az is kiderül: Wohl Zoltán nagyváradi szekus őrnagy önként jelentkezett Sass Kálmán és dr. Hollós István szamosújvári kivégzésére, mert látni akarta, hogyan múlnak ki. A Securitate részéről ezért „delegálták” őt a halálos ítéletet 1958. december 2-án 14.30 és 15 óra között végrehajtó kivégző osztagba. Szadista kéjjel vallatta, kínozta a letartóztatottakat.
Amikor a kutatást 1990 elején végre elkezdhettem, a harmincegy elítélt közül már csak öten éltek: a teljesen megvakult, életfogytiglani kényszermunkára ítélt Balaskó Vilmos érolaszi, Máramarosszigeten élő református lelkész, az 1991-ben elhunyt, a saját árnyékától is rettegő, minden beszélgetéstől elzárkózó Nagy Lajos szabómester, a teljesen visszavonult Rimay János egykori földbirtokos, Csongrádi Ferenc asztalos, Székely Gyula kárpitos, hámkészítő és szobafestő. Ez utóbbi elborult elméjével a történész számára nem nyújthatott használható információkat.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A perek folytatódnak
Keleti Ferenc bukaresti nagykövet arról is tájékoztatta az MSZMP PB-t, hogy „az itt élő magyarság véleménye megoszlik a határok sérthetetlenségét illetően tett kijelentésről (…), több helyről hallani, hogy az említett kijelentés csalódást keltett”.
Az 1958. februári egyértelmű kudarctól, a magyar párt- és kormányvezetők megalkuvásától, rendkívül defenzív hozzáállásától nyílegyenes út vezetett a Grósz Károly és Nicolae Ceauşescu közötti 1988. évi aradi szégyenletes találkozóig. A Gheorghiu-Dej fémjelezte „nemzeti vonal” a látogatás után tovább erősödött, a magyarellenes nacionalizmus újabb lendületet kapott: 1959-ben felszámolták a romániai magyar értelmiségképzés legfontosabb központját, a Bolyai Tudományegyetemet. Makfalvi Gábor többször idézett tanulmányának végkövetkeztetése szerint: „az ötvenes években (sem) beszélhetünk önálló, nemzeti külpolitikáról. Moszkva budapesti helytartói habozás nélkül bármikor feláldozták a szomszéd országokban élő magyar kisebbséget – cserébe azért, hogy a szovjet hatalom által elvárt »jószomszédi viszony« ne sérüljön.” Mindezek ismeretében kapnak – úgymond – történelmi hátszelet azok a tervezetek, elgondolások, amelyek a román–magyar ellentétek, az erdélyi kérdés megoldását sürgették. Bár a „hazaárulási perek” hadbírósági ítéletei nyomán a tervezetek megalkotóinak egy részét kivégezték, másokat életfogytiglani kényszermunkára, vagy 4-től 25 évig terjedő fegyházbüntetésre ítéltek, a szervezkedések börtönökben sínylődő tagjait továbbra is a román–magyar kapcsolatok jobbításának szándéka vezérelte, és az 1989. decemberi rendszerváltást követően elképzeléseiknek azonnal hangot is adtak. A túlélők egy része a politizálást választotta. Varga László református lelkészt a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt, majd a mozgalom elnökévé, később tiszteletbeli elnökévé választották. Csiha Kálmán tíz éven át az Erdélyi Református Egyházkerület negyvennegyedik püspöke volt, P. Ferencz Béla Ervin jelenleg is a gyergyószárhegyi Ferenc-rendi kolostor házfőnöke, rendkívül aktív egyházi vezető. Orbán Péter volt a mozgatója annak az évekig tartó pernek, amelynek során a Szoboszlai-csoport elítélt tagjait felmentették az 1958. május 30-i, 719. számú ítélet hatálya alól. Minden túlélő elsősorban azt szorgalmazta és szorgalmazza, hogy a politikai elítélteket alanyi jogon rehabilitálják. Ugyanis a „hazaárulási perek” a mai napig nem évültek el. Az életfogytiglani kényszermunkára ítélt dr. Dobai István csak évekig tartó pereskedés után, 2010-ben kapott kárpótlást a börtönben eltöltött hét esztendőért. A határozat visszamenőleg nem hatályos, tizenkilenc évig egy fitying kárpótlást sem kapott. Dr. Dobai István 1990 után szinte teljesen vakon – imponáló tudásának és műveltségének birtokában – monumentális műveket alkotott. A jelen kötetben publikált dokumentumok, mélyinterjúk, beszélgetések nyomán kibomlik előttünk a politikai elítéltek, a Duna-delta munkatáboraiban éveken át szenvedő raboknak néha a puszta életben maradásért, a túlélésért folytatott küzdelme. Azok maradtak életben – állítják egybehangzóan –, akiknek volt kellő hitük és humorérzékük. Szolzsenyicinekre lenne szükség, hogy teljes és hiteles képet alkothassunk a romániai politikai börtönök mintegy százezer ember életét derékba törő világáról. A kötetben közölt dokumentumokból, interjúkból képet alkothatunk a román kommunista diktatúra képmutatásáról, szemfényvesztéseiről is. Nicolae Ceauşescu pártfőtitkár a nemzetközi közvéleményt arról próbálta meggyőzni, hogy 1964 után – amikor amerikai nyomásra Romániában elengedték a büntetés le nem töltött részét (ez volt a hírhedt „graţiere”) – nincsenek politikai foglyok, közben a börtönök tele voltak politikai elítéltekkel. A letartóztatottak, hónapokon át minden ítélet nélkül vizsgálati fogságban tartottak száma csak a „hazaárulási perek” esetében többszázas nagyságrendű. A Szoboszlai-csoport perében kétszáz személyt tartóztattak le és hurcoltak meg. A dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász nevével fémjelzett „ENSZ-memorandum”-perben 1957. március 22-e és július 29-e között letartóztatták Bányainé Szaniszló Ilonát, Jordáky Lajost, Molnár Dezsőt és Sipos Endrét. Tárgyalás és ítélet nélkül 1957. szeptember elejéig vallatták, majd szabadon engedték őket. Jordáky Lajost, a kiváló szociológust, történészt, politikust, írót országos Canossa-járásra is kötelezték. A Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkészhez kapcsolódó politikai per meghurcoltjaival kapcsolatosan nincsen pontos adatunk. A beidézett és kihallgatott tanúk száma alapján itt is mintegy száz személy letartóztatásával kell számolnunk. Ha egyáltalán rangsort lehet felállítani a politikai perek hierarchiájában, kijelenthetjük: ez volt a legkegyetlenebb, legkevesebb túlélőt „produkáló” politikai perek egyike. Bár a harmincegy vádlott közül egyik sem beszélt román nyelven, ez az egyetlen per, amelyben még véletlenül sincs magyar nyelvű kihallgatási jegyzőkönyv. Annak ellenére, hogy a vallatásra, kihallgatásra Nagyváradon került sor, az állambiztonsági tisztek igen jelentős része is magyar anyanyelvű volt. A periratokból az is kiderül: Wohl Zoltán nagyváradi szekus őrnagy önként jelentkezett Sass Kálmán és dr. Hollós István szamosújvári kivégzésére, mert látni akarta, hogyan múlnak ki. A Securitate részéről ezért „delegálták” őt a halálos ítéletet 1958. december 2-án 14.30 és 15 óra között végrehajtó kivégző osztagba. Szadista kéjjel vallatta, kínozta a letartóztatottakat.
Amikor a kutatást 1990 elején végre elkezdhettem, a harmincegy elítélt közül már csak öten éltek: a teljesen megvakult, életfogytiglani kényszermunkára ítélt Balaskó Vilmos érolaszi, Máramarosszigeten élő református lelkész, az 1991-ben elhunyt, a saját árnyékától is rettegő, minden beszélgetéstől elzárkózó Nagy Lajos szabómester, a teljesen visszavonult Rimay János egykori földbirtokos, Csongrádi Ferenc asztalos, Székely Gyula kárpitos, hámkészítő és szobafestő. Ez utóbbi elborult elméjével a történész számára nem nyújthatott használható információkat.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2012. december 22.
Ismét magyar állampolgár lett a 92 éves Ervin atya
92 évesen kapta meg a magyar állampolgárságot a gyergyószárhegyi ferences kolostor házfőnöke, Ferencz Ervin atya.
A securitate börtöneit is megjárt szerzetes már több mint 70 éve szolgálja a ferences rendet, életútjának elismeréseként a Magyar Köztársaság tiszti keresztrendjével is kitüntették.
Az eskütételi ceremónia után Magyarország csíkszeredai főkonzulja ajándékkal lepte meg a szerzetest, aki szerint a magyar állampolgárság nagy megtiszteltetés, de ugyanakkor felelősséget is jelent számára.
Zsigmond Barna Pál főkonzul szerint Ervin atya helyállása példakép kell legyen minden magyar számára. Ervin atya azt vallja: az első állampolgárságot az édesanyjától, a másodikat a nagyhatalmaktól, a harmadikat pedig az anyaországtól kapta.
Duna Tv
Erdély.ma
92 évesen kapta meg a magyar állampolgárságot a gyergyószárhegyi ferences kolostor házfőnöke, Ferencz Ervin atya.
A securitate börtöneit is megjárt szerzetes már több mint 70 éve szolgálja a ferences rendet, életútjának elismeréseként a Magyar Köztársaság tiszti keresztrendjével is kitüntették.
Az eskütételi ceremónia után Magyarország csíkszeredai főkonzulja ajándékkal lepte meg a szerzetest, aki szerint a magyar állampolgárság nagy megtiszteltetés, de ugyanakkor felelősséget is jelent számára.
Zsigmond Barna Pál főkonzul szerint Ervin atya helyállása példakép kell legyen minden magyar számára. Ervin atya azt vallja: az első állampolgárságot az édesanyjától, a másodikat a nagyhatalmaktól, a harmadikat pedig az anyaországtól kapta.
Duna Tv
Erdély.ma
2013. február 6.
Kétezerötszáz év börtönbüntetés Erdélyben
Tófalvi Zoltán nagysikerű előadása 1956 erdélyi mártírjairól a Budapesti Székely Kör estjén 2013. január 9-én
Amikor az 1956 erdélyi mártírjai című, tíz kötetesre tervezett sorozatot és forráskiadványt 2007-ben elindítottuk, az akkor rendelkezésünkre álló periratok, levéltári dokumentumok alapján – a marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadóval teljes egyetértésben – úgy képzeltük el: a tizenkét kivégzéssel, a kiszabott büntetések összeadása révén kétezerötszáz év börtönbüntetéssel záruló, úgynevezett „hazaárulási perek” - csak a Szoboszlai Aladár római katolikus plébános nevével fémjelzett politikai perben a tíz halálos, és végrehajtott ítéleten kívül a további negyvenhét vádlottat ezerháromszáz év fegyházbüntetéssel, életfogytiglani kényszermunkával sújtották – bevezető tanulmányai, papírra rögzített, legépelt tervezetei, elkobzott bűnjelei, kihallgatási jegyzőkönyvei, ítéletei, az életrajzi adatok, a letartóztatáskor készült fotók, a hely- és névmutatók – úgymond – „beleférnek” három vaskos, egyenként 750-800 oldalas kötetbe. A negyedik kötetet pedig a „hazaárulási perek” túlélői visszaemlékezéseinek szenteljük – mondta Tófalvi Zoltán történész előadása kezdetén 2013. január 9-én a Budapesti Székely Kör rendezvényén.
Az idén indított Székely Akadémia első rendezvényén, a budapesti Aranytíz Kultúrház épületében megtartott rendkívül érdekes előadásában a történész hangsúlyozta: – A „hazaárulási perek” néven ismert és a kollektív emlékezetben is ekként aposztrofált bűnvádi eljárások és kirakatperek során 102 személyt ítéltek el. A nagyszámú és rendkívül súlyos ítéletek – a négy „hazaárulási perben” tizenkét személyt ítéltek halálra és végeztek ki, huszonegy személyt életfogytiglani kényszermunkára ítéltek, hatvanhat személyt pedig négy és huszonöt év közötti börtönbüntetéssel sújtottak – szerves részét képezték az 1956-os magyar forradalomhoz kapcsolódó, és annak ürügyén 1956. október 24-én kezdődött és 1965-ig tartó retorziónak, megtorlási hullámnak. Egy 1967. évi belügyminisztériumi összesítés szerint politikai okokból 1954 és 1967. december 31-e között összesen 32.840 személyt tartóztattak le.
Tófalvi Zoltán rámutatott: – A Szekuritáté szervei 1950 és 1968. március 31-e között összesen 91.333 személyt tartóztattak le. A magyar forradalom eszméivel való azonosulás, a különböző szervezkedési kísérletek felfedezése, felgöngyölítése kapóra jött és kiváló ürügyet jelentett a belső ellenzék likvidálásához, akár fizikai megsemmisítéséhez is. 1956 és 1962 között, tehát hat év alatt összesen 24.629 személyt tartóztattak le. A retorzió 1958-ban és 1959-ben tetőzött, a „csúcsot” 1959 jelentette – ekkorra göngyölítették fel a szervezkedések, szervezkedési kísérletek döntő többségét –, 8.910 személyt tartóztattak le. Az Állambiztonsági Tanács akkori alelnöke, Constantin Stoica vezérőrnagy által szignált összegzés elismerte, hogy a „belügyi szervek által végrehajtott letartóztatások jelentős része indokolatlan volt”.
Az 1950 és 1968. március 31-e között letartóztatott 91.333 gyanúsított közül 73.636 személyt állítottak bíróság elé. Rajtuk kívül adminisztratív okokból 25.740 személyt internáltak különböző munkatáborokba, megsemmisítő munkatelepekre, 1949-től kezdődően 60.000 személy számára jelöltek ki kényszerlakhelyet. A Nicolae Ceauşescunak szánt összesítés szerint a munkatáborokba internált 25.740 személy közül 4865 paraszt volt – mindannyian az erőszakos kollektivizálás áldozatai -, 4626 munkás, 3423 tisztviselő, 694 kereskedő, 514 volt katonatiszt, altiszt az egykori királyi hadseregben, 857 tanító és tanár, 408 orvos, 218 újságíró és művész, 498 mérnök, 1968 ügyvéd, 33 volt gyáros, 296 nyugdíjas, 45 volt földbirtokos, 2420 foglalkozás nélküli, 315 diák és egyetemi hallgató, 823 pap és 76 egykori rendőr.
Hasonlóan megdöbbentő adatokat tartalmaznak a kiszabott büntetések indokolatlan méretei – mondta Tófalvi Zoltán. A 73.636 bíróság elé állított személy közül 25.441 személyt 1 és 10 év közötti börtönbüntetéssel sújtottak, közülük 2890 legionárus, 1568 az egykori történelmi pártok tagjai, 20.983 más társadalmi kategóriából származó, büntetlen előéletű. 1-25 év közötti börtönbüntetésre 5609 személyt ítéltek, közülük 1682 legionárus, 503 egykori polgári pártok tagjai, 3424 büntetlen előéletű. Életfogytiglani kényszermunkára 290 személyt ítéltek, közülük 71 legionárus, 28 történelmi pártok tagja, 191 büntetlen előéletű. 1950 és 1968. március 31-e között 129 személyt ítéltek halálra, közülük 34 legionárus, 10 egykori történelmi pártok tagja, 85 más kategóriájú és büntetlen előéletű.
A rendkívül súlyos ítéletek mindenike a bukaresti, kolozsvári és jászvásári hadbíróság számlájára írható. Futószalagon hozták az életfogytiglani és halálos ítéleteket. A halálos ítéletekről, kivégzésekről nincsenek pontos adataink. 1958-ban például 34 halálos ítéletet hajtottak végre, de a tényleges adat ennél jóval magasabb. Ezt bizonyítja, hogy 1958-ból 27 nevet említenek, de a Szoboszlai-per tíz kivégzettje közül csak három név szerepel, az érmihályfalvi csoportból kivégzett Sass Kálmán lelkészt és dr. Hollós Istvánt meg sem említik. A túlélők visszaemlékezése szerint a politikai foglyok számára fenntartott börtönökben az életkörülmények a szovjet Gulágokon megtapasztalt állapotoknál is rosszabbak voltak. Ez ellen csak a szamosújvári rabok lázadtak fel 1958. július 14-én, a francia forradalom napján. Ennek a börtönlázadásnak aktív résztvevője, szenvedő alanya volt Szilágyi Árpád, a Bolyai Tudományegyetem IV. éves földrajz-geológia szakos hallgatója, aki még gimnazista korában, 1952-ben az erőszakos kollektivizálás ellen plakátokat írt és ragasztott ki szülőfalujában, Gyergyószárhegyen. Ezeken a plakátokon először használta a „Fekete Kéz” aláírást. A magyar forradalom idején egyetemi hallgatóként levelet írt a Budapesten megjelenő Irodalmi Újság szerkesztőségének, és a levéltitok szentségében naivan bízva részletesen beszámolt a Bolyai Egyetemen kialakult lelkes hangulatról, a diákok nagy részének a forradalom melletti elkötelezettségéről. 1956. november 1-jén a karon néma felállást kezdeményezett a forradalom halottainak emlékére. 1957 februárjában tartóztatták le, előbb hazaárulás vádjával 20 év börtönre ítélték, később a „Fekete Kéz” nevű szervezetben való részvételéért a Kolozsvári Katonai Törvényszék – a korábbi büntetés „megfejeléseként” – 22 év börtönbüntetéssel sújtotta. 1964. július 27-i szabadulása után Balánbányán dolgozott, 1989-ben politikai menedékjogot kapott az Amerikai Egyesült Államokban, Saint Louisban. Ott írta meg és angol nyelven publikálta a The Victime – Az áldozat - című visszaemlékezését. 2003-ban visszatelepedett Csíkszeredába.
A „Bolyai” tudományegyetemen a forradalom napjaiban kialakult, a budapesti, szegedi, debreceni egyetemeken számtalan visszaemlékezésből, önálló kötetekből már megismert forrongással teljesen azonos hangulatról a Csíkszeredában élő Nagy Benedek (a Bolyai Tdományegyetem első csoportjának perében öt év börtönbüntetéssel sújtották), Páll Lajos korondi festő-költő (a Bolyai harmadik csoportjában perében hat évre ítélték) és Szilágyi Árpád leveléből értesülhetünk. Ezek a levelek teljes terjedelemben és jegyzetapparátussal Tófalvi Zoltán köteteiben látnak napvilágot.
A történész érdekes összefüggésekre világított rá: – A „magyar” vonatkozású, a magyar vádlottak elleni perekben a mellényszabóból gyors talpalással „hadbíróvá” előléptetett Macskási Pál őrnagy, majd ezredes „jeleskedett”. A periratokból, visszaemlékezésekből egyértelműen arra lehet következtetni, hogy a vádlottakból, elítéltekből a magyar forradalom eszméivel való azonosulásnak még az írmagját is ki akarta irtani. Az általa elnökölt tanács a legszigorúbb ítéleteket hozta. Életútjának, szerepének pontos felderítése további kutatásokat igényel, de a rendelkezésünkre álló adatok bizonyítják: Macskási Pállal végeztették el a janicsár munkát.
A 15 év börtönbüntetésre ítélt báró Bánffy István megőrizte Macskási Pál halálakor a kolozsvári Igazság napilapban megjelent gyászjelentést, amely a „drága jó férj, édesapa, szomszéd, jóbarát” emlékét hivatott idézni. A minden nehézségen felülkerekedő arisztokrata a gyászjelentés oldalára odaírta: „hamarabb is meghalhattál volna!”
P. Ferencz Béla-Ervin Ferenc-rendi szerzetes a börtönből való szabadulása után megkereste Macskási Pál nyugalmazott ezredes sírját a Házsongárdi temetőben – minden „nagy embert” Erdély Pantheonjában helyeznek örök nyugalomra -, és „megköszönte az életfogytiglani kényszermunkát, a mérhetetlen szenvedést, megbocsájtott neki, majd imádkozott üldözőjéért. Macskási Pál „utóéletének” van egy teljesen ismeretlen fejezete, ami engem a szülőfalujához őszintén ragaszkodó korondiként ma is sokkol – mondta az előadó: – Az 1956-os elítéltek hóhérának felesége – bizonyos Bíró Berta - korondi származású volt, s a férje halála után átköltözött Marosvásárhelyre, a Budai Nagy Antal lakónegyedbe, dr. Pál-Antal Sándor történész akadémikus édesanyjának tőszomszédságába. A lányuk pedig az a Macskási Izolda képzőművésznő, akinek az 1990-es évek elején Marosvásárhelyen, Korondon is volt kiállítása, és aki a támogatói között tudhatta a Szeged-csanádi római katolikus megyéspüspököt. Amióta sorra jelennek meg az erdélyi „hazaárulási perek”-et bemutató kötetek, és publikálom az apja által szignált ítéleteket, mintha a föld nyelte volna el, kámforrá változott. „Sic transit gloria mundi” – Az evilági dicsőség múlandó – tartja a latin közmondás.
Bár látszólag a letartóztatás, a nyomozás, a kihallgatások idején nem érvényesült az „etnikai” elv, a „rendszer ellen szervezkedő elemeket” előre meghatározott klisék, sablonok szerint csoportosították – román vasgárdisták, magyar nacionalisták-irredenták, cionisták, történelmi pártok tagjai, imperialista ügynökök -, a letartóztatottak, elítéltek etnikai megoszlása azt bizonyítja, hogy a Szekuritáté a magyarok által lakott régiókban sokkal „aktívabb” volt, mint a román többségű vidékeken – hangsúlyozta az előadó.
Szoboszlai Aladár román-magyar konföderációra vonatkozó tervezete nem deus ex machina-ként, isteni beavatkozásra született, hanem – ahogyan a debreceni, veszprémi program is bizonyítja – „benne volt a levegőben”.
1959-ben felszámolták a romániai magyar értelmiségképzés legfontosabb központját, a Bolyai Tudományegyetemet. Makfalvi Gábor tanulmányának végkövetkeztetése szerint: „az ötvenes években (sem) beszélhetünk önálló, nemzeti külpolitikáról. Moszkva budapesti helytartói habozás nélkül bármikor feláldozták a szomszéd országokban élő magyar kisebbséget – cserébe azért, hogy a szovjet hatalom által elvárt „jószomszédi viszony ne sérüljön”– mondta az előadó. Mindezek ismeretében kapnak – úgymond – történelmi hátszelet azok a tervezetek, elgondolások, amelyek a román-magyar ellentétek, az erdélyi kérdés megoldását sürgették. Bár a „hazaárulási perek” hadbírósági ítéletei nyomán a tervezetek megalkotóinak egy részét kivégezték, másokat életfogytiglani kényszermunkára, vagy 4-től 25 évig terjedő fegyházbüntetésre ítélték, a szervezkedések börtönökben sínylődő tagjait továbbra is a román-magyar kapcsolatok jobbításának szándéka vezérelte, és az 1989 decemberi rendszerváltást követően elképzeléseiknek azonnal hangot is adtak. A túlélők egy része a politizálást választotta. Varga László református lelkészt a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt, majd mozgalom elnökévé, később tiszteletbeli elnökévé választották. Csiha Kálmán tíz éven át az Erdélyi Református Egyházkerület negyvennegyedik püspöke volt, P. Ferencz Béla-Ervin jelenleg is a gyergyószárhegyi Ferenc-rendi kolostor házfőnöke, rendkívül aktív egyházi vezető. Orbán Péter volt a mozgatója annak az évekig tartó pernek, amelynek során a Szoboszlai-csoport elítélt tagjait felmentették az 1958. május 30-i, 719. számú ítélet hatálya alól. Minden túlélő elsősorban azt szorgalmazta és szorgalmazza, hogy a politikai elítélteket alanyi jogon rehabilitálják. Ugyanis a „hazaárulási perek” a mai napig nem évültek el. Az életfogytiglani kényszermunkára ítélt dr. Dobai István csak évekig tartó pereskedés után 2010-ben kapott kárpótlást a börtönben eltöltött hét esztendőért. A határozat visszamenőleg nem hatályos, tizenkilenc évig egy fitying kárpótlást sem kapott. Dr. Dobai István 1990 után szinte teljesen vakon – imponáló tudásának és műveltségének birtokában – monumentális műveket alkotott. Tófalvi Zoltán köteteiben publikált dokumentumok, mélyinterjúk, beszélgetések nyomán kibomlik előttünk a politikai elítéltek, a Duna-delta munkatáboraiban éveken át szenvedő raboknak, néha a puszta életben maradásért, a túlélésért folytatott küzdelme. Azok maradtak életben – állítják egybehangzóan -, akiknek volt kellő hite és humorérzéke. Szolzsenyicinekre lenne szükség, hogy teljes és hiteles képet alkothassunk a romániai politikai börtönök mintegy százezer ember életét derékba törő világáról.
Tófalvi Zoltán köteteiben közölt dokumentumokból, interjúkból képet alkothatunk a román kommunista diktatúra képmutatásáról, szemfényvesztéseiről is. Nicolae Ceuasescu pártfőtitkár a nemzetközi közvéleményt arról próbálta meggyőzni, hogy 1964 után - amikor amerikai nyomásra Romániában elengedték a büntetés le nem töltött részét (ez volt a hírhedt „gratiere”) - nincsenek politikai foglyok, közben a börtönök tele voltak politikai elítéltekkel.
A letartóztatottak, hónapokon át minden ítélet nélkül vizsgálati fogságban tartottak száma csak a „hazaárulási perek” esetében több százas nagyságrendű. A Szoboszlai-csoport perében kétszáz személyt tartóztattak le és hurcoltak meg. A dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász nevével fémjelzett „ENSZ-memorandum”-perben 1957. március 22-e és július 29-e között letartóztatták Bányainé Szaniszló Ilonát, Jordáky Lajost, Molnár Dezsőt és Sipos Endrét. Tárgyalás és ítélet nélkül 1957 szeptember elejéig vallatták, majd szabadon engedték őket. Jordáky Lajost, a kiváló szociológust, történészt, politikust, írót országos „Canossa-járás”-ra is kötelezték.
A Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkészhez kapcsolódó politikai per meghurcoltjaival kapcsolatosan nincs pontos adatunk – mondta az előadó. A beidézett és kihallgatott tanúk száma alapján itt is mintegy száz személy letartóztatásával kell számolnunk. Ha egyáltalán rangsort lehet felállítani a politikai perek hierarchiájában, akkor kijelenthetjük: ez volt a legkegyetlenebb, legkevesebb túlélőt „produkáló” politikai perek egyike. Bár a harmincegy vádlott közül egyik sem beszélt román nyelven, ez az egyetlen per, amelyben még véletlenül sincs magyar nyelvű kihallgatási jegyzőkönyv. Annak ellenére, hogy a vallatásra, kihallgatásra Nagyváradon került sor, az állambiztonsági tisztek igen jelentős része magyar anyanyelvű volt. A periratokból az is kiderül: Wohl Zoltán nagyváradi szekus őrnagy önként jelentkezett Sass Kálmán és dr. Hollós István szamosújvári kivégzésére, mert látni akarta, hogyan múlnak ki. A Szekuritáté részéről ezért „delegálták” őt a halálos ítéletet 1958. december 2-án 14,30 és 15,00 óra között végrehajtó kivégző osztagba. Szadista kéjjel vallatta, kínozta a letartóztatottakat.
Amikor a kutatást Tófalvi Zoltán 1990 elején végre elkezdhette, a harmincegy elítélt közül már csak öten éltek. Amikor az ítéletet kihirdették, a politikai foglyok életében – a letölthetetlennek tartott börtönévek száma, a nyomasztó kilátástalanság, reményvesztés, egyhangúság ellenére – viszonylag csendesebb időszak következett. Ezzel magyarázható, hogy a visszaemlékezések zöme valamelyik börtönt, a Duna-delta poklait, az örökös éhezés emlékeit idézi. Nem véletlen, hogy a börtön-emlékeket idéző kötetek nagy része nem a vizsgálati fogságról, a vallatásról, hanem az ítélet kihirdetése utáni tényleges börtönről szól. Balaskó Vilmos emlékirata az egyetlen olyan dokumentum a börtön-irodalomból, amelyből hitelesen megismerhetjük, rekonstruálhatjuk a romániai siralomházakat. Nincs méltó társa sem a román, sem a német nyelvű börtön-visszaemlékezések körében. Értékét növeli, hogy 1983-ban, a teljes megvakulása előtt – a börtönben elszenvedett kínzások miatt következett be – négy vaskos füzetbe vetette papírra a börtönemlékeit. Pontosan tudta: ha véletlenül házkutatást tartanak nála – amire „minden esélye megvolt” -, végrehajtják az alapfokon kiszabott halálos ítéletet, amelyet nemzetközi hírnevű szobrászművész bátyja, Balaskó Nándor közbenjárására változtattak életfogytiglani kényszermunkára.
A Szoboszlai-per 57 vádlottja közül 10 személyt 1958. május 30-án a temesvári „Május 1” munkásklub nagytermében a Kolozsvári III. Hadtest Katonai Törvényszéke 719/1958-as számú határozata alapján halálra és teljes személyi vagyonuk elkobzására ítéltek. A fellebbezési procedúra után az alapfokon hozott halálos ítéletet a Román Népköztársaság Legfelsőbb Bíróságának Katonai Kollégiuma az 1958. július 24-i, 206/1958-as számú végleges döntésével helyben hagyta – jelentette ki az előadó.
A Legfelsőbb Törvényszék Katonai Kollégiuma a tíz halálra ítélt ügyében formálisan 1958. július 25-én fellebbezési kérelemmel fordult az ország akkori törvényhozó szervéhez, a Nagy Nemzetgyűléshez, ahol akkor 44 magyar anyanyelvű képviselő „bólogató Jánosként” minden előterjesztést gondolkodás nélkül megszavazott. A Nagy Nemzetgyűlés elnöksége 1958. augusztus 22-én egyhangú döntéssel a halálbüntetés megváltoztatására irányuló kérést, kéréseket visszautasította. A tíz halálra ítéltet – ahogyan azt Tófalvi Zoltán sorozatának első kötetében a hazai román és magyar történetírásban először publikált kivégzési jegyzőkönyvek bizonyítják – 1958. szeptember 1-jén, éjszaka 23 és 24 óra között a Szekuritáté temesvári börtönében kivégezték. Mégpedig úgy, hogy az emberi méltóság legutolsó lehetőségétől is megfosztották őket: nem nézhettek szembe hóhéraikkal! A szemüket bekötötték, arccal a fal felé, háttal állították a kivégző osztagnak, majd agyonlőtték őket. A „módszer” nagyon emlékeztet a szovjet NKVD által a több mint húszezer lengyel katonatiszt és értelmiségi ellen a Katyn-i erdőben 1940 tavaszán végrehajtott mészárláshoz. Azzal a különbséggel, hogy a Katyn-i mészárlás áldozatainak földi maradványait részben a háború idején, majd a későbbi feltárások során megtalálták, miközben a romániai politikai kivégzettek hozzátartozói ma sem tudják emberhez méltóan eltemetni szeretteiket. Több mint fél évszázada kéréseikkel hiába ostromolják Románia Központi Büntetés-Végrehajtási Intézetének parancsnokságát, mindig elutasító vagy semmitmondó válaszokat kapnak. Holott a kivégzési jegyzőkönyvek szerint a holttesteket a halál beálltának megállapítása után átadták az illetékes börtönparancsnokságnak, akik a tetemeket eltemették, elkaparták. Ennek pedig valamilyen nyilvántartásban nyoma kell legyen! Sajnos a húsz éve folytatott kutatás során ilyen dokumentumra nem bukkantunk – hangsúlyozta az est előadója.
A kivégzési jegyzőkönyvek minden kétséget kizáróan eloszlattak olyan, a hozzátartozók, túlélők körében is elterjedt legendákat, hogy a Szoboszlai-csoport halálraítéltjeit az aradi, esetleg a jilavai börtönben végezték ki. Az aradi helyszín ellen a legfontosabb érv: az aradi börtönnek nem volt kivégzési, azaz pallos joga. Ez csak azokat a börtönöket illette meg, ahol hadbíróság, katonai törvényszék működött. A Kolozsvári Katonai Törvényszék kivégző helye a szamosújvári börtön volt.
Az 1958. szeptember 1-jén a Szekuritáté temesvári börtönében krisztusi korban kivégzett Szoboszlai Aladár az 1955 novemberi genfi konferencia hatásában reménykedett, hitte, hogy a hidegháború után enyhülés következik, hogy Közép és Délkelet-Európában – azaz: a szovjet blokkban is – változások következnek. Ebben a hitében dolgozta ki a keresztény ideológián, a politikai pluralizmuson, a több pártrendszer bevezetésén alapuló Keresztény Dolgozók Pártjának, néhány kitételében ma is alkalmazható programját…
Szoboszlai Aladár az 1958. január 31-i kihallgatási jegyzőkönyvben a román-magyar konföderációra vonatkozó tervezetének keletkezéséről is vallott: – Olyan alternatívát dolgozott ki, amely Kossuth Lajostól kezdve számos, felelősen gondolkodó, az „erdélyi kérdés” megoldását az európai stabilitás szempontjából is halaszthatatlan és elodázhatatlan feladatnak tekintő magyar és román értelmiségit foglalkoztatott:… Ha Confederatios alapon magyarok s románok megegyeznének, megmaradna igazán nemzeti önállóságuk, függetlenül orosztól, némettől, angoltól, mindenkitől függetlenül lehetnének románok, magyarok s megmaradna olajuk, az aranyuk s nemzeti bankjuk. A sovinizmus már rég elrabolta józan látásukat. Kevesen látják, hogy az 1 millió magyarnak Erdélyben kisebb ellenfele a 3 millió román, mint a 180 millió orosz vagy a 80 millió német.”… Szoboszlai nem megreformálni akart, hanem a rendszert teljesen megváltoztatni. Arra kereste a választ: milyennek kellene lennie a társadalomnak, az államnak, hogy a polgárok számára elfogadható legyen, hogyan lehetne a regnáló politikai hatalmat megdönteni, s végezetül: hogyan lehetne a román-magyar kérdésben mindkét fél számára elfogadható megoldást találni? Mintegy válaszként dolgozta ki a Keresztény Dolgozók Pártjának programját, illetve a román-magyar konföderáció tervezetét. Bár torzóban maradt, mégis imponáló életmű. Ugyanez elmondható Sass Kálmán két tanulmányáról, az érmihályfalvi református egyházközség Aranykönyvébe diktált bejegyezéseiről. A rájuk bízott nyájért, az általuk irányított közösségért érzett felelősség munkált minden tettükben… Sass Kálmán kivégzése előtt a börtön siralomházában szolgatársával, Balaskó Vilmossal, és a római katolikus dr. Hollós Istvánnal puliszkával és vízzel minden este úrvacsorát vett. Állandóan azt hajtogatta: „Szétlövik az okos fejemet!” Tudatában volt alkotó, szervezői és vezetői képességeinek – mondta Tófalvi Zoltán.
Szoboszlai Aladár és Sass Kálmán emberi nagysága a kivégzés előtt mutatkozott meg igazán. Szoboszlai Aladártól a kivégzés előtt a fegyőr megkérdezte: „Nem félsz? Meg fogsz halni!” Csak annyit válaszolt: „Miért félnék? Mi, papok hirdetjük a mennyeknek országát!”
Sass Kálmánt a rabtársai által készített papucsban vitték a kivégző osztag elé, mert a vallatások során a talpát addig verték, hogy alig tudott járni. Méltósággal halt meg.
Sass Kálmán tűt nyelt, hogy ne tudják vallatni. Kioperálták a torkából. Utána bolondnak tetette magát. Ekkor a kezeit összekötötték a lábaival, egy vasrúdra akasztották, és egy vasrúddal addig verték a talpát, míg elájult.
Ezért nem tudott a vizsgálati fogság teljes ideje alatt talpra állni.
A kihallgatási jegyzőkönyvek mindenikét aláíratták. Abban senki nem kételkedik, hogy az előre megfogalmazott ítélet prekoncepciójának megfelelően minden kihallgatási jegyzőkönyv tele van nem csak valótlan állításokkal, hanem súlyos vádakkal is. Jószántából senki sem állít magáról ilyen megfogalmazásokat: „irredenta, nacionalista, kommunista ellenes neveltetésemnek köszönhetően…”
Tófalvi Zoltán köteteiben – hazai könyvkiadásban először – éppen ezért a magnószalagra, videokazettára rögzített mélyinterjút, vallomást, visszaemlékezést „összeszikráztatja” a levéltári dokumentumokkal, a kihallgatási jegyzőkönyvekkel. Előbb a visszaemlékezést, utána a levéltári dokumentumot közli. Nem a visszaemlékezés igazságtartalmát kérdőjelezi meg, senkit nem akar dehonesztálni, éppen ellenkezőleg: azt a kort próbálja minél hitelesebben bemutatni, amelyben a „hazaárulási kirakatperek”-et megrendezhették, amelyben a szó jogi értelmében ártatlan embereket – hiszen a vélemény megfogalmazása nem bűncselekmény! – halálra ítélhettek, kivégezhettek. Minden demokrácia alaptörvénye: a vélemény szabadsága. Bár a szovjet blokk országai „népi demokráciaként” definiálták önmagukat, valójában a legsötétebb diktatúrát, az állandó félelem és rettegés légkörét vezették be.
Tófalvi Zoltán kötetei közel fél évszázados, jogfosztással teli, az emberi méltóság gyakori lábbal tiprásáról ismert korszak minél hitelesebb keresztmetszete kíván lenni… Tizenkét elítélt esetében a legdrágábbat, az életüket oltották ki, a „szerencsésebbnek” tartott kilencven egykori politikai fogoly pedig több évi börtönbüntetéssel fizetett. Róluk, értük szól Tófalvi Zoltán hiánypótló könyvsorozata.
Frigyesy Ágnes
szekelykor.hu,
Tófalvi Zoltán nagysikerű előadása 1956 erdélyi mártírjairól a Budapesti Székely Kör estjén 2013. január 9-én
Amikor az 1956 erdélyi mártírjai című, tíz kötetesre tervezett sorozatot és forráskiadványt 2007-ben elindítottuk, az akkor rendelkezésünkre álló periratok, levéltári dokumentumok alapján – a marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadóval teljes egyetértésben – úgy képzeltük el: a tizenkét kivégzéssel, a kiszabott büntetések összeadása révén kétezerötszáz év börtönbüntetéssel záruló, úgynevezett „hazaárulási perek” - csak a Szoboszlai Aladár római katolikus plébános nevével fémjelzett politikai perben a tíz halálos, és végrehajtott ítéleten kívül a további negyvenhét vádlottat ezerháromszáz év fegyházbüntetéssel, életfogytiglani kényszermunkával sújtották – bevezető tanulmányai, papírra rögzített, legépelt tervezetei, elkobzott bűnjelei, kihallgatási jegyzőkönyvei, ítéletei, az életrajzi adatok, a letartóztatáskor készült fotók, a hely- és névmutatók – úgymond – „beleférnek” három vaskos, egyenként 750-800 oldalas kötetbe. A negyedik kötetet pedig a „hazaárulási perek” túlélői visszaemlékezéseinek szenteljük – mondta Tófalvi Zoltán történész előadása kezdetén 2013. január 9-én a Budapesti Székely Kör rendezvényén.
Az idén indított Székely Akadémia első rendezvényén, a budapesti Aranytíz Kultúrház épületében megtartott rendkívül érdekes előadásában a történész hangsúlyozta: – A „hazaárulási perek” néven ismert és a kollektív emlékezetben is ekként aposztrofált bűnvádi eljárások és kirakatperek során 102 személyt ítéltek el. A nagyszámú és rendkívül súlyos ítéletek – a négy „hazaárulási perben” tizenkét személyt ítéltek halálra és végeztek ki, huszonegy személyt életfogytiglani kényszermunkára ítéltek, hatvanhat személyt pedig négy és huszonöt év közötti börtönbüntetéssel sújtottak – szerves részét képezték az 1956-os magyar forradalomhoz kapcsolódó, és annak ürügyén 1956. október 24-én kezdődött és 1965-ig tartó retorziónak, megtorlási hullámnak. Egy 1967. évi belügyminisztériumi összesítés szerint politikai okokból 1954 és 1967. december 31-e között összesen 32.840 személyt tartóztattak le.
Tófalvi Zoltán rámutatott: – A Szekuritáté szervei 1950 és 1968. március 31-e között összesen 91.333 személyt tartóztattak le. A magyar forradalom eszméivel való azonosulás, a különböző szervezkedési kísérletek felfedezése, felgöngyölítése kapóra jött és kiváló ürügyet jelentett a belső ellenzék likvidálásához, akár fizikai megsemmisítéséhez is. 1956 és 1962 között, tehát hat év alatt összesen 24.629 személyt tartóztattak le. A retorzió 1958-ban és 1959-ben tetőzött, a „csúcsot” 1959 jelentette – ekkorra göngyölítették fel a szervezkedések, szervezkedési kísérletek döntő többségét –, 8.910 személyt tartóztattak le. Az Állambiztonsági Tanács akkori alelnöke, Constantin Stoica vezérőrnagy által szignált összegzés elismerte, hogy a „belügyi szervek által végrehajtott letartóztatások jelentős része indokolatlan volt”.
Az 1950 és 1968. március 31-e között letartóztatott 91.333 gyanúsított közül 73.636 személyt állítottak bíróság elé. Rajtuk kívül adminisztratív okokból 25.740 személyt internáltak különböző munkatáborokba, megsemmisítő munkatelepekre, 1949-től kezdődően 60.000 személy számára jelöltek ki kényszerlakhelyet. A Nicolae Ceauşescunak szánt összesítés szerint a munkatáborokba internált 25.740 személy közül 4865 paraszt volt – mindannyian az erőszakos kollektivizálás áldozatai -, 4626 munkás, 3423 tisztviselő, 694 kereskedő, 514 volt katonatiszt, altiszt az egykori királyi hadseregben, 857 tanító és tanár, 408 orvos, 218 újságíró és művész, 498 mérnök, 1968 ügyvéd, 33 volt gyáros, 296 nyugdíjas, 45 volt földbirtokos, 2420 foglalkozás nélküli, 315 diák és egyetemi hallgató, 823 pap és 76 egykori rendőr.
Hasonlóan megdöbbentő adatokat tartalmaznak a kiszabott büntetések indokolatlan méretei – mondta Tófalvi Zoltán. A 73.636 bíróság elé állított személy közül 25.441 személyt 1 és 10 év közötti börtönbüntetéssel sújtottak, közülük 2890 legionárus, 1568 az egykori történelmi pártok tagjai, 20.983 más társadalmi kategóriából származó, büntetlen előéletű. 1-25 év közötti börtönbüntetésre 5609 személyt ítéltek, közülük 1682 legionárus, 503 egykori polgári pártok tagjai, 3424 büntetlen előéletű. Életfogytiglani kényszermunkára 290 személyt ítéltek, közülük 71 legionárus, 28 történelmi pártok tagja, 191 büntetlen előéletű. 1950 és 1968. március 31-e között 129 személyt ítéltek halálra, közülük 34 legionárus, 10 egykori történelmi pártok tagja, 85 más kategóriájú és büntetlen előéletű.
A rendkívül súlyos ítéletek mindenike a bukaresti, kolozsvári és jászvásári hadbíróság számlájára írható. Futószalagon hozták az életfogytiglani és halálos ítéleteket. A halálos ítéletekről, kivégzésekről nincsenek pontos adataink. 1958-ban például 34 halálos ítéletet hajtottak végre, de a tényleges adat ennél jóval magasabb. Ezt bizonyítja, hogy 1958-ból 27 nevet említenek, de a Szoboszlai-per tíz kivégzettje közül csak három név szerepel, az érmihályfalvi csoportból kivégzett Sass Kálmán lelkészt és dr. Hollós Istvánt meg sem említik. A túlélők visszaemlékezése szerint a politikai foglyok számára fenntartott börtönökben az életkörülmények a szovjet Gulágokon megtapasztalt állapotoknál is rosszabbak voltak. Ez ellen csak a szamosújvári rabok lázadtak fel 1958. július 14-én, a francia forradalom napján. Ennek a börtönlázadásnak aktív résztvevője, szenvedő alanya volt Szilágyi Árpád, a Bolyai Tudományegyetem IV. éves földrajz-geológia szakos hallgatója, aki még gimnazista korában, 1952-ben az erőszakos kollektivizálás ellen plakátokat írt és ragasztott ki szülőfalujában, Gyergyószárhegyen. Ezeken a plakátokon először használta a „Fekete Kéz” aláírást. A magyar forradalom idején egyetemi hallgatóként levelet írt a Budapesten megjelenő Irodalmi Újság szerkesztőségének, és a levéltitok szentségében naivan bízva részletesen beszámolt a Bolyai Egyetemen kialakult lelkes hangulatról, a diákok nagy részének a forradalom melletti elkötelezettségéről. 1956. november 1-jén a karon néma felállást kezdeményezett a forradalom halottainak emlékére. 1957 februárjában tartóztatták le, előbb hazaárulás vádjával 20 év börtönre ítélték, később a „Fekete Kéz” nevű szervezetben való részvételéért a Kolozsvári Katonai Törvényszék – a korábbi büntetés „megfejeléseként” – 22 év börtönbüntetéssel sújtotta. 1964. július 27-i szabadulása után Balánbányán dolgozott, 1989-ben politikai menedékjogot kapott az Amerikai Egyesült Államokban, Saint Louisban. Ott írta meg és angol nyelven publikálta a The Victime – Az áldozat - című visszaemlékezését. 2003-ban visszatelepedett Csíkszeredába.
A „Bolyai” tudományegyetemen a forradalom napjaiban kialakult, a budapesti, szegedi, debreceni egyetemeken számtalan visszaemlékezésből, önálló kötetekből már megismert forrongással teljesen azonos hangulatról a Csíkszeredában élő Nagy Benedek (a Bolyai Tdományegyetem első csoportjának perében öt év börtönbüntetéssel sújtották), Páll Lajos korondi festő-költő (a Bolyai harmadik csoportjában perében hat évre ítélték) és Szilágyi Árpád leveléből értesülhetünk. Ezek a levelek teljes terjedelemben és jegyzetapparátussal Tófalvi Zoltán köteteiben látnak napvilágot.
A történész érdekes összefüggésekre világított rá: – A „magyar” vonatkozású, a magyar vádlottak elleni perekben a mellényszabóból gyors talpalással „hadbíróvá” előléptetett Macskási Pál őrnagy, majd ezredes „jeleskedett”. A periratokból, visszaemlékezésekből egyértelműen arra lehet következtetni, hogy a vádlottakból, elítéltekből a magyar forradalom eszméivel való azonosulásnak még az írmagját is ki akarta irtani. Az általa elnökölt tanács a legszigorúbb ítéleteket hozta. Életútjának, szerepének pontos felderítése további kutatásokat igényel, de a rendelkezésünkre álló adatok bizonyítják: Macskási Pállal végeztették el a janicsár munkát.
A 15 év börtönbüntetésre ítélt báró Bánffy István megőrizte Macskási Pál halálakor a kolozsvári Igazság napilapban megjelent gyászjelentést, amely a „drága jó férj, édesapa, szomszéd, jóbarát” emlékét hivatott idézni. A minden nehézségen felülkerekedő arisztokrata a gyászjelentés oldalára odaírta: „hamarabb is meghalhattál volna!”
P. Ferencz Béla-Ervin Ferenc-rendi szerzetes a börtönből való szabadulása után megkereste Macskási Pál nyugalmazott ezredes sírját a Házsongárdi temetőben – minden „nagy embert” Erdély Pantheonjában helyeznek örök nyugalomra -, és „megköszönte az életfogytiglani kényszermunkát, a mérhetetlen szenvedést, megbocsájtott neki, majd imádkozott üldözőjéért. Macskási Pál „utóéletének” van egy teljesen ismeretlen fejezete, ami engem a szülőfalujához őszintén ragaszkodó korondiként ma is sokkol – mondta az előadó: – Az 1956-os elítéltek hóhérának felesége – bizonyos Bíró Berta - korondi származású volt, s a férje halála után átköltözött Marosvásárhelyre, a Budai Nagy Antal lakónegyedbe, dr. Pál-Antal Sándor történész akadémikus édesanyjának tőszomszédságába. A lányuk pedig az a Macskási Izolda képzőművésznő, akinek az 1990-es évek elején Marosvásárhelyen, Korondon is volt kiállítása, és aki a támogatói között tudhatta a Szeged-csanádi római katolikus megyéspüspököt. Amióta sorra jelennek meg az erdélyi „hazaárulási perek”-et bemutató kötetek, és publikálom az apja által szignált ítéleteket, mintha a föld nyelte volna el, kámforrá változott. „Sic transit gloria mundi” – Az evilági dicsőség múlandó – tartja a latin közmondás.
Bár látszólag a letartóztatás, a nyomozás, a kihallgatások idején nem érvényesült az „etnikai” elv, a „rendszer ellen szervezkedő elemeket” előre meghatározott klisék, sablonok szerint csoportosították – román vasgárdisták, magyar nacionalisták-irredenták, cionisták, történelmi pártok tagjai, imperialista ügynökök -, a letartóztatottak, elítéltek etnikai megoszlása azt bizonyítja, hogy a Szekuritáté a magyarok által lakott régiókban sokkal „aktívabb” volt, mint a román többségű vidékeken – hangsúlyozta az előadó.
Szoboszlai Aladár román-magyar konföderációra vonatkozó tervezete nem deus ex machina-ként, isteni beavatkozásra született, hanem – ahogyan a debreceni, veszprémi program is bizonyítja – „benne volt a levegőben”.
1959-ben felszámolták a romániai magyar értelmiségképzés legfontosabb központját, a Bolyai Tudományegyetemet. Makfalvi Gábor tanulmányának végkövetkeztetése szerint: „az ötvenes években (sem) beszélhetünk önálló, nemzeti külpolitikáról. Moszkva budapesti helytartói habozás nélkül bármikor feláldozták a szomszéd országokban élő magyar kisebbséget – cserébe azért, hogy a szovjet hatalom által elvárt „jószomszédi viszony ne sérüljön”– mondta az előadó. Mindezek ismeretében kapnak – úgymond – történelmi hátszelet azok a tervezetek, elgondolások, amelyek a román-magyar ellentétek, az erdélyi kérdés megoldását sürgették. Bár a „hazaárulási perek” hadbírósági ítéletei nyomán a tervezetek megalkotóinak egy részét kivégezték, másokat életfogytiglani kényszermunkára, vagy 4-től 25 évig terjedő fegyházbüntetésre ítélték, a szervezkedések börtönökben sínylődő tagjait továbbra is a román-magyar kapcsolatok jobbításának szándéka vezérelte, és az 1989 decemberi rendszerváltást követően elképzeléseiknek azonnal hangot is adtak. A túlélők egy része a politizálást választotta. Varga László református lelkészt a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt, majd mozgalom elnökévé, később tiszteletbeli elnökévé választották. Csiha Kálmán tíz éven át az Erdélyi Református Egyházkerület negyvennegyedik püspöke volt, P. Ferencz Béla-Ervin jelenleg is a gyergyószárhegyi Ferenc-rendi kolostor házfőnöke, rendkívül aktív egyházi vezető. Orbán Péter volt a mozgatója annak az évekig tartó pernek, amelynek során a Szoboszlai-csoport elítélt tagjait felmentették az 1958. május 30-i, 719. számú ítélet hatálya alól. Minden túlélő elsősorban azt szorgalmazta és szorgalmazza, hogy a politikai elítélteket alanyi jogon rehabilitálják. Ugyanis a „hazaárulási perek” a mai napig nem évültek el. Az életfogytiglani kényszermunkára ítélt dr. Dobai István csak évekig tartó pereskedés után 2010-ben kapott kárpótlást a börtönben eltöltött hét esztendőért. A határozat visszamenőleg nem hatályos, tizenkilenc évig egy fitying kárpótlást sem kapott. Dr. Dobai István 1990 után szinte teljesen vakon – imponáló tudásának és műveltségének birtokában – monumentális műveket alkotott. Tófalvi Zoltán köteteiben publikált dokumentumok, mélyinterjúk, beszélgetések nyomán kibomlik előttünk a politikai elítéltek, a Duna-delta munkatáboraiban éveken át szenvedő raboknak, néha a puszta életben maradásért, a túlélésért folytatott küzdelme. Azok maradtak életben – állítják egybehangzóan -, akiknek volt kellő hite és humorérzéke. Szolzsenyicinekre lenne szükség, hogy teljes és hiteles képet alkothassunk a romániai politikai börtönök mintegy százezer ember életét derékba törő világáról.
Tófalvi Zoltán köteteiben közölt dokumentumokból, interjúkból képet alkothatunk a román kommunista diktatúra képmutatásáról, szemfényvesztéseiről is. Nicolae Ceuasescu pártfőtitkár a nemzetközi közvéleményt arról próbálta meggyőzni, hogy 1964 után - amikor amerikai nyomásra Romániában elengedték a büntetés le nem töltött részét (ez volt a hírhedt „gratiere”) - nincsenek politikai foglyok, közben a börtönök tele voltak politikai elítéltekkel.
A letartóztatottak, hónapokon át minden ítélet nélkül vizsgálati fogságban tartottak száma csak a „hazaárulási perek” esetében több százas nagyságrendű. A Szoboszlai-csoport perében kétszáz személyt tartóztattak le és hurcoltak meg. A dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász nevével fémjelzett „ENSZ-memorandum”-perben 1957. március 22-e és július 29-e között letartóztatták Bányainé Szaniszló Ilonát, Jordáky Lajost, Molnár Dezsőt és Sipos Endrét. Tárgyalás és ítélet nélkül 1957 szeptember elejéig vallatták, majd szabadon engedték őket. Jordáky Lajost, a kiváló szociológust, történészt, politikust, írót országos „Canossa-járás”-ra is kötelezték.
A Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkészhez kapcsolódó politikai per meghurcoltjaival kapcsolatosan nincs pontos adatunk – mondta az előadó. A beidézett és kihallgatott tanúk száma alapján itt is mintegy száz személy letartóztatásával kell számolnunk. Ha egyáltalán rangsort lehet felállítani a politikai perek hierarchiájában, akkor kijelenthetjük: ez volt a legkegyetlenebb, legkevesebb túlélőt „produkáló” politikai perek egyike. Bár a harmincegy vádlott közül egyik sem beszélt román nyelven, ez az egyetlen per, amelyben még véletlenül sincs magyar nyelvű kihallgatási jegyzőkönyv. Annak ellenére, hogy a vallatásra, kihallgatásra Nagyváradon került sor, az állambiztonsági tisztek igen jelentős része magyar anyanyelvű volt. A periratokból az is kiderül: Wohl Zoltán nagyváradi szekus őrnagy önként jelentkezett Sass Kálmán és dr. Hollós István szamosújvári kivégzésére, mert látni akarta, hogyan múlnak ki. A Szekuritáté részéről ezért „delegálták” őt a halálos ítéletet 1958. december 2-án 14,30 és 15,00 óra között végrehajtó kivégző osztagba. Szadista kéjjel vallatta, kínozta a letartóztatottakat.
Amikor a kutatást Tófalvi Zoltán 1990 elején végre elkezdhette, a harmincegy elítélt közül már csak öten éltek. Amikor az ítéletet kihirdették, a politikai foglyok életében – a letölthetetlennek tartott börtönévek száma, a nyomasztó kilátástalanság, reményvesztés, egyhangúság ellenére – viszonylag csendesebb időszak következett. Ezzel magyarázható, hogy a visszaemlékezések zöme valamelyik börtönt, a Duna-delta poklait, az örökös éhezés emlékeit idézi. Nem véletlen, hogy a börtön-emlékeket idéző kötetek nagy része nem a vizsgálati fogságról, a vallatásról, hanem az ítélet kihirdetése utáni tényleges börtönről szól. Balaskó Vilmos emlékirata az egyetlen olyan dokumentum a börtön-irodalomból, amelyből hitelesen megismerhetjük, rekonstruálhatjuk a romániai siralomházakat. Nincs méltó társa sem a román, sem a német nyelvű börtön-visszaemlékezések körében. Értékét növeli, hogy 1983-ban, a teljes megvakulása előtt – a börtönben elszenvedett kínzások miatt következett be – négy vaskos füzetbe vetette papírra a börtönemlékeit. Pontosan tudta: ha véletlenül házkutatást tartanak nála – amire „minden esélye megvolt” -, végrehajtják az alapfokon kiszabott halálos ítéletet, amelyet nemzetközi hírnevű szobrászművész bátyja, Balaskó Nándor közbenjárására változtattak életfogytiglani kényszermunkára.
A Szoboszlai-per 57 vádlottja közül 10 személyt 1958. május 30-án a temesvári „Május 1” munkásklub nagytermében a Kolozsvári III. Hadtest Katonai Törvényszéke 719/1958-as számú határozata alapján halálra és teljes személyi vagyonuk elkobzására ítéltek. A fellebbezési procedúra után az alapfokon hozott halálos ítéletet a Román Népköztársaság Legfelsőbb Bíróságának Katonai Kollégiuma az 1958. július 24-i, 206/1958-as számú végleges döntésével helyben hagyta – jelentette ki az előadó.
A Legfelsőbb Törvényszék Katonai Kollégiuma a tíz halálra ítélt ügyében formálisan 1958. július 25-én fellebbezési kérelemmel fordult az ország akkori törvényhozó szervéhez, a Nagy Nemzetgyűléshez, ahol akkor 44 magyar anyanyelvű képviselő „bólogató Jánosként” minden előterjesztést gondolkodás nélkül megszavazott. A Nagy Nemzetgyűlés elnöksége 1958. augusztus 22-én egyhangú döntéssel a halálbüntetés megváltoztatására irányuló kérést, kéréseket visszautasította. A tíz halálra ítéltet – ahogyan azt Tófalvi Zoltán sorozatának első kötetében a hazai román és magyar történetírásban először publikált kivégzési jegyzőkönyvek bizonyítják – 1958. szeptember 1-jén, éjszaka 23 és 24 óra között a Szekuritáté temesvári börtönében kivégezték. Mégpedig úgy, hogy az emberi méltóság legutolsó lehetőségétől is megfosztották őket: nem nézhettek szembe hóhéraikkal! A szemüket bekötötték, arccal a fal felé, háttal állították a kivégző osztagnak, majd agyonlőtték őket. A „módszer” nagyon emlékeztet a szovjet NKVD által a több mint húszezer lengyel katonatiszt és értelmiségi ellen a Katyn-i erdőben 1940 tavaszán végrehajtott mészárláshoz. Azzal a különbséggel, hogy a Katyn-i mészárlás áldozatainak földi maradványait részben a háború idején, majd a későbbi feltárások során megtalálták, miközben a romániai politikai kivégzettek hozzátartozói ma sem tudják emberhez méltóan eltemetni szeretteiket. Több mint fél évszázada kéréseikkel hiába ostromolják Románia Központi Büntetés-Végrehajtási Intézetének parancsnokságát, mindig elutasító vagy semmitmondó válaszokat kapnak. Holott a kivégzési jegyzőkönyvek szerint a holttesteket a halál beálltának megállapítása után átadták az illetékes börtönparancsnokságnak, akik a tetemeket eltemették, elkaparták. Ennek pedig valamilyen nyilvántartásban nyoma kell legyen! Sajnos a húsz éve folytatott kutatás során ilyen dokumentumra nem bukkantunk – hangsúlyozta az est előadója.
A kivégzési jegyzőkönyvek minden kétséget kizáróan eloszlattak olyan, a hozzátartozók, túlélők körében is elterjedt legendákat, hogy a Szoboszlai-csoport halálraítéltjeit az aradi, esetleg a jilavai börtönben végezték ki. Az aradi helyszín ellen a legfontosabb érv: az aradi börtönnek nem volt kivégzési, azaz pallos joga. Ez csak azokat a börtönöket illette meg, ahol hadbíróság, katonai törvényszék működött. A Kolozsvári Katonai Törvényszék kivégző helye a szamosújvári börtön volt.
Az 1958. szeptember 1-jén a Szekuritáté temesvári börtönében krisztusi korban kivégzett Szoboszlai Aladár az 1955 novemberi genfi konferencia hatásában reménykedett, hitte, hogy a hidegháború után enyhülés következik, hogy Közép és Délkelet-Európában – azaz: a szovjet blokkban is – változások következnek. Ebben a hitében dolgozta ki a keresztény ideológián, a politikai pluralizmuson, a több pártrendszer bevezetésén alapuló Keresztény Dolgozók Pártjának, néhány kitételében ma is alkalmazható programját…
Szoboszlai Aladár az 1958. január 31-i kihallgatási jegyzőkönyvben a román-magyar konföderációra vonatkozó tervezetének keletkezéséről is vallott: – Olyan alternatívát dolgozott ki, amely Kossuth Lajostól kezdve számos, felelősen gondolkodó, az „erdélyi kérdés” megoldását az európai stabilitás szempontjából is halaszthatatlan és elodázhatatlan feladatnak tekintő magyar és román értelmiségit foglalkoztatott:… Ha Confederatios alapon magyarok s románok megegyeznének, megmaradna igazán nemzeti önállóságuk, függetlenül orosztól, némettől, angoltól, mindenkitől függetlenül lehetnének románok, magyarok s megmaradna olajuk, az aranyuk s nemzeti bankjuk. A sovinizmus már rég elrabolta józan látásukat. Kevesen látják, hogy az 1 millió magyarnak Erdélyben kisebb ellenfele a 3 millió román, mint a 180 millió orosz vagy a 80 millió német.”… Szoboszlai nem megreformálni akart, hanem a rendszert teljesen megváltoztatni. Arra kereste a választ: milyennek kellene lennie a társadalomnak, az államnak, hogy a polgárok számára elfogadható legyen, hogyan lehetne a regnáló politikai hatalmat megdönteni, s végezetül: hogyan lehetne a román-magyar kérdésben mindkét fél számára elfogadható megoldást találni? Mintegy válaszként dolgozta ki a Keresztény Dolgozók Pártjának programját, illetve a román-magyar konföderáció tervezetét. Bár torzóban maradt, mégis imponáló életmű. Ugyanez elmondható Sass Kálmán két tanulmányáról, az érmihályfalvi református egyházközség Aranykönyvébe diktált bejegyezéseiről. A rájuk bízott nyájért, az általuk irányított közösségért érzett felelősség munkált minden tettükben… Sass Kálmán kivégzése előtt a börtön siralomházában szolgatársával, Balaskó Vilmossal, és a római katolikus dr. Hollós Istvánnal puliszkával és vízzel minden este úrvacsorát vett. Állandóan azt hajtogatta: „Szétlövik az okos fejemet!” Tudatában volt alkotó, szervezői és vezetői képességeinek – mondta Tófalvi Zoltán.
Szoboszlai Aladár és Sass Kálmán emberi nagysága a kivégzés előtt mutatkozott meg igazán. Szoboszlai Aladártól a kivégzés előtt a fegyőr megkérdezte: „Nem félsz? Meg fogsz halni!” Csak annyit válaszolt: „Miért félnék? Mi, papok hirdetjük a mennyeknek országát!”
Sass Kálmánt a rabtársai által készített papucsban vitték a kivégző osztag elé, mert a vallatások során a talpát addig verték, hogy alig tudott járni. Méltósággal halt meg.
Sass Kálmán tűt nyelt, hogy ne tudják vallatni. Kioperálták a torkából. Utána bolondnak tetette magát. Ekkor a kezeit összekötötték a lábaival, egy vasrúdra akasztották, és egy vasrúddal addig verték a talpát, míg elájult.
Ezért nem tudott a vizsgálati fogság teljes ideje alatt talpra állni.
A kihallgatási jegyzőkönyvek mindenikét aláíratták. Abban senki nem kételkedik, hogy az előre megfogalmazott ítélet prekoncepciójának megfelelően minden kihallgatási jegyzőkönyv tele van nem csak valótlan állításokkal, hanem súlyos vádakkal is. Jószántából senki sem állít magáról ilyen megfogalmazásokat: „irredenta, nacionalista, kommunista ellenes neveltetésemnek köszönhetően…”
Tófalvi Zoltán köteteiben – hazai könyvkiadásban először – éppen ezért a magnószalagra, videokazettára rögzített mélyinterjút, vallomást, visszaemlékezést „összeszikráztatja” a levéltári dokumentumokkal, a kihallgatási jegyzőkönyvekkel. Előbb a visszaemlékezést, utána a levéltári dokumentumot közli. Nem a visszaemlékezés igazságtartalmát kérdőjelezi meg, senkit nem akar dehonesztálni, éppen ellenkezőleg: azt a kort próbálja minél hitelesebben bemutatni, amelyben a „hazaárulási kirakatperek”-et megrendezhették, amelyben a szó jogi értelmében ártatlan embereket – hiszen a vélemény megfogalmazása nem bűncselekmény! – halálra ítélhettek, kivégezhettek. Minden demokrácia alaptörvénye: a vélemény szabadsága. Bár a szovjet blokk országai „népi demokráciaként” definiálták önmagukat, valójában a legsötétebb diktatúrát, az állandó félelem és rettegés légkörét vezették be.
Tófalvi Zoltán kötetei közel fél évszázados, jogfosztással teli, az emberi méltóság gyakori lábbal tiprásáról ismert korszak minél hitelesebb keresztmetszete kíván lenni… Tizenkét elítélt esetében a legdrágábbat, az életüket oltották ki, a „szerencsésebbnek” tartott kilencven egykori politikai fogoly pedig több évi börtönbüntetéssel fizetett. Róluk, értük szól Tófalvi Zoltán hiánypótló könyvsorozata.
Frigyesy Ágnes
szekelykor.hu,
2013. március 3.
Hit nélkül nem megy
A hit éltető, megtartó ereje címmel tartott nagyszámú közönség előtt előadást Ferencz Béla Ervin gyergyószárhegyi ferences szerzetes péntek délután a csíkszeredai polgármesteri hivatal gyűléstermében.
„Azért jöttem, hogy együtt gondolkozzunk” – jelentette ki Ferencz Béla Ervin atya, majd a hit megtartó erejének fontosságáról megjegyezte: „akinek van esze, az hisz”. Példaként mesélt a rabságban töltött nehéz évekről, amiket a hit erejével vészelt át. „A remény a hittel szoros kapcsolatban áll, akiknek hitük volt, azok nagyjából hazatértek a fogságból, akik elvesztették a reményt, a hitüket, ott maradtak” – mesélte az idős atya, aki mint megtudtuk, már hatvannégy kormányt hagyott maga mögött, és humorosan meg is jegyezte, hogy reméli, a hatvanötödiket is maga mögött hagyja.
Ervin atya a többi között beszélt a bizalom és a tekintély fontosságáról, melyek szükségesek a társadalmi élethez. Bizalom és tekintély nélkül nincs rendezett család, társadalom, nemzet, ország. Rámutatott, a hit tartotta fenn a történelem során létrejött civilizációkat, melyek a hit gyengülésével széthullottak, megemlítve, hogy a ma Európájában is rendkívül nagy a hitetlenség. „Tanuljuk meg a hitet, anélkül nem megy” – zárta gondolatait a ferences szerzetes.
Ferencz Béla Ervin 1920. május 10-én született Gyergyószárhegyen, ahol jelenleg a ferences kolostor házfőnöke és a ferences templom igazgatója. A rendbe 1938. október 6-án lépett be Szászmedgyesen, 1943-ban Gyulafehérváron szentelte pappá Márton Áron püspök. 1957. december 4-én a Szoboszlay-perben kilenc hónapos vizsgálati fogság után Temesváron az ügyész halálbüntetést kért rá is, de végül életfogytiglani kényszermunkára ítélték. Több helyen raboskodott, 1964-ben szabadult. 1980-ban kegytárgyakkal való üzérkedés vádjával kétévi börtönbüntetésre ítélték.
Létai Tibor
Székelyhon.ro,
A hit éltető, megtartó ereje címmel tartott nagyszámú közönség előtt előadást Ferencz Béla Ervin gyergyószárhegyi ferences szerzetes péntek délután a csíkszeredai polgármesteri hivatal gyűléstermében.
„Azért jöttem, hogy együtt gondolkozzunk” – jelentette ki Ferencz Béla Ervin atya, majd a hit megtartó erejének fontosságáról megjegyezte: „akinek van esze, az hisz”. Példaként mesélt a rabságban töltött nehéz évekről, amiket a hit erejével vészelt át. „A remény a hittel szoros kapcsolatban áll, akiknek hitük volt, azok nagyjából hazatértek a fogságból, akik elvesztették a reményt, a hitüket, ott maradtak” – mesélte az idős atya, aki mint megtudtuk, már hatvannégy kormányt hagyott maga mögött, és humorosan meg is jegyezte, hogy reméli, a hatvanötödiket is maga mögött hagyja.
Ervin atya a többi között beszélt a bizalom és a tekintély fontosságáról, melyek szükségesek a társadalmi élethez. Bizalom és tekintély nélkül nincs rendezett család, társadalom, nemzet, ország. Rámutatott, a hit tartotta fenn a történelem során létrejött civilizációkat, melyek a hit gyengülésével széthullottak, megemlítve, hogy a ma Európájában is rendkívül nagy a hitetlenség. „Tanuljuk meg a hitet, anélkül nem megy” – zárta gondolatait a ferences szerzetes.
Ferencz Béla Ervin 1920. május 10-én született Gyergyószárhegyen, ahol jelenleg a ferences kolostor házfőnöke és a ferences templom igazgatója. A rendbe 1938. október 6-án lépett be Szászmedgyesen, 1943-ban Gyulafehérváron szentelte pappá Márton Áron püspök. 1957. december 4-én a Szoboszlay-perben kilenc hónapos vizsgálati fogság után Temesváron az ügyész halálbüntetést kért rá is, de végül életfogytiglani kényszermunkára ítélték. Több helyen raboskodott, 1964-ben szabadult. 1980-ban kegytárgyakkal való üzérkedés vádjával kétévi börtönbüntetésre ítélték.
Létai Tibor
Székelyhon.ro,
2013. március 13.
Emlékművet állítanak Pécskán a Szoboszlay-per elítéltjeinek
Az Arad megyei Pécskán pénteken avatják fel azt az emlékművet, amellyel az 1958-as Szoboszlay-per tíz kivégzett és 47 bebörtönzött elítéltjének állít emléket az aradi In Memoriam 1956 egyesület.
Jámbor Ilona, az egyesület elnöke elmondta, a pécskai megemlékezésre meghívják a Szoboszlay-per még élő elítéltjeit és a már nem élő elítéltek hozzátartozóit.
Az emlékművet a 92 éves Ferencz Béla Ervin atya, gyergyószárhegyi ferences rendházfőnök leplezi le, akit életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek a perben.
A pécskai Szentháromság Parkban már áll a márvány borítású, piramist idéző emlékmű, a budapesti Dinnyés László alkotása, amelyre a per valamennyi elítéltjének felvésték a nevét. Mint Jámbor Ilona elmondta, az emlékmű voltaképpen egy ötágú csillag letört ágát ábrázolja, amelyen átüt egy fekete rózsa.
Az emlékállító egyesület elnöke elmondta továbbá, azért Pécskán avatják az emlékhelyet, mert ott szolgált római katolikus papként a kommunista koncepciós per fővádlottja, Szoboszlay Aladár, és több elítélt is pécskai illetőségű volt. Hozzátette, az avatás időpontját részben a körülmények tolták ki március 15-ig. Az In Memoriam 1956 egyesület 2006 óta gyűjtötte az adományokat az emlékállításhoz, a folyamat azonban tavaly gyorsult fel, amikor elnyerték a magyar külügyminisztérium támogatását, s mostanra sikerült megvalósítani a terveket.
Szoboszlay Aladárt és 56 vádlott-társát államellenes összeesküvés vádjával ítélték el 1958-ban. A római katolikus pap Confederatio című művében egy Arad központú román-magyar konföderáció létrehozásáról írt. Több társával azt tervezték, hogy az 1956-os magyar forradalommal párhuzamosan Romániában is forradalmat robbantanak ki. A Securitate azonban hamar felgöngyölítette az ügyet és letartóztatta a szervezkedőket.
A kolozsvári Szoboszlay-perben 11 vádlottat golyó általi halálra, a többieket pedig súlyos börtönbüntetésre ítélték. Szoboszlay Aladárt és kilenc társát ki is végezték.
Az elítéltek hozzátartozóinak a kérésére a kolozsvári táblabíróság 2010-ben újratárgyalta a Szoboszlay-pert, és jogerősen felmentette az elítélteket.
MTI
Krónika (Kolozsvár),
Az Arad megyei Pécskán pénteken avatják fel azt az emlékművet, amellyel az 1958-as Szoboszlay-per tíz kivégzett és 47 bebörtönzött elítéltjének állít emléket az aradi In Memoriam 1956 egyesület.
Jámbor Ilona, az egyesület elnöke elmondta, a pécskai megemlékezésre meghívják a Szoboszlay-per még élő elítéltjeit és a már nem élő elítéltek hozzátartozóit.
Az emlékművet a 92 éves Ferencz Béla Ervin atya, gyergyószárhegyi ferences rendházfőnök leplezi le, akit életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek a perben.
A pécskai Szentháromság Parkban már áll a márvány borítású, piramist idéző emlékmű, a budapesti Dinnyés László alkotása, amelyre a per valamennyi elítéltjének felvésték a nevét. Mint Jámbor Ilona elmondta, az emlékmű voltaképpen egy ötágú csillag letört ágát ábrázolja, amelyen átüt egy fekete rózsa.
Az emlékállító egyesület elnöke elmondta továbbá, azért Pécskán avatják az emlékhelyet, mert ott szolgált római katolikus papként a kommunista koncepciós per fővádlottja, Szoboszlay Aladár, és több elítélt is pécskai illetőségű volt. Hozzátette, az avatás időpontját részben a körülmények tolták ki március 15-ig. Az In Memoriam 1956 egyesület 2006 óta gyűjtötte az adományokat az emlékállításhoz, a folyamat azonban tavaly gyorsult fel, amikor elnyerték a magyar külügyminisztérium támogatását, s mostanra sikerült megvalósítani a terveket.
Szoboszlay Aladárt és 56 vádlott-társát államellenes összeesküvés vádjával ítélték el 1958-ban. A római katolikus pap Confederatio című művében egy Arad központú román-magyar konföderáció létrehozásáról írt. Több társával azt tervezték, hogy az 1956-os magyar forradalommal párhuzamosan Romániában is forradalmat robbantanak ki. A Securitate azonban hamar felgöngyölítette az ügyet és letartóztatta a szervezkedőket.
A kolozsvári Szoboszlay-perben 11 vádlottat golyó általi halálra, a többieket pedig súlyos börtönbüntetésre ítélték. Szoboszlay Aladárt és kilenc társát ki is végezték.
Az elítéltek hozzátartozóinak a kérésére a kolozsvári táblabíróság 2010-ben újratárgyalta a Szoboszlay-pert, és jogerősen felmentette az elítélteket.
MTI
Krónika (Kolozsvár),
2013. november 27.
Szárhegyen békességet szeretnének a ferencesekkel
Panaszáradatot vetettek papírra szárhegyi olvasóink: nehezményezik, ami a ferences kolostor háza táján történik. Választ keresnek arra, miért van hideg a templomban, miért, hová vitték a korábbi oltárt és a méhcsaládokat, igaz-e a hír, hogy a negyvenéves szoborparknak is költöznie kell. A felvetésekre a ferences rend elöljárója és szárhegyi házfőnöke válaszol.
A szerkesztőségünkbe érkezett panaszlevelek nem alaptalanok – bizonyosodott be rövid utánajárást követően, mint ahogy riasztó volt az a hír is, miszerint Szárhegyen aláírásgyűjtést fontolgatnak, mely azt célozza, hogy vagy változzon jobbra a közösség és a ferencesek viszonya, vagy váljanak el útjaik. Sokan az utóbbi idők történéseit úgy emlegetik, mint egy folyamat újabb lépéseit , mely azzal kezdődött, hogy Ervin atyát Szárhegyről Csíksomlyóra helyezték. Az atya után az általa létrehozott értékeknek sem lesz maradásuk? – vetik fel a kérdést a levélírók.
Sokrétű a probléma
Úgy tűnik, neheztelnek több, az újonnan Szárhegyre került ferencesek döntése miatt. Az oltár kicseréléséről csak utólag szereztek tudomást, a méhcsaládok éjszakai elszállítása is érthetetlen többek számára. Attól tartanak, hogy a templomban most ugyan hideg van, de később azt is megtapasztalhatják, hogy a napkollektoros rendszert viszik el a kolostortól. Talány az is, mi lesz a művésztelep alkotásaiból negyven éven át kialakított szoborpark sorsa, mert sokan tudni vélik, annak is kiáll a szekere rúdja.
Elköltöztetnék a szoborparkot?
A panaszok eljutottak Gábor László polgármesterhez is. A szoborpark ügyében jelen volt azon a tárgyaláson is, ahol a Művésztelep egyik alapítója, Gaál András, az alkotóközpont igazgatója, Kassay Péter a ferencesekkel vitatta meg a képzőművészeti alkotásokkal kapcsolatos terveket. „István testvér és Anaklét atya kategorikusan kijelentette, hogy 2015-ig a szoborparkot a kolostorudvarról költöztetni kell. Remélem, hogy ez nem egy végleges döntés részükről” – mondta a községvezető, aki az egy hónappal ezelőtti beszélgetés részleteit is megosztotta portálunkkal: „Mi próbáltunk érvelni azzal, hogy a szoborparkra büszkék a szárhegyiek, számon tartják azt a nemzetközi képzőművész világban is. Felvetette Gaál András, hogy a művésztelepnek köszönhetően van most ilyen állapotban a kolostor. Én is emlékszem, gyerekkoromban olyan volt, hogy tábla jelezte: belépni életveszélyes. A kolostort sikerült megmenteni a megomlástól, az alkotók negyven éven át gazdagították a parkot. Ezek után úgy látom, az álláspontokat közelíteni kellene. Természetesen a ferencesek is be kell tartsák a rend követelte szabályokat, de az emberekkel sem szerencsés feszült hangulatot fenntartani” – nyilatkozta Gábor László.
Ahogy a tartományfőnök látja
Orbán Szabolcs provinciálist, az Erdélyi Ferences Rendtartomány tartományfőnökét levélben kértük, válaszoljon a Szárhegyen felmerült kérdésekre. „Azt hittem, valami nagy a baj, de hál' Istennek nem” – írta válaszként a külföldön tartózkodó elöljáró, majd szintén írásban küldte a válaszokat.
– Több szárhegyi személy aggodalommal figyeli, hogy átalakítások történnek a szárhegyi ferences kolostorban, nincs meg már az oltár, és a hívek utólag, szentmisén értesültek arról, hogy adományként került ez új helyre...
– A szembemiséző oltár esetén egy olyan asztalról van szó, amely néhány évvel ezelőtt került a kolozsvári templomunkból Szárhegyre. A korábban használt, talán Gurzó Anaklét atya által faragtatott oltárasztalt akkor vitték ki a kertben található szabadtéri oltárhoz, szerintem az évi egy használathoz képest méltatlan körülmények közé. A Kolozsvárról elhozott, s az utóbbi években a templomban használt oltárasztal meglátásom szerint sem stílusában nem illett a templomban lévő liturgikus berendezéshez, sem gyakorlati szempontból nem felelt meg. Ennek továbbadása és a régi oltár visszahozatala a templomba tulajdonképpen csak a néhány évvel ezelőtti állapot visszaállítása. Amúgy, ahogy – tudtnmmal – a templomban is ki volt hirdetve, Sárpatakra került az oltár, a Pál atya által épített kis kápolnában fogják használni. Tehát szeretném jelezni, hogy egy, a kolozsvári ferences templomból elhozott oltárasztalról van szó, amit most egy más, ferencesek által használt helyen fognak használni.
– Meglepetéssel vették tudomásul a szárhegyiek azt is, hogy egy este elvitték a méhcsaládokat, anélkül, hogy a gondozásukat felvállaló személyt erről értesítették volna. Hogy hová és miért, mint állítják, csak találgatni tudják.
– Nehezen tudom elképzelni miért érdekli a „szárhegyieket” a méhek ügye, ettől függetlenül szívesen megírom a véleményemet. Ha jól emlékszem, két évvel ezelőtt vásárolta Ervin atya a méheket, építette a méhészházat stb. Tudtommal a méhek az első telet nem élték túl, tehát a tavasszal új családok vásárlására volt szükség (lehet egy gyors számolást végezni, hogy ennek milyen költségei voltak). A jelenleg Szárhegyen lévő testvérek közül senki sem ért a méhészethez, így számukra a méhekkel való foglalkozás továbbra sem lenne egy nyereséges vállalkozás. Minden bizonnyal a méhekre fordított kiadásokból legalább tízszer annyi mézet lehetett volna vásárolni, mint amennyit a szegény méhek az eddig tanúsított odafigyelés mellett gyűjtöttek. Ezért a méhek egy méhészethez értő ferences testvérhez kerültek, ahol az is kiderült, hogy atkások, s csoda lesz, ha a telet túl tudják élni. Nyilván jogosnak tűnik a kérdés, hogy miért éjszaka lettek elszállítva ... én nem értek a méhészethez, de gondolom, hogy nappal szétszaladtak volna.
– Hideg van a templomban, és az hírlik, hogy a napelemes rendszer is új kezekbe kerül, nem marad Szárhegyen...
– Nem csodálkozom, hogy hideg van Szárhegyen, s még azon sem, hogy a templomban is. A napelemes rendszerrel (gondolom, hogy itt a templom mellett lévő napkollektorokról van szó) keresni megoldást a hidegre nem igazán vall jó gyakorlati érzékre, vagy legalábbis azoktól a kollektorokról ilyen csodát várni, főleg télen, amikor hó borítja, nem szerencsés dolog. Komolyabbra fordítva a szót: nyáron biztos, hogy a templom kiszárításában segítettek, de télen nem hiszem, hogy nagy teljesítményt lehet várni tőlük. Nyilván valakinek jó üzlet volt annak idején eladni azokat. Ettől függetlenül a jelenleg ott lévő testvérek, ha elég bölcsek, nem hiszem, hogy túladnának azokon, ha már egyszer ki voltak fizetve.
– Valóban az a szándék, hogy elköltöztessék a kolostor udvaráról a szoborparkot? Egy ezt célzó beszélgetés résztvevői állítják, nem érzékeltek a rend képviselői részéről semmiféle kompromisszum-készséget.
– Ez nem egy új keletű kérdés, hisz ezzel kapcsolatosan Ervin atyának is voltak az elmúlt években csatározásai. Kétségtelen, hogy ez egy megoldásra váró ügy, aminek – jelen helyzetben – minden bizonnyal nem a sajtó tudna legjobban hozzájárulni a megoldásához. Amit jelenleg mondhatok: a ferencesek letelepedésének 350. évfordulója alkalmából felmerült egy keresztút felállításának, részben inkább visszaállításának az ötlete a kolostorhoz tartozó területen, amelyet a művésztelep, részben szocreál alkotásai „tartanak fogva”. Tehát jelzem, hogy egyelőre ötletről van szó, a mikéntje még a jövő kérdése.
– A találgatások kategóriájába tartozik az a szárhegyi szóbeszéd, miszerint ez a folyamat csak folytatása annak a lépéssorozatnak, melynek legelején P. Ervin atyát távolították el Szárhegyről, nem engedve meg, hogy a 95 éves Isten szolgálja ott maradhasson haláláig, ahol született, Szárhegyen. Most az általa létrehozott értékeket akarják megszüntetni. A kijelentések igazságtartalmát nem az én tisztem eldönteni, de ön is érzékelheti, békétlenség van Szárhegyen, már annak ötlete is felmerült, hogy aláírást gyűjtenek megoldáskeresésként.
– A történteket nyilván lehet egy folyamatnak is tekinteni, de komolyabban átgondolva egy vonalat lehet találni benne: a Szárhegyen most élő testvérek bizonyos kérdésekben másként látnak dolgokat, mint Ervin atya látta (vagy láttatták vele) az elmúlt időszakban. De azt hiszem, hogy ezek, a szoborpark kérdését leszámítva, olyan pitiáner ügyek, amelyeket lehet kavarni, de komolyan venni kevésbé. Nyilván nem hagyhatom figyelmen kívül az imént folyamatnak nevezett eseménysor kezdetére való utalást, amire csak nagyon röviden azt válaszolhatom: nagyon rosszmájú kell legyen az, aki azt szeretné, hogy Ervin atya Szárhegyen „haljon meg”. Az áthelyezéssel csak azt szerettük (de ezt akár egyes szám első személyben is felvállalom) volna elérni, hogy Ervin atya „éljen”: ne csak fizikailag, hanem mindabban, amit az elmúlt néhány évben valódi értékként Szárhegyen (is) megvalósított. S ami igazi értéket létrehozott, azt biztos, hogy senki nem fogja, s nem is akarja lerombolni. S ezért is mondhatom, hogy nem volt könnyű az ő áthelyezésére vonatkozó döntést meghozni, de akkor úgy tűnt, hogy a következő időszakban (s szándékosan nem írom, hogy élete hátralévő részében) Csíksomlyón többet tud tenni a hívekért, az erdélyi ferencesekért, az erdélyi magyarságért, mint szárhegyi „magányában” (az egészségi állapota is megkívánta, megkívánja a nagyobb ráfigyelést, még akkor is, ha ezt ő nem hajlandó beismerni). Nyilván nem volt könnyű neki sem az elválás Szárhegytől, és én nagyon-nagyon tisztelem azért a belső erőért, amivel ezt a döntést elfogadta, s nekünk, mai fiatalok számára is példaadó módon megvalósította. Úgy gondolom, hogy nem aláírásgyűjtéssel lehet egy kapcsolatot jobbá tenni, hanem őszinte párbeszéddel, amiben nem egyéni érdekeket vagy sérelmeket próbálunk közösséginek feltüntetni, hanem igazi problémákra igyekszünk megoldásokat keresni.
Egy szűk csoport kongat vészharangot?
István testvér, a szárhegyi házfelelős is megerősítette azt, amire Orbán Szabolcs provinciális levelezésünk során többször is célzott: nem a szárhegyieket összességében foglalkoztatja a ferences kolostorban és környékén történő változások, hanem egy szűkebb csoportot. Egyikük sem fejtette ki, konkrétan milyen érdek vezényelheti a csoport tagjait.
István testvér elmondta, kétli, hogy a méhek elszállítása ilyen nagy port kavarhatott volna, az éjszakai helyváltoztatásuk miértjét csak az kérdőjelezi meg, aki nem ért a méhészethez. Ugyanis állítása szerint éhen halna, méhek és méz nélkül maradna az a méhész, aki nappal költöztetné a családokat. A templomban történt változások kapcsán is elöljárója szavait támasztotta alá: a fűtésrendszer hatékonyabbá tétele a cél, a napkollektoros rendszert pedig, ha annak előnyeit nem lehet élvezni, érdemesebb elvitetni, mint megvárni, amíg használhatatlanná válik. Jelezte, hamarosan eladásra kínálnák az Ervin atya által otthagyott öreg személygépkocsit is, mert érdemesebb pénzzé tenni, mint rókabiztos tyúkóllá alakítani.
Ami a szoborpark költöztetését illeti, István testvér elmondta, a kommunikációban vannak jelentős hiányosságok, hisz a ferencesek birtokán megkérdezésük nélkül kezdtek restaurálási, talapzatkészítési céllal ásni, és erre nekik csak egy válaszuk lehetett: a gödröket visszatömték. Hogy mennyire van a szoborparknak jelenlegi helyén létjogosultsága? Egy negyvenéves múltú parkról van szó, ezzel szemben nagyobb súllyal nyom a latban a ferencesek 350 éves jelenléte, és talán a kolostorhoz vezető út mentén a keresztút stációinak lenne megfelelőbb hely. „Mi térrendezést szeretnénk keresztúttal, egy neolenin stílusú szobor, amit szocreálnak neveznek egyesek, és Krisztus keresztútja nehezen fér meg egymás mellett” - fogalmazott a házfelelős, nyomatékosítva, más módját kell keresni a párbeszédnek: „Itt nem István testvér az, aki kongatja a vészharangot” – zárta mondandóját.
Feszültségoldó találkozó
Tolmáccsá vált a Székelyhon.ro, magyarról magyarra fordítás lett a feladatunk. Remélhetően az érintett felek megtalálják annak módját, hogy sérelmeiket tisztázzák szemtől szemben. Abban mindannyian egyetértenek, hogy ideálisnak aligha nevezhető a kommunikáció. Gábor László polgármester újabb lépést fontolgat ez ügyben: „Nem hiszem, hogy az aláírásgyűjtés megoldaná a problémákat, bár kétségtelen, a véleménynyilvánításnak ez is egy módszere. Azt szeretném, ha asztalhoz ülhetnénk, akár a hívek jelenlétében egy nyílt fórumon, akár kisebb körben, ahol kibeszélhetjük a nézeteltéréseket. Én kezdeményezek egy találkozót, egyeztetek a rendfőnökkel is, de a hely és időpont tekintetében rugalmasak leszünk, tegyenek javaslatot a ferencesek, csak oldódjanak fel végre a feszültségek.”
Balázs Katalin
Székelyhon.ro
Panaszáradatot vetettek papírra szárhegyi olvasóink: nehezményezik, ami a ferences kolostor háza táján történik. Választ keresnek arra, miért van hideg a templomban, miért, hová vitték a korábbi oltárt és a méhcsaládokat, igaz-e a hír, hogy a negyvenéves szoborparknak is költöznie kell. A felvetésekre a ferences rend elöljárója és szárhegyi házfőnöke válaszol.
A szerkesztőségünkbe érkezett panaszlevelek nem alaptalanok – bizonyosodott be rövid utánajárást követően, mint ahogy riasztó volt az a hír is, miszerint Szárhegyen aláírásgyűjtést fontolgatnak, mely azt célozza, hogy vagy változzon jobbra a közösség és a ferencesek viszonya, vagy váljanak el útjaik. Sokan az utóbbi idők történéseit úgy emlegetik, mint egy folyamat újabb lépéseit , mely azzal kezdődött, hogy Ervin atyát Szárhegyről Csíksomlyóra helyezték. Az atya után az általa létrehozott értékeknek sem lesz maradásuk? – vetik fel a kérdést a levélírók.
Sokrétű a probléma
Úgy tűnik, neheztelnek több, az újonnan Szárhegyre került ferencesek döntése miatt. Az oltár kicseréléséről csak utólag szereztek tudomást, a méhcsaládok éjszakai elszállítása is érthetetlen többek számára. Attól tartanak, hogy a templomban most ugyan hideg van, de később azt is megtapasztalhatják, hogy a napkollektoros rendszert viszik el a kolostortól. Talány az is, mi lesz a művésztelep alkotásaiból negyven éven át kialakított szoborpark sorsa, mert sokan tudni vélik, annak is kiáll a szekere rúdja.
Elköltöztetnék a szoborparkot?
A panaszok eljutottak Gábor László polgármesterhez is. A szoborpark ügyében jelen volt azon a tárgyaláson is, ahol a Művésztelep egyik alapítója, Gaál András, az alkotóközpont igazgatója, Kassay Péter a ferencesekkel vitatta meg a képzőművészeti alkotásokkal kapcsolatos terveket. „István testvér és Anaklét atya kategorikusan kijelentette, hogy 2015-ig a szoborparkot a kolostorudvarról költöztetni kell. Remélem, hogy ez nem egy végleges döntés részükről” – mondta a községvezető, aki az egy hónappal ezelőtti beszélgetés részleteit is megosztotta portálunkkal: „Mi próbáltunk érvelni azzal, hogy a szoborparkra büszkék a szárhegyiek, számon tartják azt a nemzetközi képzőművész világban is. Felvetette Gaál András, hogy a művésztelepnek köszönhetően van most ilyen állapotban a kolostor. Én is emlékszem, gyerekkoromban olyan volt, hogy tábla jelezte: belépni életveszélyes. A kolostort sikerült megmenteni a megomlástól, az alkotók negyven éven át gazdagították a parkot. Ezek után úgy látom, az álláspontokat közelíteni kellene. Természetesen a ferencesek is be kell tartsák a rend követelte szabályokat, de az emberekkel sem szerencsés feszült hangulatot fenntartani” – nyilatkozta Gábor László.
Ahogy a tartományfőnök látja
Orbán Szabolcs provinciálist, az Erdélyi Ferences Rendtartomány tartományfőnökét levélben kértük, válaszoljon a Szárhegyen felmerült kérdésekre. „Azt hittem, valami nagy a baj, de hál' Istennek nem” – írta válaszként a külföldön tartózkodó elöljáró, majd szintén írásban küldte a válaszokat.
– Több szárhegyi személy aggodalommal figyeli, hogy átalakítások történnek a szárhegyi ferences kolostorban, nincs meg már az oltár, és a hívek utólag, szentmisén értesültek arról, hogy adományként került ez új helyre...
– A szembemiséző oltár esetén egy olyan asztalról van szó, amely néhány évvel ezelőtt került a kolozsvári templomunkból Szárhegyre. A korábban használt, talán Gurzó Anaklét atya által faragtatott oltárasztalt akkor vitték ki a kertben található szabadtéri oltárhoz, szerintem az évi egy használathoz képest méltatlan körülmények közé. A Kolozsvárról elhozott, s az utóbbi években a templomban használt oltárasztal meglátásom szerint sem stílusában nem illett a templomban lévő liturgikus berendezéshez, sem gyakorlati szempontból nem felelt meg. Ennek továbbadása és a régi oltár visszahozatala a templomba tulajdonképpen csak a néhány évvel ezelőtti állapot visszaállítása. Amúgy, ahogy – tudtnmmal – a templomban is ki volt hirdetve, Sárpatakra került az oltár, a Pál atya által épített kis kápolnában fogják használni. Tehát szeretném jelezni, hogy egy, a kolozsvári ferences templomból elhozott oltárasztalról van szó, amit most egy más, ferencesek által használt helyen fognak használni.
– Meglepetéssel vették tudomásul a szárhegyiek azt is, hogy egy este elvitték a méhcsaládokat, anélkül, hogy a gondozásukat felvállaló személyt erről értesítették volna. Hogy hová és miért, mint állítják, csak találgatni tudják.
– Nehezen tudom elképzelni miért érdekli a „szárhegyieket” a méhek ügye, ettől függetlenül szívesen megírom a véleményemet. Ha jól emlékszem, két évvel ezelőtt vásárolta Ervin atya a méheket, építette a méhészházat stb. Tudtommal a méhek az első telet nem élték túl, tehát a tavasszal új családok vásárlására volt szükség (lehet egy gyors számolást végezni, hogy ennek milyen költségei voltak). A jelenleg Szárhegyen lévő testvérek közül senki sem ért a méhészethez, így számukra a méhekkel való foglalkozás továbbra sem lenne egy nyereséges vállalkozás. Minden bizonnyal a méhekre fordított kiadásokból legalább tízszer annyi mézet lehetett volna vásárolni, mint amennyit a szegény méhek az eddig tanúsított odafigyelés mellett gyűjtöttek. Ezért a méhek egy méhészethez értő ferences testvérhez kerültek, ahol az is kiderült, hogy atkások, s csoda lesz, ha a telet túl tudják élni. Nyilván jogosnak tűnik a kérdés, hogy miért éjszaka lettek elszállítva ... én nem értek a méhészethez, de gondolom, hogy nappal szétszaladtak volna.
– Hideg van a templomban, és az hírlik, hogy a napelemes rendszer is új kezekbe kerül, nem marad Szárhegyen...
– Nem csodálkozom, hogy hideg van Szárhegyen, s még azon sem, hogy a templomban is. A napelemes rendszerrel (gondolom, hogy itt a templom mellett lévő napkollektorokról van szó) keresni megoldást a hidegre nem igazán vall jó gyakorlati érzékre, vagy legalábbis azoktól a kollektorokról ilyen csodát várni, főleg télen, amikor hó borítja, nem szerencsés dolog. Komolyabbra fordítva a szót: nyáron biztos, hogy a templom kiszárításában segítettek, de télen nem hiszem, hogy nagy teljesítményt lehet várni tőlük. Nyilván valakinek jó üzlet volt annak idején eladni azokat. Ettől függetlenül a jelenleg ott lévő testvérek, ha elég bölcsek, nem hiszem, hogy túladnának azokon, ha már egyszer ki voltak fizetve.
– Valóban az a szándék, hogy elköltöztessék a kolostor udvaráról a szoborparkot? Egy ezt célzó beszélgetés résztvevői állítják, nem érzékeltek a rend képviselői részéről semmiféle kompromisszum-készséget.
– Ez nem egy új keletű kérdés, hisz ezzel kapcsolatosan Ervin atyának is voltak az elmúlt években csatározásai. Kétségtelen, hogy ez egy megoldásra váró ügy, aminek – jelen helyzetben – minden bizonnyal nem a sajtó tudna legjobban hozzájárulni a megoldásához. Amit jelenleg mondhatok: a ferencesek letelepedésének 350. évfordulója alkalmából felmerült egy keresztút felállításának, részben inkább visszaállításának az ötlete a kolostorhoz tartozó területen, amelyet a művésztelep, részben szocreál alkotásai „tartanak fogva”. Tehát jelzem, hogy egyelőre ötletről van szó, a mikéntje még a jövő kérdése.
– A találgatások kategóriájába tartozik az a szárhegyi szóbeszéd, miszerint ez a folyamat csak folytatása annak a lépéssorozatnak, melynek legelején P. Ervin atyát távolították el Szárhegyről, nem engedve meg, hogy a 95 éves Isten szolgálja ott maradhasson haláláig, ahol született, Szárhegyen. Most az általa létrehozott értékeket akarják megszüntetni. A kijelentések igazságtartalmát nem az én tisztem eldönteni, de ön is érzékelheti, békétlenség van Szárhegyen, már annak ötlete is felmerült, hogy aláírást gyűjtenek megoldáskeresésként.
– A történteket nyilván lehet egy folyamatnak is tekinteni, de komolyabban átgondolva egy vonalat lehet találni benne: a Szárhegyen most élő testvérek bizonyos kérdésekben másként látnak dolgokat, mint Ervin atya látta (vagy láttatták vele) az elmúlt időszakban. De azt hiszem, hogy ezek, a szoborpark kérdését leszámítva, olyan pitiáner ügyek, amelyeket lehet kavarni, de komolyan venni kevésbé. Nyilván nem hagyhatom figyelmen kívül az imént folyamatnak nevezett eseménysor kezdetére való utalást, amire csak nagyon röviden azt válaszolhatom: nagyon rosszmájú kell legyen az, aki azt szeretné, hogy Ervin atya Szárhegyen „haljon meg”. Az áthelyezéssel csak azt szerettük (de ezt akár egyes szám első személyben is felvállalom) volna elérni, hogy Ervin atya „éljen”: ne csak fizikailag, hanem mindabban, amit az elmúlt néhány évben valódi értékként Szárhegyen (is) megvalósított. S ami igazi értéket létrehozott, azt biztos, hogy senki nem fogja, s nem is akarja lerombolni. S ezért is mondhatom, hogy nem volt könnyű az ő áthelyezésére vonatkozó döntést meghozni, de akkor úgy tűnt, hogy a következő időszakban (s szándékosan nem írom, hogy élete hátralévő részében) Csíksomlyón többet tud tenni a hívekért, az erdélyi ferencesekért, az erdélyi magyarságért, mint szárhegyi „magányában” (az egészségi állapota is megkívánta, megkívánja a nagyobb ráfigyelést, még akkor is, ha ezt ő nem hajlandó beismerni). Nyilván nem volt könnyű neki sem az elválás Szárhegytől, és én nagyon-nagyon tisztelem azért a belső erőért, amivel ezt a döntést elfogadta, s nekünk, mai fiatalok számára is példaadó módon megvalósította. Úgy gondolom, hogy nem aláírásgyűjtéssel lehet egy kapcsolatot jobbá tenni, hanem őszinte párbeszéddel, amiben nem egyéni érdekeket vagy sérelmeket próbálunk közösséginek feltüntetni, hanem igazi problémákra igyekszünk megoldásokat keresni.
Egy szűk csoport kongat vészharangot?
István testvér, a szárhegyi házfelelős is megerősítette azt, amire Orbán Szabolcs provinciális levelezésünk során többször is célzott: nem a szárhegyieket összességében foglalkoztatja a ferences kolostorban és környékén történő változások, hanem egy szűkebb csoportot. Egyikük sem fejtette ki, konkrétan milyen érdek vezényelheti a csoport tagjait.
István testvér elmondta, kétli, hogy a méhek elszállítása ilyen nagy port kavarhatott volna, az éjszakai helyváltoztatásuk miértjét csak az kérdőjelezi meg, aki nem ért a méhészethez. Ugyanis állítása szerint éhen halna, méhek és méz nélkül maradna az a méhész, aki nappal költöztetné a családokat. A templomban történt változások kapcsán is elöljárója szavait támasztotta alá: a fűtésrendszer hatékonyabbá tétele a cél, a napkollektoros rendszert pedig, ha annak előnyeit nem lehet élvezni, érdemesebb elvitetni, mint megvárni, amíg használhatatlanná válik. Jelezte, hamarosan eladásra kínálnák az Ervin atya által otthagyott öreg személygépkocsit is, mert érdemesebb pénzzé tenni, mint rókabiztos tyúkóllá alakítani.
Ami a szoborpark költöztetését illeti, István testvér elmondta, a kommunikációban vannak jelentős hiányosságok, hisz a ferencesek birtokán megkérdezésük nélkül kezdtek restaurálási, talapzatkészítési céllal ásni, és erre nekik csak egy válaszuk lehetett: a gödröket visszatömték. Hogy mennyire van a szoborparknak jelenlegi helyén létjogosultsága? Egy negyvenéves múltú parkról van szó, ezzel szemben nagyobb súllyal nyom a latban a ferencesek 350 éves jelenléte, és talán a kolostorhoz vezető út mentén a keresztút stációinak lenne megfelelőbb hely. „Mi térrendezést szeretnénk keresztúttal, egy neolenin stílusú szobor, amit szocreálnak neveznek egyesek, és Krisztus keresztútja nehezen fér meg egymás mellett” - fogalmazott a házfelelős, nyomatékosítva, más módját kell keresni a párbeszédnek: „Itt nem István testvér az, aki kongatja a vészharangot” – zárta mondandóját.
Feszültségoldó találkozó
Tolmáccsá vált a Székelyhon.ro, magyarról magyarra fordítás lett a feladatunk. Remélhetően az érintett felek megtalálják annak módját, hogy sérelmeiket tisztázzák szemtől szemben. Abban mindannyian egyetértenek, hogy ideálisnak aligha nevezhető a kommunikáció. Gábor László polgármester újabb lépést fontolgat ez ügyben: „Nem hiszem, hogy az aláírásgyűjtés megoldaná a problémákat, bár kétségtelen, a véleménynyilvánításnak ez is egy módszere. Azt szeretném, ha asztalhoz ülhetnénk, akár a hívek jelenlétében egy nyílt fórumon, akár kisebb körben, ahol kibeszélhetjük a nézeteltéréseket. Én kezdeményezek egy találkozót, egyeztetek a rendfőnökkel is, de a hely és időpont tekintetében rugalmasak leszünk, tegyenek javaslatot a ferencesek, csak oldódjanak fel végre a feszültségek.”
Balázs Katalin
Székelyhon.ro
2014. január 8.
.
Ervin atya: békességet szeretnék
A szárhegyi ferencesek kapcsán több cikk is napvilágot látott az elmúlt esztendőben. Egyedül Ervin atya nem hallatta szavát a sajtóban. Most megtörte a csendet, kikötve, csak az őt érintő kijelentésekre kíván reagálni, Csíksomlyóra helyezéséről továbbra sem fog részletekkel szolgálni. Hangsúlyozta: ő arra esküdött fel, hogy paptársait soha, semmilyen körülmények között nem bántja, ezen válaszaival is csak egy célja van, hogy véleményét elmondva békesség legyen.
– Augusztus elsejétől Csíksomlyóra helyezték Ervin atyát. Ennek részleteiről sem a rendi elöljárók, sem ön nem nyilatkozott...
– Köszönöm, hogy lehetőséget adott, hogy most nyilatkozzak. Nyáron nem voltam hajlandó „kötélnek állni”, hogy belső dolgainkról beszéljek. Mivel sokan véleményüket nyilvánították, illetékesek és illetéktelenek, úgy gondoltam, talán nekem is jogom lenne arra, hogy segítsek tisztázni a feszültségeket. Rendtartományfőnökünket egy Varsó melletti ferences konferencián kérték véleménynyilvánításra, ahol a 130 országban élő ferencesek ügyeiről tárgyaltak. Érthető, hogy a nehéz megbeszélései közepette ő sem adhatott lényeges eligazítást. A frissen Szárhegyre került testvérek pedig még nem ismerhették meg az ottani körülményeket. Igaz, hogy a „nagy nyilvánosság” is beleszólt belső ügyeinkbe, de természetesen nem ismerhette a kulissza mögötti helyzetet. Itt akarom megköszönni, hogy elhurcoltatásunk idején a szárhegyi ferenceseket szerető nép vigyázott a kolostorunkra, és magáénak tartotta. És külön meg szeretném köszönni a templomi gondnokság tagjainak, hogy tizenhat éven át segítettek a kolostortemplom rendbehozásának nehéz munkájában. Náluk nélkül azokat a nehéz munkákat soha nem tudtam volna megvalósítani. Elhelyezésem körülményeiről most sem akarok beszélni, csupán az azóta történtekről, nyilvánosságra jutott dolgokról. Akaratlanul sem akartam megzavarni a karácsony békéjét, és ezért akarom csak most sorba venni az újságban is megjelent problémákat: a méhek, az oltárasztal, a napelemek, a keresztút, a szoborpark ügyét.
– Vegyük sorba: egy éjszaka Szárhegyről elvitték a méheket, amint a szárhegyi testvérek és rendházfőnök is elmondta, hozzáértő testvér gondjaira bízták. Mit fűzhet ehhez hozzá Ervin atya?
– Igen, egy éjszaka eltűntek a méhkaptárok. A faluban elfutott ennek a híre. De nem ellopták, hanem törvényesen elvitték. Csak azt is kellett volna tudni, hogy novemberben még repülővel sem szabad szállítani a méheket. Hogyan kerültek korábban ezek a méhek a kolostor birtokába, a gyümölcsöskert csemetéi közé? Valamikor 80 évvel ezelőtt már volt ott méhészet, és példamutatóan foglalkoztak a barátok vele. Alkalmas a környezet: hat kilométeres körzetben nincs gyárkémény, és bőségesen áll rendelkezésre nektár. Jó méz készült itt, mert tudni kell, hogy különbség van az üzletben vett Tokaji vagy Murfatlar, illetve a termelő pincéjéből vásárolt bor között. Az európai piac ma az utóbbit keresi. De egy más szempont is vezetett engem a méhek kolostorudvarba való telepítésére. Valaki (E. O.), akit kidobtak állásából, eljött hozzám, és munkalehetőséget keresett. Hát én nem vagyok munkaközvetítő, de éjszaka nem tudtam aludni az ügy miatt. Reggel hívattam az illetőt, és feltettem neki a kérdést: hajlandó volna-e elvállalni egy méhészet vezetését, hisz hazulról már úgyis ismeri a méhészet gyakorlatát. Megegyeztünk: én adom a befektetést, ő adja a munkát, és osztozunk, a termelés fele a kolostoré, az árva gyermekeké, a másik fele pedig őt illeti a munkájáért. Megkezdődött a majdnem két évig tartó bürokratikus ügyek, építkezési tervek kivitelezése, majd a cementalap és a méhlak felépítése. A kaptárakat kérésünkre a legjobb szakember készítette, a különböző színű, díszítő betűket pedig egyenesen Nyíregyházáról hoztuk. A szépséget megfizetni nem lehet. Húszan, harmincan is közreműködtek, hogy a méhek megkezdhessék munkájukat. De a „jó gyermekek” hógolyózni szeretnek, s bizony, az első év családjai tönkrementek. A második évben az időjárás nem volt alkalmas, de így is 60-70 kilogramm méz került a raktárba. De elárulok egy titkot. Engem a Keresztény Demokrata Párt programtervezete miatt ítéltek életfogytiglani kényszermunkára. Ennek a tervezetnek a lényege az úgynevezett részvényesedés. A lényege: a kapitalista adja a tőkét, a proli pedig a munkát. A gazdasági élet növekedésének mozgatórugója az érdek. Mindkettőnek érdeke a haszon. A tőkés nem ér semmit a munkás nélkül, hiába van pénze. A munkás pedig pénz nélkül szintén hiába dolgozik. Mindketten olyan mértékben kell hozzáálljanak az előállítandó értékekhez, hogy a piacon el lehessen adni. Tehát én úgy gondoltam, hogy össze kellene házasítani a tőkést a prolival. Ebben látom a jövő gazdaságának a legfőbb rugóját. Hát én is ezt akartam kipróbálni a gyakorlatban. Ne csodálkozzék ezek után senki, ha szíven ütött a kaptárak „eltűnése”. De most adódott egy újabb gond: nem lehet otthagyni a gyümölcsös kertben a semmire sem használható építményt. Le kellene bontani, de ehhez hatósági engedély kell. Mi lesz a cementalappal, amelyet csak robbantani lehet? Hát ezt találják ki mások!
– Sokak fogadták rosszul az utólag bejelentett hírt: eladományozták az oltárasztalt. Mit tud Ervin atya ezen oltárasztal történetéről?
– Az oltárasztal is eltűnt a közvélemény tudta nélkül. Ennek felállításában is többen közreműködtek annak idején, így érthető, hogy ragaszkodtak is hozzá. Elmondom a történetét. 1978-79-ben megkértem a magyarfenesi plébánost, akinek csak néhány híve maradt, hogy jöjjön segíteni a kolozsvári ferences templomhoz. Így tudtam meg, hogy milyen kincs van a birtokában. Valószínűleg a Haller-Csáky grófok, kegyurak bútoregyüttese, hagyatéka. Meg kellene menteni, mert illetékes illetéktelenek szemet vethetnek rá. Akkor az építészeti egyetem professzora szintén igazolta a műkincs felbecsülhetetlen értékét. Megmentésére a legkézenfekvőbb megoldás az volt, hogy betesszük Kolozsvárra, a ferences templomba liturgikus tárgyként. Sokan megcsodálták, műértő szakemberek is. Amikor a templom új berendezést kapott, a bútoregyüttes a templom raktárába került. A tűri plébános szerette volna elvinni, de én inkább Szárhegyre szállítottam. A gyergyószentmiklósi múzeumi szakember, S. L. és a szárhegyi B. J. sokak segítségével alaposan, hosszú munkával fecskendezte be az oltárasztalt, szúellenes kezelést végezve, érthető, hogy sokan érzik magukénak. Az idelátogató turisták megcsodálták, fényképezték, nem tudtak eleget csodálkozni azon, milyen nagy érték van Szárhegyen. Azt én nem tudhatom, mi lesz a további sorsa, ha a nyugatra menekült család érdeklődni fog és visszaigényli jogos tulajdonát.
– Hasznavehetetlennek tűnik így utólag az Ervin atya által felszereltetett, a templom fűtését segítő napelemes rendszer. Elhangzott az is, hogy akár át is verhették az atyát, amikor ezt megvásároltatták önnel. Mi erről a véleménye?
– Én nem gondolom, hogy a fa- vagy gázfűtéses templommelegítést napelemekkel lehetne helyettesíteni. De a hozzáértő szakemberek pontos számításai alapján a fűtés hőfokát 5-6 fokkal lehet emelni, ez pedig elégséges volna május-június, illetve szeptember-október időszakokban a templom fűtésére. Fűtésidény kívüli fűtés lehetne, mert ilyenkor még olyan hideg van a templomban, hogy ha selyemruhába jöttek a nők, megfagytak. A napelemes rendszer által biztosított hőfokok csökkentették a hideget. Ezt a gyakorlatban a hőmérők is igazolták. Nyári időszakban a templom északi falainak nedvességét szárítja, és a gombásodást megakadályozza. Még a Kájoni-kriptába is bevezetném a felszerelést! Ez a rendszer tíz év múlva fogja visszatéríteni a befektetett pénzt. Remélem, senki sem tiltakozik az ellen, hogy a fürdőszobában és a konyhában állandó, ingyen meleg víz legyen. Legfeljebb a zarándokokat, turistákat figyelmeztetném arra, hogy a zuhanyozásnál nehogy leforrázzák magukat. Az ellen viszont határozottan tiltakozom, hogy a munkálatokat vezető céget csalással gyanúsítsa meg valaki. Rólam se gondolja senki! Elég tandíjat fizettem ahhoz, hogy ne legyek naiv. Ha kívánják, akkor a két templomi hőmérő mellé még egy harmadikat is adományozok. Még van egy kérdésem: mi történne akkor, ha a ferences templomot újra a plébánia venné pártfogásba. Nem lehetetlen, hiszen a múlt században ez háromszor is megtörtént. Ha ez bekövetkezik, mi lesz a templom fűtésével, ha a napelemes rendszert most lebontják, eladják?
– Felmerült egy keresztút létrehozásának szándéka és ezzel együtt a kolostorudvarban lévő szoborpark elköltöztetése is. Mit tud Ervin atya a keresztút-tervezetről?
– Már öt éve tárgyalunk erről a templomi gondnokság gyűlésein. A ferencesek kiváltsága volt a keresztutak felállítása mindenütt a templomokban és a szabadban. Somlyó példájára valamikor Szárhegyen is, a kolostortól a Szent Antal-kápolnához vezető úton voltak stációk. Nagyanyám még emlékezett erre. Akkor még a grófoké volt az út, ma magánterület. Más helyen is el lehetne képzelni a keresztutat, jó volna újragondolni, hol lehetne leginkább megvalósítani. Mert a turisták és zarándokok, amikor átutazva Szárhegyen meglátogatják a templomot, és túl rövid idő áll rendelkezésükre, vajon kedvük kerekedik keresztutat is végezni a kolostorkertben? A nagyböjtben, amikor az egyház hivatalosan végzi a pénteki keresztutat, nyolcan, tízen jönnek el a templomba, és ez kint lenne, szabad ég alatt.
– Mit gondol a szoborpark létéről, mennyire tájidegen az a kolostorudvarban, szükséges-e elköltöztetése?
– Ezt a megvalósítást Kájoni János polihisztor el sem tudta volna képzelni, de boldog Márton Áron püspök a rendi vezetőség hallgatólagos tudtával 1974-ben szerződést kötött a Megyei Alkotóközponttal. Ennek egyik pontja arról intézkedik, hogy a kolostor tulajdonát képező két kert közét és temető közötti területet szoborpark létesítésére használják fel. A „katedrális nagy püspökünk” értett egy kicsit a művészethez is. Écsi János provinciálisunk pedig titkos teológiánkon művészettörténetet tanított, és lehetősége volt arra, hogy Európa nagy múzeumait meglátogassa. A szerződéskötéskor jól tudták, hogy a Barátság táborba érkező alkotóknak meddig terjed a művészi szabadságuk. Lehetőségünk van arra már nekünk is, hogy eljuthassunk a leningrádi, szentpétervári Hermitage múzeumba. Kíváncsi volnék, hogy ott milyen arányban vannak kiállítva szocreál és klasszikus műalkotások. A Lázár múzeum, a ferences kolostor és az alkotótábor az utóbbi században szépen, testvériesen együttműködött. Kár volna a Kájoni János szellemiségétől eltérni, és feladni a ferences kolostor kultúrjellegét. Kultusz, kultúra, karitász, ez a ferences kolostor identitása, az identitását kellene megőrizni. Én azt ajánlanám a szárhegyi alkotóközpont igazgatójának, és ne botránkozzon meg senki, hogy 2014 nyarán hívja meg a székelyföldi fiatal szobrászművészeket, és mutassák meg képességeiket! Erdélyországban itt lehetne megvalósítani egy olyan szoborparkot, amelynek csodájára járna az egész Kárpát-medence. Már eddig is elterjedt a szárhegyi ferences kolostorral kapcsolatos kultúrközpont híre. Én nem ragaszkodom hozzá, de szélesebb nyilvánossági körben is meg lehetne fontolni a gondolatot. Hozzáteszem: a kaszáló terület tisztán tartására az utóbbi időben ráfizettünk. Örvendtünk, ha valaki ingyen lekaszálta a füvet, de még így is külön kaszást kellett megfizessünk, hogy a nehéz terepet megtisztítsa.
– Sorba vettük azokat a kérdéseket, melyek önt is érintették. Ezek után egy kérdés maradt: mit kíván a Szárhegyen lakóknak 2014 januárjának legelején?
– A régi hagyomány szerint az újévi köszöntőben megfogalmazott értékeket: bort, búzát, békességet, s hozzá jó egészséget. A gazdasági életünkben pedig okos összefogást a közjó érdekében. Nagy lehetőségek nyíltak s nyílnak meg számunkra a jövőnk építésében. Szebb vidéket nem tudok elképzelni, mint a Gyergyói-medence. Van tiszta levegőnk, tiszta erdeink, mezeink. Vigyázzunk a tiszta vizünkre, mert az kimondhatatlan nagy érték. S ha mindezekhez társulna a tiszta erkölcsiség, akkor ennél boldogabb életlehetőséget nem tudnék elképzelni az egész világon.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro,
Ervin atya: békességet szeretnék
A szárhegyi ferencesek kapcsán több cikk is napvilágot látott az elmúlt esztendőben. Egyedül Ervin atya nem hallatta szavát a sajtóban. Most megtörte a csendet, kikötve, csak az őt érintő kijelentésekre kíván reagálni, Csíksomlyóra helyezéséről továbbra sem fog részletekkel szolgálni. Hangsúlyozta: ő arra esküdött fel, hogy paptársait soha, semmilyen körülmények között nem bántja, ezen válaszaival is csak egy célja van, hogy véleményét elmondva békesség legyen.
– Augusztus elsejétől Csíksomlyóra helyezték Ervin atyát. Ennek részleteiről sem a rendi elöljárók, sem ön nem nyilatkozott...
– Köszönöm, hogy lehetőséget adott, hogy most nyilatkozzak. Nyáron nem voltam hajlandó „kötélnek állni”, hogy belső dolgainkról beszéljek. Mivel sokan véleményüket nyilvánították, illetékesek és illetéktelenek, úgy gondoltam, talán nekem is jogom lenne arra, hogy segítsek tisztázni a feszültségeket. Rendtartományfőnökünket egy Varsó melletti ferences konferencián kérték véleménynyilvánításra, ahol a 130 országban élő ferencesek ügyeiről tárgyaltak. Érthető, hogy a nehéz megbeszélései közepette ő sem adhatott lényeges eligazítást. A frissen Szárhegyre került testvérek pedig még nem ismerhették meg az ottani körülményeket. Igaz, hogy a „nagy nyilvánosság” is beleszólt belső ügyeinkbe, de természetesen nem ismerhette a kulissza mögötti helyzetet. Itt akarom megköszönni, hogy elhurcoltatásunk idején a szárhegyi ferenceseket szerető nép vigyázott a kolostorunkra, és magáénak tartotta. És külön meg szeretném köszönni a templomi gondnokság tagjainak, hogy tizenhat éven át segítettek a kolostortemplom rendbehozásának nehéz munkájában. Náluk nélkül azokat a nehéz munkákat soha nem tudtam volna megvalósítani. Elhelyezésem körülményeiről most sem akarok beszélni, csupán az azóta történtekről, nyilvánosságra jutott dolgokról. Akaratlanul sem akartam megzavarni a karácsony békéjét, és ezért akarom csak most sorba venni az újságban is megjelent problémákat: a méhek, az oltárasztal, a napelemek, a keresztút, a szoborpark ügyét.
– Vegyük sorba: egy éjszaka Szárhegyről elvitték a méheket, amint a szárhegyi testvérek és rendházfőnök is elmondta, hozzáértő testvér gondjaira bízták. Mit fűzhet ehhez hozzá Ervin atya?
– Igen, egy éjszaka eltűntek a méhkaptárok. A faluban elfutott ennek a híre. De nem ellopták, hanem törvényesen elvitték. Csak azt is kellett volna tudni, hogy novemberben még repülővel sem szabad szállítani a méheket. Hogyan kerültek korábban ezek a méhek a kolostor birtokába, a gyümölcsöskert csemetéi közé? Valamikor 80 évvel ezelőtt már volt ott méhészet, és példamutatóan foglalkoztak a barátok vele. Alkalmas a környezet: hat kilométeres körzetben nincs gyárkémény, és bőségesen áll rendelkezésre nektár. Jó méz készült itt, mert tudni kell, hogy különbség van az üzletben vett Tokaji vagy Murfatlar, illetve a termelő pincéjéből vásárolt bor között. Az európai piac ma az utóbbit keresi. De egy más szempont is vezetett engem a méhek kolostorudvarba való telepítésére. Valaki (E. O.), akit kidobtak állásából, eljött hozzám, és munkalehetőséget keresett. Hát én nem vagyok munkaközvetítő, de éjszaka nem tudtam aludni az ügy miatt. Reggel hívattam az illetőt, és feltettem neki a kérdést: hajlandó volna-e elvállalni egy méhészet vezetését, hisz hazulról már úgyis ismeri a méhészet gyakorlatát. Megegyeztünk: én adom a befektetést, ő adja a munkát, és osztozunk, a termelés fele a kolostoré, az árva gyermekeké, a másik fele pedig őt illeti a munkájáért. Megkezdődött a majdnem két évig tartó bürokratikus ügyek, építkezési tervek kivitelezése, majd a cementalap és a méhlak felépítése. A kaptárakat kérésünkre a legjobb szakember készítette, a különböző színű, díszítő betűket pedig egyenesen Nyíregyházáról hoztuk. A szépséget megfizetni nem lehet. Húszan, harmincan is közreműködtek, hogy a méhek megkezdhessék munkájukat. De a „jó gyermekek” hógolyózni szeretnek, s bizony, az első év családjai tönkrementek. A második évben az időjárás nem volt alkalmas, de így is 60-70 kilogramm méz került a raktárba. De elárulok egy titkot. Engem a Keresztény Demokrata Párt programtervezete miatt ítéltek életfogytiglani kényszermunkára. Ennek a tervezetnek a lényege az úgynevezett részvényesedés. A lényege: a kapitalista adja a tőkét, a proli pedig a munkát. A gazdasági élet növekedésének mozgatórugója az érdek. Mindkettőnek érdeke a haszon. A tőkés nem ér semmit a munkás nélkül, hiába van pénze. A munkás pedig pénz nélkül szintén hiába dolgozik. Mindketten olyan mértékben kell hozzáálljanak az előállítandó értékekhez, hogy a piacon el lehessen adni. Tehát én úgy gondoltam, hogy össze kellene házasítani a tőkést a prolival. Ebben látom a jövő gazdaságának a legfőbb rugóját. Hát én is ezt akartam kipróbálni a gyakorlatban. Ne csodálkozzék ezek után senki, ha szíven ütött a kaptárak „eltűnése”. De most adódott egy újabb gond: nem lehet otthagyni a gyümölcsös kertben a semmire sem használható építményt. Le kellene bontani, de ehhez hatósági engedély kell. Mi lesz a cementalappal, amelyet csak robbantani lehet? Hát ezt találják ki mások!
– Sokak fogadták rosszul az utólag bejelentett hírt: eladományozták az oltárasztalt. Mit tud Ervin atya ezen oltárasztal történetéről?
– Az oltárasztal is eltűnt a közvélemény tudta nélkül. Ennek felállításában is többen közreműködtek annak idején, így érthető, hogy ragaszkodtak is hozzá. Elmondom a történetét. 1978-79-ben megkértem a magyarfenesi plébánost, akinek csak néhány híve maradt, hogy jöjjön segíteni a kolozsvári ferences templomhoz. Így tudtam meg, hogy milyen kincs van a birtokában. Valószínűleg a Haller-Csáky grófok, kegyurak bútoregyüttese, hagyatéka. Meg kellene menteni, mert illetékes illetéktelenek szemet vethetnek rá. Akkor az építészeti egyetem professzora szintén igazolta a műkincs felbecsülhetetlen értékét. Megmentésére a legkézenfekvőbb megoldás az volt, hogy betesszük Kolozsvárra, a ferences templomba liturgikus tárgyként. Sokan megcsodálták, műértő szakemberek is. Amikor a templom új berendezést kapott, a bútoregyüttes a templom raktárába került. A tűri plébános szerette volna elvinni, de én inkább Szárhegyre szállítottam. A gyergyószentmiklósi múzeumi szakember, S. L. és a szárhegyi B. J. sokak segítségével alaposan, hosszú munkával fecskendezte be az oltárasztalt, szúellenes kezelést végezve, érthető, hogy sokan érzik magukénak. Az idelátogató turisták megcsodálták, fényképezték, nem tudtak eleget csodálkozni azon, milyen nagy érték van Szárhegyen. Azt én nem tudhatom, mi lesz a további sorsa, ha a nyugatra menekült család érdeklődni fog és visszaigényli jogos tulajdonát.
– Hasznavehetetlennek tűnik így utólag az Ervin atya által felszereltetett, a templom fűtését segítő napelemes rendszer. Elhangzott az is, hogy akár át is verhették az atyát, amikor ezt megvásároltatták önnel. Mi erről a véleménye?
– Én nem gondolom, hogy a fa- vagy gázfűtéses templommelegítést napelemekkel lehetne helyettesíteni. De a hozzáértő szakemberek pontos számításai alapján a fűtés hőfokát 5-6 fokkal lehet emelni, ez pedig elégséges volna május-június, illetve szeptember-október időszakokban a templom fűtésére. Fűtésidény kívüli fűtés lehetne, mert ilyenkor még olyan hideg van a templomban, hogy ha selyemruhába jöttek a nők, megfagytak. A napelemes rendszer által biztosított hőfokok csökkentették a hideget. Ezt a gyakorlatban a hőmérők is igazolták. Nyári időszakban a templom északi falainak nedvességét szárítja, és a gombásodást megakadályozza. Még a Kájoni-kriptába is bevezetném a felszerelést! Ez a rendszer tíz év múlva fogja visszatéríteni a befektetett pénzt. Remélem, senki sem tiltakozik az ellen, hogy a fürdőszobában és a konyhában állandó, ingyen meleg víz legyen. Legfeljebb a zarándokokat, turistákat figyelmeztetném arra, hogy a zuhanyozásnál nehogy leforrázzák magukat. Az ellen viszont határozottan tiltakozom, hogy a munkálatokat vezető céget csalással gyanúsítsa meg valaki. Rólam se gondolja senki! Elég tandíjat fizettem ahhoz, hogy ne legyek naiv. Ha kívánják, akkor a két templomi hőmérő mellé még egy harmadikat is adományozok. Még van egy kérdésem: mi történne akkor, ha a ferences templomot újra a plébánia venné pártfogásba. Nem lehetetlen, hiszen a múlt században ez háromszor is megtörtént. Ha ez bekövetkezik, mi lesz a templom fűtésével, ha a napelemes rendszert most lebontják, eladják?
– Felmerült egy keresztút létrehozásának szándéka és ezzel együtt a kolostorudvarban lévő szoborpark elköltöztetése is. Mit tud Ervin atya a keresztút-tervezetről?
– Már öt éve tárgyalunk erről a templomi gondnokság gyűlésein. A ferencesek kiváltsága volt a keresztutak felállítása mindenütt a templomokban és a szabadban. Somlyó példájára valamikor Szárhegyen is, a kolostortól a Szent Antal-kápolnához vezető úton voltak stációk. Nagyanyám még emlékezett erre. Akkor még a grófoké volt az út, ma magánterület. Más helyen is el lehetne képzelni a keresztutat, jó volna újragondolni, hol lehetne leginkább megvalósítani. Mert a turisták és zarándokok, amikor átutazva Szárhegyen meglátogatják a templomot, és túl rövid idő áll rendelkezésükre, vajon kedvük kerekedik keresztutat is végezni a kolostorkertben? A nagyböjtben, amikor az egyház hivatalosan végzi a pénteki keresztutat, nyolcan, tízen jönnek el a templomba, és ez kint lenne, szabad ég alatt.
– Mit gondol a szoborpark létéről, mennyire tájidegen az a kolostorudvarban, szükséges-e elköltöztetése?
– Ezt a megvalósítást Kájoni János polihisztor el sem tudta volna képzelni, de boldog Márton Áron püspök a rendi vezetőség hallgatólagos tudtával 1974-ben szerződést kötött a Megyei Alkotóközponttal. Ennek egyik pontja arról intézkedik, hogy a kolostor tulajdonát képező két kert közét és temető közötti területet szoborpark létesítésére használják fel. A „katedrális nagy püspökünk” értett egy kicsit a művészethez is. Écsi János provinciálisunk pedig titkos teológiánkon művészettörténetet tanított, és lehetősége volt arra, hogy Európa nagy múzeumait meglátogassa. A szerződéskötéskor jól tudták, hogy a Barátság táborba érkező alkotóknak meddig terjed a művészi szabadságuk. Lehetőségünk van arra már nekünk is, hogy eljuthassunk a leningrádi, szentpétervári Hermitage múzeumba. Kíváncsi volnék, hogy ott milyen arányban vannak kiállítva szocreál és klasszikus műalkotások. A Lázár múzeum, a ferences kolostor és az alkotótábor az utóbbi században szépen, testvériesen együttműködött. Kár volna a Kájoni János szellemiségétől eltérni, és feladni a ferences kolostor kultúrjellegét. Kultusz, kultúra, karitász, ez a ferences kolostor identitása, az identitását kellene megőrizni. Én azt ajánlanám a szárhegyi alkotóközpont igazgatójának, és ne botránkozzon meg senki, hogy 2014 nyarán hívja meg a székelyföldi fiatal szobrászművészeket, és mutassák meg képességeiket! Erdélyországban itt lehetne megvalósítani egy olyan szoborparkot, amelynek csodájára járna az egész Kárpát-medence. Már eddig is elterjedt a szárhegyi ferences kolostorral kapcsolatos kultúrközpont híre. Én nem ragaszkodom hozzá, de szélesebb nyilvánossági körben is meg lehetne fontolni a gondolatot. Hozzáteszem: a kaszáló terület tisztán tartására az utóbbi időben ráfizettünk. Örvendtünk, ha valaki ingyen lekaszálta a füvet, de még így is külön kaszást kellett megfizessünk, hogy a nehéz terepet megtisztítsa.
– Sorba vettük azokat a kérdéseket, melyek önt is érintették. Ezek után egy kérdés maradt: mit kíván a Szárhegyen lakóknak 2014 januárjának legelején?
– A régi hagyomány szerint az újévi köszöntőben megfogalmazott értékeket: bort, búzát, békességet, s hozzá jó egészséget. A gazdasági életünkben pedig okos összefogást a közjó érdekében. Nagy lehetőségek nyíltak s nyílnak meg számunkra a jövőnk építésében. Szebb vidéket nem tudok elképzelni, mint a Gyergyói-medence. Van tiszta levegőnk, tiszta erdeink, mezeink. Vigyázzunk a tiszta vizünkre, mert az kimondhatatlan nagy érték. S ha mindezekhez társulna a tiszta erkölcsiség, akkor ennél boldogabb életlehetőséget nem tudnék elképzelni az egész világon.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro,
2014. szeptember 18.
Pálhegyi Ferenc előadás-sorozata Kézdivásárhelyen
Ásó, kapa, nagyharang címmel ingyenes előadás-sorozatot tart hétfőtől péntekig a kézdivásárhelyi Vigadó emeleti kistermében dr. Pálhegyi Ferenc gyógypedagógus, nyugalmazott főiskolai tanár, közismert előadó, több sikeres könyv szerzője.
Az előadás-sorozat a Mustármag és a Búzakalász Családos Közösség, valamint a Vigadó és a Rebeka Missziós Központ összefogásából született meg.
Dr. Pálhegyi Ferenc három esztendővel ezelőtt tartott legutóbb hasonló, nagy sikerű előadás-sorozatot Kézdivásárhelyen. A hetvenkilenc évvel ezelőtt Sepsiszentgyörgyön született neves előadót felesége, Lívia néni és egyik lánya, Brouwerné Pálhegyi Krisztina gyermekpszichológus is elkísérte, akik először járnak Háromszéken.
Az eddigi három estén mintegy százan hallgatták végig az egyórás, vetített képes előadásokat, melyekhez Gaál Éva grafikusművész rajzai szolgáltak illusztrációként. Bevezetőként Ruszka Sándor református iskolalelkész száraz gitárral kísért énekszámai hangzottak el. Feri bácsit Isten hozta itthon szavakkal köszöntötte Vinczi Botond kézdimárkosfalvi református lelkész, a Mustármag egyik tagja, aki a házigazda szerepét látta el. Dr. Pálhegyi Ferenc elárulta: akárhol legyen a nagyvilágban, szívéhez Székelyföld áll a legközelebb.
Holnap este nem ér véget az előadás-sorozat, szombaton 11 órától Szentkatolnán, a Rebeka Missziós Központban Krisztina lánya beszél az érdeklődőknek a KÉK (kapcsolatra épülő következetes) gyermeknevelésről, ezt követően Lívia néni bibliaórát tart kortól függetlenül lányoknak, asszonyoknak.
Iochom István, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Ásó, kapa, nagyharang címmel ingyenes előadás-sorozatot tart hétfőtől péntekig a kézdivásárhelyi Vigadó emeleti kistermében dr. Pálhegyi Ferenc gyógypedagógus, nyugalmazott főiskolai tanár, közismert előadó, több sikeres könyv szerzője.
Az előadás-sorozat a Mustármag és a Búzakalász Családos Közösség, valamint a Vigadó és a Rebeka Missziós Központ összefogásából született meg.
Dr. Pálhegyi Ferenc három esztendővel ezelőtt tartott legutóbb hasonló, nagy sikerű előadás-sorozatot Kézdivásárhelyen. A hetvenkilenc évvel ezelőtt Sepsiszentgyörgyön született neves előadót felesége, Lívia néni és egyik lánya, Brouwerné Pálhegyi Krisztina gyermekpszichológus is elkísérte, akik először járnak Háromszéken.
Az eddigi három estén mintegy százan hallgatták végig az egyórás, vetített képes előadásokat, melyekhez Gaál Éva grafikusművész rajzai szolgáltak illusztrációként. Bevezetőként Ruszka Sándor református iskolalelkész száraz gitárral kísért énekszámai hangzottak el. Feri bácsit Isten hozta itthon szavakkal köszöntötte Vinczi Botond kézdimárkosfalvi református lelkész, a Mustármag egyik tagja, aki a házigazda szerepét látta el. Dr. Pálhegyi Ferenc elárulta: akárhol legyen a nagyvilágban, szívéhez Székelyföld áll a legközelebb.
Holnap este nem ér véget az előadás-sorozat, szombaton 11 órától Szentkatolnán, a Rebeka Missziós Központban Krisztina lánya beszél az érdeklődőknek a KÉK (kapcsolatra épülő következetes) gyermeknevelésről, ezt követően Lívia néni bibliaórát tart kortól függetlenül lányoknak, asszonyoknak.
Iochom István, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. szeptember 23.
Ahol a gyülekezet szolgál
Rendhagyó szórványtalálkozó Oroszfaluban
Több mint kétszázan gyűltek össze vasárnap az oroszfalvi református templomban, az idén már nyolcadik alkalommal megszervezett szórványtalálkozóra. A Berecki Református Missziói Egyházközséghez tartozó 15 település küldöttsége mellett más felekezetűek, egy vendég egyházközség képviselői és dr. Pálhegyi Ferenc pszichológus is részt vett a szertartáson.
– Mivel a gyülekezetünkhöz nagyon sok település tartozik, arra biztatjuk híveinket, hogy vállaljanak szolgálatokat. Egy istentisztelet keretében 25 féle szolgálati ágat azonosítottunk, amelyben laikusok – nem felszentelt papok – szolgálhatnak. Ennek jegyében zajlott a mai istentisztelet is, amikor csak az úrvacsorai szolgálatot végezte lelkész, a prédikáció helyett pedig dr. Pálhegyi Ferenc pszichológust hallgathatták a résztvevők, aki az életét meghatározó igerész alapján tett bizonyságtételt a gyülekezet előtt – mondta el Raff Róbert, a szórványgyülekezet lelkésze.
A templomi szolgálatot követően az ünnepség a Vadrózsák vendéglőben folytatódott, ahol az ebéd mellett a helyi Ike Klub és a bitai fiatalok dalai csendültek fel. Az ünnepségen szót kért az oroszfalvi Rancz Pál is, aki megköszönte a közösségnek, hogy anyagilag és lelkileg is támogatták szívbillentyűműtétje során.
A református hívők mellett az eseményen részt vettek a kézdivásárhelyi baptisták, a péceli pünkösdista szervezet, a lemhényi adventista gyülekezet presbitere, valamint a mikóújfalusi református gyülekezet egy csoportja, akik éppen egy kézdiszéki kirándulásról „tévedtek be” az ünnepségre. A begyűlt 741 lejes perselypénzt egy beteg kisfiú megsegítésére adományozták.
Berszán Réka, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Rendhagyó szórványtalálkozó Oroszfaluban
Több mint kétszázan gyűltek össze vasárnap az oroszfalvi református templomban, az idén már nyolcadik alkalommal megszervezett szórványtalálkozóra. A Berecki Református Missziói Egyházközséghez tartozó 15 település küldöttsége mellett más felekezetűek, egy vendég egyházközség képviselői és dr. Pálhegyi Ferenc pszichológus is részt vett a szertartáson.
– Mivel a gyülekezetünkhöz nagyon sok település tartozik, arra biztatjuk híveinket, hogy vállaljanak szolgálatokat. Egy istentisztelet keretében 25 féle szolgálati ágat azonosítottunk, amelyben laikusok – nem felszentelt papok – szolgálhatnak. Ennek jegyében zajlott a mai istentisztelet is, amikor csak az úrvacsorai szolgálatot végezte lelkész, a prédikáció helyett pedig dr. Pálhegyi Ferenc pszichológust hallgathatták a résztvevők, aki az életét meghatározó igerész alapján tett bizonyságtételt a gyülekezet előtt – mondta el Raff Róbert, a szórványgyülekezet lelkésze.
A templomi szolgálatot követően az ünnepség a Vadrózsák vendéglőben folytatódott, ahol az ebéd mellett a helyi Ike Klub és a bitai fiatalok dalai csendültek fel. Az ünnepségen szót kért az oroszfalvi Rancz Pál is, aki megköszönte a közösségnek, hogy anyagilag és lelkileg is támogatták szívbillentyűműtétje során.
A református hívők mellett az eseményen részt vettek a kézdivásárhelyi baptisták, a péceli pünkösdista szervezet, a lemhényi adventista gyülekezet presbitere, valamint a mikóújfalusi református gyülekezet egy csoportja, akik éppen egy kézdiszéki kirándulásról „tévedtek be” az ünnepségre. A begyűlt 741 lejes perselypénzt egy beteg kisfiú megsegítésére adományozták.
Berszán Réka, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2014. november 10.
Tudományban gazdagabban
Nem szakadhat meg a hagyomány, a Magyar Tudomány Ünnepének megszervezésére idén is méltó módon került sor Gyergyószentmiklóson.
Dr. Garda Dezső tudományos konferenciára hívott neves előadókat a Karancsi-terembe. Aki ott volt, megállapíthatta: nem feltétlenül van szükség arra, hogy más vidékekről, egyetemi központokból vagy akár a határon túlról jöjjenek ide tudósok, különböző tudományos területek tudorai, hogy kutatásaik eredményeit megismertessék. Megvannak a magunk elismert szakemberei, akiknek munkájuk éppolyan értékes, mint másoké.
A konferencia megnyitóján Csige Sándor Zoltán, Magyarország csíkszeredai vezető konzulja is beszédet mondott, melyben elhangzott: „A mai tudományos kutatások sikerétől függ, tudunk-e válaszolni a jövő környezeti kihívásaira, megértjük-e a társadalmi változásokat. Kijelenthetjük: abban, hogy a mai világ olyan vívmányokat tudhat magáénak, amelyek könnyebbé, elviselhetőbbé tették az emberek életét, és hatékonyabbá a társadalom működését, nem csekély szerepet játszottak a magyar tudósok”. Nagy Zoltán alpolgármester a gyergyószentmiklósi tudományos konferenciák fontosságát emelte ki.
Gyergyói ismeretek Gyergyóról
Ez a konferencia igazi gyergyói tudományos ismeretterjesztő esemény volt. Darvas Kozma József pápai prelátus, egyháztörténész Csíkszeredából érkezett, de előadásának tárgya nagyban kötődött Gyergyószentmiklóshoz, Gyergyószékhez. A pálos szerzetesekről kevesen tudják, hogy ezen a vidéken is tevékenykedtek, kolostorokat alapítottak. Például a mai szárhegyi ferences kolostor elődjét pálosok hozták létre, Gyergyóremete névadó remetéje is a fehér barátok közül való volt – derült ki az előadásból.
András Szabolcs gyergyószentmiklósi tanár a Fogarassi leánynevelő intézet jelentőségéről beszélt. A felemlített adatokból megállapítható volt: a múlt század több időszakában is kiemelkedően fontos volt a magyarságtudat megőrzésében az intézmény, oktatói, vezetői főként a két világháború között sokszor kockázatokat vállalva küzdöttek azért, hogy az iskola, az oktatás, az intézmény szelleme bármilyen nehézségek között magyar maradjon.
Civil szervezetekről, az Ethnográphia Gyergyóiensis Alapítvány és a Gránátalma Egyesület értékmegtartó munkájáról Kisné Portik Irén néprajzkutató beszélt, ismertetve a két szervezet elfeledettnek hitt vagy feledésre ítéltetett, ősi hagyományok felkutatására és ezek megőrzésére fordított munkáját. Széles a paletta a tojásfestés-minták népszerűsítésétől, a farsangolás szokásának feltámasztásán át az úri hímzés újramegtalálásáig és továbbörökítéséig.
Az előadások sorát Garda Dezső egyetemi előadótanár, történész zárta Székelyföld önrendelkezésének évszázadai című bemutatójával. Elhangzott: Háromszéknek vagy Udvarhelynek a székelység történetében játszott fontos szerepéről sokan beszéltek, több adat ismert azokról a vidékekről. De tény: Gyergyószék jelentősége elvitathatatlan. Elődeink a székely történelem alakításából ugyanúgy kivették a részüket, mint mások, vagy esetenként magasabb szinten is. Például az első falutörvények közül kettő éppen Gyergyószentmiklóson és Újfaluban született.
Az esemény zárásaként a Garda Dezső szerkesztésében napvilágot látott A gyergyószentmiklósi örmények és az erdélyi magyar-örmény identitástudat című konferenciakötetet mutatta be Bákai Magdolna.
Gergely Imre
Székelyhon.ro
Nem szakadhat meg a hagyomány, a Magyar Tudomány Ünnepének megszervezésére idén is méltó módon került sor Gyergyószentmiklóson.
Dr. Garda Dezső tudományos konferenciára hívott neves előadókat a Karancsi-terembe. Aki ott volt, megállapíthatta: nem feltétlenül van szükség arra, hogy más vidékekről, egyetemi központokból vagy akár a határon túlról jöjjenek ide tudósok, különböző tudományos területek tudorai, hogy kutatásaik eredményeit megismertessék. Megvannak a magunk elismert szakemberei, akiknek munkájuk éppolyan értékes, mint másoké.
A konferencia megnyitóján Csige Sándor Zoltán, Magyarország csíkszeredai vezető konzulja is beszédet mondott, melyben elhangzott: „A mai tudományos kutatások sikerétől függ, tudunk-e válaszolni a jövő környezeti kihívásaira, megértjük-e a társadalmi változásokat. Kijelenthetjük: abban, hogy a mai világ olyan vívmányokat tudhat magáénak, amelyek könnyebbé, elviselhetőbbé tették az emberek életét, és hatékonyabbá a társadalom működését, nem csekély szerepet játszottak a magyar tudósok”. Nagy Zoltán alpolgármester a gyergyószentmiklósi tudományos konferenciák fontosságát emelte ki.
Gyergyói ismeretek Gyergyóról
Ez a konferencia igazi gyergyói tudományos ismeretterjesztő esemény volt. Darvas Kozma József pápai prelátus, egyháztörténész Csíkszeredából érkezett, de előadásának tárgya nagyban kötődött Gyergyószentmiklóshoz, Gyergyószékhez. A pálos szerzetesekről kevesen tudják, hogy ezen a vidéken is tevékenykedtek, kolostorokat alapítottak. Például a mai szárhegyi ferences kolostor elődjét pálosok hozták létre, Gyergyóremete névadó remetéje is a fehér barátok közül való volt – derült ki az előadásból.
András Szabolcs gyergyószentmiklósi tanár a Fogarassi leánynevelő intézet jelentőségéről beszélt. A felemlített adatokból megállapítható volt: a múlt század több időszakában is kiemelkedően fontos volt a magyarságtudat megőrzésében az intézmény, oktatói, vezetői főként a két világháború között sokszor kockázatokat vállalva küzdöttek azért, hogy az iskola, az oktatás, az intézmény szelleme bármilyen nehézségek között magyar maradjon.
Civil szervezetekről, az Ethnográphia Gyergyóiensis Alapítvány és a Gránátalma Egyesület értékmegtartó munkájáról Kisné Portik Irén néprajzkutató beszélt, ismertetve a két szervezet elfeledettnek hitt vagy feledésre ítéltetett, ősi hagyományok felkutatására és ezek megőrzésére fordított munkáját. Széles a paletta a tojásfestés-minták népszerűsítésétől, a farsangolás szokásának feltámasztásán át az úri hímzés újramegtalálásáig és továbbörökítéséig.
Az előadások sorát Garda Dezső egyetemi előadótanár, történész zárta Székelyföld önrendelkezésének évszázadai című bemutatójával. Elhangzott: Háromszéknek vagy Udvarhelynek a székelység történetében játszott fontos szerepéről sokan beszéltek, több adat ismert azokról a vidékekről. De tény: Gyergyószék jelentősége elvitathatatlan. Elődeink a székely történelem alakításából ugyanúgy kivették a részüket, mint mások, vagy esetenként magasabb szinten is. Például az első falutörvények közül kettő éppen Gyergyószentmiklóson és Újfaluban született.
Az esemény zárásaként a Garda Dezső szerkesztésében napvilágot látott A gyergyószentmiklósi örmények és az erdélyi magyar-örmény identitástudat című konferenciakötetet mutatta be Bákai Magdolna.
Gergely Imre
Székelyhon.ro
2014. november 29.
Kosteleki keskeny palló... (Magyarok a határon)
Amíg a település Csík vármegyéhez tartozott, Kostelek csupán annyiban különbözött bármelyik csíki, gyimesi falutól, hogy lakossága egyrészt a madéfalvi veszedelemkor menekült ide a kötelező katonai szolgálat elől, másrészt Moldva felől is érkeztek görög katolikus román szökevények, aminek hatására szinte a teljes lakosság görög katolikus vallású volt egészen addig, amíg a kommunista hatalom azt beszüntette.
Helyét a római katolikus és ortodox vallás vette át, s bár a falu szinte teljes egészében magyar, a két egyház között majdnem fele-fele arányban oszlik meg a lakosság, még családon belül is előfordul, hogy egyik testvér római katolikus, másik ortodox. A katolikus templomot 1946-ban szentelték fel Szűz Mária Szeplőtelen Szíve tiszteletére, oltárán ma is látható a csíksomlyói Szűz Mária-szobor kicsinyített mása, az öregek pedig arra is emlékeznek, hogy 1949-ben itt bérmált Márton Áron püspök. Erőltetés nélkül
A magyar nyelv ötvenéves száműzetés után tért vissza az iskolába, akkor is csupán heti három órára a moldvai magyar oktatási program részeként. Korábban az 1978-tól Kosteleken szolgált, idén februárban elhunyt Salamon Antal atya tanította a gyermekeket magyarul írni-olvasni a plébánián tartott hittanórákon. A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége 2005-ben alkalmazott két magyar tanárt a faluban, a sepsiszentgyörgyi Imreh Évát és a szárhegyi Ferencz Andrást, akik úgy tartják, erőltetés nélkül fogtak hozzá a kostelekiek magyar identitásuk megerősítéséhez. Imreh Éva: Szerintem sokkal gyorsabban történt itt változás, s ezen mi csodálkoztunk a legjobban. Mi sosem erőltettük, hogy ki román, ki magyar. A gyermekek például addig a román manele-zenét hallgatták, és amikor kezdtük tanulni a néptáncokat, nagyon rövid idő alatt rákaptak, szerették, megérezték, hogy ez az övék. A bulikban aztán ezeket az újromán zenéket saját maguktól teljesen kizárták. A felnőttek pedig beszélgetéseink révén és azáltal, amit mi képviseltünk, szintén visszatértek gyökereikhez. Látták, hogy a kettő nem zárja ki egymást, tehát a román is megfér, de attól még lehetnek magyarok. Persze, azért a román nyelv presztízse megmaradt, de már nem tartották kizáró jellegűnek. Az identitás egyik része a kérdésnek, de úgy érzem, hogy maga a közösség is alakult, hogy tegyen magáért valamit.
Az indulásban nagyon sokat segített Salamon Antal plébános. Az elején a magyar oktatás is jelen volt a plébánián a kicsi kápolnában a templom mellett. Mindent elmondott a faluról, miként kell hozzáállni, hogy nem szabad erőltetni dolgokat, vagy hogy milyen a mentalitás. Emberileg is sokat kaptunk tőle, az az igazság, hogy hiányzik.
Ferencz Andrást fiatal kora ellenére tanító bácsiként emlegetik a faluban, többen úgy tartják, ha ők ketten Imreh Évával nem lettek volna, Kostelek még nem tért volna magához a fél évszázados magárahagyottságból. – Sok mindent kaptunk tőlük, megismertettek a népi hagyományokkal, s szerintem, ha nem jöttek volna a tanár bácsiék, nem tudtuk volna, hogyan táncoljunk, énekeljünk – mondta ottjártunkkor Szőcs Beáta, akinek véleményét Antal Renáta is megerősítette, mondván: „az iskolában a magyar a kedvencem, a tanár bácsiék nélkül ez nem jött volna létre”.
Közösségépítés A tanító házaspár elment a faluból, de kapcsolatuk nem szakadt meg sem Kostelekkel, sem a moldvai magyar oktatási programmal. Ferencz András az időközben a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége gondozására bízott oktatási program szakmai felügyeletét látja el, kosteleki munkájában pedig azt tartja a legnagyobb elégtételének, hogy „sikerült közösséggé kovácsolni a falut, a gyermekekből és a fiatalokból baráti társaság vált, ami addig nem nagyon volt jellemző, főleg a hetvenes évektől errefelé. Azelőtt a kalákaszellem, a közösség összetartása megvolt, utána szétbomlott. Köszönhetően valószínűleg annak is, hogy az emberek kezdtek máshol dolgozni, kezdett nőni az anyagi különbség a falusiak között, és ide is eljutottak olyan civilizációs eszközök, mint a televízió, internet, ami nem igazán tesz jót ezeknek a zárt közösségeknek. De úgy tűnik, csak egy szikra kellett, hogy e munka folytatódjék. A befogadás, amivel itt találkoztam, régebb a nagycsaládnak volt csak sajátossága, s a mai világban egyre ritkább.”
A két tanító öt évig lakott különböző szolgálati lakásokban, heti három magyarórát tartottak csoportonként az iskolában és délutáni foglalkozásokat egy-egy szobácskában. 2009-ben felépült a kényelmes tanári lakás, majd az ugyanazon az udvaron lévő csűrből a kostelekiek magyar háza is elkészült. Imreh Éva így emlékszik az építkezésre:
– Nagy szerencsénk volt, mert olyan támogatóra találtunk, aki hozta a barátait is, és a falunak és nekünk is szoros kapcsolatunk alakult ki velük. Juhász Jánosra gondolok, a szegedi ügyvédre, akinek a szegedi és a kézdivásárhelyi Rotary Klub támogatását köszönhetjük, de segített a soproni Lions Klub is. Említett szervezetek és sok magánszemély adományából gyűlt össze az összeg, amivel megvásároltuk a telket és a házat a csűrrel. A házat felújítottuk, lett egy jó szolgálati lakás, a csűrt átépítettük közösségi teremmé, és hozzátoldottunk egy osztálytermet, fent pedig hálószobák vannak. A stafétabotot a kézdivásárhelyi Bardocz Noémi és a kosteleki Vaszi Levente, valamint felesége, Vaszi Médea vette át a Ferencz házaspártól. Az iskolában Noémi korosztályonként négy csoportban tartja a magyarórákat összesen negyvenhét gyermeknek. „Ez a kihívás jó dolog. Nagyon szeretek tanítani, tanítóképzőbe jártam négy éven keresztül, most végzem Kolozsváron az egyetemet, és szeretném folytatni továbbra is. Kosteleken tanítva tanulok. Rengeteg szeretetet kapok a gyermekektől, törődést, megbecsülést, tiszteletet, s ami a legfontosabb, itthon érzem magam.” Az óvodában Vrencsán Adél tizenkét magyar gyermeket tanít, itt nincsenek magyarórák, az oktatás nyelve kötelezően román. A Vrencsán család hamar felismerte, kisfiuk különösen érdeklődik a népzene iránt, az édesanya meséli, hogy elsőáldozó volt, harmadikos, kérte a hegedűt, s akkor megvették neki a hangszert.
– Timár Viktor bácsinál kezdte meg a tanulást, másfél évet jártak a Hidegségbe, s aztán Antal Zoltánnál (Vak Zoli) is tanult – ezt már Vrencsán Jenő, Dávid édesapja mondja, a nagymama pedig közbeszól, hogy „régebb senki még igénybe sem vette a magyar nyelvet, most, hál’ istennek, mind beszélik, s táncolnak is, a gyermekek a csűrben, a nagyobbak a Szellő Néptáncegyüttesben. Fekete Mária énekes asszony hírében áll a faluban, ő még emlékszik a régi kosteleki muzsikusokra, Vrencsán Gergelyre, Almási Demeterre, Vrencsán Tódorra, a gyepecei Gyisza Lászlóra, jelenleg pedig unokája, a tizennégy éves Vrencsán Dávid, a vele egykorú Váta Gábor és a még kisebb Kiss Árpád alkotják a kosteleki zenekart.
Élet a csűrben
Vaszi Levente nevét sokan megismerték a Fölszállott a páva tehetségkutató versenyből, idén ő nyerte a közönség díját, de azt kevesebben tudják, hogy a kosteleki gyermekek tanító bácsija kitől tanulta a szép énekeket.
– Nálunk bodega volt örökké, most es az van édesanyáméknak, s oda jártak az emberek, s énekeltek, s az unokatestvéremvel, Attilával még pénzt es csináltunk abból, hogy az emberek énekeltettek münköt. Most, ahogy hazakerültem, eljárok az öregekhez és tanulok. Tankó Anna néni, dédnagymamám testvére, Vrencsán Ilonka nagymamám és Fekete Márika néni nagy énekesek, tőlük tanultam többek között. Nagyon szívesen adják, sokszor nem kell menjek, hogy faggassam őköt, megkérdik, hogy ezt az éneket tudod-e, s szívesen adják. Gyúrják reám szinte, hogy tessék, vigyétek, tanuljátok meg, mert ki tudja, mi van hátra, s ne vesszenek el – meséli énekestudománya forrásvidékét Vaszi Levente. A magyar oktatási programról úgy tartja, Kosteleknek erre volt szüksége, hogy felébredjenek a hagyományok, „hogy az anyanyelvünköt és a második anyanyelvünköt, a népzenét, a népdalt megtarthassuk. Amíg Andrásék nem jöttek, addig is megvoltak, de nem éltek vélük annyira.”
Most viszont élnek, sőt, annyira él a tánc, a zene Kosteleken, hogy Vaszi Levente tanítványai és a Ferencz Andrásék által elindított Szellő Néptáncegyüttes (2012-ben a Fölszállott a páva legjobb határon túli produkciója díját nyerte) szinte az egész falut megmozgatja. És nem csak, hisz nemrég itt tartották a XI. Szeret menti népdalvetélkedőt, amelyre huszonnyolc moldvai csángó faluból érkeztek dalos pacsirták.
A hatvannál is több kicsi és nagyobbacska énekest látván, a pusztinai Nyisztor Ilona lapunknak azt mondta, „ha ők ismerik ezeket az énekeket, akkor nem veszünk el, van jövőnk”. Sebestyén Márta Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas népdalénekes, előadóművész, a Szeret menti népdalvetélkedő zsűrijének elnöke, aki a hetvenes évek végén egy kétéves kislánytól hallotta először Gyimesközéplokon a Kosteleki keskeny palló, ott rúgott meg a csángó ló kezdetű dalt, ami meghatározó volt számára a gyimesi dalok szeretetében, a Háromszéknek úgy vélekedett, hogy „joggal féltették és mentették ezeket a csodálatos dalokat Bartókék, és negyven évig joggal féltettük mi a kommunista időkben. Sokak munkája kellett ahhoz, hogy most örömmel tapasztaljuk, itt van ez a sok-sok csillogó szemű gyermek, akiknek ez természetes, és örömmel, boldogan vállalják, büszkék rá.” Hamar Dánielt, a Muzsikás együttes Kossuth-díjas népzenészét, a vetélkedő zsűritagját is megkérdeztük Kosteleken átélt érzéseiről. „Kérdezgetik tőlünk, amikor a világot járjuk, hogy miért Erdélyből, Gyimesből, Moldvából hoztok zenét, és mondjuk, hogy ott több maradt meg, mint az egész Magyarországon. Nagyon hálásak vagyunk, hogy ezt megtanulhattuk, és hiszem, hogy ma alternatív életmódot jelent a népi kultúrában élni, lehetőség arra, hogy így éljünk teljes életet, méghozzá, valószínű, egészségesebb életet.”
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Amíg a település Csík vármegyéhez tartozott, Kostelek csupán annyiban különbözött bármelyik csíki, gyimesi falutól, hogy lakossága egyrészt a madéfalvi veszedelemkor menekült ide a kötelező katonai szolgálat elől, másrészt Moldva felől is érkeztek görög katolikus román szökevények, aminek hatására szinte a teljes lakosság görög katolikus vallású volt egészen addig, amíg a kommunista hatalom azt beszüntette.
Helyét a római katolikus és ortodox vallás vette át, s bár a falu szinte teljes egészében magyar, a két egyház között majdnem fele-fele arányban oszlik meg a lakosság, még családon belül is előfordul, hogy egyik testvér római katolikus, másik ortodox. A katolikus templomot 1946-ban szentelték fel Szűz Mária Szeplőtelen Szíve tiszteletére, oltárán ma is látható a csíksomlyói Szűz Mária-szobor kicsinyített mása, az öregek pedig arra is emlékeznek, hogy 1949-ben itt bérmált Márton Áron püspök. Erőltetés nélkül
A magyar nyelv ötvenéves száműzetés után tért vissza az iskolába, akkor is csupán heti három órára a moldvai magyar oktatási program részeként. Korábban az 1978-tól Kosteleken szolgált, idén februárban elhunyt Salamon Antal atya tanította a gyermekeket magyarul írni-olvasni a plébánián tartott hittanórákon. A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége 2005-ben alkalmazott két magyar tanárt a faluban, a sepsiszentgyörgyi Imreh Évát és a szárhegyi Ferencz Andrást, akik úgy tartják, erőltetés nélkül fogtak hozzá a kostelekiek magyar identitásuk megerősítéséhez. Imreh Éva: Szerintem sokkal gyorsabban történt itt változás, s ezen mi csodálkoztunk a legjobban. Mi sosem erőltettük, hogy ki román, ki magyar. A gyermekek például addig a román manele-zenét hallgatták, és amikor kezdtük tanulni a néptáncokat, nagyon rövid idő alatt rákaptak, szerették, megérezték, hogy ez az övék. A bulikban aztán ezeket az újromán zenéket saját maguktól teljesen kizárták. A felnőttek pedig beszélgetéseink révén és azáltal, amit mi képviseltünk, szintén visszatértek gyökereikhez. Látták, hogy a kettő nem zárja ki egymást, tehát a román is megfér, de attól még lehetnek magyarok. Persze, azért a román nyelv presztízse megmaradt, de már nem tartották kizáró jellegűnek. Az identitás egyik része a kérdésnek, de úgy érzem, hogy maga a közösség is alakult, hogy tegyen magáért valamit.
Az indulásban nagyon sokat segített Salamon Antal plébános. Az elején a magyar oktatás is jelen volt a plébánián a kicsi kápolnában a templom mellett. Mindent elmondott a faluról, miként kell hozzáállni, hogy nem szabad erőltetni dolgokat, vagy hogy milyen a mentalitás. Emberileg is sokat kaptunk tőle, az az igazság, hogy hiányzik.
Ferencz Andrást fiatal kora ellenére tanító bácsiként emlegetik a faluban, többen úgy tartják, ha ők ketten Imreh Évával nem lettek volna, Kostelek még nem tért volna magához a fél évszázados magárahagyottságból. – Sok mindent kaptunk tőlük, megismertettek a népi hagyományokkal, s szerintem, ha nem jöttek volna a tanár bácsiék, nem tudtuk volna, hogyan táncoljunk, énekeljünk – mondta ottjártunkkor Szőcs Beáta, akinek véleményét Antal Renáta is megerősítette, mondván: „az iskolában a magyar a kedvencem, a tanár bácsiék nélkül ez nem jött volna létre”.
Közösségépítés A tanító házaspár elment a faluból, de kapcsolatuk nem szakadt meg sem Kostelekkel, sem a moldvai magyar oktatási programmal. Ferencz András az időközben a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége gondozására bízott oktatási program szakmai felügyeletét látja el, kosteleki munkájában pedig azt tartja a legnagyobb elégtételének, hogy „sikerült közösséggé kovácsolni a falut, a gyermekekből és a fiatalokból baráti társaság vált, ami addig nem nagyon volt jellemző, főleg a hetvenes évektől errefelé. Azelőtt a kalákaszellem, a közösség összetartása megvolt, utána szétbomlott. Köszönhetően valószínűleg annak is, hogy az emberek kezdtek máshol dolgozni, kezdett nőni az anyagi különbség a falusiak között, és ide is eljutottak olyan civilizációs eszközök, mint a televízió, internet, ami nem igazán tesz jót ezeknek a zárt közösségeknek. De úgy tűnik, csak egy szikra kellett, hogy e munka folytatódjék. A befogadás, amivel itt találkoztam, régebb a nagycsaládnak volt csak sajátossága, s a mai világban egyre ritkább.”
A két tanító öt évig lakott különböző szolgálati lakásokban, heti három magyarórát tartottak csoportonként az iskolában és délutáni foglalkozásokat egy-egy szobácskában. 2009-ben felépült a kényelmes tanári lakás, majd az ugyanazon az udvaron lévő csűrből a kostelekiek magyar háza is elkészült. Imreh Éva így emlékszik az építkezésre:
– Nagy szerencsénk volt, mert olyan támogatóra találtunk, aki hozta a barátait is, és a falunak és nekünk is szoros kapcsolatunk alakult ki velük. Juhász Jánosra gondolok, a szegedi ügyvédre, akinek a szegedi és a kézdivásárhelyi Rotary Klub támogatását köszönhetjük, de segített a soproni Lions Klub is. Említett szervezetek és sok magánszemély adományából gyűlt össze az összeg, amivel megvásároltuk a telket és a házat a csűrrel. A házat felújítottuk, lett egy jó szolgálati lakás, a csűrt átépítettük közösségi teremmé, és hozzátoldottunk egy osztálytermet, fent pedig hálószobák vannak. A stafétabotot a kézdivásárhelyi Bardocz Noémi és a kosteleki Vaszi Levente, valamint felesége, Vaszi Médea vette át a Ferencz házaspártól. Az iskolában Noémi korosztályonként négy csoportban tartja a magyarórákat összesen negyvenhét gyermeknek. „Ez a kihívás jó dolog. Nagyon szeretek tanítani, tanítóképzőbe jártam négy éven keresztül, most végzem Kolozsváron az egyetemet, és szeretném folytatni továbbra is. Kosteleken tanítva tanulok. Rengeteg szeretetet kapok a gyermekektől, törődést, megbecsülést, tiszteletet, s ami a legfontosabb, itthon érzem magam.” Az óvodában Vrencsán Adél tizenkét magyar gyermeket tanít, itt nincsenek magyarórák, az oktatás nyelve kötelezően román. A Vrencsán család hamar felismerte, kisfiuk különösen érdeklődik a népzene iránt, az édesanya meséli, hogy elsőáldozó volt, harmadikos, kérte a hegedűt, s akkor megvették neki a hangszert.
– Timár Viktor bácsinál kezdte meg a tanulást, másfél évet jártak a Hidegségbe, s aztán Antal Zoltánnál (Vak Zoli) is tanult – ezt már Vrencsán Jenő, Dávid édesapja mondja, a nagymama pedig közbeszól, hogy „régebb senki még igénybe sem vette a magyar nyelvet, most, hál’ istennek, mind beszélik, s táncolnak is, a gyermekek a csűrben, a nagyobbak a Szellő Néptáncegyüttesben. Fekete Mária énekes asszony hírében áll a faluban, ő még emlékszik a régi kosteleki muzsikusokra, Vrencsán Gergelyre, Almási Demeterre, Vrencsán Tódorra, a gyepecei Gyisza Lászlóra, jelenleg pedig unokája, a tizennégy éves Vrencsán Dávid, a vele egykorú Váta Gábor és a még kisebb Kiss Árpád alkotják a kosteleki zenekart.
Élet a csűrben
Vaszi Levente nevét sokan megismerték a Fölszállott a páva tehetségkutató versenyből, idén ő nyerte a közönség díját, de azt kevesebben tudják, hogy a kosteleki gyermekek tanító bácsija kitől tanulta a szép énekeket.
– Nálunk bodega volt örökké, most es az van édesanyáméknak, s oda jártak az emberek, s énekeltek, s az unokatestvéremvel, Attilával még pénzt es csináltunk abból, hogy az emberek énekeltettek münköt. Most, ahogy hazakerültem, eljárok az öregekhez és tanulok. Tankó Anna néni, dédnagymamám testvére, Vrencsán Ilonka nagymamám és Fekete Márika néni nagy énekesek, tőlük tanultam többek között. Nagyon szívesen adják, sokszor nem kell menjek, hogy faggassam őköt, megkérdik, hogy ezt az éneket tudod-e, s szívesen adják. Gyúrják reám szinte, hogy tessék, vigyétek, tanuljátok meg, mert ki tudja, mi van hátra, s ne vesszenek el – meséli énekestudománya forrásvidékét Vaszi Levente. A magyar oktatási programról úgy tartja, Kosteleknek erre volt szüksége, hogy felébredjenek a hagyományok, „hogy az anyanyelvünköt és a második anyanyelvünköt, a népzenét, a népdalt megtarthassuk. Amíg Andrásék nem jöttek, addig is megvoltak, de nem éltek vélük annyira.”
Most viszont élnek, sőt, annyira él a tánc, a zene Kosteleken, hogy Vaszi Levente tanítványai és a Ferencz Andrásék által elindított Szellő Néptáncegyüttes (2012-ben a Fölszállott a páva legjobb határon túli produkciója díját nyerte) szinte az egész falut megmozgatja. És nem csak, hisz nemrég itt tartották a XI. Szeret menti népdalvetélkedőt, amelyre huszonnyolc moldvai csángó faluból érkeztek dalos pacsirták.
A hatvannál is több kicsi és nagyobbacska énekest látván, a pusztinai Nyisztor Ilona lapunknak azt mondta, „ha ők ismerik ezeket az énekeket, akkor nem veszünk el, van jövőnk”. Sebestyén Márta Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas népdalénekes, előadóművész, a Szeret menti népdalvetélkedő zsűrijének elnöke, aki a hetvenes évek végén egy kétéves kislánytól hallotta először Gyimesközéplokon a Kosteleki keskeny palló, ott rúgott meg a csángó ló kezdetű dalt, ami meghatározó volt számára a gyimesi dalok szeretetében, a Háromszéknek úgy vélekedett, hogy „joggal féltették és mentették ezeket a csodálatos dalokat Bartókék, és negyven évig joggal féltettük mi a kommunista időkben. Sokak munkája kellett ahhoz, hogy most örömmel tapasztaljuk, itt van ez a sok-sok csillogó szemű gyermek, akiknek ez természetes, és örömmel, boldogan vállalják, büszkék rá.” Hamar Dánielt, a Muzsikás együttes Kossuth-díjas népzenészét, a vetélkedő zsűritagját is megkérdeztük Kosteleken átélt érzéseiről. „Kérdezgetik tőlünk, amikor a világot járjuk, hogy miért Erdélyből, Gyimesből, Moldvából hoztok zenét, és mondjuk, hogy ott több maradt meg, mint az egész Magyarországon. Nagyon hálásak vagyunk, hogy ezt megtanulhattuk, és hiszem, hogy ma alternatív életmódot jelent a népi kultúrában élni, lehetőség arra, hogy így éljünk teljes életet, méghozzá, valószínű, egészségesebb életet.”
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. április 9.
Ervin atya kálváriája
„Eltelt a nagyhét, az egyház hivatalos kálváriája. A nagypéntek is eltelt, amely után húsvét következik. Az én ügyemben azonban már két éve tart a kálvária, s még mindig csak remény a feltámadás” – így válaszolt Ervin atya, ferences szerzetes arra a kérdésre, miért nincs hír arról a napelemes beruházásról, melyet már tavaly be kellett volna üzemelni. A csíksomlyói ferences kolostorban élő szerzetes elmesélte a beruházás históriáját, hogy „az okosak tanuljanak az én káromon”.
– Honnan kezdődik a történet, egyáltalán egy szerzetes hogyan került kapcsolatba a napenergiás áramfejlesztéssel?
– 2013 tavaszán megjelent egy spanyol cég, felajánlotta a szárhegyi vezetőségnek, hogy a határban száz hektáron hajlandó egy nagy befektetést végezni, fotovoltaikus parkot létrehozni, amennyiben ezzel egyetértenek. Én is felkaptam a fejemet, sokat olvastam a napelemes áramfejlesztésről, és elmentem arra a gyűlésre, amelynek döntenie kellett, elfogadják-e az ajánlatot. A tulajdonosok csak bérbe kellett volna adják földjüket, évente négyszáz eurós bérleti díjért hektáronként. Ez kétszerese az APIA adta területalapú támogatás összegének.
– Akkor a kecsegtetőnek tűnő ajánlat ellenére eléggé megoszlott a községlakók véleménye. Ön melyik táborhoz tartozott?
– Nekem már voltak róla ismereteim a napelemes rendszerekről, egy kolozsvári rokonomnál is érdekelődtem, aki energetikai főmérnök. De voltak információim Németországból is, így amikor a spanyol befektető engem is megkeresett, egyből érdeklődést mutattam a lehetőség iránt. Arra gondoltam, hogy provinciai szinten ki tudjuk fizetni a 100-120 ezer euró értékű befektetést, a létesítmény pedig ott lesz a szárhegyi ferences kolostor kertjében. A tervet tanulmányozásra átadtam a vezetőségemnek, tárgyaltunk róla, ki is mérték a kertünkben a területet, azonban a műemlékvédelem nem egyezett bele, mert igen közel van a műemlék templomhoz. Kútba esett a terv.
– Tulajdonképpen ekkor vette kézbe az ügyet ön, hogy saját vagyonából ruházzon be...
– Jött egy ötletem. Van nekem a káposztáskertben egy megfelelő területem, megcsinálom én magam. Be merem fektetni a családomnak, az őseimnek a teljes vagyonát, és megcsinálom saját nevem alatt. Azt is elárulom, hogy nemcsak a család birtokait fektettem be. Kincses Előd segítségével Kolozsváron megnyertem a Szoboszlay-per megsemmisítését és a kártalanítást. Nem is reméltem, hogy valaha én kártalanítást kapok. Hárman élünk még, ketten tanúskodtunk, és Uram Isten, nem is merem kimondani, százezer euró körül kaptunk. Egyetlen eurót sem tettem félre, befektettem. Úgy gondoltam, az áramfejlesztő jövedelmét a szárhegyi szegény, jó viseletű, szorgalmas gyermekek taníttatására szánom a Kájoni Akadémia Alapítványon keresztül. Úgy számoltam, öt esztendő alatt kihozza a létesítmény a befektetett összeget, utána a rendszer legalább 20-25 évig termelni fog, és minden hónapban legalább 10 ezer lej hasznot hoz, ami 3-4 gyermek taníttatásához elegendő. Meg voltam győződve, hogy ez a beruházás remek. Meg is mondtam a bankigazgatómnak: ő öt százalék kamatot ad a pénzemre, én pedig tizenötöt tudok termelni. Tönkre fogom tenni a bankot. Jól vagyunk az igazgatóval, megkísérelhettem a tréfát.
– Ekkor úgy tűnt, a beruházás sínre került. Ma már tudjuk, hogy csak ezután kezdődött igazán a kálváriája. Mi történt?
– A kolostorral felbontottam a szerződést, én visszafizettem a már befektetett pénzt, és újabb tárgyalásokat kezdtem a céggel. A kolostorral 2013. április 2-án kötöttük a szerződést, én pedig július 6-án. Rögtön meg is indult az építkezés. Időközben a szerződés értelmében a menedzsernek kellett volna intéznie az összes dokumentumot, ugye, én természetesen nem voltam erre képes. Ő vállalta is minden hivatalos akta intézését. Isten tudja, hogy ennek érdekében hányszor voltunk közjegyzőnél, össze sem lehet számolni, hány papírt írtunk alá. Örvendtem, hogy haladunk, mentem mindennap, ahová vittek. A papírokkal együtt intézték az építkezést is. Szépen haladtunk, el is érkeztünk augusztus 3-ig, amikor a szerződés értelmében a bekötésnek meg kellett volna történnie. Éppen azon a napon a kolostort és Szárhegyet el kellett hagynom. Nem is gondoltam akkor arra, hogy ilyen érdekeim is fűződnek Szárhegyhez. Csíksomlyóról közbe-közbe érdeklődtem, mennyit termel a rendszer. Azt válaszolták, hogy kedden be fogják kötni. Aztán hogy a következő kedden, de biztos, mert már a kábelt is kihúzták, tíz centiméter hiányzott az országos áramszolgáltató rendszere és az én létesítményem között. Aztán sok kedd következett, én nem értettem, mi a helyzet. Közben egy másik oldalról is vihar keletkezett.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro
„Eltelt a nagyhét, az egyház hivatalos kálváriája. A nagypéntek is eltelt, amely után húsvét következik. Az én ügyemben azonban már két éve tart a kálvária, s még mindig csak remény a feltámadás” – így válaszolt Ervin atya, ferences szerzetes arra a kérdésre, miért nincs hír arról a napelemes beruházásról, melyet már tavaly be kellett volna üzemelni. A csíksomlyói ferences kolostorban élő szerzetes elmesélte a beruházás históriáját, hogy „az okosak tanuljanak az én káromon”.
– Honnan kezdődik a történet, egyáltalán egy szerzetes hogyan került kapcsolatba a napenergiás áramfejlesztéssel?
– 2013 tavaszán megjelent egy spanyol cég, felajánlotta a szárhegyi vezetőségnek, hogy a határban száz hektáron hajlandó egy nagy befektetést végezni, fotovoltaikus parkot létrehozni, amennyiben ezzel egyetértenek. Én is felkaptam a fejemet, sokat olvastam a napelemes áramfejlesztésről, és elmentem arra a gyűlésre, amelynek döntenie kellett, elfogadják-e az ajánlatot. A tulajdonosok csak bérbe kellett volna adják földjüket, évente négyszáz eurós bérleti díjért hektáronként. Ez kétszerese az APIA adta területalapú támogatás összegének.
– Akkor a kecsegtetőnek tűnő ajánlat ellenére eléggé megoszlott a községlakók véleménye. Ön melyik táborhoz tartozott?
– Nekem már voltak róla ismereteim a napelemes rendszerekről, egy kolozsvári rokonomnál is érdekelődtem, aki energetikai főmérnök. De voltak információim Németországból is, így amikor a spanyol befektető engem is megkeresett, egyből érdeklődést mutattam a lehetőség iránt. Arra gondoltam, hogy provinciai szinten ki tudjuk fizetni a 100-120 ezer euró értékű befektetést, a létesítmény pedig ott lesz a szárhegyi ferences kolostor kertjében. A tervet tanulmányozásra átadtam a vezetőségemnek, tárgyaltunk róla, ki is mérték a kertünkben a területet, azonban a műemlékvédelem nem egyezett bele, mert igen közel van a műemlék templomhoz. Kútba esett a terv.
– Tulajdonképpen ekkor vette kézbe az ügyet ön, hogy saját vagyonából ruházzon be...
– Jött egy ötletem. Van nekem a káposztáskertben egy megfelelő területem, megcsinálom én magam. Be merem fektetni a családomnak, az őseimnek a teljes vagyonát, és megcsinálom saját nevem alatt. Azt is elárulom, hogy nemcsak a család birtokait fektettem be. Kincses Előd segítségével Kolozsváron megnyertem a Szoboszlay-per megsemmisítését és a kártalanítást. Nem is reméltem, hogy valaha én kártalanítást kapok. Hárman élünk még, ketten tanúskodtunk, és Uram Isten, nem is merem kimondani, százezer euró körül kaptunk. Egyetlen eurót sem tettem félre, befektettem. Úgy gondoltam, az áramfejlesztő jövedelmét a szárhegyi szegény, jó viseletű, szorgalmas gyermekek taníttatására szánom a Kájoni Akadémia Alapítványon keresztül. Úgy számoltam, öt esztendő alatt kihozza a létesítmény a befektetett összeget, utána a rendszer legalább 20-25 évig termelni fog, és minden hónapban legalább 10 ezer lej hasznot hoz, ami 3-4 gyermek taníttatásához elegendő. Meg voltam győződve, hogy ez a beruházás remek. Meg is mondtam a bankigazgatómnak: ő öt százalék kamatot ad a pénzemre, én pedig tizenötöt tudok termelni. Tönkre fogom tenni a bankot. Jól vagyunk az igazgatóval, megkísérelhettem a tréfát.
– Ekkor úgy tűnt, a beruházás sínre került. Ma már tudjuk, hogy csak ezután kezdődött igazán a kálváriája. Mi történt?
– A kolostorral felbontottam a szerződést, én visszafizettem a már befektetett pénzt, és újabb tárgyalásokat kezdtem a céggel. A kolostorral 2013. április 2-án kötöttük a szerződést, én pedig július 6-án. Rögtön meg is indult az építkezés. Időközben a szerződés értelmében a menedzsernek kellett volna intéznie az összes dokumentumot, ugye, én természetesen nem voltam erre képes. Ő vállalta is minden hivatalos akta intézését. Isten tudja, hogy ennek érdekében hányszor voltunk közjegyzőnél, össze sem lehet számolni, hány papírt írtunk alá. Örvendtem, hogy haladunk, mentem mindennap, ahová vittek. A papírokkal együtt intézték az építkezést is. Szépen haladtunk, el is érkeztünk augusztus 3-ig, amikor a szerződés értelmében a bekötésnek meg kellett volna történnie. Éppen azon a napon a kolostort és Szárhegyet el kellett hagynom. Nem is gondoltam akkor arra, hogy ilyen érdekeim is fűződnek Szárhegyhez. Csíksomlyóról közbe-közbe érdeklődtem, mennyit termel a rendszer. Azt válaszolták, hogy kedden be fogják kötni. Aztán hogy a következő kedden, de biztos, mert már a kábelt is kihúzták, tíz centiméter hiányzott az országos áramszolgáltató rendszere és az én létesítményem között. Aztán sok kedd következett, én nem értettem, mi a helyzet. Közben egy másik oldalról is vihar keletkezett.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro