Egy „százkezű miniszter” élete és munkássága
Nagyvárad – Hegedüs Sándor, a százkezű politikus a címe annak a több mint 600 oldalas kötetnek, melyet péntek délután, a Partiumi Keresztény Egyetem Bartók-termében mutattak be szerkesztői és írói.
A Partiumi Magyar Művelődési Céh és a Partiumi Kersztény Egyetem által szervezett könyvbemutatón Pálfi József lelkipásztor köszöntötte az egybegyűlteket, majd Tőkéczki László történész, a kötet egyik szerzője szólalt fel. Elmondta: a kötet elsődleges szerzője Kovács László, aki – amint arról a későbbiekben ő maga is beszámolt – egy budai villa pincéjében fedezte fel a több mint fél évszázadon át lezártan álló utazóládákban rejlő családi hagyatékot, mely Hegedüs Sándortól származó, illetve rá vonatkozó dokumentumokat tartalmazott. Ennek alapján körvonalazódott a könyv kiadásának a gondolata, melyet Kövér László házelnök is bátorított, mivel, mint mondta, szándékában áll a magyar politikusok nagyjaival foglalkozni.
Krisztusi eszmék
A könyvben Hegedüs Sándornak a politikai és újságírói pályafutását egyaránt bemutatják és az olvasók dunántúli főgondnoki tevékenységét is megismerhetik. Amint a Kövér László által írt előszóban olvasható, bár képviselőtársai között fiatalnak számított, magas szintű képzettségének és munkabírásának köszönhetően közel negyed évszázadon keresztül a pénzügyi bizottság tagja, majd 1899-től kereskedelemügyi miniszter volt. „Hegedüs Sándor ráadásul úgy volt specialista az általa művelt területeken, hogy párhuzamosan végzett politikai, egyházi, tudományos, társadalmi és pénzintézeti tevékenységei nemhogy hátráltatták egymást, hanem kölcsönös kreatív motivációt jelentettek számára.” – áll az előszóban.
Tőkéczki László az akkori magyar liberalizmus sajátosságaira is kitért, s arra hogy Hegedüs Sándor krisztusi eszmekörben gondolkodott, „biblikus módon krisztusi szociálpolitikai elveket fogalmazott meg”. Magyarország abban az időszakban európai szellemiségű ország volt, Nagyvárad pedig Magyarország egyik élcsapatát jelentette, hangzott el. Hegedüs Sándor mértékadó politikusként volt ismert, a korszak „rossznyelvű” újságírói is becsülték tevékenységét, „százkezű miniszter” volt sajtóbeli jellemzője. Klasszikus házasságban élt, jómódú ember lett, de vagyonát nem úgy szerezte, hogy azért szégyenkeznie kellett volna.
Alkufolyamatok
Szász Zoltán történész, a könyv egyik szerkesztője ismertette a székely eredetű kolozsvári református család gyermekeként született Hegedüs Sándor pályafutását, kitérve arra is: Ausztria és Magyarország együttműködését kemény alkufolyamatok jellemezték, az akkori belpolitikai küzdelmek megismerése pedig napjainkban is tanulságul szolgálhat. Egyúttal bizonyíték arra, hogy szorongatott helyzetekben is keresni lehet a fejlesztés útjait – Hegedüs tevékenysége pedig „tanúság az elvhűség és a rugalmasság felelősséggel teli összeegyeztetzetőségéről.”– írja a bevezetőben a történész. A több mint hatszáz oldalas kötet, melyet 46 lejért lehetett megvásárolni a rendezvényen, a budapesti Argumentum kiadó gondozásában jelent meg, melynek tulajdonosa, Láng József szintén jelen volt. Mint megtudtuk, Nagyvárad után a kötetet Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen és Kolozsváron is bemutatják.
Neumann Andrea
Kiegészítés: Hegedüs Sándor /Kolozsvár, 1847. ápr. 22. - Budapest, 1906. dec. 28/ kereskedelemügyi miniszter 1899-től 1902-ig.
erdon.ro

Hegedűs Sándor ébresztése
Szombat délután, ezen a művelődési és tudományos programoktól, megemlékezésektől zsúfolt délutánon a Deus Providebit házban túl kevesen voltunk egy ugyancsak színvonalas könyvbemutatóhoz. A szervezők (Kirsch Attila-Cseh Gábor) Szász Zoltán és Tkéczki László ismert történészeket hívták meg, hogy bemutassák a Katona Tamás és Szász Zoltán által összeállított vaskos és alapos pályakép- és dokumentumkötetet. Főszereplője Hegedűs Sándor (l847–1906), a kolozsvári születésű országgyűlési képviselő, egykor (1899–1902) közlekedési és iparügyi miniszter, "az ezerkezű politikus", ahogyan Mikszáth Kálmán nevezte tehetséges, kedves kartársát, a tevékeny és sok mindenhez ért, az iparosodó ország sorsát szívén visel politikust.
Hegedűs nem tartozik a nagyon ismert, ma úton- útfélen idézett és megidézett történelmi személyiségek közé. Alakját befedte a feledés és a diktált felejtés. A maga korában azonban fontos ember volt, hiszen évtizedeken keresztül mutatta be a Sándor utcai parlamentben Magyarország költségvetését. Azon kevés magyar vezet politikusok közé tartozik, akik értettek a pénzügyekhez, átláttak a liberális kapitalizmus szövevényén, amelynek maguk is hívei voltak. A Széll Kálmánok és Baross Gáborok sorához, korához tartozott.
Aktív újságíróként szerzett nevet, (szak)tekintélyt magának, s innen lépett át a politikai pályára, amely számára nem volt se síkos, se kényelmetlen, természetesen viselkedett minden pontján, hiszen született problémamegoldó, megoldást keres alkat volt. Ez jól kivehet abból a kötetből, melynek címe Hegedűs Sándor, az ezerkezű politikus, s amelynek hat tanulmányából (Kolozsvári József, Újvári Gábor, Nyikos László, Kárbin Ákos, Tkéczki László, Milisits Máté) az életút és a tevékenységi körök, az egyházpolitikus (református főgondnok), a gazdaságirányító, a közlekedést korszerűsít, a hídépítő (Erzsébet és Margit híd), a nagy koncepciójú realista miniszter, a honatya portréja bontakozik ki. A kötethez bő cikkgyűjtemény (Hegedűs több mint 5000 újságcikket, tanulmányt, jegyzetet, vitairatot írt, több könyv szerzője), dokumentumsorozat és fényképalbum csatlakozik. Ez annál is fontosabb, mert a Magyar Országos Levéltár 1956-os veszteségei között van a minisztérium irattárának egy része is.
És itt jön a véletlen, a hihetetlen szerencse. 2011-ben egy budai társasház felújítása során egy lezárt pincerész felnyitására is sort kellett keríteni. Az egy idősebb, 70 fölötti hölgy tulajdonát képezte. Ebben a pincében találtak rá hét nagy utazóládára, melyekben Hegedűs Sándor irat- és képhagyatéka állott elrendezve. Az idős hölgy a dédunokája volt Hegedűsnek, ám az iratokat még a politikus lánya, Hegedűs Loránt (nem rokona a ma él debreceni püspöknek!) pénzügyminiszter húga rendezte el, rakosgatta időrendbe és ragasztotta füzetekbe a Hon állandó munkatársa, az akadémikus, számos gazdasági és tudományos társaság elnökének cikkeit és a róla szóló dokumentumokat. A ládákat az ötvenes évek elején szállította át a család a Hunyadi téri házból, ahol a család élt, Budára, és ötven évig zavartalanul hevertek az ismeretlenségben.
A dokumentumokba először belekukkantó Kovács László mérnök felismerte a lelet értékét, és eljuttatta Katona Tamás ismert had- és Budapest-történészhez, akit csak a halál akadályozott meg abban, hogy befejezze a kötet szerkesztését. Így az Szász Zoltánra, a dualizmus kori történetünk ismert szakemberére, a történetíróra maradt, aki elszavazta is egyúttal.
A kötetet az Argumentum könyvkiadó (az MTA egyik utódkiadója) jelentette meg, a kiadó vezetője, Láng József is elkísérte kötetismertet társait, és a könyv születéséről és jelentségéről beszélt.
Hegedűs ébresztése abba a történészi munkasorba illeszthet be, amely az utóbbi negyedszázadban kezdődött el, s amelyben a magyar politikatörténet és gazdasági história vezéregyéniségeit, a 19. század forradalom és szabadságharc utáni korszakát igyekszik át- és megvilágítani, felszedve a korábbi történetírás "társadalomtörténeti" fedőlapjait, amely csak az osztályharc szempontjából mérlegelte a magyar polgárság, a soknemzetiségű ország történetének egyik legsikeresebb korszakát, és igyekezett azt elfedni, hogy annál hamisabb ragyogásával vakítson a Rákosi–Kádár-korszak.
Sebestyén Mihály
Népújság (Marosvásárhely)

Tizenhárom év a Szabadságnál, tizenhárom év távlatából
Dózsa Sándor: „Elégtétel számomra, hogy ezt az életpróbát teljesíteni tudtam”
Néhány hónap híján kerek ötven éven át dolgozott Dózsa Sándor a Kolozsvári magyar napilap Jókai (Napoca) utca 16. szám alatti szerkesztőségében és előtte rövid ideig a Hegedűs Sándor (Gheorghe Şincai) utca 17. szám alatt: 1953-tól 1989-ig az Igazság munkatársa volt, majd a „nulladik” naptól fogva a Szabadságé, aztán 2003-ban vonult vissza végérvényesen. Szerkesztőségi titkárként éppen szolgálatos volt 1989. december 22-én, a belső szabályzat szerint neki kellett megterveznie, előkészítenie a másnapi lapot. Azonban már nem az Igazság soron következő számát igazgatta, hanem a Szabadság első lépéseit, közösen mindazokkal, akik a bizonytalan helyzet ellenére sem mondtak le a kitartásról és a lelkesedésről, arról a szilárd meggyőződésről, hogy Kolozsvár magyarsága nem mAradhat magyar nyelvű napilap nélkül. Annak ellenére, hogy betegségei miatt egy ideje nem nagyon jár ki Fürdő (Cardinal Iuliu Hossu) utcai otthonából, továbbra is figyelemmel követi a Szabadság mindennapjait; bár tevőlegesen már nem tud besegíteni a lap szerkesztésébe, hűséges olvasóként nap mint nap elolvassa a különböző anyagokat. Rögtön igent mondott, amikor megkértem, hogy beszélgessünk a lap történetéről, idézzük fel az elmúlt 26 évet. Nem véletlen, hogy időnként elkalandoztunk, és korábbi eseményekről, az Igazságos időkről is szót ejtettünk, elvégre ezek is szerepet játszottak abban, hogy a 86 éves nyugalmazott újságíró azt vallja, megérte dolgozni, s boldogan nyugtázza: „Elégtétel számomra, hogy ezt az életpróbát teljesíteni tudtam”.
– Az évek során sokféle vélemény elhangzott a Szabadság születéséről, az elképzeléseiket egyesek hallomásból vázolták fel, olyasmiket is írtak, amik a valóságban nem történtek meg. A helyzet az, hogy nálunk nem volt forradalom, hogy úgy mondjam, egyébként az országban sem volt, és az sem igaz, hogy a szerkesztőségből bárkit is erőszakkal eltávolítottunk volna. 1990. január elején aztán négy személynek bontottuk fel a munkaszerződését: a Koncz Józsefét, a Gocella Istvánét, a Székely Csabáét és a Balla Máriáét.
Koncz József főszerkesztő, akit körülbelül három héttel azelőtt neveztek ki, de még soha nem dolgozott, 1989. december 22-én reggel „véletlenül” előkerült és bejött. Én 21-én szabadnapos voltam, Pálfi Mircea volt éppen a soros szerkesztőségi titkár – de ő sem volt bent, helyette Nagy Károly ugrott be –, így nem tudom, hogy aznap járt-e Koncz a szerkesztőségben. 22-én, amikor észrevette, hogy még csak nem is szólunk hozzá, fogta a táskáját, és átment a román lap, a Făclia főszerkesztőjéhez, hogy nézzék a tévét. Mi ott mAradtunk jó néhányan a régi Igazságosak közül, és elkezdtük megvitatni az elképzeléseket, hozzáfogtunk a másnapi lapszám tervezéséhez.
Emlékszem, hogy később, amikor Pillich Laci nagy idegesen megérkezett, s meglátta a Ceauşescu-képet a falon, rögtön kidobta a főszerkesztői iroda ablakán. Csupán annyit mondott: erre már nem lesz szükség.
– A Szabadságban hét évvel ezelőtt, a húszéves évfordulóra jelent meg Sanyi bácsi Visszapillantás című írása, amelyben így fogalmaz: „1989. december 22-re virradó éjszaka, a városban történt lövöldözések hatása alatt, nemigen aludtam, korábban keltem, indultam a szerkesztőségbe. (…) Lehangolva érkeztem az üres szerkesztőségbe, a Jókai utcára nyíló ablakból néztem a Béke téren gyülekező tüntetőket. Aztán kezdtek bejönni a kollégák, élénken, egymás szavába vágva vitattuk a tapasztaltakat.” MAradjunk kicsit az aznap reggel történteknél, kíváncsi vagyok, hogy is volt ez a megérkezés a szerkesztőségbe, a kollégákkal való találkozás, mi történt tehát aznap a Jókai utca 16. szám alatt?
– Szándékosan indultam el a Főtér felé, hogy lássam, mi a helyzet, egyébként általában a Fürdő–Patak–Bartha Miklós–Hegedűs Sándor útvonalon szoktam menni, úgy 15 perc alatt meg is érkeztem a szerkesztőséghez. Döbbenetes volt a Főtéren áthaladni: a halottakat addigra már elvitték, a vérfoltokat viszont nem lehetett elseperni, ott mAradtak mindenhol, a járdán, az úttesten, az arra járók arcán látszott a rémület. Amikor beértem a szerkesztőségbe, még senki nem volt ott, aztán egyszer csak bejött Koncz elvtárs, és bevonult a sarokszobába, ahonnan rá lehetett látni a Béke térre, a jelenlegi Diákművelődési Házra. Nézte az ablakból a tüntetőket, és azt mormogta magában, félhangosan: „le kéne mondjon!” Látta a tévében, amint Ceauşescu Bukarestben szónokol, őt pedig gyötörte ez az egész helyzet, érezte, hogy olvad a jégtömb a sodródó árban. Nem mondta ki konkrétan, hogy Ceauşescunak kéne lemondania, de rá gondolhatott.
Aztán megérkezett Székely Raymond, Tibori, Orbán Feri és Pillich Laci, majd a többiek, és kezdődött a gyötrődés, az elmélkedés. Érdekes, hogy egyikünk sem azon gyötrődött, hogy miként jutottunk ide, hogyan alakulhatott ki ez az állapot, hanem a pillanatnyi helyzet ismeretében azon gondolkodtunk, hogy mit lépjünk. Végeredményben tehát a főszerkesztő volt az egyetlen, aki elhagyta a szerkesztőséget, anélkül, hogy erre bárki is utasította volna. Önként ment el, nem kellett kirúgni. Volt olyan régebbi kolléga, aki aznap nem jött be. Kivártak egy-két napot, hadd lássák, mi lesz. Talán féltek, hogy lesz valami számonkérés, ki tudja. Amint az utólag kiderült, a nőket azelőtt való nap hazaküldték a szerkesztőség férfi tagjai, úgyhogy nekik nem is volt ott mit keresniük.
– A szerkesztőségi titkári pozíció, amelyet ön akkoriban betöltött, mostanra átalakult, tervező- vagy tördelőszerkesztő lehetne a jelenlegi megfelelője, bár ez nem fedi teljes egészében ugyanazt a munkakört. Hogyan járt el aznap, a másnapi, immár Szabadság-lapszám tervezésekor, illetve miként változott közben a szerkesztőségi hangulat?
– Több volt a szerkesztőségi titkár, mint ma a tördelőszerkesztő, tulajdonképpen a kéziratok átolvasásától az oldalak szerkesztésén át egészen a lap útra bocsátásáig sokféle feladata volt, éjszaka pedig a nyomdában teljesített szolgálatot. 22-én reggel átnéztem a kötelező anyagokat, előfizetés-miegymás, majd az egyik kollégával adott pillanatban azon kezdtünk gondolkodni, hogy vajon mi lesz akkor, ha a régi lapot megszüntetjük, és egy újat kezdünk. Akkoriban csak Kolozsváron hatezer előfizetőnk volt, úgyhogy ezt is figyelembe kellett venni. Aztán a nap folyamán megegyeztünk abban, hogy ha jogilag nem is, de funkcionálisan átvesszük a régi újság hálózatát. Nem törtük szét a falakat, nem vonultunk fel a folyosón, hogy éljen a szabadság vagy ilyesmik. Időnként bejött egy-egy ismerősünk, volt, aki kézirattal keresett meg, egy-egy kis jegyzettel, ezzel-azzal, hogy ha lapot szerkesztünk, lehetőség szerint azt is vegyük figyelembe.
Közben dolgoztak a kollégák, készült a lap, de egyesekben a félsz is ott munkálkodott, a hangulati kétely, hogy vajon jó irányba haladunk-e, nem lesz-e valamiféle hátulütője annak, amit csinálunk. Bizonyos versengés is érződött azzal kapcsolatban, hogy ki irányítsa az alakuló lapot. Ezt persze senki nem mondta ki, a cselekvésből és a hozzáállásból, a beleszólásokból és a kérdésekből viszont következtetni lehetett, hogy ki az a két-három-négy személy, aki adott pillanatban kezébe venné a botkormányt.
Egyébként ahány szoba volt a szerkesztőségben, gyakorlatilag mindenhol megpróbálta valaki valahogyan befolyásolni a hangulatot, hogy ezt vagy azt csináljuk. De mondom: nem döngettük le a falakat, nem vonultunk jelszavakkal vagy zászlókkal, nem pofozkodtunk, senkinek nem mondtuk azt, hogy álljon odébb, mert nincs rá szükség. Vértelen átalakuláson ment át a szerkesztőség. Szerencsénk volt, hogy a technikai feltételek – íróasztalok, írógépek, telefon stb. – adottak voltak ahhoz, hogy gördülékenyen menjen tovább a munka, csak éppen egy másik irányba. Ezt egyesek persze nem így képzelték el, de a lapnál számít az idő: ha a posta reggel fél 7-kor nem kapja meg kinyomtatva az újságot, akkor annak aznapra már annyi. Rengeteg vidéki olvasónk volt, akiket úgymond károsítottunk volna, és nem tudom, hogyan nyerhettük volna vissza a bizalmukat.
– Egyszer aztán olyasmi is felmerült, és szintén az ön szövegéből derül ki, hogy a Nemzeti Megmentési Front úgyszólván gondoskodik a magyar nyelvű napilapról: megjelentetnek egy román lapot, amit lefordítanak magyarra. Később ugyan beigazolódott, hogy ez csak álhír volt, de ott, abban a helyzetben nyilván ezzel is számolni kellett. Megingatta-e ez valamilyen módon a másnapi, egyelőre még „névtelen” újság előkészítését?
– Az egyik kolléga kapott egy fülest, hogy megalakul a megyei szervezet, és gyűlést tartanak a volt polgármesteri hivatalnál. Nem beszélt senkivel, elment oda, majd másfél órával később tért vissza a szerkesztőségbe. Éppen a szobámban voltam, rendeztem a kéziratok egy részét, az apróhirdetéseket, a vállalati hirdetéseket, az ügyes-bajos dolgokat. Benyitott, és azt kérdezte: „mit csinálsz, Dózsa?” „Készítem elő a lapot”, válaszoltam. „Már nem kell”, mondta, és előadta, hogy a Nemzeti Megmentési Front elhatározta, kiad egy román nyelvű lapot, és azt teljes egészében, szó szerint lefordíttatja magyarra. Nem bírtam megállni, úgyhogy visszakérdeztem: tényleg komolyan vette, amit hallott? Hát mégis, ki mondja meg, hogy ennek a fórumnak döntési joga van arra, hogy független magyar nyelvű lapot kiadjon? „Ezen nincs mit vitatkozni”, felelte. Erre közöltem vele, hogy nem vitatkozom, azt csinál, amit akar, én folytatom, amit elkezdtem, lépésről lépésre haladva. A beszélgetés ezzel abbamAradt.
– Olvasom tovább a visszaemlékezésében, hogy a nyomdában, késő este dőlt el a lap címe, amin sokat vitatkoztak, végül a Szabadságra esett a választásuk. Ez némiképp egyszerűnek tűnik, feltételezem, hogy nem ment azért egyik pillanatról a másikra…
– Különböző javaslatok hangzottak el, valaki például azt mondta, hogy Új Igazság legyen a neve. Szóba hozódott a Szabadság is, hiszen az 1800-as években, a ’48-as forradalom utáni időszakban már létezett egy ilyen lap Kolozsváron. Erre már mindannyian rábólintottunk. Amikor aztán arra került a sor, hogy a tördelés beinduljon, tehát hogy a laptestet ólomba öntsék, azt kérdi a fő tördelő: „Dózsa e-ö-úr… te Sándor, hát honnan van nekünk címbetűnk?” Mivel a szerkesztőség címtára, illetve amivel dolgoztak, maximum 24 cicerós volt, kettő egész valahány centiméter magas, nem volt mit tenni, új betűket kellett szerezni valahonnan. A Honvéd utcai plakátrészlegen, amely a törvényszék utáni második telken működött, ugyan lehetett volna válogatni, csak hát valakinek el kellett mennie odáig. Ez már éjfélkor volt, a városban zümmögtek a golyók – ilyen körülmények között mégis ki megy el a betűkért? Az egyik Făcliás nyomdász, magyar volt, megszólított: „Sanyi bácsi, ha velem eljön, ketten elmegyünk”. Elsündörögtünk addig, gyalog, összeszedtük a három típusú Szabadság-címet alkotó betűket, és áthoztuk. Szerencsére semmi probléma nem történt útközben. A betűket összeszerelték, bejött egy cinkográfus, lefotózta, és kiválasztottuk a legmegfelelőbbet. Nem volt valami látványos, de mindenképpen új volt.
A telexen leküldött beszámolók közül kiválogattam a fontosabbakat, amelyek általános képet nyújthatnak az olvasónak a Bukaresti történésekről, plusz betördeltük a helyi anyagokat. Aztán hajnal felé, amikor jöttem haza, a hernyótalpasok és a gumikerekű harckocsik valósággal süvítettek le s fel a régi Magyar utcán, hallatszottak a lövöldözések a háztetőkön. Útközben megállítottak a kétéltű katonai járművesek, „cine eşti, mă-ta, şi unde te duci” (ki vagy, az anyádat, és hova igyekszel), kérdezték. „Sunt tipograf şi mă duc acasă” (nyomdász vagyok és hazafele tartok), mondtam, és mutattam nekik a kinyomtatott lapot. Abszolút jóindulatúan viselkedtek, nem kértek se igazolványt, se semmit. A Sétatér túlsó felén, a Drăgălina utca irányából még hallatszott egy ropogás, de engem az már nem zavart annyira, örültem, hogy hazajöhettem.
FERENCZ ZSOLT
Folytatjuk
-----------------
Az interjú a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) által meghirdetett A közösen megélt médiamúlt című pályázatra készült, ahol első díjat nyert.
Szabadság (Kolozsvár)

Hét utazóládával kezdődött, emlékkonferencia lett belőle
Kolozsvár híres személyisége előtt tisztelegnek
A napokban városunkban járt az a budapesti kezdeményező csapat, amely kötelességének tartja ápolni Hegedűs Sándor (1847–1906), a Kolozsvári Református Kollégium egykori jeles végzettje emlékét. A neves közgazdász, újságíró, országgyűlési képviselő tiszteletére – aki a Széll Kálmán kormány kereskedelemügyi minisztériumának vezetője, MTA-tag, az anyaország és Erdély gazdasági fejlődésének elismert szorgalmazója volt – április 26-án szerveznek emlékkonferenciát a kollégium dísztermében, a Sapientia EMTE és a BBTE társszervezésében. A konferenciát előkészítő megbeszélésen lapunk munkatársa is jelen volt, így többek között megtudtuk: a kutatómunka évekkel ezelőtt egy véletlen folytán kezdődött el, amikor is szerelési munka során hét porosodó, 60 éve érintetlen utazótáska került elő egy pincéből, tele kordokumentumokkal. A kolozsvári konferencia egyébként csak egy a megemlékező rendezvények sorából.
A budapesti kezdeményező csapatban Kovács László mérnök, Millisits Máté művészettörténész és muzeológus, Nanovfszky György ny. nagykövet, egyetemi tanár kapott helyet. Amint azt Kovács László elmondta, a kutatómunka évekkel ezelőtt egy véletlen folytán kezdődött el: budapesti lakóházában egy szerelési munka során hét darab jókora utazóládára bukkant.
Ördög Béla
Szabadság (Kolozsvár)

Gazdag életút: a „százkezű politikusra” emlékeztek
Anyaországi kezdeményezésre valósult meg tegnap Kolozsváron az a konferencia, amely a Református Kollégium egykori neves végzettjére, Hegedűs Sándorra (1847–1906) emlékezett. Az iskola patinás dísztermében Egy gazdag életút a szülőföld és a kolozsvári alma mater szolgálatában címmel a hajdani közgazdász, publicista, kereskedelmi miniszter, parlamenti képviselő és dunántúli református egyházkerületi főgondnok sokoldalú életművét idézték fel.
Az emlékkonferenciát a magyar kormány támogatásával a Budapesti Városvédő Egyesület keretében megalakult Hegedűs Sándor Emlékbizottság szervezte, fővédnökei Kató Béla református püspök és Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja voltak. Köszöntőjében az utóbbi azt emelte ki, hogy az utókor gyakran hajlamos megfeledkezni történelmi nagyjairól, és szinte ez lett a sorsa Hegedűs Sándornak is.
Hegedűs Sándor korabeli dokumentumai, írásai öt utazóládában, hatvan év után kerültek elő egy budapesti pincéből. Hallatlan tehetségét, szorgalmát, munkabírását jelzi ötezer újságcikke, és az, hogy az utókor a „százkezű politikus” jelzővel illette. Kolozsváron született és járt iskolába, majd három évig a Széll Kálmán-kormány kereskedelmi minisztereként és más közéleti tisztségek betöltésével Budapesten élt. Akárcsak Arany János, ő is maradandó értelmiségi értékeket alkotott, miközben sosem törekedett rivaldafényre – jellemezte életművét a főkonzul.
A szervezők részéről Kovács László elnökletével lezajlott előadás-sorozatot Szász Zoltán (történész, MTA-tag) vezette be, aki Hegedűs Sándor pályafutásának történelmi hátterét részletezte. Az 1867-es kiegyezés meghozta a mindenki számára hasznos alkotmányosságot, viszont az etnikai megosztottság bomlási folyamatot indított el. Ausztria a Monarchia költségeinek 70 százalékát, Magyarország a 30 százalékát biztosította, ami később, állandó torzsalkodás közepette, a magyar fél kárára változott. A dualizmus nem kedvezett az anyaországnak, mint ahogyan napjainkban az EU-ban is a szegényebb tagállamok húzzák a rövidebbet. Akkoriban a népesség kétharmada írástudatlan volt, a birodalomból másfél millióan (köztük 400 ezer magyar) vándoroltak ki, mégis 2014-ig Magyarország párját ritkító gazdasági fejlődésnek ment keresztül. „Az első világháború kitöréséig Magyarország közelebb állt Nyugat-Európához, mint 2000-ben” – jelentette ki az előadó. Ilyen körülmények között járta végig Hegedűs Sándor a politikusok életútját, főleg a gazdasági és kulturális fejlesztésből vette ki a részét.
Tóth Szilárd (egyetemi adjunktus, BBTE) a 19. század végi erdélyi gazdasági fejlődést elemezte, amikor a vasúthálózat kiépítése, akárcsak jelenkorunkban az autópályáké kulcsszerepet játszott, és ehhez Hegedűs Sándor sokban hozzájárult.
Az egykori miniszter családja az udvarhelyszéki Magyarzsákodról származott. Ennek a kis falunak a református lelkésze, Balázs Sándor, a náluk uralkodó keresztény szeretetet méltatta a háromféle egyházi felekezeti tagok között, a vele érkezett gyermekek pedig Mikszáth Kálmánnak a Hegedűs Sándorhoz intézett írását olvasták fel. A konferencia hangulatát színezte még Dinnyés József kobozművész, aki reformáció korabeli énekeket adott elő.
Az emlékkonferencia további előadásokkal folytatódott. Az érdeklődök hozzájuthattak a Katona Tamás, Szász Zoltán által szerkesztett Hegedűs Sándor, a százkezű politikus című kötethez. Hasonló tanácskozást március 2-án tartottak Budapesten. Szabadság (Kolozsvár)

Hegedüs Sándor, a százkezű politikus
Társasházi pince, öt utazóláda, véletlenül megtalált gazdag hagyaték, emlékbizottság, konferencia és emlékév. Egy csoda, amely az elmúlt néhány évben bejárja a Kárpát-medencét. Hegedüs Sándornak, a 19. századi Magyarország egyik legbefolyásosabb politikusának elfeledett életét és munkásságát ismerhetjük meg.
Történészként végzett, diplomataként dolgozott, nyugdíjasként a magyarországi Kis- és Közép-Agrárvállalkozók Sajtkészítő Egyesületének elnöke. A magyarországi Kovács László mégis teljesen más minőségben járt nemrég Kolozsváron: a Hegedüs Sándor-konferencia egyik szervezőjeként. Hogy ki is volt Hegedüs Sándor, akinek idén születésének 170. évfordulóját ünnepeljük? Nevét és munkásságát az utókor elfeledte, még a történészek számára is fehér folt volt. Mindaddig, amíg néhány éve valami hihetetlen véletlen – vagy nevezzük csodának? – folytán hagyatéka felszínre került.
Csoda a pincéből
„Egy budai társasházban lakom. Néhány éve ennek pincéjében találtam öt hatalmas utazóládát. Amikor kinyitottam, meglepve tapasztaltam, hogy Hegedüs Sándor hagyatékára bukkantam. Hogy miért éppen ott hevertek a ládák? Hegedüs Sándor dédunokája, Tőry Magdolna ugyanabban a házban lakik, mint én, csakhogy ő nem foglalkozott a ládák tartalmával, így azok a pincében hevertek hosszú évtizedeken keresztül” – meséli Kovács László.
Amikor a ládákban talált anyagot feldolgozták, elhatározták, hogy a kolozsvári származású politikusról könyvet írnak történészek bevonásával. A néhány éve elkészült mintegy 650 oldalas kiadványt az elmúlt időszakban igyekeztek minél több helyen bemutatni, tartalmát ismertetni. A hagyaték gondozói nemcsak Magyarországot járták be, hanem eljutottak Felvidékre és Erdélybe is. Idén pedig Hegedüs Sándor születésének 170. évfordulója alkalmából emlékév keretében emlékeznek meg az egykor elfeledett politikusról és újságíróról.
Ki volt Hegedüs Sándor?
Kolozsváron született, a helyi református kollégiumban érettségizett, majd jogi tanulmányokat folytatott, amelyeket Budapesten fejezett be. Fővárosi barátai beajánlották őt Jókai Mórnak, aki a Hon című országos napilap szerkesztője volt, s a nagy író éppen a gazdasági rovathoz keresett szakembert. 1868-tól kezdett dolgozni újságíróként a lapnál.
A fiatalember azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy idejével jól tudott gazdálkodni: lapot írt, később szerkesztett és ontotta magából a vezércikkeket. Ezzel párhuzamosan egyre jobban elmélyedt a közgazdasági irodalom tanulmányozásában, úgyhogy néhány éven belül már szakműveket ismertetett (több nyelven beszélt), és értekezéseket tett közzé. Rengeteg írt és dolgozott. Tagja volt az Atheneaum című társadalmi-politikai-irodalmi-művészeti hetilap szerkesztőségének is. Közben politikai pályára lépett. Egymás után ötször jutott be kolozsvári képviselőként – a Szabadelvű Párt tagjaként – a magyar Országgyűlésbe. A párt mintegy harminc évig kormányozta Magyarországot. Hegedüs mintegy húsz évig a parlament pénzügyi bizottságának volt az előadója, számos bank tanácsadójaként és igazgatótanácsi tagjaként dolgozott.
A Széll Kálmán-kormányban 1899-től kereskedelmi miniszterré nevezték ki, hozzá tartozott a közlekedés és a szállítás. Minisztersége idején épült az Erzsébet híd, két Tisza-híd és a barcsi Dráva-híd. Bővítette a fiumei tengeri hajózást, a magyar tengerészeti akadémiát, gondoskodott a nemzetközi lámpás hajójelzések bevezetéséről, fejlesztette a folyami hajózást. Az ő idejére esik a Vaskapu szabályozásának befejezése, bevezette a révkalauz-rendszert. Összesen 945 km új vasútvonalat adott át, kidolgoztatta a székelyföldi vasúthálózat tervét, minisztersége idején 197 új posta-, 112 távírda-hivatal és 177 távbeszélő központ létesült, 16 város új telefonhálózatot kapott. Hegedüs nemzetközi távíróvezetékeket hozott létre, módosította a munkaszüneti napokról és betegsegélyezésről szóló törvényt, számos adótörvényt megreformált, fejlesztette az ipari szakiskolákat. Tárcafőnöksége idején 70 gyár nyílt meg az országban. Megszervezte az 1900-as népszámlálást, mert nemcsak a posta, hanem a statisztika is az ő hatáskörébe tartozott. Az 1900-as párizsi világkiállításon való sikeres magyar szereplés is az ő nevéhez fűződik, mint ahogy a kolozsvári Fadrusz János által készített Mátyás szobor is, hiszen Hegedüs volt a szobor egyik megálmodója, a szoborbizottság létrehozója, elnöke, majd a szoboregyüttes egyik leleplezője is. Mindeközben folyamatosan cikkeket és gazdasági szaktanulmányokat közölt. A Nemzetgazdasági Szemle, a Fővárosi Lapok, a Vasárnapi Újság, a kolozsvári Magyar Polgár munkatársaként több ezer újságcikket szignált.
Akadémikus, kegyelmes úr és támogató
Megválasztották a Magyar Tudományos Akadémia tagjának, életében számos elismerést kapott, többször kitüntették, a királyi udvar 1899. szeptember 18-án tevékenységét a valóságos belső titkos tanácsosi címmel ismerte el. Politikai karrierje során meggazdagodott, pénzét azonban többször is jótékony célokra fordította, számos karitatív intézmény lelkes patrónusa volt. Ezen kívül rendszeresen támogatta a református egyházat, szülővárosát és iskoláját: a kolozsvári református kollégium részben neki köszönhette a tornacsarnokot és az új épületet (amelyben ma a Şincai iskola működik). 1888-ban megalakult a Magyar Protestáns Irodalmi Társaság, Hegedüst először alapító tagként tartották nyilván, de nemsokára megválasztották alelnöknek, majd világi elnöknek is. A társaság titkára, Szőts Farkas ezt jegyezte fel róla: „Kilenc vándorgyűlésünkön kilenc alkalommal szólt, lelkesített az igazság olyan erejével, a lelkesedés olyan pátoszával, az ékesszólás olyan varázsával, hogy azt soha sem feledte el, aki egyszer hallotta”. 1902-ben bizonyos fokig visszavonult a közélettől, és egyháza szolgálatába szegődött: a Dunántúli Egyházkerület főgondnokává választották.
Elvhűség és jellemesség
Elvhűség és jellemesség
„Hegedüs Sándor Emlékbizottságot alakítottunk, amely idén két konferenciát szervez. Az egyikre Kolozsváron zajlott április 27-én, a másikat Budapesten tartjuk majd valamikor ősszel a tudományos akadémián. Ugyancsak idén tavasszal a VI. kerületben a Hunyadi tér 12. szám alatti ház falán emléktáblát helyezünk el. A százkezű politikus itt élt haláláig, és később még sokáig családja is” – mondja Kovács László. Az emlékbizottság a Rubicon című folyóirat szerkesztőivel is tárgyal, hogy a kiadvány külön számot szenteljen a Hegedüs családnak (a politikus egyik fia, Hegedüs Lóránt gazdaságpolitikus, pénzügyminiszter volt, a Magyar Nemzeti Bank egyik alapítója, a másik fia pedig, Sándor, mérnök, író és utazó). Az emlékbizottság különben arra keresi a választ, hogyan történhetett meg, hogy az utókor ennyire elfeledte Hegedüs Sándort, hiszen 1945-ig Kolozsváron és Budapesten is utcanév őrizte emlékét. „Szeretnénk visszahozni az emlékezetbe, és megismertetni a mai nemzedékkel is azt a személyt, akinek a 19. századi Magyarország nagyon sokat köszönhetett” – vázolja az elképzeléseket Kovács László. Az emlékbizottság a hagyatékot igyekszik feltárni, digitalizálni, Magyarzsákodon pedig – Hegedüs Sándor családjának ősi fészkében – idén július első napjaiban, falunapok keretében kopjafát avatnak, tiszteletére pedig emlékszobát rendeznek be.
Címek és tisztségek
A Vasárnapi Újság a következő tisztségeit sorolja fel: az Osztrák–Magyar Vasúttársaság alelnöke, a Magyar Jég- és Viszontbiztosító Társaság és a Magyar Általános Takarékpénztár elnöke, a Magyar Jelzálog-hitelbank, a Pénzváltó és Leszámítoló Bank, a trieszti Assicurazione Generali, valamint a bécsi Balesetek Elleni Biztosító Társaság igazgatótanácsosa, ugyanakkor a budapesti Józsefvárosi Jótékony Egylet és a Nemzeti Torna-egyesület elnöke, a Magyar Hírlapírók Nyugdíjintézetének megalapítója és alelnöke, az Országos Képzőművészeti Társulat választmányi tagja, az Osztrák–Magyar Monarchia Írásban és Képekben igazgatósági tagja, fővárosi törvényhatósági bizottsági tag.
Hegedüs Sándor-emlékkonferencia Kolozsváron
A Kolozsvári Református Kollégium dísztermében egész napos előadássorozattal tisztelegtek Hegedüs Sándor előtt. A konferenciát árilis 27-én Kató Béla püspök és Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja fővédnökségével rendezték meg. A programot Dinnyés József zenés előadása nyitotta, majd számos előadó közreműködésével alkottak részletes képet Hegedüs Sándor fáradhatatlan tevékenységéről, amelynek köszönhetően megkapta a százkezű politikus elnevezést. Mile Lajos főkonzul elmondta: az utókor gyakran mostoha, és kiesnek az emlékezetéből olyan személyiségek, akik méltók lennének a figyelemre. Az emlékbizottság azonban ezen igyekszik javítani. Mile Lajos a konferencia névadóját az egyetemes magyar politikatörténet kiemelkedő alakjának nevezte, tehetséges államférfiként jellemezte, akinek tevékenységét a hit is áthatotta. „Az utókornak kötelessége, hogy egy ilyen ember emléke előtt méltóképp tisztelegjen” – fogalmazott a főkonzul. Szász Zoltán, az MTA Történeti Kutatóintézetének főmunkatársa az 1867-es kiegyezésről, annak következményeiről, és Hegedüs Sándor társadalmi, politikai, gazdasági folyamatokban kifejtett tevékenységéről, az ország vezetésében betöltött szerepéről beszélt. Tóth Szilárd, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem adjunktusa Erdély gazdasági fejlődési lehetőségeiről számolt be, a 19. század második felében történtek alapján. Előadásában ismertette a mezőgazdaság helyzetét Magyarország leginkább fejlődő korszakában, a vasúthálózat-építés folyamatát és Erdélyre kifejtett hatásait, valamint a különböző iparágak fejlődésének következményeit, rámutatva Hegedüs Sándor mindezekben betöltött szerepére. Kárbin Ákos történész, a VERITAS Történetkutató Intézet levéltárosa Hegedüs Sándor, mint Széll Kálmán kormányának kereskedelmi minisztere, Erdély fejlesztője címmel mutatta be az említett politikai pályájának kiemelkedő pillanatait. A konferencián Somogyi Botond, az Üzenet főszerkesztője Hegedüs újságírói munkásságáról emlékezett meg, és arról beszélt, hogy társadalomszervezői tevékenysége, kezdeményezései páratlanok voltak, lelkesedése, elvhűsége és kitartó munkája pedig sosem merült ki. Hegedüs életútját Németh Tibor néprajzkutató és Millisits Máté művészettörténész egészítették ki, akik a politikusnak Kolozsvár országgyűlési képviselőjeként betöltött szerepéről, a Mátyás-szobor állításához való hozzájárulásáról, valamint a Mátyás király szoborbizottság elnökeként végzett tevékenységéről beszéltek.
Somogyi Botond / Erdélyi Napló (Kolozsvár)