Iliescu elnök júl. 5-én Portugáliába látogatott, megbeszélést folytatott Soares államfővel, áttekintették a kétoldalú kapcsolatok fejlesztésének lehetőségét. Ion Iliescu júl. 6-7-én Marokkóban, Rabatban tartózkodott, II. Hasszán királlyal a gazdasági együttműködésről tárgyalt, majd Venezuelába repült, Caracasba, ahol Carlos Anres Peres elnök fogadta őt. Az El National caracasi lapban megjelent interjújában kitért arra is, hogy Erdély a román nép kétezer évvel ezelőtti megszületésének bölcsője, amely néhány évszázadig idegen fennhatóság alatt volt. A magyarok csak ezer évvel ezelőtt jelentek meg Európában és mindig kisebbségben voltak Erdélyben. A nemzeti kisebbségek kérdése belügy, jelentette ki. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 9./

Iliescu elnök Marokkóba utazott, ahol okt. 31-én és nov. 1-jén részt vesz Casablancában a közép-keleti és afrikai térséggel foglalkozó értekezleten. Itt találkozik II. Hasszán marokkói uralkodóval, illetve a tanácskozáson részt vevő állam- illetve kormányfőkkel. /Szabadság (Kolozsvár), nov. 1./

Arany János-díj dr. Weszely Tibornak
"A Bolyai-kutatásban elért forrásértékű eredményeiért, geometriai kutatásaiért, valamint... kiemelkedően eredményes oktatói tevékenységéért" a Magyar Tudományos Akadémia Arany János- életműdíjával kitüntetett dr. Weszely Tibor nyugalmazott egyetemi tanárt köszöntötték hétfőn este a Bolyai Tudomány és Technika Házában tartott baráti összejövetelen. Csegzi Sándor jelképes ajándékot, egy Bolyai- kéziratok alapján készült grafikát adott át az ünnepeltnek. Bár arra kérte Weszely Tibort, hogy életéről beszéljen, a téma a Bolyaiak által képviselt emberi értékek fontossága volt.
Úgy élt, mint a pisztráng, az örvénnyel szemben úszva próbálta az újat keresni – mondta Bolyai Jánosról többek között Weszely tanár úr, az akadémia köztestületi tagja. Amit a saját életéről nem mondott el, azt megtették helyette volt osztálytársai, barátai, egykori tanítványai.
Nemcsak a matematikát tudta és szerette, sportban is kiváló volt. 1954-ben az iskola négyszer százas stafétacsapatával országos döntőt nyert Bukarestben. A kutatómunka mellett sokat kirándult és utazott, osztálytársaival bejárta az erdélyi havasokat – derült ki többek között Balás Árpád hozzászólásából. Buksa Éva-Mária a volt tanítvány nevében olvasta fel a Bolyaiak és Weszely Tibor méltatásáról szóló, idézetekben gazdag szövegét. Kirsch Attila, a Református Kollégium Bolyai Farkas Líceum Öregdiákok Baráti Körét képviselve a közösségi életben és munkában mindig részt vevő társat köszöntötte. Sebestyén Júlia tanárnő arra az érdemére hívta fel a figyelmet, hogy akkor kezdte kutatni a Bolyai-hagyatékot, amikor az veszélyes vállalkozásnak számított. Ma Vályi Gyuláról, a vásárhelyi születésű kiváló matematikusról sem emléktábla, sem szobor nem állna, ha Weszely Tibor nem írja meg az életéről szóló könyvet – tette hozzá. 1990-ben a Bolyai Farkas középiskola önállóságáért a Nemzeti Megmentési Front városi szervezetében politikai szerepet vállaló tanár kitartását emelte ki hozzászólásában Smaranda Enache. Spielmann Mihály történész, aki negyven éven át követte Weszely Tibor munkáját, a kutató szorgalmát méltatta: évtizedeken át reggel 8-kor az első olvasója volt a Teleki Tékában őrzött Bolyai-kéziratoknak. Az ünnepségről szóló beszámolót a Weszely Tiborral készült beszélgetéssel folytatjuk.
– Milyen útravalót adott az Érchegységben levő szülőhely, Brád?
– Az első-második elemit román iskolában jártam, mert a magyart akkorra már megszüntették. Brádon Közép-Európa talán egyetlen aranymúzeuma látható. Édesapám építészként a gurabazai MICA részvénytársaság aranybányáinál dolgozott. Szép kicsi magyar közösség élt akkoriban ott, de a római katolikus templomban, ahol valamikor Márton Áron püspök bérmált meg, ma két nyelven tartják a misét. Családunk 1945-ben költözött Marosvásárhelyre, a magyar világ reményében.
– Az iskolai évekről már beszélgettünk; hogyan tudott Weszely Tibor a bukaresti tudományegyetem légkörébe beilleszkedni?
– A tiszta matematika szakot végeztem el 1959-ben, s kiváló professzoraim voltak. Mivel rendszeresen írtam cikkeket és példákat a Kolozsváron szerkesztett Matematikai és Fizikai Lapokba, ígéretet kaptam, hogy felvesznek a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem geometriai tanszékére gyakornoknak. Csakhogy 1959 februárjában bekövetkezett az egyesítés, amely a magyar tannyelvű egyetem megszűnését jelentette. Mivel kitűnő eredménnyel végeztem, a bukaresti egyetem geometria és topológia tanszékén ajánlottak gyakornoki állást. Két hónapot töltöttem ott, de úgy éreztem, nem tudok a fővárosban maradni. Ötévi távollét után már nagyon vágytam haza, s örömmel fogadtam el Kozma Béla igazgató, volt magyartanárom ajánlatát, hogy a Bolyai Farkas középiskolában tanítsak.
Három év múlva megalakult a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola, s 1963- tól a matematika tanszéken alkalmaztak, s ott kezdtem el a tudományos kutatómunkát is. 1971-ben a bukaresti egyetemen védtem meg doktori dolgozatom, amit Vektormezők zárt differenciálható tereken címmel a globális differenciálgeometriából írtam. A doktori cím megszerzése nyomán kezdtem el a Bolyaiak munkásságának a tanulmányozását.
– A főiskolán sem maradt sokáig, hisz közbejött a marokkói kitérő. Miért vállalkozott a vendégtanárságra?
– Nagyon szerettem utazni, s mivel kérésemet a tanügyminisztériumban jóváhagyták, a rabati Al- Laymoune líceumba kerültem, ami nagyon elit iskolának számított. Oda járt II. Hasszán fia, Marokkó jelenlegi királya, akinek az igazgató minden alkalommal kezet csókolt. Kétévi ottlétem alatt bejártam egész Marokkót, s hazatéréseimkor két alkalommal összejártam Európát. Életem legszebb évei voltak.
Amikor hazatértem Marokkóból, elhatároztam, hogy Farkas után János matematikai munkásságát is meg kell írnom. Másfél éven át naponta nyolc órát dolgoztam a könyvön. Bolyai János matematikai munkásságának a feldolgozása mellett az is foglalkoztatott, hogy kézirataiban nagyon sok a filozófiai rész, s a nyelvészetet is kedvelte. Célja a magyar nyelv megreformálása, egyszerűbbé tétele volt. Szándéka szerint a tökélyes munkához tökélyes nyelv szükségeltetik, s ennek megalkotásával is próbálkozott.
– Mindez a Vince Kiadónál megjelent Bolyai János. Az első 200 év című könyvben olvasható, amelyben Bolyai János egész pályafutása megelevenedik. Miért nem adták ki ezt az összefoglaló, olvasmányos könyvet Erdélyben is?
– Nem volt annyi pénzem, hogy az itthoni kiadását finanszírozzam. Nagy örömmel tölt el viszont, hogy Manfred Stern német matematikus lefordította német nyelvre, ahogy a beszélgetés első részében megemlítettük, s a világ legtekintélyesebb tudományos kiadója, a Birkhäuser Verlag adta ki. Azért örülök, hogy német nyelven is megjelent, mert tárgyilagos módon sikerült tisztáznom a prioritási vonatkozásokat Bolyai János felfedezése kapcsán.
A nem-euklideszi geometria megteremtőjeként a tudomány Carl Friedlich Gauss, az orosz Nyikolaj Ivanovics Lobacsevszkij és Bolyai János nevét említi. Többen a két utóbbit, az orosz és volt szovjet írások azonban csak a Lobacsevszkij nevét. Az emberi jóérzés megköveteli a tények pontos számbavételét. Alaposan átolvasva és elemezve a három tudós erre vonatkozó írásait, arra a következtetésre jutottam, hogy Bolyai János korábban volt birtokában a párhuzamossági kérdés helyes megoldásának, az új geometria kidolgozásának. Lobacsevszkij egy évvel hamarabb közölte munkáját, mint Bolyai János, így a közlés prioritása az övé, a feltalálás elsőbbsége viszont a Bolyai Jánosé, ezért mindkettőjüket ugyanolyan hely illeti meg a párhuzamossági probléma végleges megoldásából eredő új geometria történetében.
– Mi volt a legérdekesebb tény, amire a Bolyai- kutatás során rájött?
– Amikor Farkas megszerezte Lobacsevszkij művét és elküldte fiának, Jánosnak, aki akkor írta meg nagyon komoly kéziratát, az Észrevételeket, magyar nyelven, s elismerte Lobacsevszkijről, hogy zseni, de ugyanakkor megjegyezte, hogy művének 27. paragrafusában szarvashibát követett el. Paul Stäcker, aki 1913-ban az első monográfiát írta a két Bolyai munkásságáról, azt állította, hogy János igazságtalanul támadta az orosz matematikust. Benkő Samu könyvének negyedik kiadásában (Bolyai János vallomásai) hasonlót állít, pontosabban, hogy a 27. paragrafussal kapcsolatos bírálatokban nem volt igaza. Elolvastam Lobacsevszkij művét, Bolyai bírálatát, Stäcker és Kagan állításait, s arra a következtetésre jutottam, hogy Bolyai János kifogása jogos, Lobacsevszkij hibásan mérte a lapszöget. Topológiailag hibás, ugyanis ívmértékkel és nem gömbfelületmértékkel kell mérni. Könyvének negyedik kiadásában, ami a Mundusnál jelent meg nagyon szép kivitelezésben, Benkő Samu mindezt csak az előszóban tüntette fel. Ha matematikusként nem győződtem volna meg Bolyai János igazáról, a mellette szóló sorokat nem írtam volna le.
– Kutatóként valóban az volt Weszely Tibor törekvése, hogy pótolni próbálja azt az elismerést, elismertetést, amit a kiváló matematikus élete során nem kapott meg.
– Marosvásárhely polgárai nem is sejtették, hogy azon a hideg januári napon kit temettek el a város református sírkertjében. A temetésén csak két (egyesek szerint három) civil kísérte el utolsó útjára a kötelezően kirendelt katonai kíséreten és a papon kívül. 33 évvel halála után a teljesen jeltelen sírhelyet akkor fedezték fel, amikor már kezdett világhírűvé válni, és Schmidt Ferenc eljött Budapestről, hogy a sírját megkeresse. Ezer szerencse, hogy még élt Szőcs Júlia, a munkában megöregedett cseléd, aki meg tudta mutatni a helyet, ahol Jánost eltemették, s ahol már csak a gyom nőtt. 1911. június 7-én, Bolyai Farkas és János holttestének az exhumálása idején még élt fia, Bolyai Dénes, aki elmondta, hogy édesapját katonai egyenruhában temették el, s amikor felbontották a sírt, ez beigazolódott. 1894-ben helyezték el az emlékkövet a Matematikai és Fizikai Társaság gyűjtése alapján. Egy évvel később érkezett Marosvásárhelyre az Egyesült Államokból George Bruce Halsted, aki angolra fordította az Appendixet, s milyen szégyen lett volna, ha a sírhelyet nem találja meg. Ahogy említettem, 1911-ben a két sírt felnyitották, a két holttestet exhumálták, elkészítettek két érckoporsót, az egyikbe János, a másikba Farkas maradványait helyezték, a koponyacsontokat kivéve. Ezeket Hints Elek akkori kórházi főorvos vette át, kezelési és tanulmányozási célzattal, aki távoli rokona volt a Bolyaiaknak. Ünnepélyes temetés keretében 1911. június 7-én délután 5 órakor Bolyai Farkas régi sírhelyét kiszélesítve temették közös sírba őket.
– Bolyai Farkas felesége, János édesanyja Domáldon nyugszik. Miért?
– A kolozsvári Farkas utcai templomban tartott házasságkötésük után kiköltöztek Farkas domáldi birtokára, ott töltötték a mézesheteket, s gazdálkodtak, amíg Farkast meghívták a református kollégiumba tanítani. Halála előtt, 1821 augusztusában Benkő Zsuzsanna, aki sokat betegeskedett, arra kérte Farkast, hogy vigye el oda, ahol életében a legboldogabb volt.
– Weszely Tibor nagy megvalósításának tartjuk, hogy Domáldon áll a kopjafa, amely Bolyai Farkas feleségének az örök nyughelyét jelzi. Talán nem érdektelen emlékeztetni arra, hogy Bolyai János szülőanyjának milyen nehézségek közepette sikerült síremléket állítani.
– A székelykeresztúri diákok faragták, de a felállítását nem engedélyezték a hatóságok, mert a sír nem a temetőben van. Mivel abban az időben az Országos Matematikai Társaság központi vezetőségének a tagja voltam, s a megyei titkára is egyben, Székelyudvarhelyen a segítségemet kérték, hogy a négy éve elkészült kopjafát felállítsák. Bukarestben beleegyeztek, de a megyei szocialista nevelési tanács jóváhagyására is szükség volt. Az elutasítás szövegére most is emlékszem, az állt benne, hogy Árkosi Benkő Zsuzsanna nem érdemelte ki, hogy "obeliszket" állítsanak az emlékére Domáldon. A Metalotehnica vállalat vezérigazgatója, Kiss Bici, aki osztálytársam volt, a tartományi pártbizottság vezetőségi tagjaként, azt tanácsolta, hogy állítsam fel. Én is úgy gondoltam, hogy két lehetőség van: ha megengedik, felállítjuk, s ha nem, akkor is. Domáldon a néptanács titkárával tudtam szóba állni, akinek bemutatkoztam, hogy a Pedagógiai Főiskola tanára és a Matematikai Tudományok Országos Társasága központi vezetőségének a tagja vagyok. Talán úgy értette, hogy a központi bizottságtól érkeztem, s teljesítette a kérésemet, hogy biztosítsanak egy hernyótalpas traktort, ami a másfél tonna betonanyagot felviszi a domboldalra. Másnapra egy Gál nevezetű traktoros állt rendelkezésünkre, s a költségeket a saját zsebemből álltam. Hívtam Illyés Ferenc fizikatanárt, aki a kopjafát kifaragtatta a diákokkal. Bár egyesek szerint a tetőn volt a sír, Ágoston Albert, akinek a fia állatorvos volt Domáldon, tudta, hogy pontosan hol található. Mivel semmi jel nem volt, végül Illyés Ferenc egyik diákja segített ki, aki régésznek készült. Egy lapátot kért, s mindkét helyen leásott, majd kijelentette, hogy egészen biztos azon a helyen van a sír, ahol én mondtam, mert ott a geológiai rétegek fel vannak bolygatva. Amikor az alapot ástuk, már jelentek meg fadarabok, de nem akartunk kegyeletet sérteni. Az előre kiöntött betondarabokból összeállítottuk az alapot, s egy Orbán nevű fiatal mérnök vezetésével heten segítettek az alap és a kopjafa felállításában, amelyre rákerült Benkő Árkosi Zsuzsanna neve és az 1778–1821-es évszámok. Édesapámmal készítettem egy bádogtáblát, amire feketével románul is ráírta, hogy ki nyugszik a sírban. 1994-ben a tábla le volt szakítva.
– Milyen tervei vannak még Weszely Tibornak?
– Nem tudom, sokat dolgoztam, szeretnék egy kicsit élni is még – mondja a kertben, ahova a fák lombjain átszűrve hallatszik fel a város zaja, de a későbbi napok kavargásából kiderül, hogy számos teendői és vállalásai mellett még korántsem fogja abbahagyni, amit tulajdonképpen nem is lehet. Ahogy a vele folytatott beszélgetést is csak megszakítani sikerült, de befejezni nem. Nem csoda, hogy Kiss Sándor Szatmárnémetiben élő matematikus könyvet írt az életéről és munkásságáról.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Piros Dénes nyugalmazott kémiatanár mesél iskoláról, sportról, életről, Aradról
„Szép nyugodtan átsétáltam az életen” (II.)
– A ’60-as éveket milyen események fémjelezték?– Két nősülés: az első rövidebb életű volt, sikertelen, a második tovább tartott; jövőre ünnepeljük az aranylakodalmat. – A sport teljesen kimaradt az életéből?– A ’60-as évek végén a Reinhardt–Dumitrescu edzőpáros vezetésével feléledt az UTA focicsapata. Hoztak jó, fiatal játékosokat, többen egykori tanítványaim: Domide, Șchiopu, Sima. Meg a többiek: Pozsonyi, Leretter, Kun II. Attila. Megnyertek két bajnokságot, jöttek a nemzetközi kupaszereplések, kiverték a Feyenoordot... Én fogadtam Bukarestben a bírókat, akik a nemzetközi meccsekre jöttek, mindig eltöltöttem velük egy-két napot.– Milyen minőségben? – Az UTA klub képviselőjeként. Tudtam németül, franciául. Próbáltam kicsit puhítani a játékvezetőket. ’72-ben elvittek magukkal jutalomként Svédországba –fordítani. – Közben tanított, ugye?– Igen, az iskolában. És magánórákat is tartottam, keményen.– Akkor még divatban voltak a magánórák kémiából. Ami viszont érdekesebb: most következik Marokkó! Az volt a nagy szám!– Oda hogy jutott ki?– Románia és Marokkó között kötöttek egy kulturális szerződést; orvosokat és tanárokat küldtek ki. Dollárban kifejezve ragyogó szerződés volt. Én, aki szerettem utazni, azonnal jelentkeztem. ’74-ben mentünk ki nejemmel. Négy évig maradtunk. – Kellett vizsgázni?– Egy kis beszélgetés volt itt Aradon a marokkóiakkal, franciául. Megkötöttük a szerződést. És az országból ötszáz tanár kirepült Marokkóba, II. Hasszán király országába. – Aradról hányan mentek?– Legalább 7-8-an.– Nem volt nehéz franciául tanítani?– Nagyon jól beszéltem a nyelvet. A háború idején jártam német és francia magánórákra. Tudták a szüleim, hogy minél több nyelvet ismerek, annál értékesebb ember vagyok. – Nem volt túl sok az a négy év?– Feleségem hazajött két év után. A legjobban Casablancában éreztem magam… Mielőtt kimentünk volna, két repülőtábornok puccsot szervezett a király ellen. Egy Boeing 727-es repülőgéppel ment hazafelé a király, amikor Marokkó felett vadászgépek támadtak II. Hasszán gépére. Gépfegyverezni kezdték a királyi repülőgépet. Óriási szerencsével, valahogy sikerült elvergődniük Rabatba. Kiderült, hogy a puccs szervezője a belügyminiszter volt. Letartóztatták, és nyilvánosan kivégezték. A tévé is közvetítette a kivégzést… Ezek után kerültünk mi oda, Marokkóba. Addigra II. Hasszán erősen megszilárdította a hatalmát, Marokkó komoly, stabil ország lett.– Biztosan sok érdekes tapasztalattal jött haza onnan. – Bejártuk az egész országot, megismertük az ottani tanügyet. Francia rendszerben tanítottunk. Az érettségi majdnem ugyanúgy folyt, mint annak idején nálunk: nyolc tantárgyból vizsgáztak, de nem volt szóbeli. Más városokból jöttek a felvigyázó tanárok. Utána összeszedték a dolgozatokat, zsákokba rakták és elküldték a fővárosba, ahol idegen bizottság javította ki azokat. Nem volt lehetőség csalásra. Két hét után az újságban közölték az eredményeket. Általában a jelentkezők 20%-a ment át. Hihetetlen, hogy az akkori „elmaradt” Marokkóban ilyen szigorú érettségi volt… És évente csak egyszer lehetett vizsgára jelentkezni. – Amikor ’78-ban visszajött az országba, mi várta a hazai tanügyben?– Döbbenten szembesültem azzal, ahogy folytak a vizsgák, ahogy segítették a vizsgázókat a felvigyázó tanárok, a szóbelin mindenkinek át kellett mennie... Annál nagyobb elismerést kapott egy líceum, minél kevesebb bukottja volt. Számomra nevetséges volt ez a hórukk-rendszer. A fő cél az volt, hogy mindenkinek diplomája legyen. Nem számított, mit ér az érettségi diploma. Úgy tudom, hogy írással is foglalkozott, foglalkozik.– A hatvanas években sokáig vezettem a Vörös Lobogó sportrovatát. Később is közöltem sok sporttémájú cikket és visszaemlékezéseket. Megírtam és kiadtam 1999-ben egy könyvet: Maros-parti nyarak címmel. Az aradi tenisz és evezés története. Ezek nyári sportok, és a Maros partján voltak a teniszpályák, meg az evezősklubok is. – Van még sok barátja?– Az egész világon voltak barátaim: itthon, Budapesten, Izraelben, Németországban... De sajnos barátaim, ismerőseim nagy részét már eltemettem. Tavaly Budapesten, a Farkasréti temetőben elbúcsúztattuk szépen utolsó rokonomat, unokabátyámat is. Hárman voltunk a temetésen: a katolikus pap, a házfelügyelő és én. Az unokabátyám nagy tudású, de magányos ember volt... Ahogy álltam ott tavaly novemberben a temetőben, eszembe jutott családunk története és a magyar történelem. Családunkban női ágon volt hat lány és egy fiú. Anyámnak öt lánytestvére volt. Az egyetlen fiú tizenkilenc évesen elesett az első világháborúban. Maradt a hat lány. Ezeknek összesen két gyerekük született. Kettő! Apai vonalon három fiútestvér volt, egy gyereke lett a három fiúnak. Tehát a családból kilenc személynek három gyereke született. Ez megmagyarázza a magyarság állandó fogyását, megmagyarázza a Trianon utáni helyzetet, és megmagyarázza azt is, amit régebben egy történész mondott: „Erdély elvesztésének fő tényezői a magyar anyák voltak, mert kevés gyereket szültek.”– Élnek még barátai Aradon?– Vadász Ernő, Réhon Jocó, akikkel együtt töltöttem fiatalságomat. Mindig társaslény voltam, nagy társasági életet éltünk. Ez nagyon hiányzik... A baráti társaság nagyon hiányzik... Aki sokáig él, az szép lassan egyedül marad. Meg tudná mondani, melyek azok a pillanatok, amelyek a legmarkánsabban meghatározták az életét? Gondolkozott ezen? Emlékszik ilyen pillanatokra?– Apámnak az volt az elképzelése, hogy kimenjek Németországba, ott tanuljak, és jöjjek vissza a báró gyárába textilmérnökként – Neuman báró rengeteg külföldi szakemberrel dolgozott. Ezt a tervet keresztülhúzta a II. világháború, nem lett belőle semmi. Bennem megmaradt egy olyan érzés, hogy innen el kellene menni. Mint ahogy annyian elmentek. Számtalan alkalmam lett volna rá. Nyelveket tudtam, diplomám volt... Valami mindig visszatartott. Tulajdonképpen, én Aradon is jól éreztem magam, jól éltem, nem voltak problémáim, volt jó állásom, autóm, utaztam jobbra-balra, rengeteg barátom volt, élt özvegy édesanyám... Többször külföldön maradhattam volna. De valahogy mindig visszajöttem. Ha kint maradok, anyagilag valószínűleg még jobban éltem volna, biztosan érdekesebb, más életem lett volna. De őszintén megmondom, nem sajnálom, hogy itt maradtam. Annyi szép emlékem van, olyan kellemes életem volt és van, hogy egyszerűen nem sajnálhatom azt, hogy nem mentem el. – Szeretne-e hozzátenni még valamit ahhoz, amit eddig elmondott?– A ’80-as évekről nem sokat beszéltünk, de az elég sötét periódus, ronda tíz év volt… A ’89-es változás idején a 2-es Ipari Líceumban tanítottam. Két héttel az események után az iskolában demokratikus igazgatóválasztást tartottak. Mindenki ott volt, a szakácsnőtől kezdve a portásokig, a mesterek, a mérnökök, a tanárok… százhúsz ember. És engem megválasztottak aligazgatónak. Felálltam és mondtam a kollégáknak, hogy aznap töltöttem be a 60. születésnapomat, válasszanak fiatalabbat. Hiába. Megválasztottak s két évre elvállaltam. Aztán ’92-ben, majdnem 63 éves koromban bezárult a kör, és nyugdíjba vonultam.– Következett a „nagy pihenés” ideje. Mivel teltek azok az évek?– Visszajött Frankfurtból egy barátom, szüksége volt egy bizalmi emberre. Mellé szegődtem, és évekig elektronikai cikkek forgalmazásával foglalkoztam. Hasznos, érdekes aktivitás volt. Ezzel párhuzamosan személyem fémjelzi a DHL, az amerikai repülőposta aradi bevezetését. Ezenkívül tolmácsoltam, idegenvezetéssel foglalkoztam, elkezdtem írni a könyvemet. Aztán kezdtek jelentkezni a régi barátok, főleg az izraeliek, akik szüleik elkobzott vagyonának visszaszerzéséért küzdöttek. Egy ügyvéd barátom segítségével részt vettem a restitúciós perek megszervezésében. Csomó ház, lakás visszakerült a jogos tulajdonosokhoz. Sok embert tettünk boldoggá. Keveset mesélt eddig családjáról.– Lányaim Németországban élnek. Négy unokám van. A legkisebb most első elemista. Állandóan jártunk hozzájuk a feleségemmel, bébiszitter minőségben, felváltva. – Itthon sem unatkozott.– Jött az a nagy év, 2013, amikor a 65 éves érettségi találkozónkat rendeztük. Egyedülálló, rendkívül érdekes esemény; addig még nem volt ilyen Aradon. Összesen tizenöt érettségi találkozót szerveztünk együtt egy kolléganőmmel. Ugyanabban az évben volt a 60 éves egyetemi találkozóm Kolozsváron, a Bolyain. Megjelent egy tanárunk is, 95 évesen. Mellettem ült, nagy Fradi-drukker volt, tudta, hogy nekem kapcsolatom van a sporttal, megkérdezte: „Dinikém, a Fradi létezik még?” „Igen – mondtam –, csak elfelejtettek futballozni.”Ugyanebben az évben felvettem a magyar állampolgárságot. Kizárólag lelki meggondolásból. Szegeden történt az ünnepélyes eskütétel. Édesanyám és édesapám magyar állampolgárok voltak. Aradon született mindkettő, a római katolikus templomban esküdtek 1927-ben. Trianon után családom fele átment Budapestre. Ez az aktus nekem leírhatatlan lelki megnyugvást hozott. 2015-ben kerek évfordulót ült a Piros család.– Januárban töltöttem be a 85-öt. – Egészségileg…?– Remélem, hogy még egészséges vagyok. Nagyon keveset voltam beteg. Ha az orvosok belőlem éltek volna, nagyon sok kórházat be kellett volna zárni…– Eltervezett kérdéseim között szerepel: viszonya a nőkhöz? Azért gondoltam erre, mert a szűk családban egy feleség és két leány veszi körül. – Elmondhatom, hogy különböző más hölgyeknek a társaságát sem vettem soha rossznéven. Ez az egyik gyengém volt. Megmondom őszintén: legkellemesebb élménye az embernek, amikor tetszik egy nő, a társasága, nézi őt, beszélgetnek, s lassan kialakul a kapcsolat. Engem érdekelt a dolog, foglalkoztatott. – Úgy látom, hogy állandó optimizmus vezeti, és rendkívül derűs a hangulata.– Sohasem aggódtam, sohasem gondoltam rosszra, mindig a dolgok jó oldalát néztem, örök életemben a kompromisszumok embere voltam, nem voltak konfliktusaim a munkahelyen, baráti körben, mindig békülékeny voltam, alkalmazkodó.– Hobbija van-e? – A hobbijaim megmaradtak: az olvasás, a könyv. Ha választanom kell a tévé és a könyv között, gondolkozás nélkül a könyvhöz nyúlok. Imádom a zenét, mindenekelőtt az amerikai jazzt és az operettet.– Játszik-e valamilyen hangszeren?– Zongorázom. De nem komolyzenét.– Kedvenc írója?– Legjobban az angol irodalmat szeretem. Fiatalon rengeteg detektívregényt is olvastam.– Tévét nézni szokott-e?– Jobban szeretem a rádiót. Rengeteget rádiózom. Annyira leköt a budapesti rádió műsora, mint semmi más. Megszoktam. Reggel, ahogy kinyitom a szemem, bekapcsolom. Fél nyolckor már tisztában vagyok a világ eseményeivel. Szerencsés embernek tartja magát?– Megmondom őszintén: nagyon szerencsésnek. Az életemben nem voltak megrázó, drámai események… Kivéve egyet: 2004-ben nagyobbik lányom férje autóbalesetben meghalt. Szörnyű tragédia volt. Épp Németországban tartózkodtam. A vejem tehetséges mérnök volt, egy amerikai cégnél dolgozott menedzserként. Egy éjjel épp a hannoveri világkiállításra ment a cég részéről. Fáradt volt, esett az eső, elaludt a volánnál. Szörnyű sokk, amikor éjjel jön a rendőrség, és hozzák a hírt.Ezt leszámítva, mondhatom, hogy szép nyugodtan átsétáltam az életen. – Reggel hány óráig szeret aludni? – Mindig korán keltem. Most is. Hat óra után, fél hétkor ébredek. Viszont kora délután mindennap alszom egy órát. Az engem megnyugtat és feldob. Este sem fekszem le korán; nem mondhatom, hogy elpazaroltam az életem az alvással. – Januárban lesz 86 éves. Adja magát a kérdés: Mi a hosszú élet titka?– Ezt már többen kérdezték, a diákjaim is. Akkor azt mondtam, szerintem öt tényező befolyásolta döntő módon az életemet: 1. Sohasem dohányoztam, nem ittam erős szeszes italokat és a kávét is elkerültem, bár ez utóbbi nem meghatározó. 2. Racionális étkezés. Mindig úgy kelek fel az asztaltól, hogy még nyugodtan tovább ehetnék, mindig éhesen. Én állandóan éhes vagyok. Ide tartozik a racionális testsúly megtartása. Ötven éve 72 kiló vagyok. 3. Az állandó aktivitás. Az egyetem befejezésétől, 60 éve, állandóan dolgoztam. Sok mindent csináltam. 4. Mindig igyekeztem alkalmazkodni, hajlottam a kompromisszumokra, igyekeztem jó viszonyban lenni az emberekkel. A baráti kapcsolatok, a biztos családi háttér, meg az, hogy mindig érdekelt minden: politika, sport, a világ… 5. A sport. Nem csak sportolni, hanem sportolói közegben lenni. A sport, a klubokon belüli kapcsolatok rendkívül fontos tényezők az ember életében, egészségi és lelki szempontból is.– Ilyen egyszerű?– A diákjaimnak mindig mondtam: „Fiúk, tanuljatok, képezzétek magatokat, és soha ne kerüljétek el a lányok társaságát! Mert egy lány, egy nő az ember életében rendkívül megnyugtató és stimuláló érzést teremt.” És meggyőződésem, hogy ez is hozzájárul az ember egészségének megtartásához. Végül, még két szubjektív tényező: a genetika, vagyis miből gyúrták a mamát, a papát, a családot. És – megvallom – nem árt, ha az embert elkíséri… egy kis szerencse!– Isten éltesse még nagyon sokáig!
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)