Băsescu: egy vérből valók vagyunk
Folytatta csütörtökön kétnapos moldovai látogatását Traian Băsescu államfő, aki Cahulban látogatást tett a helyi Bogdan Petriceicu Haşdeu Tudományegyetemen. Az államfő leszögezte: Bukarest azt szeretné, ha a Pruton túli köztársaságot is belefoglalná Brüsszel a Nyugat-Balkánként ismert országok csoportjába, ám megjegyezte, hogy ez az ország elmaradottsága miatt egyelőre nem lehetséges.
Románia addig is az ország partnereként és ügyvédjeként viselkedik majd az EU-ban. Az elnök szerint: Románia energetikai, közlekedési, oktatási és pénzügyi téren is támogatni kívánja keleti szomszédját. Băsescu közölte, tárgyalásokat kíván kezdeményezni a diplomák kölcsönös elismeréséről, és a Románia által moldovai diákoknak szánt 3400 fős ösztöndíjkeretet 5000-re kívánják növelni.
Az államfő nem szalasztotta el az alkalmat, hogy a két ország szoros kapcsolatát hangoztassa. „Senki nem tud meggyőzni arról, hogy más vér folyik bennünk, mint a moldovai állampolgárokban” – szögezte le, hangsúlyozta ugyanakkor, hogy Bukarest teljes mértékben elismeri Moldova függetlenségét és területi épségét. Mihai Ghimpu ügyvezető moldáv államfő megerősítette országa uniós csatlakozásra vonatkozó szándékát.
Az egyetemi beszédet követően Băsescu megtekintette a jövendő román konzulátus székhelyét. Az államfőt egyébként Cahulban is a chişinăuihoz hasonló fogadtatás várta, több százan álltak az utcákon az elnököt éltetve és egyesülést követelve. Băsescu korábban koszorút helyezett el a Ţiganca településen kialakított román katonai temetőben is.
A román államfő egyébként szerda este egy televíziós interjúban hevesen bírálta Vladimir Voronin korábbi kommunista moldáv elnököt, mondván, az nyilatkozataival ellentétben nem folytatott Európa-párti politikát. A moldovai kommunista párt válaszul élesen bírálta Băsescut.
A párt szerint Romániának azt a törekvését, hogy ne kössön határszerződést és alapszerződést Moldovával, sem jogi, sem diplomáciai, sem erkölcsi érvekkel nem lehet alátámasztani. Az ilyen hozzáállás nem illeszkedik az európai uniós tagországok államközi kapcsolatainak a gyakorlatába – áll a dokumentumban. Forrás: Krónika (Kolozsvár)

Mihai Eminescu
A román nemzeti költő sötét oldala: idegengyűlölő, antiszemita volt Eminescu
A kereken 166 éve született román nemzeti költő, Mihai Eminescu – valóban remekbe szabott költeményei mellett – a nacionalizmusáról, idegengyűlöletéről, antiszemitizmusáról is nevezetes volt, legalább is a maga korában. Ez egyaránt megmutatkozik verseiben, illetve a iaşi-i és bukaresti lapokban közölt cikkeiben is.
Mi rejtőzik a „hazafiság” mögött
Eminescu életrajzírói szerint a költő nacionalizmusa, idegengyűlölete és zsidóellenessége elsősorban konzervatív beállítottságából fakad. A 19. század egyébként a történészek a „népek újjászületésének” időszaka volt, a nacionalizmus – túlzott formájában is – ekkor dicséretes dolognak minősült, és nem volt különösebben megvetendő az idegengyűlölet sem. A román értelmiségiek jelentős része maga is nacionalistának, jól hangzó szóval: hazafinak nevezte magát.
Az adrianopoli szerződést követően, 1829 után megnőtt a zsidóság száma a két román fejedelemségben. Mivel törvényileg megtiltották a földvásárlást a zsidók számára, így a zsidó közösség tagjai elsősorban mesteremberekké, kereskedőkké váltak. A kor szelleme szerint egyre nacionalistábbá váló, konzervatív szellemben nevelkedő polgári osztály és főleg hangadói – a honatyák, az értelmiségiek, az írók, az újságírók – a 19. század közepe táján már „tűrhetetlennek” minősítették a „zsidó térhódítást”, így mindinkább erősödött az antiszemitizmus is. Ennek egyik legfőbb képviselője éppen Mihail Eminescu volt.
Ki az idegent szereti…
Idegengyűlöletét, antiszemitizmusát számos cikke és verse tanúsítja. „Ez tagadhatatlan, hiába is próbálják meg letagadni mindezt jó szándékú és ájtatos hazafias érzelmű urak. Mi több, elmondható az is, hogy Eminescu általában idegengyűlölő volt” – írta 2012. január 15-én a Confluenţe Literare című lap oldalán Radu Părpăuţă irodalomkritikus. Dojna című versében Eminescu élesen támadja a román szellemiséget meggyilkoló, az országot kifosztó „idegeneket”:
„A Dnyesztertől a Tiszáig/Sír a román, panaszkodik:/Hogy nem halad, bárhova lép,/Annyi itt az idegenség./Hotintól a Tengerig el/A muszka lovon eregel,/A Tengernél s Hotin táján/Ha jársz, az utad elállják./Bajom s Vatra Dorna között párbeszéd/A jó somba nyű költözött;/Az idegen úgy ellepett,/Tőle magad sem ismered./Lenn a völgyben, fenn a hegyen/Minden úton jő az ellen,/Szatmártól Szecsel' városig/Belőlük gát magasodik./…/ Ki az idegent szereti,/ Szívét a kutya egye ki!/Háza váljék pusztasággá,/Ház-népe menjen világgá!/…/ Stéfán-vajda Őfelsége,/Ne ülj Putna hűvösébe'!/…/ Ha kürtöd háromszor szólít,/Minden ellen porba hull itt,/Egy határtól másikig,/A varjak eltemetik/Őket, ha nem, legyenek/Akasztófacímerek!” (Bartha György fordítása.)
Az idegengyűlölet fellelhető Harmadik levél című versében is:
„Majd az országházba gyűlnek, csak hogy egymást megdicsérjék/Hájnyakú bolgár kufárok, nyúlt orrú görög legénykék:/És a rút pofájú horda mind latin – de talmi csak,/Mind e görög-bolgárocskák: kérkedő Traján-fiak!/Lám,e pestises, bitang had, lám, e piszkos söpredék/Úr hazánkon és fölöttünk, most ez ült fejünkre még!/Minden, ami bárgyú, hibbant, minden szomszéd nép szemetje,/Mindent, mit rothaszt a kórság, mit fekély és genny fedett be./Hozzánk csődült és belőle hangos honfi lett azóta:/Raccsolók és tökfejűek, bamba szónokok, valódi/Kajla szájú szófecsérlők nemzetünk parancsolói!”  (Bartha György fordítása.)
„Hatszázezer pióca”
Garabet Ibrăileanu szerint újságíróként Mihail Eminescu „igazi ellensége volt a zsidóknak”, amint a Curierul de Iaşi és a Timpul című lapokban megjelent cikkeiből is kiderül. Mindebben társra talált olyan értelmiségiekben, írókban, politikusokban, mint Bogdan Petriceicu-Haşdeu, Vasile Conta, Nicolae Iorga, A.C Cuza…
Zsidóellenes cikkeinek egy részét a zsidókérdéssel is foglalkozó, 1876-os párizsi értekezletre időzítette – a résztvevők felvetették annak gondolatát, hogy a zsidók nagyobb jogokat kapjanak országaikban. Eminescut mindez rendkívül felháborította. 1876-ban a Curierul de Iaşi-ban megjelent, Ismét a zsidók című cikkében véleményének tételesen hangot is adott. „600 ezer pióca és kereskedő egyenlősége a románok számára élet-halál kérdést jelent, és gondolom, hogy népünk inkább a kard általi gyors halált választaná a vitriolos lassú halál helyett”.
Eminescu egyre radikálisabban kel ki a zsidók ellen, a zsidóságot valóságos természeti csapásnak tartja. A Dacia Literara című folyóirat 2010-ben megjelent, 5. számában Nicoleta Dabija írónő úgy véli, Eminescu szerint a zsidóság áldozatok és munka nélkül szeretne minden jogot megszerezni magának. A zsidókat korruptnak tartja, akik munka helyett más munkájából szeretnének megélni. A zsidók jogait illetően Eminescu úgy véli, azok több jogot csakis akkor kaphatnak, ha családjukban románul beszélnek, és románokkal házasodnának össze a jövőben.
A társadalmi beilleszkedés útja a beolvadás
Vannak természetesen az irodalomtörténészek között olyanok is, akik szerint Eminescu nem volt sem idegengyűlölő sem antiszemita, hanem csupán hazafi volt. Petru Zugun egyetemi tanár a Convorbiri Literare című lapban például arról ír, hogy a költő igen jó barátságban volt a zsidó származású Moses Gaster tudóssal, dicsérőleg nyilatkozott a szintén zsidó hegedűművészről, Toma Micheruról. (Ez az érv kísértetiesen hasonlít mondjuk a radikálisan magyarellenes Corneliu Vadim Tudor vagy Adrian Păunescu érveléséhez, akiknek szintén igen sok magyar barátjuk volt – Păunescu fel is tudott mutatni egyet, Hajdu Győző személyében). Zugun Eminescunak az az „ötletét”, hogy a zsidók házasodjanak románokkal megoldásnak találta a zsidóság társadalmi beilleszkedésére.
Bogdán Tibor. maszol.ro

Hencz Hilda : Magyar Bukarest - részletek (11.)
Az 1913/14-es tanévben az óromániai katolikus és református magyar iskoláknak 2382 tanulója volt, ebből 1682 Bukarestben; ezt a számot azóta sem sikerült túlszárnyalni.
Az első világháború kitöréséig évente mintegy húsz bukaresti, elemi iskolát végzett tanulót küldtek ösztöndíjjal a csíkszeredai vagy a gyulafehérvári gimnáziumba, vagy budapesti mesteriskolákba. 1907 után tíz ösztöndíjat ajánlottak fel a brassói, kolozsvári, marosvásárhelyi, zalatnai és udvarhelyi szakiskolákba, szülőföldjük iparának fejlesztése és munkahelyteremtés útján próbálták a székely kivándorlást megállítani.
Az, hogy valaki a diaszpórából magyar iskolába járt, még nem szavatolta nemzeti identitásának megőrzését. A tanulók túlnyomó többsége szerény agyagi körülmények között nevelkedett, mindenféle szellemi elfoglaltság nélkül, erőfeszítésük a túlélésre irányult; ezek az emberek csak egy kis jólétre vágytak, ami miatt a román serviciu (munkahely) vagy leafă (bér) szavak rögeszmésen visszatértek beszélgetéseikben. Jó részük anyanyelvét csak alkalomadtán beszélte, így született egy különleges román–magyar keveréknyelv, amelyet csak a mindkét nyelven tudók értettek. Ilyen tipikus asszimilációs eset a Giuglea, született Vígh Anetáé. Édesapja 1860 körül telepedett meg Ploieşti-en. Életrajza néhány fontos eleme ismeretlen, de tudjuk, hogy elismert fafaragó lett, az 1894-es művészeti kiállításon aranyérmet nyert. A királyi háznak és bukaresti nagybojári családoknak faragott bútort, de néhány erdélyi ortodox templom oltárképét is ő készítette. 1930-ban, amikor egy magyar lap meginterjúvolta, már nem beszélt magyarul.
A bukaresti magyarság erőtlenségének egyik oka az volt, hogy a soraiból származó, minden bizonnyal több száz főre tehető gazdagok és értelmiségiek nem vállaltak részt szerény származású honfitársaik kulturális és társasági életében. A magyar és osztrák elit exkluzív körben élt, saját zárt körű bálokat szervezett. Egy hivatkozást ezekre a bálokra a Romániai Magyar Újság egyik 1910-es számában is találhatunk, amely szerint a protestáns nőegylet kibérelte a Germania társaság Brezoianu utca 12. szám alatti előadótermét; a hivatkozás nem nevesít senkit.
A két felekezet papjai is tartózkodóan viselkedtek a gazdagokkal szemben. Bálinth János emlékkönyvében az osztrák–magyar társaságnak, amelyet az értelmiségi elit (orvosok, gyógyszerészek, műépítészek, mérnökök stb.) támogatott, csupán tíz sort szentel, anélkül hogy egy nevet vagy az alapítás évét megemlítené. Bálinth hozzáállása nem kivételes. A bukaresti magyar lapokban csak elvétve találunk az elitre vonatkozó utalásokat; innen erednek az azonosításukkal kapcsolatos nehézségek is, és ez nem csak a bukaresti magyarokra jellemző. Fenntartásokkal viszonyul az elithez a későbbiekben Nagy Sándor lelkipásztor is, aki az óromániai szórványról szóló tanulmányában csak pár értelmiségi nevét említi, pedig környezetéhez tartoztak, és néhányuk neve a felekezeti lapban is megjelent különféle kulturális-tudományos esemény kapcsán. Nagyon kevesen adományoztak jelentős összegeket iskola- vagy étkezdeépítésre, illetve az árva és szegény gyermekeknek. A legnagyobb adományokat a Szent Ilona-templom építésekor ajánlották föl. Az átlag magyar szemében az elit papjaiból és tanítóiból állt, akik azonban szintén elég szerényen éltek. Ugyanakkor a megosztottság és a két vallás, protestáns és katolikus közötti rivalizálás is rossz hatással volt a magyar diaszpóra életére. A megosztottság egyértelmű volt a tanárok közt, de a Magyar Társaságon belül is létezett. A XX. század elején történtek próbálkozások egy egységes tanítóegylet létrehozására, hosszan vitatták a lapokban, végül mégis zátonyra futott, mert a katolikusok csak a felekezeti egyesületeket voltak hajlandóak elfogadni. A két felekezet tantestülete közötti feszültség továbbra sem enyhült, végül az osztrák–magyar konzulátusnak kellett közbelépnie, amely megrótta a katolikus tanítókat. Nagy Sándor későbbi visszaemlékezése szerint Augustin Kuczka prelátus a két felekezet tanítói között még a magánjellegű kapcsolatokat sem tűrte el. A két felekezet közti vetélkedés és ellenszenv Nagy Sándor tanulmányából is kiérezhető, és bizonyos mértékben a mai napig létezik. A magyar szórvány megosztottsága, az összetartozás és a szolidaritás hiánya vezetett oda, hogy a románok által elismert szorgalmuk és becsületességük ellenére a magyarok a legszegényebbek maradtak a romániai külföldiek közül, ahogy azt a korabeli magyar sajtó, Koós Ferenctől Nagy Sándorig, évtizedeken keresztül hangoztatta. A legnagyobb felelős a magyar szórvány mostoha sorsáért mégiscsak az őket elhanyagoló magyar állam marad, írta a harmincas években Nagy Sándor. Paradox módon Magyarország majdnem semmit sem tett saját külföldre szakadt állampolgáraiért, főként a székelységért, sem a szórványban élőkért, de azokért sem, akik a szegénység vagy az osztrák, illetve magyar kizsákmányolóik miatt kényszerültek kivándorolni, és a szomszédos országok polgáraivá váltak. Még a pap, tanító vagy újságíró szerzők saját költségén megjelent, a magyar diaszpóráról szóló néhány könyvnek sem volt visszhangja a magyar hatóságoknál, nem voltak képesek egy koherens, szórványt védő és támogató politika kidolgozására. Később, 1903-tól, a magyar hatóságok a Román Királyságban csak a katolikusok védelmére szorítkoztak, teljesen megfeledkezve a reformátusokról – állapította meg keserűen Nagy Sándor. A polgárai megvédését elhanyagoló magyar államnál sokkal jobb politikai érzékről tettek bizonyságot a románok. Már a XIX. század derekától jól megszervezett harcot vívtak a magyarokkal egyenlő jogok eléréséért és a Romániával való egyesülésért. Ugyanakkor hatásos és következetes magyarellenes propagandát folytattak a sajtóban és a pesti Országgyűlésben egyaránt. Vezetőik olyan erdélyi román személyiségek voltak, mint Gheorghe Barițiu, az erdélyi román sajtó megalapítója, Andrei Șaguna püspök, Nicolae Cristea, Románia eljövendő pátriárkája vagy Ioan Slavici író, aki számára „a nap Bukarestben kel föl”. Az erdélyi lapok, a Gazeta de Transilvania, a Telegraful român, a Tribuna vagy a pestiek, kezdve a Federațiuneával (1868–1876), az Albinán és a Viitorulon át az Alexandru Vaida-Voievod vezette, és Nicolae Iorga személyes támogatását élvező Luptáig (1906–1910), az Osztrák-Magyar Monarchia alkotmányos alapjait támadták. Ezekhez a magyarellenes fellépésekhez kötődik a legnagyobb román költővé váló Mihai Eminescu neve is. Már fiatalkorában a magyarok ellenfeleként és osztrák–magyar monarchiabeli román jogvédőként lépett fel. Első verse Pesten jelent meg, 1866-ban a Iosif Vulcan vezette Familiában; a rákövetkező három év alatt még tizenkét versét közölték ugyanitt. 1870-ben álnéven politikai cikkeket is írt, amelyekkel a szerkesztőséget egy rágalmazási perbe keverte. A lap Nagyváradra költözése után, 1880-tól Eminescu utolsó versei ugyanitt jelennek meg. Az erdélyi románok magyarellenes tevékenységéhez társult több bukaresti személyiség is: C. A. Rosetti, B. P. Haşdeu és Nicolae Iorga. Az 1857-től megjelenő Românul, amelynek tulajdonosa a politikus C. A. Rosetti, a demokrata-liberális párt legolvasottabb napilapja 4–5000 előfizetővel. Veress Sándor véleménye szerint a románok ebből az újságból tanulták az idegengyűlöletet, minden számban közöltek valamit kedvenc célpontjuk, a magyarok ellen: ,,mi vagyunk a bünbak, kiken kifujja mérgét és gyakorolja nyelvét, hogy el ne találja feledni a kocsisos szép káromkodásokat”. A magyarellenes kampányban sajátos szerepe volt az Iredenta Română (Román Irredenta) társaságnak. 1882. január 24-én alakult Bukarestben, rövidesen Societatea Carpații, azaz Kárpátok Társaságára változtatta nevét. Fiatal erdélyi román egyetemisták alapították George Ocășanu és George Secășanu, a Românul munkatársai vezetésével, az éppen belügyminiszteri állást betöltő C. A. Rosetti hallgatólagos támogatásával. Az alapítótagok közt volt Slavici és Eminescu is, akinek felvételekor kivételt kellett tenniük, mivel nem volt erdélyi származású. A mai román szélsőjobboldal ki is használja Eminescu részvételét ebben a konspiratív jellegű társaságban, azt állítják, hogy a költőt megfigyelés alatt tartotta az osztrák-magyar rendőrség, és úgy tették el láb alól, hogy bolondokházába csukatták. A társaság részben az 1871-es putnai diákgyűlésen megfogalmazott követeléseket vette át. Akkoriban Putna még az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozott. Kezdetben nem kapcsolták össze a társaságot és a România iredentă név alatt kiadott röplapjait, amelyek szlogenje „A hazáért és szabadságért és halál a németekre” volt. Az első, Bukarestben titokban kinyomtatott röplapról a bécsi Neue Freie Presse 1882. május 21-ei száma értesít, a szöveg közreadása nélkül. A Românul május 20./június 1-ei száma kétségbe vonja a bécsi lap értesüléseinek hitelességét, visszautasítva azt, hogy „létezne minálunk egy ennyire őrült és a román állam létére veszélyes párt”. Azonban május 23-án a Le Stamboul közzétette a kiáltványt, amely a Hohenzollern dinasztia megbuktatására, Erdély, Bánság és Bukovina annektálására és a Dáko-Román Birodalom kikiáltására buzdított; ugyanakkor szerzői azzal vádolták C. A. Rosettit és V. A. Urechiat, hogy eladták az országot Ausztriának és Németországnak. A társaságnak több városban is volt fiókszervezete. Egy, Horia tiszteletére adott 1885-ös craiovai banketten, a társaság vezetősége a „egyetlen ellenségünk, a közös jövőnk útjában álló hun maradványok felszámolására” buzdított. A botrány a társaság körül az 1885. augusztus 18-ai România iredentă kiáltvánnyal tört ki; a trikolór keretben piros betűkkel százezer példányban megjelenő kiáltványt Erdély-szerte terjesztették, még Budapestre is eljutott. Augusztus 24-én Alexandru Ciurcu, a L’Indépendance roumaine lapigazgatója részleteket közölt belőle francia nyelven, majd másnap teljes egészében közzétette. A kiáltvány harcbahívás volt, golyóval és dinamittal, a „magyar hordák” és az osztrák-magyar császár ellen. Több házkutatásra is sor került ezután, barátja, Ocășanu kérésére a publiciszta Bacalbașa saját otthonában rejtegette a Bukarestben terjesztésre váró röplapokat. Az osztrák-magyar konzulátus követelésére a román hatóságok gyorsan intézkedtek: szeptember 2-án nem csak a társaság vezetőségét, de Al. Ciurcut is kiutasították az országból. (...) Magyarország ellen a fő rohamot a Liga Culturală pentru Unirea Tuturor Românilor (Minden Román Egyesüléséért Kulturális Liga) indította 1890-ben. A liga első elnöke a műépítész Al. Orăscu volt. Több mint 90 fiókszervezete volt, beleértve Berlint és Párizst is, akcióiban részt vett a Carpații Români (Román Kárpátok) társaság is, a Kárpátok Társaság utódja. A ligát nemcsak a Romániával szomszédos országokban élők, de minden külföldi román sorsa foglalkoztatta. A Román Akadémia égisze alatt megjelentette az erdélyi, magyarországi, bukovinai, boszniai, hercegovinai és albániai románok monográfiáját. A liga propagandaanyagát a Minerva könyvtár adta ki, többezres példányszámban, francia, német és olasz nyelven.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda : Magyar Bukarest 13. (Részletek)
A katolikus közösség története nagymértékben eltér a reformátusétól. Miután a Propaganda Fide kongregáció átvette a romániai katolikusok irányítását, és a Barátok (Bărăţia) templomának birtokosa lett, a magyarok nemkívánatossá váltak, ezért csak egyetlen magyar pap maradt. 1883-ban a Vatikánnal folytatott tárgyalások eredményeként megalakult a román állam ellenőrzése alatt álló Bukaresti Katolikus Érsekség.
Habár, ahogy azt Fr. Damé megjegyzi, a katolicizmus régebbi volt a Román Fejedelemségekben, mint az ortodoxia, hívei száma nem volt túl magas, Damé dolgozatának megjelenésekor csak 149 667 katolikus élt két egyházmegyébe, a bukarestibe és a jászvásáriba szervezve; a hívők többsége idegen volt. A katolikusok soha nem tettek közzé nemzeti és anyanyelvi megoszlásról szóló statisztikákat, ilyen téren csak becsült adataink vannak, de mindegyik a magyarok többségéről tanúskodik. Bukarestben a magyarság felekezetre való tekintet nélkül részt vett a Magyar Társaság által szervezett kulturális eseményeken; többször is volt katolikus elnöke a szervezetnek. A magyar katolikusok szellemi központja azonban évtizedeken keresztül a Barátok temploma maradt. A XX. század kezdetén még élt az a hiedelem, hogy ezt a templomot a csíki székelyek építették maguknak. Habár a magyarok közt mindig több volt a katolikus, mint a protestáns (kálvinista, evangélikus vagy unitárius), és a más nemzetű katolikusoknál (osztrákok, németek, olaszok, franciák vagy bolgárok) is többen voltak, sohasem alkottak külön egyházi közösséget, és saját iskoláik sem voltak. Sebestyén Ede újságíró 1902-ben bejutott az érsekség levéltárába, az alábbi számokat adta meg a bukaresti katolikusokra vonatkozóan: 15 ezren a Szent József-templomhoz tartoztak, 35 ezren a Barátok templomához és 805-en a ciopleai templomhoz. A katolikusok többsége tehát magyar kellett hogy legyen. 1886-ban György István katolikus pap kezdeményezte elsőként megszervezésüket: megalakította a bukaresti magyar nőegyletet, később, 1887. január 28-án egy karitatív egyesületet is. Mégis ezek hatékonysága nagyon alacsony maradt. (...) Nem csoda, hogy ilyen körülmények között a legtöbb magyar tanuló a román állami iskolát választotta, ami elkerülhetetlenné tette a beolvadást. Ezekben a román iskolákban csak a román történészek nézőpontjából ismerték meg a magyar történelmet, és ez ,,a magyar gyerek lelkét megmérgezi, megöli” – írta Sebestyén Ede. Az újabb, elsősorban Székelyföldről érkezett bevándorlók nem törődtek bele sem a külön egyházközösség, sem a magyar nyelvű iskolák hiányába, panaszt is tettek az anyaországban, sajnos, nem sok sikerrel. Gyökeres változást a bukaresti magyar katolikusok életében 1898-ban Bálinth János pap (1862–1905) megérkezése hozott a magyar katolikus identitás megerősítésében; két lap, a Romániai Magyar Néplap és a Bukaresti Magyar Újság szerkesztője is volt 1900–1903 között. A kereszténység felvételének 900. évfordulója alkalmából, 1900. március 31-én Bálinth megalapította a Szent István Király Egyesületet, és ezzel bevezette Magyarország első, apostoli királyának kultuszát. Eredetileg az egyesület a csíksomlyói búcsú zarándokútjainak megszervezésére alakult. Elnöknek Boga Tamás kocsigyártót választották, a vezetőtanács nagyrészt mesteremberekből állt. 1900 decemberében újjászervezték a katolikus nőegyletet Mária Egyesület néven, a tagok száma meghaladta a háromszázat.
A következő évben Bálinth szerkesztésében megjelent A Bukaresti Szent István Király Egyesület alakulási Emlékkönyve, amely a romániai diaszpóra magyar mestereit magasztalja. Annak ellenére, hogy a bukaresti magyarok közt nincs tudós vagy bankár, jegyzi meg Bálinth, ők mégsem a magyarság söpredéke, hanem már a kezdetektől itt megtelepedett kisiparosok, becsületes és szorgalmas, megbecsülésnek örvendő emberek.
A diaszpóra felkarolása érdekében a magyar hatóságok támogatását is kereste, kitartásának köszönhetően a budapesti vallásos társaságok hajlandóak voltak pénzt adni a magyar iskolahálózat és templomok építésére.
1903 szeptemberében Bálinthot Giurgiura helyezik, tevékenysége a románok körében sem maradt észrevétlen. Több román értelmiségi, köztük B. P. Haşdeu, Spiru Haret és Onisifor Ghibu hevesen támadta őt és Hornstein érseket, akárcsak a Poliány-féle Naptárat. Az Apărarea naţională napilap két, egymást követő számában Românism-Ortodoxism alcímmel Haşdeu Hornsteint „a bukaresti magyar propaganda közönséges ügynökének” nevezte, azzal vádolta, hogy mivel megengedte a magyar klubok, egyesületek és egy újság létrehozását Bálinth vezetésével, most ezek a „báránybőrbe bújtatott farkasok pénzt gyűjtenek olyan magyar iskolák számára, mint a galaci”. A napilap a püspököt a román állammal szembeni ellenséges magatartással is megvádolta: „elfeledi Szentséged, hogy a katolikus egyház nem ismer nemzetiséget, hanem csak keresztényeket? S ezért elfeledi, hogy a vallás lelkes terjesztőjéből a sovinizmus, és egy egész, Rómából eredő nép elleni gyűlölet terjesztőjévé válik?... Vajon még meddig élhet vissza ez a titokzatos alak a román nép és állam türelmével?!” Poliány nagy Naptárának megjelenése után Haşdeu biztosította az „aggódó” románokat, hogy a naptárat többé nem fogják eljuttatni moldvai csángó megrendelőinek. Haşdeu lapjában a kor más román kiadványaihoz hasonlóan zsidóellenes támadások is megjelentek. (...) Bálinth erőfeszítéseinek eredményei 1903-tól kezdtek látszani, ebben az évben november 15-én alakult meg az óromániai magyar katolikusok független közössége, amely ezúttal már nem a német közösség filiája volt. Elnökének Poliány Zoltánt választották, a magyar hívők lelkipásztora Nemes Tóth Zsigmond lett.
Az első magyar nyelvű katolikus iskola Bukarestben 1903 szeptemberében nyitotta meg kapuit Spiru Haret minisztersége alatt. Az építkezést Gondorfi műépítész (?) vezette. Az iskola igazgatója Lukász Péter lett. A három fiú- és két leányosztályba 311 tanuló iratkozott be; egy szomszédos épületben volt a tanítók és a papok lakása. 1904-ben a katolikus lányiskola is megnyitotta kapuit a Scaune utca 10. szám alatt, a fiúiskola szomszédságában; több osztályterem, egy díszterem, egy ebédlő és egy tornaterem volt az új épületben. Hamarosan megnyílt ugyanitt egy ingyenes óvoda is. A lányiskola igazgatónője 1903 és 1914 között Baynovics Anna (1879–1914) volt, akit a román kormány is érdemrenddel tüntetett ki. Többszöri bővítés után, 1905-től az iskola adott szállást a német és magyar katolikus iskolák tanfelügyelőségének, de a tanítónők lakásának és egy betegszobának is. (...) A tanulók és tanügyi káderek száma nagyon gyorsan gyarapodott. Az 1906/1907-es tanévben az iskolát 745 tanuló látogatta, ezek közül 695 magyar volt, 37 román, 11 német és 2 más nemzetiségű. A szülők foglalkozása szerint 449 gyermek szülője mester volt, 26-é kereskedő, nyolcnak tisztviselő, 169-nek napszámos, 72-nek cseléd, 21 egyéb. 1907-ben létesült a négyéves polgári lányiskola, egy hároméves szabóiskola és egy inasiskola.
1909. február 16-án nyílt meg az első magyar iskolai menza a fiúiskolában; szimbolikus összegért 500 gyermeknek biztosított meleg ételt, a szegények pedig ingyen kosztozhattak. A katolikus iskolák az ingyenes tízórait is bevezették, ami egy pohár tejből és egy darab kenyérből állt. A Julianus Egyesületnek köszönhetően az iskolai könyvtárat 300 könyvvel látták el. A katolikusok utolsó épületei a Tăbăcari (Tímárok) negyedben, a Cuza-Vodă utca 100. szám alatt épültek fel (jelenleg a Művészeti Népiskola székháza), ugyanis abban a negyedben akkoriban nagyon sok magyar lakott. Már az 1912/13-as tanévtől működött a negyedben egy elemi iskola és egy óvoda, az emeletes épület négy, egyenként 60 fős osztályteremből, egy óvodából, ebédlőből, betegszobából és a tanítók lakásaiból állt. Az iskolát 1913. december 3-án szentelte fel Augustin Kuczka pápai prelátus. Ugyanebben az évben a Juliánus Egyesület iskolai könyvtárat nyitott 235 kötettel. 1903-tól sorra alapították a vidéki magyar katolikus iskolákat is (Pitești-en, Târgoviștén, Brăilán, Krajován, Giurgiuban, Ploiești-en, Buzăuban, Szörényváron és Galacon), magyar nyelvű miséket pedig a buzăui és a brăilai templomokban tartottak. A világháború előtti utolsó statisztikák az 1913/14-es tanévre vonatkoznak; ezek szerint 1244 gyermek tanult Bukarestben.
A román hatóságok elzárkóztak a nemzeti, de legfőképp magyar alapon történő katolikus templomok építésétől. Titu Maiorescu, 1910–1913 közötti miniszterelnök és külügyminiszter az alábbiakkal indokolta olasz kollégáinak egy olasz templom építésének megtagadását: „Gondoljanak csak a magyarok törekvéseire, akik már régóta követelnek egy saját bukaresti magyar templomot, saját lelki segítséggel, magyar nyelven. (...) Itt, egy saját magyar templomot! Nem, ez semmiképp sem lehetséges! (...) Amíg én töltöm be ezt a hivatalt, semmiféle magyar templom sem fog épülni...” 1914. június 4-én Titu Maiorescu visszavonult a politikai életből. Még abban az évben megkezdődött a magyar katolikus templom építése Carol Cortobius (1874–1955) tervei alapján. A templom a Cuza-Vodă utca 102. szám alatt, az iskola mellett épült fel, és Szt. Ilona nevét vette fel, egy gazdag magyar nő, Sterian Ilona után, aki 10 ezer frankot adományozott építésére. Az alapkövet Augustin Kuczka tette le 1914. június 3-án; neki egy későbbi, 80 ezer lejből és egy festett ablakból álló adomány köszönhető. Ősszel Abonyi asszonyság egy harangot adományozott a templomnak. A Szt. Helénát ábrázoló bejárati külső mozaik, valamint a 12, szentekkel díszített, zömében latin feliratú ablak még ma is megvan. A szentek közül öt árpádházi (Sanctus Stephanus, Sanctus Emericus, Sanctus Ladislaus, Sancta Elisabeth és Sancta Margareth). Az adományozókat is feltüntették az ablakokon, ez a magyar nyelvű felirat az egyetlen nyom, mely a templom eredetére utal.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Milyen románok is voltak a mioritikus kultúra megalapozói?
Dragnea úr idegenekkel szembeni bizalmatlansága bájosabb, vagy, talán, perverzebb. Mert volt főnöke és frontbajtársa, Victor Ponta úr az egész országnak elmesélte, hogy anyai ágon albán, apain pedig olasz. Olyan családból származik, tehát, amelyik valamikor a XIX. században keveredett ide az osztrák-magyar császár kérésére, akinek munkaerőre volt szüksége az útépítésekhez. Ezen a téren Ponta úr rosszabbul áll, mint „Werner” (Klaus Iohanis), akinek a közössége nagyjából nyolcszáz éve él a haza földjén.
Mint az várható volt, ezekben a napokban a románság kérdése, a „háttérhatalom” által elnyomott”, „szétdarabolásra” ítélt, az „ügynökségek”, a sorosisták, Brüsszel és a globális kémszolgálat hidrája által – bűnös módon – üldözött „büszke román” léte a pártok és a sajtó retorikai gumicsontja, hiszen ez egy jó zsíros kampánytéma.
Sajnos, túl későn ébredtünk! Már rég neki kellett volna látnunk a nagytakarításnak. Nem lett volna szabad elfogadni I. Károly trónra ültetését, akinek az országnak az európai modernitás útjára helyezését köszönhetjük; és ezt még a monarchiaellenesek is elismerik. Nem kellett volna az első alkotmányunkat (az 1866-ost) a belgáktól átvenni. Nem kellett volna megbíznunk egy rakás francia építészt azzal, hogy „idegen” épületekkel rakják tele a fővárost: a Román Athéneummal, a Nemzeti Bankkal, a Királyi Alapítványokkal (ma a Központi Egyetemi Könyvtár), a Győzelem (Victoriei) úti Takarékpénztárral (CEC), a Splai-on lévő kórházzal, az egyetem melletti Mezőgazdasági Minisztériummal, a cotroceni-i Orvosi Egyetemmel, vagy az Athenée-Palace (ma Hilton) Szállodával. Jó lett volna, ha nem bízzuk magunkat egy bizonyos Carol Davilára, egy valójában francia-olasz egyénre (Carlo Antonio Francesco d’Avila), még akkor sem, ha nélküle valamivel később indult volna az orvosképzés, az első honi mentőszolgálat, az első árvaházak, sőt, még a bukaresti Botanikus Kert is (melyet, jaj, egy osztrák kertésszel együtt alakított ki). Ha már szóba kerültek a kertek, említsük meg Cişmigiut, a legrégebbi bukaresti közparkot is, mely Kiseleff tábornok kezdeményezésére jött létre és a bécsi Wilhelm Mayer szakértő támogatásával készült el. Kiseleffet mondtam? Igen, arról az „idegenről” van szó, aki részt vett a Sarkalatos Törvényeink megalkotásában és Oroszország párizsi nagyköveteként hatékonyan támogatta a fejedelemségek (Havasalföld és Moldva – E-RS) egyesülését.
Menjünk tovább: hogyan is engedhettük meg olyan művészek letelepedését a sokat próbált hazánkban, mint Giovanni Schiavoni, Nicolló Livaditti, Anton Chladek, a fejedelemségek első poszt-bizánci festőiről van szó, akik közül az utóbbi Nicolae Grigorescu tanára volt. Hogyan is vitt rá minket a lélek, hogy egy német – Karl Storck – legyen a XIX. században az első szobrászattanár a bukaresti Szépművészeti Iskolában, valamint egy lengyel-német származású francia, Wladimir Hegel legyen Brâncuşi tanára?
De „pechsorozatunk” itt még nem ért véget. A román nyelvészet és folklorisztika idegen alapítók műve: Moses Gaster, Lazăr Şăineanu, Heimann Hariton Tiktin. A nemzeti himnusz („Ébredj román!”) zenéjét a mai Bulgária területén született Anton Pann szerezte, aki Petrov néven látta meg a napvilágot. Mit mondjunk még olyan híres románokról, akiknek az előélete nem igazán nevezhető románnak: Vasile Alecsandri (átkeresztelkedett zsidó nagyapával), Alexandru Xenopol (neve lefordítva „idegen fiát” jelenti), akinek az apja zsidó származású angol volt, vagy B. P. Haşdeu, akinek a felmenőit elég nehéz lenne származási szempontból azonosítani… A Rosettiek és Ghiculeştiek eléggé görögök voltak, a Cantacuzinokról nem is beszélve. Ion Luca Caragiale aromán (görög-albán?) volt, apja Konstantinápolyban született, a nagy Nicolae Iorga anyai ágon (Arghiropol) bizánci görögökből, apai ágon pedig a Píndosz-hegységből származott, Constantin Noica egyik ükapját Gigantisnak hívták. Mindent egybevetve elég kockázatos dolog családjaink és modelljeink családfáiban, etnikai – vélt, vagy valós – hátterében kotorászni.
Ez nem azt jelenti, hogy „románnak” lenni fikció, vagy, hogy minden értékünket és viszonyítási pontunkat másoktól kölcsönöztük. De ha már a hagyományos „vendégszeretetünkkel” dicsekszünk, akkor az lenne igazi ok a büszkeségre, ha felfognánk, hogy mindenféle embert befogadtunk magunk közé, bölcs nyitottságot mutatva képességeik iránt. Szép lenne, ha elismernénk, hogy sokan közülük elkötelezetten szolgálták hazájukat, és éppen ezért a nemzeti örökség részét képezik. Toleránsaknak, egy egészséges kozmopolitizmusra alkalmasaknak, a párbeszédre és együttműködésre nyitottaknak bizonyultunk. Ezek az intelligencia és az erkölcsi egészség jelei. Annál inkább súlyos dolog, ha hagyjuk, hogy ostoba módon az idegengyűlölő demagógia torzítson el bennünket. Ami engem illet, inkább azt akarom tudni, hogy hazám Carol Davila, Xenopol, Caragiale, Noica, Iorga, vagy Lazăr Şăineanu hazája is, semmint hogy olyan bármiféle teljesítmény nélküli „vadrománnal” dicsekedjek, mint Bogdan Diaconu, Nicolăescu, Fenechiu, Tăriceanu, Palada és Peia, akik „Juliennel” és „Wernerrel” ellentétben, csak jót tettek velünk… (Persze, ha alaposabban megnéznénk, ki tudja, milyen meglepetések érhetnének ez utóbbiak részéről is). Nem okoz nehézséget, ha a „román” Cristiana Anghel, vagy Grapini és a „francia” Clotilde Armand között kellene választanom. És különben is, képtelen vagyok felfogni, hogyan kívánhatnánk, hogy Ghiţă (Sebastian Ghiţă – E-RS) országa legyünk, sőt, még kedvünket is leljük benne…"
Andrei Pleşu,
Noi suntem români…adevarul.ro
Adevarul

Bábkiállítás a Tordai Történeti Múzeumban
A kolozsvári Puck Bábszínház előadásainak ismert szereplőivel találkozhatnak a bábszínház-kedvelő gyerekek a Tordai Történti Múzeumban rendezett kiállításon. A kiállítás mellett a Puck műhelymunkára is invitálja a tordai közönséget.
A Bábok múzeuma címet viselő bábkiállítást március 27-én, délelőtt fél tízkor nyitják meg a Tordai Történeti Múzeumban (Bogdan Petriceicu Hasdeu utca 2 szám), amelyen részt vesz Elena Ilaş, a bábszínház díszlettervezője, a múzeum részéről pedig Carmen Dragomir. A román és magyar nyelvű előadásokból ismert szereplőkkel találkozhatnak az érdeklődők, összesen 36 bábot állítanak ki. A tárlat március 27-e és április 21-e között látogatható.
A Báok múzeuma hagyományos rendezvénye a Puck Bábszínháznak, amelynek célja, hogy a bábszínház-kedvelő gyerekek megismerkedhessenek kedvenc történeteik szereplőivel, a színfalakon kívül is. Tordán találkozhatnak az érdeklődők Ion Creangă A rászedett medvecímű meséjének, a Grimm Testvérek nyomán készült Hansel és Gretel című előadás, valamint Weöres Sándor Búbocska és Holdbéli csónakos című történeteinek szereplőivel.
Emellett Kicsi bábos címmel szerveznek bábkészítő műhelyeket is, március 27-e és 30-a között, amelyen a Puck bábosainak segítségével készíthetik el a legkisebbek is saját szereplőiket, különböző érdekes anyagok felhasználásával. A rendezvény célja, hogy megyei szintű együttműködés valósuljon meg, a legkisebbeket pedig arra bíztatja, hogy játszva ismerjék meg a bábszínházak varázslatos világát.
Szabadság (Kolozsvár)

A miniszter esete a dákokkal
A román sajtóban csak most került közvitára a jelenlegi kulturális miniszter első nyilvános szereplése, amelyet július 5–9. között ejtett meg a Nemzetközi Dákó-Román Konferencián, Buzăuban. Az eset több oknál fogva rendkívül kellemetlen, mi több elfogadhatatlan: egyrészt Lucian Romaşcanu miniszteri tevékenységét egy áltudományos, szélsőjobboldali politikusok által szervezett eseményen kezdte, másrészt mint az egykori Kulturális Minisztérium (ma Kultúra és Nemzeti Identitás Minisztériuma) hivatalos reprezentánsa kiállt egy, a tudományos tézisek ellen felszólaló, dilettáns mozgalom mellett.
A Nemzetközi Dákó-Román Konferenciák már régi hagyományra tekintenek vissza. A Duna-kanyarban figyelő Decebalus szobor megrendelője, Constantin Drăgan és a kortárs dákómán mozgalom atyja, Napoleon Săvescu által elindított konferenciák – a kortárs amerikai, angliai és közép-kelet-európai dilettáns mozgalmak többségéhez hasonlóan – olyan történelemképet honosítanak meg, amelyek modern mítoszokat alkotnak. Ez a mozgalom nemcsak a jól ismert dákó-román kontinuitást hirdeti, de a dák civilizációt, mint Európa kulturális bölcsőjét, több ezer éves ősi kultúraként ábrázolja. Az összeesküvés-elméletek és modern mítoszalkotások legvadabb mechanizmusait produkáló „kutatók” egy olyan dák világot alkottak a történelmi és régészeti források eltorzításával, amely több ezer évvel a történelmi valóság előttre keltezi a dákok eredetét, azokat minden európai nép – különösen a latinok – ősének tekinti. A legelképesztőbb mítoszváltozatok szerint, maga Jézus is dák volt. Ezt nem más, mint amit Kolozsvár egykori polgármestere, Gheorghe Funar állított, aki legújabb, román trikolórral díszített kötetében merészkedett Jézus dák genealógiáját közreadni.
A 2015-ben létrehozott Kárpáti Eredet Egyesület (Origini Carpatice) által szervezett idei konferencián számos „érdekes” előadásra került sor: a résztvevők megtudhatták többek között azt is, hogy az Iliász eseményei valójában Románia területén játszódnak, de az is „kiderült”, hogy a dák nyelv minden európai kultúra alapját képezi, Nicola(e) Tesla dákó-román virtussal rendelkezett és a dákó-géták írása a legrégebbi írásforma a világon. Ezek az áltudományos, minden józan kutató által kinevetett előadások a modern konspiracionista elméletek mintapéldái, amelyeknek kortárs divata jól tükrözi, hogy a Nicolae Densuşeanu és Bogdan P. Haşdeu által elindított dákómán elmélet a legionárius és nacionál-kommunista diskurzusban is talajra lelt és sajnálatos módon túlélte az elmúlt 27 évet is. Mi több, nemcsak túlélte, de sajnos egyre népszerűbb lett. A Napoleon Săvescu utódjaként fellépő Daniel Roxin és társai, illetve a dákológiai konferenciát szervező új egyesület fiatal tagjai már azt az új generációt képviselik, akik modern eszközökkel (Youtube-csatorna, Facebook, kötetek, konferenciák) igyekeznek áltudományos tanaikat hirdetni. A vallásos szektaként, zalmolxiánusokként működő csoportosulások népszerűsége nemcsak azért aggasztó, mert figyelmen kívül hagyja a régészettudomány és történészkutatások legújabb eredményeit, tévhiteket, új, modern mítoszokat alkot és terjeszt a nagyközönség körében, de ezekhez a mítoszokhoz ugyanakkor nagyfokú xenofóbia, antiszemitizmus is társul, amely újfajta fasizmusra emlékeztet.
A felsőbbrendű, mindenki felett álló (exceptionális) dákok posztmodern mítosza az egyik legveszélyesebb kortárs narratíva, amely ma a román köztudatban nagy iramban terjed. Az a tény, hogy az aktuális kulturális miniszter eleget tett a dákómánok meghívásának és részt vett ezen az eseményen, nagyon aggasztó és az 1939–1945 közötti éveket idézi, amikor Románia kulturális miniszterei között olyanokat találunk, akik nyíltan kiálltak a legionáriusok mellett, mi több annak tagjaiból kerültek ki. Lucian Romaşcanu beszédében hangsúlyozni akarta ugyan, hogy jó lenne, ha a dákomán „kutatók” átvennék a kortárs tudományos eredményeket is és azokat felhasználva terjesztenék tanaikat, de aláhúzta ennek a mozgalomnak a szenvedélyes jellegét és fontosságát. Hangsúlyozta: szerinte nagyobb hangsúlyt kellene fektetni a hivatalos oktatásban a dák kultúrára, és mindent megtesz, hogy erre sor kerüljön majd.
A kulturális minisztérium vezetője tehát nyíltan kiállt egy dilettáns, minden tudományos eredményt megalázó és figyelmen kívül hagyó mozgalom mellett – amely mellesleg nyíltan xenofób és antiszemita is. Teszi ezt annak a minisztériumnak a vezetőjeként, amely – egy ideális országban – a tudományos kutatást és egy adott ország összes nemzetiségének kulturális örökségét védi és képviseli. Ez a minisztérium ma, Romániában veszélyes metamorfózison megy át: nevet változtatott, csak a román nemzeti identitás és kultúra védelmét tűzte ki zászlajára és immár nyíltan kiáll a dilettáns kutatók és összeesküvés-elméletek mellett is. Egy ilyen tettért, egy normális országban azonnal menesztették volna a kulturális minisztert. Sajnos nálunk erre nem került sor, és elnézve a domináns romániai politikai és tudományos narratívát, egyre több ilyen jellegű eseményre fog sor kerülni idén és jövőre még inkább.
A dákopátia aranykorát éli, immár miniszteri jóváhagyással. A mi dolgunk az, hogy mentsük még a menthetőt, és kiálljunk a tudomány szentsége mellett, ha már a miniszter elhagyta ezt a bástyát.
T. Szabó Csaba
A szerző történész, az Erdélyi Figyelő munkatársa / Szabadság (Kolozsvár)