Húsvét alkalmával az Evangélikus Harangszó ötödik évfolyamának első száma közölte Mózes Árpád püspök húsvéti pásztorlevelét, A Megváltás reménye címmel közölt írást Kisgyörgy Réka főszerkesztő. A húsvéti ünnepet köszöntötte a Csoda Csepp című ifjúsági lap ez évi második száma is homlokán a sepsiszentgyörgyi új evangélikus templom rajzával. Hankó Szilamér főszerkesztő Szórakozás a templomban? címmel közöl írást. /(Kisgyörgy): Ünnepi kiadványok. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 25./

Keresztény Egyetemi Estet rendeztek Kolozsváron, melyen dr. Pásztori-Kupán István, teológiai tanár tartott előadást A Szent Korona üzenete címmel. A következő összejövetelükön Benkő Tímea, teológiai asszisztens tartott előadást az egyházi és ifjúsági énekek kapcsolatáról, tartalmáról. /Fehér Attila, Hankó Szilamér: Keresztény Egyetemi Est Kolozsváron. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 29./

Mintegy hatvan fiatal jött el Sepsiszentgyörgyre, az evangélikus templomba, az ökumenikus ifjúsági találkozóra. A nyitó áhítatot Kis Zoltán brassói református segédlelkész tartotta. Márton József katolikus pap beszéde után Hankó Szilamér evangélikus ifjúsági lelkész mutatta be az evangélikus gyülekezetet. /(-): Ökumenikus ifjúsági találkozó Sepsiszentgyörgyön. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 3./

Népzene- és néptánctalálkozó zajlik Sepsiszentgyörgyön
Kallós Zoltán életművét összegző kiállítással, oltszakadáti szokásokat bemutató fotótárlattal és a Duna Művészegyüttes előadásával kezdődött pénteken Sepsiszentgyörgyön a Háromszék Táncegyüttes és a Lajtha László Alapítvány által szervezett XXVIII. Népzene- és néptánctalálkozó. Ma a meghívott hagyományőrzők, a házigazdák és vendégegyüttesek mutatkoznak be a hagyományos gálaműsoron, vasárnap a gyermektáncosoké a főszerep.
Kallós Zoltán kutatásainak és nemzetmentő tevékenységének fontosságát emelte ki Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója az Indulj el egy úton... című kiállítás megnyitóján a múzeum Toleranciatermében. Kallós Zoltán életútját, munkásságát Pozsony Ferenc néprajzkutató, egyetemi tanár ismertette, kiemelve, hogy a Válaszúton született Kallós az erdélyi és a moldvai folklórral nem tankönyvek segítségével ismerkedett, hanem már gyermekfejjel szervesen belenevelődött szülőfaluja, szülőföldje magyar, román és cigány néphagyományaiba. Sorolta fontosabb állomásait: Válaszút, Kolozsvár, Vista, a moldvai Lészped, Gyimes, újból Kolozsvár és újból Válaszút, ahol jelenleg is él. Kallós Zoltán a XX. század egyik legszerencsésebb kezű és legtermékenyebb magyar folklórgyűjtője, aki szervesen folytatta Bartók és Kodály munkásságát – hangsúlyozta Pozsony Ferenc. „Meg tudta szólaltatni az erdélyi és a moldvai falusi embereket, tudásuk legjavát tudta hangszalagra rögzíteni. A Mezőségen, Kalotaszegen, Moldvában és Gyimesben évtizedeken át gyűjtötte a folklór számos műfaját, különösen az énekes és a hangszeres zenét, a népszokásokat, valamint a díszített tárgyakat. (…) Folyamatos szakmai, emberi és morális támogatást, biztatást kapott Kodály Zoltántól, Jagamas Jánostól, Andrásfalvy Bertalantól, Martin Györgytől és Hofer Tamástól, valamint számos más, kiemelkedő magyar művésztől, értelmiségitől.” Kallós Zoltánnak meghatározó szerepe volt az erdélyi és a magyarországi folklorizmus és táncházmozgalom kibontakoztatásában, nemzedékek sorát nevelte a néptánc és a népzenekultúra szeretetére – emelte ki a méltató.
A Kallós-kiállítást a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum állította össze és mutatta be tavaly márciusban Szentendrén, Sepsiszentgyörgyön január közepéig lesz látható. A tárlat történetét Bereczki Ibolya, a skanzen aligazgatója ismertette, aki lapunknak elmondta, a kiállított anyag a pécsi Janus Pannonius Múzeum, a szentendrei szabadtéri múzeum és a válaszúti Kallós Múzeum tulajdona. A Kallós által kutatott négy tájegység egy-egy külön tömböt képvisel anélkül, hogy megbontaná a kiállítás egységét, a viseletek, cseréptárgyak mellett kiemelt helyet kapnak azok a fotók, amelyek Kallós adatközlőit, valamint gyűjtéseinek néprajzos útitársait örökítik meg, és üveg alatti kazettában láthatjuk azt a Loewe Opta típusú magnetofont, amit Kodály Zoltán adott Kallós Zoltánnak, és amely sokáig volt munkaeszköze a néprajzgyűjtőnek.
A Kallós Alapítvány tevékenységéről, a válaszúti szórványkollégiumról Balázs-Bécsi Gyöngyi, az alapítvány elnöke tartott rövid ismertetőt, kiemelve: azon dolgoznak, hogy mindazt a tudást, amit Kallós Zoltán összegyűjtött, átadják minden nemzedéknek, hisz a gyűjtések igazi célja a továbbadás, az értékek továbbéltetése. A tárlatnyitón közreműködött a Heveder zenekar, valamint a Háromszék és a Százlábú táncegyüttes.
Egy másik kiállítótérben, a Háromszék Táncstúdióban a Szeben megyei Oltszakadát szokásvilágából nyújtottak ízelítőt Ádám Gyula és Kovács László Attila fotói, amelyek két oltaszakadáti táborban születtek. A megnyitón Hankó Szilamér jelenlegi pürkereci evangélikus lelkész, aki 2010 és 2013 között szolgált Oltszakadáton, ismertette a száztíz lelkes magyar közösség életét, a képek pedig a helyi mestereket, a húsvéti kakasverőket, a lányok húsvéti megáldását és hétköznapi pillanatokat örökítenek meg.
Este a budapesti Duna Művészegyüttes a Tamási Áron Színházban mutatta be a Juhász Zsolt rendezte Puszták népe című táncszínházi produkciót, amelyben megjelenik a Mezőföld tánckultúrája mellett Magyarország más tájegységein valaha cselédsorban élők táncvilága is somogyi, sárközi, zalai, felvidéki, szatmári falvak és a Hortobágy lakóinak táncai révén. A találkozó első napja táncházzal zárult, ahol az addigi nézők közül is előkerültek a táncoslábúak. Fekete Réka
Háromszék
Erdély.ma

Örök értékeink
Kallós-kiállítással nyílt meg a XXVIII. Népzene- és Néptánctalálkozó
A meghívott vendégek és a házigazdák jóvoltából az elmúlt hétvégén Sepsiszentgyörgy közönsége ismét tiszta forrásból meríthetett és annak tükrében gyönyörködhetett a Háromszék Táncegyüttes és a Lajtha László Alapítvány által szervezett XXVIII. Népzene- és Néptánctalálkozón.
A rendezvény Kallós Zoltán életmű-kiállításának megnyitójával kezdődött, az oltszakadáti szokásokból ízelítőt nyújtó fotótárlat bemutatásával és a Duna Művészegyüttes fellépésével folytatódott. A szombat esti gálaesten hivatásos és műkedvelő táncegyüttesek, valamint hagyományőrzők gyönyörködtették fellépésükkel a nagyérdeműt. Vasárnap pedig a zsenge korosztály érdeklődő tagjait vezették be a kézművesség fortélyaiba, majd a megye több vidékéről összesereglett gyerektáncosok és énekesek mutatták be tudásukat. A rendezvény mindhárom napja táncházzal zárult.
A szépszámú érdeklődőt és vendégeket köszöntő Vargha Mihály, a kiállításnak otthont adó Székely Nemzeti Múzeum igazgatója megnyitó beszédében kiemelte, a Kallós-jelenség és annak hozadéka összegzésére a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum munkaközössége vállalkozott az elmúlt esztendőben. Nem rejtette véka alá, hogy merész ötletnek tartotta a Kallós Zoltán által bejárt út állomásainak, valamint az ennek során összegyűjtött néprajzi, illetve népzenei anyag hihetetlenül gazdag tárházának egy kiállítás keretei között történő bemutatását, éppen ezért nagy öröm számára, hogy ez végül jól sikerült.
Négy tájegység külön tömbként
A január közepéig látogatható tárlat történetét a szentendrei skanzen aligazgatója, Bereczki Ibolya tárta a jelenlévők elé, kiemelvén, hogy anyagában a Kallós által kutatott négy tájegység külön tömbként jelenik meg. Ugyanakkor Pozsony Ferenccel együtt felhívta a figyelmet a gyűjtő dokumentum- és művészi értéket egyaránt képviselő fotóinak közszemlére helyezett példányaira, melyeken kívül a Kodály Zoltán által neki ajándékozott és munkaeszközként használt Loewe Opta típusú magnetofon is megtekinthető.
A Kallós Alapítvány tevékenységéről és a szórványkollégiumról Balázs-Bécsi Gyöngyi, az alapítvány elnöke tartott tömör ismertetőt. A meghitt és emelkedett hangulatú eseményt a Heveder zenekar, valamint a Háromszék és a Százlábú táncegyüttes közös fellépése zárta.
A Háromszék Táncstúdió előcsarnokában berendezett és a Szeben megyei Oltszakadát szokásvilágát rögzítő fotókiállítás nem csak a találkozó újabb mozzanatát jelentette, hanem színfoltját is. Ennek megnyitóján Hankó Szilamér egykor ott szolgáló evangélikus lelkész elevenítette fel a falu egyedi hagyományait, melyek egy részét Ádám Gyula és Kovács László Attila művészi alkotásai rögzítettek a jelennek és jövőnek.
Teltházas gálák
A budapesti Duna Művészegyüttes Puszták népe című, Juhász Zsolt rendező által megálmodott táncszínházi előadását a Tamási Áron Színház zsúfolásig megtelt termében mutatták be. A darab összeállításában a rendezőt Illyés Gyula azonos című, emlékezéssel átszőtt társadalomrajzi kötete ihlette, melyben a szerző a Magyar-Alföld népének sorsáról és mindennapjairól, vagyis munkájáról, öröméről, bánatáról írt. És hogy ezt a tánc nyelvén miként sikerült megjeleníteni, arról a végén felcsattanó, majd hosszú percekig szűnni nem akaró taps mindent elárult!
Szombat este ugyancsak a Tamási Áron Színházban, teltház előtt tartották meg a gálaestet. Ezen a Duna Művészegyüttes, a Háromszék Táncegyüttes, a sepsiszentgyörgyi Kincskeresők és Százlábú, valamint a gyimesfelsőloki Kesice néptáncegyüttesek, továbbá a Csombordról, Magyarpéterfalváról, Magyarbecéből, Szásznagyvesszősről és Dombóról érkező táncosok fellépése szintén fergeteges sikert aratott, melyhez a talpalávalót húzó Heveder és szászcsávási zenekar muzsikája és a fellépő népdalénekesek szárnyaló hangja is nagyban hozzájárult. Amint a bevezetőben már említettük, vasárnap a gyerekeknek szerveztek kézműves-foglalkozásokat, és ők voltak a gálaműsor főszereplői is, melyen sepsiszentgyörgyi, illetve erdőfülei, nagybaconi, illyefalvi, kézdiszentkereszti és vargyasi néptáncegyüttesek szereztek örömet a nagyérdeműnek.
Kicsoda Kallós Zoltán?
A kivételes személyiség életét és munkásságát Pozsony Ferenc akadémikus, néprajzkutató, egyetemi tanár foglalta össze. Ennek során többek között megtudhattuk, hogy Kallós Zoltán a Kolozs megyei Válaszúton született és él, ahol az általa létrehozott alapítvány segítségével néprajzi múzeumot és szórványkollégiumot működtet. Az elemi osztályokat helyben végezte el, gimnáziumba Kolozsváron és Sepsiszentgyörgyön járt, tanítói diplomát pedig szintén Kolozsváron szerzett 1946-ban. Két éven át a kalotaszegi Magyarvistán, illetve a katonaság után Köbölkúton tanított, és folytatta egyre nagyobb hévvel a már diákkorában megkezdett népzenei és néprajzi gyűjtést.
Később bekapcsolódott a kolozsvári Folklór Intézet munkájába, miközben a Zeneakadémián tanult, majd egy éven át a moldvai magyar faluban, Lészpeden tanított. Itt döbben rá az állam elrománosító politikájára, mely a Kárpátokon túli magyarok addig megőrzött hagyományait is pusztulással fenyegette, ezért megszállottként lát neki a gazdag néprajzi, valamint vokális és hangszeres anyag összegyűjtéséhez. Tevékenységét a napról napra izmosodó diktatúra nem nézte jó szemmel, s mivel a sorozatos figyelmeztetések és fenyegetések ellenére sem volt hajlandó abbahagyni, letartóztatták, elítélték és két évre bebörtönözték.
Ezalatt a hatóságok betiltották a moldvai iskolákban a magyar nyelvű tanítást, így a Gyimesekben telepedett meg, ahol a nyolc év alatt faipari munkásként is dolgozott, hogy a gyűjtést folytathassa. A későbbiekben szabad művészként visszaköltözött Kolozsvárra, és a továbbiakban sem feledkezve meg a moldvai magyarságról, Erdély különböző vidékein, főleg Kalotaszegen és a Mezőségen gyűjtögette a magyar néptánc, dal és költészet még fellelhető gyöngyszemeit. Népszerűvé a Kriterion Kiadónál 1970-ben megjelent Balladák könyve tette, mely egyúttal meghozta számára a szakma elismerését is. Első gyűjteményes kötetét az idők során továbbiak követték, melyekben felbecsülhetetlen értékű anyagot mentett át az utókor számára.
Méltatója szerint a tavasszal 90. életévét betöltő Kallós Zoltán még életében jelképpé vált, hatása pedig messze túlnő folklórgyűjtői munkásságán. Nélküle és Martin György nélkül ugyanis nem lett volna például táncház-mozgalom, s így népzene- és népdalkincsünk sem vált volna széles rétegek kultúrája, valamint mindennapi élete részévé.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Háromfalu: Pürkerec
Több szál köti Háromszékhez ezt a barcasági csángó települést. Pürkereciek is telepedtek Sepsiszentgyörgyre, jelenlegi lelkészüknek is itt ringatták bölcsőjét, de a pürkereci születésű Gobbi Hilda-díjas színművészt, Barkó Györgyöt sem hagyhatjuk ki, aki 1950-ben a Székely Mikó Kollégium diákja volt. Pürkerec Tatrang községhez tartozó, magyar evangélikusok által is lakott falu a Bodzavámi-hegyvonulat déli lába alatt.
Látogatás a parókián
Hankó Szilamér fiatal lelkipásztor az azóta már lepergett advent hangulatában fogadott. Felesége, a tiszteletes asszony szakképzett vallástanárként a gyermekekkel próbálta az ünnepi műsort, délután a boricások gyakoroltak az imaház udvarán, hogy gazdagabbá tegyék a karácsonyt. Az evangélikus hívek száma meghaladja a félezret, s csodák csodája, a népszaporulat is növekvő, mi több, konfirmációs csoport is van. Hankó Szilamér sepsiszentgyörgyi és kolozsvári segédlelkészi szolgálata után a népszokásairól híres Szeben megyei Oltszakadáton folytatta munkáját, onnan hívta meg elődje, tiszteletes Mátyás Lajos helyébe a gyülekezet. Túl azon, hogy az eklézsia javai még nincsenek új telekkönyvön, van fenyőerdő-, legelő- és kaszálóvagyona is az egyháznak. A lelkész előd minden ingatlant kijavíttatott – mondta az új lelkész, akinek szolgálata alatt épült fel a ravatalozó az egykori kántori lakás (ma imaház) udvarán. Háromfaluban sajátos módon, megosztottan alakul az iskolai oktatás. Pürkerecen csak román iskola működik – tájékoztatott a lelkész –, Zajzonban csak magyar, és az említett két falu cigány gyerekei mind Tatrangba járnak.
Háromfalu gazdag hagyományokban. Ez a megállapítás igaz Pürkerecre is, ahol a fiatal fiúk nagyon intenzíven művelik-gyakorolják a boricatáncot. Idén is nagyon aktívak voltak – jegyezte meg a lelkész, Fejér Norbert, a vatáf (a boricásokat tanító, gyakoroltató személy – szerző megj.), s ami jó, a legfiatalabbak is bekapcsolódnak, hogy legyen jövőre is tartalék. Egy másik helyi hagyomány a húsvéti tojásírás jellegzetes hétfalusi mintakinccsel. A helybeli Fejér Jolán a pürkereci tojásíró, aki a közismert hétfalusi tojásíró, Barkó Etelka tanítványa volt. Úgy éreztük, hogy a pürkereci eklézsiában nincsenek nagy gondok, s a fiatal lelkész bátran léphet jeles papelődjei sorába, folytatva a nemes végvári harcot.
Beszélgetés a vatáffal
Fejér Norberttel szerencséjük van a pürkereci boricásoknak, mert ragaszkodik a hagyományokhoz, és kitartással állt a csoport élére – tájékoztattak a helybeliek, és megmutatták, hol lakik. A boricatáncot nem lehet egykönnyen elmagyarázni, gazdag irodalma van, s nem panaszkodhatnak kedvelői, ugyanis több alkalommal láthattuk őket a képernyőn is. Egy bizonyos: archaikus vonásokat őriz, eredete messze visszanyúlik a hétfalusi csángó magyarság múltjába, összekapcsolódik a termésvarázslás szokásaival is. Annyit azonban – másoktól tanulva – el kell mondanunk olvasóinknak, hogy „a borica kimondottan a Brassó környéki, hétfalusi csángók táncos szokása, amit régebben egész farsangban, a múlt század hetvenes éveitől már csak karácsony másnapján jártak. A borica kifejezetten férfitánc. A színes szalagokkal díszített boricatáncosok térd alatt csörgőt, a lábbelin pedig csörgős sarkantyút viseltek, s csákány vagy lapocka egészítette ki felszerelésüket. Az álarcos »kuka« kelléke a derékra erősített kolomp, az oldalukra övezett fakard és a kézben tartott korbács volt. Vonuláskor a csoport élén haladó »tebetartó« vitte a tebét, amely fenyőfa hegye aranyozott gyümölcsökkel. A vatáf és első legény vezetésével mentek házról házra, s a vatáf parancsszavaira járták az udvaron négyrészes kötött körtáncukat: a motívumok gyarapodó ismétléséből álló egyes, kettes, hármas boricát és a gyors török boricát. Amíg a többiek táncoltak, a kukák tréfáltak, mókáztak, s igyekeztek a gazdától valamit – ami éppen a kezükbe kerül – elemelni. Ezt a gazda pénzzel kiváltotta. A négy néma álarcos kuka pantomimikus játékához tartozott a birkózás, az egyik halottnak tette magát, a többiek feldarabolták, elsiratták, majd korbácsaikkal életre fújták. Hasonló motívum a csallóközi farsangi hagyományban is ismert. A román călușerrel rokon, tartják egyes kutatók, s a téli napforduló ünnepköréhez tartozó termésvarázslás és az avató rítus elemeit őrző szokást több néprajzkutató is tanulmányozta.”– Tavaly fogtam neki a borica tanításának – kezdett mondandójába Norbert. – Engem Fejér Gyuri tanított, de ő már megházasodott, családja van, és kiállt belőle. Sajnos, pillanatnyilag megapadt a létszám, de jöttek újak is, s így velünk, a régebbiekkel együtt karácsonykor tizennégyen léptünk fel. Ragaszkodunk a boricához, mert – ahogy hallottam – az első világháború után beszüntették, aztán a hetvenes-nyolcvanas években ismét beindult, s a rendszerváltás után fellendült. A ruházat gond, mert eredetinek kell lennie. Mi a régi boricásoktól szoktuk elkérni, s ha több kellene, akkor az új belépő gyerekek szülei próbálnak segíteni. A boricás öltözetek nem minden faluban egyformák. A tatrangiak gyapjúszvettert viselnek, nálunk fekete nadrág, bőrcsizma, fehér ing és fekete lájbi a viselet, fejünkön bundasapka.Megszólal a múlt
Olvasom, hogy 1785-ben a felséges császár fejvesztés terhe mellett hatóságilag betiltotta a hétfalusi csángók boricatáncát. Ugyan biza, miért bántotta őt a csángó fiúk ártatlan tánca? – kérdezem magamban. Lám, azóta éppen 231 esztendő pergett le a történelem kerekén, a császárt már el is felejtették, de a boricát ma is járják olyan lelkes vatáfok kitartása révén, mint a tatrangi Kajcsa Zoltán vagy a pürkereci Fejér Norbert.
Háromfalu népe – mert ez a téma is lassan történelem – csekély terjedelmű termőterülete miatt kevés gabonát termelhetett mindenkor, leginkább kőbányászatból és mészégetésből tartotta fenn magát – írta Csángó krónikájában Beke György, aki felesége révén kötődött a hármas településhez. Pürkerec meszesei híresek voltak valaha, kóboros szekereikkel bejárták a szomszédos megyéket. Mindenütt ismerték őket, s ők a legjobban a környék fogadóit. Pürkerecnek volt a legtöbb katlanja, itt építtetett katlant magának Zajzon és Tatrang is. Beke ottjártakor még egy-két katlan működött, az is csak akkor, amikor a pürkereci téesznek mész kellett. Lassan kihalt ez a mesterség, nem működnek már a pürkereci mészégető katlanok, megdrágult a fa, s az ipari mennyiségben gyártott mész megálljt intett az ősi mesterségnek. Se kőbányászat, se mészégetés, hozzá még megcsappant a brassói üzemek száma is, kevés a munkahely, élj meg, pürkereci csángó – hallatták hangjukat a helybeliek, de láttuk-éreztük, mintha szégyellnének panaszkodni...
Elpusztíthatatlan emlékek maradtak meg fenn, a falu határában: nem mások ezek, mint szerves eredetű, felső jurakori mészkősziklák. Úgy kell elképzelni, mint a mazsolát a kalácsban: óriási sziklaként bekerültek a későbbi Thetys-tengerbe és az abból kigyűrődött, krétakori – tehát ezeknél fiatalabb, későbbi – homokkőüledékekbe. Az ilyen mészkőtömböket, amelyek mifelénk is ismertek (Szemerján, Árkoson, Vargyason), olisztolitoknak (óriás zárványféleségek) nevezzük, és megkövült, több mint százmillió éves korallokat és kövült rákfajokat őriztek meg számunkra. Nagy és hatalmas méretű lehetett a Jura-tenger, amelynek vizéből ez a fajta mészkő keletkezett. Jó azonban, hogy tudnak erről a pürkereciek, s azt is tudják, hogy védeni, nem tördelni kell: védett sziklák, földtörténeti emlékek!
Pürkerecen született Rab Samu (1900–1987) kőfaragómester is, aki „nyáron követ faragott, télen pedig verset”, s akivel e sorok írója is beszélgetett halála előtt Pürkerecen. Próbálta rímbe szedni a hétfalusi jellegzetes csángó kifejezéseket, szólásmódot, kiejtést. A pürkereciek még emlékeznek rá, de már a háza sincs meg a faluban.
Kopogtattunk Mátyás Lajos nyugalmazott helybeli evangélikus lelkész lakásán, aki édesapját, Mátyás Bélát követte a lelkészek sorában. Pürkereci lelkipásztor volt Argay György is, a későbbi evangélikus püspök. Mátyásék temetésre készültek, beszélgetésünk így sajnos rövidre sikerült. A tiszteletes asszony egy jegyzetet adott át: ebből böngésszen – mondta –: falu- és egyháztörténeti dolgok. A nyugdíjas házaspár két vendégházat tart fenn a faluban. „Inkább szállást biztosítunk – mondták –, a konyhaművészet fárasztó munka.”Szemelgetésünk közben tudtuk meg, hogy Pürkerec neve Ulászló magyar király idején jelent meg első írásos formájában 1498-ban, hogy Pürkerec katolikus kisközössége régen a csernátfalusi Szent Mihály-eklézsiához tartozott, hogy kerek 570 esztendeje alakult meg itt az evangélikus egyházközség, amelynek mai, harmadik temploma 1883-ban épült, de megtartott valamit a régi templomokból is.
1631-től ismert a helybeli lelkészek neve, közöttük a Dévai Mártoné, aki nagyajtai unitáriusból lett evangélikus lelkipásztor, Mátyás Béla, Mátyás Lajos édesapja pedig 41 évig ápolta-ügyelte a pürkereci magyarság identitástudatának megőrzését.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)