Rajtol a kisvárdai fesztivál
Pénteken veszi kezdetét, és 30-áig tart a Magyar Színházak XXIV. Kisvárdai Fesztiválja a magyarországi városban – a rendezvényre romániai magyar társulatok is érkeznek. A romániai, ukrajnai, szerbiai és szlovákiai színházak műsorából azokat a produkciókat válogatták ki a szervezők, amelyeket a társulatok 2011. április 1. és 2012. március 31. között mutattak be.
A fesztiválon a vásárhelyi Yorick Stúdió Kocsis István: A tér című monodrámáját mutatja be Török Viola rendezésében. A nagyváradi Szigligeti Színház a Liliomfival lép színpadra – Keresztes Attila rendezésében –, a színház Lilliput Társulata pedig a Mátyás király és a kolozsvári bíró bábjátékot mutatja be.
A marosvásárhelyi Yorick Stúdió és a Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának előadását, Sebestyén Aba rendezte, a POSZT-on a legjobb előadásnak járó díjjal jutalmazott Bányavirágot is láthatja majd a közönség. A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata az utóbbi évekhez hasonlóan idén is meghívást kapott.
A társulat két előadással szerepel a fesztivál programjában: A három kismalac és a farkasok című kesztyűbáb-előadást, valamint a Radu Afrim által színpadra vitt Boldogtalanokat válogatták be. A temesvári Csiky Gergely Színház Németh Ákos: Deviancia című produkcióját viszi a fesztiválra, a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház és az Udvarhely Táncműhely pedig Peter Handke Az óra, amikor semmit sem tudtunk egymásról című, Bozsik Yvette rendezte produkciót. Shakespeare A makrancos hölgyét Sorin Militaru rendezésében a marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata mutatja be.
A kézdivásárhelyi Városi Színház Feydeau Az úr vadászni jár című produkcióval mutatkozik be. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Színház- és Televízió Kara hallgatóinak előadása is megtekinthető lesz Kisvárdán. A szentgyörgyi Tamási Áron Színház Katona József Bánk bánját viszi a fesztiválra, Bocsárdi László rendezésében. A Kolozsvári Állami Magyar Színház az Alain Timar rendezte Übü királyt, a Csíki Játékszín pedig a Victor Ioan Frunza rendezte Tótékat mutatja be Kisvárdán. Krónika (Kolozsvár)

SAJÁT ÉLET?
Auto és Nómia
Aki találkozott „1989” etnikumok fölötti egyetemességével, annak be kell látnia, hogy az autonómia harcosa lefelé licitál. Téves út. Nem „jófelé” vezet.
Sőt, egyáltalán nem „vezet”. Aki autonómiát kér, falak építésébe kezd. És azt is tudjuk, hogy a falak, turris ululans odacsalogatják azokat, akik faltörő kosokkal kószálnak erre meg arra a nagyvilágban. Az autonómia fétise kiszolgáltatottá tesz, jóllehet a kiszolgáltatottság ellen kellene hatnia. A közösségi igények kielégítésére szüntelenül ügyködő csoportok jönnek létre, hozzáértésük garanciája a fétis mértéke.
A tömegeket az igazságszolgáltatás érdekli, és nem az igazság.
Márpedig az az igazság, hogy az „erdélyi” „magyar” „autonómia” semmit nem mond az erdélyi magyar emberről. Egy közösség tagjai akkor válnak a közösség hordozóivá, ha tükrözik (vagyis részesei mindannak), amitől különböznek. Ha azt hallom: ír (mármint irish), James Joyce jut eszembe. Ha azt hallom: ausztriai szlovén, rögtön Peter Handkéra gondolok, ha bánáti sváb: Herta Müllerre, ha szlovákiai magyar: Szigeti Lászlóra, ha katalán: Picassóra. Az izlandiak: Sjón, a minnesotai indiánok: Jim Northrup. Olyanok jutnak eszembe, akik az egyetemes igazsággal mérték magukat. Alattunk a dübörgő föld, halottak állandó csatározásával, fölöttünk az ég, végtelen titkaival. „1989” az ég felé nyitott utat. Nem csupán a múlttal, hanem a jövő negatív képződményeivel is szakított. Azt is le tudta győzni, ami akkor még nem is létezett. Nem az időből való kitiltásával, hanem ellenkezőleg: a korlátozás és előjogok nélküli befogadás eszméjével. Aki emlékezik azokra a napokra, megrémül a közösségi autonómia harcosainak avíttas fogalmaitól. Elgondolkozik. Mit hoz magával a nyílt tér közösségi térként való kisajátítása? Mi a következménye a törvény semlegességéről való lemondásnak (amikor a törvény nem átlátszó konstrukció, hanem egy bizonyos közösséget kiszolgáló gépezet)? És főképp mi a veszélye annak, ha az autonómia létrejöttéhez igazolni kell, ki a tagja az autonómiára kijelölt közösségnek?
„Sajátélet”, „sajáthalál” smafu. Egy ember szubjektív mélységeit nem lehet a politikai retorika alakzataival megjeleníteni.
Az erdélyi magyar autonómia azért nem mond semmit az erdélyi magyar emberről, mert meg kell határoznia, ki az erdélyi magyar ember. Efféle szelektálásra komoly tapasztalatok vannak itt. Mint ahogy arra is van sötét előkép, hogy amikor a szomszéd háza ég, mi gyorsan kenyerünkre karikázzuk a hagymát, és feltűzzük a kihegyezett mogyoróvesszőre a szalonnadarabot… Forgandó dicsőségét mindegyik autonómia a másik lejáratására alapozza. Kik mondják meg, hogy miként azonosítható a közösségi igények alanya? Majd kiszáll valaki Homoródalmásra, rám próbálja az Etalon Székely Harisnyát, és ha feszül vagy lötyög, mehetek vissza a szikes alföldre? Vagy jön László atya, és elő kell vennem a keresztlevelemet? (Apámat is vonakodott a szatmári eklézsia eltemetni, mert nem oda tartozott. Pedig egy halott ember igazán egyetemes.)
Egyetemes szingularitásnak nevezhetjük azt a halmazt, amely az összes halmazban közös. Ennek is van itt régről ismert hagyománya. Kós Károly százéves „erdélyi gondolata” oda konkludál, hogy az Erdélyben élő emberek, a szomszédaik partikularitásának elismerésében az egyetemességet élték meg. „…a három együtt élő kultúra tudattalanul állandó és soha egészen meg nem szűnő törekvése volt, hogy faji természetének megtartásával olyan közösségeket vegyen magára, melyek különvalóságaik ellenére is erdélyivé tegyék.” Amikor Kós Károly ezt megírta, még 70 év volt 1989-ig. Amit ő egyetemes szingularitásként megnevez, a közös Erdély, még túlságosan magán viselte a különbözést; a három együtt élő kultúra túlságosan bezárkózott saját magába. Azok a történelmi események, amelyek onnan kiránthatták volna őket, a földről és a föld alatt egymással hadakozó halottakról szóltak. Az égi „1989” viszont jól beillik Kós gondolatkísérletébe. „1989” a maga káprázatos egyetemességével kiszakította „alanyait” az ideológiai, etnikai, kulturális, földrajzi, gazdasági zártságból.
Az egyetemesség követelményei között egy sincs, amely ne volna hasznosítható emberek és népek összességében.
Láng Zsolt. Transindex.ro