"Jan. 21-én a parlamentben megemlékeztek a vasgárdisták 1941-es bukaresti pogromjáról. Ezt megelőzően azonban 1990-ben feldúlták a marosvásárhelyi zsidó temetőt és az egyik műemlék jellegű nagyváradi zsidó templomot, írta Halász Anna, majd a parlamenti megemlékezés után az Expres Magazinban Simion Ghinea volt legionárius letagadta a vasgárdisták rémtetteit, akik 1941-ben a bukaresti vágóhíd húskampóira zsidókat akasztottak. Curzio Malaparte Kaput című regényét az egész világon olvashatták, egyedül Romániában nem adták ki, ebben a szerző szemtanúként írta le a iasi pogromot, amelyet nem a németek csináltak, hanem a románok. Dan Lazarescu történész a tévében a Vasgárdát a korrupcióval szembeni tisztulási folyamat szorgalmazójaként mutatta be, vezérüket, Codreanut "karizmatikus" figurának nevezte. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 13./"

Halász Anna Moses Rosen főrabbihoz írt nyílt levelében kifogásolta, hogy elhallgatják a második világháború idején történt román zsidóüldözés tényeit, ehhez hallgatásával Moses Rosen is hozzájárul. /Expres (Bukarest), aug. 27.-szept. 2., magyarul: Szabadság (Kolozsvár), szept. 20./

Halász Anna is hozzászólt az etnikai tisztogatás kifejezés vitájához. Sok érvet hozott fel a romániai kisebbségekkel, magyarokkal, zsidókkal szembeni bánásmódról, megállapítva, hogy hideg etnikai tisztogatás lehetne a megfelelő kifejezés. /Halász Anna: Nem egyfajta, hanem hideg. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 29./

Halász Anna visszautasította azt, hogy a különben tisztességes román vicclap, az Academia Catavencu legutóbbi száma a Román Nemzeti Egységpártot /PUNR/ gúnyoló cikkének Ioan Gavra, a PUNR Tőkése címet adta. Tőkés László nagy bűne, hogy sohasem kollaborált, nem hajtott fejet a hatalom előtt. Tőkés László lehet objektíve merev, de nem lehet elvitatni jóhiszeműségét és azt az erkölcsi-szellemi klasszist, amit képvisel. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 20./

A bukaresti rádióban Halász Anna idős újságírónőnek van egy rovata. Ebben igazat adott egy hallgató levelének, aki Luka Lászlót jó embernek tartotta, hiszen ő intézte el, hogy az orvosi egyetem Marosvásárhelyre kerüljön. Luka László /később Vasile Luca/ a Moszkvából hazatért kommunista gárda tagja, pártutasításokat hajtott végre. 1947-ben, a békeszerződés megkötése után kapta a következő feladatot, az erdélyi magyar vezető értelmiségiek félreállítását. Ennek ideológiai előkészítését végezte a kolozsvári Igazság 1947. máj. 22-i számában megjelent hírhedt cikkével: A romániai magyarság útja. Ezzel megindult ez ellenségkeresés. Eltávolítottak sok értelmiségit, kezdve dr. György Lajossal, az egyetem prorektorával, gyakorlatilag a Bolyai Tudományegyetem rektorával /Csőgör Lajos rektor sokat tartózkodott Marosvásárhelyen/. György Lajos egyben az Erdélyi Múzeum-Egyesület szakosztályi elnöke, a római katolikus Státus elnöke is volt. Az eltávolítottak között volt - többek között - Nagy Géza, Venczel József, Balogh Artúr, Jakabffy Elemér, a gazdasági élet vezetői közül Szász Pált, az EMGE, Korparich Endrét, Lakatos Istvánt, a Szociáldemokrata Párt elnökét, majd Kurkó Gyárfást, a Magyar Népi Szövetség elnökét. A következő lépés a börtön volt, sokakkal együtt Márton Áron püspököt is elítélték. Közben Luka László vagy Vasile Luca pénzügyminiszter is volt, 1952-ig, amikor bebörtönözték. A moszkvaiak és a hazaiak közül Romániában a hazaiak győztek, azért került börtönbe Luka is. /Erdélyi Napló (Nagyvárad), jan. 11./

Febr. 18-án tartotta közgyűlését Marosvásárhelyen a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete /MÚRE/. Kántor Lajos, a Korunk főszerkesztője, egyben a MÚRE elnöke tartott beszámolót az előző, 1993-as közgyűlés óta eltelt időről. Az 1994-es nívódíjat Sylvester Lajos /Háromszék/ és Halász Anna /Bukaresti Rádió/ kapta. Posztumusz elismerés illette Bálint András /Hargita Népe/ több évtizedes munkáját. Különdíjat kapott Ferenczes István Székely apokalipszis, illetve Benkő Levente Szárazajta riportsorozata. /Erdélyi Napló (Nagyvárad), febr. 22./ Az egyesületnek 381 tagja van, anyagi gondok jelentkeznek, a fizetés alacsony. A Babes-Bolyai Egyetemen 1993-ban indult az újságíró szak, jelenleg 25 hallgatójuk van, 1994-ben pedig Nagyváradon nyitotta meg kapuit az Ady Endre Sajtókollégium, ahol 35 fiatal tanul. A MÚRE megszavazta egy újságíró szakszervezet létesítését. Tisztújítás történt, újraválasztották Kántor Lajost elnöknek, Gáspár Sándort ügyvezető elnöknek. Megválasztották az igazgatótanácsot, ezen belül a területi alelnököket is. /MTI, Temesvári Rádió, febr. 20./

Máj. 20-án jelent meg Szász János bukaresti író román nyelvű /Foaia/ és magyar nyelvű /Fórum/ lapjának próbaszáma. A bukaresti tudományegyetem hungarológusai szintén lapot indítottak: napvilágot látott Nézőpont /alcíme: Véleménynyilvánítási lap/ című újságuk első száma, 250 példányban. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 19./ A Foaia és a Fórum kiadója a Concordia 112 Alapítvány, amelynek célja hallassa hangját a gyűlölet és az uszítás ellen. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 22./ A Fórum /Bukarest/ szerkesztői: Halász Anna, Marosi Ildikó és Majtényi Ildikó, főmunkatársak: Lászlóffy Aladár és Szász János. A Foaia /Bukarest/ igazgatója Szász János, szerkesztői: Maria Dinescu, Alina Mungiu, Anamaria Pop. Mindkét lap a próbaszámon feltüntette: rendszeres megjelenése szept. 1-jétől. A Fórum próbaszámában olvashatjuk Kós Károly és Kemény János beszélgetését, amint egy hajdani tévériportban felidézték az Erdélyi Szépmíves Céh történetét, a helikoni találkozókat Kemény János marosvécsi kastélyában, Bánffy Miklós alakját és Kós Károly munkásságát. Ugyancsak a Fórumban található - többek között - egy részlet Borsi Kálmán Béla A román társadalom az 1850-es, 60-as években című írásából, továbbá egy felsorolás arról, hogy milyen sokan éltek és dolgoztak Bukarestben, többek között: Méliusz József, Szemlér Ferenc, Sütő András, Szilágyi Domokos, Hervay Gizella, Majtényi Erik, Szász János, Robotos Imre, Földes László, Huszár Sándor, Beke György, Bodor Pál, Domokos Géza, Ágoston Hugó, Kovács János, Kacsir Mária, Lőrinczi László, Halász Anna, Horváth Andor, Vajnovszky Kázmér, Molnár Gusztáv, Szilágyi N. Sándor, Kovács Albert, Marosi Barna, Marosi Ildikó, Dános Miklós, Mag Péter, Dankanits Ádám, Dimény István, Cseke Gábor, Szőnyi István, Szobotka András, Balogh Péter, Román Viktor.

Megtörtént a gyalázat: Funar az egykori postafogadó falára, a valaha ott megszállt Petőfi emléktáblája alá hatalmas bronz emléktáblát helyeztetett, amelyen a vérvád olvasható: 1848-ban a magyarok 40 ezer román gyilkoltak le és 239 falut fölégettek. Honnan valók ezek az adatok? Legalább olyan légből kapottak, mint Francisc Pacuriaru tíz éve világgá kürtölt állítása: 1940 és 1944 között a magyar hatóság emberei 400 ezer észak-erdélyi román gyilkoltak meg. Arra viszont vannak adatok, hogy Nagyenyedre és Zalatnára betörő románok 1849-ben 700-700 magyar megöltek, hasonló vérengzést rendeztek Magyarigenben és máshol is. Az osztrák katonai kormányzat összeírta a magyar rögtönítélő bíróságok által halálra ítéltek számát: a szabadságharc folyamán 6112 személy, közülük 5405 román, 310 szász, 309 magyar és 93 más nemzetiségű volt. Sehol sincs nyoma román tömegek meggyilkolásának, illetve falvaik fölégetésének. /Halász Anna: Áldozatokról. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 4./

"Nagy László hozzászólt a sajtóban kibontakozott vitához: Szőcs Géza /sőt Molnos Lajos/ tisztázatlan anyagi problémáiról, amely mögött " - mint egy mefisztó - a Nemzetközi Transsylvania Alapítvány /NTA/ zavaros fejű és kezű gondnoka, Ábrahám Dezső áll." Fey László hozzászólásában /Kit, mit és miért támogatnak?, Szabadság, márc. 27./ már a radikálisokat támadta, hozzátéve, hogy Szőcs Géza kezébe kaparintotta a romániai sajtó nagy részét. A romániai magyar sajtót /és az újságíróegyesületet, a MÚRE-t/ "jellemző egyik irányzat a kommunista múltat /egyben saját múltjukat/ szépítgető csoporté, akik ideológiájukat most szociáldemokrata sztaniolpapírba csomagolják." Jellemzésükre elég, hogy az utóbbi három év Pullitzer-. illetve MÚRE-díjára csak Szász Jánost, Halász Annát és Gáll Ernőt találták méltónak. Nincs jobb - mondta Nagy Lászlónak Kántor Lajos. A politikai életből e csoport /Domokos Gézával/ nagyrészt /talán időlegesen/ kiszorult. De "sajtónkban jelen vannak, a Romániai Magyar Szóban és más napilapokban /néha a Szabadságban/ is. Fő terük azonban a "mérsékelt" A Hét, Korunk, Helikon stb., meg a rádió (most veszem észre, miért nem szorultak ezek az NTA, Szőcs Géza anyagi támogatására: állami szubvenciót élveznek!)." Fey László cikkének gúnyolódó címével ellentétben a radikalizmus nem tévesztendő össze a diktatórikus, intoleráns magatartással. /Nagy László: A kommunisták radikálisnak vallották magukat! = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 4./"

"Nagyváradon a Varadinum ápr. 28-i rendezvénye volt a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központban tartott könyvbemutató.A házigazda, Veres Kovács Attila lelkész üdvözölte a vendégeket, majd a váradi színház egykori főrendezője, a ma Magyarországon élő Szabó József ismertette Kelemen Iván Várad színészete című könyvét. Kelemen Iván 1961-1974 között volt a színház irodalmi titkára, tudós tanárember, amellett kitűnő műfordító. Salamon Juliska Levelek Nagyváradról /Polimark Kiadó, Bukarest/ című gyűjteményét Halász Anna ismertette. Dukrét Géza-Péter I. Zoltán Nagyváradi városismertetőjét Szilágyi Aladár méltatta. A székelyudvarhelyi Ablak Könyvkiadó szerkesztő-mindenese, Majla Sándor az általa összeállított Fagyöngy versantológiát és az Erdélyi Dekameron prózaantológiát mutatta be. Végül dr. Indig Ottó Barabás Zoltán Ulysses gúnyájában című verseskötetét elemezte. /Gittai István: Új könyvek seregszemléje. = Bihari Napló (Nagyvárad), ápr. 29./"

Halász Anna azt javasolta, hogy az RMDSZ becsülje meg az átlagon felüli nagy embereit, karizmatikus egyéniségeit. Kiálltak-e Sütő András mellett: a világba kiáltották, hogy majdnem meggyilkolták? Nem, felelte Halász Anna, "hagytuk, hogy hét éve úgy hordják körbe az italtól elhülyült Cofariut, mint a magyar kegyetlenség mártírját." A marosvásárhelyi RMDSZ éléről is kimarták Sütő Andrást, "következett Domokos Géza, akit nem először nevezek titkos erdélyi fejedelmünknek Kós Károly után..." Tőkés László nagy ember, az 1989-es forradalom katalizátora, "akit az egész románság automatikusan von egy kalap alá Funarral. Szégyen, hogy ezt nem verjük vissza naponta a sajtóban, tévében, parlamentben." Tőkés László nagy érték, akit - Halász Anna szerint - óvni kell a politikai harc élvonalától. Azonban éppen Tőkés László mondja ki az igazat. "Sajnos, mindig igaza volt. Csak a módszerben nem." Tőkés Lászlót nemzeti ombudsmannak, népe szószólójának látja. - Nem szabad kiemelkedő személyiségeinket elveszíteni, figyelmeztetett Halász Anna. A kongresszus kezdődik. Halász Anna elsősorban Tőkés Lászlót kéri: ne tekintse az RMDSZ jelenlegi vezetőit legyőzendő ellenfélnek. /Halász Anna: Visszavonás tüze közt megállni. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 2., folyt.: okt. 3./

Halász Anna egy nemrégi tévéműsorból kiindulva elemezte a tanügyi törvény körüli és George Pruteanu álláspontja miatt kialakult helyzetet. A műsor résztvevői Verestóy Attila RMDSZ-szenátor és Pruteanu KDNPP szenátor voltak. Halász Anna úgy vélte, Tőkés László, a szövetség tiszteletbeli elnöke hiába nehezményezi, hogy a kormányba való belépéskor az RMDSZ Operatív Tanácsa nem foglalta pontokba az RMDSZ elvárásait, mivel ezeket a koalíciós partnerek úgysem tartották volna be. Szerinte "a játék arra megy ki", hogy az RMDSZ lépjen ki a kormányból, de véleménye szerint a román nyelven tanítandó földrajz és történelem tantárgyakért kár volna feladni "az anyanyelvű szakoktatást és a magyar egyetem törvénybeiktatását". A cikk szerzője méltatja a tanügyi törvény és a Har-Kov-indítvány kapcsán megszólaló olyan "józan" hangokat, mint amilyenek Laurentiu Ulici Románia Alternatívája Párti szenátor, Radu Berceanu Demokrata Párti képviselő és Rasvan Popescu, az RTV műsorvezetője, akik hatására, szerinte, a "közéleti méreg veszíti az erejét". /Halász Anna: A csapból folyó Pruteanu. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), dec. 5./

A hetvenéves Halász Annát köszöntötte Szász János, aki 15 000 cikket írt. Halász Anna nem kapott kitüntetést, de mindenki számára kitüntetés, hogy Halász Anna kortársa, olvasója lehet, írta köszöntőjében Szász János. /Szász János. A hetvenéves Halász. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan.. 7./

A szabadságharc 150. évfordulóján kitüntetettek között több erdélyi volt: Lászlóffy Aladár költő Kossuth-díjat, Bálint Tibor író és Kántor Lajos irodalomtörténész József Attila-díjat kapott, /Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 16./ a Magyar Újságírók Országos Szövetsége /MÚOSZ/ Aranytoll-díjban részesítette Halász Annát. /A Hét (Bukarest), márc. 19./

Márc. 19-én, csütörtökön a Magyar Köztársaság Kulturális Központjában a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete rendezésében került sor a romániai magyar sajtó képviselőinek találkozójára az RMDSZ minisztereivel és államtitkáraival. A találkozó előtt Ágoston Hugó, a MÚRE elnöke átadta Elena Stefoinak, a Dilema című bukaresti hetilap távozó főszerkesztőjének a MÚRE Pro Amicitiae díját. Rövid laudációjában Ágoston Hugó elmondta, hogy Smaranda Enache, Gabriel Andreescu, Gheorghe Moldovan és Andrei Cornea után Elena Stefoi az ötödik román újságíró akinek odaítélték a román-magyar barátság és közeledés, a két nép kölcsönös megismerése és megbecsülése szolgálatában kifejtett közírói munkásságot jutalmazó, évente kiosztásra kerülő díjat. Méltatta a Dilema éléről a Külügyminisztériumhoz távozó kiváló tollú újságíró európai szellemű, bátor írásait a román-magyar kapcsolatok, a kisebbségi kérdés romániai kezelése témakörében, határozott kiállását a romániai sajtóban nem ritka nacionalista hangvételű, uszító megnyilatkozásokkal szemben. A díjazott meghatódottan mondott köszönetet a kitüntetésért (a sárkányt legyőző Szent Györgyöt ábrázoló plakettért), és reményét fejezte ki, hogy a nemzeti kérdés racionális, tárgyilagos és európai értékrendbe illeszkedő megközelítése előbb-utóbb felülkerekedik a nacionalista érzelmeket szító újságíráson, továbbá, hogy Andrei Plesu és Elena Stefoi nélkül is a Dilema megmarad annak aminek a lap éléről - ideiglenesen - eltávozott vezetői szánták: a gondolkodást serkentő dilemmák, és nem a másságot nem tűrő kinyilatkoztatások lapjának. Ezt követően a romániai magyar sajtó képviselői és az RMDSZ jelenlevő miniszterei és államtitkárai kötetlen beszélgetést folytattak, illetve a kormányzati tisztségviselők válaszoltak a jelenlévők kérdéseire. A kétórásra nyúlt beszélgetésen, amely immár a második a MÚRE szervezésében, szó esett a Romániát és Magyarországot összekötő autópálya tervezeteiről, a tankönyvek helyzetéről, a távközlés, különösen a telefonhálózat fejlesztéséről, különös tekintettel az erdélyi fejlesztési tervekre, privatizációs kérdésekről stb. Hosszabb-rövidebb ideig jelen voltak a találkozón Birtalan Ákos és Tokay György miniszterek, Birtalan József, Borbély László, Erős Viktor, Kelemen Hunor, Kovács Adorján, Lányi Szabolcs, Niculescu Antal államtitkárok, továbbá Murvai László az Oktatásügyi Minisztérium kisebbségi főosztályának igazgatója. /RMDSZ Tájékoztató (Bukarest), márc. 19., 1230. sz../ Ezután az erdélyi magyar sajtó - a lapok, tévé- és rádióállomások - főszerkesztőit, vezető munkatársait. Szőcs Ferenc bukaresti magyar nagykövet sajtóbeszélgetésen a magyarországi helyzetről és a román-magyar kapcsolatok eredményeiről, majd büféebédet adott tiszteletükre. A magyar diplomaták és a romániai magyar sajtó kévpiselői közötti évenkénti találkozó immár hagyományt jelent. A meghívottak nevében Ágoston Hugó, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) elnöke köszönte meg az alkalmat a nagykövetnek, s egyben méltatta azt, hogy a március 15-i kitüntetések alkalmából a romániai magyar irodalom és újságírás több kiemelkedő személyisége kapott magas magyar kitüntetést, köztük Lászlóffy Aladár Kossuth-díjat, Kántor Lajos és Bálint Tibor József Attila díjat, Halász Anna a MUOSZ Aranytoll-díját. /Szabadság (Kolozsvár), márc. 20./

"Halász Anna, aki a bukaresti rádió magyar adásában jelentkezik rendszeresen, emlékeztetett, hogy három hete még szidta az RMDSZ-t a megalkuvásért. Azóta viszont sírva figyelte a román tévében a gyűlöletnek a lavináját, ahogy kirohantak a magyar egyetem ellen. Mind ujjongtak, hogy sikerül a koalícióból kikergetni az RMDSZ-t. Akkor viszont - csakazértse! - figyelmeztetett most Halász Anna. Rossz szerep, de el kell vállalni. "Tőkés Petúr Lászlónak mindenben igaza van, csak abban nem, hogy fejjel menjünk a falnak." /Halász Anna: Csakazértse! = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 9./"

"Márc. 26-án a bukaresti Petőfi Ház Irodalmi Színpada, születésének 110. évfordulója alkalmából Zilahy Lajosról emlékezett meg. Zilahy Lajos (1891-1974) a két világháború közötti korszak egyik legjellegzetesebb írója. A Nagyszalontán 1891. márc. 27-én született Zilahy Lajos munkásságát Halász Anna író és újságíró méltatta. /Zilahy Lajos a Petőfi Házban. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 5./"

"Elhunyt Halász Anna /Nagyvárad, 1928. jan. 6. - Bukarest, 2002. nov. 15./ MÚRE- és Aranytoll-díjas újságíró, színi- és filmkritikus. Lánygyerekként került Nagyváradról Bukarestbe, az akkori Romániai Magyar Szóhoz, sokad magával. Később A Hét munkatársa volt. A fordulat után szabadúszóként rendszeresen jelen volt a Román Rádió bukaresti magyar adásában, cikkeket közölt az RMSZ-ben és másutt. /Gyarmath János: Búcsú Halász Annától. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 18./ Mindenhez hozzá tudott szólni, irigylésre méltó volt olvasottsága. Elbeszélései tették hitelessé a holokausztból átmentett zsidó kultúra értékeit. Januárban töltötte volna a 75. életévét. /S. Muzsnay Magda: Halász Anna (1928-2002). = Szabadság (Kolozsvár), nov. 19./"

"Rákosfalvy Zoltán emlékezett a nemrég elhunyt Halász Anna bukaresti újságírónőre, akivel hetente találkozott. Halász Anna kikiáltotta, hogy ő magyar zsidó. "Harcosabb magyar kiállást sem költőinktől, íróinktól nem hallottam" - írta róla Rákosfalvy Zoltán. A tévében és a rádióban Kertész Imre irodalmi Nobel-díjas kijelentette: "én olyan szavakkal, mint nemzet és haza, nem tudok mit kezdeni." Halász Anna - bár Ő is megjárta a holokausztot - tudott. /Rákosfalvy Zoltán: Siratom Halász Annát. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 28./"

Halász Anna, az A Hét egykori jeles újságírója egész családjával együtt megjárta Auschwitzot, és édesanyjával ketten kerültek haza a népes családból. Halász Anna egész életében készült a holokauszt-emlék megírására, de csak idős korára találta meg a családregény-formát, és az is befejezetlenül, mozaikkockákban maradt. Ez az emlékezést jelent meg Befejezetlen kálvária (Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2005) címen. /Kuti Márta: Dokumentum a holokausztról. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 18./

A 60–70-es évekbeli Romániáját mutatja be Bányai Éva Sikertörténetek kudarcokkal. Bukaresti életutak /Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2006/ című könyvében, melyben az egyéni emlékezés – kollektív emlékezet – történelmi emlékezet egybefonódása követhető nyomon. Az interjúkötet összeállításához a szerző személyesen vagy levélben kereste fel a bukaresti, vagy egy ideig Bukarestben tartózkodó magyar értelmiségieket, akik meghatározói voltak az akkori magyar intézményeknek (Ágoston Hugó, Beke György, Bodor Pál, Csiki László, Demény Lajos, Domokos Géza, Ferencz Zsuzsanna, Gálfalvi Zsolt, Halász Anna, Horváth Andor, Huszár Sándor, Kacsir Mária, Matekovics János, Molnár Szabolcs, Rostás Zoltán, Szász János, Vári Attila). A magyar intézmények létrehozásának célja az volt, a magyar értelmiségieket Bukarestbe költöztessék. A könyv bemutatja, kik voltak a magyar szellemi élet meghatározó egyéniségei; kik voltak a cenzorok, hogyan működött a cenzúra. /Vetési Júlia: „Ember tervez, Központi Bizottság végez…”– bukaresti életutak. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 26./

1958 áprilisában indult el útjára, de csupán a következő esztendő szeptemberéig látott napvilágot szülőhelyén, Marosvásárhelyt, havonként, a Művészet, ezzel az alcímmel: Színház, zene, képzőművészet, film. A beharangozó vezércikket a kinevezett főszerkesztő, Sütő András írta. A szerkesztőbizottságban ott volt Abodi Nagy Béla festőművész, Jagamas János zenetudós, Kovács György színművész és Tompa Miklós rendező-színigazgató. A színházi rovat vezetője jó ideig az a báró Kemény János volt, akit Sütő a mészégető kemencék mellől hozott be a szerkesztőségbe. A színház állt a lap érdeklődésének középpontjában. A Művészet munkatársai közé tartoztak azoknak az éveknek a legjobb tollú színházi, képzőművészeti, zenei kritikusai: Jánosházy György, Deák Tamás, Földes László, Oláh Tibor, Lőrinczi László, Páll Árpád, Halász Anna, Banner Zoltán, Lukácsy András, Ditrói Ervin, Gazda József és Pintér Lajos. Működött a cenzúra, kötelező volt a romániai és a szovjet „vívmányok” állandó népszerűsítése. Azután jött az átmeneti engedmények visszavonása, a Művészet felsőbb parancsra egyik napról riportlappá alakult át – Új Élet címen, így jelent meg – most már kéthetenként – egészen 1989 decemberéig, majd a kilencvenes években Erdélyi Figyelő címmel fejezte be pályafutását. (Nagy Pál: Volt akkor egy Művészet. Hitel /Budapest/, 2008. június). /B. D. : Egy kérészéletű folyóiratról. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 21./

A csoda
A hírben, amely felröppentette, hogy az Új Magyar Szó nyomtatott változata megszűnik, a Magyar Távirata Iroda egyszerűen intézett el több mint fél évszázadot: az egykori kommunista pártlap, az Előre, annak rendszerváltozás utáni utóda, a Romániai Magyar Szó, majd követője, az ÚMSZ, az RMDSZ közeli magyar napilap július elsejétől nem jelenik meg többé. Úgy hangzott, mint valamiféle rutinszerű közhelyekből összefércelt gyászjelentés, amely fölött elsiklik a szem, amely nem okozhat különösebb megrázkódtatást, hiszen a már aggastyánnak mondható X.Y. a különböző korokban már éppen eleget élt ahhoz, hogy engedelmeskedjen a természet törvényeinek és végső nyugalomra hajtsa a fejét.
De vajon ilyen egyszerű ez? Vajon nem a romániai magyarság életének egy darabja porlik szét mindörökké egy több évtizedes napilap halálával? Vagy ezeket a szavakat éppen most, a sírba roskadásnál leírva, túlságosan szenvelgő és dagályos lennék, valamiféle olyan, könnyzacskókat kicsordító fickó, akinek a kézfogását egész életemben és minden szavammal szerettem volna elkerülni? Az Előre, az egykori kommunista pártlap. Szász János, Méliusz József, Halász Anna, Bodor Pál, Domokos Géza és mások írásai jutnak eszembe, akik világra szomjas egész nemzedékem számára bontottak legalább réseket azon a falon, amelyet olyan magasra szerettek volna rakni, hogy még a madár röpte se tűnjön öntörvényűnek, hanem irányítottnak és kiszámíthatónak.
Az utód, a Romániai Magyar Szó, amely a rendszerváltás utáni években Gyarmath János, Cseke Gábor és mások hihetetlenül nehéz, a nappal és éjszaka választóvonalait nem ismerő munkájával alakította át önmagát és próbált valódi tartalmat társítani mindazokhoz a fogalmakhoz, amelyeknek felszíni formáit már ugyanazon és szinte megkülönbözhetetlen alakzattá koptatták az előző évtizedek. Valamikor ekkor, a múlt század kilencvenes éveinek elején csapódtam én hozzájuk, és szinte el sem hiszem: immár két évtizede, hogy hetente közöltem legalább egy, olykor pedig két szöveget, publicisztikát, amint a szakmában mondani szokás, hogy milyen a Csíkszeredához tartozó Zsögödből a világ.
De vajon hogyan, milyen sikerrel? Ilyenkor szokták azt mondani, hogy rá kell bízni az olvasóra. De ilyenkor érdemes elmondani azt is, hogy milyen eszmerendszerre támaszkodott az a közíró, aki nem csupán végigkövette az eseményeket-jelenségeket, hanem a maga felelősségteljesnek vélt, a magyar nyelv gazdagságához és az emberi értelemhez mért szavaival meg is próbálta értelmezni és befolyásolni azokat.
Azt hiszem, amióta leütöttem a nyilvánosság számára a legelső betűket, mindvégig európai értékeket, európai gondolkodásmódot szerettem volna meghonosítani szűkebb és tágabb hazámban, mert valóban hittem abban, hogy ez közelebb hozza egymáshoz az embereket.
Mint ahogyan abban bíztam: az értelem szava képes úrrá lenni a butításon, az ámításon, a nagy szavakkal való öncélú dobálózáson. Mint ahogyan abban hittem: az önállóságot a romániai magyarság számára úgy kell kialakítanunk, hogy az nyitottsághoz, ne bezárkózáshoz, korszerű és másokkal mindig összemérhető jövőhöz, ne pedig réveteg múltba forduláshoz vezessen.
Mint ahogyan úgy véltem: olyan helyi társadalmakat kellene építenünk, amelyeket nem kiskirályok vezetnek, hanem a közösség képes demokratikus eszközökkel – köztük önálló médiával! – érvényesíteni akaratát, ez pedig nem csupán egy szűk kisebbség, hanem a többség élhetőbb életéhez vezet, és ilyképpen a szülőföldön való maradás a lét természetes állapota, nem pedig holmi délibábos nemzeti parancsszó. Négy évtizednyi újságírás és közéleti munka után, a nacionalizmusok újabb fellángolását, a politikai populizmusok egyre gazdagodó eszköztárát látva, egyre kevésbé bízom abban, hogy ez sikerült.
Mi teszi önt boldoggá? – kérdezett meg egyszer az egyik erdélyi hírportál szerkesztője, és akkor azt válaszoltam: számomra mindörökre csoda marad, hogy az íróasztalnál megfogalmazott gondolatok tíz, több száz vagy éppen több ezer kilométernyi távolságra a mások fejében visszhangzanak. Soha ne feledjük: az ÚMSZ-nek, véleményoldalainak, sok köze volt ehhez a csodához.
Székedi Ferenc. Új Magyar Szó (Bukarest)

Ágoston Hugó: Merre, MÚRE?
A Magyar Újságírók Romániai Egyesületének szombati, gyergyószárhegyi tisztújító közgyűlésén huszonnégy tag vett részt. (Az összejövetelről lapunk is beszámolt, sajtónk érdekképviseleti szervezetének nevét ha a címben nem is, a hír szövegében eltalálta.)
Borúsabb hajlamúak számára itt ezt az írást be is fejezhetném, hiszen a „huszonnégy” akár válasznak tekinthető a címben feltett kérdésre. Az összehasonlítás kedvéért: amikor bő másfél évtizede alulírottat elnöknek választották, a csíkszeredai megyeháza tapstermében legalább ötször ennyien voltak, s ennek megfelelően nagyságrenddel volt nagyobb a szavazatok száma.
Most a huszonnégy tag ötvenhat szavazati mandátumot hozott, s a váratlan fordulatot a volt elnök, a marosvásárhelyi Karácsonyi Zsigmond leváltása jelentette. Az új elnök egy szatmári születésű, Kolozsváron dolgozó rádiós újságíró, Rácz Éva.
Nem a nosztalgia késztet rá felidézni a MÚRE kezdeteit, korábbi időszakait, a szervezés nehézségeit. Elévülhetetlen érdemeket szerzett a kezdeményező és alapító elnök, a gazdasági újságíró Hecser Zoltán – ő tudta közülünk legjobban a törvényeket, az eljárásokat, a bejegyzéstől az adminisztrációig és a tagtoborzásig minden ilyesmihez értett. Ő tette meg az első döntő lépést, 1990-ben. Utána Kántor Lajos, a Korunk nagy tekintélyű főszerkesztője személyében magas értelmiségi került a szervezet élére; két elnöki mandátuma (1993-1995, 1995-1997) után következett alulírott hetilap-szerkesztő (egy mandátumra, 1997-1999) – alighanem ebben a bő fél évtizedben történt meg a legnagyobb elmozdulás a szakmaiság, a magyarországitól minél kevésbé eltérő, igényes sajtónyelv és -kultúra kialakításának irányában; ekkor kötöttük meg az „alapszerződésünket” testvérszervezetünkkel, a budapesti MÚOSZ-szal (reméljük, érvényben van), nem kis büszkeség számunkra, hogy ennek eredményeképpen, javaslatainkra, Aranytoll-díjban részesültek erdélyiek is (Kántor Lajos és Szász János 1997-ben, Halász Anna 1998-ban, Szőcs István 1999-ben – a sor a következőkkel folytatódott: Kacsir Mária – 2000, Csávossy György, László Ferenc – 2001, Mag Péter – 2002, Ágoston Hugó – 2005, Csép Sándor – 2006, Koczka György – 2008, Makkai János – 2009, Cseke Péter – 2010, Tomcsányiné Jakab Mária – 2012). Az idén januárban sajnálatosan elhunyt kiváló tévés, Csép Sándor ezredfordulós két mandátumát (1999-2001, 2001-2003) minden bizonnyal sajtónknak az írott formától az audiovizuális felé mutató hangsúlyváltása is eredményezte, barátunk emberi és szakmai kvalitásain kívül. Ambrus Attila főszerkesztő (Brassói Lapok), közíró kollégánk elnökké választása 2003-ban meredek fiatalítást jelentett a MÚRE élén, de ő korábban is tagja lévén a vezetőségnek, biztosítani tudta a folytonosságot; további mandátumai idején (2005-2007, 2007-2010) határozott előrelépés történt a rendezvény- és kiadványszervezésben; a vajdasági, kárpátaljai, muravidéki, horvátországi magyar újságíró egyesületek együttműködésének is ő volt a kezdeményezője, megvalósítója. Mi, eddig felsoroltak már örökös tagjai vagyunk a szervezetünknek.
Karácsonyi Zsigmond főszerkesztő (Népújság) az utóbbi három évben a gazdasági és bizalmi válság ellenére nagy energiabefektetéssel működtetni tudta az egyesületet, ha takaréklángon is. Természetesen nem feledkezhetünk meg az ügyvezető elnökök, a kezdeti hőskorszakban Gáspár Sándor, utána Karácsonyi Zsigmond áldozatos, hatékony munkájáról, sem több vezetőségi tag hozzájárulásáról a huszonhárom év alatt.
Az elnöki utódlások a MÚRE tisztújító közgyűlésein sosem dőltek el elvtelen harcokban, önjelöltek vagy távirányításúak nem győztek; még az ártatlan-fontoskodó lobbizásokra és a demokrácia látszata érdekében kötelességből vállalt esélytelen jelöltségekre is némi meghatódással emlékszem vissza. Remélem, most sem történt másképp.
Rácz Éva, az új elnök – és az első hölgy az egyesület élén! – bizonyítottan jó kommunikátor (ebben mesterfokozattal rendelkező szakember), kormányfőtitkársági, majd minisztériumi tanácsossága kiterjedt kapcsolatrendszert eredményezhetett mind a sajtó, mind más intézmények, civil szervezetek, közületek körében, s ha fontos részt tudott vállalni a román-magyar együttes kormányülések megszervezésében, bizonyára jól szervezi meg majd a MÚRE rendezvényeit is. Személyiségéről és tevékenységéről többet tudhatunk meg egy rokonszenves rádióinterjúból.
Csakhogy... Csakhogy itt és most jóval többről van szó, mint mondjuk arról, hogy ezután a MÚRE közleményei pontosabbak, bátrabbak és színvonalasabbak lesznek!
A legnagyobb gond a tagság megfogyatkozása – miközben újságíróból a mi prérinken is mind több van. A mostaninál volt négyszeresen nagyobb is a MÚRE-tagok száma (és mondanom sem kell, hogy ez nem elsősorban a tagdíj miatt fontos, bár miért ne lenne fontos azért is?), emlékszünk száz résztvevős, tudományos konferenciaszerű vidéki rendezvényekre, jeles meghívottakkal, sokoldalú programmal.
Tudjuk, hogy a piacgazdaság hatásain kívül alaposan bekavart a sajtóéletünkbe is a politika, a kalandor megosztás, a táborozás. Hátha ennek jól érzékelhető csillapodása megkönnyíti Rácz Éva és kis csapatának dolgát új hidak kiépítésében.
Nagy téma az RMDSZ-hez való viszony tisztázása, a vele való nyugodt, kölcsönösen empatikus és segítőkész kapcsolat. Emlékszem, egyszer azt találtam mondani, a MÚRE kész segíteni az RMDSZ-t! Sokan felkapták a fejüket, a külön meghívottként köztünk ülő Markó Béla rögtön megkérdezte, ezt hogyan gondolom – mivel tudná segíteni? Valami olyasmit válaszoltam, hogy objektivitással, elvszerű bírálattal. Szerencsére az utóbbi demokratikus megmérettetések, választások nyomán az RMDSZ visszanyerte nem csak a legitimitását (mert azt pillanatig sem vesztette el), de a tekintélyét is érzékeny és igényes médiánkban; talán múlófélben az idő, amikor kevés figyelemreméltó kivétellel (amilyen például éppen az ÚMSZ is volt!) a rommagyar sajtó – persze kivált a radikális jobboldali – már-már sportot űzött az ócsárlásából.
Persze az RMDSZ-től is elvárható a fokozottabb odafigyelés, annak a felismerése, hogy a sajtót nem uralni kell, persze nem is ajnározni, de mindenképpen erősíteni – ha lehet, minél önösérdek-mentesebben, illetve egy magasabb érdeket: a demokrácia erősítését követve.
Rácz Éva ennek a helyzetnek jó kezelője lehet, félig tréfásan azt mondanám: már azért is, mert a kolozsvári rádió szerkesztőségéből olyan fontos közéleti személyiségek indultak, hozzá hasonlóan, ezen a szép pályán, mint Kelemen Hunor szövetségi elnök s a legutóbb FUEN-alelnöknek megválasztott Vincze Loránt. (Aki, ha jól emlékszem, már első pályázat-sorozatunkon díjat nyert – tizenkilenc évesen.)
Ha létszámban is, de különösen tartalomban és presztízsben gyarapodni akar, a MÚRE-nak véleményem szerint vissza kell állítania az ügyvezető elnöki tisztséget. Tudom, hogy ez – takarékossági okokból? – az Alapszabályból kimaradt, de a jelenlegi Alapszabályt amúgy is alaposan korszerűsíteni kell, alkalmazni kell az új körülményekhez. (Világháló!) Dolgozhat Kolozsváron az elnök, de a Marosvásárhelyen bejegyzett és működő egyesületnek Marosvásárhelyen kellene hogy legyen egy több-mint-irodavezetője. (Ügyvezető elnök nélkül Kántor Lajos és Csép Sándor sem nagyon boldogultak volna Kolozsvárról.) Tudjuk jól, nem egyszerű adminisztrátorról van szó, ahogyan az eddigiek sem egyszerű adminisztrátorok voltak; és példaként-okulásként megnézhetjük akár az RMDSZ eddigi ügyvezető elnökeinek tevékenységét.
Rácz Éva szép esély előtt áll. Lehet, hogy a siker és a kudarc lehetősége ebben a tisztségben sohasem volt ilyen közel egymáshoz, mint most, de csapatával bebizonyíthatja, hogy a stagnálás nem törvényszerű egy ilyen fontos kisebbségi szervezet életében.
Maszol.ro

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 31. (részletek)
A Magyar Népi Szövetség napilapja, a Romániai Magyar Szó 1947. szeptember elsején jelentkezett, a Scînteia napilapéhoz hasonló arcéllel. A lapot az RKP KB melletti Magyar Bizottság határozatával alapították, szerepe a magyarság pártközelben tartása volt, és csírájában elfojtani az esetleges elégedetlenségeket. Feltehetően az új hatalomnak rejtett célja volt, hogy Kolozsvár veszítsen az erdélyi magyarság körében betöltött kulturális és politikai súlyából.
A Magyar Szó az évtizedek során többször is nevet változtatott, legismertebb  az 1953−1989 között használt Előre. 1947-ben a lap élére főszerkesztőnek Kacsó Sándor írót hívták, felelős szerkesztőnek pedig a nagyváradi Robotos (Rubinstein) Imrét. Jóhiszeműségükhöz nem fér kétség, hittek abban, hogy eljött végre az a nap, amikor a magyarok egyenlő jogokkal rendelkeznek a románokkal, és vége szakad minden visszaélésnek. 
Kacsót, akit 1940-ben íróként és publicistaként a Romániához tartozó Dél-Erdélyben letiltottak és háborús bűnösnek nyilvánítottak, két évvel azután nevezték ki a Magyar Szóhoz, hogy kiszabadult a zsilvásári gyűjtőtáborból, ahová 1944 augusztusa és 1945 júniusa között internálták. 1947-ben került Bukarestbe, a Magyar Népi Szövetség elnöke is volt, ugyanakkor a Nagy Nemzetgyűlés tagja. Csak 1952-ben  hagyta ott a lapot és költözött Kolozsvárra. Tulajdonképpen mindvégig fenntartásokkal fogadta a kommunista párt ígéreteit, és a nemzetiségi kisebbségek jogainak betartására nemzetközi garanciákat szeretett volna kapni.
Kinevezésekor Kacsónak módjában állt megválasztani a szerkesztőség tagjait és a vidéki tudósítókat. A lap a párt propagandaeszköze lett, olyan érdekek és olyan ideológia szolgálatában, amelyekről korán kiderült, hogy nem felelnek meg a magyarság elvárásainak. A szerkesztőségnek jelentős költségvetési alapot utaltak ki, amely fölött Ana Pauker, a felső pártvezetés tagja rendelkezett, és az alkalmazottak kiváltságosoknak számítottak: nagyon jó fizetést kaptak, hamar jutottak lakáshoz, és az egész országban utazhattak szolgálati célból, riport- vagy interjúkészítésre. A napilapnak megközelítőleg 100 szerkesztője volt, és százezres példányszámban jelent meg. A magyar újságírók és írók fő találkozóhelye a Magyar Népi Szövetség kantinja, később, a Majtényi-korszak után az Írószövetség vendéglője volt. 
Hogy miképp kerülhetett valaki a Magyar Szóhoz vagy más lapokhoz, nincs konkrét adatunk. Későbbi interjúvallomásokból úgy tűnik, sokan a szerkesztők közül csak az általános iskolát végezték el, hadilábon álltak a helyesírással és az általános műveltséggel is, de „egészséges” származásuk volt. Beke György szerint a mintegy száz szerkesztőből csak vagy húsz tudott helyesen írni, a helyesírás követése a gépírónőkre hárult. A lapnál pár személyt alkalmaztak a cikkek stilizálására. Ezért fakadhatott ki nem kis malíciával Robotos Imre az egyik szerkesztőségi gyűlésen, hogy: ,,Elvtársak, szocialista sajtónk odáig fejlődött, hogy van már analfabéta újságírónk is”.
Tóth Mária  író, újságíró (szül. 1933, Aradon) 1951-ben került a laphoz; remekül illusztrálja ezt a kort a 2007-ben A társalkodónő című kötetben megjelent Roszka című elbeszélésében. „Nemcsak a sajtóban működtek félanalfabéták, hanem az állam központi intézeteinél, vagy az 1948-ban államosított üzemeknél is vezető beosztásba kerülhettek egyszerű emberek, lehetőleg szakmunkások. Így egy kolozsvári munkás, Szőcs Pál lehetett egy bukaresti olajgyár igazgatója 1949−1958 között. A magyarországi forradalom után váltották le, amikor a kisebbségi származású vezetőket igyekeztek eltávolítani a felelős beosztásokból.” 
A Magyar Szónál dolgoztak azonban valóban tehetséges újságírók, írók, költők és fordítók is; egyeseknek rossz dossziéjuk ellenére a lap vezetősége lehetőséget nyújtott a gondtalan túlélésre ezekben a zavaros időkben. Rövid ideig, alig egy évig, 1955−1956 körül a lapnál dolgozott dr. Ion Ianoşi (Steinberger János, szül. 1928) is, aki akkoriban tért vissza leningrádi filozófiai tanulmányairól. Hamarosan azonban a Bukaresti Egyetem esztétikatanára lett, számos szakkönyv szerzője. 2001-től a Román Akadémia tiszteletbeli tagja. 
Az első tehetségek közt került a laphoz Bodor Pál (szül. 1930), 1946-tól az RKP tagja, apai ágon temesvári zsidó származású. 1948-ban költözött Bukarestbe. Kikötötték, bármiről írhat, de nem érintheti a magyarság problémáit, ezért az építőipar felé fordult riportjaival. Nem sokáig időzött az újságnál. Mivel román líceumban végzett (nem lévén Temesváron magyar nyelvű fiú-középiskola), azzal szembesült, hogy nem ismeri a magyar tudományos szaknyelvet. Ezért a kolozsvári egyetemen folytatta tanulmányait, és csak 1967-ben tért vissza Bukarestbe. Rövidesen a tévé és rádió kisebbségi adásainak igazgatója lett, majd miután leváltották, visszatért az Előréhez.
Egy másik markáns személyiség a zágoni származású, brassói születésű Domokos Géza (1928−2007). Már az ötvenes évektől, még moszkvai diákként, kulturális és politikai beszámolókat küldött a lapnak. (...) Mindenki úgy emlékszik rá, mint aki „tiszta” tudott maradni, annak ellenére, hogy fontos tisztségeket töltött be, legalábbis 1984-ig, amikor kitették a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsából.  Bodor és Domokos egyaránt a professzionalizmus és ugyanakkor a jellemesség példaképei voltak. Sok diplomáciai készséggel, kompromisszumokon keresztül, de bátran védelmezték a magyar kultúrát. Rendkívüli önzetlenségről tettek mindketten tanúbizonyságot, mindig készek voltak segítségére sietni magyar honfitársaiknak, nemcsak szakmai, hanem személyes ügyekben is.  A párt lapjának újságírója volt a temesvári Majtényi (Mann) Erik (1922−1982) is. Militáns antifasisztaként a zsilvásári lágerben is ült, később, német neve miatt Oroszországba deportálták (tulajdonképpen zsidó származású  volt). A munkásosztály ügyének költőjére társai különc és rendkívül bőkezű emberként emlékeztek. Otthona a Kiseleff út közelében nyitva állt bármelyik Bukarestbe utazó magyar író előtt. Nemcsak szállást adott, de pénzt is, előzetesen egy-egy cikkért, amit majd az Előre Napló című rovatában jelentetett meg. Majtényi helyben, a lap kasszájából származó pénzből fizette a 200 lejes honoráriumot.  (Meg kell jegyeznünk, hogy a 60-as években egy havi egyetemista ösztöndíj, amely fedezte a szállást és a teljes ellátást, 300 lej, egy kezdő tanár fizetése 1 150 lej volt.) Majtényi egy vendéglő közelében lakott, ez lett az „irodája”, és akárhányszor megjelent, a zenekar a Rákóczi-indulóval fogadta. Ugyancsak nagyvonalúan adott kölcsön vagy pénzelt vidéki dokumentációs utakat első osztályú vonatjegyekkel és 65 lejes napidíjjal az Irodalmi Alapból. A lapnál dolgozott egy időben a költőzseni Szilágyi Domokos is. Felesége, Hervay Gizella költő, különféle bukaresti magyar lapok munkatársa, 1959−1961 között a magyar iskolában is tanított.    Ehhez a nemzedékhez tartozik Halász Anna is. Nagyváradi zsidó lévén, csodával határos módon menekült meg a náci lágerekből, 1948-ban költözött Bukarestbe. Egy másik, ugyancsak zsidó származású újságíró, Szász János, valamivel később, 1956-ban került Temesvárról Bukarestbe. Riporterként, később a kulturális rovat szerkesztőjeként dolgozott a lapnál, évekig vezető beosztásban, 1968−1977 között titkár volt az Írószövetségnél.
A magyar forradalom nagyon felkavarta a kedélyeket az Előrénél. A lap vezetőségét bosszantotta, hogy az események bemutatásánál kizárólag az Agerpres sajtóközleményeit használhatták. Ez a megszorítás hiteltelenné tette őket, hisz az erdélyi magyarság a Kossuth Rádióból is tájékozódott, s feltűnő volt, hogy az Előre hamis információkat közöl. A lap vezetősége ezért kihallgatást kért Leonte Răutunál, az RKP KB Propaganda és Kulturális Osztályának főnökénél.  1957-ben elbocsátottak mindenkit, aki lázadozni mert, köztük Robotos Imrét is, évekig zaklatták őket, egyeseket kivándorlásra kényszerítettek. Robotost kirúgták a pártból is, és tíz évig nem közölhetett. 1986-ban kivándorolt Magyarországra, ahol megírta emlékiratait, mely 1997-ben jelent meg Nagyváradon Pengeváltás címmel.   
Robotos helyébe egy újságíró-katonatisztet, Szilágyi Dezsőt nevezték ki, aki bár magyar középiskolába járt, jobban tudott románul, mint anyanyelvén – ez a lapnál nagyon sokakat irritált. 1945-től volt párttag. Karrierje kezdetén kirúgták egy szatmári laptól, mert elkövette azt a figyelmetlenséget, hogy a párt főtitkárának beszédét nem a címlapon hozta. Büntetésképpen Bukarestbe küldték a sorkatonaságot letölteni, ahol egy repülős újsághoz került szerkesztőnek. A magyarországi események alatt Budapesten volt sajtókiküldött, feladatát a párt megelégedésére látta el. Jutalma az Előre főszerkesztői széke volt 1957 márciusától. Hű pártkatona maradt, 1965-ben az RKP KB tagja lett, 1980-tól képviselő. Mégis volt bátorsága támogatni a kegyveszett írókat és a volt politikai foglyot, Páskándi Gézát. Az Előre lassacskán azok menedékhelyévé vált, akiket más lapoktól elbocsátottak, vagy beadták lemondásukat, így adott időben az Írószövetség magyar tagjai közül sokan dolgoztak  itt. 1989 decembere Szilágyit még a főszerkesztői székben találta, ekkor lemondani kényszerült. Mint minden lapnál, az Előrénél is volt cenzor. A legismertebb Rozenberg Sándor, aki „egy kolozsvári olvasó” név nélküli álcája mögé bújva jelezte az esetleges eltéréseket a párt vonalától. 1989 után is a szerkesztőség tagja maradt, ahonnan a Zsidó Szövetség egyik alsóbb vezető állásába vonult vissza. Bányai Éva interjúiban egy másik cenzort, Iosif Ardeleanu (Adler Döme) nevűt is emlegetnek. A lapindítás 60. évfordulója alkalmat adott a megemlékezések mellett az elemzésre is. Mindannyian tudjuk, mi állt az Előre mögött, vallotta Cseke Gábor: árulások, kompromisszumok, hazugságok – és a politikai kontextus nem lehet kifogás. Besároztuk egymást és magunkat, és az egyetlen, amit az újság egykori közreműködői tehetnek, hogy némán fejet hajtanak.
A lapindítást behatóbban a sepsiszentgyörgyi származású Szonda Szabolcs publicista, a bukaresti Hungarológiai intézet tanára, jelenleg a Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár igazgatója elemezte. Tanulmánya része egy 2001-ben elindított, a bukaresti magyar értelmiséget célzó kutatásnak, melyet dr. Molnár Szabolcs koordinált, és a Magyar Tudományos Akadémia Arany János Alapítványa finanszírozott.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)