"A kolozsvári Pro Philosophia Alapítvány A magyar nyelvű filozófiai irodalom forrásai című sorozata két újabb monográfiával bővült: Tonk Márton Tavaszy Sándorról írott monográfiájával (Idealizmus és egzisztenciafilozófia Tavaszy Sándor gondolkodásában) és Ungvári Zrínyi Imre Öntételezés és értéktudat - Böhm Károly filozófiája című munkájával. A két kötetet nov. 14-én mutatták be Kolozsváron. Régi kérdés: beszélhetünk-e magyar filozófiáról? Tonk Márton szerint beszélhetünk, sőt beszélnünk kell magyar filozófiai hagyományról. Böhm Károlyról, a kolozsvári filozófiai iskola megteremtőjéről korábban is jelentek meg monográfiák, elég Hajós József Böhm Károly filozófiája. /Kriterion Könyvkiadó/ című munkájára, vagy a Pro Philosophia Alapítvány régebbi Böhm-kötetére gondolni. /-fb: A magyar nyelvű filozófiai irodalom kutatói. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 16./"

Dankanits Ádám nagyenyedi évei (1955–1961)
Üdvös dolognak tartom, hogy a Kolozsvár Társaság nemrég Dankanits Ádám művelődés-, irodalom- és könyvtörténész emlékének fölelevenítésére szentelte egyik ülését, mely alkalommal a fölszólalók részleteiben vázolták a szakember életútjának legfontosabb szakaszait, szakmai, tudományos munkásságának sokoldalú vetületét, tanulmányíróként, egyetemi tanárként, és szerkesztőként egyaránt. Az alábbiakban életútjának enyedi állomását próbáljuk föleleveníteni s ezáltal minél teljesebbé tenni a tudós, a szakember, az igazgató, a könyvtáros alakját, személyiségét.
Feltárt adataim szerint 1955-ben érkezett Enyedre, ahol a Bethlen Kastélyban az alig pár évvel annak előtte, 1951-ben berendezett Történelmi Múzeumban kapott igazgatói állást. Itt jegyzem meg, hogy a beindult múzeumban a Bethlen Kollégiumból kiemelt és áttelepített történelmi állomány képezte az alapkiállítás lényegbevágó részét, s ezáltal kapott illusztrálást az ókor, a középkor, a modernkor, numizmatikai szempontból pedig a gr. Mikó Imre kollégiumi főgondnok éremgyűjteménye, néprajzi vonatkozásban a Fenichel Sámuel-féle Új-Guineai gyűjtemény s nem utolsósorban régészeti szempontból a XIX. sz. végén Fogarasi Albert és Bodrogi János kollégiumi professzorok által Marosgombáson feltárt erdélyi honfoglalás kori magyar sírok állománya. Az általam áttanulmányozott múzeumi irattári anyag alapján elmondhatom, hogy az akkori idők biztosította munkakörülmények, igények, elvárások, ideológiai dogmák stb. közepette Dankanits igen sokrétű teendők, feladatok megvalósítója volt. Fiatalos lendülettel vállalta s tett eleget mind a helyi, mind a tartományi és minisztériumi követelményeknek. Nem könnyű egy cikk keretében fölidézni sokirányú, igen gyakran nem is a szakmájába vágó teendőinek sokaságát. Leltározott, adminisztratív levelezést bonyolított le, kiállításokat szervezett, anyagi, pénzügyi forrásokat igényelt, népszerűsítő és szakmai előadásokat tartott, tudományos levelezést folytatott hasonló intézményekkel és személyiségekkel, régészeti ásatásokat bonyolított le kolozsvári szaktársakkal, melyek eredményeiről tudományos dolgozatokban számolt be, a múzeum alapállományát gyarapította beszerzésekkel és adományokkal, annak tevékenységéről az Igazság és Előre napilapokban számolt be népszerűsítő cikkei keretében. Mindezek mellett ún. házon kívüli megbízatást is vállalnia kellett. E tekintetben csupán egy epizódot említenék, amikor is az akkori rajoni néptanács részéről azon feladatot kapta, hogy intézkedjen és szállítsa haza Fugadra, Ispánlakára és Megykerékre a Kolozsváron megjavított falurádiókat. És Ádám ment Kolozsvárra, és hozta a készülékeket, és gyalogolt aztán tíz kilométereket, hóna alatt a falurádióval esőben, sárban, szélben egyaránt. És ment Torockóra (20 km), csak ő tudja, mivel, hol a helybeli kollektív gazdasággal kötött szerződést a múzeumépület kibővítése s kéttucatnyi, fenyőfából készítendő állvány előállítása végett. Jelenleg a lépcsőház szerepét betöltő melléképület siralmas állapotban vár jobb sorsára. Közben a látogatók ezreit kalauzolta a kiállítótermekben, kiknek száma a fellelhető statisztika szerint ekképp alakult: 1951– 8500 látogató; 1952 – adathiány; 1953 – 4408; 1954 – 10 006; 1955– 5600; 1956 – 7000. Sok, vagy kevés azokhoz az időkhöz viszonyítva: döntse el az olvasó. Itt jegyzem meg, hogy jómagam, mint VII.-es diák léptem át először osztályommal együtt e múzeum küszöbét 1961-ben becses emlékezetű Köble József történelemtanárom vezetése alatt. Jól emlékszem manapság is a kiállított anyag rendkívüli gazdagságára, változatosságára, amelyből napjainkra alig maradt némi látnivaló, a lényeg részben raktáron, de javarészt más hazai intézményekbe – Gyulafehérvár, Nagyszeben, Bukarest stb. – vándorolt, úgymond jobb megőrzés végett. Az intézmény pedig ún. régészeti múzeumként éli mindennapjait, a befogadó Bethlen Kastély viszont minden részecskéjében sürgős és általános felújítást igényel, ami már nagyon régóta esedékes.
Egy pillanatra viszont még időzzünk el Dankanitsnál. 1956. december 15-én kelt, s a Művelődési Minisztériumhoz intézett jelentésében többek között közli, hogy „Az utóbbi két évben Enyed rajon múltjának dokumentációs feltárásán munkálkodtunk. E tevékenység párhuzamosan zajlik: 1) felszíni régészeti ásatások, 2) építészeti kutatások (különösen a népi építészet terén), 3) a kulturális műemlékek kutatása, 4) a rajon társadalmi életére vonatkozó bibliográfia összeállítása. Mindezek mellett a múzeum épületét ábrázoló képeslap megvalósítása, az 1437-es parasztlázadásra vonatkozó kiállítás megszervezése, 3 helytörténeti előadás megtartása Enyeden, Felvincen és Marosújváron és ugyanitt egy állandó jellegű helytörténeti kiállítás megnyitása szerepel napirenden”. Ugyanezen keretben, 1956 májusában Enyed rajon amatőr festőinek alkotásaiból nyitott kiállítást a múzeumban, azon év nyarán a kolozsvári Művészeti Múzeum adott helyet az enyedi karikaturisták alkotásainak, majd decemberben ismételten Enyeden mutatják be festményeiket a helybeli alkotók. 1957 márciusában a helyi művelődési házban szervez képzőművészeti kiállítást, majd azon év decemberében Vass Albert enyedi festő és rajztanár mutatja be alkotásait a múzeum kiállítótermében. S ugyanazon évben a kolozsvári Művészeti Alaphoz fordul egy kétnyelvű: román–magyar feliratos alkotás kivitelezéséért: „Vizitaţi Muzeul raional de istorie Aiud, Látogassa meg a rajoni történelmi múzeumot”.
Dankanits a múzeumban kifejtett tevékenységét 1957. december 11-ével kezdődően a közelben levő Bethlen Dokumentációs Könyvtárban folytatja. Ugyanis akkoriban a rövid ideig a könyvtárban tevékenykedő Lazăr Valeriu – mit sem értvén a magyar könyvekhez, nem ismervén a magyar nyelvet – a helyhatóság döntése szerint, személycsere révén, átvette a múzeumot, Dankanitsot pedig áthelyezték a könyvtárba.
Mielőtt tovább lépnénk azonban, tisztázzuk pár mondatban a Bethlen Könyvtár akkori helyzetét. Mint ismeretes, az államosításig a könyvtár a Bethlen Kollégium szerves részét képezte. A múzeumok, könyvtárak, művelődési intézmények államosításáról szóló, 1951-ben megjelent rendelet értelmében a Bethlen Könyvtár is állami tulajdonba kerül, „Állami Bethlen Dokumentációs Könyvtár” elnevezés alatt, és központi szinten az Oktatási és Művelődési Minisztérium keretében működő Művelődési Intézmények (Aşezăminte Culturale) hatáskörébe, majd a későbbiek során ugyanazon szaktárcánál a Könyvtárak Igazgatóságának felügyelete alá kerül. Helyi szinten az akkori rajoni néptanács a felettes hatóság, mind anyagi, mind személyzeti, adminisztrációs vonatkozásban. Dankanits két új kollégája: Böjthe Jolán, aki 1957. április 15-én kezdi könyvtárosi munkáját, és Vita Zsigmond, aki másodjára 1956. március 15-én kap alkalmazást a Bethlen Könyvtárban. Dankanits tehát 26 évesen foglalja el Turnovszky Sándor igazgató nyugdíjba vonulása után a Bethlen Könyvtár igazgatói székét.
A könyvtár irattárának áttanulmányozása során (amelyet a legnagyobb rendben és szabályszerűen hagyott maga után az 1968. augusztus 31-én nyugdíjba vonuló Vita Zsigmond), Dankanits, mondhatni zökkenőmentesen, ugyanazon stílusban és ritmusban – s minden bizonnyal még nagyobb kedvteléssel – folytatja sokrétű, most már könyvtárosi teendőit. 1958 januárjában már a gyulafehérvári Batthyaneumban érdeklődik az 1788-ban kiadott: Deutsch-Ungarisches Wörterbüchlein zum Gebrauche der Schulknaben c. munka, és egyéb, 1788 előtt Gyulafehérváron nyomtatott szótárak, valamint a püspöki nyomda felállítása iránt. S ugyancsak januárban a kolozsvári antikváriumban keresi hivatalos levele által Báthori István erdélyi fejedelem levelezését, Komjátszeginek Békés Gáspárról írott munkáját s az Erdélyi Múzeum Almanachját. A könyvtári munka megkönnyítése végett a szakminisztériumhoz folyamodik egy írógép biztosítására, mely igényét alábbiak szerint indokolja:
„Könyvtárunk közel 65 000 kötettel rendelkezik. Ezen állomány feldolgozása, katalogizálása, újrakatalogizálása nem nélkülözheti egy írógép biztosítását, melynek napi használata 6-7 órás munkaidőt venne igénybe. S ha tekintetbe vesszük, hogy a városi könyvtár sem rendelkezik írógéppel, akkor az írógépes munka napi 8-9 órát igényelne. Ennek hiányában képtelenek vagyunk feladatkörünket megfelelő módon teljesíteni. Az esetleges juttatás esetén kérjük, szíveskedjenek román–magyar–német billentyűzettel ellátott készüléket biztosítani.” A szaktárcának nem lévén módjában kérését teljesíteni, a helyhatósághoz irányította a kérvényezőt a kérdés megoldása végett. Helyi szinten hosszadalmas várakozás következik, s így 1959. augusztus 28-án újabb beadvánnyal igényli a nélkülözhetetlen munkaeszközt, mely kérésében fenti indoklását alábbiakkal egészíti ki: „Tekintettel arra, hogy könyvtárunkat, az ország egyik legértékesebb intézményét igen gyakran külföldi kutatók is igénybe veszik, tűrhetetlennek tartjuk, hogy manapság is ezt az immár elavult, kéziratos módszert alkalmazzuk a katalóguscédulák elkészítésénél. Ugyanakkor igen gyakran a kutatók által igényelt és részükre eljuttatott dokumentumokat is másolással vagyunk kénytelenek elvégezni, amit kézzel végezve, kezdetleges dolognak minősül. Amennyiben írógéphez jutnánk, azt a másik három intézmény, városi könyvtár, történelmi múzeum és természettudományi múzeum használatára is átengedjük.” Így zarándokolt a továbbiak során az aprócska, kezdetleges munkaeszköz hosszú időn át, amíg fel nem mondta a szolgálatot, egyik intézményből a másikba. Egyébiránt a továbbiak során a könyvtár még 1977-ben, ideérkezésem idején sem rendelkezett írógéppel.
Dankanits könyvtári tevékenysége során olyan jeles kutatókat fogadott, s biztosított számukra értékes forrásanyagot, mint: Kiss József, Benda Kálmán, Gyenes Vilmos az MTA részéről, Skultéti Sándor tudományos kutató és Kulcsár Péter Szegedről, Szőkefalvi Nagy Zoltán vegyészkutató Egerből, továbbá Fazoli Sándor történész, Jakó Zsigmond történész, Benkő András zenetörténész, Hajos József szerkesztő, dr. Izsák Sámuel tudományos kutató, Szabó T. Attila egyetemi tanár, Engel Károly tudományos kutató, Jancsó Elemér egyetemi tanár, és Kántor Lajos Kolozsvárról; Ion Berciu muzeográfus Gyulafehérvárról, Iosif Antohi egyetemi tanár Bukarestből, Ján Misianik kutató Pozsonyból, valamint Jarosievitz Zoltán, Demény Zoltán, Király László, Deák Ferenc, Maxim Éva, Molnár Árpád, Bíró Gábor kollégiumi tanárok Nagyenyedről. Ugyanakkor bibliográfiai adatokkal szolgált a marosvásárhelyi Bolyai Könyvtárnak, az enyedi Történelmi Múzeumnak, Lakatos István és Benkő András zenetörténészeknek, Kós Károly néprajzkutatónak, Jordáky Lajos tudományos kutatónak stb.
GYŐRFI DÉNES
FOLYTATJUK. Szabadság (Kolozsvár)

Előzetes egy Mikó Imréről készülő dokumentumfilmhez
Tisztelt Stefano Bottoni úr!
Tisztázni szeretnék valamit. Őszinte tisztelője vagyok, igen hasznosnak tartom a szekus kutatásait, nem kevésbé nagyra becsülöm Domokos János dokumentumfilmest, akinek remek alkotásait értékelem. Ezért megtiszteltetésnek tartottam, hogy felkértek: vegyek részt a Mikó Imréről készítendő dokumentumfilmben. Én visszautasítottam. Ezt ne vegyék sértésnek, megindokolom a döntésemet. Monográfiát írtam Mikóról, akkor, amikor a belügyes kapcsolatairól még nem tudtam. Ennek jegyében igen pozitív képet festettem róla. Ha most elvállalnám a szereplést a képernyőn, mit tehetnék? Rajzoljam át ezt az ábrát, írjam át az értekezésemet? Ezzel elvesztené a hitelességét az, amit annak idején őszintén megírtam. Ez az egyik oka annak, hogy lemondtam a szereplésemet.
A sok ok közül a másik az, hogy amikor Ön közölte a Mikó-dosszié adatait, jelezte: ebből hamarosan dokumentumfilm lesz. Ez történik most, amikor elkészül a Domokos János irányította alkotás. Olvastam a pályázat címét: Túlélés vagy népszolgálat? Mikó Imre és a Securitate. Egyértelmű tehát, hogy az Ön irattári kutatásaira építkező opus előkészületei folynak. Én a könyvemben a népszolgálatos Mikót jelenítettem meg – „vagy” nélkül. Sőt: a túlélés nehézségeit leküzdő kisebbségpolitikust, közírót, meghurcolt közembert, s annyi mást. A fenti filmcím viszont azt sugallja, mintha ennek a jeles személynek – a „vagy” értelmében – választania kellett volna a népszolgálat és a túlélés között. Ez a Mikó igen távol áll tőlem. Még most is, miután megismertem az Ön irattári anyagát. Emiatt sem voltam hajlandó szerepet vállalni az akciójukban.
Ha Mikó életútjáról készítenének dokumentumfilmet – amelyben nem tengelykérdésként szerepelhetne akár a CNSAS nem mindenben megbízható anyaga is –, akkor szívesen beszállnék ebbe. Igaz, gondom volna, hiszen a szakértekezésemben szinte mindent leírtam róla, önmagamat pedig nem illik plagizálni. Egy ilyen fiktív tévészereplésben inkább a saját, szigorúan szubjektív benyomásaimat mondtam volna el a kamera előtt. Ilyesmit: a Petőfi utcában cseperedtem fel, rosszalkodó kölyökként ott futballoztunk az utca közepén – ez a ma immár Avram Iancunak nevezett nagy forgalmú utcában szinte hihetetlen –, dühösek voltunk, amikor nagy ritkán jött egy autó, s fel kellett vennünk az úttestről a sapkánkat, amely a futballkaput jelölte. Zajongtunk is jócskán, bár a decibel fogalmát akkor még nem ismertük. Én azt sem tudtam, hogy az utca másik végében lakik valaki, aki majd könyvet ír A csendes Petőfi utca címmel. Ezt jóval később olvastam el. Mindenesetre örültem, hogy Mikó Imréék házáig akkoriban nem jutott el a mi lármánk. Egyébként a „csendes” aligha jellemezhette volna a mi utcánkat.
Később sok mindent megtudtam az utcabelinkről. Olvastam is írásait. Az érettségi felé közeledő, a társadalomtudományok iránt érdeklődő diákként mély hatást keltett bennem Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés című tanulmánya. Egyebek között ennek a hatására is döntöttem úgy, hogy szociológus leszek. A Bolyai Egyetemen erre a szakra jelentkeztem. Történt ez 1948-ban, a romániai oktatási törvény bevezetésének évében. Pár nappal a felvételi előtt megjött a minisztériumi verdikt: a szociológia burzsoá áltudomány, ilyen szak nem működhet a romániai egyetemeken. Mit volt mit tennem, átiratkoztam a Mikó inspirálta szakról az ehhez legközelebb állóra, a filozófiára. Így lett belőlem filozófus. Történt ez anélkül, hogy Mikó Imrének egyáltalán tudomása lett volna arról, hogy beleszólt az életpályámba.
Teltek az egyetemi éveim, elérkezett a diplomadolgozat ideje. Közben a Mikó-művek továbbra is igen intenzíven befolyásolták gondolkodásmódomat. Különösképpen a Huszonkét év című korszakos összefoglalója. Hadd jegyezzem meg: élmény volt számomra, hogy jóval később a róla írt életpályaképemben nyomára akadtam s közöltem: milyen körülmények között született meg ez a két világháború közötti romániai magyarság történetét összegező alapmű. Amelyet én, egykori végzős egyetemistaként valóságos kisebbségtörténeti bibliának tekintettem. Mikó akaratlanul, ismét beleszólt az életembe. A huszonkét éves dokumentációja arra serkentett, hogy diplomadolgozatomat arra élezzem ki, vajon miként lehetne megoldani a fekélyes erdélyi magyar kisebbségi kérdést. Erre adódott számomra egy lehetőség: a Román Kommunista Párt ötödik, a Szovjetunióban tartott kongresszusa elfogadta az elszakadásig menő nemzeti kisebbségi jog érvényesítését Romániában. Én balga erről írtam szakértekezést, mivel azt gondoltam, hogy ez a felpörgetett kisebbségi autonómia-gondolat a Mikónál oly kiélezetten megmutatkozó erdélyi interetnikus konfliktusok megoldására alkalmas. (Mármint az erdélyi magyarok elszakadásig menő önrendelkezése) A piros diplomát megkaptam, de nem sok időnek kellett eltelnie, hogy e maszlag-kongresszus lényege – nem véletlenül a Szovjetunióban tartották – megvilágosodjék bennem. Dehogyis volt szó Harkovban az erdélyi magyarság jövőjéről. Ennek a manipulációnak egyetlen célja volt: Besszarábiát leválasztani Romániáról és a Szovjetunióhoz csatolni. Ez meg is történt, igaz nem az itt élő nemzeti kisebbségek elszakadási jogának érvényesítésével, hanem a szovjet csapatok bevonulásával. Mikó Imre nem dőlt be annak, amibe én az ő ihletésére. Aligha várta el azt, hogy 22 év kisebbségi szenvedését egy pártkongresszus egyből megoldja.
Az eddig csak spirituális, a művein keresztüli kapcsolatunkon egy véletlen alapvetően módosított. Személyes – igaz, csak egy irányban személyes, hiszen én tudtam, ki ő, ő azonban nem, hogy én ki vagyok – nos, ilyen kontaktus alakult ki köztünk. Az Egyetem utca 2. számú házában laktunk, az első emeleten. Alattunk amolyan kis üzlethelyiség volt. Meglepetéssel vettem tudomásul, hogy ebben az üzletben, amely nem csak egyetemi jegyzeteket, hanem írószereket is árult, egy délceg tartású, bajuszos úriember szolgál ki. Az akkor bennem már megszemélyesítetten is azonosított Mikó Imre volt, aki – bár nem tudhatta – közvetve filozófusi pályámat is egyengette. Néha vásároltam nála írógépszalagot – akkor még írógépen írtam –, no meg indigót. Egyetemi jegyzetet nem, hiszen ezek egyikét-másikát egyetemi oktatóként magam írtam. Meglepő volt méltóságteljes tartása, szolgálatkészsége, a megalázottságot büszkén tűrő, a sértettsége miatt nem a külsőségekben lázadó egyénisége. A madáchi falanszter-jelenet Michelangellójához hasonlított, aki a széklábakat is a saját művészi értékeinek tudatában formázza. Ha már az a rusnya társadalmi konjunktúra éppen ezt a megalázó feladatkört jelölte ki számára. A társadalmi érdekű és törvényes előírásokat szigorúan betartotta. Hajnalban, télen, amikor lefagyott a járda az üzlete előtt, nem kis zajjal feltörte a jeget. Nemegyszer erre ébredtünk mi, akiknek az ágya véletlenül éppen az üzlet felett volt. Nem bosszankodtunk emiatt, hanem inkább a jellemzéséhez csatoltuk a véleményünket: lám csak, milyen törvénytisztelő ez az alanti „kiszolgáló”, hiszen jól tudja: a milícia súlyosan megbünteti azokat, akik nem tesznek eleget a városrendészeti előírásoknak. (Következzék egy zárójel: ha csupán egy életútról kellene a kamerák előtt szólnom, mindezt így elmondhattam volna. De a szekus-iratokra építkező dokumentumfilmben ehhez hozzá kellene tennem: az üzletfelelősi állással félig-meddig rehabilitált személy annak köszönhette boltvezetői beosztását, hogy besúgói minőségében belügyes kollaboráns lett. Engedtessék meg, hogy én, aki egykor az Egyetem utca 2. számú épületében, az első emeleti lakrészben éltem, a kétes értékű CNSAS-os iratok fényében ne változtassam meg „Imrusról”– ezt a megszólítást csak a hozzá közel állók használták, elnézést, hogy kölcsön veszem – , szóval, módosítsam a róla kiformált boltvezetői benyomásaimat. Talán ez is indok amellett, miért nem akarok szerepelni abban a tévédokumentumban, amely (érzésem szerint) a rávetülő sötét árnyakat, foltokat próbálja súlypontozni. Maradjon meg nekem ő annak, akinek én láttam, még a „nagy leleplezés” előtt.)
A könyvszerkesztővel csak később kerültem közvetlen kapcsolatba. A Kriterion Könyvkiadóban ő szerkesztette egy-két írásomat. A személyes kontaktusunkban furcsa érzések kavarogtak bennem: kerestem a megfelelő megszólítását. Abban az időben, amikor mindenki még a vadidegent is elvtársnak szólította, én Őt képtelen voltam „leelvtársozni”. Lehet, hogy bennem élt a négy év és egy hónapig tartó kolozsvári, kamaszkori beidegződés, a rangkórságos idők hatása, amikor megtanultam: a parlamenti képviselőt „méltóságos úrnak” illik szólítani. Márpedig a kézirataim pallérozójáról tudtam, hogy az Erdélyi Párt behívott képviselőjeként ott ült a magyar Országház patkójában. Igaz, később azt is olvastam, hogy amikor tanárként visszatérhetett az ősi Alma Materébe, a Brassai Líceumba, ő maga jelentette ki: „tanár úrként mentem el, tanár elvtársként jöttem vissza.” Jó, jó, de ezt amolyan üres protokolláris gesztusnak véltem. (Ide aztán igencsak beillik egy zárójel. Ha én a közölt iratok ismeretében így szólnék róla, akkor a fejemre olvashatnák: „szólíthattad volna nyugodtan elvtársnak, hiszen az elvtársak belügyes kiszolgálója volt”. Maradjon meg bennem az ő emberi profilja úgy, hogy az elvtárs megszólítást az időben indokoltan kerültem el.)
Szerkesztőként megismertem mélységes demokratizmusát. Soha nem akarta a maga világlátását rákényszeríteni a szerzők nézeteire. Tőle származik a mondat: „Megszerkesztem Hajós materialistáit.” Hajós Józsefet igen tiszteltem. Az időben, amikor a haladó hagyományok bélyeget rá kellett ütni a mi nagy gondolkodóinkra, ő tárta fel sorra a nagy anyagelvű elődöket. Őket, akikről ma már csak annyit mondunk: „ilyen is volt”. Mikó, akiről jól tudtuk, hogy meggyőződéses unitárius, szakszerűen nyomdakésszé tette azokat a szövegeket is, amelyek mélységesen ellentmondtak a meggyőződésének. Ésszerű elővigyázatosságot tapasztaltam nála saját kézirataim olvasásakor is. Mindig vigyázott arra, hogy csak a „falig” menjenek el a vélemények, de ne ütközzenek bele a cenzúra korlátjaiba. (Ismét zárójel: ezt a benyomásomat most az esetleges tévészereplésemben módosítsam oly módon, hogy persze, a szerkesztő elvtárs a belügynek dolgozott, így jól tudta, mi a pártkövetelmény? Ezt sem tehetném meg, mert semmiféle belbiztonságos elkötelezettséget nem tapasztaltam nála. Ez ismét érv amellett, hogy nem veszek részt ebben a filmkészítésben, amely érzésem szerint az ilyen kötődéseket – a megfigyelt személy kötelességszerű önrehabilitációs vállalásait – igyekszik a fókuszba helyezni.)
Egy alkalommal rendkívüli élményben volt részem: rövid ideig Mikó Imrének érezhettem magam. Az történt, hogy a kéziratos hagyatékának sajtó alá rendezésekor megtaláltam egy rövid feljegyzést. 1938. december 15-én előadást tartott Tordán a Unitárius Leányegyletben a falukutatásról. Szabadon beszélt, a szöveg nem jelent meg a sajtóban, viszont a hagyatékában megtaláltam expozéjának a vázlatát. Az az ötletem támadt, mi lenne, ha én magam rekonstruálnám az elhangzott mondandóját. Jól ismertem falukutatói koncepcióját, el tudtam képzelni, hogy a skicc rövid mondatai mögött milyen gondolatok húzódhattak meg. Ez a fiktív „Mikó-előadás” meg is jelent az erdélyi magyar gazdasági gondolkodás múltjáról szóló kötetben. Amolyan kakukktojásként, a többi kiváló transzszilván szakember egyáltalán nem csak feltételezett, hanem kifejtett közgazdasági nézeteit elemző tanulmányok között. (Ide is kívánkozik egy zárójel: én nem minden Mikó Imrének – mintha több volna belőle – a gondolkodásvilágába tudnám beleképzelni magamat, s illuzórikusan az ő szürkeállományával gondolkodni. A Balázs Ferenc-i eszmevilág szellemében vélekedő gazdaságpolitikust mertem, rokon érzelmeimmel, saját hangomon megszólaltatni. Azonban a „másik” Mikóról szóló – mármint arról, akiről a dossziés film készül – képtelen volnék őszinte beleéléssel nyilatkozni. Mindaddig, amíg a belügyes jelentéseket író személyről – akinek a falukutatásról szóló tordai előadásába mertem empatikusan belekontárkodni –, nos, amíg róla ki nem derítik, milyen kényszerítő hatásokra vállalta mindezt. Mit kérnek a dokumentumfilm készítői tőlem? Azt, hogy, amikor a Mikó lelkületét átható, a nyomásnak kitevő (biztos vagyok benne) kényszerű döntésének motivációját nem ismerem, őszinte átéléssel ugyanúgy szóljak róla, mint a tordai előadóról? Ezt nem tehetem. Ez is lehet egy másik oka annak, hogy a róla írt monográfia szerzője nem fog szerepelni egy minden bizonnyal hatást keltő dokumentumfilmben.)
Tisztelt Bottoni és Domokos urak! Az önök kompetenciája – egyfelől a jelenkori tényfeltáró történelmi kutatásokban, másfelől a dokumentumfilm készítésében – megkérdőjelezhetetlen. Biztos vagyok benne, hogy kiváló filmet fognak készíteni. Ehhez sikert kívánok. Van azonban egy halvány köd, amelytől nem tudok szabadulni. Mikó egy alkalommal azt írta, hogy gyermekkorában postás szeretett volna lenni. Igen kedvelte a levélkihordói szolgálatot. Jól ismerjük a postásról keringő szólás-mondást, miszerint nem az a szenzáció, ha a postást megharapja a kutya, hanem az, ha a küldeményeket továbbító személy harapja meg a kutyát. Féltem önöket. Én a Mikót bemutató könyvemben azt ecseteltem, hogy őt – még ha nem is lett postás – igen sokan megharapták. Nehogy most önök, uram bocsá’, szenzációhajhászásból azt exponálják, hogy ez a postássá ugyan nem vált kiváló ember bizony beleharapott (besúgói jelentéseivel) egyesekbe. A postásról kialakított valós és teljes képhez az ilyen elrajzolás aligha járul hozzá.
Nem leszek ott a képernyőn a Duna televízió adásában. Szeretném, ha a nézők-olvasók a főszereplőről elkészítetett életpálya-elemzésemet összevetnék azzal, amit önök visznek színre, s ők, a befogadók alakítanának ki magukban egy számukra valósághű Mikó-metszetet.
Őszinte tisztelettel
Balázs Sándor
Szabadság (Kolozsvár)