Ápr. 8-án Aradon a Csiky Gergely Iskolacsoportban leleplezték Hajós Imre festőművész-tanár (1905?1977) emléktábláját, halálának 25. évfordulóján. Ez az elsőt abból a sorozatból, amelynek célja: megörökíteni a mai és a holnapi diáknemzedékek számára az iskola jeles tanárait. Hajós Imre életpályáját Ujj János tanár elevenítette fel. /Puskel Péter: ?Ne felejtsétek el volt tanáraitokat!? Emléktábla-avatás a Csiky Gergely Iskolacsoportban. = Nyugati Jelen (Arad), ápr. 9./

Az Arad és Hunyad megyei SZDP–RMDSZ protokollum részleteit ismertette a lap Arad megyében a Szabadság-szoborról: tanulmányozni fogják, melyik a legalkalmasabb hely a szoborcsoport újrafelállítására. A felállítás engedélyének függvényében meghatározzák a restaurálás és újrafelállítás időszakait. Az Arad megyei történelmi emlékművek visszanyerése terén megállapodtak Nepomuki Szent János szobrának restaurálásáról és újrafelállításáról, továbbá az aradi vár civil jellegű átalakításáról. Az utcanév-változtatások javaslatai: Andrényi utca, Neuman-testvérek utca, Salacz Gyula utca, Barabás Béla utca, Kuncz Aladár utca, Heim Domokos tér, József Attila utca. Egykori kimagasló személyiségek sírhelyeinek megőrzése és védelme. Alsótemető: Barabás Béla (Románia képviselőházának és szenátusának tagja, a Kölcsey Egyesület vezetője), Varjassy Árpád (vezér-tanfelügyelő, a Kölcsey Egyesület elnöke 1893–1915 között), Varjassy Árpád (a Kölcsey Egyesület elnöke 1881–1886 között), Csécsi Imre (református lelkész, költő), Parecz István (A Kölcsy Egyesület alapító tagja), Parecz Béla (Románia képviselőházának tagja), Institoris Kálmán (Arad polgármestere 1901–1906 között), Lőcs Rezső (Arad polgármestere 1917–1919 között), Cserepy Árpád (ezredes, a Kölcsey Egyesület vezetője), Dr. Szele Károly (zeneszerző, zongorista, a Kölcsey Egyesület alelnöke), Mezey Zsigmond (zenekritikus, történész), Sulik Kálmán (újságíró, szerkesztő), Lászlóffy-Wencel Bódog (színigazgató), Szöllőssy István (tanár, a Kölcsey Egyesület titkára), Frint Lajos (evangélikus püspök), Szántay Lajos (műépítész, a kultúrpalota és az evangélikus templom tervezője), Hajós Imre (festőművész, tanár), Simay István, Hönig Frigyes (gyáros, több aradi gyár megalapítója). Felsőtemető: Pataky Sándor (festőművész, tanár). Fehér megyében egyelőre csak megállapodás született, a konkrétumok még váratnak magukra. - Hunyad megyében a megyei RMDSZ operatív tanácsa kinevezte a megyei RMDSZ–SZDP protokollumba foglalt célkitűzések felelőseit, akiknek a megszabott határidők lejártáig mindent el kell követniük annak érdekében, hogy az egyezménynek konkrét eredményei is legyenek. Az RMDSZ számára a legfontosabb pont a magyar tannyelvű állami közoktatás fenntartásának és fejlesztésének kormánypárti támogatása volt. Az egyezmény magyar tannyelvű osztályok működését garantálja a petrozsényi 4-es és 5-ös számú általános iskolákban, Petrillán, Vulkánban, Lupényban, Urikányban, Déván, Vajdahunyadon, Szászvároson és Pusztakalánban. Az RMDSZ-nek sikerült kieszközölnie, hogy az egészen szórvány településeken a minimális létszám alatti osztályok is működhessenek. A lupényi római katolikus egyházat megillető ingatlan, amely ma a Nyugdíjasok Házaként működik, ennek tulajdonjogi viszonyát a második negyedév folyamán kell tisztázni. Az aláírók sürgetik a vajdahunyadi vár restaurálását és a zejkányi emlékmű helyreállítását. /Mit tartalmaz az SZDP–RMDSZ protokollum régiónkban? = Nyugati Jelen (Arad), máj. 6./

Beszélgetés JANKÓ ANDRÁSsal, a Kölcsey Egyesület elnökével
Tartalmas évet zár a Kölcsey Egyesület
Az aradi Kölcsey Egyesület elnöksége február 5., szerda délután 5 órára a Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád Termébe összehívta az egyesület évi rendes közgyűlését, amelyen elnöki beszámoló hangzik el a 2013. évi tevékenységről.
Ebből az alkalomból beszélgettünk Jankó András elnökkel, összefoglalva az elmúlt év eredményeit, és vázolva az idei esztendőre szóló elképzeléseket.
– A 2013-as esztendő egy különleges, változatos, rendezvényekben gazdag és sokrétű év volt a Kölcsey Egyesület életében. Ha csak azt vesszük számba, hogy ezelőtt pár évvel 3-5, majd 6-8 kulturális eseményt rendeztünk, akkor a tavalyi 19 rendezvény soknak, már-már az erőnket meghaladó terhelésnek mondható – vágott a közepébe Jankó András, még mielőtt feltehettem volna az első kérdést.
– Melyek voltak ezek?
– Tavaly is a Kölcsey-díjak átadásával kezdtük január 22-én, a Magyar Kultúra Napján – ezeket Brittich Erzsébet és Tokay György kapták –, amit a beszámoló közgyűlés, majd a Pataky Sándor-kiállítás követett, a Kölcsey Képtár elnevezésű új rendezvénysorozatunk első tárlataként. Februárban megszerveztük a Marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadó könyvvásárát és előadóestjét Káli Király István, Vári Attila és Sebestyén (Spielmann) Mihály részvételével, ami olyan sikeresnek bizonyult, hogy idén márciusban ismét megszerveznénk. Március 5-én Puskel Péter előadását hallgathattuk meg a 100 éves Ereklyemúzeumról, majd 26-án Molnár Tímea, a Temesvári Integráció Alapítvány pályázatírója tartott ismertetőt a sikeres pályázatírás titkairól. Április 19–21. között A nemzet színpadán elnevezésű nemzetközi diákszínjátszó fesztivált szerveztük meg nagy sikerrel az Erdélyi Hagyományokért Egyesülettel közösen. A Magyar Költészet Napját Tallián Marian és Lázár Balázs budapesti színészek előadóestjével ünnepeltük meg. Az első félév záró eseménye a Kölcsey Diákszínpad Százszorszép gyerekcsoportjának a bemutatója volt; Ujj Ágnes tanítványai nagysikerű bemutatót tartottak.
– Jöhetett a nyári szünet...
– Szó sincs róla! Nyáron sem volt megállás: kétszer is kint voltunk Borossebesen, ahol bemutattuk Kiss László Képek és szemelvények Borossebes város történetéből című könyvét, amit az igények miatt kétszer is utánnyomtunk. A gyerekeknek megszerveztük a kisiratosi és a magyarországi kisgyőri színjátszó táborokat.
Az őszi eseménysorozat Bogdan Adamczyk minorita atya előadásával kezdődött, majd ugyancsak minoriták tiszteletére szervezett előadással és könyvbemutatóval folytatódott. Az Aradi Magyar Napok keretén belül Hajós Imre-kiállítást rendeztünk, majd részt vettünk a Kultúrpalota 100 éves jubileumát ünneplő rendezvényeken.
Ugyancsak az Erdélyi Hagyományokért Egyesülettel rendeztünk ősszel regionális néptáncfesztivált. Utána három előadás következett: Kozma Dezső, Serdült Benke Éva és Pomogáts Béla estjeit szerveztük meg. Végül a Kórustalálkozóval zárult a tavalyi rendezvények sora, amelyre szintén sikerült, a polgármesteri hivatal segítségével, egy könyvet is kiadnunk.
– Mindehhez egészen biztosan nem volt könnyű előteremteni a szükséges anyagi hátteret. Hogyan sikerült?
– Tavaly öt pályázatot nyertünk: hármat a polgármesteri hivataltól – a Magyar Kultúra Napjára, a minoriták könyvére és a Kórustalálkozóra. A Communitas Alapítvány és a Bethlen Gábor Alap a Diákszínpadot támogatták. Ezen kívül egyéni támogatóink is voltak: Böszörményei Zoltán, a Borbély László–Trattner Melinda házaspár és a majdnem 50 előfizetőnk, akik előre megrendelték az egyesületünk könyveit és a Havi Szemlét. Azonban még véletlenül sem szabad azt hinni, hogy ez a sok esemény gondok nélkül zajlott le. Szinte valamennyi okozott valamilyen előre nem látott problémát. Például a nagyon jó színvonalú néptánctalálkozó nem volt elég jól megszervezve, és sok mindent kell még csiszolni, javítani. Ezért is várjuk tagjainkat, támogatóinkat a közgyűlésre, mert ott főként arról lesz szó, hogyan lehet rendezvényeinket magasabb színvonalúvá, még sikeresebbé tenni.
– Milyen elképzelésekkel léptek az idei esztendőbe?
– Terveink között szerepel a Havi Szemle megújítása, 4-5 könyv is szóba került már, de még nem választottunk, melyiket adjuk ki, a Kölcsey Képtár legközelebbi kiállítása, elképzeléseink szerint, a Baranyai Ferencé lesz. Több előadót is meghívunk, és fontos napirendi pont lesz a közgyűlésen az elnökség kibővítése, valamint a gazdasági alap jobb biztosítási lehetőségeinek a feltárása. Ötleteket várunk, új munkatársakat keresünk!
– Köszönöm a beszélgetést!
Kiss Károly
Nyugati Jelen (Arad),

Nt. Karczagi Sándor diákkori emlékei
Egy órára újraéledt történelem
Az Aradi Magyar Napok programjában szereplő véndiák-találkozóról készült helyszíni tudósításunkban megígértük, hogy a Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád termében Az iskola emlékezik neves tanáraira címmel sorra került rendezvényre visszatérünk. Most a nt. Karczagi Sándor nyugalmazott református lelkésszel, az iskola legidősebb diákjával folytatott beszélgetést közüljük.
Az Alma Mater Alapítvány nevében Ilona János tanár által elmondott köszöntőt, illetve felvezetőt követően Karczagi Sándort Ujj János történész, ny. tanár, a Csiky egykori igazgatója faggatta. Amint előrebocsátotta, amikor maga az iskolába került, még élt az egykori Római Katolikus Gimnáziumban oktató generációnak egy része. Tekintve, hogy mindannyiukról csak múlt időben beszélhetünk, a két világháború között élt nemzedék szinte egyetlen élő tanúját kérdezte. Először arról: amikor az impériumváltás után megvonták az iskola nyilvánossági jogát, az intézménynek mintegy 1200 diákja volt. Az 1930-as évekre a diáklétszám alaposan megcsappant – mivel magyarázható, hogy az iskola mégis kitermelte az aradi magyar értelmiséget?
– Kedveseim – kezdete Karczagi Sándor –, Ujj János barátom lelőtte a poént, amivel kiérdemeltem a mostani beszélgetést, az egyetlen dologgal magyarázható: 96 éves vagyok. Természetesen sok mindenre emlékszem. Annak idején a katolikus elemibe jártam, Lázár János volt az iskola igazgatója, Pintér Ilona a IV. osztály tanítója. Innen felvételiztem az I. gimnáziumi osztályba. Akkor még a Katolikus Gimnáziumnak megvolt a nyilvánossági joga, amit másodikos koromban, nyolcévesen vont meg a román állam. A felvételin Fischer Aladár vizsgáztatott, és olyan dolgokat kérdezett: mikor uralkodott Mátyás király? stb. Általában jól válaszoltam a kérdéseire, ezért felvettek az I. gimnáziumi osztályba. Fischer Aladár 1912-ben került Aradra klasszika-filológia tanári beosztásban. Emellett kitűnő görög-latin szakemberként kapásból idézett, illetve olvasott fel mindenfajta latin vagy görög szöveget. A III. és VIII. gimnáziumi osztályok között hetente 4-5 latin óránk volt, egy Albu nevű, román latintanárt küldtek vizsgáztatni, aki a Mócvidékről származott, ezért „ette meg” a magyar gyerekeket. Az érettségin kaptunk egy latin szöveget, amit „prima vista”, vagyis a vizsgabizottság előtt 2-3 percnyi gondolkodás után kapásból kellett fordítanunk. Aki Fischer Aladárnak volt a tanítványa, mint magam is, tudtuk a latint. Fischerről tudni kell: azzal együtt, hogy nagy magyar, aki olyan sokat harcolt a magyarságért, sváb családból származott. Ezzel együtt az egész magatartása, a gondolkodásmódja színmagyar volt. Kiváló szónokként a minden évzárón megtartott tedeumon vagy az évnyitókon kapásból mélyenszántó gondolatokkal megtűzdelt beszédeket tartott. Elbeszéléseit hallva tudtam megérteni igazán, mekkora csapás volt az I. világháborúnak a vége azoknak, akik részt vettek benne. Ő végigharcolta. kitüntetést szerzett és a gondviselés különös kegye, hogy életben maradt, a gyalogságnál tett négyévi kemény szolgálat után hazajöhetett, hogy magyarságtudatban nevelje a diákokat. Akkoriban az érettségin nagyon sok magyar diákot elvágtak, a vizsgáztató romántanárokat közvetlenül a Tanügyi Minisztérium nevezte ki Temesvárról vagy Kolozsvárról. Fischer Aladárnak az volt a módszere, hogy minden latinórán, kivétel nélkül, minden diák felelt. Ez talán azért is volt lehetséges, mert V. osztálytól már csak 10-en maradtunk, hiszen az állam a zsidóságot kitiltotta a Katolikus Gimnáziumból, noha az akkori európai műveltséget csak ott lehetett megszerezni.
Fischer Aladár ugyanakkor lelkes természetjáró volt: minden vasárnap a Zöld Nyíllal kirándulni ment a diákjaival Arad-hegyalja különböző vidékeire, településeire. Eleinte a szülők is elkísértek bennünket, de lassan lemorzsolódtak, mert amikor Fischer Aladár a szikár, atléta testalkatával elindult, a diákjai szinte vágtatva tudtak lépést tartani vele. Mi, 15-17 éves fiatalok bírtuk valahogy, a szegény szülők viszont pihegve követték egy darabig, majd leültek. Ugyanakkor Fischer Aladár kiváló fényképész is volt, ezért a kirándulásokon rengeteg fotót készített – bemutatták az általa készített osztályképet is.
– A katolikus plébánián berámázva látható egy köszönőlevél, amit az 1930-as években Fischer Aladárnak küldtek – egészítette ki Ujj János –, megköszönik neki azt a 30 természetfotót, amit a plébániának adományozott.
– Abban az időben Aradon több fényképész klub működött – emlékezett tovább Karczagi Sándor –, és az amatőr fényképkiállításokra Fischer Aladár mindig elvitte az osztályt. Fischer Aladár már édesapámnak is latintanára volt a Magyar Királyi Főgimnáziumban, ami később a Moise Nicoară nevet kapta. Soha nem tudtam kibogozni a lényegét, de sokszor hallottam gyermekkoromban, hogy a monarchia idején nagy vita folyt azon, hogy az iskolák egyházi vagy állami felügyelet alatt működjenek-e? Nos, az Aradi Állami Katolikus Gimnázium a két felfogást egyeztette, mert mindkettő volt. Akkoriban a Királyi Főgimnázium előtt az Arad megyei Bibics Margit mellszobra állott…
– Az most is megvan – egészítette ki Ujj János – az a Moise Nicoară Líceumnak a tanárijában található. Domján Margit a becsületes neve, és miután a férje meghalt, a vagyonuknak egy részét az Arad megyei oktatás támogatására hagyta. Abból épült a szentannai konviktus, de a felajánlott 330 ezer forintból kezdték el építeni a Főgimnázium épületét is. Ezt kérdőjelezte meg a román állam és az 1930-as években derült ki, hogy nem állami, hanem magántámogatásból épült, ezért 435 ezer lejt kifizettek a magyar iskolaszéknek. A pénzt betették a takarékba, ahol a háború alatti és utáni nagy infláció elvitte az egészet.
– Fischer Aladár jóvoltából az én időmben még Ezopus meséit olvastuk görög nyelven – folytatta visszaemlékezését Karczagi Sándor –, a görög azonban már nem volt érettségi tárgy, de a latin megmaradt.
– Fischer Aladár a román hatóságoknak a szó szoros értelében, szálka volt a szemében – nyitott új támpontot Ujj János –, olyan ajánlatot tettek a minorita rendnek: amennyiben leváltják Fischer Aladárt, és két olyan tanár vezeti a román nyelvvizsgát, akiknek ahhoz nem volt meg a kellő képesítésük, megadják az intézmény nyilvánossági jogát. Nem fogadták el, annyira szerették Fischer Aladárt, aki igen karakán ember volt.
– Óriási elégtétel volt a szüleim számára – folytatta Karczagi Sándor –, hogy az érettségi vizsgákra rendszeresen a Moise Nicoară tanárait hívták, akik közül akkoriban még sokan Budapesten szereztek tanári oklevelet. Ezért olyan jól beszéltek magyarul, mint mi, de a munkájukért nagyon komoly vizsgadíjakat kellett fizetni. Félévben írásbeli, év végén írásbeli és szóbeli román vizsgát kellett tenni minden tantárgyból, még tornából és zenéből-énekből is. A szegény szülők szakadatlanul fizették, csakhogy érettségizhessenek a gyermekeik. II–III. osztályos, 8-9 éves koromban az igazgató úrral Bihar megyében is jártunk kiránduláson, melynek során a csodavárba is eljutottunk, velünk jött a felesége is, aki jól bírta az erőltetett menetet. Mivel az igazgató úr mindig Icukának nevezte, Ilona-napkor beállítottam hozzájuk egy csokor virággal. Az ünnepelt meglepődött, kijelentve: én nem vagyok Ilona, és mondta a rendes nevét, amit elfelejtettem. Az igazgató urat, aki mindig a hátsó kapun távozott, sokszor elkísértem hazáig, a Pöltenberg utcán, ahol több tanár is, köztük Fábián György és Hajós Imre, de Schweitzer József és Szántó György is lakott. Amikor hazaértünk, ironikusan megjegyezte: nem köszöntöttél fel, noha nekem sincs névnapom, mint a feleségnek!
Karizmatikus személyiségek
– Fischer Aladár volt az iskolaigazgató – kérdezett közbe Ujj János –, de a tanári karban számos olyan személy volt, aki doktorátussal rendelkezett. Közülük kit lehetne kiemelni?
– Schweitzer József tanár úrtól nagyon féltünk, mert ha kijött a béketűrésből, ordítozni kezdett: kommunista gazembereknek becézett bennünket – emlékezett nevetve Karczagi Sándor. Róla tudni kell, hogy az első világháborúban orosz fogságba esett, a hatalmas országban keletre szöktek, eljutottak Japánig, ott hajóra szálltak, hogy hazakerüljenek. Talán innen eredt a bolsevista gazemberek beidegződése.
– Talán azért is menekültek keletre, mert a cseh légiótól féltek a magyar tisztek, ezért inkább keletre szöktek – egészítette ki Ujj János.
– Az 1945-ös rendszerváltás után állítólag Schweitzer kedves volt a diákokkal, velünk viszont nem – vette vissza a szót Karczagi Sándor. Schweitzernek doktorátusa volt, mégsem lehetett egyetemi tanár, ezért egész életében középiskolában tanított. Fábián György tanár úr is nagyon jó, magyar érzelmű ember volt, kémiai kísérleteket mutatott be, de nekem a fizika és a kémia iránt semmi hajlandóságom nem volt, ezért nem kerültem vele közeli kapcsolatba. Úgy tudom, még mindig tanít – fordult Ujj Jánoshoz Karczagi Sándor.
– Nem, már 40 éve meghalt – jött a válasz.
– Ja, tényleg. Én mindig fiatalemberként emlékeztem rá, ezért azt hittem, még mindig tanít – nevette el magát az elbeszélő. Sokat csúfolódtunk Ürmösi Jenő tanár úron, akit titokban fókának neveztünk, mert az ajka be volt vágva. Zenetanárként sokat foglalkozott az opera kialakulásával és megszerettetésével, amiért most is hálás vagyok neki; a felesége zongoratanár volt, opera partitúrákat zongorázott nekünk.
– Ürmösi a Filharmóniában hegedült – egészítette ki Ujj János.
– Érdekes ember volt Riesler, a tornatanár, aki komoly tornabemutatókat szervezett, amelyeken idős emberként maga is megmutatta, mire képes. A tanári karban Blénesi Ernő kivételével mindenki német volt. Blénesi székely ember létére új mozgáskultúrát hozott, nagyon megtáncoltatta a diákokat. Ő is nagy kiránduló volt, gyakran a méhész édesapja is részt vett a kirándulásokon, sokat beszélt a méhekről. Blénesinek a magán tornaóráira jártak a gazdag zsidógyerekek. Róth Jutkával közösen működtettek egy kis tornatermet.
– Berthe Nándor is német származású volt – kapcsolódott be Ujj János – Bécsben született, a feleségemnek a zsigmondházi tanítója tanította meg magyarul beszélni. Magyar irodalmat tanított, de német nyelvből volt doktorátusa.
– 1943 és 1949 között ő volt az iskolaigazgató – vette vissza Karczagi Sándor a szót –, nagyon szerettem. Óriási bélyeggyűjteménye volt, szenvedélyesen gyűjtötte, rendszerezte a bélyegeket. Minden magyar és román bélyeget beszerzett.
– Még hozzáfűzök egy érdekességet – kapcsolódik be Ujj János –, nyugdíjas korában írtam róla egy riportot, miközben egy számtankönyv volt mellette, mert hihetetlen mennyiségű matematikapéldát oldott meg, az volt a szenvedélye, noha klasszika-filozófus volt.
– A tanári kar nagyon közvetlen viszonyban volt a szülőkkel – mondta Karczagi Sándor –, akikkel igen bizalmas, családi megbeszéléseket folytattak.
– Lehet-e kérdezni Karczagi Sándorról – kapcsolódott be Réhon József nyugalmazott tanár. Mikor szabadultál a börtönből?
– 1956-ban vittek el, 1959-ben szabadultam – jött a válasz.
– Az első utad az iskolába vezetett, azt mondták, hogy az iskola kiemelkedő diákja voltál, aki olyan bátran beszélt, hogy nem tudtam eldönteni: valóban úgy érzel-e, vagy provokátornak küldtek? Ficzay Dénes nagyon jó véleményt formált Karczagi Sándorról, akivel utoljára Tenkén találkoztunk. Most viszont köztünk van az élő legenda, aki elmondta mindazt, amit mi könyvből tanulhatunk. Gnandt Jánosnak maradt két kézirata, amelyek közül az egyik az iskola első 24 évével, a másik a Bibics Alapítvánnyal foglalkozik. Végre sort keríthettünk arra, hogy az összegyűlt anyagot nyomdakésszé tegyük. Ugyanakkor egy nagyváradi, Egri Ferenc kapcsolatba került Fischer Aladár családjával, így összeállított Fischer Aladárról egy kimerítő életrajzot, arról, amit mi, Aradon nem tudtunk róla. Nos, az anyagot én összeállítottam, Ujj János leellenőrizte, Tácsi Erika lektorálta, Fritz Mihály a fedőlapját készíti, Ilona János és Siska-Szabó Zoltán fényképeket küldtek hozzá, Nagy István már be is tördelte. Tehát nyomdakész a könyv, de a kéziratok is értékesek, különösen azok a függelékek, amelyekben a Gnandt és a Fischer családok adtak hozzá. Sándor bátyám, felkérlek, hogy egy írással, akár az előszóval is járulj hozzá az Aradi Katolikus Gimnáziumról készülő könyvünkhöz! Ugyanakkor azt is el kell mondani Blénesi Ernőről, Calvasina Károlyról és Fábián Györgyről, hogy 1944 őszén, amikor a magyar csapatok Aradot elfoglalták, a diákjaik közreműködésével néhány nap alatt magyarra cserélték az utca-névtáblákat, ezért, amikor az oroszok bejöttek, az utolsó vonattal Magyarországra távoztak. Amikor 1949-ben Calvasina visszatért, az újságban megjelent egy hír: visszajött a tanár úr. Aradon Blénesi Ernő után jelenleg Vadász Ernő a nagybetűs tornatanár.
– Nagy meglepetés, egyben öröm is nekem, hogy miközben egy nemzedék kiesett, az aradi magyar értelmiségben mennyire elevenen él, ragaszkodik a város múltjához – mondta végszóként Karczagi Sándor.
– Mivel nem volt több kérdés, dr. Muntean Tibor iskolaigazgató egy könyvcsomagot, illetve díszoklevelet adott át Karczagi Sándornak, az iskola legidősebb diákjának, aki nagy örömmel vette tudomásul a Kölcsey Egyesület újraélesztését. Maga mellé kérte Fekete Károly alelnököt, majd elmondta: akkoriban havonta szervezték meg a Kultúrpalotában a Kölcsey-zsúrokat, amelyek igen színvonalas programok voltak. A Kölcsey elnöke Fischer Aladár volt. Fekete Károly röviden ismertette a Kölcsey Egyesület újraindításának a történetét, melynek során jelenleg a 39. könyvük van nyomdában. Ugyanakkor szólt az 1943-ban beindított Havi Szemle újraindításáról is, ami jelenleg háromhavonta jelenik meg, folyamatosan.
– A Karczagi Sándorral folytatott, mintegy órás beszélgetés nagyban gazdagította a Csiky Gergely Főgimnázium jogelődjével és a tanári karával kapcsolatos ismeretanyagot, aminek erős közösségépítő hatása is lehet. Balta János / Nyugati Jelen (Arad)