Feltámasztani az elfeledett nagyságokat – beszélgetés Csirák Csaba helytörténésszel
1942. március 20-án született Nagykárolyban. Helytörténész, művelődésszervező, számos helytörténeti témájú kötet szerzője, több hagyományos kulturális rendezvénysorozat elindítója és főszervezője, a szatmárnémeti Szent-Györgyi Albert Társaság alapítója és társelnöke. 1963-tól 2002-ig gyógyszerészként tevékenykedik Nagykolcson, valamint a szatmárnémeti székhelyű megyeközi gyógyszerészeti hivatalnál, majd nyugdíjazásáig a szatmárnémeti magyarigazolvány-kibocsátó iroda munkatársa.
– Mikor és hogyan kezdte közművelődési tevékenységét?
– Nagy fordulatot jelentett számomra, amikor 1963-ban megnősültem, és elkezdtem dolgozni a nagykolcsi gyógyszertárban. Reggel 8-tól délután 4-ig fehér köpenyben vártam az ügyfeleket, majd a gyógyszertár átalakult művelődési otthonná. Itt próbáltunk többek között a helyi szavalócsoporttal az irányításommal. Legsikeresebb produkciónk az a versmondó sorozat volt, melynek keretében több mint 30 szatmári származású, illetve erdélyi költőt mutattunk be.
Ezek között két megismételhetetlen előadást tartok számon, a Gellért Sándort és a Kányádit. Ezek nagyon népszerűek voltak a környéken, a sajtó is szerette őket. Arra is volt példa, hogy a környező falvakból szekérrel jöttek az emberek a fellépéseinkre. Szamoskrassón megesett, hogy nyitva kellett hagynunk a helyi kultúrház ajtaját, hogy azok is hallják az előadást, akik nem fértek be az egyébként eléggé tágas terembe. A sikerhez az is hozzájárult, hogy például Kányádi Sándor is megjelent időnként a színpadon, aki közvetlenségével elbűvölte a közönséget.
– Mindez a kommunista időkben zajlott. Nem voltak problémái a hatóságokkal?
– A hatalommal állandóan gondjaim voltak, sokszor rendeltek be, hogy a közéleti tevékenységemről faggassanak. A Szekuritátéra egyszer sem citáltak be, az viszont előfordult, hogy a gyógyszerészeti hivatal párttitkára vasárnap reggel szalasztotta értem a nagykolcsi tanács futárát, hogy beszélgessünk Ceauşescu elvtársról és a pártról. Ilyenkor elég jól kivágtam magam, tájékozott voltam az aktuálpolitikai kérdésekben, hiszen minden elérhető magyar lapra előfizettem, mert kötelességemnek éreztem a magyar nyelvű sajtó támogatását.
A sajtógyűjteményemet egyébként nemrég a szatmárnémeti Hám János Római Katolikus Iskolaközpontnak adományoztam, a korábban a pincémben tartott lapok elszállításához kétszer kellett fordulnia a kiküldött autónak. Pár év közéleti tevékenység után azonban kemény hatósági zaklatásoknak lettem kitéve.
– Miként viszonyultak tevékenységéhez a falusi emberek?
– Az emberek körében elfogadott voltam. Egyre többen és többen jelentkeztek, nagyon sokan kaptak kedvet az ilyesmihez. Volt olyan időszak, hogy három amatőr csoportom is volt. Az egyik kisiskolásokból állt, a másik volt az aranycsapat, azaz a középiskolások, akik járták a megyét, és volt egy munkás-szavalócsoportom is. Ez főleg kőművesekből állt, de tagja volt például a berencei Kovács család volt libériás inasa is, Imre Miklós, aki négy osztálya ellenére hihetetlenül széles körű műveltséggel rendelkezett, többek között tangóharmonikázott és hegedült is. Volt még egy eseménysorozat egyébként, ami megmozgatta a környéket. Miután bemutattuk a költőket, három alkalommal szerveztünk diákok számára vetélkedőt a szatmári költők kapcsán, melyek keretében a versmondáson kívül a szerzők életútjával kapcsolatos ismereteiket is díjaztuk.
– Hogyan végződött a vidéki pályafutása? Szerepük volt ebben a zaklatásoknak?
– Miután a hatalom megállapította, hogy felforgattam a községet, a korszak gyakorlatának megfelelően fölfelé buktattak – állást ajánlottak a szatmárnémeti megyeközi gyógyszerészeti hivatalban. Azonban ott is nyughatatlan voltam – mivel csoportom nem volt, előléptem előadóművésszé. Emlékezetes számomra, amikor Sütő András Engedjétek hozzám jönni a szavakat című esszékötetét dramatizáltam, és Csilla lányommal előadtam a színház stúdiótermében, majd számos más helyen. Ez nem keltett politikai felháborodást, Sütővel nem mertek kikezdeni, mert ő is magas rangú pártaktivista volt.
– Ezek szerint a további fellépések nem maradtak következmények nélkül…
– Valóban nem. A Hiszek a szóban című előadásunk miatt, mely lényegében irodalmi összeállítás volt az anyanyelvről, már gondjaink adódtak. Felléptünk vele Szászrégentől Nagyváradig és Nagybányáig. Lényegében ez lett az utolsó pódiumműsorom, amit nyíltan megtarthattam, a marosvásárhelyi előadást ugyanis magnóra vették és meghallgatták a pártnál. Még haza sem értünk, a rendezőt, Gyöngyösi Mártont behívatták a Szekuritátéra, majd addig zaklatták és üldözték, amíg el nem hagyta az országot.
Az előadásokat egyébként még az első fellépés előtt be kellett mutatnunk egy úgynevezett vizionálóbizottságnak, tartottunk egy kritikai főpróbát. Így ment ez egyébként a színházban is – először az elvtársaknak kellett mindent eljátszani ahhoz, hogy színpadra kerülhessen. Itt persze csak azokat a verseket mondtuk el, amelyek nem bántották a fülüket, a vásárhelyi felvétel segítségével viszont azokat is hallották, amelyeket a közönségnek szántunk.
– Ezzel véget ért nyilvános ténykedése a kommunista rendszer alatt?
– Ekkor úgy volt, hogy abbahagyom, és hivatalosan abba is hagytam. Az Arany-évfordulóra azonban 1982-ben mégiscsak készítettem egy balladaműsort, mellyel az akkori 5-ös számú ipari líceum magyartanárai meghívtak. Az egyik előadás 16, a másik pedig 18 órától lett volna, azonban délután háromkor, amikor odaértem, a két meghívóm sírva fogadott a bejáratnál azzal, hogy valaki a tanári karból besúgta a szekunak, hogy mi készül, onnan pedig érkezett a telefon, hogy a fellépésnek el kell maradnia. Aztán még készítettem egy Bartók-emlékműsort, amit egyszer előadtunk Nagykárolyban, majd minden ajtó bezárult előttem Szatmár megyében.
– A rendszerváltás után ismét belevetette magát a munkába…
– Igen, 1990-ben indítottam útjára a Gellért Sándor vers- és prózamondó versenyt, 1991-ben a Hajnal akar lenni népdaléneklési versenyt, majd 1993-ban az Itthon helyismereti vetélkedőt. Ezek a rendezvények Kárpát-medencei kitekintésűek, és mind a mai napig élnek, sok minden más mellett a kapcsolattartásra is kitűnő lehetőséget biztosítottak. A szerbiai háborús események idején például megszakítottuk a vetélkedőt, és felkérettük a színpadra az egyik vezető tanárt, ő számolt be nekünk arról, hogy ott tulajdonképpen mi is történik.
Megdöbbentő volt a beszámoló, akkor jöttünk rá, hogy a média távolról sem tükrözi az ottani valóságot. Az Itthon verseny pedig azért született, mert rá kellett jönnünk, senki nem tud a településéről szinte semmit. A vetélkedő indításakor jelent meg az Otthonom, Szatmár megye sorozat első kötete, melyet nagyrészt történelemtanárok állítottak össze a rendelkezésükre álló forrásokra támaszkodva. Kiderült, nagy igény van erre, így 1993-tól mostanáig 39 könyv látott napvilágot a sorozatból.
– Úgy tudom, nemcsak kulturális és történelmi feltárótevékenységet folytatott?
– Nem, 1990 februárjában jegyeztettük be a Szent-Györgyi Albert Társaságot, mely – tudomásom szerint – a rendszerváltás utáni első romániai magyar civil szervezetnek számít. A nyughatatlanságomat itt igazán jól kiélhettem. Telefonos lelkisegély-szolgálatot hoztunk létre, mely a római katolikus püspökségen működött. Itt önkéntes munkában – előzetes képzés alapján – elsősorban lelkészek és orvosok vállaltak feladatot. A szolgáltatás hét évig élt, minden péntek estétől vasárnap estig fogadtuk a hívásokat. Igénylők voltak bőven, bár fizetéses volt a beszélgetés – aki szolgálatban volt, az nem alhatott. Fordultak hozzánk idősek, fiatalok, öngyilkosjelöltek, szerelmesek, munkanélküliek…
Miután a munkanélküliek száma megszaporodott, hetente szerveztünk tanácsadást is, ahol az érdeklődők gyakran egymásnak segítettek állást találni. Egy idő után viszont egyre drágább lett a telefonálás, így elkezdtek ritkulni a hívások, majd le is állt a szolgáltatás. Volt ezenkívül kórház-látogatási programunk is. Akkor még megvolt az öregek kórháza, oda minden hétvégén ellátogatott egy tagunk két tepsi süteménnyel, könyvekkel, újságokkal, és eltöltött ott néhány órát, elsősorban a magányos idősekkel beszélgetve.
– Több kötetet is kiadott az évek során, foglalkozott például színháztörténettel és a szatmári zsidóság történetével…
– Ezek is nagyon érdekes dolgok voltak, Szatmáron színháztörténettel tudomásom szerint előttem senki sem foglalkozott.
– Jelenleg min dolgozik?
– Lényegében kész egy kötetem, melynek címe A szatmári magyar színjátszás a két világháború között. Ez óriási feltáró munkát igényelt, különösképpen hogy a korabeli sajtó jelentős részéhez nem sikerült hozzáférnem, mert a kommunisták hatalomra jutásuk után eltüntették azokat az újsággyűjteményeket, melyekben a viselt dolgaikról írtak. Be szeretném fejezni a 19. századra vonatkozó színháztörténeti kutatásaimat is, és akkor teljes lenne a kép e téren. Megkezdtem a szatmári zenei élet feldolgozását, melyben egy műfajt közelebbről is megvizsgálok. A cigányprímásokat akarom feltérképezni, hogy megtudjuk, mi lett a magyar nóta sorsa, amit a kommunisták igyekeztek a köztudatból kitörölni, pedig régen fontos szerepet töltött be. Bartókra és Kodályra hivatkoztak, holott például Kodály is megmondta, hogy ez a műfaj is a mienk, és ebben is vannak mind remekművek, mind selejtmunkák. Ez nagy feladat egyébként, valószínűleg éveket vesz majd igénybe.
– Mit szól ahhoz, hogy manapság az emberek nagy része nem érdeklődik a közélet, a kultúra iránt?
– Egyfajta öngyilkosság, ha leszűkítem a területem bármely téren. A műveltségi szintemtől függően a világom tágul vagy szűkülhet. A közöny, főleg a könyvek iránti csekély érdeklődés sajnos meglátszik az emberek viselkedésén is.
– Gondolkodott már azon, hogy tulajdonképpen miért vállal ennyi közéleti feladatot?
– Erre soha nem kért meg senki, ez belső parancs. Lényegében egyfajta önismeret, önkeresés.
– És elégedett?
– Nem. Ha valami kicsit jobban sikerül, borzasztóan kiüresedettnek érzem magam. Engem nem dob fel a siker, de a kudarc sem keserít el. A munkát szeretem, a kutatást nagyon élvezem, hihetetlenül izgalmas dolog. Amikor az ember megtudja, hogy Szatmáron élt egy Bunkó Vince nevű cigányprímás, aki az angol királyi udvarban muzsikált hónapokig, és Bismarcknak meg Rudolf trónörökösnek is játszott…
A hideg kiráz az izgalomtól, amikor olyasmit fedezek fel, hogy Liszt Ferenc keresztapa volt Szatmáron, azazhogy volt itt egy keresztgyereke – ez fel tud dobni. Vagy hogy Arányi Dezső, az első jól képzett, világhírű magyar tenor szatmári volt. Egyikről sincs például utca elnevezve Szatmárnémetiben. Miért felejtjük el őket? Egyfajta krisztusi munkát végzek – igyekszem feltámasztani ezeket a nagyságokat. Az ilyesfajta munka meg a színház számomra mindig felfedezés volt.
Babos Krisztina. Krónika (Kolozsvár)

Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben (1885-1902)
Budapesten a Méry Ratio Könyvkiadó és a Pro Minoritate Alapítvány közös szervezésében tartják az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben (1885-1902) c. című könyvsorozat bemutatóját.
A rendezvény helyszíne és időpontja: Benczúr Ház, 1068 Budapest, Benczúr u. 27., Díszterem, 2012. december 4., 11 óra.
A könyvbemutatóval párhuzamosan konferenciát is tartanak, melyen előadást tart Michael Zimmermann, az Osztrák Köztársaság magyarországi nagykövete, L. Simon László, az Emberi Erőforrások Minisztériuma kultúráért felelős államtitkára, Németh Zsolt, a Külügyminisztérium parlamenti államtitkára, Szabó Csaba, a Bécsi Magyar Történeti Intézet igazgatója. Moderátor: Tamási Judit - Külügyminisztérium.
A nagyközönség számára népszerűsítő stílusban írt összefoglaló mű az Osztrák–Magyar Monarchia földrajzáról, állat- és növényvilágáról, történetéről és néprajzáról. 21 kötetéből 7 foglalkozik a korabeli Magyarországgal (Általános rész, Alföld, Budapest, Dunántúl, Felső-Magyarország I–II., Erdély és a szomszédos hegyvidékek). Az Osztrák–Magyar Monarchia Írásban és Képben egyes néprajzi fejezetei forrásértékűek. Színvonaluk egyenetlensége és tudományos igényük hiányának ellenére a magyar népi kultúra első összefoglalási kísérletét nyújtják. Ugyancsak értékes a kötetek néprajzi illusztrációinak többsége. Az Osztrák–Magyar Monarchia Írásban és Képben 1887–1901 között jelent meg Budapesten. Az egész Monarchiát bemutató munka létrehozásának gondolata a néprajzot kedvelő és a birodalmat jól ismerő Rudolf trónörökös főherceg fejében született meg. Az osztrák rész főszerkesztőjének Joseph von Weilen lovagot, a magyar résznek Jókai Mórt kérte fel Rudolf. A magyar történetírás és néprajztudomány legjelesebb képviselői vettek részt a szövegrészek megírásában, például Marczali Henrik, Márki Sándor, Pulszky Ferenc, Mikszáth Kálmán. A kor legjobb magyar festőművészeit, grafikusait küldték szerte az országba, hogy megörökítsék a különböző tájakat, városokat. A Magyarországot bemutató kötetek számára dolgozott többek között Benczúr Gyula, Munkácsy Mihály, Zichy Mihály, Feszty Árpád. Az egész munka 396 füzetben jelent meg, 572 közleménnyel, 4520 rajzzal és 19 színes képmelléklettel. Napjainkra e könyvsorozat felbecsülhetetlen forrása lett a történészek, művészettörténészek és néprajzkutatók számára.
Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben 21 kötete az interneten is elérhető.
Felvidék.ma

A Monarchia fénykora a Tudományos Könyvtárban
Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című könyvsorozat reprint változatát bárki fellapozhatja a könyvtár olvasótermében.
Huszonkét közkönyvtár, köztük a Székelyudvarhelyi Városi Könyvtár, a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár és a Haáz Rezső Múzeumhoz tartozó Tudományos Könyvtár képviselői vettek részt a május 28-29.-én, Budapesten lezajlott Magyar Könyvtárosok VII. Világtalálkozóján.
A négyéves szünet után Határtalan együttműködés – stratégia, integráció, megújulás címmel az Országos Széchenyi Könyvtár, a Könyvtári Intézet és az Országgyűlési Könyvtár által
megrendezett szakmai fórumon a határon túli intézmények tevékenységét, köztük a Tudományos Könyvtárét is értékes könyvajándékkal ismerte el a fórum védnöke, Kövér László.
Az ajándékcsomag szimbolikus átadása még a konferencián megtörtént: Az Osztrák Magyar Monarchia írásban és képben című könyv 21 kötetéből az elsőt már akkor átvehette a Tudományos Könyvtár őre Róth András Lajos történész. A reprint kiadás további példányai július 5-én érkeztek meg a Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium épületében működő Tudományos Könyvtárba.
Ajándék az ajándék mellé
„Amikor kibontottuk a csomagot, akkor ért bennünket a meglepetés, hogy tulajdonképpen még két kötetet kaptunk. Az egyik az Országgyűlés épületét bemutató könyv díszkiadása, a másik pedig Magyarország Alaptörvénye" – mutatta be az értékes adományt Róth András Lajos, aki Miklós Zoltán múzeumigazgató társaságában számolt be a rangos szakmai találkozóról, amelynek résztvevői javaslatokat tettek a könyvtárak közötti szakmai együttműködés 2014-2020 közötti időszakára vonatkozó stratégiára.
„Az Ostrák-Magyar Monarchia képben és írásban könyvsorozat Rudolf trónörökös kezdeményezésére 1885. december 1. és 1901. október 1-je között, a monarchia fénykorában jelent meg. Átfogja az akkori osztrák-magyar birodalmat: nyolc kötetben a magyarországi területeket, 11 kötetben az osztrák részt tárgyalja, van egy bevezető füzet és két függelék is.
Valamikor ez a kiadvány német és magyar nyelven, 396 kis füzetben, 572 közleménnyel, 4520 rajzzal és 19 színes képmelléklettel látott napvilágot, szerzői a korszak jeles személyiségei voltak. A kis füzeteket össze lehetett fűzni, amikor összegyűlt egy kötetnyi, a kiadó elküldte a borítót. Ennek számtalan verziója létezik, a könyvtárunknak a piros és zöld színű van meg" – foglalta össze a sorozattal kapcsolatos tudnivalókat és mutatta be az eredeti kiadványokat Róth.
Hozzáfűzte, az ajándékba kapott reprint kiadásnak azért is örvendenek, mert az első kiadásból nem minden kötet van meg a Tudományos Könyvtár állományában.
Róth azt is elmondta, hogy bár a sorozat tartalma digitális formában is elérhető, a most kapott kiadásnak szimbolikus értéke is van: a papíralapú információhordozók jelentőségét emeli ki a 21. században.
Az ajándékba kapott könyveket, akárcsak a könyvtár állományában levő több ezer értékes könyv bármelyikét bárki fellapozhatja, tanulmányozhatja a Tudományos Könyvtárban, amely hétköznaponként 8-16 óra között látogatható.
LÁZÁR EMESE
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

A nagy háború
Közeledik annak a szarajevói pisztolylövésnek a századik évfordulója, amely 1914. június 28-án kioltotta Ferenc Ferdinánd trónörökös életét, és néhány héttel később lángba borította előbb Európát, majd az egész világot. A nagy háború – az emberiség történetében a legnagyobb – átalakította a világot, és végzetesen a pusztulása felé fordította az emberiséget. A szarajevói pisztolylövések nyomában támadt négy (meg utána még kitudja hány) éves szenvedést hozó öldöklés végkép elsöpörte azt a klasszikus hagyományokra épült és a reneszánsz óta töretlenül gyarapodó és fejlődő emberi kultúrát, amely teljes szépségében mutatta meg az emberi szellem teremtő hatalmát. A nagy háború óta az emberi közösség újra törzsekre szakadt, évszázada már, hogy bolsevikok és nácik, bankok és pénzoligarchák, önállósodott verőlegények fallansztjai, meg öntörvényű idealista hitszónokok elvadult hívei pusztítják az emberi civilizáció értékeit. Száz év talán elegendő ahhoz, hogy közösségünk legjobbjai végre számba vegyék nemcsak azt, ami a XX. században a nemzetünkkel, a magyarsággal történt, de azt is fölmérjék végre, ami nekünk, a kisebbségi sorsba kényszerítetteknek osztályrészül adatott. Száz év talán megérlelte a legnemesebb elméket az őszinteségre. Ha még van remény az okulásra és a bölcs belátásra, a nagy háború története fölötti elmélkedés meghozhatja közösségi életünk és önrendelkezésünk szabadságát is.
Népünk, a magyarság ellenségei ma is azt hangoztatják, hogy az úri Magyarország bűnei okozták az első világháború kirobbanásához vezető konfliktusok eszkalálódását. Kétségtelen, hogy másként alakult volna az utolsó száz év történelme, ha az 1848–1849-es szabadságharc leverését követően létrejött magyar–osztrák kiegyezés kifuthatta volna magát, és a Kárpát-medencei régióban meglelte volna a társnemzetekkel történő együttműködés lehetőségét. Kérdés azonban, hogy Európának szüksége volt-e egy Kárpát-medencén belüli békére? Ma is döbbenten olvasom Jókai Mór Rudolf trónörökös tragikus halálakor a Magyar Tudományos Akadémia közgyűlésén 1889. május 5-én elmondott gyászbeszédének részleteit. Még öt éve sincs annak, hogy a trónörökös kezdeményezésére, 1885. december elsején útjára indult Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című huszonegy kötetre kiteljesedő, hatalmas mű, amelynek célja a monarchia határain belül lakó minden népfaj történetének, kultúrájának és nemzeti sajátosságainak a megmutatása volt. Ehhez hívta a trónörökös partnernek, tanácsadó társnak a nagy magyar mesemondót. Ha valaki, hát az audenciákon mindennapos Jókai Mór ismerhette a főherceg félelmeit és rettenetes balsejtelmeit. A Habsburg trón várományosa tisztán látta azt a politikai és katonai gépezetet, amely a kontinens militáns indulatait akkor már erőteljesen mozgatta, látta az általános, az egyre fokozódó fegyverkezést, a szövetségek kialakulását, ismerte az európai dinasztiák hódító szándékait. Indulatokkal találkozott mindenhol, ahol diplomáciai feladata akad, és megtapasztalhatta a „minden nemzetbeli chovinismust, a hódítási, terjeszkedési és visszatorlási áramlatokat”. Fenyegetést tapasztalt mindenütt, ahol a békés jövő lehetőségeit kellett volna számba venni. A császári és királyi hatalom várományosa, Rudolf főherceg „tudhatta jól, hogy ha a jelkiáltás elhangzik, feltartóztathatatlanul lángba borul egész Európa – fogalmazott Jókai a gyászbeszédében. – A háború, mely akkor kitör, nem futó vihar lesz, mely végigzajlik, aztán elpihen; hanem vérözön, mely minden országot elborít s hegyláncokon, tengereken meg nem akad. És azt is tudta, hogy a nagyhatalmak fegyveres ármádiáin túl is van még egy tábor, mely beavatkozhat a világháborúba: »a nyomor tábora«. Az a föld alatt haladó áramlat, az a tábor, amelynek nemzete a »Senki« és vallása a »Semmi«. Az apokaliptikus hadjárat nyomában hordja a népjólét pusztulását, a nemzetgazdasági kataklizmát.” Mondotta ezeket a beérkezett, a pályája csúcsán álló Jókai 1889-ben, huszonöt évvel – negyed évszázaddal! – a nagy háború kitörés előtt. Ha megéri, maga is meglepődik, hogy jóslata a legsötétebb árnyalataiban vált valóra. Az úri Magyarországnak egyedül az volt a bűne – és ezt már a másik nagy írótól, Herczeg Ferenctől tudjuk –, hogy nem vette komolyan a fenyegetést, pártharcokkal múlatta drága idejét akkor, amikor a nemzeti érdekek védelmére kellett volna berendezkednie. Eljött tehát az idő, hogy a keserű évforduló alkalmával mindezzel számot vessünk.
Mák Ferenc
Magyar Szó (Újvidék),

Árvák könnyeit letörölni - Báró Szentkereszty Stefánia, a székelyek Nagyasszonya (1842. február 5.–1906. május 26.)
1842 februárjában az égiek bizonyosan jókedvükben voltak, amikor báró Szentkereszty Istvánt és feleségét, vargyasi Daniel Annát kolozsvári házukban leánygyermekkel ajándékozták meg.
A család meglehet, jobban örvendett volna egy címet-rangot, hagyományt továbbvivő fiúnak, de belenyugodva Isten akaratába, keresztvíz alá tartva leánygyermeküket, Szent Istvántól kölcsönözve a nevét, Stefánia keresztnévvel illették.
A szülők leányuknak, valószínű, csendes családi tűzhelyet kívántak, ahol férje árnyékában, gyarapodó családja körében biztonságban élheti majd életét. De ember tervez, Isten végez. A gyermeknek más utat kellett járnia. Nem követte a hagyományos etikettek irányította úri életmódot, ahol még a szórakozásnak módját is előírták.
Születésekor nem is sejtették, hogy e kis csecsemő majd Szent István-i szellemben éli életét, s egykoron a szegények gyámolítójaként az „árvák könnyeit letörlő” Nagyasszonyaik közé sorolják a székelyek. Hogy vezér lesz belőle, aki maga köré gyűjti a szunnyadó tehetségeket, irányt és célt ad minden adakozó szívű embernek, kézfogásra bírja a közösség elheverő erőit. Előkelő, módos házba született, de kisgyermekkora és ifjúsága „édes örömek, de leginkább égető fájdalmak” között telt. Édesanyja korán elhunyt. Nemsokára szeretett jó apja, akinek mindent köszönhetett, szintén a fellegajtó nyitogatók közé szólíttatott. Ezek után sokan belerokkantak volna az élet nyomorába, de nem Ő. Nagy családot alapított: anyja lett a leányárváknak, és viselte gondjukat felnőtt korukig. Mivel szüleit nem támogathatta, hiszen azok korán elhunytak, kárpótlásként sok idős embernek nyújtott gyermeki gondoskodást. Andor testvérének élete, aki szomorú megpróbáltatásban, egy svájci intézetben éldegélte napjait, nem hagyta érzéketlenül a Nagyasszonyt. Az elesettek iránti érzületét a város szegényeire és elhagyott, magára maradt betegeire testálta, azoknak öregotthont, kórházat létesítve. Otthont az elesetteknek
Eszes, művelt emberhez méltóan mérlegelni és dönteni számára pillanat műve volt. Első ízben 1872 októberében emeli fel szavát egy megyei árvaház alapítása érdekében Sepsiszentgyörgy vagy Kézdivásárhely központtal. A két város közötti versengésre sok idő nem maradt. Kézdivásárhely telket ajánlott fel e nemes ügy érdekében, a városi polgárok pedig az első tíz árva gondozását vállalták magukra. A legfontosabb még hátra volt: az anyagi háttér megteremtése épp azokban az esztendőkben, amikor a nagy gazdasági válság egy évtizedre megbénítja az országot. A bárónő viszont útnak indult postakocsin, váltott lovakkal, hiszen akkor még errefelé nem vezetett vasútvonal. Személyes varázsával, szívhez szóló szavaival kérte és bírta adakozásra, akikhez bekopogott, Erdély és Magyarország törvényhatóságait. Egy esztendő leforgása alatt annyi pénzt sikerült egybegyűjtenie, hogy megnyithatta kapuját az Erzsébet királyné nevét viselő Háromszék Megyei Erzsébet Árvaleány Nevelő Intézet 1873. október 12-én.
A bárónő saját adománya, valamint a város nagylelkű pártfogása mellé sorakoztatta fel Széchényi Pál ipari és kereskedelmi, Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi, Bethlen András földművelés- és iparügyi minisztereket, Budapest városát, Bihar, Nyitra és Gömör vármegyét. Itthon pedig Isten tudja, hányszor hangoztak el segélykérő szavai: „Felkérem ezen gyűlést és nemes Háromszék lakosait”, karolják fel e szent ügyet. A háromszékiek nem késlekedtek, hiszen maradt még egy tál étel minden asztalnál, egy váltás fehérnemű, egy rend ruha vagy egy pár lábbeli egy árva gyermek részére. De perdült táncra a város és a környék lakossága bál idején, nyitottak tárlatot, hallgattak úgymond hangversenyt, helyeztek perselyt a templomokba, szántak árverésre vitrinből kivett dísztárgyakat, almáriumból kiemelt értékes tárgyakat, amelyek követték útját a bárónő ama gyönyörű antik művű legyezőjének, melynek bevétele az árvaleány intézetet támogatta. Ezúton vált hasznossá minden jóindulatú gondolat, tettrekészség, tánclépés és dísztárgy, s vált hasznára a közösségnek, de főképpen a 19 év alatt felnevelt 110 árva leánynak. Az intézetnek rendszere, célja volt: értelmet művelni, kézügyességet fejleszteni, hogy a munkában az ott nevelkedők örömüket megtalálják. Ezáltal vált a szülők nélküli, vagyontalan árvából szakácsnő, tanítónő, gondozó, szobaleány vagy önbizalmát visszanyerő, székely lelkiségét, szellemiségét továbbadó anyja gyermekeinek. Öregeknek menedék
Egy alkalommal Pap András kézdivásárhelyi városi tanácsos neje, Nagy Karolina a bárónő jelenlétében felvetette: szánandóbbak azok az emberek, akik család nélkül maradva öregségben, gyógyíthatatlan betegségben nyomorognak, s még koldulni sem tudnak. A bárónő azonnal felkarolta az ügyet, s 1874 őszén a városi képviselő bizottság elé írásbeli indítványt terjesztett egy menedékház létrehozására. A város támogatta. Megfelelő helyiséget biztosított örök időre annak létesítéséhez. Két hónap elteltével már tudott erről a vállalkozásról is Erdély és Magyarország, s nyílt meg a szíve császári és apostoli királyi fenségnek, Rudolf főherceg trónörökösnek, aki magánpénztárából jelentős összeget utalt a Stefánia Menedékház számlájára.
Azt azonban szükséges hangsúlyozni, hogy királyi fenség ide, főherceg oda, a város polgárai, a környékbeli községek lakói támogatása nélkül aligha működhetett volna bármelyik báró Szentkereszty Stefánia-intézet. A város elöljárósága ismét vállalkozott, biztosítva 12 szegény beteg egy-egy heti élelmezését, s gyűjtöttek össze kegyes adakozásból csaknem 5000 forintot. Jancsó Géza gyógyszerész pedig megígérte, míg ő Kézdivásárhely polgára, ingyenes gyógyszerellátást biztosít az intézetben lakóknak. Jól szervezett, részleteiben is kidolgozott menet szerint gyűlt a vegyes adomány a menedékház részére. A megnyitáskor rendezett bál alkalmával a kegyes adományok közé írtak szalonnát, bélhúst, csirke- és pulykahúst, skatulya szardíniát, kenyeret, befőttet, bort és borvizet, skatulya bonbont, süteményt, „lemonadet”. Felszerelésére adakoztak „laskaserítőt”, guzsalyt, ágylepedőt, rokolyát és levesmerőt, imakönyvet és tormástálat, keszkenőt, herbateát és számos más hasznos dolgot. A menedékházban lévő öregeknek reggeli, ebéd és vacsora is kitellett a jóakaratú emberek konyhájáról. Ezek mellett a kézdivásárhelyi asszonyok külön gyűjtést is felvállaltak. Így gyarapodott a menedékház éléstára több véka pityókával, kupa fuszulykával, köböl búzával, rakás murokkal, számos koszorú hagymával, különböző bútorokkal, lábbelikkel, ruhaneművel s egyéb hasznos dologgal.
Betegeknek kórház
Elképzelhető, ennyi vállalkozás, adakozás után a város és környéke már jócskán kimerült, de a bárónő tovább vitte a fáklyát. 1877 ősszén megalakította Kézdivásárhely városi és vidéki Rudolf Kórházát akkor, amikor még alig működött ilyen intézmény, s az egészségügy fejlettségét is szinte csak a nagyvárosok lakói élvezhették. Az újabb alaptőke előteremtése újabb nehézségekbe ütközött. A bárónő ismét útnak indult, s „a trón zsámolyától a kunyhókig mindenütt” hallatta hangját. A ház védnökségét a trónörökös Rudolf főherceg vállalta, aki a bárónő kérésére magánpénztárából 200 forintot adományozott.
Igaz, ezúttal hosszabb időbe telt, míg kapuit az intézmény megnyithatta, de 1884-ben ennek is eljött az ideje. Örvendetes tény: szaporodott a tőke, de sajnos, ugyanakkor a betegek száma is. 1892-ig összesen 2056 beteget ápoltak az intézetben. S ne feledjük, egy esztendő múltán is Erdély-szerte még igen kevés kórházat, pontosabban 29 működő egységet tartottak nyilván. Amikor a nehézségek mellé a közösség részéről lassacskán az unalom, a megszokás is felzárkózott, és lanyhult az adakozás népszerűsége, a jó barátok ismét az ügy mellé álltak. Ezúttal gróf Mikes Benedekné Moser Sofie rendezett zabolai kastélyában fényes estélyt, ahová annyian érkeztek, hogy adakozásukkal ismét kihúzták a kátyúba ragadt szekeret.
Templom és nőegylet
A ország szükségére az Úrnak szolgálatát teljesítő „földön megtestesült angyal, Zágoni báró Szentkereszty Stephanie úrhölgy”, ahogyan kortársai nevezték, már mindenre odafigyelt. Látván, hogy Székelyföld templomai, mint egyedüli s igazi őrtornyai a keresztényi gondolatnak és művelődésnek, mily szegények, az általa eddig létrehozott intézetek áldásos tevékenységének köszöneteként maga köré gyűjtötte a kézdivásárhelyi-kantai római katolikus iskolába a papokat és híveiket, s „az úrnak 1876-ik évében létrehozták a »kézdi-vásárhelyi Oltáregyletet« november hó 19-én árpádházi szent Erzsébet napján, Erzsébet felséges királyné dicső névünnepén”. A bárónő kedvenc évszaka kezdeményező készségét illetően az ősz lehetett, ugyanis 1871 szeptemberében felhívására megalakult a 16 tagból álló Zágoni Jótékony Nőegylet. Ezen újabb alapítvány már követte útját a jól bejáratott rituáléknak: dalra fakadtak a kórusok, megszólaltak a hegedűk egy-egy háromszéki udvarház vastag falai mögött tartott koncerten. Hat esztendő múltán, 1878-ban, amikor befejeződött Bosznia elfoglalása, a Monarchiából származó halottak száma meghaladta a 7000 főt, s ki tudja, hányan maradtak árván, család nélkül vagy sebesülten. A falu akkor is gyűjtést rendezett. A megsebesült katonák s az árvák segélyezésére a pénz mellett 7 kiló tépést és sebkötőt, 7 láda húskivonatot küldtek az arra szorultaknak. Éberen figyelték a világ eseményeit, nemzettársaik sorsát. 1879 tavaszán, amikor a megáradt Tisza egyik éjjelen átszakította a gátat, romba döntve Szeged városát, annak hírét véve, a zágoniak máris útnak indították a segélyt. Más alkalommal a bárónő arra kérte embertársait, hogy akik családjukban örömteljes eseményt ünnepelnek, gondoljanak a szegényekre, elesettekre, az őket felkaroló intézetre is, és küldjenek élelmet számukra. Jó példával ismét ő járt az élen, minden év augusztus 20-án édesapja és az ő neve napján egyheti élelmet küldött intézete részére.
Működött is megszakítás nélkül e szeretet lánca hosszú időkig. Hatékonyságát a szabad kezdeményezés biztosította abban a korban, amikor az egyik dualista vezető politikus arról szólt, hogy „olyan messze vannak innét a jó székelyek, hogy mire óhajtásuk idáig” ,azaz Budapestig ér, akkorra már idejét veszíti a kérelem, megbukik az eszme és javaslat. Végezetül: ennyi munka láttán kinek van bátorsága nagyságát mérlegelni báró Szentkereszty Stefániának? Hiszen ő egyike volt azoknak a géniuszoknak, akik jól tudták, a fennkölt eszmék, a veretes szavak elszállnak, mint a pillanat, ha nem fogja szolgálatra őket az ember. Halálának évfordulójához kapcsolódóan csupán egy rövid idézetet emelünk ki gyászjelentéséből: „zágoni br. Szentkereszty Stefánia úrhölgy az Erzsébet-rend és a koronás arany érdemkereszt tulajdonosa, tiszteletbeli alapítványi hölgy, Kézdivásárhely díszpolgára stb. stb. f. hó 26-án este 10 órakor, Budapesten, hosszú ideig tartó súlyos szenvedések után, angyali lelkét visszaadta Teremtőjének”. A gyászjelentő pontosan fogalmaz, hiszen a Nagyasszony a lelkét adta vissza Teremtőjének, de szellemiségét örökre nekünk hagyta, amikor 64 éves korában eltávozott az élők sorából. Örök mécsest hagyott számunkra, hogy világítson utunkon a nehéz időkben. Megemlékező sorainkat végezetül zárja Nagyasszonyunk gondolata: „Noha ezennel távozom körükből, de szememmel hű kísérőjük leszek ezentúl is.”
Úgy legyen.
Tüdős S. Kinga. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Négyfalu negyedikje: Hosszúfalu
A ma Szecselére keresztelt város egy része. A történelmi településneveket itt mindenki tiszteletben tartja, s a figyelmes városnéző megtalálja azokat a kis, főút melletti eligazító táblákat is, melyek jelzik: hol a határ a teljesen egybeépült településrészek, illetve az egykori csángó-magyar falvak között.
Történelmi településrészen barangolunk, Hosszúfalu neve először Nagy Lajos magyar király 1366-ban kiadott adománylevelében szerepelt. Csángó tollforgató barátaink, történészek írják, hogy alapítói a magyar királyok által határőrzésre telepített székelyek és a későbbiekben a velük keveredett kun-besenyők voltak, akik az évszázadok során sokszor tapasztalhatták, hogy mit jelent a végeken magyarként megmaradni török, tatár és egyéb keleti betörések ellenére, akár a brassói szászság jobbágyaiként. Ulászló király Hosszúfalut elzálogosította Brassónak. Ezt megerősítette 1651-ben II. Rákóczi György fejedelem is. Az ezzel járó csapást csak súlyosbította az 1658. évi török–tatár dúlás. 1756–57-ben pestis szedte áldozatait, több mint ötszáz lelket oltott ki – írja egyházkrónikájában Daragus Endre Hosszúfalu-alszeg evangélikus lelkipásztora. Soraiból kiérezzük: szinte csoda, hogy él még ez a maroknyi csángóság. Írása hiteles, hiszen adatai egykori jeles pap-elődjétől származnak, attól a Szeli Józseftől (1710–1782), aki fényt derített a csángók múltjára, s akit forrásként a hibáira is rávilágító Orbán Balázs számtalanszor emlegetett nagy művében. Szeli a halmágyi pap fia volt. Udvarhelyen, Nagyszebenben, Győrben és Pozsonyban tanult. 1732-től lett evangélikus magyar tanító és lelkész Brassóban, 1757-ben Hosszúfaluban és Székelyzsomborban. Hosszúfaluban írta 1763 körül Krónikáját, amelyben sok becses adatot mentett meg.
Mindenkori hétfalusi idegenvezetőnk, a sepsimagyarósi gyökerekkel bíró nyugalmazott főgyógyszerész, Fodor Levente mutatott be Nagy János történelem szakos tanárnak-történésznek, írónak, aki a Brassói Füzetekben (1991/3) elsőnek közölte a hosszúfalusi temetőbe bementett csángó szobor igazi történetét. Jelenleg Hétfalu honlapján 217 történelmi, egyház- és helytörténeti jellegű tanulmánykötetet, tanulmányt és cikket találunk. Nagy János, a Zajzoni Rab István Líceum nyugalmazott pedagógusa látogatásunkkor három kötetével ajándékozott meg, ezek is mutatják munkásságának súlyát-értékét: Négyfalu története a X. és a XX. század között – román–magyar nyelvű kiadvány (2006), Lelkészek és néptanítók a sziguránca és a securitate játékában (2009), Románia hadba lépése 1916-ban – Trianon és a román történetírás (Brassó, 2014). Szükségesnek tartotta összefoglalni Hétfalu korai gazdasági életét, ipartörténetét is. Erről szóló kötete látogatásunkkor nyomdában volt.
Kötődések határok nélkül
Hétfaluhoz, különösképpen Négyfaluhoz, de Hosszúfaluhoz is kötődnek Nagy Jánoson kívül olyan jeles tollforgatók, mint Bencze Mihály matematikus, író-szerkesztő és tanár, Hochbauer Gyula tanár, író, helytörténész, Kovács István Lehel informatikus szerkesztő, helytörténész és az EKE országos elnöke, Barkó Etelka, a csángó írott tojások igazi mestere, népművészeti szakíró, Tomos Hajnal tanár, csángó költő és sokan mások.
Több háromszéki és erdővidéki helytörténész és néprajzkutató munkálkodott ott s közölt írást a települések életéről. Az olaszteleki temetőben nyugvó Bartha Károly (1831–1920) mint hétfalusi tanító a magyar csángók iskolájáért hadakozott, neki köszönhető a már az ő korában is sikeresen működő hosszúfalusi polgári iskola. Az ugyancsak olaszteleki származású Kolumbán Lajos (1875–1958) etnográfus volt a szerzője az 1903-ban, majd pedig a 1906-ban Brassóban megjelent A hétfalusi csángók a múltban és jelenben, valamint a Barcaság és népe című köteteknek. Kilyéni Kilyéni Endre tanítóegyleti elnök 1920 után Mikó-kollégiumi tanárként dolgozott. E sorok írója több gimnáziumi és egyetemi tanárának Hosszúfaluban ringatták bölcsőjét. Itt született Molnár Károly (1901–1989) zenepedagógus, zeneszerző és kórusvezető, Székely Mikó-kollégiumi zenetanár, a korabeli színházi zenekar karmestere, Götz Endre (sz. 1924) geológus-mineralógus, az egykori Bolyai Tudományegyetem geológia karának munkatársa. Adózunk egyben azoknak a hosszúfalusi evangélikus lelkészeknek is, akik elszenvedői-áldozatai voltak a diktatúra időszakának: Sipos András lelkész-főesperesnek és Kerekes János lelkipásztornak.
Meglátogattuk Hosszúfalu két evangélikus egyházközségét, templomait. Daragus Endre hosszúfalu-alszegi lelkész bemutatta a temetőben álló és felújított Csángó szobrot, a lelkészi lak előtt álló Petőfi-mellszobrot, Kajcsa László Hosszúfalu-felszegi lelkipásztor pedig a nem kis kitartással visszaszerzett és anyagiakkal bővített egykori magyar iskola épületét, amely jelenleg a fűrészmezei Evangélikus Csángó Ház, az evangélikus közösség vallásos-kulturális tevékenységének egyik hajléka. Június 30. és július 2. között zajlik Brassóban és Hétfaluban a Csángó-magyarok Világtalálkozója, a Királyföld és a Barcaság reformációi zarándoklata. Egyik rendezvényének is ez ad helyet. Lépten-nyomon kötődéseinkre bukkanunk. Az 1895-re felépült mutatós református templomot Szemerjai Szász Domokos püspök szentelte fel. Lelkészei között találjuk Andrási Tivadar egykori sepsiszentgyörgyi mikós tanárt, árkosi lelkészt. A néhai fűrészmezei evangélikus tiszteletes, Kovács László, aki négy évtizedig szolgálta az egyházközséget, a hazai tanügyi reform előtt a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium tanára volt. Hosszúfalu népes református gyülekezetének jelenlegi lelkésze az egykori málnási lelkipásztor, a háromszéki kötődésű Márk László Gyula. E sorok írója a Zajzon–tatrangi térség sós-lúgos ásványvizeiről tartott előadást a gyülekezetben. Nemrég volt vendégük Berecz András neves budapesti népi humorista, a gyülekezet gyerekei pedig készülnek a hagyományos uzonkafürdői nyaralásra – tájékoztatott Fodor Levente presbiter.
A négyfalusi római katolikus anyaegyház templomát türkösi riportunkban bemutattuk. A hívek számának növekedésével új katolikus templom épült Hosszúfalu-Alszegben (2004), amelynek megálmodója, kivitelezésének vigyázója a kézdiszászfalusi születésű, korán elhalt Gajdó Zoltán négyfalusi-türkösi plébános, pápai káplán, mikós kollégánk volt. Nem véletlen tehát, hogy az impozáns templom védőszentjéül Boldog Apor Vilmost választotta. András József jelenlegi plébánostól megtudtuk, hogy a hétfalusi katolikus hívek száma nyolcszáz körüli.
Volt egyszer egy iskola
A református templommal átellenben áll az a felújított régi iskola, amelynek homlokfalán emléktábla adta tudtára a Hosszúfaluval ismerkedőnek, hogy ez volt Négyfalu egykori híres magyar királyi fafaragászati, később építészeti iskolája. Homlokfalán egy 2003-ban leleplezett emléktábla Istók János csángó szobrászművésznek állított emléket, aki ebben az iskolában kezdte életpályáját. A főjavításkor az emléktáblát levették. A város alpolgármestere, Géczi Gellért kérdésünkre azt nyilatkozta, hogy hamarosan visszahelyezik. A márványtáblát Köpe Csiri János faragta, a bronz emlékplakett pedig Gergely Zoltán kolozsvári szobrászművész alkotása.
Az iskola történetét Kovács Lehel István és Sipos Gaudi Enikő írta meg Volt egyszer egy iskola.... címmel. 2005-ben jelent meg a Hétfalusi Magyar Művelődési Társaság kiadásában Négyfaluban a Hétfalu Könyvek sorozat részeként. Kovács Lehel István szövegéből idézünk: „A jeles intézmény sok szállal kapcsolódik Erdély művészettörténetéhez, nagymértékben meghatározta e vidék közművelődési oktatásának irányát, ipari viszonyainak fejlődését. 1869-ben br. Eötvös József vallás- és közoktatási miniszter meglátogatta Hétfalut, belátta, hogy a csángó népnek felsőfokú iskola kell. Műveltség–Szabadság jelmondattal 1871-ben meg is nyitotta kapuit. Hozzáértő tanárainak vezetésével itt olyan jeles személyiségek tanultak, mint Istók János, Köllő Miklós, Bartalis János, Mattis-Teutsch János és a barcasági közélet számos későbbi vezetője. Fejlődését nagymértékben meghatározta Kupcsay János 1872-ben történt szaktanítói kinevezése. A müncheni szobrászati akadémiát végzett tehetséges művész 1873-ban foglalta el állását, és megkezdte a rajz, a mintázás és a fafaragászat oktatását (...). Diákjai közül nagyon sokan választották a müncheni továbbtanulás lehetőségét (…). Huszonhárom éves működése alatt az iskola számos erdélyi templom számára készített oltárokat, szószékeket. Itt készült a Peleş-kastély falburkolata, Rudolf trónörökös nászünnepélyi díszalbum-födele, az alszegi templom oltára (1890). Az iskola magas kitüntetéseket kapott az 1885. évi országos, a millenniumi, valamint az 1900-as párizsi világkiállításon (…). 1894-ben Brassóba költöztették, 1910-től itt tanított a Párizsból hazatért Mattis Teutsch János.” A hétfalusi csángók néptánca, a borica és gyönyörű színes népviselete egyedi kincsünk. Utóbbinak utánozhatatlan értéke a díszes csángó öv, a kösöntyű és a hajtű. Ennek kiváló új mestere a Hosszúfaluban lakó és alkotó nyugdíjas Sipos Gaudi István, akit méltán nevezhetünk nemcsak ötvösművésznek, hanem ékszerésznek is.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hatvan évnyi boldogság a munkában
A derűs Murádin
Lenyűgöző könnyedséggel mutatta be a nyolcvanadik évéhez közeledő Murádin Jenő művészettörténész legújabb hiánypótló könyveit – szám szerint egyszerre hármat – pénteken, a szentgyörgyi Vadászati Múzeumban. A három közül egyik, A romániai magyar művészet irodalma a művészettörténészek, múzeumok bibliájának a szerepére készül. A szerzővel Bogdán László író beszélgetett, jelen volt a nyomdából frissen érkezett könyvek kiadójának, az Artprinternek a vezetője, Kopacz Attila.
A szerző vallomásából megtudtuk, mivel munkáját annyira szereti, soha nem érezte azt tehernek, többek közt azt a sok évnyi (évtizednyi) könyvtári és levéltári kutakodást sem, amely szükséges volt a fentemlített bibliográfia megírásához. 15 ezer címet és nevet tartalmaz a kötet, amelyhez – korabeli művészeti folyóiratok híján – 50–60 napilapot, időszakos kiadványt kellett átnyálazni. A kiegyezéstől 1918-ig egy, majd a Trianontól 1989-ig egy második kötet tartalmazza azokat a cikkeket, más írásokat, amelyekre bármikor szüksége lehet egy múzeumi munkatársnak, művészettörténésznek, kereső embernek.
Kós Károlyról már nagyon sok mindent megírtak, róla szóló könyvében Murádin Jenő arra koncentrált, amiről eddig keveset beszéltek: hogy a nagy megbízásokat 1918 után már alig kapó Kós Károly milyen jelentős befolyással volt az akkor művészeti élet szervezőire, hogyan szolgálta az erdélyi képzőművészetet a Barabás Miklós Céh vagy a kolozsvári Műcsarnok létrehozásával, amely igazi otthona lett a művészeknek.
– Nem igaz, hogy a kisebbségi sors elsorvasztotta az alkotók munkakedvét, sőt inkább felvirágzott a művészeti élet a két világháború között – osztotta meg következtetését a hallgatósággal Murádin Jenő.
A harmadik kötet egy fiatalon elhunyt, kevéssé ismert képzőművészt, Kolozsvári-Szeszák Ferenc szobrászt igyekszik beemelni a köztudatba, aki a 19. század végén s a 20. elején élt és tevékenykedett. A nagyszalontai Arany János-szobor alkotójának több szobrát megsemmisítették a bevonuló románok, monumentális A kárpátok őre alkotását egy korabeli rendőrségi nyomozati anyag szerint a román diákság ledöntötte, majd később egy rendőr elégette. Sok síremlékre faragott szobrot, de az ő életpályája véget ért a monarchiával, 1919-ben halt meg 37 évesen.
A könyvek után emberként is megismerhettük a szerző Murádint, akit Bogdán László személyes kedvencekről és elégtételekről faggatott. Megtudtuk, hogy a csíki Nagy István festő szuggesztív művészete áll közel hozzá, de Ziffer Sándort, Szolnay Sándort, Benczédi Sándort és Szervátiusz Jenőt is különösen kedveli. S ha már ilyen jól alakul együttműködése a kiadóval, akkor a következő kötet kiadását tervezi a cseh Melka Vince festőről, aki Rudolf trónörökös udvarát odahagyva a Görgény völgyében telepedett le, és többek között számtalan szép vadászjelenetet megfestett. Sok festményének már csak üveglemezen lévő lenyomata létezik, néhány közülük a budapesti Szépművészeti Múzeumban.
Az érdeklődők Murádin Jenő mindhárom kötetét a Képzőművészek Szövetségének üzletében vehetik meg.
Bodor Tünde / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kis nyelvművelők Teleki Samu nyomában
Szombaton a helyi iskola tanítói közösségének szervezésében Sáromberkén volt a Kis nyelvművelő anyanyelvi vetélkedő körzeti szakasza, negyedik osztályosoknak. A versenyen nyolc csapat vett részt, 24 tanulóval, kísérő pedagógusokkal, izguló szülőkkel.
Ismerkedés Teleki Samuval
A vendégeket Incze Jenő és Kali Gabriella igazgatók köszöntötték, majd Marton Margit tanítónő játékos kirándulásra hívta a tanulókat. A versenyzők, akik először egy hídon mentek át, aztán egy hegyre másztak fel, áthaladtak egy berken, majd egy barlanghoz értek. Ott egy képzeletbeli oroszlán elől kellett elmeneküljenek, tehát a kirándulás nem sikerült a legjobban. A tanító néni pihenés közben elmondta a gyerekeknek, hogy élt egykor Sáromberkén egy Teleki Samu nevű gróf, aki Afrikába utazva többször is találkozott oroszlánokkal. Teleki az osztrák trónörökös Rudolf főherceg és Stefánia hercegnő biztatására expedíciót szervezett Afrikába, ahová egy kitűnő térképész kísérte el Ludwig von Höhnel személyében. A felfedezők alaposan felcsomagolva indultak útnak, két évig voltak távol, és a sok viszontagság mellett számos eredményt értek el. Addig ismeretlen vidékeket térképeztek fel, tavakat, vulkánt, növényeket, állatokat fedeztek fel.
„Mit szólnátok, ha most mi is útnak indulnánk, és követnénk Teleki Samut felfedezőútján? Természetesen mi csak néhány érdekesebb megállóhelyet érintünk. Ott viszont érdekes feladatok várnak ránk, nekünk is meg kell ám küzdenünk azért, hogy minél jobb eredménnyel érjük el a végcélt. Hát akkor, kedves Afrika-kutatók, utazás indul!” – adott jelzést Margit tanító néni.
A Teleki-expedíció nyomában
A játékos vetélkedő során, jól kidolgozott forgatókönyv alapján, a tanulók sorban érintették a Teleki-expedíció fontosabb állomásait. A Zebra-szikláknál kapták az első feladatot, aztán következett a gyönyörűséges Kilimandzsáró, majd a Kenya-hegy. A versenyzők megtudhatták, hogy a Kilimandzsárót „megtámadva”, Telekinek sikerült elérni először az 5310 m-es magasságot. A próbák között – Fodor Ildikó, Porkoláb Ildikó, Triff Boglárka és Kiss Tünde tanító nénik irányításával – daltanulással, mozgásos játékokkal, nyelvtörőkkel, logikai feladatokkal lazítottak a csapatok. Azután a negyedik feladat következett a Rudolf-tónál, az ötödik a Stefánia-tónál, amelyeket Teleki a trónörökösről és annak feleségéről nevezett el. Ezt követően a Teleki-vulkánnál volt az újabb feladat, majd a hetedik és nyolcadik próbánál a Teleki által megismert afrikai népekről tudtak meg érdekességeket a tanulók. A kilencedik állomásnál elhangzott, hogy a tudományos expedíció költségeit Teleki a magánvagyonából fedezte. Itt egy olvasási próbát kellett bevállalni a csapatok kijelölt versenyzőinek, akiknek öt perc állt rendelkezésükre, hogy az ismeretlen szöveget tanulmányozzák, majd felolvassák. Margit tanító néni azt is elmondta, hogy Telekiék az út során háromezer kilométert tettek meg Afrika ismeretlen részén, gazdag állat-, növény- és néprajzi gyűjteménnyel, jelentős fotóanyaggal tértek haza, ők voltak a tudományos fényképezés úttörői.
Teleki utazóládája
A dramatizálási próba előtt a jelenlévőknek hatalmas meglepetésben volt részük. Láthatták azt az utazóládát, amely valóban megjárta a hosszú utat. A láda a sáromberki falumúzeumban található, s érdekessége, hogy Teleki Gemma fürdőkádnak használta egy ideig, miután a birtokába került. A történetek eljátszása, bemutatása után szeretetvendégség következett, majd helyi pedagógusok irányításával egy „sáromberki emlék” készült. Egy olyan plakátra kerültek fel Sáromberke nevezetességei (Teleki-kastély, Teleki-kripta, református templom, gólyák stb.), amit a kis alkotók magukkal vihettek. A kiértékelés előtt a jelenlévők megtudhatták, hogy az anyanyelvi vetélkedőt a Sáromberki Technológiai Líceum vezetősége, a Nagyernyei Polgármesteri Hivatal, az OrtoProfil, az Oracler Marosvásárhely, a Sáromberki Református Egyházközség, Haba Katalin sáromberki vállalkozó és a sáromberki szülők egy csoportja támogatta.
Eredményhirdetés
Az öttagú zsűri (Barabási Enikő, Sükei Mária és Zongor Judit tanítónők, Borbély Lajos magyartanár) döntését az elnök, dr. Szilveszter László egyetemi adjunktus ismertette, aki megdicsérte a versenyzők és a felkészítő pedagógusok munkáját, majd észrevételeit, javaslatait osztotta meg a jelenlévőkkel. Két csapat jutott tovább a megyei döntőbe: a Marosvásárhelyi 7-es Számú Általános Iskolából érkezett Szóművesek (Dóczi-Keresztesi Anna, Kovács Bernadett, Tamási Csenge; felkészítő pedagógus Nagy Ilonka), és a Szász Adalbert Sportiskola Gepárdok csapata (Molnár Zsófia, Someşan Anetta, Pap László Tétény; felkészítő pedagógus Mátyás Emőke). A résztvevők díjakat, emléklapokat kaptak. Berekméri Edmond / Népújság (Marosvásárhely)