A falu kitemetése
– Ha nincs mutatóujja egy magyar falunak, ott hét baj is lehet.
– Tiszteletes úr, szíveskedjék talán a legsúlyosabbat említeni.
– Az élhetetlenség, az. Mert ez a Szentágota, ahová tartozunk, hétszáz éves is megvan. Még a szászok építették a tatárjárás után. Ugyebár, az első tatárjárásra gondolok, az 1241-esre. Béla király a Dalmát-tengerig meg sem állott, ott egy szigetre menekítették a horvátok. De a tatár sosem szerette a tengert, hát tovább nem üldözte. Ez a mi Bélánk volt a második országteremtő, az országépítő. Mert a nyugati krónikás már azt írta, s máig is fennmaradt az írás, hogy Hungária megszűnt létezni. Megvoltunk, no, valahogy. Töltök még egy pohárkával. Jó bor ez, így igaz. 1910-ben több mint 1100 lakosa volt a mi falunknak, Bürkösnek. De a falunak fele-fele már akkor is román és magyar volt. Csak azért mondom, hogy tudd, hová kerültél lelkésznek.
Szentágotát is ellepték a románok. 3400 lakosból magyar alig 900, cigány már akkor is sok, s a románság.
– Mi a falu mutatóujja, tiszteletes úr?
– Egyszerűbben hangzik és látványosabb, ha azt mondják, hogy hát a templom tornya. Színigaz. De én hozzáteszem, hogy a pap, az ám, a papja a falunak! Mert a pap mutatja, merre kell menni.
Ez jutott eszébe Kelementelki Béla tiszteletesnek, a harminc évvel azelőtti beszélgetés. Akkor került a szétszórt magyarság falujába, aztán onnan el, el Székelyföldre. A falu mutatóujja. Az. A torony leomolhat, az isteni hitbe és a nemzet megmaradásába vetett hit soha.
Íme, itt kezdtem, itt. Most üres a papilak. A falak megvannak. Mit siratnék? Az életet? Sirassa az, aki nem vette hasznát, és nem vetette meg az ágyát annak az életnek.
– Béla, nem sírsz ugye? Csak 55 vagy. Három gyermek…
– Temetésre hívtak. Utánam már csak beszolgáltak papok. Mért nem őket, valamelyiket? Szanaszét vannak itt, Fogaras megyében a magyarok. És itt ma temetem az utolsó magyart. Hideg van.
– A falak hidegek, Bélám, a falak már rég nem élnek… Csak egyszer láttalak sírni. Akkor boldog… boldogok voltunk. Te mondtad akkor, hogy egymástól tanuljuk a boldogságot.
Délidő volt, az ebéd nem zavarta őket, hiszen Brassóban ebédeltek. A papilak kulcsa Szentágotán volt található a lelkésznél. A templom kulcsa – hol is lehet a templom kulcsa? A templom cserepes, vörös fedele foghíjas. A lefolyó vízszintes csatornában fű nőtt, valami facsemetehajtás is, a függőleges bádog csatornákat ki tudja, mikor lopták el. A kapu vicsorítva néz belé a román világba. Istenem, vajon hol lehet sírja az öreg papnak, aki itt fogadott borral, pánkóval, elkészülődésben jó szóval? A falu mutatóujja a pap s a templom tornya. Ha azt súgnák az égiek, hogy most, most dől a torony, beállnék-e mellé megtámasztani?
Nyár volt, meleg a dél, háromkor lészen a temetés. Háborús Beke Bálint halt el utolsóként. Egy jó ideig presbiterem is volt, de inkább templomszolgálat volt az övé. Hová levél, hová, ábrándok világa… Ez a műdal járt a fejében, még az anyjától tanulta a pap, kinek az a küldetése meghívottként, egykori lelkészként, hogy a magyar falut temesse ki innét egyszer s mindenkorra.
Cigány csapat sereglett a kapu előtt, röhejcseltek, vigyorogtak, és integettek a tornácon levő házaspár felé. Sokan emlékeztek a faluban Béla papra.
Három előtt már vagy húszan jelen voltak a sírgödör körül. Frissen barnállott Háborús Beke Bálint sírja, aki megúszta a két világháborút, s úgy tartották a faluban, hogy Isten örök kopjafaként tartotta a falu felé, immár csak máig.
Isten óvja és megtartja a benne hívőket! Egy egész falura kellett figyelnie a 94 éves Beke bácsinak, hogy jó felé menne a népség. Most itt állunk az őt befogadó szülőföldön – Kelementelki Béla pap érezte, egyetlen gondolata, szava nem illő ehhez az elképesztő, hihetetlen alkalomhoz. A helybeli románok mögött itt vannak, lám, Apátfalváról, Hégenből, Kiskercből is a szórványbéli magyarok. El, hát eljöttek. – Bürkös falu ezennel kivonult a magyar nemzet kebeléből. A nemzet egy darabkáját, a nagy lélek Bálint bácsit adjuk vissza a szülőföldnek, melyből vétetett…
Akkor egy feketébe öltözött román ember szólalt a sír mellett, szemközt a pappal, a halottnak lábtól, románul.
– Eu încă sunt ungur. Én még magyar vagyok, csak nem tudok magyarul, református volt nagyapám, apám is… Magyar vagyok, őrzöm a sírt. Hoztam kolivát, édes gabonát, gyümölcsöt a halottnak. Nekem két keresztem van, református is, román is… Kijárok ide…
Sírt erősen. Megmentette a papot a fájdalomtól. Sírtak a szomszédos román falvak magyarjai is erősen. Látták a múltat abban a gödörben.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely