Puska, pótkávé, térkép – Új utak a Trianon-kutatásban
Milyen okok vezettek az első világháborút követő katonai összeomláshoz és a hadsereg leszereléséhez? Miként változott az élelmiszer-ellátás 1917 és 1922 között, és mi volt a politikai jelentősége ezeknek a változásoknak? Hogyan lehet a határmegvonás földrajzi következményeit új módszerek alapján vizsgálni? Egyebek mellett ezekre a kérdésekre keresi a választ az MTA Lendület Trianon 100 Kutatócsoport.
A munkáját Ablonczy Balázs vezetésével tavaly nyáron megkezdő A kutatócsoport Facebook-oldalacsoport célja: monográfiákkal, konferenciákkal, dokumentumközlésekkel, idegen nyelvű publikációkkal hozzájárulni ahhoz, hogy a magyar közvélemény és a tudományos közösség jobban megismerje a békeszerződés pontos körülményeit.
A program négy pillérre épül: az eddig ismeretlen, a béke-előkészítést és a döntéshozatalt bemutató diplomáciai iratok közül készül jó néhányat publikálni a kutatócsoport, első helyen a magyar békedelegáció naplóját Zeidler Miklós szerkesztésében, de tervezi amerikai, olasz, japán, román, cseh és szerb dokumentumok közlését is.
A kutatási program második része a magyar társadalom és az összeomlás kapcsolatát vizsgálja, benne foglalkozik a hadsereg szerepével, a menekültkérdéssel, a közellátás elhanyagolt, ámde stratégiai problémáival. E rész foglalja magában az impériumváltások helyi vizsgálatát is.
A határok megszilárdulásával foglalkozó részben esne szó a békeszerződés földrajzi aspektusairól, a határok által teremtett gazdasági, társadalmi viszonyokról, illetve az 1918 és 1924 között született számos közép- és kelet-európai átmeneti állam létrejöttéről.
Végül a kutatás kitér Trianon emlékezetére (emlékművek, történetírás, irodalom) és a magyar társadalom kapcsolataira.
Lássunk hármat a kutatási programban részletesebben is vizsgálni tervezett témák közül!
Katonai összeomlás és a hadsereg 1918–1920
Az első világháborút követő katonai összeomlás és a hadsereg leszerelése talán az egyik legtöbbet vitatott kérdés a trianoni döntést közvetlenül megelőző időszak történetével kapcsolatban. A június 4-i évforduló közeledtével minden évben mind a történészszakmát, mind a közvéleményt igen élénken foglalkoztatja a kérdés: milyen okok vezettek a hadsereg teljes felbomlásához 1918 őszén, és egyáltalán lehetséges lett volna-e fegyverrel megakadályozni a történelmi Magyarország egy részének vagy akár egészének elvesztését.
A magyar közvélemény már az 1920-as évektől kezdve radikálisan két táborra szakadt ebben a kérdésben. A Horthy-korszak ellenforradalmi történetírása egyértelműen a Károlyi-kormány elhibázott politikájának számlájára írta a haderő teljes szétesését, míg az oktobrista emigráció a háború természetes következményeként mutatta be az eseményeket. Az 1945 után kiépülő államszocialista rendszerben azután ez a kérdés a Tanácsköztársaság „honvédő harcaival” szemben jórészt háttérbe szorult. A radikálisan különböző értelmezések ellenére az 1990-es évekig a legtöbb történeti munka megközelítésében nagy hasonlóságot mutatott: mindegyik alapvetően politikai-ideológiai szempontból tárgyalta a korszak hadtörténelmét. Az elmúlt évtizedekben aztán egyre-másra jelentek meg a korszakot bemutató jóval kiegyensúlyozottabb munkák, de a katonai összeomlást részleteiben tárgyaló modern összefoglaló monográfiával mind a mai napig adós maradt a magyar történettudomány.
Mindezzel párhuzamosan az elmúlt néhány évben a nemzetközi szakirodalom egyre nagyobb figyelmet fordított az 1918 utáni „kis háborúk” történetére. Ezek az írások mind megközelítésükben, mind módszereikben sok újdonságot hoztak a korszak vizsgálatával kapcsolatban. A magyarországi katonai összeomlást bemutató kutatás nagyban támaszkodik ezekre a munkákra.
A kutatócsoport alapvetően három szempontból kíván újat hozzátenni az eddigi magyar szakirodalom eredményeihez.
A hagyományos politikatörténteti kronológiával szemben ez a vizsgálat tágabb időkeretben kívánja értelmezni a katonai felbomlás eseményeit. Egyfelől megpróbálja bemutatni a leszerelés és mozgósítás első világháború alatt kialakult és a fegyverszünet után is továbbélő gyakorlatát, másfelől igyekszik rávilágítani azokra a 19. századi gyökerekre, amelyek 1918 után a szociáldemokrata párt erős antimilitarista politikájához vezettek.
Az események tágabb kronológiai értelmezése mellett a kutatás igyekszik a korábbi vizsgálatok földrajzi kereteit is újraértelmezni. A korszak hazai sajátosságainak megértése érdekében a projekt a magyar helyzetet más vesztes országokkal – elsősorban az eddig meglepően kevés figyelmet kapott Ausztriával – hasonlítja össze. A nemzetközi nézőponton kívül a projekt a szakirodalomban mind ez idáig általában külön vagy egymással szembeállítva tárgyalt „vörös” Budapest és „nemzeti” vidék ellentétét is igyekszik meghaladni, rámutatva a leszerelés és mozgósítás során felmerülő nehézségek hasonlóságaira.
Végül, de nem utolsósorban a kutatás a korábbi hadtörténeti munkákkal ellentétben elsősorban társadalomtörténeti szempontból kívánja megközelíteni a katonai összeomlás történetét. A vizsgálat nem annyira a politikai döntéshozatal ma már viszonylag jobban ismert eseményeire fókuszál, hanem az egyes civilszervezetek – elsősorban a szakszervezetek – és a haderő helyi szerveinek szerepével foglalkozik. Mindezen túl számos korábban nem ismert dokumentum felhasználásával a katonák szemszögéből próbálja megvilágítani az 1918 és 1920 közötti eseményeket.
Az élelmiszer mint fegyver
1921 közepén id. Chorin Ferenc a Magyar Gyáriparban, a GYOSZ lapjában amellett érvelt, hogy fenn kell tartani az állami alkalmazottak és az ipari munkásság kötött árakon való hatósági élelmiszer-ellátását – aminek másik oldala a szintén hatósági árakon való kötelező élelmiszer-beszolgáltatás volt –, mert szabadpiaci forgalom esetén az élelmiszerárak emelkedése olyan béremelést tenne szükségessé, amit sem az állam nem tudna finanszírozni a maga alkalmazottait illetően, sem pedig az ipar nem tudna teljesíteni versenyképességének jelentős romlása nélkül. Chorin Ferenc cikke ahhoz a politikai vitához tartozik, amelyben megszülettek az állami élelmiszer-begyűjtés és hatósági élelmiszer-elosztás megszüntetéséről szóló döntések. Írása azonban egy folyamat végpontja. Az élelmiszer-ellátás menedzselése a háború folyamán vált kormányzati feladattá, s a háború befejeztével sem tudták – a gyorsan változó – kormányzatok ezt azonnal felszámolni, lényegi elemeit tekintve 1922-ig fennmaradt.
Az első világháború évei a gazdaság működésében is törést jelentettek: a korábbi időszakban már régóta szabadpiaci viszonyok között működő gazdaság addig ismeretlen módon került kormányzati ellenőrzés alá. A háborús erőfeszítések érdekében az ipari nyersanyagok mind nagyobb részét termelték, szállították, dolgozták fel államilag szabályozott módon, és – gyakran sebtében kiépített – állami szervek irányítása és ellenőrzése alatt. Az élelmiszerek begyűjtése és elosztása szintén kormányzati szervek kezelésébe került. A korábbi piaci viszonyokat egy olyan államilag irányított gazdaság váltotta fel, amelyben a termelők, forgalmazók, fogyasztók/felhasználók helyzetét többé nem a kereslet-kínálat határozta meg, hanem a kormányzati szabályozás. Így az élelmiszerek előállítói és felhasználói gazdasági helyzetük, hétköznapi életviszonyaik romlását a kormány, általában pedig a politika számlájára írták.
Nem csoda, hogy az egyre mélyülő gazdasági nehézségek közepette helyzetének romlásáért minden csoport a kormányzatot tette felelőssé, amelyről paraszt és földbirtokos, munkás és munkaadó (mezőgazdasági és ipari), élelmiszer-termelő és élelmiszer-fogyasztó egyaránt azt tételezte fel, hogy az ellenérdekelt csoportokat támogatja. A társadalom legtöbb csoportjában gyorsan nőtt az elégedetlenség a kormánnyal szemben, és eluralkodtak azok a politikai szenvedélyek, amelyek az önvédelem nevében más társadalmi csoportok képviselői ellen fordították őket.
Az élelmiszer e folyamatban politikai jelentésekkel telítődött, az elnyomás, az igazságtalanság, a jogostól való megfosztás szimbolikus tartalmait vette fel; a társadalmi viszonyok idiómájává vált.
A hatósági/politikai alapon való élelmiszer-begyűjtés és -szétosztás folyamatában mindenki vesztesnek érezte magát, miközben a kormányzat hiábavaló erőfeszítéseket tett az érdekeltek közötti egyensúly fenntartására. 1918–19 eseményeinek egyik mozgatórugója az élelemiszerek termelésének és forgalmazásának ellenőrzése feletti konfliktus volt. Bár a Tanácsköztársaság nem redukálható erre az aspektusra, de sok egyéb mellett a városi élelmiszer-fogyasztók egy jellegzetes és szervezett csoportjának diktatúrája is volt a vidéki élelmiszer-termelők felett.
Közben a közélelmezés nehézségeit csak fokozta az ország területének demarkációs vonalakkal, majd határokkal való szétszabdalása. A berendezkedő ellenforradalmi rendszer konszolidációjának egyik legfontosabb eleme volt, hogy – szemben a korábbi kormányzatokkal – sikerült megtalálnia azt az utat, amelyen egy ideig az élelmiszer-elosztás hatósági fenntartásával, ugyanakkor az élelmiszer-termelők számára is elfogadható gabonaárakkal, majd pedig a szabadpiaci élelmiszer-forgalomra való visszatéréssel véget vetett annak az állapotnak, amikor az élelmiszerek termelése és elosztása sértette az érintetteknek a morálisan helyes gazdaságról formált elképzeléseit.
A kutatás három szinten vizsgálja az élelmiszer-ellátás kérdéseit 1917 és 1922 között.
1. Döntések és végrehajtás a kormányzat és az állami szervek szintjén. Itt egyrészt a makrogazdasági összefüggések és a gazdaságpolitikai döntések területére irányul a vizsgálódás. Milyen szempontokra figyelve, milyen kényszerek között születtek az élelmezéspolitikával kapcsolatos döntések? A döntéshozatal vizsgálata mellett a kutatás kiterjed a végrehajtásra is, arra, ahogyan a különböző kormányzati szervek megpróbálták a döntéseket átültetni a gyakorlatba, ami a sokféle ellenállás között gyakran nem volt egyszerű, az összeomlás időszakától kezdve pedig sokszor kétségbeesett erőfeszítéseket jelentett. A kutatás e szintje az élelmezéspolitikával foglalkozó központi szervek tevékenységének forrásaira épül (Közélelemzési Hivatal, Közélelmezési Minisztérium).
2. Az élelmezéspolitikában érdekeltek szervezeteinek tevékenysége. Az élelmezéspolitikai döntésekkel összefüggésben vizsgálandó az érdekelt felek szervezeteinek tevékenysége, azaz a mezőgazdaság és az élelmiszer-fogyasztók különböző csoportjainak egymással folytatott küzdelmei, amelyek célja eleinte az élelmiszer-ellátással kapcsolatos kormányzati döntések befolyásolása, majd pedig az élelmiszer-ellátás feletti politikai kontroll megszerzése volt. Itt a levéltári források mellett a szaksajtó, az érintett társadalmi egyesületek, szervezetek (GYOSZ, OMGE, Szaktanács, Gazdaszövetség stb.) kiadványai képezik az elsődleges forrásokat.
3. Élelmiszer a hétköznapokban. Végül pedig a kutatás a hétköznapok szintjén is vizsgálni kívánja az élelmiszer-ellátás kérdését. Az élelmiszer-begyűjtés és -elosztás gyakorlata sokféle egyéni ellenállást, alternatív stratégiát is kiváltott az emberekből, amelyek meghatározták az élelmezéspolitikai döntések végrehajtását a hétköznapokban. A kutatás harmadik szintjén az élelmiszer-ellátás hétköznapi problémáit, az élelmiszerek körüli hétköznapi konfliktusokat és ezzel összefüggésben az élelmiszer-ellátásnak szimbolikus politikai jelentésekkel való hétköznapi feltöltődését vizsgáljuk, ami mind szélesebb rétegekben generált politikai szenvedélyeket. A vizsgálatnak e szintjéhez elsősorban elbeszélő források használhatóak.
Trianon földrajza
A trianoni békeszerződés és a földrajz kapcsolata sokrétű. Ez azzal az egyszerű összefüggéssel magyarázható, hogy a békeszerződés legjelentősebb (magyar szemszögből nézve legsúlyosabb) következményei területiek, földrajziak voltak, és a békeszerződés revíziójára tett kísérletek fő célja is az elvesztett területek visszaszerzése volt. A földrajzi feladat földrajzosokat kívánt: a magyar geográfusok pedig igyekeztek is tudásukat hasznossá tenni. Már a béke-előkészítő munka során a statisztikai és térképes anyagok összeállítása mellett komplex földrajzi érvrendszert dolgoztak ki a magyar területi érdekek védelmére, az 1920-as, 1930-as években pedig jó néhány magyar geográfus állította munkásságát a területi revízió szolgálatába.
Trianon földrajzának a kutatása két egymással összefüggő vizsgálódást jelent.
Egyrészt jelenti a határmegvonás földrajzi következményeinek (kettévágott tájak-régiók, vonzáskörzetüktől elszakított városok, szétzilált térbeli gazdasági kapcsolatok, megbomlott társadalmi hálózatok) vizsgálatát, másrészt jelenti azoknak a földrajzi elméleteknek a feltárását, amelyeket a geográfusok fejlesztettek ki, hogy az új határ jogtalanságát (illetve a túloldalról szemlélve jogosságát) igazolják. Kutatásunk mindkét elemre kiterjed, és a célja az is, hogy a két világháború között széles körben ismert érveket, sztereotípiákat néhány kvantitatív alapokon nyugvó esettanulmánnyal tesztelje, elsősorban az osztrák–magyar és a csehszlovák–magyar határszakaszon.
A trianoni határok által kettévágott tájak, városi vonzáskörzetek kutatása nem előzmények nélküli a magyar földrajztudományban. A városi vonzáskörzetek lehatárolásánál legtöbbször nem áll rendelkezésre olyan adatsor, ami tételesen városokhoz sorolná be az egyes községeket, ezért a gravitációs modell alkalmazásával lehet nagyságrendileg pontos képet kapni a határmegvonás legfontosabb településhálózati hatásáról. A trianoni határ gazdasági és társadalmi hatásait jól jelzik a határtérségekben a két világháború közti demográfiai, vándorlási folyamatok. Ezt tételesen számba lehet venni az egyes határszakaszok vándorlási egyenlegének mérésével-térképezésével, illetve komplex módon a népességi súlypont elmozdulásának vizsgálatával. Az új határ a társadalom szerveződésének mikroszintjét is visszafordíthatatlanul átformálta: korábban szoros kapcsolatban élő községeket vágott el egymástól. Ennek a szintnek a vizsgálatára egy-két házassági vonzáskörzetnek az esettanulmányszerű vizsgálata lenne különösen alkalmas.
A béke-előkészítő munka során, majd a békekötést követő években született térképekről, szakmai háttéranyagokról, tudományos elemzésekről, földrajzi propagandatermékekről is sok jó elemzés készült az elmúlt évtizedekben. Kutatásunk ezeknek az elemzéseknek az eredményeit felhasználva új irányokba bővítené a földrajz szerepével kapcsolatos tudásunkat. A legismertebb földrajzi terméknek, a Carte rouge-nak nem csak a keletkezéstörténetét, szemiotikáját, háttérüzenetét szeretnénk bemutatni, hanem azt is, hogy a különböző országokban a szakmai közönség hogyan fogadta a térképet.
A Carte rouge
A magyar geográfusok által kidolgozott földrajzi érvrendszereket pedig megpróbáljuk ütköztetni néhány szomszédos ország geográfusainak érvelésével, arra is választ keresve, hogyan járult hozzá ezekben az országokban a földrajz az új vagy átalakult nemzeti térnek a közgondolkodásba, a nemzeti identitásba illesztéséhez, hogyan formáltak az újonnan megszerzett tájaknak új identitást.
BÓDY ZSOMBOR - GYŐRI RÓBERT - RÉVÉSZ TAMÁS
A szerzők az MTA Lendület Trianon 100 Kutatócsoportjának tagjai.
mta.hu

A Fekete-Körös völgyének kincsei
Május 26–27-én szervezték meg Tenkén, a Református Művelődési Központban. A konferencia főszervezője és házigazdája Berke Sándor tenkei református lelkipásztor. Fővédnökei főtisztelendő Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke és Pásztor Sándor, a Bihar Megyei Tanács elnöke voltak. Már a második konferencia ezen a címen. Feltevődik a kérdés: Miért e konferencia? S miért ilyen gazdag, sokrétű programmal? Mert a vidék, ahol tizenegynéhány településen alig néhány ezer magyar él, káprázatosan gazdag hagyományokban, kultúrában, gazdaságban, természeti kincsekben. S erre nem hullhat rá a feledés pora.
Az első nap, Berke Sándor köszöntője után Dénes István Lukács, a Bihari Református Egyházmegye esperese tartotta a nyitó áhitatot. Juhász András, a Körösvidéki Vízügyi és Környezetvédelmi Igazgatóság szakmérnöke Gyuláról, a Fekete-Körös völgy vízrajzi helyzetét ismertette, térképeken és fényképeken keresztül. A vadvízi kenuzás egyik szervezője bemutatta, hogy hol, milyen jelentősebb pontok vannak a folyó mentén (sziklafal, zúgó, gát), amelyeket fel kell tenni a térképre. Pásztor Sándor, a Bihar Megyei Tanács elnöke mint vízügyi szakember beszélt a folyó szennyezéséről, a környezetvédelemről. Papp János muzeológus, preparátor, vetítésen keresztül mutatta be a völgy élővilágát. Külön kihangsúlyozta a védett növényeket és állatokat. Dr. Mátyási Lajos geológus Vaskohsziklásról fényképeken keresztül ismertette a tenkei Czárán Gyula Barlangász Klub történetét, eredményeit. Az 1969-ben, egy középiskolásokból álló csoporttal elhatározták egy barlangkutató klub létrehozását. Megalapították a Tenkei Barlangkutató Klubot, amely a tenkei múzeum égisze alatt, Csák Kálmán irányításával működött és megismerkedik a Béli- és Királyerdő-hegység karsztjával. 1972 után közismertté válnak országos szinten, főleg miután bekapcsolódott a feltárásba Mátyási Lajos és Sándor geológus testvérek és Szuhai Sándor fotográfus. A klub mutatta be az első teodolittal készült barlangtérképet. 1985 után részt vesznek egy közös egyezmény kivitelezésében, melynek célja a Pádis–Varasó–Boga karsztvidék átfogó kutatása. Óriási eredményeket értek el, több mint 150 barlang és több karsztvölgy teodolitos feltérképezésével.
Ezután üdítőleg hatott a zilahi Gáspár Attila zenetanár által vezetett Csuprosok citerazenekar műsora. A folytatásban Boros István ny. lelkipásztor Benedek István író életét és munkásságát ismertette. Mint pszihiátriai szakorvos számos munkával gyarapította az orvosi, valamint a regényirodalmat.
Erdész Ádám történész Márki Sándor pályája címen ismertette, hogyan jelenik meg a Fekete-Körös vidéke Márki történetírási munkásságában.
Nagyon érdekes előadást tartott dr. Bakó Endre irodalomtörténész Debrecenből, Nadányi Zoltán, a bihari trubadúrcímen. Saját kora nem tartotta nagy irodalmárnak, mégis nagyot alkotott. A feketegyőrösi születésű költő, műfordító, főleg szerelmes költeményekkel tűnt ki. E csodálatos, ízes szerelmes költeményeket Meleg Vilmos színművész ismertette óriási átéléssel. Előadása magával ragadta a közönséget.
Dénes László tenkei születésű, Nagyváradon élő költő, szerkesztő Dél-Bihar irodalmáról szólva felhívta a figyelmet arra, hogy a történelmi vármegyének ez a része világirodalmi nagyságokat is adott, bár ez jórészt a Nagyszalontáról indultak kapcsán mondható el. Ráadásul tényleg múlt időben, mert ma már pezsgő irodalmi élet Arany János szülővárosában sincs, nemhogy Belényesben, Tenkén, Sarkadon vagy a régió más településein. A nagy felelősség ma már a nemzet azon „napszámosaira” hárul (oktatókra, papokra, népművelőkre, elöljárókra stb.), akik a magyar irodalmi értékek, illetve általában a magyar szellemi teljesítmények és a kulturális örökség felmutatásával, közvetítésével, ápolásával nemzetmegtartó feladatokat látnak el, dacolva a népességfogyással, elanyagiasodással és elidegenedéssel.
A nap zárásaként Nadányi Zoltán tiszteletére emléktáblát avattunk a Művelődési Központ falán. /Felirata: NADÁNYI ZOLTÁN
Feketegyörös, 1892. okt. 9 – Budapest, 1955. febr. 2.
a költő, író, műfordító emlékét őrzi a Szülőföld népe.
E táblát a Tenkei Művelődéi és Honismereti Kör állította/
Másnap, szombaton délelőtt folytatódott a konferencia gazdag programja. Csűry István református püspök tartotta a nyitó áhítatot. Pál apostol prédikációján keresztül hívta fel a figyelmet az itt elhangzó előadások és gondolatok fontosságára és aktuálisságára.
Benedek Csaba néprajzkutató Szolnokról, a Fekete-Körös völgyében gyűjtött népi értékeket mutatta be képeken keresztül, Tárgyaink utóélete címen. Katona Edit néprajzkutató Budapestről Erdélyen innen, Alföldön túl, – a Fekete-Körös völgye a századfordulón címen tartott előadást. Györffy István tudományos vállalkozása a Fekete-Körös völgyében élő magyarság kutatásaként ismert leginkább a szélesebb és a szakmai közvéleményben, de tanulmányainak újraolvasása és a gyűjtött tárgyak, térképek, a készített fényképek áttekintése után sokkal árnyaltabb kép rajzolódik ki, sőt úgy tűnik, hogy Györffyt – az ugyanebben az időben ott kutató Bartók Bélához hasonlóan – lenyűgözte a hegyvidéki román falvak magyarokéhoz hasonlítva még archaikusabb, „ősi” világa. Éppen ezért a többségi románság néprajzi képe is gazdagon megjelenik kutatásában. Györffy István különleges régészeti lelethez hasonlítható néprajzi gyűjtése kapcsán Fekete-Körös-völgy példáján keresztül kézzelfogható közelségbe kerülnek azok a kulturális-gazdasági-társadalmi változások is, amelyek a 19. század második felének magyarországi falvaiban végbementek.
Bartók Béla 1906-ban kezdte meg a magyar népdalok módszeres gyűjtését, de hamarosan ráébredt arra, hogy a magyar népzene sajátosságai, és általában a kelet-európai népek parasztzenéi közt található összefüggések megértéséhez tanulmányoznia kell a nemzetiségek zenéjét is. A román népzene hatását keresve jutott el Györffy Istvánnal egy időben a Fekete-Körös völgyébe, ahol 1909-ben, 1910-ben és 1911-ben többhetes gyűjtőútjai során a Néprajzi Múzeum támogatásával több, mint 350 román, valamint 1912-ben Gyantán és Köröstárkányban 44 magyar népdalt gyűjtött.
Gert Sijl ny. építésvezető Hollandiából az 1990 utáni személyes kapcsolatait, segítségnyújtását ismertette Kapcsolatok a szeretet nyelvén a Fekete-Körös völgyében címen. Elmesélte, hogyan vitte át a határon az első segélyeket, majd anyagilag is segítette a tenkei egyházközséget, a szeretetotthont, valamint az itt felépített Művelődési Központot. Dr. Bubenyák Máté, Érdről, elmondta, hogy számtalan alkalommal, összegyűjtött gyógyszereket szállított át a szeretetotthonnak, majd közös kirándulásokat kezdett szervezni, amelyek ma is folytatódnak. Alulírott, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke Bunyitay Vince címzetes püspök, történelemtudós életét és munkásságát ismertette, bemutatva fontosabb műveit. A váradi püspökség története című monumentális munkája döntően befolyásolta az egyháztörténeti kutatásokat.
Soós József gyantai lelkipásztor Köteles Pált, az írót, az újságírót mutatta be. Gyantán született 1927-ben. 1950-től másfél évig politikai fogoly volt, majd a termelésben dolgozott mint napszámos, segédmunkás, technikus. Az 1960-as évek közepétől ismét tevékenyen bekapcsolódott a romániai művelődési életbe: írásai jelentek meg a Fáklya, Familia, az Előre, Igaz Szó, Korunk, valamint számos folyóiratban. 1982 szeptemberében jelent meg Töprengés egy torzkép előtt című esszéje, amelyben elemezte és bírálta Ion Lăncrănjan román publicista Gondolatok Erdélyről című propagandakötetét. 1990-től az Erdélyi Magyarság című folyóirat főszerkesztője lett.
Győri Róbert budapesti egyetemi tanár Fodor Ferenc geográfus életét ismertette, Önéletrajzaim című munkáján keresztül. Tenkén született 1887-ben. Egyetemi tanár volt Budapesten, gazdasági, tájföldrajzi, vízrajzi, kartográfia-történeti tanulmányok és monográfiák szerzője. Teleki Pál munkatársa volt néprajzi és gazdasági térképei szerkesztésében. Fő területe a gazdaság-tájföldrajz volt. Idősebb korában nagy jelentőségű térképészettörténeti munkásságot fejtett ki, mellyel áttekinthetővé vált a hazai térképészet korai anyaga. Tájföldrajzi, tájtörténeti munkái maradandó értéket rejtenek, néprajzi vonatkozásai gazdagok, melyek jelentős hatással voltak a kortárs etnográfusokra.
Érdekes és humoros formában mutatta be Bartók Béla papucsát Erdélyben hagyta című esszéjét a tiszaföldvári Szabó V. János tájkutató, publicista. Bartók Bélának a Fekete-Körös völgyében végzett kutatómunkáját ismertette, Buşiţia János tanár társaságában.
Az utolsó előadás Köteles Ágoston helytörténész, Tornaújfaluból ismertette, saját családi tragédiáján keresztül, a Bódva-völgyi, a felvidéki németek és magyarok sorsát, akiket Szibériába hurcoltak, s amelyek közül kevesen tértek haza. Konkrét számadatokkal illusztrálta e szörnyű tragédiát.
Dukrét Géza Reggeli Újság (Nagyvárad)