A Szabadság közölte a máj. 30-án Budapesten megalakult Pro Transsylvania Alapítvány felhívását. Elnöke Sütő András, az elnökség tagjai: Csoóri Sándor, Németh Miklós, Sütő András, Szőcs Géza és Tőkés László, főtitkára Ábrahám Dezső. A 19 tagú kuratórium tagjai: Ábrahám Dezső, Balczó András, Barki Eva, Borbély Ernő, Botos Katalin, Chrudinák Alajos, Csoóri Sándor, Gyarmathy György, Győri Béla, Konrád György, Mary György, Németh Miklós, Sütő András, Szekeres Zsolt, Szilágyi Zsolt, Szőcs Géza, Tempfli József, Törőcsik Mari és Tőkés László. Az alapítvány az erdélyi magyarság helybenmaradását és a kivándoroltak hazatérését szolgálja. Erkölcsi és anyagi támogatást nyújt a szülőföldön maradáshoz, a hazatérőket támogatja. /Pro Transsylvania Alapítvány. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 22./

Orban Daniela 25 éves, Iasi-ban él, ott végezte az egyetemen a francia-angol szakot. 1991. nov. 28-án rendőrök jelentek meg a lakásán azzal, hogy tanúkihallgatásra viszik. Valójában Sepsiszentgyörgyre vitték, ahol az Agache-ügyben hallgatták ki. Azzal vádolták, hogy belerúgott Agache-be, ezzel részt vett a meggyilkolásában. Harminc napig tartották bent, akkor kiengedték, ő pedig azonnal vonatra ült és Magyarországra távozott. Elmondta, hogy 1989. dec. 22-én otthon volt, Kézdivásárhelyen, apjával kimentek a térre. Látták a nagy tömeget, hallották mi történik, nem is mentek közel, hanem hazamentek. Ennyi történt. Valójában nincs köze a történtekhez./ Ártatlanul ült? Orban Daniela isai-i lakossal beszélget Győri Béla. = Ring. (Budapest), jan. 12./

Tőkés László 1989-es küzdelmét segítette a sajtónyilvánosság. Ennek megszervezését a budapesti Kovács Miklós /egykor katolikus teológus-hallgató, 1989-ben taxisofőr, jelenleg munkanélküli/ végezte. Kovács Miklós egyike volt az Erdélybe könyvet, gyógyszert vivő fiataloknak. Kovács Miklós 1989 márciusában készítette az első anyagot a Kossuth Rádió Vasárnapi Újság című műsora részére, Győri Béla főszerkesztőnek adta át az anyagot. Filmet is készítettek Tőkés Lászlóról temesvári református templomban, ezt csak júliusban sugározta a Panoráma a tévében. Kovács megszervezte, hogy minden héten felkereste valaki Tőkés Lászlót, közel 40 ember volt ebben a csoportban. Minden veszélyt vállalva jutottak be ezek az emberek az akkor már rendőrökkel őrzött parókiára. /Gazda Árpád: Az elnyomottak szolgálatában. Beszélgetés Kovács Miklóssal, egy önkéntes hírügynökség vezetőjével. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 30-31./

"Magyarország és a határon túli magyarság - 1999" címmel szervez konferenciát február 20-án Budapesten a Határon Túli Magyarok Hivatala, jelen lesznek a magyarországi parlamenti pártok, a törvényhozási képviselettel rendelkező határon túli magyar szervezetek és a magyar kormány vezetőit. Az eszmecsere bejelentett célja, hogy megvizsgálja, a márciusban NATO-taggá váló Magyarország miként tudja segíteni a szomszédos országok és ezáltal az ott élő magyar közösségek NATO-, illetve európai uniós integrációs törekvéseit. A találkozón várhatóan megvitatják azt is, milyen formái lehetnek az anyaország és a határon túli magyar szervezetek közötti kapcsolattartásnak. Az MTI érdeklődésére Markó Béla, az RMDSZ szövetségi elnöke elmondta: fontosnak tartja, hogy a magyar kormány és a magyar politikai pártok időszakonként találkozzanak a határon túliak vezetőivel, ámde zavaróan hat az, hogy az újabb magyar-magyar csúcsot kezdik rendkívüli eseményként kezelni, s ez nem szülhet jó vért a külföldi megítélésben, hiszen a korábban a hasonló kezdeményezéssel kapcsolatos kifogásokat is az esemény fontosságának "túllihegése" váltotta ki. Csapody Miklós MDF-es honatya szerint régóta szükség van egy ilyen jellegű tanácskozásra. Az utolsó ilyen jellegű találkozó óta eltelt három esztendőben ugyanis számos olyan dolog történt a magyar-magyar kapcsolatokban, illetve a szomszédságpolitikában, amit érdemes az említett körben megbeszélni. Ráadásul ebben a időszakban megváltozott Magyarország helyzete is a világpolitikában - vélte Csapody, aki Németh Zsolt külügyi államtitkár közelmúltbeli kárpátaljai, erdélyi, szlovákiai és vajdasági megbeszéléseire utalva úgy vélte, a mostani konferenciát megfelelően előkészítették. Szerinte egész bizonyos, hogy az MSZP és az SZDSZ jelen lesz a megbeszélésen. A magyar külpolitikai prioritásairól - amelyek közé tartozik a magyar kisebbségek ügye is - ugyanis alapvetően egyetértés van a parlamenti pártok között - emlékeztetett Csapody Miklós. Üdvözölte a konferencia megszervezésének gondolatát a Magyar Igazság és Élet Pártja is. Győri Béla országgyűlési képviselő, a párt szóvivője szerint képviselőik részt vesznek a találkozón. /Magyar-magyar csúcs az integrációról. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 15./"

"Medgyessy Péter, a Magyar Szocialista Párt miniszterelnök-jelöltje üdvözölte a kedvezménytörvénnyel kapcsolatos román-magyar megállapodás tényét, ugyanakkor aggályokat fogalmazott meg. Véleménye szerint kaotikus állapotok alakulhatnak ki a feketemunka ellenőrizhetősége terén, ha életbe lép a kedvezménytörvény. Az ellenzéki politikus kérdésesnek nevezte, hogy a Magyarországon alkalmi és idénymunkából élő félmillió ember talál-e majd munkát a kedvezményes munkavállalásról szóló szabályok életbe lépése után. Medgyessy Péter szerint minden tisztességes politikusnak arra kell törekednie, hogy a magyar bérek közeledjenek az európai uniós fizetésekhez, ám ebben a helyzetben óriási bérverseny lesz, amely negatívan érintheti a magyar fizetések színvonalát. Budapesti látogatása alkalmával Adrian Nastase személyesen is találkozott Medgyessy Péterrel. A szocialista politikus értékesnek és hasznosnak nevezte a megbeszélést. Nastase újságírók előtt kijelentette, hogy nagyra értékeli az MSZP támogatását a NATO-csatlakozás vonatkozásában. Külön köszönetet mondott azért, hogy az MSZP nem írta alá azt a kezdeményezést, hogy Románia és Bulgária nélkül történjen az Európai Unió bővítése az első körben. Ezért is értékeljük, hogy a megállapodásban szerepel: Magyarország támogatja Románia EU-csatlakozását - szögezte le a román miniszterelnök. Szent-Iványi István (SZDSZ) emlékeztetett rá: pártjának mindig is az volt a véleménye, hogy a kedvezménytörvény rossz törvény. A munkavállalást illetően a kormány most a lehető legrosszabb megoldást választotta. Az Orbán-Nastase megállapodás hátrányos helyzetbe hozza majd a magyarországi munkavállalókat. A Független Kisgazdapárt üdvözli, hogy a státustörvényt illetően sikerült megegyezésre jutnia a magyar, illetve a román miniszterelnöknek, de rendkívül veszélyesnek tartja a magyar munkaerőpiacra nézve, hogy román állampolgárok is vállalhatnak majd munkát munkavállalási engedély nélkül. Győri Béla, a MIÉP szóvivője szerint pártja sokkal tapintatosabban és ügyesebben kezelte volna a román munkavállalók kérdését. /Munkaerőpiacukat féltik a magyar pártok. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 27./"

Sütő András április 7-én Mádl Ferenc elnök kezéből átvette a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztjét. A kitüntetést írói érdemei mellett az egyetemes magyar kultúra gazdagításáért, valamint az erdélyi magyarság szülőföldön való boldogulásáért, kisebbségi jogainak védelméért végzett kiemelkedő tevékenysége elismeréseként kapta. Márciusban Ion Iliescu ex-elnök kijelentette: 1990 fekete márciusért a magyarok a felelősek. Ugyanaz az Iliescu fogalmazott így, aki a bányászbandák bukaresti „látogatásait” a hazafias felelősségtudat megnyilvánulásaiként köszönte meg, aki kegyelemben részesítette Miron Cosmát, és lovaggá avatta szélsőséges a Corneliu Vadim Tudort. Március 29-én, miután Frunda György szenátusi politikai nyilatkozatában a szemtanú jogán kiigazította Ion Iliescu volt államelnök „tévedését”, Corneliu Vadim Tudor szenátor felszólalt és rálicitált a primitív vádaskodásra: a magyarok Marosvásárhelyen és másutt románokat öldöstek, levágott fejekkel futballoztak, Cofariu azért sietett libánfalvi fejszés társaival együtt a városba, hogy megakadályozza Erdély elcsatolását stb. „A magyarok késve érkeztek a civilizáció asztalához” – harsogta C.V. Tudor. Tehát, hogy Sütő András csak megtűrt jövevény az európai civilizáció tűzhelyénél! Most már némely magyarok törnek Sütő András életére, azok, akiknek 1990 márciusában védelmére kelt. Barabás István, a lap munkatársa emlékeztetett: Cs. Gyimesi Éva már 1992. április 4-én, a budapesti Beszélő hasábjain adta meg a hangot azzal, hogy kétségbe vonta Sütő András érdemeit a Ceausescu-diktatúra elleni küzdelemben. A váratlan támadásra Beke György válaszolt a Kossuth Rádióban, állásfoglalása fennmaradt nyomtatásban is: Vasárnapi Újság. 1992/23. /szerkesztette Győri Béla/. Bűntudat vagy felelősségérzet? cím alatt Beke György azt a Sütő Andrást méltatta, aki minden sorával Bethlen Gábor fejedelem parancsát teljesítette: „Úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk!” És Beke így folytatta: „Sütő András bátran állhat saját lelkiismerete elé: a nemzet hűségén élt, szólt, vitázott, mindenkor a kényszerű határok között.” Sütő András közéleti szerepvállalására utalva, Beke ugyanitt kijelentette, hogy Tőkés László püspökkel egy sorban „a legnagyobb formátumú államférfi lett az erdélyi magyarság körében”. Írta ezt Beke tizenhárom évvel ezelőtt. Cs. Gyimesi Éva ellenérzéseire utalva pedig mintha előérzetét fogalmazná szavakba, így összegez: „Közös küzdelem eddigi harcosai fordulnak egymás ellen most már Erdélyben is.” Barabás István így fejezte be cikkét: „A krónikás akkor azt nem tudhatta, hogy akik majd 2005-ben fordulnak Sütő András ellen, azok nem voltak ott a közös küzdelemben sem a Securitate zaklatásai közepette, sem marosvásárhelyi márciusokon, sem marosvécsi megemlékezéseken, sem hargitai adventeken.” /Barabás István: Sütő András: ott és itt. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 13./ Ez az első alkalom, hogy a Romániai Magyar Szó állást foglalt az A Hét hetilap hasábjain február óta folytatott vitában. Előzmény: Stefano Bottoni: A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma. A Földes László-ügy. = A Hét (Marosvásárhely) hetilap 2005. február 17./ A reagálások az A Hét következő számaiban láttak napvilágot, a vita most is folyik. Hozzászólás, reagálás jelent meg a Krónika márc. 18-i számában /ez a szám nem jelent meg interneten/, a Helikon /Kolozsvár/, 2005. március 25-i számában és az Erdélyi Napló (Kolozsvár), április 5-i számában. 13/ Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetsége elnöke 2006-ban ismét kezdeményezni fogja a népszavazást a kettős állampolgárság ügyében. Kuszálik Péter cikkében leszögezte: nincs az a kormány, amelyik elfogadná a kettős állampolgárságot, mert ez egyenlő lenne a bukással, a 2006-os kormány sem fogja elfogadni, legyen az akármilyen összeállítású. Kuszálik Péter: „A „kettős állampolgárság” mint össznemzeti Viagra!” /Kuszálik Péter: Egy makacs ember. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 13./

A szellemi tulajdon jogtalan használatának vétségét követi el a Budapesti Riport kiadója azzal, hogy elnevezésében és grafikai megjelenítésében megtévesztően emlékeztet az ötödik évfolyamában járó Erdélyi Riportra. Ez áll abban a nyílt levélben, amelyet a 2002 ősze óta Nagyváradon megjelenő, Romániában országos terjesztésű és Magyarországon is előfizethető Erdélyi Riport hetilap felelős kiadója, Stanik István és főszerkesztője, Szűcs László Győri Bélához, a Budapesti Riport felelős kiadójához intézett. Az aláírók felkérték a budapesti kiadvány kiadóját, különböztesse meg lapját az Erdélyi Riporttól. /Nyílt levél a budapesti lap kiadójához. Ez a Riport nem az a Riport! = Új Magyar Szó (Bukarest), febr. 1./

Románia Csillaga érdemrendet kapott Tőkés László. A Traian Basescu által adományozott elismerést a temesvári emlékév alkalmából rendezett gálaesten adta át a temesvári forradalom főszereplőjének Eckstein-Kovács Péter, az államfő kisebbségi ügyekért felelős tanácsadója. A Küzdelem és építés Temesvár 1989 – Húszéves a rendszerváltozás címet viselő emlékév rendezvényeinek fővédnöke Jerzy Buzek, az EP elnöke, volt lengyel kormányfő. December 15-én nemzetközi kerekasztal-konferenciára került sor, meghívottak: Orbán Viktor Fidesz-elnök, Lech Walesa volt lengyel államfő, Markus Meckel, a Bundestag volt képviselője és Emil Constatinescu volt román államfő. A nemzetközi konferencián felidézték a húsz esztendővel ezelőtti eseményeket. Tőkés László európai parlamenti képviselőköszöntőjében nagyra értékelte, hogy annak idején külföldről is segítséget kaptak. A temesvári felkelés történelmi körülményeit elemezve Gabriel Andreescu egyetemi tanár és politológus természetellenesnek nevezte, hogy az akkori eseményeket mind a mai napig eltérően értelmezik Romániában. Németh Zsolt Fideszes politikus emlékeztetett: 1848-ban, 1956-ban és 1989-ben a magyarok és románok együtt indultak, utána pedig szembekerültek egymással. Szerinte Európának azt kell megértenie, hogy a magyar térségpolitikát és a magyar nemzetpolitikát megfelelően összhangba kell hozni egymással. Ennek megteremtése fontos feladat lesz a következő kormányzati ciklusban – tette hozzá. A kelet-európai népek sorsközösséget alkotnak, csak együtt lehetnek szabadok, erősek és sikeresek – állapította meg Orbán Viktor. /Tőkés megkapta a legmagasabb román állami kitüntetést. Temesvári megemlékezés a rendszerváltozás húszéves évfordulójáról. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 16./ „Azért gyűltünk össze, hogy egy csodára emlékezzünk, amikor húsz esztendővel ezelőtt sikerült áttörni a hallgatás falát, legyőzni saját félelmeinket, volt bátorságunk NEM-et mondani” – mondta vitaindítójában Bodó Barna. Tőkés László megköszönte valamennyi akkori szövetségesének – Szűrös Mátyásnak, a Panoráma szerkesztőinek, a kanadai tévéseknek, Győri Bélának, a Vasárnapi Újság rádióműsor szerkesztőjének, a magyar és az amerikai nagykövetség akkori diplomatáinak – a segítséget, akiknek köszönhetően sikerült rést ütni a hallgatás falán. A megemlékezés résztvevői jelenlétében leleplezték a megújult templom falára visszahelyezett szimbolikus jelentőségű feliratot, amely 1989 decemberében került az épület falára: Éljen Tőkés László! Várunk! Szabadság! A református templomban látható Temesvári mementó című fotókiállítást Szőcs Géza mutatta be. /P. Z. : Temesvári rendszerváltók. = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 16./

Tőkés: nem volt törvényszerű a Ceausescu-diktatúra bukása
A román diktátor bukásához vezető temesvári népfelkelés elindítója az MTI-nek adott interjúban úgy vélekedett, a kedvező környezet csupán elősegítette, hogy „spontán és öntörvényű" harca – melyben temesvári gyülekezetét is maga mellett tudhatta – sikeres legyen.
Tőkés László szerint csak az utókor számára tűnhet úgy, hogy a temesvári népfelkelés által „egy kelet-közép-európai történelmi folyamat és szükségszerűség teljesedett ki Romániában is". Az események teljében az a lehetőség is reálisnak tűnt, hogy Románia és esetleg Albánia meg Bulgária „kivételként fogja erősíteni a szabályt" az átalakulásokban. Hozzátette, arról pedig nem is álmodott, hogy éppen az ő ellenállása vezet el a Ceausescu-diktatúra bukásához. „Még 1989. december 17-én, az elhurcolásom előtti utolsó órában sem gondoltam erre" – tette hozzá a jelenleg európai parlamenti képviselőként tevékenykedő lelkész.
Tőkés László nem tartotta helyesnek, hogy a romániai forradalom szikrájaként szokták emlegetni. „Az a megközelítés, hogy kipattant a szikra és felrobbant a puskaporos hordó, nagyfokú esetlegességet feltételez" – mondta. Arra emlékeztetett, hogy hosszú érlelődési folyamat vezetett a népfelkelésbe torkolló temesvári ellenállásba. Mint ahogy felelevenítette, diákkora óta részese volt annak a szervezkedésnek, amely a kommunista hatalom egyházakra és a magyarságra nehezedő nyomásáról próbálta lerántani a leplet. „Tiltakozó dokumentumokat, helyzetfelméréseket készítettem, szamizdat folyóiratot adtunk ki" – sorjázta a szervezkedés részleteit a lelkész. Hozzátette, hogy a szervezkedésnek Ceausescu falurombolási terve adott erős lendületet.
Tőkés László temesvári ellenállásának újszerűségét abban látta, hogy az istentiszteletek végén tartott szószéki hirdetésekkel harca minden részletébe beavatta a gyülekezetet. „A Securitaténak nem is kellett nyomoznia a nézeteink, a szavaink, a cselekedeteink után, mert én magam tettem nyilvánossá mindent. Olyanfajta nyilvánosság jött létre Temesváron, amellyel szemben a titkosszolgálat tehetetlennek bizonyult" – magyarázta. Hozzátette, a temesvári nyilvánosság 1989 májusától a Kossuth Rádió Vasárnapi Újság című műsorán, majd 1989 júliusától a Magyar Televízió Panoráma című műsorán keresztül öltött nemzetközi jelleget.
„A magyarországi sajtó akkor már egyre többet engedett meg magának. Győri Béla rádiós szerkesztő és Chrudinák Alajos televíziós szerkesztő személyében két fontos médiatámogatogatóm akadt. Ők hónapokon át partnerekként vállalták fel a temesvári ellenállás ügyét, és a legelképesztőbb bravúrok és cselek révén szereztek nyilvánosságot a temesvári ellenállásnak. Ez aztán továbbsugárzott Nyugat felé, eljutott az egyházi szervezetekig, a nemzetközi fórumokig" – idézte fel a lelkész.
Tőkés László nem zárta ki annak a lehetőségét, hogy az eseményeket a titkosszolgálatok is befolyásolták. Hozzátette, ő csak a román titkosszolgálat, a Securitate jelenlétét érzékelte, mely minden eszközt bevetett, csak hogy elhallgattassa. „A harcunk a miénk volt, és hogyha ebbe bele is szóltak titkosszolgálati tényezők, azok nem előidézői, hanem kedvező körülményt teremtő tényezői voltak a mi öntörvényű, spontán fellépésünknek" – fogalmazta meg. Hozzátette, a húszezer oldalnyi vele kapcsolatos román titkosszolgálati aktának az áttanulmányozása sem késztette olyasmire, hogy átértékelje a '89-es történetét. „Akiket harcostársnak hittem, de a dokumentumok szerint az ellenfél szolgálatában álltak, csak nehezítették a küzdelmünket, de nem akadályozhatták meg" – jelentette ki. Tőkés László a kommunista hatalmi struktúrák továbbélésével magyarázta, hogy a személye körül 1989-ben kialakult példátlan temesvári román-magyar összefogás után mára magyar nacionalistaként, a románok ellenségeként tekint rá a román társadalom nagyobbik része. A régi rendszer erőinek a ténykedését látja amögött is, hogy szociáldemokrata politikusok kezdeményezték az 1989-es szerepéért megítélt román állami kitüntetése megvonását. E kitüntetés megvonását javasolta az államfőnek a kitüntetettekből alakult becsületbíróság is. Hozzátette, minden bizonnyal Klaus Iohannis államelnöksége idején születik jogerős ítélet a becsületbírósági határozat ellen indított perében. „Klaus Iohannis államelnökségének a fokmérőjéül is szolgálhat, hogy mi történik ebben az ügyben. Ha Iohannis a becsületbíróság javaslata alapján megvonja a kitüntetést, egyértelmű, hogy tovább folytatódik az a felemás romániai átalakulás, amelynek az ország népe eddig inkább kárát, mint hasznát látta" – értékelte az MTI-nek adott interjúban Tőkés László. MTI
Erdély.ma

Megválaszolatlan kérdések, 25 év távlatában
„Felidézzük a múltat, éltetjük Temesvár szellemét”
A temesvári forradalom emlékhetének egyik fontos rendezvényét december 18-án a Regionális Üzletközpont Európa termében tartották, Anno mirabilis 1989 – Megválaszolatlan kérdések, 25 év távlatában címmel.
A rangos konferenciát Tőkés László egykori temesvári lelkipásztor nyitotta meg. A Rendszerváltoztatók a rendszerváltoztatásról című első részt Szilágyi Zsolt EMNP-alelnök vezette le, az előadók között volt többek között Pozsgai Imre volt államminiszter, Max Teleki, az Amerikai Magyar Koalíció elnöke, Deutsch Tamás EP-képviselő, Németh Zsolt parlamenti képviselő, az Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke, Filep Mária, a Páneurópai Pinknik szervezője, Kincses Előd ügyvéd, Balaton Zoltán, a 89-es Emlékbizottság tagja Győri Béla rádiós, a Vasárnapi Újság volt felelős szerkesztője, Borbély Imre politológus és más jeles személyiségek.
– Melyek a temesvári forradalom legfontosabb megválaszolatlan kérdései? – kérdeztük a rendezvény szünetében Tőkés László EP-képviselőtől.
–  Nem teremtődött meg azóta sem az objektív tudományos igényű kivizsgálás és kutatás lehetősége, nem tudjuk kideríteni hogy tulajdonképpen mi is zajlott Bukarestben. A titkosszolgálat továbbra is őrzi azokat az információkat, amelyek segíthetnének a valóság feltárásában. Csak találgatásokra támaszkodhatunk abban a tekintetben, hogy miképpen viszonyult az önmagát átmentő posztkommunista vezetőség forgatókönyve az öntörvényű, hiteles, eredeti temesvári népfelkeléshez. Nekem is megvan a véleményem erről, de csak a sötétben tapogatózunk.
– Mennyire visz közelebb bennünket a valóság feltárásához ez a temesvári konferencia?
– Ennek a konferenciának úgy gondolom inkább erkölcsi jelentősége van, azáltal, hogy felidézi a múltat, élteti Temesvár szellemét. Természetesen olyan hozadéka is van ennek a konferenciának, ennek az eseménysorozatnak, hogy új megvilágításba helyez egykori eseményeket vagy éppenséggel a holnapi könyvbemutatón látni fogjuk, hogy egészen új információk alapján járul hozzá a múlt megismeréséhez.
– Két államelnök is megtisztelte jelenlétével a temesvári 25. évfordulós megemlékezéseket. Hogyan értékeli Őn a nemrég megválasztott román elnök és a magyar köztársasági elnök temesvári jelenlétét?
– Nagyon biztatónak tartom, hogy Klaus Iohannis megválasztott államelnök még beiktatása előtt ellátogatott Temesvárra, szakítva azzal a bukaresti politikával, amelynek a main stream-je általában háttérbe szorította Temesvár szerepét a romániai forradalomban. Ebből a szempontból igazi erdélyi magatartást és objektivitást tanúsit Klaus Iohannis. A kommunizmus emlékmúzeumának a támogatásával pedig egy régi hiányt igyekszik pótolni. Kommunista-ellenességét is örömmel fogadhatjuk, hiszen Romániában az a baj, hogy a többszöri visszarendeződés nyomán 25 év után még mindig kormányon van egy utódkommunista kormány. Ideje volna követni a magyar példát, új fejezetet nyitni a romániai demokratikus átalakulásban, a rendszerváltozásban.
Nagyon örvendünk hogy Orbán Viktor miniszterelnök nyomán Áder János államelnök is ellátogatott Temesvárrra, és ezáltal jelképes módon Temesvárt ráhelyezte a magyar nemzetpolitika és a kommunizmusellenes küzdelem térképére. Tulajdonképpen azt fejezte ki – az én olvasatomban –, hogy Temesvár szerves részét képezi a magyar történelemnek, de ugyanakkor a magyarok és a románok a közös szabadságharcban találkoztak egymással, és ki is fejezte, hogy ez lehetne a jövendő útja is: nem a mostani különválás, hanem az újabbkori összefogás.
A temesvári konferencia délután a „25 év után – a múltból a jövőbe” témakörbe csoportosított előadásokkal folytatódott, neves bel- és külföldi előadókkal.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Tőkés a lyukas román zászlót is kitűzte Váradon
„A romániai szabadság szimbólumaként, a Ceauşescu-rezsim, a nemzeti kommunizmus felett 25 évvel ezelőtt aratatott diadalunk jelképeként emeljük magasba a lyukas román zászlót” – fogalmazott Tőkés László, amikor szombaton késő délután kitűzte a forradalmi lobogót nagyváradi irodája homlokzatára.
Az európai parlamenti képviselő, az általa vezetett Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által szervezett megemlékezésen hozzátette: most attól a ponttól kellene újraindulni, ahonnan 25 évvel ezelőtt tettük.
Emlékeztetett, hogy idén ősszel rendre kitűzte a székely, az uniós, valamint a forradalmi magyar zászlót, hogy a most elhelyezett lyukas román lobogóval kiegészüljön, és teljessé váljon az értékrend. Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke hozzátette, a forradalmi zászló nem csupán a szabadság szimbóluma, a szolidaritás és az áldozat jelképe is egyben.
Azt, hogy a zászló meddig loboghat majd a belvárosi ingatlanon, még nem tudni. Tőkés megfogalmazása szerint addig, amíg a hatóságok engedik. Rámutatott ugyanis, hogy bár írásos felszólítást még nem kapott, a sajtón keresztül „barátságtalan üzenetet” címzett neki Claudiu Pop, Bihar megye prefektusa, aki arra kérte: a hivatalos trikolórt tűzze ki.
„A romániai szabadság zászlajának tiltásával kifejezte becsmérlő és negatív érzéseit azon ideálokkal szemben, amelyekért 25 évvel ezelőtt küzdöttünk” – szögezte le Tőkés László, aki ezt követően a közel ötvenfős hallgatóság gyűrűjében átvonult a Partiumi Keresztény Egyetem dísztermébe, ahol Győri Béla újságíró és Hermán M. János református lelkész, egyetemi tanár társaságában, egy kerekasztal-beszélgetésen elevenítették fel a 25 évvel ezelőtti rendszerváltás eseményeit és azok külföldi visszhangját.
Török Sándor, az EMNT Bihar megyei vezetője az esemény moderátoraként emlékeztetett, hogy a népfelkelés szikrája Tőkés volt. „Azokban az időkben ő volt, aki kimondta helyettünk azt, amit mi csak zárt ajtók mögött mertünk gondolni. Ő volt és maradt a magyarság immunerősítője. Azóta sem változott, ami hatalmas dolog ebben a köpönyegforgató világban” – fogalmazott. Hozzátette, mindazok, akik lekicsinyíteni próbálják a volt királyhágómelléki református püspök szerepvállalását, ellopták a forradalmat, holott a temesvári lelkész híre még Ceaşescuhoz is eljutott.
Győri Béla, a Kossuth Rádió Vasárnapi újság című műsorának főszerkesztője „hátborzongatónak” nevezte azokat a napokat, amikor Tőkés László révén megismerte a romániai kommunista rezsim tetteit. Elmesélte, hogy a ’89-ben, három részben nyilvánosságra hozott interjút egy külföldi diák közvetítésével sikerült rögzíteniük úgy, hogy a válaszokat Tőkés a parókia alagsorában mondta rá egy kazettára.
A Szekuritáté elől 1983-ban Hollandiába menekült Hermán János szerint ez az interjú tette fontossá a magyar rádió szerepét, de a maguk módján ők is igyekeztek információkkal, címekkel, kapcsolatokkal ellátni a külföldi sajtót, köztük a Szabad Európa Rádió és a BBC munkatársait. Merthogy ott Hollandiában is tudták: „Tőkés az életével játszik”. „Hálaadással tölt el, hogy ha indirekt módon is, de tettünk valamit. Elértük, hogy tudják, valahol számon tartják őket” – magyarázta a lelkész.
Tőkés László szerint az akkori események sikerében Isten után a nyilvánosságnak volt a legnagyobb szerepe. „Merem állítani, hogy ha a Vasárnapi újság és a Magyar Televízió Panoráma című műsora nem áll mellénk, csökkent volna az esélyünk. Mai szóval élve, azt mondhatni, hogy ők voltak a temesvári forradalom médiatámogatói” – mutatott rá.
Emlékeztetett, hogy az akkori rezsim a lehallgatásokból, titkolózásokból élt, arra volt specializálódva. Ő viszont elébe ment ennek, őt nem kellett lehallgatni, mert mindent nyíltan kimondott. „A szekusoknak ezzel szemben nem volt ellenszere. Hétről hétre részletesen beszámoltam arról, ami épp történt, és ez felébresztette az emberek igazságérzetét, felbátorította őket, vitték a hírt tovább mindenfelé” – emlékeztetett.
Ehhez társult a külső nyilvánosság olyan körülmények között, amikor egy-egy hír, fotó vagy üzenet külföldre juttatása kalandos és egyben veszélyes volt. „Ma már nem tűnik nagy dolognak, de abban az időben a hiteles tájékoztatásnak életmentő szerepe volt” – mutatott rá Tőkés. Úgy vélte, izgalmas, ahogy fokozatosan „egy háló” alakult ki a Kárpát-medencében és Európában.
„A falurombolás verte ki a biztosítékot, ez váltotta ki az ellenállást. Bámulatos volt a temesvári egyházmegye kiállása. Sajnálatos ugyanakkor, hogy a lelkészi kar hallgatott” – mutatott rá, besúgóinak nevét sorolva. – Ma is érezhető a mérgezettség a Királyhágómelléki Református Egyházkerületben. Ha akkor igazat mondtunk, amikor nem volt szabad, akkor most miért hallgatnánk? Azért fontos emlékeznünk, hogy emlékeztessünk honnan indultunk, és hova tartunk, hogy ne essünk vissza. Ne felejtsük, merre érdemes tartani.”
Tőkés úgy vélte, ideológiai szinten megvolt a rendszerváltás, de a második lépés a nemzetpolitikai rendszerváltás kell legyen, ugyanakkor az egyházi rendszerváltás sem zajlott még le, hiszen még mindig vannak kollaboránsok.
A nagyváradi megemlékezés a Temesvárról Európába című kiállítás megnyitójával és Székelyhidi Ágoston Végítélet című színielőadásával zárult. Vasárnap már a Szilágy megyei Menyőben, a Tőkés család száműzetésének helyszínén fejeződött be az EMNT által szervezett emlékhét.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Székelyhon.ro

Menyőből az angyal
„Temesvári ellenállásom kulcsa a gyülekezet és a presbitérium egységes kiállásában kereshető. A gyülekezet magatartása kulcsfontosságú volt” – Beszélgetés Tőkés Lászlóval, az 1989-es rendszerváltó események kirobbantójával.
– Az 1989-es romániai forradalmat megelőző temesvári szimpátiatüntetés egyik emlékezetes fényképén Tőkés László a parókia ablakából az utcán összegyűlt tömeghez beszél. Emlékszik még, mint mondott az embereknek?
– Óránként szóltam a tömeghez, igei beszédeket tartottam. Az volt az utca kívánsága, hogy időről időre jelenjek meg az ablakban, hogy lássák, jól vagyok, minden rendben. A december 15-ére meghirdetett kilakoltatás hírére már a reggeli órákban érkeztek a gyülekezet tagjai, rövidesen akkora tömeg gyűlt össze a templom előtt, hogy az egész városban futótűzként terjedt a hír: valami történik.
A kilakoltatásra érkező civil és egyenruhás rendőrök tanácstalanok voltak, mert ekkora tömegre nem számítottak. Az elzárt épületből nem jöhettem ki, viszont az ablakon át, a rendőrök feje fölött beszéltem az amerikai nagykövetség másodtitkárával, Denis Currierrel: angolul tájékoztattam a helyzetünkről, mire a rendőrök és a Szekuritáté emberei azonnal elvitték őt a helyszínről, és kiutasították a városból. Ez a pillanat dühítette fel az embereket, és a tömeg elkergette a rendőröket, akik akkor még meglepő engedékenységgel távoztak. A szimpátiamegmozdulás aztán hamarosan rendszer- és Ceauşescu-ellenes tüntetéssé változott.
– A két hónapos teljes bezártság és ostromállapot után a rendőrök távozásával felcsillant némi remény?
– Pénteken este a város polgármestere személyesen is eljött a parókia elé, és az utca kérésére megválasztott bizottsággal egyeztetett követeléseinkről. Azt kértük, hagyják abba a zaklatásunkat, ne kelljen elhagynunk Temesvárt, cseréljék ki az előző napokban betört ablaküvegeket. Másnap reggel valóban eljöttek a városháza munkásai, és az ablakszemeket kicserélték. Kéréseinkre ez volt az egyetlen kézzelfogható válasz.
A másnap is folytatódó szimpátiatüntetésen viszont egyre több gyanús arc jelent meg, akik hátulról tüzelték a tömeget. Valószínűleg a Szekuritáté emberei voltak, akik arra próbálták rávenni a tüntetőket, hogy hatoljanak be a parókiára és a templomba, merthogy benn vannak a szekuritátés ügynökök. Az ördögi terv az lehetett, hogy a békésen tüntető tömeg erőszakos behatolásával alkalmat találjanak a közbelépésre, oszlatásra és letartóztatásokra. Bentről több presbiter is elbarikádozta az ajtót: az összecsődült tömeg nem akart hinni nekem, hogy az épületben nincs egyetlen szekus tiszt sem. Azon csodálkoztak, miért vagyok annyira nyugodt.
– Valóban nyugodt volt?
– Drámai pillanatok voltak, de sikerült megőriznem a lélekjelenlétem. Hosszú hónapokon át tartó kihallgatásokkal, hatósági zaklatásokkal a hátunk mögött már hozzászoktunk a helyzetünkhöz. Tudtam, hogy a temesvári kilakoltatásomat kimondó végleges bírósági döntés ellen nincs apelláta, így elfogadtam: jöjjön, aminek jönnie kell!
Minden alkalommal megpróbáltam hazaküldeni az egybegyűlteket: nem akartam annak a felelősségét vállalni, hogy miattam tartóztassanak le embereket. A gyülekezet tagjait sem ellenállásra buzdítva hívtam az istentiszteletre, hogy szemtanúként vegyenek részt a kilakoltatásunkon, mindössze azt akartam, hogy némán tüntetve lássák, mire képes a kommunista hatalom.
– A parókiához közeli főúton egy villamos megállításával elkezdődő rendszerellenes tüntetés a parókia előli békés szimpátiatüntetésből indult. Nem érezte szükségét, hogy ön is csatlakozzon a tüntetőkhöz?
– Sokan szerették volna, hogy álljak a tömeg élére, és együtt vonuljunk a városháza és a pártbizottság elé. Én viszont épp a több hónapos meghurcolásunk okán láttam azt, hogy az államhatalmi szervek mindenért a magyarokat teszik felelőssé, ezért nem akartam megadni nekik az elégtételt, hogy magyar ember álljon a menet élére. A templomot kellett védenünk, az volt a mi menedékünk.
A kitartó gyülekezet
– 1986-ban került Temesvárra segédlelkésznek Peuker Leó pap mellé. Jött a falurombolás elleni aradi tiltakozás 1988 őszén és tucatnyi egyházi rendezvény, amelyek révén szálka lett a rendszer szemében. Mi adta ehhez a hátteret?
– Temesvári ellenállásom kulcsa a gyülekezet és a presbitérium egységes kiállásában kereshető. A gyülekezet magatartása kulcsfontosságú volt. Amikor Papp László nagyváradi püspök 1989. április elsején tudomásomra hozta, hogy áthelyez Szilágymenyőbe, nem azért nem akartam a Szilágyságba menni, mintha nem szerettem volna menyői pap lenni, hanem a püspök törvénytelen és önkényes döntését nem tudtam elfogadni. Peuker Leó halála után maga a püspök ígérte meg, hogy nem gördít akadályokat a gyülekezet általi megválasztásom elé, ezzel szemben a Szekuritáté bábjaként mindent elkövetett eltávolításomért.
A gyülekezet közben több száz aláírást gyűjtött az érdekemben, a hívek engem akartak lelkésszé választani. Peuker Leó halálával lezárult egy békepapéra az egyházközség életében. Az 1986-os 30-40 fős templomlátogatottság hamarosan megsokszorozódott. A következő években már ötször több fiatal konfirmált, összegyűjtöttük az elkallódott gyülekezeti tagokat, egymást érték az egyházi rendezvények, pezsgett a gyülekezeti élet. Miközben elődöm kifüggesztette Ceauşescu képét az egyházi irodában.
– A presbitérium tagjai hogyan tűrték elődje megalkuvását?
– Valóban érdekes jelenség ez. Ha az emberek tisztán látnak, azonosulni tudnak egy üggyel és céltudatosak, nehéz őket eltántorítani. A 36 tagú presbitérium hamar megtapasztalta, hogy létezhet igazi gyülekezeti élet is, nemcsak az, amihez ők addig hozzászoktak. Látták, hogy vasárnapról vasárnapra kétszer annyi ember jön el a templomba, mint ahány ülőhely van.
Ez a hatalmas újdonság meggyőzte őket arról, hogy érdemes erős csapatba kovácsolódni. A gyülekezeti élet fellendülésével a presbitérium mintha kicserélődött volna. Amikor tudomást szereztek a falurombolás elleni tiltakozásról vagy 1988-ban, a reformáció ünnepén bemutatott Dsida-előadás után kirobbant szekuritátés hercehurcáról, egy emberként álltak mögém.
– Mire számított? Hitt valamiféle változásban Romániában?
– Azt nem hittük, hogy a Ceauşescu-rendszer megbuktatható. Igaz, hogy abban az időben már zajlottak a rendszerváltó folyamatok szerte Európában. Amikor az osztrák–magyar határon megszervezett páneurópai piknikre hívtak, csak üzenetet tudtam küldeni, mert kiutazási engedélyt nem kaptam.
Sütő Andrást idézve írtam: maradunk, másként nem tehetünk. A falurombolási terv elleni egyházmegyei kezdeményezés után ugyanis már nem volt visszaút, csak előre lehetett menekülni. Később derült ki, hogy 18 egyházmegyében nyomozott velem kapcsolatban a Szekuritáté: minden olyan szál érdekelte őket, ami a Tőkés családdal kapcsolatba hozható. Ebben a helyzetben számomra létfontosságúvá vált a gyülekezet támogatása, nélküle elveszett ember lettem volna. A Szekuritáté módszerei
– A gyülekezet hogyan védhette volna meg, ha a Szekuritáté likvidálni akarja?
– Isten után, akinek a gondviselésében bíztam, és igéjét hirdettem, a nyilvánosságban bíztam leginkább. Arra törekedtem, hogy minden igehirdetésemmel kitartásra biztassam az embereket. Ne féljetek, ne csüggedjetek, ne aggodalmaskodjatok; Istennek kell inkább engedni, mint az embereknek; a szeretet elűzi a félelmet – ezekkel az alapigékkel bátorítottam a híveket. Rájöttem, hogy a nyilvánosság a legjobb önvédelem.
Az istentisztelet utáni hirdetések műfaja egyféle fórummá nőtte ki magát. Hétről hétre minden vasárnap elmondtam a híveknek, hogy mi történt velem, illetve azokkal a presbiterekkel, akiket zaklatott, megkeresett, behivatott a Szekuritáté. Minden fenyegetés, püspöki átirat, névtelen levél nyilvánosságot kapott a templomban: a hiteles információ politikai erőteret jelentett a gyülekezetben. Persze, nagy volt a Szekuritáté döbbenete, amikor rájöttek, hogy egy elhallgatásra és titoktartásra szakosodott rendszerben épp a szószékről sikerül megbontania egy református lelkésznek a hallgatás falát.
A később feltárt szekuritátés iratcsomókból kiviláglik a szekus tisztek dühe és zavarodottsága, hiszen minden velem kapcsolatos titkuk nyilvánosságra került. De a nagyobb nyilvánosságnak is óriási szerepe volt. Két fontos „médiatámogatóm” akadt 1989 nyarától: a Chrudinák Alajos vezette Panoráma műsor a Magyar Televízióban és a Győri Béla által irányított Reggeli újság a Magyar Rádióban. A hatóságokat a nagy sajtónyilvánosság tartotta sakkban.
– Egyik kedvenc presbitere, Újvárossy Ernő gyanús körülmények között bekövetkezett 1988. szeptemberi halála azonban figyelmeztetés volt: a Szekuritáténak más eszközei is vannak. Ez nem rémisztette meg a gyülekezetet és a presbitériumot?
– Újvárossy Ernő halála megdöbbentette a gyülekezetet. A temesvári Vadász-erdőben találták meg holttestét. A Szekuritáté őt is többször behívatta, vallatta, mert mindig tagja volt annak a küldöttségnek, amelyik hol a püspöknél, hol a vallásügyi államtitkárnál, hol a helyi városvezetőségnél és a pártbizottságnál járt az érdekemben, meghiúsítandó az áthelyezésemet Szilágymenyőbe. Építészmesterként ő vezette az egyházi épületünk alagsorában az új gyülekezeti terem kialakítását, illetve a templom bővítését egy új karzattal.
A püspök feljelentésére mindenféle ellenőrzéssel viaskodtunk, mindenért büntettek, Újvárossyt pedig kiemelten is figyelték. Zárt koporsóban adták át a családjának a temetés előtt, nem nézhette meg senki a hozzátartozók közül a holttestet. A hivatalos verzió szerint mérget vett be, azaz öngyilkosságot követett el. A család nem mert kérni hivatalos vizsgálatot, erre nem is lett volna lehetőség. Nagy valószínűség szerint megkínozták, annak következtében halt meg. Temetése hatalmas néma, rendszerellenes tiltakozás volt 1989 őszén.
– Újvárossy esete mennyire volt figyelmeztetés, hogy mindez Tőkés Lászlóval és a többi presbiterrel is megeshet?
– Egyértelműen figyelmeztetés volt. Ez késztetett arra, hogy szűkebb körben minden lépésemet egyeztessem. Az utolsó két-három hónapban a parókiát csak temetések alkalmával hagytam el. A titkosszolgálat emberei mindenhová követtek, mindenhol ott voltak. A temetések ideje alatt, rendszeresen kivágták az engem szállító presbiter személyautójának gumiabroncsát. Az utolsó két-három temetésre csak taxival mertünk elmenni. Decemberig a családtagjaim – szüleim, testvéreim – felváltva velünk voltak. Kívülről a parókiát éjjel-nappal őrizte a rendőrség és a Szekuritáté: decemberben az istentiszteleteket kivéve már alig lehetett ki-be járni.
Ezt megelőzően, novemberben még megpróbálkoztak egy gyilkossági vagy megfélemlítési kísérlettel. Az este 6 órai kapuzárás után négy maszkos, késekkel felszerelkezett férfi hatolt be az épületbe. Bizonyára ők lepődtek meg a leginkább, amikor kiderült, hogy rajtunk kívül a házban tartózkodott egy házaspár is. A várandós feleségem a hároméves kisfiunkkal hátramenekült, engem meg a földre tiportak, késsel megsebesítettek.
A házaspár jelenléte azonban teljesen elbizonytalanította őket, tanúkra nem számítottak. Amikor elmenekültek, és a szomszédokhoz rohantam, hogy tárcsázzam a rendőrséget – nekünk akkor már hónapok óta nem működött a telefonunk –, kiderült, senki nincs otthon. A Szekuritáté ilyen-olyan indokkal arra az estére mindenkit eltávolított otthonából, az utca teljes sötétségbe borult, áramszünet volt. Feljelentésünkre azt a választ kaptam, hogy a támadást magunk terveltük ki magunk ellen, hogy felhívjuk a világ figyelmét.
– Rokonai, barátai – akik mindvégig ön mellett álltak – hogyan jutottak be a parókiára?
– Decemberben már nagyon nehezen vagy sehogy. Édesapámat például hazaküldték a temesvári vasútállomásról az unokájával: azt mondták neki, az általa megadott címen nem lakik Tőkés László nevű egyén. Hiába bizonygatta az ellenkezőjét, felültették az első visszainduló vonatra, egy milicista kísérte őket haza. Később mégis fel tudott keresni, mert személygépkocsiban csempészték át Kolozsvárról Temesvárig rémregénybe illő körülmények között. A temesvári barátokkal december 10-én a szomszédban megtartott Judit-napon találkoztunk utoljára a rendszerváltás előtt. Akkor, a vasárnapi istentiszteleten jelentettem be a bírósági végzés nyomán kézhez kapott kitelepítési parancsot is.
Temesvárról Szilágymenyőbe
– Ez volt tehát a vég kezdete...
– Tele voltunk félelemmel, de el voltunk készülve mindenre. Akkor már nem volt tűzifánk, nem vásárolhattunk semmit. Úgy ettünk, hogy vasárnapról vasárnapra a hívek elárasztották az úrasztalát csomagokkal. A templomajtó előtt mindenkit igazoltattak, és akit beengedtek istentiszteletre, felírták a nevét. A kilakoltatást azonban elkerülni már nem lehetett. A 15–16-án lezajlott szimpátiatüntetés utáni este úgy készültünk a vasárnapi istentiszteletre, hogy bármi megtörténhet.
És vasárnap hajnalban meg is történt: nagy csapat rendőr és civil ruhás szekus tört be a házba, amelyet hét presbiter – köztük Gazda Árpád – őrzött egész éjszaka. Itt már nem volt mit tenni. A presbitereket a milíciára hurcolták, engem a feleségemmel együtt külön-külön kihallgatásra vittek. Pirkadat előtt úgy dobáltak be mindent egy konténerbe, hogy a kamra tartalma a székekkel és a táskarádióval együtt került a közös kupacba. Nem tudtuk, hova visznek: börtönbe vagy kivégzésre? Két Daciába pakoltak be rendőrök közé, a hátsó ülésre. A megyehatárokon új rendőri kíséret vett át, így érkeztünk meg délután kettőkor Szilágymenyőbe. A feleségem nem vehette be a gyógyszereit, én véresen, házipapucsban utaztam.
– Jutott-e bármilyen információhoz, hogy mi történik az országban?
– Az első híreket a táskarádióból hallottuk valamikor késő este, miután a szobában, a kupacba pakolt holmik között nyugovóra tértünk. Senki nem szólhatott hozzánk, a megrémült falubelieknek nem engedték meg, hogy a közelünkbe lépjenek. Másnap reggel a községközpontban, Szilágyszegen kezdődött a kihallgatás. A visszatérő motívum az volt: nyilatkozzam a román televíziónak arról, hogy külföldi kém vagyok, következésképpen az ellenállásomat is külföldről finanszírozzák és szervezik.
Feltételezésem szerint csak azért nem vertek meg, hogy ha mégis elkészülne a tévéfelvétel, ne látszanak rajtam a verés nyomai. Így ment ez napokon át: reggeltől estig külön-külön vallattak Szilágyszegen a feleségemet és engem. A menyői parókiát közben körbevették reflektorokkal, hogy éjjel se tudjunk megszökni. A faluban mindenki meg volt rémülve, a határban egyenruhások járőröztek, nehogy valaki a közelembe férkőzhessen.
– Vallott bármit is?
– Nem azt, amit ők szerettek volna, mert december 20-án elfogyott a szekuritátés tisztek türelme. Aznap este Ceauşescu beszédet mondott a tévében. A feleségemet egy szekus kísérte haza a paplakra, ott kellett az ő társaságában végighallgatnia a huligánokról és az engedetlen papról szóló elnöki állásfoglalást. A községházán ezt nekünk is meg kellett hallgatnunk vigyázzállásban: a rendőrök mindenkit ide gyűjtöttek össze, aki élt és mozgott a helyi milícián és a polgármesteri hivatalban.
Utána a szekusok levittek egy terembe, és elmondták: többé ne nézzem őket hülyéknek, mert vége az addig tanúsított megértésüknek, más módszereik is vannak, amivel beismerésre bírhatnak. Mondjam el, hogy a CIA, a KGB vagy a magyar titkosszolgálat ügynöke vagyok-e. Tudtam, hogy kínzás következik. Soha életemben nem éreztem olyan félelmet, mint akkor este. Késő este mégis visszavittek Szilágymenyőbe, másnap meg kezdődött minden elölről.
– Semmi jelét nem érezte a változásnak?
– December 21-e, csütörtök estig nem mer­tem arra gondolni, hogy megdőlhet a Ceauşescu-rendszer. A kihallgatás azonban mégis vontatottabban haladt: a rendőrök mintha elbizonytalanodtak volna. Délután érdekes fejlemény történt: elém tettek egy papírlapot, és nyilatkozatot diktáltak: elismerem, hogy nem történt velem törvénytelenség, civilizáltan és jól bántak velem. Hirtelen annyira kedvesek és jók lettek hozzám, hogy nem tudtam, mire vélni a hangulatváltást.
– Vajon ekkor állhatott át az állambiztonság a felkelők oldalára, azaz ezzel vette kezdetét az új hatalom megkaparintása?
– A háttérben nyilván történt valami elmozdulás, hiszen az engem vallató Szekuritáté folyamatosan kapott híreket telefonon. Akkor már számítottak arra az eshetőségre is, hogy bukik a rendszer, és igazolniuk kell majd magukat. Az igazi tragikomédia az volt, hogy a községi rendőr felesége főzött egy finom vacsorát, engem is odaültettek a közös asztalhoz, mintha korábban mi sem történt volna. Disznóflekken, csirkehús és szalmakrumpli volt a menü, a tisztek meg úgy társalogtak velem, mintha régóta ismernénk egymást, és én itt vendégeskednék. Másnap reggel már nem jöttek értünk.
– Hogyan élte meg a szabadulás pillanatát?
– Pénteken egész délelőtt a parókián voltunk. Két falubelinek megengedték, hogy hozzon ételt. Vártunk tanácstalanul, mígnem dél körül bekanyarodott a ház elé egy nagy fekete Volga. Csak annyit sejtettünk, hogy ez valami nagyon rosszat jelent. Meglepetésünkre a feleségem nagybátyja, Márton Rudolf désaknai bányamérnök és apósom állított be hozzánk. A régi, kiszuperált Volgát egy liciten vásárolták. Õk voltak az első vendégeink, akiket a falu határában átengedtek a sorompón.
Miközben ölelgettük egymást, és szólt a harang, hallottuk a rádióban, hogy Ceauşescu menekül. Kis sarkítással azt mondhatom, szerda volt az életem mélypontja, csütörtök pedig életem legboldogabb pillanata. Félórán belül megindult a falu, a vidék. Mindenhonnan jöttek az emberek. A szabadság kézzelfogható megtestesülése volt ez, ami többnapos zarándoklattá terebélyesedett. Karácsonyig népgyűlésszerű, szabadtéri istentiszteletek követték egymást. A szabadulás a karácsonyba torkollt. Ottlétünk vezérmotívumává vált a Menyőből az angyal!
Makkay József
Krónika (Kolozsvár)

Angyaljárás Menyőben (Emlékező beszélgetés Tőkés Lászlóval a 27 évvel ezelőtti Temesvár forradalmi napjairól)
Huszonhét évvel ezelőtt félelmek és elszántság között vergődött a temesvári református gyülekezet: hogyan akadályozza meg a gyorsan népszerűvé vált ifjú lelkész eltávolítását. Emlékezés Tőkés Lászlóval az 1989-es rendszerváltó események előéletére.
– Segédlelkészként került 1986-ban Temesvárra, a falurombolás elleni 1988-as aradi tiltakozással, rendbontó egyházi rendezvényekkel „melegített” egy évvel későbbi forradalmár fellépésére. Tudatosan alakította magában a „lámpás” identitást?
– Nem sokkal az odaérkezésemet követően Pauker Leó lelkész elődöm – akinek irodájában Ceauşescu képe díszelgett – halálával lezárult egy békepap-éra az egyházközség életében. Az addig harminc főt alig meghaladó templomlátogatottság hamarosan megsokszorozódott, egyre több fiatal konfirmált, megkerestük az „elkallódott” gyülekezeti tagokat, pezsgett a gyülekezeti élet. Bár az elődöm halála után Papp László nagyváradi püspök megígérte, hogy nem ellenzi a megválasztásomat, a Securitate bábjaként mindent megtett az eltávolításom érdekében. A gyülekezet és a presbitérium egységes kiállása jelentette temesvári ellenállásom kulcsát. Az 1989. április elsejei püspöki döntés ellen – amely a Szilágymenyőbe való áthelyezésemről szólt – nem azért tiltakoztam, mert nem szerettem volna menyői pap lenni, egyszerűen nem tudtam elfogadni a püspök törvénytelen és önkényes döntését.
– Nem kellett szembesülnie a gyülekezeti tagok félelmének falával? – A presbitérium hamar megtapasztalta és elhitte, hogy a kommunizmus körülményei között is létezhet igazi gyülekezeti élet. Vasárnapról vasárnapra kétszer annyian jelentek meg a templomban, mint ahány ülőhely volt, egyre többen győződtek meg afelől, hogy érdemes erős csapatba kovácsolódni. Amikor a gyülekezet tudomást szerzett a falurombolás elleni tiltakozásról, majd az 1988-as reformáció ünnepén bemutatott Dsida-előadás után kirobbant szekus hercehurcáról, egy emberként álltak mögém. Számomra is döbbenetes tapasztalat volt: ha az emberek tisztán látnak, céltudatosak és azonosulni tudnak egy üggyel, nehéz őket eltántorítani. – Újvárossy Ernő presbiter 1989. szeptemberi halála sem ingatta meg a gyülekezet elszántságát?  – Mindenkit megdöbbentett az eset, a temetés hatalmas néma rendszerellenes tiltakozás volt. A holttestet a temesvári Vadász-erdőben találták meg, előzetesen Ernőt is többször behívatta a Securitate, mivel tagja volt a hol a püspökségnél, hol a vallásügyi államtitkárnál, hol a városvezetőségnél és pártbizottságnál érdekemben fellépő küldöttségnek. Testét zárt koporsóban adták át a családnak, a hozzátartozók sem nézhették meg. A hivatalos változat szerint mérget vett be, azonban nagy valószínűséggel megkínozták, azt követően lett öngyilkos. – A gyülekezet mégis csak jövőt félő, gyarló emberekből állt. Hogyan próbálta tartani a lelket bennük és önmagában?
– A nyilvánosságban bíztam leginkább Isten után, akinek a gondviselésében hittem és igéjét hirdettem. Ne féljetek, ne csüggedjetek, ne aggodalmaskodjatok; Istennek kell inkább engedni, mint az embereknek; a szeretet elűzi a félelmet – ezekkel az alapigékkel bátorítottam a híveket. Rájöttem, hogy a nyilvánosság a legjobb önvédelem. Az istentisztelet utáni hirdetések műfaját egyféle fórummá változtattam, minden vasárnap elmondtam a híveknek, mi történt velem, illetve azokkal a presbiterekkel, akiket zaklatott, megkeresett, behívatott a Securitate. Minden fenyegetés, püspöki átirat, névtelen levél a templomi nyilvánosság elé került, a szekusok meg csak kapkodtak a levegő után, amikor rádöbbentek, hogy egy elhallgatásra és titoktartásra épülő rendszerben egy református lelkész a szószékről bontja meg a hallgatás falát. Az azóta nyilvánosságra került iratcsomók egyértelműen jelzik a szekus tisztek dühét és zavarodottságát. Óriási szerepe volt a két „médiatámogatómnak” is: 1989 nyarától a Magyar Televízióban Chrudinák Alajos Panoráma című műsora, a Magyar Rádióban pedig a Győri Béla által vezetett Reggeli Újság széles nyilvánossága tartotta sakkban a hatóságokat.
– Rokonai, barátai végig Ön mellett álltak. De hogyan jutottak be a parókiára az „ostromzár” körülményei között?
– Decemberben már nagyon nehezen vagy sehogy. Néhai édesapámat például a temesvári vasútállomásról azzal küldték haza, hogy az általa megadott címen nem lakik Tőkés László nevű egyén. Hiába bizonygatta az ellenkezőjét, az első visszainduló vonattal egy milicista kísérte haza Kolozsvárra. Egyszer krimibe illő viszontagságok között, személygépkocsiban Kolozsvárról Temesvárra átcsempészve mégis eljutott hozzám, a temesvári barátokkal december 10-én tartott Judit napon találkoztunk utoljára a rendszerváltás előtt. Akkor, a vasárnapi istentiszteleten jelentettem be a bírósági végzés nyomán kézhez kapott kitelepítési parancsot is. Az utolsó két-három hónapban a parókiát csak temetések alkalmával hagytam el. A titkosszolgálat emberei mindenhová követtek, mindenhol ott voltak. A temetések ideje alatt rendszeresen kivágták az engem szállító presbiter autójának gumiját, a végén már csak taxival mertünk menni. A parókiát éjjel-nappal őrizte a rendőrség és a Securitate, decemberben az istentiszteleteket kivéve már alig lehetett ki-bejárni. – Az 1989. december 16-i temesvári szimpátiatüntetésen készült egyik legendás fényképen az utcán összegyűlt tömeghez beszél a parókia ablakából. Emlékszik még, mint mondott? – Miután az volt az utca kívánsága, hogy időről időre jelenjek meg az ablakban, hadd lássák, jól vagyok-e, óránként szóltam a tömeghez, igei beszédeket tartottam. A december 15-re meghirdetett kilakoltatás hírére már a reggeli órákban érkeztek a gyülekezet tagjai, rövidesen nagy tömeg gyűlt össze, a városban pedig futótűzként terjedt el a hír, hogy a református templom előtt történik valami. A kilakoltatásra érkező civil és egyenruhás rendőrök tanácstalanok voltak, nem számítottak ekkora tömegre. Nem jöhettem ki, de az ablakon át, a rendőrök feje fölött angolul tájékoztattam a helyzetünkről az amerikai nagykövetség másodtitkárát, Denis Curriert. A hatalom emberei sürgősen el is vitték onnan, és kiutasították a városból. Ez dühítette fel az embereket, akik elkergették a rendőröket, a szimpátiamegmozdulás pedig hamarosan rendszer- és Ceaușescu-ellenes tüntetésbe fordult. – A rendőrök távozása reménnyel töltötte el az embereket, vagy inkább megtorlásra számítottak? – Előző este a polgármester eljött a parókia elé, és az utcán lévők kérésére megválasztott bizottsággal egyeztetett követeléseinkről. Azt kértük, hagyják abba a zaklatásunkat, ne kelljen elhagynunk Temesvárt, cseréljék ki az előző napokban betört ablaküvegeket. Másnap reggel valóban eljöttek a városháza munkásai, és kicserélték az ablakszemeket. Egyre több gyanús arc – valószínűleg a Securitate emberei – jelent meg azonban, ők tüzelték a tömeget. Arra is megpróbálták rávenni a tüntetőket, hogy hatoljanak be a parókiára és a templomba, mert odabenn szekus ügynökök vannak. Valószínű arra utaztak, hogy a békés tömeg behatolásával alkalmat találjanak a közbelépésre, oszlatásra és letartóztatásokra.
– Állítólag végig elképesztő nyugodtságot sugárzott. Vagy csak jól álcázta az idegességét?
– A drámai pillanatok ellenére valóban sikerült megőriznem a lélekjelenlétemet. A hatósági zaklatások részben hozzászoktattak a helyzethez, de azt is tudtam, hogy a kilakoltatásom ellen nincs apelláta, jöjjön hát, aminek jönnie kell. Többször is megpróbáltam hazaküldeni az egybegyűlteket, nem szerettem volna, ha miattam tartóztatnak le bárkit is. A gyülekezet tagjait sem buzdítottam ellenállásra az istentiszteleten, mindössze azt akartam, hogy lássák, mire képes a kommunista hatalom. – Arra is „képesnek” tartotta, hogy megbukjon egy református lelkész melletti szimpátiatüntetés nyomán? – Nem hittük, hogy a Ceauşescu-rendszer megbuktatható, bár akkor már szerte Európában zajlottak a rendszerváltó folyamatok. A fejleményekről már elhurcolásunk után, Szilágymenyőn értesültünk a rádióból. A községközpontban, Szilágyszegen zajlott a kihallgatás, amelyen visszatérő motívum volt: ismerjem el a román televízió adásában, hogy külföldi kém vagyok, az ellenállásomat is külföldről finanszírozzák és szervezik. Azt hiszem, csak azért nem vertek meg, hogy az esetleges tévéfelvételen ne látsszanak az ütések nyomai. A parókiát körbevették reflektorokkal, hogy éjjel se tudjunk megszökni. A falu határában egyenruhások járőröztek, nehogy valaki a közelembe férkőzhessen. December 20-án fogyott el a szekus tisztek türelme, aznap este mondta el Ceauşescu a temesvári huligánokat elítélő beszédét, amelyet a községházán nekünk vigyázzállásban kellett meghallgatnunk. Utána a szekusok egyértelműsítették: ne nézzem őket hülyének, vége a megértésüknek, más módszereik is vannak, mondjam el, hogy a CIA, a KGB vagy a magyar titkosszolgálat ügynöke vagyok-e. Soha életemben nem éreztem olyan félelmet, mint akkor.
– Mikor vált érezhetővé a december 21-i bukaresti történések hatása?
– Aznap estig gondolni sem mertem arra, hogy megdőlhet a Ceaușescu-rendszer. A kihallgatás viszont egyre vontatottabban haladt, délután pedig elém tettek egy papírlapot, és nyilatkozatot diktáltak: elismerem, hogy nem követtek el törvénytelenséget, civilizáltan, jól bántak velem. Nyilván valami történt a kulisszák mögött, a kihallgatóim akkor már számítottak a rendszer bukásának eshetőségére is, igazolniuk kell magukat. Tragikomikus volt, ahogy a községi rendőr felesége által főzött vacsorához engem is odaültettek, mintha mi sem történt volna. Másnap reggel már nem jöttek értünk, dél körül pedig bekanyarodott a ház elé egy nagy fekete Volga. Rosszat sejtetett, de meglepetésünkre a feleségem nagybátyja, Márton Rudolf és apósom állított be. Miközben ölelgettük egymást, és szólt a harang, hallottuk a rádióban, hogy Ceauşescu menekül. A szerdai mélypont után pénteken életem legboldogabb pillanatát élhettem meg. Fél órán belül megindult a falu, a vidék, jöttek az emberek, a szabadság érzése többnapos zarándoklatot váltott ki. Karácsonyig népgyűlésszerű, szabadtéri istentiszteletek követték egymást, a szabadulás a karácsonyba torkollot. Menyőből megérkezett az angyal!
Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy)