Magyar Kulturális Napok Nagyenyeden
Nagyenyedi Magyar Kulturális Napokat szervez november 13. és 17 között a Fehér megyei RMDSZ, a Dr. Szász Pál Egyesület, Bethlen Gábor Alapítvány és az Enyedszentkirályi Református Egyházközség. A programsorozat november 13-án, szerdán kiállításmegnyitóval kezdődik 17 órakor a helyi Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban. Az érdeklődők Holányi Julianna Magyar végváraink ünnepén című tusrajzsorozatát tekinhetik meg ez alkalommal. Megnyitóbeszédet mond: Simon János református lelkipásztor.
November 14-én, csütörtökön Áprily-est kezdődik 17 órakor ugyancsak a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban a rendezvény keretében. Az Áprily-estek emlékkönyvet Nagy Miklós Kund újságíró, szerkesztő, műfordító és Papp Annamária újságíró, a Szabadság munkatársa mutatja be. Fellép: Bajusz Katalin és a Bethlen Gábor Kollégium Collegium Gabrielense együttesének zenekara.
November 15-én, pénteken 10 órakor kezdődik a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Ház új szárnyának avatóünnepsége, majd 11 órakor harmadik alkalommal szerveznek szórványkonferenciát a Bethlen Gábor Kollégium dísztermében.
November 16-án, szombaton szüreti bállal folytatódik a program a nagyenyedi LUK étteremben. Muzsikál a Kéknefelejcs együttes, fellép a marosgombási néptáncegyüttes.
November 17-én, vasárnap Enyedszentkirályi Nappal zárul a rendezvénysorozat. 11 órakor az enyedszentkirályi református templomban kezdődik istentisztelet. Igét hirdet Ladányi Péter Sándor református lelkipásztor. Fellép a Collegium Gabrielense együttes zenekara Kelemen Ferenc irányításával. 16 órakor az enyedszentkirályi református gyülekezeti teremben Enyedszentkirály monográfiáját mutatja be Györfi Dénes nyugalmazott könyvtáros. Ezt követően régi enyedszentkirályi fényképekből nyílik kiállítás.
Szabadság (Kolozsvár)

„Miért áll görbén az enyedi toronycsillag?”
Péterfalvi (P.) Szathmáry Károly (1831–1891), a Bethlen Kollégium történelemtanára (1862–1868 között), a XIX. század második felében alkotott maradandót Nagyenyeden. Mindenekelőtt az 1849-es pusztulás után mintegy 200 eredeti magyar történelmi dokumentum feltárója és megmentője. Gróf Mikó Imre kollégiumi főgondnok egyik lelki jóbarátja, akinek értékes könyvadományát ő maga szállítja le Kolozsvárról Nagyenyedre 1863-ban, s alapozza meg vele a nagykönyvtár immár harmadik újjászületését. Enyedi tanári állását, Gyarmathy Sámuel és Garda József tanárokkal egyetemben, az Egyházi Főtanács jóváhagyása alapján, 1862. november 8-án lezajlott ünnepség keretében foglalja el. A beavatási ünnepségen gróf Mikó Imre a kollégiumi elöljáróság, a tanári kar és a népes tanulóifjúság jelenlétében tart nagyszabású beszédet, melynek ez alkalommal csupán alábbi részét idézem:
„Önök, újonnan választott tisztelt tanár urak – nem kétlem – teljes mértékben érzik azt, hogy e haza egyik oly nevelő- és tanintézete vezetőinek sorába léptek, melynek a múltban fényes története, a jövőben nagy feladata van. Oh kérem, méltassák ezt figyelemre. Az atyák és anyák a vallás és haza legdrágább kincsöket: gyermeköket, ifjúságukat s velök egész jövőjük sorsát tették le önök kezébe. Önöknek az atyák és anyák helyét kell pótolni, míg az ifjúság e falak között van. Azok gyanánt kell szeretniök, óvniok s megfenyíteniök őket. Ha senki más, Isten látja s a haza figyelemmel kíséri önök lépéseit. Kérem, vegyék szívökbe: mily szép ily nagy érdekeknek szolgálni! Sok nagynevű és hatású férfiak ültek azon székeken, melyeket önök elfoglalnak. Töltsék be azokat híven, egészen. Legyenek önök amazok dicsőségének nemcsak örökösei, de egyszersmind folytatói. Az enyedi kollégium a mai nap új pályát kezd: legyen az hosszú, legyen a hazára, a tudományra és vallásunkra árasztandó erkölcsi hasznai által dicső! Növekedjék folyvást ifjúságának s tanárainak száma, szellemi értéke s jó hírneve. Ne zavarja meg e békés szellemi munkásság szövetségeseit semminemű csapás. (…) Tegyünk hát fogadást, hogy hazánkhoz, nemzetünkhöz, vallásunkhoz hívek s kötelességtisztelők, de egyszersmind mások iránt türelmesek, előzékenyek leszünk... Isten segíts jó feltételünkben, s vedd oltalmadba e várost és feltámadott kollégiumunkat!” P. Szathmáry Károly Miért áll görbén az enyedi toronycsillag? címet viselő írását a Kolozsvári Nagy Naptár 1865-ös évfolyamában fedeztem fel. Immár szinte 150 évvel ezelőtt íródott. Szerzője megérdemli, hogy másfél évszázad elteltével ismételten napvilágra hozzuk s napjaink olvasóközönsége elé tárjuk. Kertész József egykori enyedi diák szavai is erre biztatnak akkor, amikor ezeket írja 1926-ban: „Aki az emlékezés fáklyafényével évszázadokat világított be s általa tanultuk megismerni és tisztán látni múltunkat: megérdemli, hogy az utána következő nemzedék büszkeséggel emlegesse nagy nevét, mely mint a leáldozó nap az alkonyi tájakon, búcsúképpen még szerte lőveli sugárözönét: úgy az ő dicsősége is beragyogja és megaranyozza egykori munkásságának klasszikus helyét, a nagyenyedi kollégiumot mind az időknek végezetéig”.
Miért áll görbén az enyedi toronycsillag?
„Ha utad, nyájas olvasó, valaha Nagy-Enyedre vezet, ez annyi siralmas napot ért város közepén bástyákkal erősített ódon kastélyt, s a kastélyban néhány jelentéktelen lakházon kívül két egyházat találsz. Az egyik, jelenben lutheránus templom, alig látszik ki a kastélykerítésből. Bevakolt köríves kapuzata, keskeny ablakai s végre a még máig is kibetűzhető évszám (1333) az Anjouk korára utalnak.
FOLYTATJUK
GYŐRFI DÉNES, Szabadság (Kolozsvár)

Maros menti falvak egykori leírása
FOLYTATÁS LAPUNK FEBRUÁR 13-I SZÁMÁBÓL
Magyarózd
E falu leírását így vezeti be a szerző: „Az ózdi völgy fejében regényesen fekszik, szögtornyaival zöld fenyvesben épült odú kastélyával Ózd. 171 házban 900 ref. magyar lakót számlál. A hagyomány Ózd nevű magyar hőstől származtatja a község nevét. Hogy nagyon régi a község, azt bizonyítja az, hogy kath. semathismusban 1227-ben »Ambrus nevű lelkészt találunk Ózdon«. A pápai dézsmák lajstromában 1333-ban »Sacer. Martiu Solv 35-den« ami mindenesetre azt mutatja, hogy Nagylak és Csekelaka után 3-ik faluja volt nagyságra a fehérvári esperességnek”.
Legrégibb ismert birtokosai között említve Simon bán fiai: Simon, Mihály, Jakab és János, Balád ( Tamásnak fia) a Kenhidi Simon unokája, kiket 1338-ban a Küküllővármegyei bírók osztóztatnak meg. Ezen családból származik az Ózdot sokáig bírt Baládfi család. 1496-ban Vizaknai Miklósné hagyománya folytán Ózd a fehérvári káptalan birtokába megy át, de úgy látszik, a káptalan eladta, mert nemsokára Thata István a főbirtokos, kiről 1509-ben Csesztvei Barlabás Jánosra és Lenabdra szállott. 1568-ban Kis Ambrus neje, Baládfi Ilona által nyer jószágot Ózdon, melyet sógorától, Baládfi Andrástól váltott meg 500 forinton. 1583-ban Báthori Zsigmond Baládfi Magdolnát és férjét, Szalanczy Györgyöt statuálja Ózdon. Ezután a Tolmács családra megy át a falu, Tolmács Zsófival kapja Radák István. 1625-ben, politikai érdemei jutalmául, Radák István új adományt nyer Bethlen Gábortól. A Radákra szállott Tolmács-rész mellett a Toldalagiak is bírták Ózdot, mert Toldalagi Mihály fejedelmi tanácsos bükkösi Kemény János rokonára bízza fiát s átadja neki és nejének, Kállai Zsuzsának ózdi részjószágát. Radák István Thordódi Gábornak zálogosította el 12 évre, 1695-ben pedig Pekri Lőrincznek adja zálogba 60 évre, hogy a Thordódi Gábornál lévő záloglevelet is visszaváltsa 1269 frt. ellenében, mely jószág csak 1732-ben szállt vissza a Radák család birtokába, úgy, hogy Radák Ádám 1000 frt. kiházasítási díjt fizet a Pekri leányoknak, 1000 frt. és a zálógösszeg 1/5-e nála marad, felesége Pekri Teréz részébe. Ez időtől fogva, a leírás idején is, a Radák kézen volt Ózd.
GYŐRFI DÉNES
Szabadság (Kolozsvár)

Maros menti falvak egykori leírása
FOLYTATÁS LAPUNK FEBRUÁR 13-I SZÁMÁBÓL
Cintos
Marosbogáttól délre, az ózdi patak torkolatánál fekszik. Régen Jacinthus, Acintus, Acintos néven is előfordult. 1358-ban Lajos király Visegrádról rendeli, hogy Domokos erdélyi püspököt Acinthos birtokába visszahelyezzék. 1469-ben Báthori István erdélyi fejedelem Budáról rendeli a kolozsmonostori konventnek, hogy Baska Balázst a budai vár provisorát és Jakeh Lászlót több jószágokkal együtt Jacinthus birtokába beiktassa. 1495-ben Acintost a szebeni királybíró, Altenburg Tamás özvegye veszi meg más jószágokkal együtt. 1615. november 10-én Bethlen Gábor Acintost több Alsófehér és Torda megyei faluval együtt 10 000 forintért inscribálja Szilvási Boldizsárnak. A továbbiakban Oroszi, Szentjakab, Péterlaka és Bogáttal együtt egy birtokos kezén forog. Lakóinak száma: 70 magyar, 560 román, 45-50 cigány és zsidó, kik 149 házban 2323 hold földterületről éltek, melyből 1254 hold jó minőségű szántó és 383 hold kaszáló. Ugyanitt báró Kemény Gerő szépen berendezett gazdaságot működtetett igen jó cukorrépa termeléssel.
GYŐRFI DÉNES
Szabadság (Kolozsvár)

Van mit, van hol, de ki?
Hozzájuthatnak-e a legújabb magyar könyvekhez azok, akik nem tudják megengedni maguknak a kiadványok megvásárlását? Milyen ma az olvasási kedv Erdélyben? Az Erdélyi Napló könyvtártúrán járt.
Az elektronikus könyvek terjedésével leáldozóban lévőnek tűnik a nyomtatott kiadványok népszerűsége. Egyre kevesebb családban gyűjtik a könyveket, egyrészt, mert a fiatalabb generációk nem tartanak rá igényt, másrészt mivel egyre drágábbak – legalábbis a bérekhez mérten. Aki mégiscsak szeretne kézbe venni hagyományos kiadványokat, annak marad a könyvtár.
Kicsi, majd nagy olvasók
Diákok számára – főleg a házi olvasmányok tekintetében – az iskolai könyvtár a könyvekhez való legkézenfekvőbb hozzáférési mód. „Nálunk a kötelező házi olvasmányok mind megtalálhatók” – jelenti ki a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium aligazgatója, Solymosi Zsolt. A több mint 10 ezer kiadványt számláló, nemrég felújított könyvtárban Feischmidt Ildikó könyvtáros kalauzol végig. Az állomány kissé megcsappant, mióta szétköltözött a korábban egyazon épületben működő unitárius gimnázium és a Brassai Sámuel Líceum. Még mindig sok a régi rendszerben vásárolt kötet, amelyeket csak nagyon ritkán vagy egyáltalán nem kölcsönöznek ki a diákok. Az állomány mintegy 70 százaléka olyan kiadvány, amelynek tartalma mára elavult. A frissítést magánadományokból, hagyatékokból, csekély állami pénzből, valamint az iskolát támogató Pro János Zsigmond Szövetség révén végzik. És nem is akárhogyan: a látogató meglepődik, hogy a polcon ott találja például Dragomán György nemrégiben megjelent, nagy sikerű Máglya című regényét is, amely egyes könyvesboltokban már elfogyott.
Az 1–4. osztályosok a könyvtár leglelkesebb látogatói, tudjuk meg Feischmidt Ildikótól, 5–8. osztályban lanyhul az érdeklődés, de kilencediktől ismét gyakran megfordulnak a diákok a könyvek birodalmában. Érdekességként: az unitárius kollégium minden évben könyvkavalkádot szervez, amikor ingyen el lehet vinni a könyvtár és a diákok által felajánlott plusz példányokat.
Nem sokban különbözik a helyzet a Brassai Sámuel Líceumban sem. Könyvtáruk valamivel több mint 30 ezer kiadványt tartalmaz, a gond itt is az, hogy nagy részük még az elmúlt rendszerben került leltárba. Az iskola könyvtárosa, Pop Adrián sem panaszkodik a diákokra, nagyon sok fiatal keresi fel, és nem csak a házi olvasmányok érdeklik őket.
A kiadók sem adják ingyen
A Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány, a könyvtár, a hozzá kapcsolódó nyelviskola és nyelvvizsgaközpont 1992-ben kezdte meg tevékenységét az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Könyvtári Szakosztályának intézményeként. Az alapítvány saját tulajdonú kolozsvári székházában mintegy 60 ezer kötetes, egyetemi oktatást is kiszolgáló könyvtár működik, olvasóinak zöme Kolozsvárott tanuló magyar egyetemi hallgató és középiskolás diák. Egyik beszerzési forrásuk a Márai-program, amelynek keretében különböző kiadók köteteiből rendelhetnek ingyenes példányokat egy-két alkalommal egy évben. A gond az, hogy csak bizonyos, a kiadók listáján szereplő kiadványokat rendelhetnek meg, amelyek nem mindig találkoznak a diákok, illetve a többi olvasó igényével. „Évekkel ezelőtt a kiadók még megengedhették maguknak, hogy új kiadványaikat elküldjék a könyváraknak is, de ez ma már nem működik” – mondja Miklós Erika könyvtáros. Az olvasók száma így évről évre apad – noha ennek elsősorban nem a könyvtári állomány az oka.
A közkönyvtár nem csak könyvtár
A sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár, Háromszék közkönyvtárának története a reformkorig nyúlik vissza. A főszékhelyen található három olvasószolgálati részleg és a városban működő fiókkönyvtár több mint 220 ezres összállománnyal áll az olvasók rendelkezésére. A megyei könyvtár jelenlegi szervezeti formájában 1974 óta működik, és a Kovászna Megyei Tanács fennhatósága alá tartozik. „A közkönyvtárak egy ideje nemcsak könyves intézményekként működnek, hanem egyéb szerteágazó feladatokat is végeznek az olvasásra nevelés és a kulturális rendezvények során. A könyvtárba beiratkozottak száma jelenleg mintegy nyolcezer főre tehető, azaz Sepsiszentgyörgy lakosságának közel 16 százaléka aktív könyvtárlátogató” – tájékoztat Szonda Szabolcs igazgató.
A könyvtár állományának több mint fele magyar nyelvű, a szakkönyvek némileg túlsúlyban vannak, de a szépirodalom is több mint 100 ezer kötetet tesz ki. Az állománybővítés érdekében a pénzalapot negyedévekre osztják be, és bizonyos rendszerességgel vásárolnak. Közben folyamatosan zajlik a felmérés arról, mire van szüksége a könyvtárnak, ebből a célból úgynevezett hiánylisták készülnek, amelyeket a különböző részlegeken megbízott kollégák frissítenek. „Évente mintegy nyolc-tíz alkalommal vásárolunk, van, amikor a kiadótól, máskor a könyváruházaktól vagy akár az internetről” – mondja az igazgató. A magyar, román és más nyelvű könyvek, periodikák, dokumentumok mellett 2669 elektronikus dokumentum is az olvasók rendelkezésére áll.
A statisztikák szerint az egyéni igénylések száma évente mintegy 75 ezerre tehető. A könyvtár rendszeres látogatói főként az 5–8. osztályos diákok, illetve az idősebb korosztály, a középkorúak kisebb száma vélhetően a munkával és egyéb elfoglaltságokkal is magyarázható.
Magyar kiadványok a rengetegben
Többemeletes épületben található Kolozsváron a megyei könyvtár. Néhány éve költözött ki a városközpontból a külvárosba, azóta megcsappant a látogatók száma – mondják a könyvtár illetékesei. Kolozs megye megközelítőleg 700 ezer lakosának 15 százaléka magyar, ennek ellenére a magyar könyvek a világirodalom címszó alá vannak besorolva. Nem csoda, hogy elvesznek az egyéb nyelvű publikációk rengetegében: mindössze négy-öt könyves szekrény áll a magyar részleg rendelkezésre. Floarea Elena Mosoiu, a könyvtár aligazgatója pontos számmal is szolgál: 16 487 magyar könyvcím áll az olvasók rendelkezésére, az összállomány 8 százaléka. Ugyanakkor a 30 ezer rendszeres könyvtárlátogató 6,5 százaléka magyar anyanyelvű, ami nagyon kevés a megye magyar lakosságához képest. 2014-ben 318 új magyar nyelvű kötetet vásárolt a könyvtár, ez csupán 3 százaléka az újonnan beszerzett könyveknek. A megyei könyvtár egyik beszerzője szerint igyekeznek a lakosság nemzetiségi összetételével arányosan beszerezni a könyveket – csakhogy ez, ahogyan az adatokból is kitűnik, nem mindig sikerül, és nem is igen látszik.
Olvasói apokalipszis
Elkeserítő helyzetképet mutatnak a romániai olvasási szokásokról készült statisztikák. Egy nemrég készült kimutatás szerint az összlakosság fele egyáltalán nem olvas könyveket. Egy évtized alatt 30 százalékkal csökkent a könyvtárak száma, hasonló mértékben azoké, akik köteteket kölcsönöznek. Ezzel szemben a franciák 90 százaléka havonta elolvas egy könyvet, egy bestseller 1,5-2 millió példányban fogy el. A finnek 77 százaléka évente legalább egy könyvet megvásárol, Romániában az arány 24 százalék. A romániai megkérdezettek egynegyede soha életében nem vásárolt könyvet.
Milliós állomány, újságolvasó nyugdíjasok
Kolozsvár legjelentősebb könyvtára – amely könyvállományában messze felülmúlja a 700 ezer kötetes megyei könyvtárat – a közismert nevén egyetemi könyvtár. Megalakulása pillanatában, 1872-ben, a Kolozsvári Tudományegyetem könyvtára több mint 11 ezer kötetet számlált, amely felölelte Joseph Benigni főhadvezérségi titkár hagyatékát, a régi királyi jogakadémia és az orvos-sebészeti intézet könyvtárát, illetve a főkormányszék levéltárát. Ehhez kapcsolódott az Erdélyi Múzeum-Egyesület mintegy 40 ezer kötetből álló könyvtára, amelyet az újonnan alakult intézmény rendelkezésére bocsátott. Jelenleg a négymillió körüli összállomány a tudományok valamennyi területét felöleli, a gyűjtemény tematikájában és információhordozók tekintetében enciklopédikusnak tekinthető: könyvek és régi könyvek, kéziratok, időszaki kiadványok, térképek, metszetek, fényképek, képeslapok, apró nyomtatványok, kották, különböző audiovizuális és elektronikus dokumentumok, valamint adatbázisok alkotják.
„Mintegy 50 ezer beiratkozott olvasónk van” – ismerteti a helyzetet ifj. Györfy Dénes könyvtáros. Hogy a könyvtári állományban hány magyar nyelvű kiadvány található, arról nincs külön adat, 1918-ig gyakorlatilag csak magyar nyelvű kiadványok voltak az egyetemi könyvtárban, közöttük ma is találhatók 16–17. századi dokumentumok, kéziratok. A ritkaságokat természetesen nem lehet hazavinni, de valamennyi kiadvány a kutatók rendelkezésre áll. Van a könyvtárnak kölcsönző részlege is, sok diák és nyugdíjas pedig az egyetemi könyvtárba jár napi- vagy hetilapokat olvasni.
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Bor-túra – Az erdélyi Hegyalja szőlői az 1848-as forradalom után
Csávossy György – a mezőgazdasági tudományok doktora, a Romániai Magyar Gazdák Egyesületének tiszteletbeli elnöke, érdemes fokozatú tanár, a híres csombordi szőlészeti líceum volt oktatója, majd a Kolozsvári Kertészeti Kar Borászati Tanszékének első vezetője, több szőlészeti és borászati szakkönyv szerzője, szőlőnemesítő, államilag minősített fajta és fajtajelölt előállítója, valamint hivatalosan bejegyzett bortípus és számos nemzetközi és hazai borversenyen díjazott bor készítője, a Román Nemzeti Szőlészeti és Borászati Hivatal, a Magyar Bor Akadémia, a Romániai Jogosított Borízlelők Egyesülete, a Román, illetve a Magyar Írószövetség tagja, aranytollas publicista, drámaíró, költő, a Szent István Egyetem erdélyi tagozatának konzulens tanára – harminc év kutatásának és terepjárásának eredeményeként 2002-ben jelent meg Budapesten Jó boroknak szép hazája, Erdély című kötete; a marosvásárhelyi Mentor Kiadó jóvoltából tíz évvel később látott napvilágot ennek második, javított, bővített kiadása, az erdélyi borvidékek eddigi legrészletesebb bemutatója.
Történelem, honismeret és szakirodalom együttvéve, mely egyformán és nagyszerűen tükrözi a szerző alapos szakismeretét és szépírói készségét. Ténygazdagsága révén bizonyára hosszú ideig a legfontosabb tudományos forrásmunkát jelenti majd mindazok számára, akik ezen a téren próbálkoznak maradandót alkotni, de a laikusok számára is érdekfeszító, tanulságos adathalmazzal szolgál.
A tekintélyes munka szerzője ez év nyarán tölti 90. életévét, mely pillanatban egy hosszú, tartalmas élet gazdag szellemi, alkotó termésének örvendezhet és büszkélkedhet szaktársai, jó barátai, jó ismerősei, valamint családja körében egyaránt. Ebből az alkalomból, mintegy születénapi előzetesként, – a szerző jó barátjaként –, alábbi írásomat azon tisztelettel és baráti szeretettel ajánlom Csávossy Györgynek, mellyel annak idején ő maga is dedikálta részemre említett kötete mindkét kiadásának egy-egy példányát. A Jóisten áldjon meg, és adjon további egészségben, békében gazdag életet családod, szeretteid körében, kedves Gyurka bátyám!    
Az erdélyi Hegyalja állapotát 1860 őszén a helyszínen tanulmányozta az Erdélyi Gazdasági Egyesület borászati küldöttsége, mely aztán tapasztalatairól terjedelmes ismertetőben számolt be a választmánynak. A beszámoló a Kolozsváron megjelenő Korunk című lap 1861. január 5-e és február 2-a közötti számaiban került a nyilvánosság elé. A Nagy Ferenc, Kócsi Károly, Nagy János választmányi küldöttek által elkészített, és utóbbi által közzétett leírást követve idézzük föl a megtapasztaltak legfontosabb vetületeit.
A terepszemle Miriszlón, a Bethlen-kollégium 20 holdnyi szőlőjében kezdődött. „Erdély halhatatlan emlékű nagy fejedelme, Bethlen Gábor” – hangzik a bevezetőben – „midőn az enyedi iskolát alapítá, mely az erdélyi értelmiség és közműveltség terjesztésének ma is egyik fő-főtényezője és kútfeje, az alaptőke nagy részét fekvő birtokban tette le, és így az iskola előljáróságának alkalma van anyagi téren is, a gazdasági ismeretek terjesztése, gyakorlati oktatás és példaadás által a hazának tetemes szolgálatot tehetni”. Ezt a hivatást méltányolva, a kollégiumi elöljáróság még 1846-ban a budai szőlőiskolából hozatott szőlőfajokat a miriszlói dombokra. A nemsokára bekövetkezett forradalom miatt a gyom és a bozót lepte el a telepítést. Az újjáépítést Fosztó Ferenc kollégiumi gazdatiszt kezdte el és valósította meg emberfeletti kitartással és következetességgel, az elért eredményekről így számolt be a küldöttség: „A miriszlói szőlő délnek dőlve, fekvését nagyon kedvezőnek mondhatjuk, egyenlőleg emelkedve, a hegy inkább meredek, mint alacsonyan lejtős. A 20 holdból kivéve a többféle jeles külföldi fajokból álló, úgynevezett francia táblát, az új ültetvény mintegy 5 holdra megy, s ez áll kisebb nagyobb terjedelemben rizling, traminer, eleavner, musquat croquant, alexandriai muskotály, királyleányka, izabella stb. fajokból, melyek mind rigolirozott földben vannak elültetve”. Ugyanakkor a szőlőiskolában mintegy negyvenezer gyökeres szőlőt termelt a kollégium, melynek nagyobb részét a beültetésre sorra kerülő területeken hasznosítja, másik részét pedig eladásra szánta.
Algyógyi kerektemplom – a közelmúltban elvégzett régészeti feltárás tisztázta, hogy a kicsiny kerektemplom (kápolna) a 11. vagy a 12. században épült, a legkorábbi kerektemplom Erdélyben
GYŐRFI DÉNES
Szabadság (Kolozsvár)

Magyarok a Regátban – XIX. századi hírlapok tükrében
Románia déli vidékére, az egykor Regátnak nevezett országrészbe kivándorolt erdélyi magyarok élettörténetének igen gazdag irodalma áll az érdeklődő rendelkezésére. A bukaresti magyar református egyház, valamint a magyar nyelvű oktatás 200. évfordulója fontos alkalom arra, hogy ismételten előtérbe kerüljön – ezúttal a korabeli hírlapok adathalmaza alapján – a regáti vidékekre telepedett egykori magyarok tevékenységének sokszínűsége, gazdagsága, változatossága, a sikerekkel, örömökkel s néha kudarcokkal egyetemben.
Egyházról és iskoláról lévén szó, kezdeném a Budapesten megjelenő Ország Tükre című időszaki lappal, amely az 1864. évi 14-es számában, Szokoly Viktor tollából a bukaresti magyar református templom bemutatásával foglalkozik. Már a bevezetőből megtudjuk, hogy „a bukaresti református magyar egyház 1815. május 2-án alapíttatott szőkefalvi Sükei Imre által, ki bemenvén Erdélyből Oláhország fővárosába, darab ideig csak vasárnaponként tarthatott magyar istentiszteletet az ottani német lutheránusok templomában”. Közben bukaresti lakásán magyar iskolát nyit a helybeli gyerekek számára, s 1816-ban telket vásárol a jövendőbeli református templom számára 2650 piaszterért, melynek egy részét Erdélyben és Magyarországon gyűjtötte össze. A kis fatemplom alapját 1821-ben teszi le, a szükséges pénzt Jeremiás István nevű gondnoka segítségével szintén ő maga gyűjtötte össze. „Azonban Sükei – olvassuk tovább – a kis fatemplom tornyára keresztet tétetett, mert az oláhországi lakosok különben nem hitték volna el, hogy az keresztény egyház”.
Közben Sükei tovább munkálkodik. Konstantinápolyba utazik, s ott az angol nagykövetség útján orgonát szerzett hívei számára. 1830 és 1835 között Magyarországon fordul meg több ízben, majd Sziléziát, Württemberget, Németország, Franciaország, Anglia és Hollandia nagy részét járja be a bukaresti egyház megsegítése végett, minek eredményeként 37 111 frank gyűl össze. Munkálkodása teljében, életének 56., pásztorkodásának 34. évében, 1849. január 19-én viszont befejezi földi pályafutását. Sírja az általa alapított templom ajtaja mellett van, hová nejét, a bukaresti Kis Máriát ő maga temette el két évvel előbb.
Halála után két öreg lelkész következett. Az egyik Péterfi Albert nagyenyedi tanár, aki a forradalom elől vonult Bukarestbe, de még egy évet sem működhetett, elhalálozott 1850. március 29-én, 49 éves korában. Halála után az egyház Izsák Ede nagyszebeni lelkészt szerette volna meghívni a megüresedett parókiára, de az osztrák hatóságok politikai okok miatt nem adtak számára útlevelet. A helyzeten a kolozsvári püspökség kívánt segíteni: október 13-án Dimény József felvinci lelkészt küldte Bukarestbe, aki 1854-ig paposkodott, a következő évben viszont gyulafehérvári várfogságban halt meg. 1855 áprilisáig a lutheránus pap látta el a legszükségesebb teendőket. Ekkor Bodola Sámuel püspökhelyettes Székely János kolozsvári segédlelkészt szólította föl a bukaresti állás elfoglalására, de ő visszalépett. Így veszi át a megüresedett lelkészi hivatalt 1855. április 1-jén az erdélyi származású, magyarrégeni születésű (Szászrégen része) Koós Ferenc, aki emlékiratában így eleveníti föl bukaresti lelkészi pályájának első napját:
„Fölvirradt végre az a nagy nap is életemben, hogy beköszöntsek abba az egyházba, melynek felvirágoztatására hajtottam feláldozni életem hátralevő részét” – írta bukaresti szolgálata első napján, 1855. április 1-jén Koós Ferenc.
GYŐRFI DÉNES
Szabadság (Kolozsvár)

Magyarok a Regátban – XIX. századi hírlapok tükrében
Közben Koós Ferenc folytatja az Ország Tükre című laphoz intézett levelezését, melyből álljon itt néhány jellegzetes rész: „A rabszolga cigányok szabaddá tétetvén – írja 1864. május 21-én – tömegesen vonultak ki a bojár udvarokból, hol eladdig ingyen munkát voltak kénytelenek végezni.
Ezek helyét többnyire székelyek foglalták el. Ma ritka azon udvar hol öt-hat magyar cseléd ne találtanék. A bojár a magyar cselédet pontossága és igazlelküségéért kedveli leginkább. Az iparos jobban fizettetvén mint honunkban, sietett ismét elfoglalni azon tért melyet ősei bírtak. Lakatos, puskás, asztalos, kovács, bérkocsi tulajdonos s több más iparos méltán megáll a más nemzetiségű iparosok mellett, s ha egyházunk anyagi ereje megengedné, hogy iskolánkat reáliskolává változtathatnók, még sokkal többre haladnánk”.
Azonban nemcsak az ipar terén, hanem a gazdászat, gyógyszerészet, építészet, kereskedés, ügyvédség s művészet terén is jeles magyar képviselőket említ föl a tudósító. Így Călăraşi-ban Mester Ede gyógyszerész az első botanikus kertet állítja fel az országban, míg Hajnal nevű testvére Botoşani-ban valósított meg hasonlót. És a nevek magyar értelmiségiek felsorolásával folytatódnak: Szathmári Károly, Veress, Czakó, Csíki, Horvát, Varga, Borosnyói, Daragi, Tar, Vrányi, Fialla. Mindezek számára „a Hunnia megalakulása – Koós szerint – elsőrendű szükségletnek számított. Aki magyar könyvet akar olvasni Oláhországban, ha erszénye nem engedi, hogy saját költségén hozasson könyvet a hazából, azonnal a Hunniához fordul és vágya ki van elégítve. A Hunnia báljai pedig, míg egyrészről ennek eszközt nyújtanak magyar könyvek vásárlására, másrészt magyar viselet, magyar tánc és szellemnek nemcsak védbástyái, de sőt hatalmas terjesztői is. Azon román ifjak, kik ebben részt vesznek, csak oly jó kedvvel járják nemzeti táncunkat, mint a született magyarok”.
Megtudjuk továbbá a terjedelmes hírlapi levelezésből, hogy a ’48-as forradalom előtti időkben Piteşti-en, Ploieşti-en, Galacon és Brăilán éltek nagyobb számban magyarok. Következett Craiova, Slatina, Focşani, Giurgiu, míg Câmpulung, Târgovişte, Câmpina, Buzău, Călăraşi, Alexandria és Turnu Severin helységekben – Koós szerint – „csak egyes családokra találunk, kik mint orvosok, gyógyszerészek, építészek és mesteremberek igyekeznek megőrizni kebleikben és családjuk körében, elszigetelt helyzetükben is a magyar nemzetiséget, kik itt is becsületére vállnak a nemzetnek”.
S hogy ez így volt, abból is kitűnik, hogy Sükei Imre közbenjárására még a forradalom előtt Argeş megyei orvossá nevezte ki a brassói Székely Károlyt a román kormány, s ezáltal Piteşti-en telepedett le. E lelkes magyar orvosnak 1847-ben sikerült egy ifjú segédlelkészt vinnie Piteşti-re, Kovács Zsigmond személyében, kinek a buzgó orvos biztosított szállást, s aki vasárnapokon magyar istentiszteletet, hétköznap pedig magyar iskolát tartott. Nem sokat virulhatott viszont e kis magyar Sion, mert az 1848-as évben úgy Székely, mint Sükei elköltözött e földi világból, viszont Székely Károly végrendeletileg Piteşti legszebb piacán egy gyönyörű nagy telket s a város határában egy szép szőlőt hagyott, azzal a céllal, hogy előbbire templomot építsenek, a szőlő jövedelméből pedig a lelkész anyagi fedezetét biztosítsák. A fáradhatatlan Kovács Zsigmond addig járt-kelt Piteşti-en, Câmpulungon, Râureni-ben és Bukarestben, míg 1857-ben a hagyakozott telekre iskolát épített, és Horzsa János személyében egy több nyelvet ismerő derék tanítót szerzett. 1858-ban két szép harangot vásárolt, s ezek számára haranglábat épített.
GYŐRFI DÉNES
Előző rész
Szabadság (Kolozsvár), 2015. július 14., Magyarok a Regátban – XIX. századi hírlapok tükrében
Szabadság (Kolozsvár)

„Önállóságra, függetlenségre vágyakoztam és törekedtem kora ifjúságom óta”
Szilágyi Farkas nagyenyedi református lelkipásztor és történész önéletrajza
Százöt évvel ezelőtt, 1910. szeptember 6-án hunyt el Szilágyi Farkas, akinek alapvető történelmi munkái a mai napig, sőt az elkövetkezendők során is nélkülözhetetlenek maradnak mindazok számára, akik az enyedi, valamint az alsófehérmegyei 1848–49-es eseményekkel, a helybéli református egyház történelmi múltjával foglalkoznak. Élete, életműve példaértékű református egyházunk, lelkészeink számára, most, amikor lassacskán haladunk a Reformáció 500 éves évfordulója felé, s amelynek megünneplése komoly felkészülést, alapos egyházi munkát igényel. Egyházközségeink múltjának feltárása, jeles személyiségeinek felkutatása fontos lenne az elkövetkezendőkben. Ugyanakkor a karácsony közeledtével, ezekben az adventi napokban adózzunk kegyelettel egyházaink mindenkori fenntartóinak, támogatóinak s a harangok hívó szavára gyülekezzünk minél többen örvendező szívvel hálát adni kicsi fehér templomainkban az Úr Jézus Krisztus megszületésének. E keretben tartom méltónak és érdemesnek fölidézni, sajátkezűleg lapra vetett emlékezése alapján, egykori enyedi református lelkipásztorunk életútjának legfontosabb vetületeit. Bárcsak minél több, hozzá hasonló erdélyi református lelkészről készülne hasonló feltárás, megemlékezés, tiszteletteljes főhajtás a továbbiak során. Alábbiakban közöljük Szilágyi Farkas önéletrajzát, amelyet a szerzőnek 1910. szeptember 6-án bekövetkezett halála után pár hónappal Jancsó Sándor enyedi református lelkész és teológia tanár helyezett el a Bethlen Könyvtárba. (Győrfi Dénes)
„Születtem Alsófehérvármegyében, Csekelakán 1839. évi október 20-án. Atyám Kövesdi Szilágyi Károly régi alsófehérvármegyei birtokos, nemes családból származott, anyám farczádi Sándor Zsuzsánna. Tanulásomat Nagyenyeden kezdettem a Bethlen Kollégium mellett 1847-ben, mint magántanuló. Magántanuló társaim voltak Antal Géza és Antal János, Antal László jónevű enyedi főorvos fiai, Antal János erdélyi református püspök unokái. Tanítónk Incze János később nagyenyedi s még később szászvárosi pap. Mint magántanulók gyakran a püspök lakásán, a szép tavaszi és őszi napokon pedig lakásának díszes kertjében tanultunk. Tanulásunkkal 1848. év tavaszán már annyira előre voltunk haladva, hogy az azon évi szeptember hóban megnyílandó tanévben a harmadik, vagyis a »gimnazista classisba« lettünk volna felvehetők. Azonban, mint tudjuk, 1848. szeptember hóban a közbejött nagy események miatt az enyedi Bethlen Főiskola is zárva maradt. Magántanulásunkat sem folytathattuk, mert tanítónk, Incze János belépett a Zeyk Miklós enyedi tanár által szervezett és vezényelt »Szabad csapat«-ba s mint katonának nem volt ideje arra, hogy minket tanítson. Az 1848-ik év nyarának nagyobb részét Csekelakán töltöttem szüleim körében.  
A vármegyei magyar birtokosság helyzete Alsófehérvármegyében azon év október hóban annyira rosszra fordult, hogy a falvakból menekült, aki csak tehette. Szüleim is menekültek Csekelakáról s Enyeden vonták meg magukat itteni rokonaik körében. Enyedről november 8-án sietve elvonult az összes magyar véderő. Az elvonult véderővel menekült a magyarajkú polgárságnak legalább 2/3-ada.
FOLYTATJUK
Szabadság (Kolozsvár)

„Önállóságra, függetlenségre vágyakoztam és törekedtem kora ifjúságom óta”
Szilágyi Farkas nagyenyedi református lelkipásztor és történész önéletrajza
Százöt évvel ezelőtt, 1910. szeptember 6-án hunyt el Szilágyi Farkas. Az alábbiakban folytatjuk önéletrajzát, amelyet a szerzőnek 1910. szeptember 6-án bekövetkezett halála után pár hónappal Jancsó Sándor enyedi református lelkész és teológia tanár helyezett el a Bethlen Könyvtárba. (Győrfi Dénes közlése)
„Az enyedi egyházközség azon időben még mindig vagyonügyi mizériákkal küszködött. Egyéb bajok mellett sürgős megújítást igényelt a toronynak szép árbocos, nyolc szögletű fedele, az egyháznak azonban nem volt pénze miből ezen több ezer forint kiadást igénylő megújítási munkálatok költségeit fedezze. Indítványomra elhatározta az egyház, hogy ezen célra országos segélygyűjtést indít folyamatba. Az országos segélygyűjtés gyenge eredménnyel zárult, a helyi gyűjtés azonban sikert mutatott fel.
Pár év multán közel 6000 o.é. forint állott rendelkezésre a szent cél javára. Az akkori nemzedéknek még életben levő tagjai máig kellemesen emlékeznek az u.n. »Torony bálok« élénkségére, vonzó erejére.
1873. év őszén a torony fedele meg is újíttatott, ezen újítás költségeit a Torony-alap fedezte. Nemcsak hogy bírta fedezni ezen alap az újítás költségeit, hanem jelentékeny összeg maradt rendelkezésre a később szükségesnek mutatkozó javítási, avagy megújítási munkálatok költségeinek fedezésére.
1871-ben pályáztam a szászvárosi egyik papi állásra. Pályázott idősebb lelkésztársam Incze János is. A pályázó enyedi két pap közül jelölték az egyiket, az idősebbet. A maga rendjén. Sérelem nem történt.
1877-ben pályáztam a tordosi lelkészi állásra. Nem jelöltek. Nem jelölték személyemben az enyedi első papot erre, az akkori viszonyok között nagy jövedelmű, egyébként sine cura lelkészi állásra. Nem jelöltek pedig azért, mert a vajdahunyadi egyházmegye akkori esperese óhajtotta elnyerni ezt az állást, az esperes pedig számított rá, hogy az esetben, ha engem jelölnek, az egyház hívei aligha az esperest választják lelkészökül.
A lelkészjelölési joggal való visszaélések erdélyi ref. egyházkerületünkben épp az időtájt érték el a tetőpontot, mi miatt ezen egyházkerület papválasztási szabályzatát múlhatatlanul revideálni és módosítani kellett s az néhány év múltán revideáltatott, módosíttatott is. Néhai b.e. Elekes Károly gyulafehérvári nagytekintélyű pap, egyházkerületi közjegyző elhunyta után pályázati kérvényemet benyújtottam a gyulafehérvári papi állásra. Ez időben még érvényben állott a régi lelkészválasztási szabályzat. Erre a díszes papi állásra jelöltek tudomásom szerint összes szavazattal, első helyen. Meg is hívtak az akkor gyakorlatban levő s mondhatni kötelező próbaszónoklat tartására. Próbaszónoklatomat meg is tartottam szép számú, díszes közönség előtt. Pártom is csoportosult a régi fejedelmi hitközségben. »Tégedet nagyon zúgatnak Gyulafehérváron« – mondotta nekem Tókos Sándor vajasdi ref. pap, később egyházmegyei esperes. Épp ez volt rám nézve a baj. Másnak kellett a gyulafehérvári ref. egyház papjává lennie, nem nekem, kit az akkori esperes személyéhez vérségi kötelékek is fűztek.
Nem bocsátkozom ezen papválasztási ügy részleteibe. Annyit azonban említés nélkül nem hagyhatok, hogy történt a gyulafehérvári papi állásra próbaszónoklatom megtartása után második jelölés is. Ezen másodszori jelölés alkalmával is felvétettem a jelöltek sorába, aztán történt harmadszori jelölés is. Ezen harmadszori jelölés alkalmával sikerült engemet a jelöltek sorából kihagyni. Azt is megemlítem, hogy szerepeltek ezen akkor nagy port felvert papválasztási ügyben nem tisztességes mozgató rugók. Keletkezett szenvedélyes hírlapi polémia. Történtek komoly felszólalások oly értelemben, hogy a papválasztási szabályzatot gyakorivá vált durva visszaélések meggátlása végett múlhatatlanul, éspedig lehetőleg sürgősen módosítani kell.
VÉGE
Szabadság (Kolozsvár)

Az Enyedszentkirályi Református Egyházközség történetéből
Győrfi Dénes könyvéről
Úgy tűnik, hogy az Enyedszentkirályra vonatkozó első monográfiát a nagyenyedi Socaciu Oliviu írta román nyelven (Monografia localităţii Sâncrai, 2009). Rövid fejezetekben tárgyalja a település nevének eredetét, földrajzi elhelyezkedését, hely- és dűlőneveit, történelmi vonatkozásait, lakosságát, természeti viszonyait, néprajzát, felekezeti viszonyait. Ugyan nem mellőzi a magyar vonatkozású eseményeket, de „természetesen” román szemmel láttatja azokat.
Socaciu előszavából, illetve személyes beszélgetésekből tudtam, hogy Győrfi Dénes, a Bethlen Dokumentációs Könyvtár nyugalmazott könyvtárosa is könyvet ír, gyűjti az anyagot szülőfalujáról. 2015-ben jelent meg, Enyedszentkirályi Emlékkönyv – A református egyházközség történetéből címmel. A munka megjelenése a Fehér Megyei Önkormányzat támogatásával, és a Gyulafehérvári Lucian Blaga Megyei Könyvtár közreműködésével valósult meg.
A szülőfalu múltjának feldolgozását célzó indíttatás elsősorban a Nagyenyedi Református Egyházmegye irattárának kezeléséből, illetve az Enyedszentkirályra vonatkozó iratanyag gazdagságából ered. További lényeges forrásanyagot biztosított az Enyedszentkirályi Református Egyházközség irattára, a Kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtár, valamint a Gyulafehérvári Állami Levéltár is.
RÁCZ LEVENTE. Szabadság (Kolozsvár)

Lakatos István kolozsvári zenetörténész levelei Vita Zsigmondhoz
„Először kocsin átutazva, kisgyermek koromban láttam meg a kollégiumot. A sarkon állott sötéten, csendben, komoran. Hatalmas és kissé félelmetes volt azon az őszbe hajló napon, de csak futó pillantást vethettem rá. Aztán továbbrobogtunk, mert sürgetett az idő, és akkor még nem sejtettem, hogy visszatérek ide, itt fogok otthont találni.”, írja visszaemlékezésében Vita Zsigmond (1906–1998).
Valóban a továbbiakban Nagyenyed biztosította számára az otthont egy életen át, a kollégium pedig hasonlóképpen életre szóló szellemi táplálékot szolgáltatott számára. Itt végezte középiskolai tanulmányait, innen ment a kolozsvári egyetemre, ahonnan magyar–francia szakos oklevéllel tért haza; innen ment franciaországi tanulmányútjára, majd a kollégium dísztermében megtartott székfoglaló beszéde után a kollégium kinevezett professzora lett s kezdte el életre szóló hivatását. Közben jött a világháború, az ezt követő katonai internálás, majd az új kor parancsa által tanári állásából való menesztése. A sors viszont másként akarta és nem szakította el egykori Alma Materétől. Ennek nagykönyvtárában, a Bethlen Könyvtárban talált új munkahelyet, amely már a háború előtt elkezdett irodalmi, művelődéstörténeti tevékenysége folytatásához ideális lehetőséget biztosított a továbbiak során. Igy lett a kollégium, a város krónikása, közismert és elismert irodalom- és művelődéstörténész, minek eredményeként tanulmányai, kötetei, cikkei előkelő helyet foglaltak s foglalnak el az erdélyi, és ugyanakkor az egyetemes magyar irodalmunkban. A Bethlen Könyvtárba beadott igen gazdag irodalmi, közművelődési hagyatéka is minden tekintetben állításomat igazolja. Sokszázan keresték föl, hazai és anyaországi tollforgatók, szakemberek leveleikkel, amelyekben szaktanácsot, felvilágosítást, tájékoztatást igényeltek, illetve saját tapasztalataikat, megvalósításaikat, örömeiket igyekeztek megosztani enyedi partnerükkel, barátjukkal, Vita Zsigmonddal. E röpke bevezető alapján úgy gondolom, születése 110. esztendejében ez alkalommal azon leveleket érdemes elsőként leközölni a levelesládából, amelyeket annak idején Lakatos István kolozsvári zenetörténész intézett barátjához, Vita Zsigmondhoz Nagyenyedre, s amelyek az említett hagyaték szerves részét képezik.
Lakatos István a kolozsvári unitárius kollégiumban végezte tanulmányait, a budapesti Műegyetemen építészmérnöki oklevelet szerzett, majd a Bolyai Tudományegyetemen művészettörténetből, etnográfiából és irodalomtörténetből doktori címet szerzett. Közben zenei tanulmányokkal is foglalkozott s így lett a Marianum zeneiskolájának hegedűtanára, majd a George Dima Zeneművészeti Főiskola zenetörténeti tanszékének előadó tanára, a Román Akadémia kolozsvári fiókjának főkutatója, melynek keretében az erdélyi magyar, román és szász zenekultúra történetével, kutatásával foglalkozott.
GYŐRFI DÉNES
Kolozsvári magyar muzsikusok emlékvilága - Szemelvények a XIX. század zenei írásaiból /Téka, Kriterion, 1973. – Szerk. Lakatos István.
Szabadság (Kolozsvár)

Vitézi élet Udvarhelyszéken
Ötven éve halt meg Tamási Áron
Számomra kettős emléket jelent f. év május 26-ika. Ezen a napon hunyt el Budapesten 1966-ban Tamási Áron, Erdély 20. századi jeles írója s ugyanezen a napon ballagtam 72 végzős osztálytársammal együtt a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban. Valahányszor tehát eszembe ötlik e személyemhez kötődő esemény, nyomban Tamási Áron emléke is fölelevenedik bennem. A gondolat fordított sorrendben is ugyanúgy érvényes. Nos, a Tamási-évforduló kapcsán, a kolozsvári Újság című napilap – főszerkesztő dr. Paál Árpád, felelős szerkesztő dr. Zágoni István, felelős kiadó György Dénes – 1926. július 3-i számában Tamási Áron Vitézi élet Udvarhelyszéken című írása vonja magára a figyelmem. Tekintettel időszerűségére, most, az évforduló napjaiban, hadd adózzunk ezen írás újraközlésével erdélyi írónk áldott emlékének. Mert erdélyi tájainkon, immár 90 év távlatából is szinte semmi új a nap alatt e vonatkozásban. „Mind az országnak, mind az itt lakó népeknek ajánlom figyelmébe, mert igen épületes történet, melyet kérlek, hallgassatok isteni félelemmel:
Május legvégén háromesztendős távollét után megérkeztem Amerikából. Természetesen, mint román állampolgár jártam mindenütt s ilyen útlevéllel jöttem haza. Illendő módon bemutattam útlevelemet a kolozsvári rendőrségen s a lakáshivatalban regisztráltattam magam. A múlt pénteken, június 25-én vonatra ültem, hogy Udvarhelyre menjek, hogy lássam szüleimet, testvéreimet, nemzetségemet és a földet, melyért az életbe való kiugrásom óta dolgozom innét és mindenünnét, ahol vagyok.
Szombatra virradólag megérkeztem Udvarhelyre s alvásban és örömben kipihenve magamat, reggel végigsétálok az ősvárosban, melynek utcáin nyílott gyermeki lelkem s nyolc esztendőmet tanulám. A volt Kossuth-utcán előmbe áll egy úr.
– Kérem, beszél románul?
– Sajnálom, keveset beszélek, mit tehetnék?
– Idegennek látszik, igazolja magát.
Elővettem egy újságíró legitimációt, más igazolványom igaz, nem volt. Felkísért a rendőrségre és a „Şeful Siguranţei” előtt volt szíves tolmácsolni, hogy Amerikában voltam, most Kolozsvárról jövök.
Győrfi Dénes
Szabadság (Kolozsvár)

Református nagyhét Nagyenyeden 90 évvel ezelőtt
A Magyar Református Egység Napjának megünneplésére került sor nemrég Kolozsváron. Nos, ennek, valamint 500 éves református örökségünk jegyében emlékezünk azon református eseményre is, amely 90 évvel ezelőtt Nagyenyeden zajlott le, abban a vártemplomban, ahol 1564-ben mondták ki az erdélyi református egyház megalakulását.
A vártemplom 1848-ig az Erdélyi Református Egyházkerületnek is székhelye volt, fejedelmi kollégiuma pedig 1896-ig az erdélyi református lelkipásztorok képzését biztosította egyházaink számára. A megváltozott történelmi keretben 1941–1945 között ismételten a kollégium képezte Dél-Erdély református papjait, és több mint 200 éven át – 1716–1929 között – Alsó-Fehér vármegye székhelye is szintén e városban kapott helyet.
90 évvel ezelőtt, 1926. szeptember 7. és 12. között Nagyenyedre gyülekeztek Erdély református lelkipásztorai, hogy a Református Nagyhét keretében értékeljék az egyház legfontosabb, legidőszerűbb feladatait, teendőit, társadalmi problémáit, a kálvinizmus világformáló erejét, a korabeli szociális gondok feltárását és orvoslását, az egyház pillanatnyi helyzetét és jövőképét, feladatait, erőforrásait, szervezeti felépítését stb.
Az esemény kapcsán az Enyedi Újság című helyi lap 1926. szeptember 12-i számának bevezető soraiban ez olvasható: „Az erdélyi reformátusok nagyhetén a napi konferenciák s az esténként tartott előadássorozatok rendjén a Calvinizmus olyan világformáló erejéről szereztünk tudomást, amely felett eddig nagyon kevesen gondolkoztak. Egészen új dolog volt, legalább is a laikus közönség előtt. De, ha átéltük és átéreztük az elhangzott érveket, az elhangzott beszédeket, egészen új beállítását láttuk az eddigi, megszokott világnézetnek, olyat, mely egyáltalán nem áll ellentétben a tanultakkal, sőt kiegészíti egészségesen azokat. Nagy problémák, a jelen idők legsúlyosabb társadalmi bajainak feltárása, orvoslása fölötti tanácskozások szerepeltek a nagyhét programján. Emelkedett, magas nívójú, széles ívelésű gondolatok foglalkoztatták az egyházi férfiak elméjét. Olyan koncepciók kontúrjai bontakoztak ki, amelyek fölött érdemes gondolkozni, szükséges dolog tűnődni, mert a jelenkor legégetőbb szociális kérdéseit érintik. A súlyos elgondolásokat minden nap apróbb szórakozások tarkították. Művészi ének és zeneszámok szerencsésen váltották fel a tanácskozásokat, úgyhogy az elmúlt hét nagy lelkiépülést jelentett résztvevőknek, közönségnek egyaránt”.
A mintegy 250 lelkipásztor, élükön Makkai Sándor püspökkel, szeptember 7-én érkezett meg Nagyenyedre s még aznap imaórára gyűltek össze a kollégium dísztermében, ahol Makkai püspök imádkozott. A tulajdonképpeni előadások, konferenciák s egyéb műsorok a következő napon, szerdán vették kezdetüket, amelyek reggelente ima- és bibliaórákkal indultak. A továbbiakban az előadások keretében Maksay Albert Kolozsvári teológiai tanár: A halhatatlanság gondolata a Szentírásban címmel értekezett, Nagy Géza magyarbikali lelkész, teológiai magántanár: Nagy erdélyi kálvinistákról (I. Rákóczi György, Medgyesi Pál, Bod Péter stb.) tartott előadást, A Kijelentésről és a hitről dr. Tavaszy Sándor teológiai igazgató értekezett, dr. Imre Lajos teológiai tanár pedig 4 előadásban Az ifjúsági munka módszereit ismertette. A délutáni órákban a lelkészi kurzusok keretében bevezető előadásokat tartott Imre Lajos A szolgálat és áldozatkészség lelkének felébresztése a gyülekezetekben címmel, Végh Árpád egrespataki lelkész A lelkészek közötti testvéri viszony erősítésének szükségességéről és lehetőségeiről, Hegyi András körtvélyfájai lelkész Hogyan kapcsoljuk iskoláinkat egyházunk munkájához, Pilder Mária egyházkerületi missziói titkárnő pedig A külmisszió kérdésének fontosságáról beszélt.
GYŐRFI DÉNES
Szabadság (Kolozsvár)

Magyarul népszerűsítette Alecsandrit, Creangăt, román nyelven tolmácsolta Széchenyit, Vörösmartyt
120 éve született dr. Bitay Árpád
Bitay Árpád irodalomtörténész, műfordító 1896. július 20-án született Budapesten, ahova Székelyföldi szülei a millenniumi-kiállítás megtekintésére utaztak föl annak idején. Középiskolai tanulmányait a Kolozsvári, Brassói és Gyulafehérvári főgimnáziumban végezte 1907–15 között, majd az olasz harctérre kerül, ahonnan hazatérve Kolozsváron és Debrecenben jogi tanulmányokat folytat, 1923-ban pedig a Kolozsvári egyetemen történelem és román szakot végez.
Közben Gyulafehérváron és Kolozsváron középiskolai tanárként történelmet, román nyelvet és irodalmat tanított. 1925–27 között az Erdélyi Római Katolikus Státus tanügyi referense, 1927-től másfél évig a berlini és lipcsei egyetemen hallgat romanisztikát, 1929-től 1937-ben tragikus hirtelenséggel bekövetkezett haláláig a Gyulafehérvári római katolikus teológián a román nyelv és irodalom, valamint a latin és német nyelv tanára. 1931-ben a Iorga-kormány alatt a kisebbségi minisztérium magyar osztályának tanácsosa, a Gyulafehérvári egyházmegyei tanács tagja, 1933-tól a Fehér megyei tanács tagja, Gyulafehérvár alpolgármestere, az Országos Tanügyi Főtanács magyar tagja. Tagja volt továbbá az Erdélyi Múzeum-Egyesület választmányának, az Erdélyi Irodalmi Társaságnak, a Kemény Zsigmond Társaságnak, a Magyar Irodalmi Történeti Intézetnek, az Erdélyi Katolikus Akadémiának, továbbá az Ellenzék, Erdélyi Irodalmi Szemle, Erdélyi Múzeum, Magyar Kisebbség, Pásztortűz állandó munkatársa. 16 élő és holt nyelven értett és beszélt. Magyarul népszerűsítette Alecsandri, Creangă, Caragiale, Delavrancea, Emil Isac műveit, ugyanakkor a magyar kultúra nagyjait, Széchenyit, Vörösmartyt, Petőfit, Aranyt, Orbán Balázst, Liszt Ferencet, Gárdonyit, Jókait tolmácsolta román nyelven. A Nicolae Iorga által Vălenii de Munté-ben szervezett nyári szabadegyetemnek állandó előadója volt.
E summás életrajzi összefoglaló után, a továbbiakban a két világháború között Gyulafehérváron megjelenő, Informator címet viselő, kétnyelvű, magyar–román hetilapban Bitay Árpád írásaiból, illetve vele kapcsolatos megemlékezésekből szemelgetünk a mai olvasó számára, mely lap a közös magyar–román együttélésről, nemzetiségre, fajra, vallásra, politikai meggyőződésre való tekintet nélkül kívánta hitelesen tájékoztatni magyar, román, zsidó olvasóit egyaránt. A dr. Stern Ignácz szerkesztésében 1933. november 13-án indult lap 1936. július 5-ig a hátszegi I. Berger-nyomdában, majd azon év július 26-iki számmal kezdődőleg a Nagyenyedi Keresztes-nyomdában látott napvilágot. Megindulunk című, magyar nyelvű vezércikkében többek között ez olvasható: „A holnap ádáz harcához erőt ad a tegnap nagysága, mely derengő fényt áraszt a komor mára. Itt, ahol a történelmi múlt lépten-nyomon szemünk elé tárul, itt, ahol másfél évtizeddel ezelőtt mondották ki Erdély népeinek testvéri egyesülését, e rögön újítjuk föl különböző nyelven, de egyenletesen, az önzetlenül küzdők harmóniáját, úgy vélve, hogy űrt töltünk be, midőn megjelenünk lapunk független, béklyót nem ismerő hangjával. Mert az igaz szó megfékezi a galádságot, megfinomítja a lelkiismeretet s a közért való munkálkodás fennkölt eszméjét plántálja”. Majd az Üdvözölve légy! című cikkben ez áll: „ Egy régi óhaj, egy már régen esedékessé vált, nekünk, fehérváriaknak, egy életszükségletünk realizálódott az Informator című helybeli magyar nyelven is megjelenő hetilap szárnyrakelésével. Mi méltányolni tudjuk azt a gondolatot, amely kitermelte azt az áldozatkészséget és vállalkozó szellemet, ami ezt megindította, de főleg üdvözölni tudjuk azt az elhatározást, ami ezt a lapot szárnyra bocsátotta, különösen a mai időben, amikor minden vállalkozás már »ab ovo« magában hordja a sikertelenség bélyegét és szárnyszegését. Tudjuk azt, hogy az az elhatározás, ami ennek a lapnak a megindítását lehetővé tette, ez a mi önzetlen lelkiségünkből eredt és a sok panasz, mellőzés és becsületes polgári érdekeinknek üldözése hozta tető alá és érlelte az eredeti gondolatot oda, hogy a becsületes polgári múltunknak ebbeli óhaja immár valóra vállhatott. Sokszor igaztalanul, a legtöbbször ok nélkül kötött belénk, kicsinyekbe a nagyok, a hatalmasok türelmetlensége és az uralkodni vágyás fékhetetlensége, anélkül, hogy mi tiltakozó szavunkat felemelhettük volna, távol attól, hogy érdemlegesen tettünk volna de facto valamit érdekeink megvédésére és a nekünk joggal kijáró tiszteletnek kivívására. Ezért kell nekünk, fehérváriaknak e lap megjelenését örömmel üdvözölni, a lap terjesztését erőnkhöz mérten elősegíteni és fönnmAradását biztosítani. Támogatni kell tehát, mert hinni reméljük, hogy jogaink kivívásában elősegíteni, érdekeink elérésében pedig önzetlenül a sajtó hivatásához mérten a túlkapások ellen meg fog védelmezni. S mint ilyen, mert ilyennek indul, ebből a kezdeményezésből született meg és ebből a nemes elhatározásból fog mindig táplálkozni, legalább is mi így hisszük, hogy így van és így lesz – akkor valóban mi fehérváriak a lap megjelenését csak melegen üdvözölhetjük”.
GYŐRFI DÉNES
Bitay Árpád (Budapest, 1896. júl. 20. – Gyulafehérvár, 1937. nov. 30.)
Szabadság (Kolozsvár), 2016. aug. 5.
Magyarul népszerűsítette Alecsandrit, Creangăt, román nyelven tolmácsolta Széchenyit, Vörösmartyt
120 éve született dr. Bitay Árpád
FOLYTATÁS LAPUNK JÚLIUS 29-I SZÁMÁBÓL
Pilsudski tábornaggyal folytatott társalgása keretében Bitay azt is jelezte, hogy a közeli Batthyány-könyvtárban Báthory Istvántól származó oklevelek is letétbe vannak helyezve, amelyeket nagy érdeklődéssel készült a magasrangú vendég megtekinteni, hol a már jó előre leértesített Lestyán József igazgató időben előkereste és előkészítette a szóban forgó eredeti Báthory István-féle okleveleket. Ezek tartalma, eredetisége valósággal lenyűgözte a lengyel államfőt. Itt jártát pedig két sajátkezű bejegyzése örökítette meg, melyek közül egyik a Püspöki Palota vendégkönyvében, a másik a Batthyány-könyvtár emlékkönyvében került bejegyzésre. (Megvannak-e még e két Gyulafehérvári intézményben e történelmi jelentőségű vendégkönyvek?) E látogatás utolsó mozzanataként Pilsudski lengyel elnök a „Polonia Restituta” című magansrangú kitüntetést nyújotta át szíves vendéglátójának, Majláth püspöknek.
„Már jócskán lent járt az őszi nap, amikor Pilsudski tábornagy tovább indult. Báthory István egykori erdélyi székvárosában találkozott nagy előde emlékével, látta kezeírását, megbocsájtó nemes lelkét s megfordult ő is abban az épületben, amelyben egykoron Báthory István lakott” – zárta írását Bitay Árpád.
1935. augusztus 4-én újabb tanulmányával vonja magára az olvasók figyelmét a Gyulafehérvári lapban Bitay Árpád. Címe:Amikor pápai nunciusok jártak és laktak Gyulafehérváron (1592–1599).
A cikk ez alkalommal is a szerkesztő bevezetőjével indul: „Dr. Bitay Árpád teológiai tanárnak, a kápráztatóan nagytudású történettudósnak ez a nagyérdekességű cikke a nagy történetíró mesteri kezével mutat rá azokra a világtörténelmi vonatkozású mozzanatokra, amelyek az elmúlt évszázadok törökveszélyes idejében az Erdély fővárosában, Gyulafehérváron székelő vajdák udvarában megforduló és hosszabb-rövidebb ideig itt is lakó nunciusok révén kaptak jelentőséget”.
„Szakembereken kívül kevesen tudják – kezdi cikkét Bitay –, hogy városunkban a XVI. század végén négy pápai nuncius járt. Sőt közülük a két utolsó huzamosabban, állandó diplomáciai jelleggel itt is lakott. Az első pápai nuncius ugyan már a XVI. sz. közepe táján, 1554-ben járt Erdélyben. Ez a bécsi nuncius volt, akit az említett évben azért küldött be a Szentszék Erdélybe, hogy a három évvel azelőtt meggyilkolt Frater (Martinuzzi), az ismert államférfi és bíboros meggyilkoltatása ügyében helyszíni vizsgálatot végezzen. A nuncius két hónapig időzött Erdélyben s ezalatt 106 tanút hallgatott ki. Ez azonban csak alkalmi múló jellegű esemény volt, míg a század utolsó évtizedében városunkban megforduló, sőt éveken át itt is lakó nunciusok egy nagy általános keresztény, világtörténelmi terv és mozgalom érdekében tevékenykedtek. Ez a terv a töröknek Európából való kiűzése, a török uralom alatt senyvedő balkáni és délkeleteurópai keresztény népek felszabadítása volt. Más szóval egy igazi keresztény hadjárat”.
GYŐRFI DÉNES
Szabadság (Kolozsvár)

Magyarul népszerűsítette Alecsandrit, Creangăt, román nyelven tolmácsolta Széchenyit, Vörösmartyt
120 éve született dr. Bitay Árpád
Akkoriban, 1593-tól jó száz évig, a római katolikus plébániatemplom és főgimnázium az akkori váron kívül, attól nyugatra, a katonai temetővel csaknem szemben állt. Ott volt akkor a katolikusoknak kőkerítéssel körülvett temetője, s annak közepén állott az 1593 táján épült templom és iskola. Ott oktatta Buitul az erdélyi katolikus ifjúságot s abban a templomban prédikált a város akkori katolikus népének és a városban tartott erdélyi országgyűlésekre összegyűlt katolikus főuraknak is. Ezeket az épületeket a várnak a mai formájában való átépítésekor lebontották, és ugyanakkor került lebontásra a Mihai Viteazul-féle román templom is, amelynek az anyagából épült részben a Maieri-negyedbeli görögkatolikus templom.
Cikke befejező részében Bitay Árpád a Buitulra vonatkozó és kezéhez eljutott római és holland jezsuita levéltárakból megszerzett terjedelmes és értékes forrásanyagot méltatja, amelynek alapján 1935 nyarán Vălenii de Munte -n, a Iorga-Népiegyetemen is előadást tartott, most pedig városa, Gyulafehérvár közönségének hívta fel rá a figyelmét, „hogy a modern életharc tülekedésében egy pillanatra álljunk meg lélekben a rég letűnt időknek ezek előtt az érdekes és értékes alakjai előtt: a magyar Csíki István ferences és örökbe fogadott, népéből elsőként Rómaban tanult nevelt fia, a bánsági román Buitul Gheorghe előtt!”
GYŐRFI DÉNES
Szabadság (Kolozsvár)

„Szent ember volt. Szent ma is.”
Ismeretlen epizódok Márton Áron életéből
„Nagyon elkalandoztam, visszatérek Aranyosgerend–Hadrév református egyházközségbeli legációmhoz…
Tehát, 1943 pünkösd ünnepén a tiszteletes úrral (ha nem tévedek, a felesége, a tiszteletes asszony talán enyedi családból származó lány volt: Szécsi vagy Técsi?), megbeszéltük: ezután minden vasárnap elutazom Hadrévre: délelőtt, délután megtartom az istentiszteletet, délután, az istentisztelet után, a gyermekeknek, fiataloknak egyházi énekeket tanítok, a templomnak lévén harmóniumja s iskolatáblája, az iskoláskorú gyermekeket pedig magyarul írni-olvasni tanítom. (A helyi iskolában csak románul tanultak.) A harmadik vasárnap nemcsak iskoláskorú gyermekek meg fiatalok, hanem kis, óvodáskorú, hároméves kisgyermekeket is hoztak magukkal. Ebből lett a baj. A román iskola igazgatója feljelentett… A harmadik héten, a délutáni tevékenységemet befejezve, a templomból kijövetelemkor már várt a gerendi csendőrőrmester, egy fegyveres csendőrrel. Bekísért Gerendre a csendőrőrsre, megmotozott. A Bibliát, a nálam lévő énekeskönyveket (Zengjen hálaének, Halleluja,Zsoltár), jegyzeteimet (Biblia-magyarázat, füzet) meg a zakóm felső zsebében talált vonatjegyeket, pénzt, kisbicskámat, szóval mindent, ami mozdítható volt, jegyzékbe vette s egy kakiszínű zacskóba zárta, lepecsételte. Átadta a fegyveres csendőrnek s elindított gyalog Tordára. A Siguranţa főnökségen átvett egy civilruhás férfi, átvette a zacskót, engem pedig átkísértek a napi fogdába. Ott, elfogott, előzetes őrizetben tartott emberek voltak bezárva. Nadrágszíj, cipőfűző, nyakkendő elvétele után (azokról is jegyzőkönyv készült) megmutatták a priccset, ahova lefekhetek. Az ajtót bezárták…
Vasárnap, úgy este 8 óra lehetett. A zárkában még voltak ideiglenesen letartóztatottak, de azok állandóan változtak. Hoztak-vittek, sokszor óránként változtak. Volt kivel társalogjunk. Nekem nagyon szórakoztató volt, elmondták miért fogták el, természetesen mindegyik ártatlan volt… Mikor megtudták ki vagyok: Domnu părinte-nek szólítottak, tisztelettel viselkedtek velem, különösen azután, hogy még cigarettával is megkínáltam őket. Később a priccsen elaludtam, tisztaság volt, nem volt se tetű, se poloska. A priccs egy kissé kemény volt, de én, a kirándulásaim idején, a szabad földön is aludtam, tehát nem volt szokatlan…
Hétfőn reggel az ajtón levő ráccsal ellátott kis ablak kinyílt, oda szólítottak. Az ablakocska előtt, az őr mellett egy férfi állott, nem ismertem, nagyon keveset láttam belőle. Az őr egy fehér papíron benyújtott nekem felvágott kenyeret, szalonnadarabokat, valamennyi aprópénzt. Félreállt, az ismeretlen odahajolt az ablakocskához, besúgta magyarul:
– Ne félj, veled vagyunk! Édesanyád jól van… hamar hazakerülsz! …
Az őr rászólt: Ce, ce… ce vorbeşti?… Nu e voie să vorbeşti ungureşte!… Az idegen (nem tudom, ki lehetett, sohasem tudtam meg), bizonyára tordai lakos volt, mert az őr ismerte. Az idegen lefordította románra. A zárkában volt egy fogoly, aki tudott magyarul. Kikiabálta: Da, da, da, asta a spus… Ezzel a kis ablak bezárult, kint még tartott a beszélgetés… Eltelhetett egy óra, megjelent az őr, elhozta a Bibliámat, a kevés pénzecskémet, amit még Gerenden elvettek, kb. egy vonatjegy ára volt, s ezt mondta:
– Domnu Sebastian, iţi trimte domnu şef: dacă vrei să cumperi mâncare, ţigări din chioşc, să-mi spui, că te conduc…
Eltelt hétfő, kedd, nagyon jól szórakoztam, sokat nevettünk a foglyok elbeszélésein, viccein… Szerdán, úgy 9 óra körül kinyílik az ajtó, megjelenik egy civilruhás férfi:
– Cine este „Silbestajn Iosif”? (a Sebestyén nevemmel csak a románul tudó személyeknél később is mindig bajom volt.)
Jelentkeztem, felvitt a Siguranţa épületébe. A szobában, az asztalnál egy teljesen kopasz fejű kb. 40-50 év körüli férfi, ült, kakiszínű ruhában, a fejebőre fénylett a napsugárban. Leültetett vele szembe, elővette a zacskót, kirakta minden holmimat az asztalra. Kikérdezett miért voltam Hadréven, Aranyosgerenden, Marosbogáton, Marosdécsén (a vonatjegyek alapján) s így tovább, mindent elmagyaráztam…
– Îţi atrag atenţia! Dacă te mai prind umblând în localităţile din zona frontierei, primeşti de la mine câteva bătăi pe fund cu centura (rámutatott a fogasra, ott volt a centuraja és a pisztoly a táskájával) şi te bag la zdup!...
Ideadott mindent a jegyzőkönyv alapján, csak a vonatjegyeket nem…
– Eşti liber!
Én is felkeltem: – Mulţumesc frumos!…Am înţeles!… Rám nézett, az ajkán kis enyhe mosolyt láttam. Behívta a folyóson levő társát, pénzt adott neki:
– Îl conduci pe domnul la autogară, cumperi un bilet şi-l expediezi la Aiud.
Egy óra múlva Enyeden voltam. Jelentkeztem Csefó Sándor igazgató úrnál. Megölelt, megcsókolt. Szemem tele lett könnyel. Röviden elmondtam mindent, nagy részét már tudta: – Édes fiam… a jó Isten hazavezérelt! Siess haza! Édesanyád már nagyon vár!…
Elköszöntem. Rohanás haza! Nem mesélem el az Édesanyámmal való viszontlátást!… Az olvasó képzeletére bízom…Tudni kell: Édesanyámnak négy fia volt: mind katonák voltak a világ négy táján, két lánya is más országokban volt. Csak én, legkisebb fia, tizenkilenc évesen voltam otthon, mint 7. éves tanítójelölt.
Elmúlt három év: 1943 nyarától 1946 tavaszáig. Közben katonaság, frontszolgálat, hadifogság. 1945 őszén Marosgombásról áthelyeztek Csombordra, kántortanítónak. A tiszteletes úr, dr. Nagy Béla egyházmegyei főjegyző is volt… 1946 tavaszán, egyik vasárnap, Vásárhelyi János püspök úr egyházi vizitációt tartott. Délben, az asztalnál (emlékszem, püspök úrnak vagy három pipája volt, külön előadást tartott a pipahasználat előnyeiről), beszélgetés közben rám nézett:
– Mond csak édes fiam: te voltál az a Sebestyén, akit Hadréven a csendőr letartóztatott?
Bennem majdnem elállt a lélegzet.
– Én voltam, püspök úr!
Elmesélte (akkor még Észak-Erdélyben, Kolozsvárt volt püspök), hányan, kik jártak hivatalos helyeken, hogy kiválthassanak: Csefó Sándor, Elekes Viktor, Nagy Ferenc püspökhelyettes, dr. Szász Pál a református egyház s a Bethlen-kollégium főgondnoka, de senkit nem hallgattak meg, nem voltak hajlandók tárgyalni (bizonyára veszélyes kémnek tartottak). Akadt egy ember, Márton Áron, római katolikus püspök úr, akinek szabad járása volt Dél-Erdély és Észak-Erdély között. Kolozsvárt tudomására hozták az én esetemet. Vásárhelyi püspök úr elmondása szerint Márton Áron felment a kolozsvári román követségre s ribilliót csapott:
– Hogy lehet az, hogy amikor élet-halál harcot folytatunk a bolsevizmus ellen, fiatal diákokat, akik Isten igéjét hirdetik a templomokban, lefogják, elzárják!
Követelte, azonnal engedjenek szabadon, ha nem, egész Európa megtudja!
1943 tavaszának egyik szerdáján így szabadultam ki a tordai Siguranţa fogdájából. Ezt mondta el Vásárhelyi János püspök úr 1946 tavaszának egyik vasárnapján a csombordi papilakban.
Kedves Dénes öcsém! Ez emlékem is régi; 63 évvel ezelőtt történt!... Sok-sok bánat, keserűség, fájdalommal teli évek között, a jó Isten, biztosított számomra kedves, boldog napokat, heteket is... A jó Istennek jól meghatározott célja van minden ember számára. Fogadjuk el alázattal! Használjuk fel az ő dicsőségére!…
Szeretettel: Sebestyén József, 78 éves, a Bethlen-kollégiumnak véndiákja.
Arad, 2003. február 8.”
Egy következő, szintén Márton Áronnal kapcsolatos epizódról 2003. szeptember 14-i levelében számolt be:
„1943. október 15-én a nagyenyedi Bethlen-kollégiumból a Siguranţa fegyveres emberei (voltak vagy 8-10-en a főnökkel együtt) 19 tanítóképzős és 7–8. osztályos gimnáziumi tanulót, Fehér és Torda megyei diákot összegyűjtöttek a kollégium nagykapus kijáratánál s mint befogott katonákat Gyulafehérvárra kísértek. A kinnlakókat haza sem engedték, pedig már este 6 óra is elmúlt; szüleinket a két igazgató, a teológushallgatók által értesítették! Az esti vonattal lekísértek a gyulafehérvári katonai parancsnokságra, ahol már három diákot a Majláth Líceumból, szintén katonai őrizettel hozzánk csatoltak. Éjszaka egy kaszárnya szobájában zsúfoltak össze s így telt el az éjszaka. Október 16-án, 4-5 diákot egy-egy csapatba osztva, egy-egy fegyveres katona kíséretében, vonatra ültettek s Tövisre érkeztünk. A tövisi állomáson egy tágabb vagonba kerültünk, a vagonra ráírták: »Deţinuţi politici«, s vagonunkat hozzácsatolták az északról jövő, Bukarestbe tartó személyvonathoz. Átutaztunk Balázsfalván, Medgyesen, Kiskapuson, Erzsébetvároson, Fehéregyházán, elfogott minket a buzgóság: leeresztettük a vagon ablakait s előttük csoportosan állva, hangos éneklésbe kezdtünk. Először diáknótáink jutottak eszünkbe, Fehéregyházán már Kossuth-nótákat, Petőfi dalokat énekeltünk. Segesvárra már késő este érkezett meg a vonatunk, az akkori háborús időnek megfelelően, gyenge világítás... de mi a nyitott ablakokban mind nagyobb hangerővel énekeltük a nótákat, dalokat; az állomáson fiatal magyar diákok, leányok, segesvári lakosok üdvözöltek, integettek, tapsoltak... Vonatunk elindult, ezután mi elhelyezkedtünk a padokon s úgy elaludtunk, hogy másnap reggel, 17-én Ploieşti állomásán a katonaőreink ébresztettek fel. Ploieşti-ben a katonaőreink parancsnoka, egy nagyon szimpatikus főhadnagy, a listája szerint, csoportonként felültetett egy-egy őrrel s a megfelelő iratokkal a különböző helységekbe induló vonatokra, elváltunk egymástól. Én, Ágh József 8-os tanuló, Simonffy Balázs és Vass Károly 7-es tanulóval, őrünkkel, majdnem egy egész napi utazás után megérkeztünk Lipcaniba, Besszarábiába. Kísérőnk az iratainkkal együtt átadott az ott állomásozó Regimentul 7 Vânători katonai parancsnokságnak. A parancsnok, szerencsénkre, egy nagyon jóérzésű kapitány volt. Az első nap megismerkedtünk a tisztek, altisztek nagy részével, elmeséltük életünk nagy részét... November elején aztán megindult a hideg »Crivăţ« s a nagy hó, ami megnehezítette életünket...
Majd megkaptuk a felmentést. Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspök úr közbenjárására december 16-án mind a 22 diák már Gyulafehérváron volt. Elmentünk a Majláth Líceumba. Megfürödtünk, a Majláth-konviktusán finom húslevest, tarhonyával ettünk... December 17-én, amikor a püspöki palotában fogadott, Márton Árontól egy kis karácsonyi üdvözlő lapocskát kaptunk, köszöntött s szüleinknek és nekünk boldog, áldott karácsonyi ünnepeket kívánt. A lapocskát ma is a bibliámban őrzőm. A majláthisták, térdepelve, kezét, püspöki gyűrűjét megcsókolva, keresztet vetve, püspöki áldását fogadták, majd átjött a mi sorunkhoz. Nem engedte, hogy letérdepeljünk s azt mondta: »Kedveseim! Úgy tanuljatok, úgy készüljetek fel az életre, hogy mindig különbek legyetek az átlagos, a más nyelven beszélőknél!«...Isteni megérzés volt-e, sugallat?!... Tudta, érezte, mi vár ránk ?! Milyen szenvedésekben, megaláztatásokban lesz neki része?! ... Szent ember volt! Szent ma is! Mi református volt diákok, most is élő, már a 80. éveink felé közeledő nagyenyedi véndiákok hálával, Istenhez imádkozva, emlékezünk Márton Áron római katolikus szent püspökre, aki kiharcolta a 22 magyar diák kiszabadítását a besszarábiai katonai egységekből, hazavezérelt iskolánk elvégzésére, emberré lettünk!”
Györfi Dénes
Szabadság (Kolozsvár)

„Neve élni fog, míg nemzetünk létezik; és míg neve élni fog, áldani fogják emlékét”
In memoriam gróf Mikó Imre
Mint ismeretes, folyó év szeptember 17–18-án nagyszabású, kétnapos rendezvény keretében került sor a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium felújított épületcsoportjának ünnepélyes felavatására.
Annak idején az írott és elektronikus médiák részleteiben ismertették e nem mindennapi nagyszabású eseményt. Ez alkalommal a rendezvénysorozat csupán egy mozzanatára szeretnék visszatérni és azzal részleteiben foglalkozni. E pillanat gróf Mikó Imre személyiségéhez, enyedi, kollégiumi kötődéséhez kapcsolódik. Halálának 140 éves évfordulója is – amely éppenséggel az ünnepség napjaira esett – arra kötelez, hogy behatóbban foglalkozzunk a kollégiumban betöltött szerepkörével, érdemeivel. E vonatkozásban, a kollégiumban az esemény keretében az alábbi szöveggel ellátott emléktábla felavatására is sor került: „Gróf Mikó Imre. Zabola, 1805 – Kolozsvár, 1876. Erdélyi magyar államférfi. Nagyenyedi diák. Művelődés- és gazdaságpolitikus, Erdély főkormányzója, a Bethlen Kollégium újjáépítője, Magyarország közmunka- és közlekedésügyi minisztereként a MÁV létrehozója, a közlekedésügy megújítója. A Magyar Tudományos Akadémia tagja. Állította: Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság, MAUT Magyar Út-és Vasútügyi Társaság, Közlekedéstudományi Egyesület, Magyar Mérnöki Kamara, 2016.”
Nos, minden tekintetben elismerésre és dicséretre méltó gesztus a kezdeményezők és végrehajtók részéről, ugyanis a Barabás Miklós által 1874-ben elkészített s a felújításig a Bethlen Könyvtár olvasótermében őrzött életnagyságú Mikló Imre-portrén kívül a kollégiumban ezidáig egyéb önálló emlékjel nem jelezte ezen erdélyi kimagasló személyiség nagyságát és fontosságát. Sajnálatos  dolog viszont, hogy a becses emléktábla az intézmény egyik folyósójának sötét bemélyedésében került elhelyezésre, hol nem fogja észrevenni vagy fölfedezni sem az alkalmi látogató, sem a hivatalos érdeklődő. Szükséges és fontos onnan mielőbb kiemelni és őt megillető, előkelő helyre  áthelyezni, hogy főhelyen és fényben hirdesse a nagy nyilvánosság előtt néhai kollégiumi főgondnokunk emlékének hallhatatlanságát. Enyedi érdemeit pedig alábbiakban szeretném ecsetelni. 
1863-ban személyi könyvtárának legértékesebb részét, mintegy 950 kötet görög és római klasszikus díszkiadást, adománylevele kíséretében ajándékozta a kollégiumnak: „Mély hódolat érzését hordozva lelkemben kora ifjúságom óta a classicai irodalom iránt: felkerestem, olvasgattam s egyet mást megszerezni jókor elkezdettem. Később fiamnak hasonló lelki irányát látván: a gyűjtést megkettőztem. Úgy akartam, hogy majd idővel a lehető legteljesebb classicai gyűjteményt hagyjam nevem s kedvenc tanulmányaim örökösének birtokában. Az égi hatalom elszakította tőlem azt, akinek e gyűjtemény eredetileg szánva volt. S így most, midőn hajdan virágzó nagyenyedi Főiskolánk, egyesített törekvései által, hamvaiból ismét új életre kelt: hova tehetném szükségesebb helyre, kinek adhatnám méltóbban, mint azon intézetnek, melyben szeretett székely nemzetem fiai nagyobbára tanulásukat végzik, hol én is nevelkedtem, melynek főgondnoka vagyok s nagyszámú felső tanuló ifjúsága ily nemű könyvgyűjtemény s a classicai irodalom alapos ismerete nélkül egyáltalán el nem lehet? Legyen tehát e gyűjtemény örök időkre a nagyenyedi ev. református főiskoláé. Terjessze annak ifjúsága között az alapos tudást, a tisztult ízlést, a classicai műveltséget. Az azokban levő nagy eszmék, nemes polgárjellemek, dicső életpályák vezéreljék jóra és szépre, ápolják a bölcs és tevékeny hazaszeretetet, tartsák vissza mindenkor a rúttól, óvják meg az erkölcsi és szellemi süllyedéstől”.
Györfi Dénes Szabadság (Kolozsvár)

Egykori húsvéti népszokások
„Mint néprajzi gyűjtő – írta Harmath Lujza, közismert néprajzos az Erdélyi Kárpát-Egyesület által Kolozsváron kiadott Erdély című szaklapjában 1904-ben – nagy érdeklődéssel kísérem a nép még fennálló szokásait és mindig örömmel jegyzem fel, ha itt-ott a századokat átélt ősi szokásokra bukkanok.
Jólesik látnom, hogy különösen az én kedves székely népem mily szívósan ragaszkodik egyes dolgokban ősi hagyományaihoz. Vannak egyes községek – különösen a forgalomtól távolabb eső vidéken –, ahol ma is úgy öltözködnek, építkeznek és úgy vígadnak, búsulnak mint őseik. A központokhoz közelebb eső falvakban a nyugati kultúra már megkezdte romboló hatását. Az itt élő nép maholnap az ajtófélfa sorsára jut: se künn se benn. Sem paraszt, sem polgár. Valami szerencsétlen existencia, amely saját otthonában nem találja meg önmagát. Az asszonyok nem fonnak, nem szőnek, a férfiak nem faragnak, nem építenek kalákában, mint régen; a gyári árú, a könnyebb hozzájutás kiszorítja a háziipart, ráhagyják magukat egészen a korszellem befolyásának, az édes munkát feláldozzák a kényelemszeretetnek. S így vannak egyéb népies dolgokkal is. Míg a távolabbi falvakban székely házakat látunk, székely felírásos kapukkal, a városok közelében már hiába keressük. Ott már a divat után hajlanak mindenben. Az építkezés, ruházat, szokások, mind átvedlenek »uras« motívumokká. Hamisítatlan dolgokat csak távolabb találunk. Itt van a néprajzi gyűjtők gazdag terrénuma, ahol még – ha sietünk – megtaláljuk a hamisítatlan népélet gyönyörű és eredeti szokásait. Azért nem tartom hiábavaló munkának felkutatni, összegyűjteni és közreadni mindazt, ami a népélettel összefügg, vagyis az őseiktől átöröklött és megtartott szokásokat”.
És ha ez volt a helyzet 1904-ben, ugyanbizony mit találunk még ilyen vonatkozásban az Úrnak 2017-edik esztendejében Erdélynek a forgalomtól közelebb, illetve távolabb eső magyarlakta falvaiban? Azt, amit igencsak nagyritkán felvillantanak a magyar tévéképernyőn, évekkel ennekelőtte készült felvételek alapján, az bizony igen gyakran nem más, mint mesterséges, erőltetett megoldása és bemutatása annak a természetes lélektől, frissességtől, őszinteségtől áradozó egykori falusi népszokásnak, ami immár csupán a legöregebbek halvány emlékezetében él. Aki nem volt aktív részese, élő szem- és fültanúja az egykori falusi életnek, annak rendkívül nehéz beleélnie és azonosítania önmagát a hiteles népi hagyomány jellegzetességével, tartalmával és elhitetni a nézővel játékának eredetiségét, valódiságát.
No, de térjünk vissza eredeti gondolatainkhoz. Különleges szokás volt a Székelyföldön a húsvéti „határkerülés”, a „didergés”, a „hajnalozás”, a „húsvéti fa kitűzése”.
„Húsvét előtt hetekkel készülődik már a fiatalság a határjárásra –írta T. Pálffy Aladár az Erdély című folyóirat 1907-es évfolyamában–, gyűjtik össze a szebbnél szebb lószerszámokat, pisztolyokat, s néha napokig könyörögnek egy-egy szebb lóért, vagy magyar ruháért, hogy minél díszesebben vehessenek részt. 8-10 éves gyerekek már jóelőre gyűjtik a gyutacsot s akinek 700-800 van már, büszkén emlegeti azt. Egy botnak a végére szeget erősítenek, ráhuzzák a kápszlit [kis pukkanó szerkentyű] s így a földhöz sújtva lővöldöznek mint ágyúdörgés közt a mannlicher-recsegés [puskarecsegés]”. S a tulajdonképpeni lővöldözés aztán egész éjszakán át tartott Székelyudvarhely utcáin, majd aztán hajnalban az egész társaság a mezőre vonult, hol egy búzatáblában elrejtett Krisztus-szobrot kellett megtalálniok. És a megtalálónál nem volt aztán boldogabb és büszkébb senki. Őt vették körül a lovasok, mármint „Jézus katonái”, ő volt a nagyszabású kísérőmenet középpontja, aki nagy dérrel-durral, állandó lővöldözések közepette vitte be a szobrot a városba. Ott a templom előtt misét hallgattak, díszsortűzet adtak le majd szétszéledtek.
Határkerülésről, didergésről, hajnalozásról olvashatunk az Ethnographia című folyóirat 1900-as évfolyamában is. Így például húsvét szombatján Szentgerice apraja-nagyja, mintegy 80-100 lélek a falu piacán gyülekezett, hogy a búzavetés dülőjének megkerülését illő módon előkészítse. Ez alkalommal a gyülekezet egy „dullót” (szolgabírót) választott, aki az ítéletet meghozta, egy „falusbírót”, aki a végrehajtó szerepet vitte, két „hütest” (esküdtet), aki a végrehajtónak segédkezett, s végül két „szaglárt” (bűzölőt), kik a címükben jelzett illetlenkedést kellett ellenőrizniük. A választottak alábbi esküt tették: „Esküszünk az egy igaz Istenre, hogy mük a jelen estve a határkerülés alkalmával reánk bízott kötelességünket hűen teljesítjük. Isten münket úgy segéljen. Éljen!”
Indulás előtt a Te benned bíztunk eleitől fogva című zsoltárt énekelték, majd az égre kiáltottak e szavakkal: „Uram Jézus! Őrizd meg a határunkat cserebogártól, sáskától s mindenféle ártalmas féregtől, jégesőtől s mindennemű veszedelmes időktől. Uram Jézus hallgasd meg a mü kérésünket. Ámen!” Ezután a Kiáltásom halld meg Isten című zsoltárt, útközben pedig az Utaid, Uram mutasd meg kezdetű templomi éneket énekelték. A vetések megkerülése körülbelül este 8 órától 12 óráig tartott, melynek lefolyása teljes egészében vallásos színezetű volt. Viszont ennek ellenére, a csoportban akadtak olyan egyének is, akik nem viselték magukat az esemény méltóságához illően, s akik „Dulló uram kigyelmed”, „Esküdt uram kigyelmed” megszólítás helyett „András bá” vagy „Jancsi bá” címmel illették a választottakat. E vétkesek aztán 15-20 botütésben részesültek. Hasonló, sőt még nagyobb büntetésben részesült az, aki levegőt rontott. Az ilyent a „szaglár” „pimpédi” néven jelentette a „dullónak”, aki a levegő fertőzőjét 25-30 botütésben részesítette. A büntetést nem lehetett elkerülni, aki nem vetette alá magát a „dulló uram kigyelme” ítéletének, az fokozott büntetésben részesült. A határkerülés után a csapat a falu utcáján vonult végig világi énekeket énekelve, majd mindenki az otthonába távozott.
Húsvét első napja aztán csendben telt el. A nép a templomba vonult úrvacsorát venni. Templomozás után a lányok és legények a falu piacán labdáztak, illetve „cziczét” futottak. A férfiak hatosban „filkóztak” (kártyáztak), s a vesztesek 8-10 tenyércsapás büntetésben részesültek.
Este a „didergés” vette kezdetét. Ez esetben mindazok gyűltek össze a kiszabott helyen, akik előző éjjel a „határkerülésben” vettek részt. Előre megállapított helyekre mentek dideregni, egyben kigúnyolni mindazokat, akiknek bizonyos hibájukról, vétségükről, rossz szokásukról volt tudomásuk. Így például a teherben maradt lány házánál, pokoli zaj közepette, éles, elferdített, nyávogó hangon eképp szólalt meg: „Aggyan Izsten jú estéit, idezs gazs-uram, azst hallottam, hogy van magának egy megesett semmije. Hozstunk ajándikba egy bücsűt, hogy legyen miben ringássák a rájkót”. A gazda, aki már a nagy zajról tudta miről van szó, vízzel vagy előre elkészített trágyalével, vagy romlott káposztalével öntötte nyakon a szónokot és közelálló társait. Erre futásnak eredve, a mintegy 100 résztvevő elkezdett hangosan dideregni: „bru-u-u-um, brü-ü-ü-üm, bri-i-i-im”. Közben viszont újra megszólalt a szónok: „Na idezs gázsd uram, leöntöttél, jól kifizetted a purdikat, úgy fázsnak, még reszelnek: bru-u-u-um, brü-ü-ü-üm, s ha leöntöttél, már eressz be az üszök farkára, hogy a purdék füttezzenek meg, me ha nem, mingyár megfagynak”. Erre a gazda szótlan kiment, egy pár tojást osztogatott, mire a csapat továbbment. Ahol tolvaj lakott, „tömlöcöt” vittek ajándékba, rossz jegyzőnek segédet, hanyag papnak keresztelni való gyermeket, részeges kántornak pálinkát, bukott embernek váltót, lúdtolvajnak libát kívántak stb. „Szóval ez az ünnepély alkalmul szolgál a népnek arra – állapította meg Varga Lajos, az esemény tudósítója –, hogy ellenszenvét minden bírósági zaklatástól menten bárkivel szemben kifejezze. Sok helyen piros tojás helyett szidalom, kikergetés a bér; de ezt fel sem veszik. A sötétben didergőket, kiknek minden szabad, senki fel nem ismeri, mert ez szokásilag tilos”.
Megtudjuk továbbá, hogy a didergés célja: valakinek a megszégyenítése, no meg a piros tojás szerzés. A didergő seregben 15-60 év közötti férfiak vettek részt, öltözetük hosszú posztóruha, a csizmaszárba cifra ónosnyelű kacrot tettek. A házalás esti 9 órától éjféli 12-ig tartott. A didergés végeztével a „hajnalozás” következett. E mulatságban viszont csak a legények vettek részt, akik muzsikásaikkal és egy cimbalmossal járták végig a lányos házakat és mindenütt egyet táncoltak, miközben a lányoktól rendszerint 20 fillért s egy pár piros tojást kaptak.
A „húsvéti fa” kitűzéséről pedig Gál Sándor az Ethnographia 1895-ös évfolyamában ezeket közölte:
„Minden valamire való lánynak a szeretője, már t.i. ha van, szívbeli kötelességének tartja húsvét szombatjának éjjelén, tehát húsvét virradóra, kedvesének kapujára, kútágasára vagy háza tetejére stb., általában valamely azonnal szembetűnő helyre szép fenyőágat tenni. Nagyon élhetetlen a lányok között az, akinek húsvétkor nem tesznek fenyőágat. Nem mennek ahhoz öntözni, nem hívják azt a táncba, nem veszik figyelembe akinek kapuján vagy háza tetején nem látják meg reggel a virágot. De a legények is sokszor drágán és nagy fáradsággal szerzik meg azt a két-három darab szép fenyőágat, melyet szeretőjük számára szántak. Mert ha nincs a falunak fenyvese, elmennek a negyedik-ötödik falu határába is érette, s ha pénzért vagy egyébért cserébe nem kapják, készek lopni is, de szeretőiket kigúnyoltatni nem engedik. A három-négy darab fenyőág mesterségesen összekötőzve és színes papírszalagokkal, píros tojásokkal feldíszítve, a lányok egész évi büszkeségét képezi. Megtörténik az is néha, hogy – mivel szombaton éjjel elkéstek – talán éppen azon éjjel szerezték és hozták messziről a fenyőágat s nem értek rá feltenni, vagy pedig maguk a legények megrestelték, ha egy-egy jómódú, szép leány szégyenszemre virág nélkül maradt – húsvét első napjának éjjelén tesznek még utólagosan egy-egy lánynak fenyőágat”.
A táncot a falu 2-3 legjobb táncú legénye rendezte. Ez nyáron a csűrben, télen házban zajlott le, amiért minden táncolni szerető fizetéssel tartózott, alku szerint, mely néhány véka csős törökbúzából, egy-egy piculából, illetve nyári kaszáláskor, kapáláskor és aratáskor néhány tenyeres napszámból állott. Harmath Lujza szerint, „ha szép idő van, akkor rendesen a »berekben« táncolnak, hol aztán láncokkal, virágokkal ékesítik fel magukat s így jönnek bé a faluba estére kelve énekszóval, vidáman, amint azt a nép romlatlan ifjúságától várni lehet.”
Hol van az a régi nyár, az énekszóval, vidámsággal telt falusi fiatalság, amelynek annak idején jómagam is szemtanúja voltam?!
Györfi Dénes / Szabadság (Kolozsvár)

„Pünkösdi muzsika”
Berde Mária gondolatai az 1929. évi Bethlen-ünnep alkalmával
P. Szathmáry Károly (1831–1891) a nagyenyedi Bethlen-kollégium tudósprofesszora és krónikása (1862–1868), a kollégiumnak szentelt és 1868-ban Nagyenyeden kiadott monográfiában az egykori kollégiumi ünnepségek kapcsán többek között ezeket írta: „A mulatságok és ünnepségek sorát 1820-tól kezdve egy újabban kezdett kegyeleti ünnep is növelte: a Bethlen Gábor-ünnep, az alapító nagy fejedelem emlékére. Ez ünnepet Baló József nevű ifjú indítványozá, ki éppen maga tartá Hegedűs Sámuel tanvezetősége alatt az első emlékbeszédet. Ez év óta minden évben megtartatik, kisebb-nagyobb ünnepélyességgel”.
Következésképpen a nagy­enyedi Bethlen-ünnepség immár szinte két évszázados gazdag múltra tekint vissza. Kezdetben szűkebb körben, Gábor napján, később május elsején, a kollégium 1622-as alapítási napján zajlott az ünnepség. 1822-ben, az alapítás 200. évfordulóján is ekkor zajlott az esemény. Ez alkalommal Almási István, a logika klasszis tanítója 85 oldalas emlékbeszéde után, Szabó Ferenc, a poétai osztály rendes tanítója 100 szakaszos alkalmi versével hódolt a fejedelemnek. 1837-ben ismételten 65 szakaszos dicsőítő vers hangzott el, majd 1840-ben és 1842-ben Hankó Dániel, a költészeti osztály tanítója 65, illetve 180 szakaszos versében idézte föl az iskolaalapító nagyságát.
Az 1848–49-es forradalom után az újrainduló első nyilvános ünnepről az Arany János szerkeszette Koszorú című folyóirat 1863-as évfolyama szolgál tömör tudósítással, az 1869-es ünnepségről a Kolozsvári Közlöny tájékoztatta olvasóit, az 1877-es eseményről Garda József igazgató tanévzáró beszédéből szerzünk tudomást, aProtestáns Egyházi és Iskolai Lap az 1882-es májusi ünnepséget örökíti meg, az 1890. májusi műsorról Makkai Domokos rektorprofesszor tanévzáró beszédében szólt elismeréssel, míg az 1900. évi ünnepély lefolyásáról a helybeli Közérdek című újság tájékoztatta a közönséget. 1909. május 8-án Bethlen Gábor marosillyei szülőházát látja el a kollégium tanári kara, diáksága ma is ott álló emléktáblával, 1913 novemberében, Bethlen Gábor fejedelemmé választásának 300 éves évfordulóján, Bodrogi János kollégiumi történelemtanár több mint 100 enyedi diák kíséretében utazik föl Kolozsvárra, mely alkalommal a „Kolozsmegyei Általános Tanítóegylet”, az „Országos Középiskolai Tanáregyesület Kolozsvári Köre” és az „Erdélyrészi Tanító Egyesületek Szövetsége” által rendezett emlékünnepségen tart nagyszabású emlékbeszédet. 1922-ben, a kollégium 300 éves évfordulóján hasonlóképpen többnapos, tartalmas ünnepi rendezvénysorozat színhelye a Bethlen-kollégium. 1929-ben pedig, fejedelmünk halálának 300 éves évfordulóján valamennyi erdélyi lap, újság, folyóirat terjedelmes helyet szentelt iskolaalapító, nemzetmegtartó és erősítő fejedelmünk áldott emlékének.      
Ez utóbbi esemény részese volt azon évben Berde Mária is, egykori enyedi diák, író és költő, akinek az ünnepély alkalmával, 88 évvel ezelőtt megfogalmazott és manapság is érvényes gondolatai:Pünkösdi muzsika címmel az Enyedi Újság 1929. június 9-i számában láttak napvilágot, s melyet itt és most készséggel ajánlok valamennyiünk szíves figyelmébe.
„Idestova háromszáz esztendeje lesz, hogy a legnagyobb erdélyi fejedelem lehunyta a szemét. A hagyaték, amely utána megmaradt, nagy volt földiekben is: a fejedelemasszonyra Erdély szállott, a Domus Austriaca hét vármegyét örökölt utána és évi nyolcszáz pengőforintot jövedelmező vagyon jutott az enyedi kollégiumnak. De volt ennél jóval hatalmasabb hagyatéka is a fejedelemnek: az ő szellemi testamentoma. Egyik része ennek a nagy nemzeti gondolat, a történelmi koncepció, amelyért a fejedelem egész életén át hasztalan viaskodott s amelyhez minden utóda törpének bizonyult. A másik, az idők múlásával és változásával sem esendő lélekfeladat: az igazi bethleni szellemnek a vallásiakban való ápolása.
Hét esztendővel ezelőtt, a fejedelmi kollégium háromszázados alapítási ünnepén egy versemet ajánlottam fel az intézet ifjúságának, amelyben a katalaunumi halott harcosok lelkéről emlékeztem meg, akik tovább folytatták a magasban a földön eldöntetlen viaskodást. Sejtelemmel ejtettem ki akkor a jóslatot, hogy a világháború testi hadakozásai után most már a szellemiek következnek és jószerencsét kívántam ebben a viadalban a fehérebb fegyverekkel küzdőknek.
Ma áll a küzdelem. Itt, Erdély hegyfalai között mi még talán csak szórványosan hallottunk ezekről a háborúságokról, amelyet a magyarság saját belső frontján indított. Az új történetírás harci jelszóul tűzte ki magának a »történelmi átértékelést«. Nem vagyok ellensége a jeligének, a történelem nem olyan abszolút tudomány, hogy az idők távola ne adhatna folyton új színt a múlt eseményeinek és cselekedeteinek és ne tehetné a jelen kívánságai szerint nagyobbá vagy kisebbé azoknak viszonylagos értékét. Igazat adok annak a történésznek is, aki a részekre szakadt magyarságnak új feladatokat tűz ki a történelmi  kutatás terén; vallom magam is, hogy a mai Erdély embere elsősorban a maga külön múltjában kell hogy felkeresse és kövesse férfi és női eszményképeit, mert azok lehetnek legjobb tanácsadói – de találkozunk ma olyan »átértékelési« nézőpontokkal, amelyek joggal döbbentik meg a lelket. Mit szóljunk ahhoz az irányhoz, amely a magyar nemzet történetét objektivebb és katholikusabb megvilágításban akarja látni és bemutatni, mint ahogy eddig történt? – Lehet-e, szabad-e a történelmen, amelynek épületén a nagy katholikus történészek, Pray, Katona együtt építettek a protestánsokkal, felekezeti restaurációt végezni?
A mű, amelyre ebből a szempontból fel kell hívnom a figyelmet Szekfű Gyula Bethlen Gábora. E könyv lapjairól a nagy fejedelem mint uralkodó, mint hadvezér és diplomáciai lángész megnagyobbodva tekint reánk, alakja szemlátomást fényesül az új megvilágításban; egész tragikumában átéljük a keserű sorsot, hogy ekkora képességekkel bíró férfiú csupán egy kicsiny, függő fejedelemségnek szuverénje lehetett! Köszönjük Szekfűnek ezt az eszméltetést, de fáj nekünk Bethlen hivatásának az ő korabeli egyetemes magyarság nézőpontjából való átértékelése, főképpen fáj pedig az a merész állítása, hogy a vallásháborúk és háborgattatások századaiban Erdély sem ismert nagyobb türelmességet, mint Európa többi országai és hogy itt is a Cuius regio, eius religio elve pusztított.
Mi, akik Bethlen Gábor árnyékában nőttünk fel, tudjuk, hogy ezt a tételt a mi lelki törvényszékünk előtt nem kell vitatnunk. Mi erdélyiek nem iskolában tanultuk a toleranciát, örökségképpen kaptuk, éltük és gyakoroltuk azt! Egy példa: a mi földesuraink helyet adtak ősi földeiken a máshitűek fogadalmi keresztjeinek – ezer s ezer ilyen feszület tanúskodik rólunk az Isten és az emberek előtt –, de azokért, akik sohasem ültek azon tanufák alatt, a nem közülünk valókért idézzük a múlt tényeit, hozzuk fel lelki tanítónk mellett az igazságokat, hogy Bethlen Gábor főemberei között a szombatos Péchy, a katholikus Kamuthi, a görögkeleti Márkó találtatik, hogy a fejedelem visszaadatta a többségben lévő katholikus gyülekezeteknek a templomaikat, hogy kétszáz pengőre büntette azt, aki jobbágyát más felekezetű istentisztelet hallgatására kényszerítette, hogy apja tudott lenni a morva anabaptistáknak és a Konstantinápolyból behívott zsidóknak! Hogy foglalkozott görögkeleti alattvalóinak lelki dolgaival, hogy püspöki helynökséget szervezett a katholikusoknak, amely máig szolgál a lelkeknek... Kérdezek én mindenkit: ki tud idézni ilyen példasort más népek történetéből?
Hozzátok fordulok, Bethlen ifjúság: A ti örökrészetek a legnagyobb, legszentebb minden bethleni hagyaték között! Ne hagyjátok magatokat kitudni ennek az örökségnek dicsőségéből, ne engedjétek eldisputálni magatoktól ősi jogotokat, elsőszülöttségeteket a bethlen tolerancia birtokolására. Mert ez a mi legdrágább kincsünk, a hófehér virág, amely először a mi hegyeink között nyílt ki az egész világon. Szálljatok szembe tiszta homlokkal a lelkiismereti szabadság eszméjéért, dokumentáljátok annak vérünkké váltát élettel, tettel, szóval; hirdessétek, hogy nekünk a Szentírás akkor is szent, ha nem Károli, hanem Káldy fordította s akár Ştefan cel Mare, akár Bethlen Gábor anyanyelvén olvassa a hívő!
Bethlen Gábor életének egy drágaemlékű epizódjával zárom szavaimat. Egy alkalommal, – mint azt a katholikus Gál Péter írja meg – a fejedelem a pünkösd ünnepére oda adta vala minden muzsikását a katholikus templomnak a nagymisére, hogy az ünnepnek fényéből semmi se hiányozzék. Ezt a kegyességet tartsuk számon, ezt mutassuk oda a szeretetlenségnek, ezt tanítsuk mindenhol, ahova a sors csak elvezet, hadd érezzen fel a mi példánkon a közöny és a gyűlölet;  – mert a mások lelkének ez a megértése, ez a békessége és jóságos megvidámítása az igazi bethleni szellem, ez legyen a mi mindennapi ajándékunk, mindenkinek készséggel felajánlott pünkösdi muzsikaszónk!”    
Győrfi Dénes Szabadság (Kolozsvár)

Vita Zsigmond egykori tanítványa emlékezetében
Sebestyén József egykori enyedi diák nevével még volt alkalmuk találkozni a Szabadság olvasóinak, akinek Aradi nyugdíjas tanítóként 2003–2004-ben (sajnos azóta már elhunyt) hozzám intézett, mintegy 270 gépelt oldalt kitevő leveleiből, diákkori legátusként átélt drámai eseményeit, továbbá Márton Áronnak iránta tanúsított segítőkész cselekedeteit ragadtam ki és közöltem napilapunk hasábjain.
Ezúttal egykori tanára és osztályfőnöke, Vita Zsigmond (1906–1998) emléke elevenedik föl az idézett levelekből, amelyeket az irodalom- és művelődéstörténész, bibliográfus születésének 111. évfordulóján bocsátunk az olvasók elé.
Sebestyén József 2003. február 4-én keltezett levelében így emlékezik:
„1940 május hó egyik napján történt, ha jól emlékszem csütörtöki nap volt. Aznap az első óránk Vita Zsigmond tanár úrral, magyar óránk volt. Osztálytársaim, óra előtt, felmentek a tornakertbe, a fákról leveregették az éjjeli hidegben megmerevedett cserebogarakat, zsebükbe, üres gyufásskatulyákba tették, csengetés után berohantak az osztályba. Vita tanár urat felállva köszöntöttük:
Jó reggelt tanár úr! – Ő is visszaköszönt.
Benkő Andris [Benkő András, a későbbi zenetörténész] már jól játszott a harmóniumon. Elénekeltük a kijelölt Zsoltárt, én mint »hetes«, felolvastam a Bibliából az előírt textust, meg a kijelölt imádságot (ez kb. 5-6 percet jelentett), majd leültünk. Vita tanár úr az osztálynaplóba beírta az óra anyagát. A katedráról elénk lépett s megkezdte a feleltetést. Abban az évben (IV. oszt. tanítóképzősök voltunk), hosszú ideig Arany János, Toldiját tanulmányoztuk stilisztikai szempontból, versrészleteket kellett kívülről megtanulnunk, vitákat szervezett, véleményünket kérte, házifeladatként le kellett írnunk költői kifejezéseit, fordulatait stb. stb., tehát volt mit dolgoznunk 16 éves fejjel...
Közben a fránya cserebogarak a zsebekben feléledtek, a padlóra estek, rövid séta után szárnyra keltek s nagy búgással nekirepültek az ablakoknak. Tanár úr is felfigyelt, nézegetett jobbra-balra, fel a levegőbe...
Ki a hetes?
Tanár úr, én vagyok! – álltam fel.
Nyisd ki az ablakokat! – Szigorúan nézett rám.
Tanár úr kérem. Az éjjel nyitva voltak az ablakok, s egy »csomó« cserebogár jött be! Már reggeltől sokat »kihánytam« belőlük! (a családban nálunk, úgy mondtuk: hányd ki a szemetet! Hányd ki a földet a gödörből! a »dobd ki« helyett!) Közben osztálytársaim nagy igyekezettel, nevetgélve szaladgáltak le-fel az osztályban, elfogni a repkedő cserebogarakat s kidobni az ablakon. Tanár úr is mosolygott, ide-oda mutogatva: itt repül egy, ott is, ott is! Közben mosolyogva megszólalt:
Mi az te, Kis-Sebestyén! Ma hreggel csehre-bogarakat hreggeliztél? (A tanár úr az »r« hangot »hr«-ként ejtette ki. Én azért voltam Kis-Sebestyén, mert Béla bátyám, VIII-os képzős, volt a Nagy-Sebestyén).
Az osztály hatalmas hahotázással fogadta Vita tanár úr humoros megjegyzését; ő is jót nevetett, vidáman szemlélte az »ingyen cirkuszt«... A cserebogarakat összeszedtük, kidobáltuk, de a magyar óra is eltelt. Az osztálynapló jobb oldalára, a megjegyzések rovatba beírta a nevemet. Kicsengettek, hóna alá vette a katalógust, kezébe a Toldit s még mindig derűs arccal a tanáriba ment... A szünetben mi is vidáman meséltük a többi gyermeknek a történteket. Eltelt a második óra, a számtan, Demény Zoltán tanár úrral. A harmadik óra francia – Vita Zsigmond tanár úrral... Feleltetés, jegyadás, új lecke, minden úgy, mint rendesen, semmi jele a reggel történteknek... Az óra végén, a kicsengetés után, Vita tanár úr az ajtóból vissza szólt:
Ma délután milyen óráitok vannak?
Vallás, ének, öt órától harmónium gyakorlás a beosztás szerint, egy-egy fél óra este fél 7-ig.
S holnap?
3-tól 4-ig kézimunka, 4-től szabad óra, majd öttől harmónium gyakorlás –  jelentettem én, mint hetes...
Na jó! Úgyis csak fot­ballozni fogtok! Holnap délután 4 órától itt találkozunk. Megtartjuk a mai magyar órát! – S ezzel elment a tanáriba.
Másnap du. 4 órakor bizony szorongva vártuk a tanár urat. Katalógussal a hóna alatt, Toldival a kezében; feleltetés... szavalás... dicséret... dorgálás, kinek mi járt, új lecke... házi feladat...kicsengetés...
Jó napot, tanár úr!
Jó napot, fiúk!...
Nagy üdvrivalgással elő a labdát, fel a tornakertbe, rúgtuk a labdát majdnem 6 óráig. A harmónium gyakorlásra beosztottak félórát gyakoroltak, majd vissza a tornakertbe.
Szombaton az utolsó óra osztályvezetői Becsey Pál osztályvezetővel. Bejön az órára, végigsétál előttünk, ellenőrzi a tisztaságot, öltözetünket, majd leül a katedrán, előveszi a katalógust, végiglapozza, ellenőrzi a jegyeket: dicséret, megróvás, dorgálás, kinek mi járt a kapott jegyek szerint. Én mint hetes, nagyon féltem: mi lesz, ha meglátja nevemet a naplóban? ... Azt is végiglapozza, ellenőrzi a tanárok által megtartott órákat, a csütörtök napi bejegyzéseknél meglátja a nevemet:
Mi a csudát csináltál, te haszontalan?
Tanár úr kérem! – Dadogtam, a szívemet a torkomban éreztem... a földön egy-egy... pár...
Becsey Pál tanár úr szigorúan rám szólt:
Tu-dom! Tu-dom fiam! – Mondta szótagolva, hangsúlyozva s a kezével intve...
Csak egy pár papír darabka itt, egy kis szemét ott... A jövő héten is hetes leszel! Tanuld meg a kötelességedet!
... Majd elsírtam magam örömömben... Istenem, hogy megcsókoltam volna a jóságos, csupa szív, de szigorú tanár úr kezét!...
A Bethlen-kollégiumban ugyanis szigorú, következetes rend, fegyelem volt. Minden hónap végén összeült a tanári kar. Az osztélyvezetők beszámoltak a havi munkáról, tevékenységekről, jelentették a tanulók kihágásait, fegyelmi vétségeit, amelyek mind-mind magaviseleti jegy levonásával jártak. A hirdető táblán megjelent a névsor a magaviseleti jegyekkel. Aki az év végéig nem javította ki a levont magaviseleti jegyet, ha tandíjkedvezménye volt, azt elvesztette. Nekem mint kint­lakónak is volt e kedvezményem, tanulásomért pedig 1940. június 14-i évzáró ünnepélyen R. Berde Mária: Télutó c. kötetét kaptam jutalomként”.
Ugyanazon levelében, egyéb események mellett, ismételten egykori tanárára emlékezik:
„1942. május 2-a, Zsigmond-nap. Vita Zsiga (így neveztük magunk között) kedves magyar–francia szakos s most már mint osztályvezető tanárunkat is köszöntöttük fel. Mi, VI-osok különben máskor is felköszöntöttük. Első óránk magyar óra volt. Az osztály már kora reggel a tornakert s a temető orgonabokrairól fehér és kék virágszálakat, zöld ágakat (tuja, fenyő), előtte való nap a piacról tulipánokat szerzett s feldíszítettük az osztályt. Még a tanári asztalt is feldíszítettük. A tulipánok szépen kinyíltak. Én is hoztam öt szál különböző színűt, Feri bátyám saját virágkertészetéből vágta le (fehér, sárga, piros, kék, lila színűt, melyek akkor kezdtek divatba jönni a fodros – úgynevezett papagály, holland tulipánok). Társaim közül az egyik megjegyezte:
Te Jóska, milyen tulipánokat hoztál, még ki sincsenek nyílva, a bimbók még félig zöldek? Alul helyezték el, rájuk a többi kinyíltakat… Tanár úr bejött, elolvastuk a Bibliából előírt textust, majd a rövid ima után, következett Horváth Berci, ő lévén a legbátrabb, köszöntője.
Tanár úr megköszönte, levezette a magyar órát. Kicsengetés után kiválasztott egy szép, fehér dupla, lila orgonaágat, egy fenyő, egy tuja ágat. A tulipánok között válogatva, kezébe vette az én öt tulipánomat, ezt mondva:
Fiaim, köszönöm a megemlékezést! A többi virágot, ágacskákat vigyétek a tanári sírokra!
Másnap május 3.… Nagyszünet. Szaladok a folyóson ki az udvarra. Szembe jön velem Vita tanár úr. Megfogja a galléromat, behúz az ablakmélyedésbe, szemembe néz:
Te csavargó! Hol voltál a tegnap este? – Hű, ebből nagy baj lehet, villant át az eszemen…
Tanár úr kérem, a sétatéren labdáztunk.
Azután hova mentél, hol voltál?
Be kellett vallanom az igazat.
Tanár úr!... Este felé, úgy 6-7 óra körül lementem a várba, majd elsétáltam a várfal előtti kiskert előtt… (közben állandóan noszogatott). Az emléktábla felé bedobtam egy fehér tulipán virágot…
Te szerencsétlen! Tudod-e mit csináltál? Az iskolánkat nagyon nagy bajba sodorhattad volna! Ide figyelj: felejtsd el, mit csináltál! Senkinek egy szót se szólj! Halgass, mint a sír!
Igenis, tanár úr!
A nézése megenyhült. Kopasz fejemre egy barackot nyomott. Elengedte a galléromat, gyengéden hátba vágott…
– Futás az udvarra! – szólt rám…
Na, ezt jól megúsztam. Azokban a háborús években ugyanis minden tiltva volt: este 6 óra után csak szülői kísérettel lehetett, különösen a főutcán járni; tilos volt a csoportosulás, a hangos beszéd, a magyar beszéd (Vorbiţi numai româneşte! hirdették a kifüggesztett táblák) és még sok egyéb tiltások... Mi, diákok, a kihágásokat magaviseleti jegylevonással, súlyosabb esetekben tandíjkedvezmény elvesztésével szenvedtük meg. Özvegy édesanyám kevés nyugdíjjal; Feri bátyám mint kertész, ő volt a családfenntartó, 1938-tól viszont többet volt Concentrarén, mint itthon. Nagyon nehéz anyagi helyzetünk volt. A tandíjkedvezmény elvesztése, iskoláztatásom megszüntetésével járt volna...
Elteltek az évek... Tanító lettem... A téli, tavaszi, nyári vakációk idején mindig meglátogattam Enyeden Édesanyámat, 1954. augusztus 25-én bekövetkezett haláláig.
Az egyik tavaszi vakációban, nem emlékszem melyik évben, 1950–54 között, egy csokor tulipánnal felsétáltam édesapám sírjához... A Magyar utcán felfele menve, kb. a közepe táján, egy kinyílt ablakban megláttam Csefó Sándort, volt igazgatónkat. A felenyedi utcából költöztek le. Másnap, késő délután, egy tulipáncsokorral meglátogattam, elbeszélgettünk. Kikérdezett addigi életemről, majdnem 2-2,5 órát beszélgettünk. A tulipánokat nézve a vázában, rámutatott egy fehér tulipánra:
Édes fiam! Emlékszel-e arra a napra, amikor Vita tanár urat névnapján felköszöntöttétek? (Mire célozgat igazgató urunk, fordult meg az eszemben)
I-i-gen! – Dadogtam...
Este, te egy fehér tulipánt dobtál az emléktábla felé. A többi virágot – fehér és lila orgonát – ki dobta be?
Igazgató úr, igazán nem tudom! Felsiettem (már sötét volt) az utcán a temetőig, fel az Őrhegy aljáig, a sétatérre, s onnan haza.
Nem tudtam elképzelni, miért hozta fel az esetet...
Tovább folytatta:
Másnap reggel (május 3-án, mint minden reggel) már 6-7 óra között az irodámban voltam. A nyitott ablakból a kiskert felé néztem. Észrevettem két civilruhás férfit, akik a kerítés mellett álltak, nagy beszélgetés közben az iskolaablak felé mutogattak, majd elsiettek. Kinéztem... Hát az emléktáblától nem messze, a füves, eléggé bozótos kertben észrevettem egy fehér tulipánt, egy elég nagy szép fehér, és két-három lila orgona ágacskát... Gyorsan a pedellus után:– Kimenni azonnal! A kiskertből összeszedni, eltüntetni a virágokat!
Egy kis idő múlva megjelent az előző két civil a Siguranţa főnökkel. A kerítés előtt nézelődtek ide-oda járkálva, majd a kiskertbe is bemenve keresgéltek, de semmit sem találtak... Elmentek... Képzeld el, mi következett volna, ha megtalálják a virágokat!
Kedves Dénes, bevallom, a virágesetet igazán elfelejtettem, akkor inkább a csavargásért járó büntetés foglalkoztatott egy pár napig. Nem történt semmi, feledésbe ment... De íme, szeretett, volt igazgatónk, Csefó Sándor igazi, szigorú, de azonnal megbocsátó, a diákjaival együttérző, igazi pedagógus, felelevenítette... Kb. tíz év elteltével értettem meg, az akkori tudatlanságomban elkövetett tettem, hogy milyen súlyos következményekkel járhatott volna, ha az igazgató úr nem figyel fel. A fehér tulipán (a fehér orgonavirág) elárult engem. Vita tanár úr azért szorított a sarokba (az ablakmélyedésbe), vallatott ki s rám parancsolt: – Felejtsd el!!!... A többi virág bedobása, társaim neve, számomra ma is titok maradt”.  
Sebestyén József 2003. március 21-i levelében alábbi visszaemlékezését közölte a nekem írt levelében:
„1942. május havának egyik szombatján Vita Zsigmond osztályvezető tanárunk azt mondja Bartalus Sanyinak (ő is kintlakó volt, a Felenyedi utcában lakott):
Sanyi fiam! A jövő héten ellátogatsz a Felenyedi út végén, a téglagyár után letelepedett cigánycsaládhoz. Megbeszéled velük, hogy a jövő hét szombatján, délben meglátogatjuk, talán még vásárolunk tőlük valamit a néprajzi múzeum számára!
Meg is történt… Sanyi az egyik magyarórán jelenti, beszélt a cigányokkal, szombaton délben várnak minket!
Vita tanár úr előzőleg, osztályvezetői órákon többször érdekes, figyelmünket lekötő órákat tartott a székely népművészetről, kézügyességről, népmesékről, azok szépségeiről, változatosságáról…
Szombaton, 12 órakor, hárman kintlakók, a tanár úrral elindultunk. A bentlakók az iskolában maradtak, nekik az ebédre, a vityire is kellett menniök. Az úton tanár urunk székely szavakkal szórakoztatott minket. Például: hogyan nevezik a székelyek a fenyőfa lehullott, száraz tűleveleit? Az egyik szó kimondva olyan szépen zengve szólt, de sajnos 60 év óta egyszer sem hallottam, és bizony elfelejtettem.
Kiértünk a Felenyedi út végére, a Muzsina-féle útról letértünk, megérkeztünk a késeket készítő cigány családhoz. Már vártak. Ki voltak már költözve a szabadba; ott volt a lábbal hajtott fa-és kőszéntüzelésű gép, ahol a vasmegmunkálást végezték; arrébb pedig a cigányné a háromlábon felfüggesztett kis üstöcskében főzöcskélt. A falécekből, deszkadarabokból összeállított asztalon edények, használt kések, fakanalak, csodálatos rendetlenségben. Oldalt, ugyancsak egy asztal két X lábon; azon szépen, nagyság szerint elrendezve, szebbnél szebb, csillogó, változatos nagyságú és formájú kések. Vita tanár úr egyenként megnézegette őket, a mesterrel hosszasan elbeszélgetve állandóan jegyzetelt; a családtagok nevét, életkorát, honnan jöttek stb. Egy kis baj akkor történt, amikor a gyermekek nevét is fel akarta jegyezni; egy szempillantás alatt eltűntek. A család tagjai vitába keveredtek. A mester dicsérte, magyarázta késeit, tanár úr jegyzetelt... Még a lécekből, deszkadarabokból összeállított asztalt is jól megszemlélte alulról-felülről. Miután végignéztük a kések sorozatát, tanár urunk átment a cigányasszonyhoz, megnézte a háromlábon  álló kis üstöcskét, az asztalról felvett három késecskét: egy kacorszerűt, egy kb. 10 cm-es kést és egy hosszabb, szélesebb pengéjűt, de a sok fenéstől, használattól már régen elkoptatott kést. Odaadta az aszonynak, mossa meg, a nyelét súrolja le, száradjon meg: ezeket meg fogja venni. A mester megfogta a tanár úr karját, visszavitte a másik asztalhoz, hangos szóval, szóáradattal dicsérte újból a késeit; válogasson és vegyen, ne azokat a már agyonköszörült késeket. Sanyi, látva, hogy a tanár úr elég kellemetlen helyzetbe került, a tanár úr háta mögé került, integetett a cigánynak, majd a tenyerét a szeme előtt mozgatva mutatta, jelezte: a tanár úr egy kissé zavarodott; diáknyelven meg van „süsülve”... Megtörtént a csoda: a mester cigányul odaszólt a feleségéhez, s egyszerre elhallgattak, csend lett... Az asszony az elmosott, megszáradt késeket a tanár úr elé tette. A tanár úr megköszönte, az asszony kezébe adott 5 lejt (akkor 5 lej volt egy pakli dohány cigarettapapírral). A cigányasszony nagy alázattal, többször hajlongva megköszönte, visszament az asztalához. Mi elköszöntünk, a tanár úr a három kést és a jegyzetfüzetét a táskájába tette, s hazaindultunk. Leérve az útra, a tanár úr körül menve beszélgettünk, nevetgéltünk, tárgyaltuk a látottakat. A tanár úr előáll:
Nem tudom mi lelte ezeket a cigányokat, olyan kínálásba voltak! Már érezni lehetett a hangjukon a bosszúságot, hogy nem akarok a szép késeikből vásárolni, s egyszerre olyan csendesek, alázatosak lettek!
Mi már nem bírtunk magunkkal! Kitört belőlünk a nevetés!
Tanár úr, ne tessék megharagudni... Bocsánatot kell kérnem... Elmondhatom a titok nyitját? – kérdezte Sanyi.
Mondjad fiam! – Látva, hogy mi, hogy nevetünk, sejtette, itt valami turpisság van!
Tanár úr! Amikor a cigánnyal nagy vitatkozásban volt, a háta mögött álltam, s azt mutattam a cigánynak, hogy a tanár úr egy kissé »lökött«! A cigányok azért hallgattak el s lettek olyan alázatosak!
A tanár úr hangosan, jóízűen felkacagott.
Nahát, te Sanyi, dicsérem az eszedet, hogy tudtál olyan gyorsan ilyesmit kitalálni? Megmentettél! A cigány nem engedett volna el addig, míg kései közül meg nem vásárolok legalább egyet!
Megborzolta Sanyi fején lévő világosbarna, sörte haját. A nagy nevetés közben én is előállok:
Tanár úr, tessék elhinni, mi is féltünk egy kicsit!
Mitől, te?
Attól tanár úr, hogy olyan nagy szakértelemmel vizsgálta a cigánymester deszka- és lécdarabokból összetákolt asztalát... Attól féltünk, azt is megvásárolja... S most cipelnénk a hátunkon az iskolába, a néprajzi múzeumba!
Erre újból nagy nevetés, viccelődés! A tanár úr jókedvében vicceket mondott az ő diákkorából (1920 körül), az akkori diákok emlékeiből. Jékely (Áprily) Lajosról, a magyar nyelv tanáráról, az emlékezetes enyedi diákkirándulásokról mesélgetett. Elmondtuk mi is, osztálytársak, egymást hogyan neveztük el, s tanárainkat is milyen névvel említettük magunk között: Tanár urat csak Zsigának; Erdélyi Gyula tanár urat Spencerről, a híres pedagogusról: Spencinek; Juhász Albert internátusi felügyelő urat: Te, te kisfiam; Kónya Árpád tanár urat: Loapinak; Fülöp doktor urat: Muszulynak; Horváth Jenő lelkész-tanár urat: Pápuának; Horváth Zoltán tanár urat, mi is mint kollégái: Tutukának, feleségét, Elekes Ida kedves tanító nénit, a mindenki által szeretett tanító nénit férje után csak Tutukánénak; Zalányi Istvánt: Zatyinak; Delly Szabó Géza zenetanárunkat: Piskotának... Ezekre emlékszem, ezen kedves, igazi, igazán szeretett tanárainkra, és még a többiekre, akik tanítottak, neveltek, ha szükséges volt, megbüntettek, de mindig éreztük szeretetüket, érettünk való küszködésüket.
Igy értünk az iskolába Vita Zsigmond osztályvezetőnkkel 2 és félórás emlékezetes séta után a néprajzi múzeumnak gyűjtött három késecskével.  
Kedves Dénes Öcsém! Hatvan év távlatából: akkor én 18 éves voltam… ma a 79-ikhez közeledem! Vajon elhihető-e? Vajon nem egy mese, egy öreg enyedi véndiák meséje-e? Te döntsd el, mennyit ér ezen iromány!... Lehet, hogy ha valaki 20-50 év múlva elolvassa, megmosolyogja! Ilyen volt valamikor az élet a Bethlen Kollégiumban? Ez is elég lesz, hiszen ez is újabb emlékeket ébreszt majd fel, ha még lesz Nagyenyeden élő magyar ember!”
Győrfi Dénes Szabadság (Kolozsvár)

Refo500 Nagyenyeden: testvériskolai megállapodás, kiállítás, könyvbemutatók és előadások
Testvériskolai szerződést írtak alá a Hajdúnánási Református Iskola és a Bethlen Gábor Kollégium között
A refomáció 500 éves múltjának ünnepe a Maros parti kisvárosban kiemelt jelentőségű. Ennek egyháztörténeti előzményei vannak, hiszen 1564 áprilisában az enyedi országos zsinaton itt alakult meg az Erdélyi Református Egyház, és ugyanitt választották meg az első püspököt, Dávid Ferencet.
Ekkor napokig tartó, vitáktól sem mentes zsinati napok voltak, miközben az enyediek hitet tettek vallásuk mellett. A templomot akkor még közösen használták a szászokal. Nagyenyed 70 évig volt püspöki székhely, az erdélyi református egyház központja (1780–1849 között). Közben 11 országgyűlésnek és 49 zsinatnak adott otthont. Templomtornya 778 éves, építését 1239-ben fejezték be, őrtoronynak épült, de 537 éve templomtorony. Az alapító Bethlen Gábor nevét viselő, az egyházához – a kommunizmus áldatlan időszakát kivéve – mindig szorosan kapcsolódó Református Kollégiumnak is jelentős szerep jutott a hitben, a tanításban, a kultúra terjesztésében, először Gyulafehérváron (1622), majd később Nagyenyeden (1662).
A fent említett egyházi és iskolatörténeti tények alapozták meg a háromnapos (október 22–24 közötti) ünnep programját, mozgósítva a városi és a környékbeli református közösséget. A színhely kettős volt: a templom és az iskola. Az ünnepi megemlékezés fő mondanivalója a „könyv, oktatás és reformáció” címszavakban foglalható össze. A protestáns oktatás csodálatos évszázadairól beszélhetünk, miközben nem feledkezünk meg arról, hogy mindez az egyház és az iskola összefogásából született.
Az első ünnepnapi események vasárnap délután zajlottak a Vártemplomban. Igét hirdetett Kántor Csaba püspök-helyettes, prédikációja központi eleme a „győzedelmes hit”. Az enyediek és vidékiek teljesen megtöltötték a templomot. Fellépett Marosán Csaba színművész, aki Luther Márton ún. „asztali beszélgetéseiből” elevenített fel részleteket, amelyek a mai fülnek és elmének is fontosak lehetnek, például: „a szeretet a halhatatlanság jele”, „aki énekel, az kétszeresen imádkozik”, „nem siránkozni kell, hanem építkezni.” A művészi programban az Oláh testvérek – akik nem először jártak Enyeden – Kodály művek előadásával arattak szép sikert.
Gudor Botond református esperes beszédében a reformációval kapcsolatos kérdésre adott választ. Üdvözlő beszédet mondott Szőcs Ildikó, a kollégium igazgatója, Lőrincz Helga alpolgármester, tanfelügyelő, a helyi RMDSZ elnöke, és Mucsi László a presbiteri szövetég nevében. Szabó Zsombor karnagy, a kollégium új zenetanára irányításával sikerrel lépett fel a gyülekezeti kórus. Délután az újjászervezett gyülekezeti házban a művészeté volt a főszerep, amely az idők folyamán jelentősen összekapcsolódott az egyházi élettel. A tartalmas kiállítás bemutatóját Lőrincz Konrád felenyedi református lelkész tartotta magas szintű szakértelemmel. A három teremben kiállított alkotások több erdélyi művész munkái: Orth István (Nagyszeben), Szabó László (Marosvásárhely), Adorjáni László (Kolozsvár), Horháth Miklós (Lőrincréve), id. Lőrincz Zoltán (Nagyenyend), Legendi Géza (Zalatna) és Horháth Kund (Kolozsvár). A kiállított olajfestményekben, ceruzarajzokban, linómetszetekben nagyon sokan és hosszasan gyönyörködtek. Marosán Csaba, Ady Endrének az „Intés az őrzőkhöz” című, aktuális gondolatot sugalló versét szavalta.
Hétfőn a Bethlen kollégium Apafi-termében, méltó helyen folytatódott az ünnepi megemlékezés. Gudor Botond elnökletével előadások hangzottak el a kollégiumi reformációs emlékműsorokról (Győrfi Dénes, Nagyenyed), a református oktatás helyéről Észak-Erdélyben (Bekker Norbert, Budapest, ELTE), Tolnai Dali József oktatási reformjairól (Simon János, Amszterdam), tárgykultúra vagy könyvkultúra (Hegyi Ádám). Könyvbemutatók következtek Turzai Melán kollégiumi aligazgató irányításával: Kada Erika szerzőként mutatta be (tanár és teológus) a „Tündér-határon túl” című Áprily-kötetét, amely Áprily Lajos születésének 130. és halálának 50. évfordulója alkalmával jelent meg Kecskeméten, Bella Rózsa Pilinszky-díjas grafikus illusztrálásával. Idézünk Bertha Zoltán irodalomtörténész, egyetemi docens ajánlásából: „Brassó, Parajd és Udvarhely, Kolozsvár és Nagyenyed, Duna-kanyar Visegráddal és Szentgyörgypusztával: lélegző szent tájak annak számára, aki különleges természetáhítattal érezte egybe a Kárpát-haza igézetes teljességét.” Bakó Botond / Szabadság (Kolozsvár)

„Példaként élt, úgy élt, hogy tanított”
Nemes János halálának 45. évfordulójára
A nagyenyedi Bethlen Kollégium immár közel 400 éves történetének minden korszakában – mind békés, mind békételen időkben egyaránt – voltak kimagasló oktató-nevelő egyéniségei, akik hosszú-hosszú időkre meghatározták az intézmény magasfokú minőségét, hivatását, az erdélyi magyar közéletben betöltött szerepét, akiknek küldetése évtizedeken, sőt évszázadokon át irányadó eszmeként valósította meg az alapító fejedelem szellemi örökségét.
Nemes János mintatanító és két évtizeden át kollégiumi aligazgató is ezen különleges emberi értékekkel felruházott egyéniségek közé tartozott. Halálának 45 éves évfordulóján tekintsünk vissza, és próbáljuk fölvillantani kollégiumi életpályájának legfontosabb vetületeit. Előrebocsátom, hogy jómagam, a múlt század 60-as éveinek bentlakó diákjaként emlékezem a köztiszteletben álló egykori aligazgatómra. Noha engem nem tanított, de embersége, egész lénye, a kollégiumhoz, a diákokhoz való viszonyulása mindmáig élő emlékként maradt meg. Mindig gyors léptekkel, maréknyi kulccsal a kezében láttam fölsietni a második emeletre, megtekinteni a rendezvényre váró dísztermet, majd a fiú- illetve a leánybentlakásban osztotta meg észrevételeit, onnan az osztálytermeket ment ellenőrizni, végül ebédkor, az étkezdében, diáknyelven a „vityin”, egy csoportban 300 étkező diák előtt részletezte napi tapasztalatait, észrevételeit. S bármennyire is kimerítőek voltak ezen mindennapos útjai, mindig a türelem, a jószándék, az emberség hangján szólt valamennyiünkhöz. Az évvégi tornabemutatók alkalmával pedig a nélkülözhetetlen hegedűjével, Demény Zoltán, Molnár Árpád, Makkai Kálmán, Kis István tanárkollégái által alkotott zenekar részeként, szebbnél-szebb dallamaikra végeztük, mintegy 500-an egyszerre, a betanult közös tornagyakorlatokat a tornakert nagypályáján.
Nagyenyeden született 1914. április 17-én. A Bethlen Kollégiumban szerzett tanítói oklevelet. 1932–33-ban Szilágysomlyón tanít, majd 1933–1952 között a nagyenyedi tanítóképző gyakorló iskolájának mintatanítója és hegedűtanára, 1952–1972 között a kollégium aligazgatója. Erdélyi Gyula tanítóképzőintézeti tanárral közösen adta ki Nagyenyeden a Bethlen nyomdában 1941-ben Betűerdő című ábécéskönyvét, egy hozzátartozó Vezérkönyv használati utasításaival együtt. Az elemi iskolai tantárgyak előadásának módszertanát A nevelő tanítás címmel szintén Nagyenyeden jelentette meg 1946-ban. A Betűerdő című ábécéskönyv 60 olvasmánya közül 12-nek a szerzője Nemes János. A szerzők az Előszóban 1941 augusztus havában a következőket írták: „Jelen Vezérkönyvünket és az Ábécét a helyzet okozta követelmények következtében nagyon rövid idő alatt kellett megírnunk. Mindazonáltal igyekeztünk a jelen pedagógiájának elméleti és gyakorlati követelményeit, valamint a tanítás közben szerzett tapasztalatainkat figyelembe véve, hosszabb időre számított alapos munkát végezni. Hogy ez mennyiben sikerült, a régebbi ilyen fajta munkákkal való összehasonlítás és a gyakorlatban való használat sikere dönti el. Kérjük kartársainkat, hogy gyakorlat közben szerzett tapasztalataikat közöljék, hogy azokat esetleges újabb kiadás esetén figyelembe vehessük. Abban a reményben bocsátjuk útjára szerény munkánkat, hogy ezáltal hozzájárulunk a nevelés nehéz, de sok örömet nyújtó áldozatos munkájának a megkönnyítéséhez”.
A nevelő tanításról
A nevelő tanítás Előszavát Csefó Sándor tanítóképzőintézeti igazgató jegyzi 1941 novemberében. A magvas, tartalmas írásnak csupán befejező gondolatait idézem, amelyekben olyan jeles pedagógusokat idéz mint Johann Friedrich Herbart, Adolph Diesterweg, Johann Heinrich Pestalozzi, és nem utolsó sorban a magyar közoktatásügy egyik legkimagaslóbb előharcosát, br. Eötvös Józsefet, az 1848-as és ’67-es idők közoktatási miniszterét, akitől Csefó a következőket idézi: „Félig sem olyan fontos az, mit tanítunk gyermekeinknek, mint az, hogyan tanítjuk. Amit az iskolában megtanultunk, annak legnagyobb részét elfelejtjük, de a hatás, melyet egy jó oktatási rendszer szellemi tehetségeinkre gyakorol, megmarad”. E gondolatmenet folytatásaként írja aztán, hogy „erre minden elemi iskolai nevelőnek olyan nagy szüksége lesz, mint egy orvosnak vagy mérnöknek a műszereire, egy iparosnak vagy gazdának a legfontosabb műhelybeli vagy gazdasági szerszámaira”. Mindenezek egybevetéseként pedig e szavakkal zárta méltató értékelését: „Abban a reményben, hogy ez a munka, jelentőségénél fogva nagy keresettségnek és olvasottságnak fog örvendeni, elismeréssel szólva Erdélyi Gyula és Nemes János szerzőkről, akik nemcsak nagyon időszerű munkát végeztek, hanem azt alapos szaktudással és komoly lelkiismeretességgel hajtották végre, a munkát úgy hivatalos köreinknek, mint összes nevelő testvéreinknek meleg szeretetébe és pártfogásába ajánlom és kívánom, hogy ilyen természetű munkával még sokkal gyarapíttassék tudományos irodalmunk”.
E módszertankönyvek megírásával párhuzamban Nemes János népnevelő írásaival is gyakorta van jelen enyedi és vidéki időszaki lapokban. Ez alkalommal csupán a nagyenyedi Hangyaközpont Szövetkezés nevű rangos lapjában, 1941. május 1-jén közzétett: Az édesanya, mint nevelő című, tartalmas َírására hivatkozok néhány gondolat erejéig. Az Anyák Napja alkalmából szerkesztett és közzétett szöveg számos megszívlelendő intelmet, nevelési módszert, eljárást ajánl készséggel a gyermeküket nevelő édesanyák szíves figyelmébe. Miután gyönyörű szavakkal méltatja az anyáknak gyerekeik nevelése érdekében kifejtett áldozatteljes munkáját, s meggyőző példázattal idézi föl az édesanya sorsdöntő szerepét a gyerekek, a családi kör szeretetének, melegének s azon erényeinek kifejlesztésében, amelyek a továbbiak során az egész élet folyamán talizmánul szolgálnak, így folytatja gondolatmenetét: „Az édesanya ébresztheti fel a gyermekben a vallásosság, hazaszeretet, jóakarat, áldozatkészség, tisztelet s hála nemes érzelmeit. Szoktassa az édesanya feltétlen engedelmességre, szorgalomra, pontosságra, kötelesség teljesítésre gyermekét. Parancsaiban legyen következetes s azoknak teljesítését feltétlenül kívánja meg. Még karonülő kis gyermekét tanítsa meg imádkozni. Ha gyermekei kezét összekulcsolva, a kicsinyeket apjukhoz vezeti, áhítat lepi meg sokszor a leghitetlenebb férfi lelkét is”. A továbbiakban azt fejtegeti, hogy a kisded már nevelése első pillanatától zsarnoka környezetének. Bármiféle körülmények közepette is a saját akaratát, igényeit törekszik érvényesíteni s kíméletlenül uralkodik szerető anyján, aki annyi gyöngédséggel s türelemmel nézi el mindezeket kisgyereke részéről. Viszont amikor 5-6 éves korában egész hosszában terül el a padlón, kapálodzik, veri sarkával a földet, ordít, sikolt a fulladásig, mert egy teljesٌíthetetlen kívánsága nem valósult meg, akkor – a szerző szerint – kevés anya gondol arra, hogy ez nem egyéb, mint téves nevelésének szomorú jelenete. „És hogyan törekszik a legtöbb anya ezt a bajt orvosolni”? – teszi fel a kérdést Nemes János. Válasza: „Csitító cirogatással, igérettel, cukorral és csókkal, ami olaj a tűzre. A kis zsarnok annál jobban sikolt, eldobja a cukrot s megesik, hogy dédelgető anyjára emeli kezét. S talán ezen merénylet megtorlatlan marad? Óh nem, mert a gyönge anyai szívnek fáj gyermeke fájdalma. Pedig ezen makacsságnak egyetlen gyógyító szere: ne vegyük számba. Hagyjuk tombolni kifáradásig: járjunk el mellette harag és békélgetés nélkül, ne lássuk, ne halljuk, éppen mintha semmi sem történnék. Ki fog merülni lassanként maga is és daca is. Igen, de hány anya van, aki azt mondja: »Hiszen, hogy lehessen még az oly kicsinnyel szigorúan elbánni, nincs még az ilyennek ahhoz esze!«. Az ilyen anya nem gondolja meg, hogy ha gyermekének nincs esze, legyen hát neki!”.
Sebestyén József, egykori kollégiumi véndiák leveléből
Az enyedi születésű Sebestyén József, egykori kollégiumi véndiák, hozzám intézett leveleiből nem egyszer idézgettem lapunk hasábjain megjelentetett írásaimban. Nos, ez alkalommal is ismételten van szerencsém őt idéznem azokról a világháborús eseményekről, amelyeknek zűrzavaros hangulatában volt kénytelen, VIII-os osztálytársaival egyetemben letenni a képesítő vizsgát 1944 áprilisában. Fontos erre hivatkoznom, ugyanis az esemény két fontos oktató, nevelő főszereplője nem más, mint Nemes János és Erdélyi Gyula. „Az 1943-44-es iskolai év nagyon sok nehézséggel, kellemetlenséggel kezdődött és telt el!” – jegyzi meg levélíró. Az történt ugyanis, hogy 1943. október 15-én a Siguranţa bérencei négyüket, politikai megtorlásként Besszarábiába vitte, ahonnan csak december közepén szabadultak. Így veszítettek két hónapnyi tanulást. 1944. március 1-jén a kollégium kényszerbezárásával osztálya még veszített két és fél hónapot a felkészülésből. „Elképzelhető, milyen megerőltető munkát követelt tanároktól, tanulóktól, hogy az évvégi képesítő vizsgát letehessük” – hangzik Sebestyén megállapítása. Majd tovább: „Szabad délutánunk csak a szombati volt. Este a díszteremben istentiszteleten vettünk részt. Vasárnap délelőtt pedig, 10 és 11 óra között a nagytemplomban hallgattuk Isten igéjét. Mint VIII-os képzősök az orgonakarzaton Nemes János kántor mellett ültünk. Nem egyszer Delly Szabó Géza zenetanárunk is az orgona mellett ült s csodálatos művészi orgonajátékával Bach-, és Beethoven-darabokat adott elő. Déneském, ezek az órák nekünk is, az enyedi református templomban levő hívek számára is felejthetetlen élmények maradtak! Ezzel kapcsolatban eszembe jutottak az 1938-39-es évek több vasárnapi istentiszteletei, vagy vallásos ünnepei (október 31), amikor Szabó Géza fiatal tanárunk Hollandiából hozott fiatal feleségével, aki szintén orgonaművész volt, négykezes orgona-darabokat adtak elő a templomi orgonán. A fiatal feleség, orgonaművésznő Enyedre kísérte el férjét, Delly Szabó Gézát, általunk is szeretett, csodált művésztanárunkat. A sorsuk velük is elég kegyetlen volt. Hollandiából hozzánk szakadt, fiatal művésznő életet adott egy fiucskának, ha jól emlékszem Ádámkának! A születéskor az anya meghalt. Elhagyta szeretett férjét, kisfiát. Elhagyta az enyedi híveket, a Bethlen Kollégium diákseregét, akik oly szeretettel, csodálattal fogadták maguk közé!”
A továbbiakban a képesítővizsga lépésről-lépésre zajló mozzanatai kerülnek fölidézésre, mely vizsga végeredménye: mind a 10 képzős osztálytársa sikeres képesítő vizsgát tett s ezáltal református tanítónak nyilvánította őket a vizsgáztató bizottság. S ekkor jött a derült égből villámcsapás. A bizottságnak a szakminisztérium által kinevezett román elnöke ekkor egy borítékot vett elő, amelyben az állt, hogy a szaktárca rendelete értelmében a felekezeti és magániskolák diákjai közül csupán 70% kaphat átmenő, azaz „Admis” minősítést, a többi 30% -ot pedig „Respins” minősítéssel kell lezárni. Magyarán mondva, a 10 átmenő diákból 3-at hivatalból el kellett vágni!
A levélíró erre így emlékezik: „Ha az istennyila ütött, csapott volna a vizsgáztató tanáraink közé, akkora meglepetést, mondhatom lelki fájdalmat nem okozhatott volna, mint ez az aljas, embertelen, magyargyalázó rendelkezés. Csefó Sándor felugrott a székről, román tudásával, tótos, németes, román kifejezésével törvénytelennek, embertelennek kiáltotta ki. Szinte ordítva fejezte ki tiltakozását... Mi a folyóson, az ajtó mellett hallgattuk. Hallottuk, amikor Csefó Sándor, testsúlyának megfelelően, döngő léptekkel az ajtóhoz jött, felrántotta, utána Elekes Viktor rektorprofesszorral az irodába siettek... Erdélyi Gyula és Nemes János is kijött az osztályból. Erdélyi Gyula a folyosón le-fel járva, egyik Golf-cigarettát a másik után szívta el! Nemes János, a folyosó egyik oszlopa mögé állva, az iskola udvara felé fordulva, Déneském, hidd el: sírt!. Zsebkendőjével könnyeit törülgetve: sírt! Sírtunk mi is. – Kit, mit siratott Nemes János 1944. április 5-én a Bethlen Kollégium folyosójának egyik oszlopának dölve: siratott minket? Siratta a Bethlen Gábor ősi kollégiumának akkori helyzetét? Siratta a dél-erdélyi magyar ifjúságot, a diákságot? Fájdalmas, akkori nyomorult életünket?”
Sebestyén József, egykori kollégiumi véndiák leveléből kiderül továbbá, hogy közben ismételten kénytelen volt összeülni a kollégiumi tanárokból álló vizsgabizottság, és végül három képzőst, akik 7-esnél kisebb osztályzatot értek el az írásbelin: „Respins”-nek kellett nyilvánítaniuk. Ők viszont a másnapi kántorvizsgán átmenő jegyet kaptak s mint református kántorok távoztak a Bethlen Kollégiumból. 1944 őszén aztán Észak-Erdélybe mentek, ahol Kolozsváron sikeresen képesítőztek s mint szakképzett tanítók nyomban álláshoz is jutottak. Sebestyén József ehhez kapcsolódóan különös elismeréssel sorakoztatja föl akkori tanárait, oktatóit: Csefó Sándor, Juhász Albert, Vita Zsigmond, Horváth Zoltán, Horváth Ida, Demény Zoltán, Constantinescu Maria, Elekes Viktor, Zalányi István, Delly Szabó Géza, I. Szász Árpád, Farkas Ferenc, id. Veress István, ifj. Veress István, dr. Fülöp Ferenc, Bereczki Sándor, Horváth Jenő. „Külön említem meg, nagy hálával emlékezünk mind a tíz, 1944-ben végzett tanítóképzős diák Erdélyi Gyula és Nemes János tanárunkra, mintatanítónkra. Csodálatos tehetséggel megáldott, diákszerető, szigorú, következetes munkával, szervezéssel tanították a tanítás módszertanát, a hospitálási órák beosztását, a mintatanításokat, a mi gyakorlati tanításainkat az elemi iskolában. Erdélyi Gyula lélektan-, gyermek- és általános lélektani, logikai órái, pedagógiája, a szigorú kritikai megjegyzései, vitaindító órái a gyakorlati tanításainkat alaposan, apró részletességgel előkészítő jegyzeteink bizonyították: jól felkészített, gyermekszerető tanítókat akartak az akkori nehéz politikai, háborús időkben, a magyar református iskolákba küldeni.”
Ezen eseménysorozat mintegy befejezéseként, ismételten a levélírónak adom át a szót, aki egy másik levelében a következőket írta nekem: „1954 nyarán, titokban, még akkor nem volt megengedve a véndiák találkozó megtartása a Bethlen Kollégiumban, mi 10-en, Nemes János segítségével, egy eldugott, a Kis Kollégium végén levő, Nemes János zenetermében, tanáraink közül Vita Zsigmond volt osztályvezetőnk, Demény Zoltán, Zalányi István, Szász Árpád és Horváth Zoltán (Tutuka), valamint volt gimnazista társunk, Császár Gyula jelenlétében, csak megtartottuk! Császár Gyuszi is eljött, meghívtuk, mert 1944-ben megszűnt a líceum, illetve bezárták s ő nem vehetett részt az osztálytársai által meg nem tartott 10 éves találkozóján. A mi képzős osztályunk diákjainak, nagyon jó, úgynevezett kebelbarátja volt, édesapja, Gyuszi bácsi, úgy kezelt minket, mint az édes fiait… Meglátogattuk Elekes Viktor rektorprofesszorunkat, Csefó Sándor volt igazgatónkat a lakásán. Ők hivatalosan ki voltak tiltva a Bethlen Kollégiumból (még 1954-et írtunk). Örömmel, szerettel fogadtak; virággal köszöntöttük. Ők maguk, mondták, nem jönnek el a találkozónkra; ugyis titokban tartjuk meg; nem akarnak a Bethlen Kollégiumnak, Nemes Jánosnak, mint titkos rendezőnek kellemetlenséget okozni. Ime, milyen szellemű nevelőink voltak! Tudomásunk szerint, a háború után, ha titokban is, de mi voltunk az első osztály, aki találkozót rendezett s ezzel megindítottuk a véndiák találkozók sorozatát...”
1959-ben Munkaérdemrenddel, 1963-ban Éltanítói címmel, 1972-ben pedig Érdemfokozattal honorálták Nemes János szakmai, emberi hozzállását. Alkotó, kitartó, fáradságot nem ismerő, lendületes tevékenysége közepette tragikus hirtelenséggel, 1972. december 7-én bekövetkezett végzete általános fájdalmat okozott kollégái, munkatársai, barátai, véndiákjai, tisztelői, helybeli és távoli ismerősei körében.
Csávossy György búcsúszavai
A sírnál, az enyedi református temetőben, Csávossy György, író, költő, borász, a szakma elsőrendű szakembere, az elhunyt jó barátja, aki immár szintén onnan a csillagokból tekintget le mireánk, mondotta a búcsúszavakat. Ime a saját versével kezdődő, tulajdonomban lévő, eredeti búcsúbeszéde a maga teljességében:
Ime az ember
Nemes János tanár emlékére
A puszta szó oktató igazát
szemléltetőn, ha volna oly plakát,
élet, a nagy ábra egy elképzelt falon,
most bizonyíthatná. Utolsó alkalom,
hogy elmondjuk a tisztáról, hogy tiszta,
hogy bízhatott, ki gondját őrá bízta,
hogy kézfogása melegét idézzük,
míg hunyt szemén az árnyék útját nézzük.
Mert megszürkült és elhervadt a lélek
tartós virága, arcán a mosoly,
szokatlan, hogy oly közönyös, komoly,
pár napja fekszik, annyit loholt,
nyers téli reggelen, míg ködben fuldokolt
a lámpafény, halk sóhajjal pihent el.
Ime az ember.
Már halott.
Példaként élt, úgy élt, hogy tanított.
Hitt a mesében, mint a régi hős, hogy aki jó,
csodával tehetős,
és nemesfémű kincsét, divatja múlt becsét
pazarlón osztogatta, tördelte szerteszét.
Ha fösvény, ma is élne. Más lenni nem tudott.
Ember volt. Hős volt. Példa. Nem szánni hivatott.
Kedves Barátom!
A megszólítás jelezni is hivatott azt a testületet, melynek képviseletében a megrendült Isten-hozzádot elmondani szándékozom.
A barátaid szóvívője vagyok.
Ha Nemes János, a Bethlen Kollégium fáradhatatlanul tevékeny aligazgatója, szíve vésztjelző aritmiájára számadást készít életéről, a zárómérleg nyereség oldalán legnagyobb számmal a barátait könyvelheti el. A kényszerű távollevőket megszámlálni képtelen kezem mozdulatával olyan tömegre mutathatok sírja körül, mely kerek igazságként tanusítja: olyan embert gyászolunk, akinek csak barátai és tisztelői voltak. Milyen felsőfokkal minősített bizonyítványa ez az élet értelmének.
Egy sír körüli felsorakozás nem csupán a szertartásban való részvétele a közösségnek, lelkiismeretvizsgálat és tanuságtétel egyúttal. Lelkiismeretvizsgálat, hogy mit és mennyit tettünk meg egymásért, hogy mivel és mennyivel tartozunk annak az ügynek, melyet legjobbjaink életük megkurtításával szolgáltak és tanuságtétel, hogy ismerjük és megbecsüljük értékeinket.
Nem hiszek a sírok csodatevésében, Szabó Lőrinc szavával a halál a lélek ágya, párnája feledés, takarója csönd és végül legkedvesebb halottaink fölött is eloltjuk a gyertyákat. Hiszek azonban a munka és az áldozat értelmében, hiszem, hogy mindaz, amit Nemes János munkájával és példaadásával nemzedékek hosszú sorának adott, az élő oltóanyagként tovább erjed a tudatok felszíne alatt és ha számszerűen kimutathatatlanul is, de bizonnyal nem kevéssel gyarapítja egy hatalmas család minőségi értékét. A kidőlt fa nagyságát azzal érzékeljük, hogy mit hagy takaratlan, milyen területe e teendőnek maradt a kollégiumban és e városban barátunk kidölte után takaratlan, az ebben az órában még áttekinthetelen. Olyan űrt hagyott maga után, hogy teljes betöltésére fogadkozni a legjobb szándékú is restelkedik. Vegyük hát szellemi örökségét nem a szavak elpattanó buborékával, hanem munkálkodással.
Nevelő volt és e hivatás gyakorlóinak egyik legkiválóbb képviselőjének tartom: nem módszerei, a szíve tette azzá. Ezt a nagy és rajongó szívet, ezt a testileg fáradt, érzelmileg folyton hevülő szívet, mely végül is elragadta közülünk, többször kell még a továbbiakban felemlítenem. Az életét szentelte az iskolának, az ifjúságnak. Kerülni szeretném a nagy szavakat. Nemes János közismert szerénységéhez illően szeretnék itt róla megemlékezni, de akárha az iskolaalapító nagy fejedelemnek kellene jelentenem, nem mondhatnék hitem szerint mást: lehetett az ősi kollégiumnak 350 éves fennállása alatt számos nevesebb professzora, de adott lehetőségeihez képest senki a nagymúltú skola tanárai közül nem áldozott életéből többet az itt tanulókért, mint az elhunyt, senki sem élt több diákszív szeretetének övezetében, mint ő. Az ifjúság ügyében-dolgában mozgósított mindenkit, akit ismert, írót, zeneművészt, állami hivatalnokot, érettségiztető pályatársat, mindenkit, aki segíthetett, aki ilyen vagy olyan módon az oktatás és a nevelés szerteágazó kérdéseiben hasznos lehetett. Agitátor volt ebben az értelemben, áldozatos, nemcsak erkölcsi, hanem gyakorta anyagi értelemben, a saját terhére is.
Igazán nagy szenvedélye a munka volt. Ő aki oly végtelen odaadással szerette családját, még szerettei kedvéért sem hanyagolta el a kötelességen túlmenő hivatásgyakorlást és azok, akik szerették, ha aggodalommal is, pótolhatatlan szerepének tudatában szemlélték ezt.
Lankadatlan szorgalma emelte őt a sütői megfogalmazás szerinti elv, a szellem megmaradásának egyik tényezőjévé, a hagyományok éltetőinek sorába. Ő volt a kollégium bonyolult szerkezetében a hajszálrugó. Nem díszes mutató, nem világító számlap, nem a márka hivalkodó hordozója, hanem végtelen finomságú, értékes ötvözetű, a háttérben halkan működő vezérlő. A munkájának kijáró, azzal értéköszhangban lévő kitüntetést nem kapott. Mint ahogy a névtelen katonának csupán a sírja részesül az elismerés, a tisztelet gazdag megnyilvánulásában, Nemes Jánost is halála avatta közösségének megkoszorúzott tagjává.
Ne vegye senki zokon, ha életéből, arra oly jellemzően az alábbi kép él sokunknak emlékezetében. A Kollégium 350 éves évfordulóján, melynek előkészítésén, ma már sejtjük, hogy élete megrövidítésével fáradozott, a díszes emelvény háta mögött lámpalázasan nézte át beszédének jegyzetét. Látom az emelvényt virágosan, elől a díszelnökség széksorával, és jóval hátrább, a kárpit mögött, az aligazgatót, a 350 éves harc névtelen katonáját. Ha katonának nevezem, nem kisebbíteni akarom elismert rangját, csupán hangsúlyozni kívánom, hogy Nemes János nem a magaslatról vezénylők fajtájához tartozott, hanem maga is mindig rohamra indult a feladatokkal való közvetlen küzdelemben. Hogy ez mit jelentett, hogy milyen biztonságot a vezetés egészének, azt csak azok tudják, akik az enyedi iskolát az ő segítségével igazgatták. A névtelen katona szimbolummá kristályosodik népe tudatában. Ilyen szimbolummá válik számunkra Nemes János, akkor amikor az emberség és a munka nemcsak divatozó fogalma, de parancsoló szükséglete a kornak, és mindkettőt oly egyszerű természetességgel tette életével emlékezetes valósággá.
Érzelmekben gazdag lelkű volt. Művészlélek és kissé bohém, a nemes fajtából való. Idézettel élve, olyan aki „Percre feledte, ha orgona nyílt odakint”. A szívével közeledett mindenhez. Felgyújtották a versek és rabja volt a muzsikának. Társaságban ő volt a jókedv kovásza, észrevétlenül tudott fáradtan is kedélyt éleszteni. Oly könnyű az állítás: Nincs pótolhatatlan ember. De még ilyen érzelmi síkon is elénk ágaskodik számtalan kérdőjel. Aggodalommal kérdezik az enyediek, hogy mennyivel lettek e sír révén szegényebbek a kollégisták, hogy elképzelhető-e az iskola, a szülők, hogy miként festenek majd az összejövetelek, a véndiákok, hogy mivé hervadnak majd a találkozók Nemes János buzgalma, derűje, mindent beragyogó szelleme nélkül. E szemérmesség nem jelenti a szeretetrevaló szomjúság hiányát. Utolsó születésnapján meghívta egyik pályatársát, kérte, hozna magnót is magával. A zongorára két poharat állított, többre, mondjuk, feledékenységünk révén, nem volt szüksége. Ő, ki fél évszázadot töltött egyetlen intézményben, így ünnepelte magát. Koccintott, sorra játszotta elhunyt barátai kedvenc dalait és végezetül a magáét. Kinek hegedűje mellett annyi szívben lazult a gondnak szorítása, a személytelen időnek zenélt már. Az volt a hattyúdala. Ha ezután hallani kívánjuk, dallamait a csillagok zenéjéből szűrhetjük ki.
Amikor elbúcsúzom Tőle, nem feledhetem, hogy hasonló szerepet hányszor vállalt barátait sírig kísérő szívvel. Ma egy kölcsönös igérethez híven, én búcsúztatom. Az ő megemlékezéseihez képest sokkal szárazabb szavakkal, hogy azok idő előtt könnybe ne fulladjanak.
A búcsúzó személye esetleges szavával az kap hangot, amit a távozó, mint fenyő hullása, a visszhangjával megidéz.
Kedves Jancsi, feledhetetlen barátunk, a Te mindig érezhető szereteted visszhangjával búcsúzunk Tőled: Nyugodjál békében! Győrfi Dénes / Szabadság (Kolozsvár)