Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Kolozsváron, márc. 20-án tartott évi rendes közgyűlésén Kiss András főtitkár ismertette az elmúlt évi tevékenységet. Megindult végre a tudományos munka. Ezt bizonyítják a múlt évben meghirdetett honismereti pályázatra beérkezett igényes munkák. A beérkezett 77 pályaműre három első, kilenc második és tizenöt harmadik díjat adtak ki. Az első díjas pályamunkák szerzői Wolf Rudolf /Kolozsvár/, Csergő Bálint /Csíkszereda/ és Gyöngyösi János /Székelyudvarhely/. Az EME további kezdeményezései között szerepel a gazdag könyvtár létesítése, a szakosztályok régi folyóiratainak újraindítása, az Erdélyi Múzeum 54. száma. Az EME Hírlevele számos kiadásra váró munkát sorolt fel. /Sz. K.: Erdélyi Múzeum-Egyesület. Megindult végre a tudományos munka. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 25./

A csíkszeredai Corvina Könyvesház heti rendezvényei országszerte ismertek, írókat, költőket hívnak meg. Fő tevékenységük a könyvkereskedés, magas áron minőségi készletet biztosítanak, adott tájékoztatást Bencze Tibor igazgató. Az Officina Nova, a Corvina Kiadó, az Európa, a Századvég, a Kossuth Kiadó és más budapesti kiadók könyveit terjesztik, de az erdélyi magyar kiadókkal is kapcsolatban vannak, elsősorban a Kriterion, a Polisz és a Mentor Kiadóval, ezek adják a romániai magyar könyvkiadás 60-70 százalékát. Üzleteik vannak még Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön. Mindhárom boltjukban antikvár részleg is van, le lehet ülni böngészgetni. Kiadói tevékenységük másodlagos. Első kiadványuk Gyöngyösi János Székely templomerődök című munkájának kézzel írott változta volt. /Erdélyi Napló (Nagyvárad), ápr. 10./

"Demeter Béla személye szinte ismeretlen maradt az erdélyi magyarság múltja iránt érdeklődők előtt, ugyanis Demeter Jánosnak, Jancsó Elemérnek, Jancsó Bélának, Venczel Józsefnek vagy László Dezsőnek előbb-utóbb megjelentek visszaemlékezései, válogatott írásai, ezért munkásságuk jobban beépült a köztudatba, mint az övé. Demeter Béla /sz. Somkerék, 1910/ Bukarestben 1928-1931 között az Államtudományi /Közgazdasági/ Főiskolát végezte. Még főiskolás korában bátyjával, Jánossal közösen írt munkája 1930-ban jelent meg: Románia gazdasági válsága /Kolozsvár/. Testvére, Demeter János 1975-ben megjelent visszaemlékezésében /Századunk sodrában, Kriterion, Bukarest/ nem sok szót vesztegetett öccsére. János ugyanis marxista lett. 1933-ban az Erdélyi Fiatalok folyóirat kizárta soraiból az alapító tag Demeter Jánost és ezt a döntést öccse is támogatta. Demeter Béla teremtette meg a gyakorlati falukutatást, ő adta közre azt a kérdőívet, amely abban az időben a falukutatás fontos metodológiai kézikönyve volt. Részt vett faluszociológiai felmérésekben, így született meg Az erdélyi falu és a szellemi áramlatok című könyve. 1932-től a Keleti Újságnak, 1936-tól az Erdélyi Gazdának a munkatársa, 1941-től a kolozsvári Esti Lap felelős szerkesztője. 1944-ben Teleki Bélával részt vett az Erdélyi Pártnak az észak-erdélyi magyarság megmentését célzó szervezkedésében. Kolozsvár elfoglalása után a románok feljelentésére a szovjet katonák elhurcolták őt Teleki Bélával és Vita Sándorral együtt, mindhármukat Magyarországra vitték. Kiderült, hogy semmi bűnt nem követtek el, ezért szabadon engedték őket. Demeter Béla visszatért Erdélybe, az EMGE vezetőinek megbízásából bejárta szinte egész Észak-Erdélyt, a mezőgazdaság helyzetét vizsgálta. Részletes jelentése felbecsülhetetlen forrása az akkori, észak-erdélyi önkormányzati időszaknak. Visszatért Magyarországra, 1945. júniusában megalakult a Béke-előkészítő Osztály, ahol Románia-szakértőként működött. 1945. aug. 1-jén vetette papírra nézeteit /Hozzászólás a béke-előkészítő elgondolásokhoz/ az elkövetkezendő feladatokról. Ebben figyelmeztetett: "Magyarország önszántából játssza a bűnbak szerepét, minden bűnt magára vállal... Szomszédai örömmel látják ebben a szerepben és még jobban belelovalják". Törekeni kell arra, hogy a politikai és etnikai határok egybeessenek, vallotta. Az új határ mellett olyan kisebbségvédelmi rendszert, nemzetiségi törvényt tartott fontosnak, melyet nemzetközi biztosítékok garantálnak. 1945-ben többször járt Erdélyben, adatokat gyűjtött az erdélyi magyarság sérelmeiről, a magyarellenes törvényekről, a magyar kisebbség ellen elkövetett atrocitások jegyzőkönyvi ismertetését végezte. Õ készítette el Nagy Ferenc miniszterelnök 1946 tavaszán történt moszkvai útjára az Erdélyre vonatkozó határterveket, amikor pedig kiderült, hogy a határmódosítást nem támogatják a nagyhatalmak, akkor részt vett egy kisebbségvédelmi szerződéstervezet kidolgozásában, melyet a Romániával megkötendő békeszerződésbe akartak belefoglalni. 1946. aug. 29-én Gyöngyösi János a nagyhatalmak elé terjesztette a törvénytervezetet, de a szövetségesek ezt is elutasították. Demeter Béla részt vett egy székely autonómia-tervezet előkészítésében is, azonban ez nem került ki a béketárgyalásokra. Több nagy tanulmányban elemezte az erdélyi magyarság jelenlegi helyzetét, rávilágítva arra, milyen nagy az eltérés a Groza-kormány sokat hangoztatott magyar-barát politikája és a gyakorlat között. Szinte egyedüliként figyelmeztetett: a békedelegációba be kell vonni az erdélyi magyar szakértőket is, mert az erdélyi magyarság következetes álláspontja, hogy róluk nélkülük ne döntsenek. Demeter Béla jelen volt Párizsban a béketárgyalásokon, az autentikus erdélyi magyar vezetőket próbálta képviselni, cáfolva a felszólaló Tatarescu külügyminisztert, aki szerint az erdélyi magyarság a határok megváltoztathatatlanságának híve. /Tatarescu éppen a hírhedett 1945. novemberi Magyar Népi Szövetség /MNSZ/-kiáltványra hivatkozott./ Demeter Bélának volt köszönhető, hogy a Márton Áron, Lakatos István, Vásárhelyi János, Korparich Ede által 1946. ápr. 29-én aláírt Memorandumot - melyben tiltakoznak az MNSZ-kiáltvány ellen, a párizsi béketárgyalásokon felhasználták.- A Kisgazdapárt szétverése, Nagy Ferenc 1947. májusi lemondása, Gyöngyösi János külügyminiszter bukása után Demeter Bélát is lefogták és kínzással a "reakciós körök" békeelőkészítő szerepére akartak belőle vallomást kicsikarni. Az AVH négyhónapos vallatással sem tudott kiverni belőle semmit. Végül szabadon engedték. Vidéken élt egészen addig, amíg 1951. márc. 15-én az ÁVH elhurcolta és ápr. 18-án kiadta a román hatóságoknak. Demeter Bélát az akkor már lefogott Márton Áron-Lakatos István-Korparich Ede-Venczel József-perben akarták felhasználni. Õ lett volna a koronatanúja annak a vádnak, hogy Venczelék "bizalmas" adatokat szolgáltattak ki Magyarországnak, azzal a céllal, hogy Erdélyt elszakítsák Romániától. Demeter Bélából azonban semmit sem tudtak kiszedni és 1952. dec. 24-én a kínzásokba belehalt. /Békési Gábor: Demeter Béla emlékezete /1910-1952/. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 26-27./"

A lap részletet közölt Vígh Károly történész A lakosságcsere kikényszerítése és a reszlovakizáció című munkájából. Az 1945-ös kassai kormányprogram és az azt követő elnöki dekrétumok kihirdetése a magyar kisebbséget minden tekintetben jogfosztottá nyilvánította. Benes elnök a második világháború európai eseményeinek befejezésekor Pozsonyban 1945. május 9-én mondott beszédében kijelentette: ,,...a csehek és szlovákok visszavonhatatlanul elhatározták, és már el is határozták, hogy a németekkel és magyarokkal az eddigi körülmények között egy államban élni nem tudnak és nem is fognak. Ezen háború után már nem lesz az első világháború utáni értelemben vett kisebbségi jog. A bűnösök megbüntetése után a németek és magyarok legnagyobb részének ezt az országot el kell hagynia. (Taps a tömegből.) Ez a mi végleges álláspontunk, s ezt az álláspontunkat megvédjük, és a legapróbb részletekig végre is hajtjuk. Ezt a kérdést megtárgyaltam a Szovjetunióval, az amerikaiakkal és az angolokkal. A mi népünk már nem élhet a németekkel és magyarokkal közös hazában. Kérlek benneteket, hogy a kitelepítésre vonatkozó előkészületeket, amelyeket mi már Csehországban megtettünk, ti itt, Szlovákiában is tegyétek meg.” Benes kimondta: 400 000 magyart ki kell telepíteni, s a megmaradó 150-200 000-et pedig majd szétszórják Szlovákia területén. Magyar részről 1945 novemberében felkérték a szövetséges nagyhatalmakat, hogy a szlovákiai magyarok ügyét vonják ellenőrzésük alá. A kérést mind a Szovjetunió, mind az angolszász nagyhatalmak elutasították, a csehszlovák vezetésnek mégsem sikerült elképzeléseit teljes mértékben végrehajtania. A nagyhatalmak a Magyarországgal kapcsolatos csehszlovák követeléseket a potsdami tárgyalások során nem voltak hajlandók napirendre tűzni. Egészen a párizsi béketárgyalások megkezdéséig halogatták a nagyhatalmak a csehszlovák követelések megtárgyalását. Azonban a nagyhatalmak nem akadályozták meg a magyar lakosság csehországi deportálását. Ez a körülmény kényszerítette a magyar kormányt arra, hogy elfogadja a csehszlovák kormány ajánlatát a lakosságcseréről szóló tárgyalásokra. Budapest eredetileg ahhoz a feltételhez szerette volna kötni az egyezmény létrehozását, hogy a visszamaradó magyarok kisebbségi jogokat kapjanak. Csehszlovák részről azonban ezt nem fogadták el. Végül is Gyöngyösi János külügyminiszter 1946. február 27-én minden feltétel nélkül volt kénytelen a magyar-csehszlovák lakosságcsere-egyezményt aláírni. A legnagyobb megdöbbenést a VIII. cikkely okozta, amely szerint a magyar kormány kötelezettséget vállal arra, hogy azokat a személyeket, akik az 1945/33. számú, a népbíráskodást elrendelő szlovák nemzeti tanácsi rendelet értelmében meghatározott bűncselekményeket követtek el, paritáson felül átveszi. Csehszlovák részről tízezerszám vontak fe­lelősségre a háború alatti magatartásért a magyar nemzetiségű állampolgárokat. Így történhetett, hogy a szlovák kor­mányszervek utasítására a kerületi és járási népügyészségek mintegy 19 564 ún. ,,nagy háborús bűnös” magyart írtak össze, akik a családtagjaikkal együtt mintegy 73 187 főt tettek ki. Ilyen előzmények után kezdődött meg 1947. április 12-én a magyar-cseh­szlovák lakosságcsere. /A lakosságcsere kikényszerítése és a reszlovakizáció (Vígh Károly). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), 2006. aug. 3./

Hatvan éve van Bukarestben magyar napilap: 1947. szeptember 1-jén alapították meg a Romániai Magyar Szót. Ebben az időben eldőlt: a trianoni határokat nem fogják kiigazítani. A magyaroknak (a határok mindkét oldalán) el kellett fogadniuk, hogy a nemzet jelentős része kisebbségbe szorult. A hatvan év eseményei: kitelepítések, lázadások, börtön, diktatúra, beolvasztási kísérletek. Ezeket az eseményeket követi végig az ÚMSZ évfordulós sorozata, bemutatva a kor dokumentumait. A dokumentumok Varga Andrea történésznek köszönhetők. A Nagy Ferenc miniszterelnök vezetésével 1946. április 9-18-a között Moszkvában járt magyar kormánydelegáció Sztálinnal és Molotovval folytatott tárgyalása a párizsi béketárgyalásokat megelőző legfontosabb magyar külpolitikai kezdeményezése. A látogatás célja az volt, hogy a magyar kormány megszerezze a szovjet vezetők támogatását a magyar békecélokhoz. Azonban a moszkvai tárgyalások valójában a Magyar Kommunista Párt és a szovjet vezetés által közösen megrendezett politikai színjáték részét képezték. A kommunisták, a többi politikai párthoz hasonlóan, kizárólag belpolitikai ügyekkel voltak elfoglalva. Az MKP tudta, hogy a döntő szó a szovjetekké lesz. Az MKP 1946. január közepén offenzívát indított a választásokon nyertes Kisgazdapárt meggyengítésére, illetve a kommunista párt gazdasági és hatalmi pozíciójának megerősítésére. Követeléseiknek tömegmozgalmak szervezésével, majd pedig a Baloldali Blokk létrehozásával adtak nyomatékot. Rákosi Mátyás, az MKP vezetője tapogatózó tárgyalásokba kezdett Moszkvával annak kiderítésére, vajon a szovjet vezetők hajlandók lennének-e bizonyos magyar területi követelések támogatására. A szovjetek beleegyeztek abba, hogy a béke-előkészítéssel és a különböző gazdasági problémákkal kapcsolatos kérdések megbeszélésére magyar kormánydelegáció utazzon Moszkvába. Rákosi még a területi igények támogatására is ígéretet kapott, ezt azonban a szovjet vezetés nem vette komolyan. A magyar kormány, a Minisztertanács 1946. április 8-i rendkívüli ülésén értesült arról, hogy Nagy Ferenc miniszterelnök vezetésével kormánydelegáció indul a szovjet fővárosba; ez azt jelenti, hogy a végleges engedély Moszkvából csak április 7-én vagy 8-án reggel érkezett meg. A delegáció útja –kormányszinten, illetve diplomáciai úton nem volt előkészítve. Gyöngyösi János külügyminiszter a béke-előkészítéssel kapcsolatban két fő problémát kívánt Moszkvában a szovjet vezetőkkel megbeszélni; az egyik, hogy a csehszlovák kormánynak a szlovákiai magyarokkal szembeni politikája miatt a területi kérdést lényegében Csehszlovákia veti fel, a másik pedig a magyar-román határ Magyarország javára történő módosításának kérdése. A szovjetek fényes fogadást rendeztek, mindent elkövettek, hogy a magyar politikusok úgy érezzék, két egyenrangú állam vezetőinek tárgyalásairól van szó. A szovjetek a magyar kormánydelegáció moszkvai tárgyalása idején biztosították a román kormányt, hogy a Szovjetunió védelmezni fogja a fennálló magyar-román határt. A magyar kormányküldöttség április 18-án történt hazaérkezése és a Külügyminiszterek Tanácsának május 7-i párizsi döntése közötti időszakban a magyar politikai életben reménykedő hangulat alakult ki a Romániával szembeni területi igények tekintetében. Nagy Ferenc, Gyöngyösi János külügyminiszter bizakodóan nyilatkoztak a kormánydelegáció útjának sikerességét és a Romániával szembeni területi igény érvényesítésének lehetőségét illetően. Rákosi nagy beszédet tartott Békéscsabán, kifejtette, hogy a magyar kormányküldöttség moszkvai útja a legteljesebb sikerrel járt, és kiemelte, hogy a delegáció a magyar békecélokhoz megnyerte a Szovjetunió jóindulatát. Mindezek után a Külügyminiszterek Tanácsa május 7-i ülésének határozata, amely szerint a békeszerződésben Magyarország és Románia között az 1939-ben fennállott határokat kell rögzíteni, hideg zuhanyként érte a magyar közvéleményt. Nagy Ferenc ezután azt hangoztatta, ez nem végleges döntés, a békeértekezleten lesz még lehetőség a kérdés újratárgyalására. A Szabadság közölte Gyöngyösi János külügyminiszter feljegyzését az 1946. április 10-i moszkvai tárgyalásról. Gyöngyösi külügyminiszter előadta a tervezetet: annyi románt csatolnának Magyarországhoz, amennyi magyar Erdély területén marad. Ez lenne a biztosítéka annak, hogy a két ország a maga nemzetiségi kisebbségét egyenjogúságban fogja részesíteni. Erdély nyugati határán 22000 km2 területet jelölnének ki, lakosainak száma kb. másfél millió. Ezen a területen kb. 900 000 román lenne és Erdélyben még mindig 180 000-rel több magyar, vagyis 1080 000. Ha ebben rendszerben sem tudna a két nemzet megegyezni, akkor lakosságcserével ezen területen az egész erdélyi magyarságot el lehetne helyezni. A tervet Sztálin érdeklődéssel hallgatta, majd közölte, hogy még megfontolják a dolgot, és hogy még találkozni fognak. /Isán István Csongor: Az RMSZ alapításának körülményei. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 3./

Mi, hol, mikor?
10. EMI-tábor
Gyergyószentmiklós közelében, Borzonton a Dorka Panzió és kemping területén zajló tábor mai programja: az Előadósátorban 10 órától Raffay Ernő történész, Vona Gábor, a Jobbik elnöke, Gyöngyösi Márton, a Jobbik országgyűlési képviselője, Borbély Zsolt Attila közíró, politológus, Délvidéki S. Attila történész (Délvidék), Fehér István tanár (Felvidék), Kovács Miklós, az Ungvári Megyei Tanács képviselője (Kárpátalja) tart előadást; 16 órától Berecz András mesél. A Keskeny út-sátorban 11 órától hangoló és áhítat, Bardócz Csaba lelkipásztor előadása a párkapcsolatok témakörben, Maldives-foglalkozás, filmnézés és beszélgetés. A Művész-sátorban 10–18 óráig Irodalmi sarok, portrékészítés, rajzoktatás, kiállítás, 13 órától Gyöngyösi János a Székely kártya készítéséről beszél, filmvetítés, nemezelés, felolvasó-délután, népdaltanítás és gitárest. A Bor-házban 18 órától borkóstoló, meghívott: Kertész Zoltán (Etyek). A Csép Sándor-sátorban 10 órától kézműves-foglalkozások, filmvetítés, 13 órától Makkai Béla történész, Balázs-Bécsi Attila, a szamosújvári Téka Alapítvány elnöke, Serfőző Levente, a nagyszebeni Híd Egyesület elnöke, Vetési László, az erdélyi Diaszpóra Alapítvány elnöke, Bardócz Csaba, az Adj, király, katonát csoportos vetélkedő szervezője, Murányi Levente 1956-os elítélt, politikus, országgyűlési képviselő előadásai. Párhuzamosan naponta sport-, hagyományőrző és gyermekprogramok zajlanak a táborban. A kisszínpadon 18 órától TransylMania- és The Blast-koncert, a színpadon 20 órától az Attila Fiai Társulat: Kalapács József, Rudán Joe és Varga Miklós, Nagy Feró és a Beatrice lép fel. Holnap: az Előadósátorban 10 órától Borbély Imre politikai elemző, Gergely István (Tiszti), a Csibész Alapítvány elnöke, Kincses Előd ügyvéd, Szabó László unitárius lelkész, Kis Júlia ügyvéd, Lakó Péterfi Tünde civil nyelvjogi aktivista, Landman Gábor nyelvjogi aktivista, Vincze Gábor történész, Kőszegi Zoltán dabasi polgármester, Szilágyi Zsolt, az EMN alelnökének előadása. A Keskeny út-sátorban 11 órától a hangoló és áhítat után Simon Kinga Katalin szociálpszichopedagógus és pszichoterapeuta tart előadást a boldogító emberi kapcsolatokról; gitárdélután és filmnézés, este beszélgetés. A Művész-sátorban 10–18 óráig Irodalmi sarok, portrékészítés, kiállítás, Ősz Zoltán festőművész előadása, felolvasó-délután, népdaltanítás és gitárest. A Bor-házban 18 órától borkóstoló, meghívott: Miklós Csaba (Mór). A Csép Sándor-sátorban 10 órától kézműves-foglalkozások; 12 órától előadást tart Szabó-Györke Zsombor, az Igen, tessék! mozgalom tájékoztatási felelőse, Mihály István, a sepsiszentgyörgyi EMI elnöke, Opra Zsófia Szende, a CIVEK programvezetője, Biszak István székelykevei helytörténész, Rancz Károly, a pancsovai Petőfi Sándor Kulturális Egyesület elnöke, László Gergely Pál, a bukovinai székelyek történetének kutatója, Kali István, a marosvásárhelyi Regeneráció Egyesület elnöke, Simon Emőke projektvezető, Karácsony Lehel humánerőforrás-felelős, Lukács Csaba, a Magyar Nemzet újságírója; 17 órától filmvetítés: Egyetlenem (rendező: Csép Sándor). A kisszínpadon 16 órától interaktív gyermekműsor Miklós Gyurival; 18 órától Black Roses Band-, majd Bagossy Brothers Company-koncert. A színpadon 20 órától a Hot Jazz Band, később a P. Mobil zenél.
Könyvbemutató A zabolai gróf Mikes- kastélyban pénteken 17 órától dr. Fejér Tamás bemutatja dr. Süli Attila hadtörténész Erdélyi arisztokrata sors a „csudák évében”. A gróf Mikes család tagjainak szerepe az 1848–49-es forradalomban és szabadságharcban című kötetét. Zenél a sepsibükszádi fúvószenekar. Házigazda: a gróf Mikes – Roy Chowdhury család.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gyárfás Elemér tiszteletére rendeztek konferenciát Kolozsváron
Október 9. és 11. között Erdély huszadik századi közéleti személyisége, Gyárfás Elemér tiszteletére rendeztek konferenciát Kolozsváron, az Erdélyi Római Katolikus Státus épületében, a Római Katolikus Teológiai Kar székhelyén.
Gyárfás Elemér a huszadik század első felében az erdélyi közélet egyik legnagyobb formátumú közéleti személyisége volt. A két világháború között 1931-től az Erdélyi Római Katholikus Státus, illetve 1932-től a Gyulafehérvári Latin Szertartású Katholikus Egyházmegye Tanácsa névre átkeresztelt katolikus autonómia világi elnöki tisztségét töltötte be. Egyházi tevékenysége mellett olyan jelentős kisebbségpolitikai szerepeket vállalt, mint az Erdélyi Bankszindikátus (az erdélyi magyar pénzintézetek ernyőszervezete) elnöksége, valamint Csík megye szenátusi képviselete. A nagy jogász, politikus, közgazdász halálának 70. évfordulója alkalmából rendezett emlékkonferenciát az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Kara, a kolozsvári Szent Mihály Római Katolikus-plébánia, valamint az Erdélyi Római Katolikus Státus Szakkollégiuma.
A konferencia védnökei Jakubinyi György, a Gyulafehérvári Főegyházmegye érseke, Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese és Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke voltak.
A Státus egykori elnökének emlékére szervezett kolozsvári konferencia szombati napját Romsics Ignác egyetemi tanár, a MTA rendes tagja nyitotta meg, aki A magyar kormány két világháború közötti Erdély-politikája című előadásában az erdélyi és a magyar külpolitikai gondolkodás 1918 és 1946 közötti főbb irányvonalait mutatta be.
Rávilágított arra, milyen területi követelések születtek román részről 1918-ban, de bemutatta a történelmi és a trianoni Magyarország etnikai viszonyait is. Már 1919 áprilisában megszületett a Székely Köztársaság terve, majd 1920. április-májusában a magyar területi igények földrajzi képe is kirajzolódott. A második világháborúig több tíz határrevíziós terv, memorandum is született, s ezek a második bécsi döntésig nemcsak az itthoni politikusokat, hanem azt a teljes életteret foglalkoztatták, s közvetlenül érintették, ahol Gyárfás Elemér élt és tevékenykedett. Mint kitűnt, 1946-ban a közvélemény, a magyar főváros lakosságának szinte a fele úgy gondolkodott az erdélyi kérdésről, hogy azt meg kell felezni. A második világháborút lezáró békekonferenciára is több magyar javaslat született határmódosításokra, területi autonómiára, de 1947. február 10-én Gyöngyösi János aláírta a párizsi békeszerződést, mely visszaállította a trianoni határokat.
Balogh Béni főosztályvezető-helyettes, a Magyar Nemzeti Levéltár munkatára Gyárfás Elemér és a dél-erdélyi magyarság 1940-1944 között címmel tartott előadásában Romsics Ignác témájának mintegy folytatásaként és kiegészítőjeként arra mutatott rá, hogy miként alakult Dél-Erdély sorsa a második bécsi döntést (1940. augusztus) követően. A változásokat követően Gyárfás Elemér vált a dél-erdélyi magyarok politikai vezetőjévé, de ő maga nemzetvezetőnek Márton Áront ismerte el. Mindvégig a magyar érdekeket képviselte a világháború zűrzavaros időszakában, akár Ion Antonecu marsallal szemben is, visszautasította a megtorlásokat Dél-Erdélyben, ugyanakkor kérte a magyar kormánytól északon az erdélyi románok életminőségének a javítását is.
Marton József professzor a kor két kiemelkedő vezető személyiségének viszonyát mutatta be Gyárfás Elemér és Márton Áron kapcsolata című előadásában. Hét évig tartó kapcsolatukat a barátság és a nagyrabecsülés jellemezte, erről árulkodnak a beszédek, a levéltári források.
Csucsuja István nyugalmazott professzor, történész Gyárfás Elemér „hazaárulási” pere címmel a világháború utáni „földi büntetés”, a retorzió, a háborús bűnösök vadászatának áldozatául esett Gyárfás Elemérről beszélt, aki ellen – dacára annak, hogy többen is bizonyították ártatlanságát – fasisztának titulálva, hazaárulás címen per indult. A per és az ellene felhozott vádak, a vádlókat mozgató erők, az anyagi érdekek bemutatása mind tárgyát képezték Csucsuja professzor előadásának.
Erdélyi Római Katolikus Státus
1653 – 1932. nov. 17. között működő katolikus önkormányzat az erdélyi püspökségben. Szervezete az erdélyi katolikusok összességét képviselő státusgyűlés és a határozatokat végrehajtó igazgatótanács. Természetes és törvényes feje a mindenkori erdélyi (gyulafehérvári) megyéspüspök.
Forrás: Magyar Katolikus Lexikon
Fábián Róbert/Vasárnap
(előzmény)
romkat.ro/hu/
Gyárfás Elemér emlékkonferencia Kolozsváron
Dr. Gyárfás Elemér a 20. század első felében az erdélyi közélet egyik legnagyobb formátumú közéleti személyisége volt. A két világháború között 1931-től az Erdélyi Római Katholikus Státus, illetve 1932-től a Gyulafehérvári Latin Szertartású Katholikus Egyházmegye Tanácsa névre átkeresztelt katolikus autonómia világi elnöki tisztségét töltötte be. Egyházi tevékenysége mellett, olyan jelentős kisebbségpolitikai szerepeket vállalt, mint az Erdélyi Bankszindikátus (az erdélyi magyar pénzintézetek ernyőszervezete) elnöksége, valamint Csík megye szenátusi képviselete. A nagy jogász, politikus, közgazdász halálának 70. évfordulója folyó év október 4-én lesz. Ebből az alkalomból alapítványunk Kolozsváron egy emlékkonferenciával kíván tisztelegni hajdani világi elnökének emléke előtt.
A konferencia védnökei:
Dr. Jakubinyi György, a Gyulafehérvári Főegyházmegye érseke
Dr. Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese
Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke
Szervezők:
Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány
Babeş-Bolyai Tudományegyetem, Római Katolikus Teológia Kar
Szent Mihály Római Katolikus Plébánia – Kolozsvár
Erdélyi Római Katolikus Státus Szakkollégium
Felkért előadók:
Dr. L. Balogh Béni, főosztályvezető-helyettes, Magyar Nemzeti Levéltár, Budapest
Dr. Bárdi Nándor, osztályvezető, MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézet
Dr. Csucsuja István nyugalmazott professzor, BBTE, Történelem és Filozófia Kar
Dr. Holló László egyetemi docens, BBTE, Római Katolikus Teológia Kar, az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány Igazgatótanácsának elnöke
Dr. habil. K. Lengyel Zsolt igazgató, Müncheni Magyar Intézet a Regensburgi Egyetemen
Dr. Marton József professzor, BBTE, Római Katolikus Teológia Kar
Dr. Máthé András, adjunktus, BBTE, Földrajz Kar
Dr. Romsics Ignác, egyetemi tanár, az MTA rendes tagja
Dr. Tamási Zsolt, óraadó tanár, Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, Marosvásárhely
Időpont: 2015. október 9–11.
Helyszín: Erdélyi Római Katolikus Státus épülete (Római Katolikus Teológia Kar székhelye), Kolozsvár, Szentegyház/Iuliu Maniu utca 5. szám,
Báthory István Elméleti Líceum díszterme (volt Római Katolikus Státus Főgimnázium), Kolozsvár, Farkas/Mihail Kogălniceanu utca 2. szám.
Kérjük részvételi szándékát jelezze a hollo_laszlo@yahoo.com címen.
Dr. Holló László, elnök
Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány
magyarkurir.hu

Végtelen történet
Trianon és a magyar autonómiák 1947-től máig (2.)
Írásunk első részében áttekintettük az 1918/20-tól kialakult helyzetet. Bemutattuk, miként lett a felvidéki, délvidéki, erdélyi és kárpátaljai őshonos magyarság másodrendű polgár a szülőföldjén a huszadik század harmadik-negyedik évtizedében. Írásunk második részében a magyar autonómiák és lehetőségeik 1947 utáni történéseit vizsgáljuk.
Magyarország (1946-tól Magyar Köztársaság) nevében ugyanaz a Gyöngyösi János kisgazdapárti külügyminiszter írta alá 1947. február 10-én, a francia külügyminisztérium óratermében a békeokmányt, aki a tűzszüneti egyezményt 1945. január 20-án Moszkvában (Vörös Jánossal és Balogh Istvánnal) kézjegyével látta el. 
Párizsban hazánkat 1938-as határai mögé kényszerítették vissza a győztes szövetséges hatalmak, miközben a pozsonyi hídfőben három színmagyar községet (Horvátújfalu, Oroszvár, Dunacsúny) 14 024 kat. hold területtel Csehszlovákiához csatoltak. Azért csak hármat, mert a Gyöngyösi vezette magyar békedelegáció másik két falu (Rajka, Bezenye) elcsatolását megakadályozta. A helyszínen tartózkodó Gerő Ernő a szovjetek érdekeit képviselte, míg Károlyi Mihály a saját pozíciójával volt elfoglalva, hazánk kárára. 
1947. február 10. kül- és belpolitikai cezúra Budapest számára. Addig, éppen a békeszerződés aláírása miatt, a megszálló szovjetek (fő hatalmi szervük a Vorosilov vezette Szövetséges Ellenőrző Bizottság) és bábjaik (Rákosiék) legalább részben visszafogva magukat, a demokratikus látszatra adtak valamit. Az aláírás után már arra sem. Február 25-én letartóztatták Kovács Bélát, és a Szovjetunióba hurcolták, „fölpörgették” a Magyar Közösség-pert, ezzel megroppantották a Kisgazdapártot, elűzték Nagy Ferenc miniszterelnököt, csalásokkal tarkított kékcédulás választásokat tartottak. Jött a Mindszenty- és a Rajk-per, utána a totális kommunista diktatúra kiterjesztése. Ezt nevezi 1948/49-től a marxista terminológia a „fordulat évének”.
Párizs és az etnikai magyarság
Minden magyar ember, még a jobb érzésű kommunisták is, abban bíztak, hogy „Párizs után” a szovjet hadsereg kivonul. Nem így történt! A megszállók „összekötővé” váltak: ausztriai katonai egységeiket biztosították egymillió fővel (!) Magyarország és Románia felől és az őket mindenben kiszolgáló kommunista pártok hatalomba vezető útját. Csak Csehszlovákiából vonultak ki ’47-ben, majd ismét be ’68-ban. 
A háború után senki nem beszélt az „ősbűnről”, amely az 1943. decemberi Sztálin–Benes moszkvai találkozón fogant. A londoni emigráns csehszlovák kormány hungarofób feje andalító dallamokat dúdolt a Generalisszimusz fülébe a térség oroszok általi megszállásának és szlávosításának (!) szükségességéről. Ez „Csehszlovákiára fordítva” a magyar és a német lakosság kollektív bűnösségét és jogfosztását, kiűzését jelentette, de később már térségi receptként működhetett, megfejelve egy „apróbb ajándékkal”: Kárpátalja Szovjetunióhoz való csatolásával, 1945. június 29-én. Ez az Európa szégyenére máig érvényes Benes-dekrétumok (1945. május 14. és október 27. között kiadott elnöki rendeletek, melyek közül tizenhárom közvetlenül, húsz pedig közvetve mondja ki a kisebbségek kollektív bűnösségét) genezise, amiknek jó részét végre is hajtották szovjet segítséggel az egyetemes magyarság – 120 ezer magyar kitelepítése 1945 és 1948 között – és németség ellen. Ezzel párhuzamosan megindult a helyben megtűrt (állampolgárság nélküli) magyarok reszlovakizálása, mellükön az M betű viselésére kötelezve. 
Diktatúrából diktatúrába
A jugoszláv – csetnikekkel jócskán kibővült – partizánhadsereg, hasonlóan a román Maniu-gárdistákhoz, nem várta meg a „diplomáciát”, szabályosan irtotta a nem szláv eredetű (német, olasz, albán) lakosságot. Köztük több tízezer civil, fegyvertelen, délvidéki magyart pusztítottak el válogatott kegyetlenséggel, Vaso Cubrilovic „elvei” alapján 1944 novembere és 1945 márciusa között. Anton Bebler ljubljanai professzor adatai alapján a „partizánbevonulások” (Trieszt, Fiume, Pristina, Bleiburg, Bácska stb.) halálos áldozatainak száma kettőszázezer fő. Jugoszláviát 48 ezer magyar hagyta el, Romániát háromszázezer. Budapestről nyolcezer zsidó vándorolt ki a „koalíciós” években az alakuló Izraelbe, miközben megindult hazánkból a svábság kitelepítése, három év alatt megközelítőleg száznyolcvanezer fő.
Autonómiáról nem beszéltek sem Potsdamban, sem Párizsban, sem Moszkvában, sem New Yorkban, csak magasztos elvekről, békéről, demokráciáról, emberi jogokról...
A Nyugatról 1947-ig hazatérő mintegy kétszázezer magyar hadifogoly még „elcsípett” egy-másfél évet, a reményt adó korszak végéből. Ekkor még a Moszkva felől érkezők is. Hatszázezren estek szovjet hadifogságba, kétszázezer civilt hurcoltak el „malenkij robotra”, akiknek csak kisebb hányada tért haza a „vörös paradicsomból” 1949-ig. Többen csak az ötvenes években, még többen soha. Akik Sztálin birodalmából jöttek, tudtak mindent. Látták, meg- és túlélték a „népek hazáját”. Nekik nem volt új Kistarcsa, a hortobágyi internálótáborok világa, Recsk és az ÁVO, majd az ÁVH, a börtönök, az akasztások és a kivégzések magyarországi valósága. A határok Nyugaton, Keleten és Délen (Jugoszlávia) lezáródtak 1948/49 fordulójára. Népünk a határon belül sem volt autonóm, nemhogy kívül.  Európa keleti felének szovjetizálásához „alkotmányos út” vezetett. 
A minta az 1936-os szovjet alkotmány volt. A „versenyt” a még Sztálintól is balra álló Jugoszlávia nyerte, 1946-ban készen voltak (a tükörfordítással). Magyarország 1949-re teljesítette új „alkotmányos” feladatát, Románia késett. 1948-ban kiadtak egy ideiglenes alkotmányt, majd írni kezdték a véglegest, s küldözgették Moszkvába a változatokat, mígnem visszakaptak egy „kijegyzeteltet”. A példány Sztálin, Molotov és Visinszkij saját kezű „ajánlásait” tartalmazta, nyomatékkal bejelölve a Magyar Autonóm Tartományt, Marosvásárhely központtal. 
A Szovjetunióban 192 (!) nyelvi-folklorisztikus autonómia létezett az ötvenes években. Ezek mintájára hozatta létre Sztálin román követőivel a székely autonómiát 1952. július 18-án. A székely megyék lakossága az újságból értesült arról, hogy ők ezentúl autonómok. A nyolcvanszázalékos magyar többséget felölelő 670 ezer fős, 13 ezer km2-es terület, a vasút és a hadsereg kivételével, nyelvi inkubátorházként „üzemelt”, de egymillió erdélyi magyar kimaradt belőle. Az 1956-os magyar forradalom megrettenti a román vezetést (is), melyben megjelenik a fiatal N. Ceaușescu, aki azonnal szűkíteni kezdi az autonómiát, miközben 1958-ban kitessékelik Romániából a szovjet hadsereget. Ezután román többségű területekkel bővítik az autonómiát, nevét Maros-Magyar Autonóm Tartományra változtatják, amit ellepnek a Securitate ügynökei. Gheorghiu-Dej 1965-ben hal meg, helyére a magyargyűlölő Ceaușescu lép, aki elszívja a levegőt a MMAT elől, s családi-baráti hűbéresi vállalkozássá alakítja Romániát. Azért szervezi át közigazgatásilag, hogy megszüntethesse a székelyek kvázi autonómiáját 1969. január l-jén. Rákosiék az alapításkor voltak némák, Kádárék a megszüntetéskor hallgattak...
A királyi diktatúrát az idegen megszállás és a háború után kommunista diktatúra váltja föl az 1945 után rekonstruált Jugoszláviában. 
A Kominform (Tájékoztató Iroda) 1948. júliusi határozata „kiátkozta” a föderális balkáni országot a szocialista akolból. Az ötvenes évektől a renegát Belgrád önálló útra tér: az Edvard Kardelj fémjelezte önigazgatási szocializmusra. Vezetője, Tito marsall kommunista diktátor, de nem Moszkva helytartója. Az 1963-as jugoszláv alkotmány a Szerb (tag)Köztársaság területén már két autonóm körzetet (Koszovó és Vajdaság) jelöl, amelyek 1974. január 1-jétől Autonóm Tartománnyá válnak. A JSZSZK hat tagköztársaságból és két autonóm tartományból áll. Azonnal megjelenik a kétmilliós Vojvodina/Vajdaság (lakosságának 25 százaléka magyar) statútuma is. A területi autonómia (21 ezer km2) adó-, vám- és illetékbevételekkel rendelkezik, önálló kormánnyal és parlamenttel (Báni Palota, Újvidék) bír. A VSZAT 150 fős parlamentjében 37 magyar képviselő foglal helyet. A jugoszláv szövetségi parlamentben 110 fő képviseli az autonóm tartományt, közülük 26 magyar. Már Tito 1980-ban bekövetkezett halála előtt is, de különösen utána rendszeresen támadták Szerbiában az autonóm tartományt. Az autonómia tényleges fölszámolása de jure 1989-re esett, alkotmánymódosítás formájában.  1991 és 1999 között Szerbia négy háborút vívott Szlovénia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina és Koszovó ellen és négyet veszített el. Az ezredforduló után Vajdaság visszakapta néhány korábbi jogkörét, de önfinanszírozási lehetőségét nem. A délvidéki magyarság a tartomány lakosságának mindössze 12 százalékára esett vissza. Az újvidéki 120 fős kvázi parlamentben hét, a belgrádi 250 fős Skupstinában mindössze öt magyar képviselő van. A délvidéki magyar etnikum szempontjából a mára kialakult állapot nem felel meg az autonómiakritériumoknak.
A Hódi Sándor jegyezte VMDK (Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége) által kiadott magyar autonómiatervezet 1992 áprilisában látott napvilágot. A Magyar Autonóm Körzet a vajdasági autonómián belül hozta volna létre a magyar önkormányzatok társulását és a személyi (perszonális) autonómiát, hivatkozással a szerb alkotmányban biztosított kisebbségi jogokra. Bár a kodifikált anyag Hágába (Jugoszlávia-konferencia) és Brüsszelbe is eljutott, a balkáni háborúban elmélyülő szerb diktátor, Slobodan Milošević maga (személyesen) utasította el azt. Nem sokkal ezután tette ugyanezt Franjo Tudjman horvát államfő az isztriai „autonómok” tervezetével.
Az autonómia mai esélyei
rendszerváltás utáni polgári kormányok a politikai fókuszhoz közeli helyzetbe hozták a nemzetpolitikát, stratégiai ágazatnak tekintve azt. Intézkedéseik a határon túli magyarság megmaradását, szülőföldjén való boldogulását, fejlődését szolgálták. Ezt a kissé lassúnak látszó, de pozitív folyamatot törte meg a 2004. december 5-i szégyenteljes népszavazás, amit a 2010 nyarán bevezetett kettős állampolgársági törvény úgy korrigált, hogy életbelépésével azonnal, szinte preautonóm állapotot teremtett. Autonómiákat azonban csak nagyon precíz terület- és népességszámítások alapján lehet létrehozni, demokratikus-tárgyalásos alapon. Erre, mai tudásunk szerint négy régióban lenne lehetőség: Észak- és Közép-Bácskában, valamint a kapcsolódó Bánság (Bánát) egy részén, Kárpátalján a kibővített beregszászi járásban, Erdély székelyföldi részén és a Felvidék déli részén. Ezekben a térségekben él a Trianonban elcsatolt területeink úgynevezett tömbmagyar része, amelyekre érdemes a hangsúlyt helyezni, ezzel akadályozván meg a további szórványosodást és elvándorlást. 
Ilyen lehetne a Délvidéken a Tisza-menti Magyar Autonóm Körzet, amelynek tizenegy járásában (Szabadka, Magyarkanizsa, Törökkanizsa, Topolya, Zenta, Csóka, Kishegyes, Óbecse, Ada, Szenttamás és Temerin) kilencvenhat településen csaknem kettőszázezer magyar ember él etnikai többséget képezve 4264 km2-en.
Kárpátalján a tizenhárom járásból a beregszászi képezi azt a magot, ahol a magyar többség meghaladja a hetven százalékot. A határos járások (ungvári, munkácsi, ilosvai, nagyszőlősi) kapcsolódó településein él a helyi magyarság százezres nagyságú tömbje, mintegy 1150-1300 km2-es területen. A Székely Nemzeti Tanács és vezetője, Izsák Balázs által elkészített Székelyföldi Autonómiatervezet területe 9980 km2, lakossága pedig 809 ezer fő, ebből székely-magyar 613 ezer személy. Az autonómia területe nyolc székre tagozódik: Bardóc-Miklósvárszék, Csíkszék, Gyergyószék, Kézdiszék, Marosszék, Orbaiszék, Sepsiszék, Udvarhelyszék.
A legnehezebben határozható meg a leendő magyar önkormányzat területe Dél-Szlovákiában, mivel az ottani 460 ezres magyarság a 687 kilométeres magyar–szlovák határ közvetlen túloldalán él változó mélységben, miközben az ország új (1996–2000) közigazgatási rendszere alapvetően észak–déli irányú. Az ottani magyarság két nagyvárosban Kassa és Pozsony, valamint a 79 járásból 16-ban (Szenc, Dunaszerdahely, Galánta, Vágsellye, Komárom, Érsekújvár, Nyitra, Léva, Nagykürtös, Losonc, Rimaszombat, Rozsnyó, Nagyrőce, Kassa környéke, Tőketerebes és Nagykapos) érdekelt. Megállapítható, hogy ezek nem a természetes régióhatárok, ezért a terület- és népességmeghatározás nagy szórású becsléssé válhat, melynek alapját egy 4500–5000 km2-es elképzelt „makrojárás” képezné, mintegy 340–350 ezer magyar lakossal, amire a mostani szlovák politikai fölfogásnál esély sincs. Ha írásunk kiinduló adatát – Trianonban elcsatolt területeink nagysága: 189 ezer km2 (Horvátország nélkül) – hasonlítjuk össze a tervezett magyar autonómiák területével, melyek területe együttesen kerekítve mintegy húszezer km2, láthatjuk, hogy ez alig több mint tíz százalék. Döbbenetes, de igaz szám! Juhász György
A szerző a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum tudományos főmunkatársa. Magyar Hírlap

70 éve írták alá a párizsi békeszerződést
„…tekintettel arra, hogy Magyarország, miután a hitleri Németország szövetségesévé vált, és annak oldalán részt vett a Szocialista Szovjet Köztársaságok Uniója, az Egyesült Királyság, az Amerikai Egyesült Államok és más Egyesült Nemzetek ellen folytatott háborúban, e háborúért a felelősség ráeső részét viseli…”
(Részlet a békeszerződés szövegéből)
1947. február 10-én írták alá Magyarország és a második világháború győztes hatalmainak képviselői a párizsi békeszerződést.
Miután Magyarország többek között földrajzi helyzete és az elbukott kiugrási kísérlet eredményeként a térség államai közül a legtovább maradt a náci Németország szövetségese, a Hitler bukása után megalkotott békétől nem sok jót várhatott. Jóllehet, Magyarország már Kállay Miklós kormánya idején, majd az Ideiglenes Nemzetgyűlés megalakulása után is mindent megtett annak érdekében, hogy javítson kedvezőtlen pozícióján, a vele ellentétes érdekeket képviselő trianoni utódállamok „háborús teljesítményével” szemben nem tudott megfelelő érdemeket felmutatni. Ez a kedvezőtlen helyzet már a Faragho Gábor által 1944 októberében átvett előzetes fegyverszüneti feltételekből és az 1945 januárjában megkötött fegyverszünet pontjaiból is kitűnt.
A szerződés értelmében Magyarország már 1945-ben megkezdte a háborús jóvátétel fizetését, felelősségre vonta a háborús bűnösöket, és betiltotta a revizionista, illetve szélsőjobboldali szervezetek működését. Ezek csupa olyan intézkedések, amelyek a párizsi békeszerződésben is megjelentek. Másfelől ugyanakkor a dokumentum hivatalos megfogalmazásáig mégis élt a remény, hogy Magyarország legalább egy téren, a határvonalak megvonása tekintetében igazságosabb elbánásban részesülhet, mint 1920-ban Trianonban. A békeszerződést előkészítő Külügyminiszterek Tanácsának három hónapos ülésszakán aztán ezek a remények is szertefoszlottak. Az 1947. február 10-én Gyöngyösi János külügyminiszter által aláírt békeszerződés értelmében Magyarország határait az 1937. december 31-i – tehát a revízió előtti – állapotok szerint húzták meg, sőt, Magyarország újabb területeket veszített, ugyanis Csehszlovákia három, Pozsony közelében fekvő faluval – Horvátjárfalu, Oroszvár, Dunacsún – gyarapodott, hogy védhető hídfőt biztosíthasson a város számára. A Párizsban aláírt dokumentum ráadásul tovább rontott a határon túliak helyzetén, ugyanis a trianoni békeszerződéssel ellentétben – az alapvető emberi jogi formulán túl – nem fogalmazott meg kisebbségvédelmi rendelkezéseket, vagyis az elszakított magyarokat az adott állam jóindulatára utalta. Az egyezmény ezenkívül ismét szorgalmazta a háborús bűnösök felelősségre vonását és a fasiszta szervezetek betiltását – Magyarországon ez a folyamat ekkorra már nagyrészt végbement –, illetve 300 millió dollárban állapította meg a Magyarországra kirótt jóvátételt, amiből 200 millió a Szovjetuniót, 70 millió Jugoszláviát, 30 millió pedig a csehszlovák államot illette meg.
A párizsi békeszerződés egyetlen ponton bizonyult enyhébbnek a trianoni diktátumnál: ez paradox módon éppen a hadsereg volt, melynek létszámát a nagyhatalmak 70 ezer főben szabták meg, engedélyezték a nehézfegyverzet és a légierő fenntartását, azonban szigorúan megtiltották atomfegyverek birtoklását és fejlesztését. A Párizsban aláírt béke elrendelte a Magyarországon állomásozó Vörös Hadsereg erőinek kivonását; a szerződés csupán akkora haderő maradását engedélyezte, amekkora a megszállási övezetekre bontott Ausztriával való szovjet összeköttetés biztosításához elengedhetetlen volt.
Összegezve tehát elmondható, hogy Magyarország az 1944–45 során bekövetkező háborús pusztítás után a nagyhatalmak egyezkedéséből is a lehető legrosszabbul került ki, hiszen ismét elvesztette a lehetőségét annak, hogy az elszakított magyar többségű területeket visszaszerezhesse, sőt, a határon túliak érdekképviseletének terén is tehetetlenné vált. Mindezt tetézte, hogy a szerződés aláírásakor a Vasfüggöny már érezhető módon leereszkedett Európára, a békediktátum pedig a Szovjetunió térhódítása ellen sem nyújtott védelmet, vagyis az emberi jogokról és a nemzeti szuverenitásról szóló pontok később üres szólamokká váltak. A párizsi béke eredményeként Közép-Európa ugyanaz a konfliktusoktól és érdekellentétektől szétszabdalt térség maradt, mint volt, annyi különbséggel, hogy 1989-ig egy szuperhatalom zsarnoki uralma elnyomta az egymásnak feszülő érdekeket.
Tarján M. Tamás (Rubiconline)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)