Poros polcok helyett életteli programokat a Kálnoky-kastélyba
Miklósvári séta a Münchenből hazaköltözött állatorvos gróffal
Élettel szeretné betölteni az 1600-as években reneszánsz stílusban épült, majd a következő századokban klasszicista stílusban átépített miklósvári vadászkastélyt gróf Kálnoky Tibor, a család 25. generációs leszármazottja – ehhez hívja segítségül a kultúrát, különböző eseményekkel csábítva a Kovászna megyei faluba a turistákat, közelebbről és távolabbról egyaránt. Poros polcok, kőkorszaki tárgyak helyett olyan közösségi programokban látja az épület és környékének jövőjét, amelyekből a helyiek is profitálhatnak. A Kálnoky Alapítvány az elmúlt tizenegynéhány évben is hangsúlyt fektetett az ilyesmire, nemsokára pedig, a kastély és a benne kialakított múzeum megnyitásával újabb lehetőségek adódnak a kézműves mesterek termékeinek értékesítésére is. Elképzeléseiről magyar újságírókból álló csoportnak – köztük lapunk munkatársainak – beszélt az újonnan felújított, átadásra váró épületben és egy vendégházban.
A Kálnoky család az erdélyi történelmi családok egyike, történetük a középkorig nyúlik vissza. A legenda szerint a 13. században egy Kálnoky nevű székely, Kálnoky András testőrkapitány egy vadászaton megmentette Magyarország uralkodóját: az utolsó nyílvesszőjével megölte az anyamedvét, amely Nagy Lajos királyra támadt. Az uralkodó cserébe felajánlotta a miklósvári birtokot és vele együtt a nemesi címet is. A Kálnokyakról 1252-ből való az első írásos említés, két nagy birtokuk, a miklósvári vadászkúria és a kőröspataki családi fészek sok mindent látott, megtapasztalt a történelem során.
Mindkét helyszínen történtek fontos változások az elmúlt tizenöt évben, miután a müncheni születésű, állatorvos végzettségű Kálnoky Tibor végleg hazaköltözött a ’90-es évek közepén Erdélybe, közben családot alapított, és azóta mindent megtesznek annak érdekében, hogy az elődök nyomdokain haladva alkossanak, gyarapítsanak, példát mutassanak, a közösség javára áldozzanak. Az állam az ősi birtokoknak csak a töredékét szolgáltatta vissza 1999-ben, a kőröspataki kúriát az elmúlt években sikerült felújítani, a miklósvári kastély restaurálása most fejeződött be. Ha minden rendben halad, a tél végére megkapják az összes hatósági engedélyt, hogy a kastéllyal együtt a benne kialakított múzeumot is megnyithassák. A Háromszéki Turisztikai Napok szervezőinek meghívására, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) tízfős csapatában volt alkalmam tájékozódni a részletekről.
Meglátni és tisztelettel kezelni
Szürkészöldes kabátjában játszi könnyedséggel vonult fölfelé az allén, messziről tudtuk: ő a Gróf. A transindexes kolléga, Gál Laci arra kérte Bencét, a sofőrt, lassítson, szeretné megörökíteni a pillanatot. Konvojunk másik két autója közül viszont az „élelmesebb” éppen beparkolt a gróf mellé, így annyi volt a kilátásnak… Ám a csoda csak ezután következett, nem volt ok panaszra: kattoghattak a fényképezőgépek, bekapcsolva felejtődtek a magnók, mi pedig igyekeztünk semmiről nem lemaradni. – Éppen ezen gondolkozom, hogy miről lehet itt leginkább szó, de önök majd úgyis fogják interpretálni, amit látnak. Amióta visszajöttem ide, a folytonosságot szeretném visszaállítani, valami módon jóvátenni, orvosolni azt, ami a huszadik században történt – mondja a gróf az üdvözlő kézfogások, baráti bemutatkozások után, és már rögtön a dolgok közepében találjuk magunkat, s megyünk vele, mellette, csak úgy zörögnek a kövek a lábunk alatt.
Közben tovább mesél arról, hogy nagy tisztelettel viszonyulnak az előző nemzedékek által teremtett értékekhez, próbálják azokat újra előtérbe helyezni. Egyszerű: „nincs szó nagy dizájnról vagy fantasztikus ötletekről, hanem egyszerűen használni, kiaknázni, újra fölértékelni, ami már nálunk van, s amit nem kell újra kitalálni. Csak meg kell látni és tiszteletteljesen kell kezelni.” Nagyon hálásak a Norvég Alapnak a támogatásért, kizárólag az önrészből nem sikerült volna rendbe tenni a dolgokat.
Az épület nemrég készült el, bár még nem adták át, külsőleg már teljesen rendben van. A régi padlót nem cserélték ki, de frissen lakkozták, ügyelnünk kell, hova lépünk, amikor majd bemegyünk. A kedves figyelmeztetés hallatán valaki meg is jegyzi a csoportból, hogy sebaj, lehúzzuk a cipőt, a gróf viszont megnyugtat: szó sincs róla, annyira azért még nincs kész, odabent amolyan építőtelep fogadja az embert. Előbb azonban teszünk egy nagy kört az udvaron, „idegenvezetőnk” folytatja: a kastély északi homlokzata előtt tágas gyepfelületet alakítanak ki, ahol majd nagyszabású rendezvényeket lehet tartani. – Aki egy kicsit is járta a világot, innen nézve azt fogja mondani, hogy ez egy megszokott neoklasszicista épület, amit bárhol lehet találni. Ez volt a 19. században az építkezési globalizálódás kezdete, amikor újra elkezdték használni ezeket a klasszicista formákat, a görög és a római oszlopokat, a háromszög alakú timpanonokat. Ebből az irányból tényleg egy tipikusan 19. századi státusz épület tárul elénk, az üzenete pedig, hogy én, mint tulajdonos, vagyok valaki: elegáns vagyok és van egy kis befolyásom. Az én ízlésemhez képes ez a bejárat egy kicsit túl van méretezve – állapítja meg Kálnoky Tibor.
Játékos, rafinált
A bejárat egyébként 1903-ból való, német nagybátyja ezáltal is mutatni akarhatta, „hogy ő kicsoda”. A kastély hátsó része felé haladva már látni fogjuk a nagy különbséget az előbbiekhez képest. – Sokszor mondják, hogy ez egy skizofrén épület, mivel a két homlokzata teljes mértékben ellentmond egymásnak. Egyik oldalon ott van a tiszta 19. század, ha pedig továbbmegyünk, kibontakoznak a színek, a formák, és az egész kezd kifinomulni, játékossá válni. Nézzék csak, van itt egy lóhere, mellette kazetták, rombuszok… Enyhe színek jelennek meg, az okkersárga és a szürke, faragott kő ablakkeretek kerülnek elő, bástyák, egy kicsi renaissance kőtornácocska kicsi kerek üvegekkel… Az egész rá van építve egy stilizált ágyúra: ha közelebbről megnézik, láthatják, hogy ott lent van egy ágyúcső, amelybe már a golyó is be van töltve. Nagyon szimbolikus az egész, a cső is délre mutat, ahonnan szokott jönni a török – részletezi.
A helyreállított épület falán a késő reneszánsz formavilág bontakozik ki, ami egyedülálló Erdélyben. Nem véletlenül nevezi a gróf játékosnak, rafináltnak, filigránnak ezt az egészet, s egyúttal az előző nemzedékek ízlésvilágát, habitusát is megdicséri: akik ezt létrehozták és hozzájárultak a díszítéshez, már nem azzal kellett törődjenek, hogy mutassák, kicsodák ők, hanem a művészettel tudtak foglalkozni – nem másért, csak hogy jól érezzék magukat az épületben.
Az utókor „képviseletében” újra kialakították az egykori tavat, körülötte sövényt ültettek buxusból, különböző virágokat, gyógynövényeket telepítettek a helyreállított reneszánsz kertbe. Mindehhez az 1698-ból származó leírásokat vették alapul, s tervezik, hogy olyan halfajokat hoznak a tóba, amelyek a dokumentációban szerepelnek. Ez is mutatja: nem kellett sok mindent kitalálni, csak követni a hagyományt.
Sétánk során a pincén keresztül megyünk be a kastélyba, és a látvány kapcsán a lőrésekről esik szó: a török vész megszűnése után már nem igazán lehet ilyesmiket találni, ha mégis, akkor az azt jelenti, hogy az épület valószínűleg 1711 előttről való. A kandallóhoz közeledve jelzi, hogy azt is most építették újra, fent majd habán kályhákat is fogunk látni. A pincében többfunkciós teret szeretnének berendezni kávézóval, itt és a nagyteremben tartják majd az összejöveteleket. A földszinten az erdélyi főúri életet bemutató múzeumot alakítanak ki, amelyet korabeli bútorokkal és különböző tárgyakkal rendeznek be. Zajlik már a műtárgyak megvásárlása, összegyűjtése, remélik, hogy jövőre a múzeumot is sikerül megnyitni.
Ide már a főbejáraton keresztül érkezünk, és szemügyre vesszük a három 17. századi kályhát, amelyeket szintén most rekonstruáltak: az ásatások során talált cseréptöredékekből egy háromszéki képzőművész, Péter Alpár építette újjá – nagyon jól sikerült, látszik, hogy nem gépi munka eredménye, nyugtázza boldogan Kálnoky Tibor. Két korabeli vendégszobát is kialakítanak, legyen hol aludni, ha majd betöltik rendezvényekkel a kastélyt és környékét. Hely hiányában a fürdőszobát is a szobába kellett tervezni, a különböző tereket spanyolfallal választják el egymástól. Régen egyébként nem volt fürdőszoba a házban, az egyetlen illemhely is víz nélkül működött.
Sok mindenről beszélgetünk még, hirtelen ismét a reneszánsz kertben találjuk magunkat. Egy évnek még el kell telnie, amíg igazán kibontakozik, közben a padokat is kicserélik, ezek viszont „már tényleg olyan apróságok, finomságok, amiket közben is el lehet végezni”.
Kastély vagy ház?
Izgalmas felvetéssel rukkol elő Kálnoky Tibor: az épület egyértelműen kastélynak számít székelyföldi viszonylatban, de egy angol vagy egy francia, ha ezt meghallja, „kis mosoly lesz az arcán”, inkább ház lenne az ő értelmezésében. – Nálunk azonban a török állandóan tönkretett mindent, emiatt szegénység volt, és végeredményben itt volt Európának a keleti bástyája. Az egyik érdekessége, hogy a termek egymásba nyílnak. Más udvarházak vagy kastélyok, akár Háromszéken is, többnyire négyszög alaprajzúak, napjainkban már elég ritka, hogy ilyen reprezentatív alakjuk legyen. Kőröspatakon és Miklósváron viszont ilyen stílusban épült, ami azt is sugallja, hogy adminisztratív tevékenységeket intéztek innen. Látható, hogy hálószobát is elég nehéz kialakítani, mert ugye át kell menni minden termen – magyarázza.
Felidézi, hogy az épület húsz évig kultúrotthonként működött, többnyire esküvőket tartottak benne, meg is szenvedte a folyamatos jövés-menést. Amikor hozzáfogtak a felújításhoz, terveztek egy vadonatúj kultúrházat a falunak, ami fel is épült a kastélytól kétszáz méterre, 2011 októberében nyitották meg.
Adott pillanatban nekünk szögezi a kérdést: „mi a terv most, egy kávét, fönt, nálunk, lehetséges-e? Mert ez csak a kastély, a faluban több ház is van, amiket meg lehet nézni…” Programszervezőnk, Kiss Csilla sem tiltakozik, ha nem tartjuk fenn nagyon a grófot, akkor szívesen maradunk, mondja, a vendéglátó pedig rögvest telefonál: „Csaba? Meg szeretném hívni a társaságot egy kávéra, teára, lehetséges-e ott? … Akkor kérném, hogy kávét és teát készítsenek elő, jó? Köszönöm.”
Kávézó és kisbolt az egykori vizes házban
A vendégházhoz menet megnézünk még egy régi épületet, a vizes házat, amelyet szintén megmentettek az enyészettől, kávézót és helyi termékek boltját rendeztek itt be. Kálnoky Tibor arról beszél, hogy sikerült beváltani a vendégházakhoz fűzött reményeket, gyakorlatilag „mindenhonnan érkeznek vendégek, és hála istennek egyre több a romániai”. Magyarok is vannak, de többnyire a nagyvárosi román középréteg figyelmét sikerült felkelteni, inkább Bukarestből és a nagyobb városokból érkeznek olyan emberek, akik tudják értékelni ezeket a dolgokat. Az elszármazottak kezdenek visszakívánkozni, és a külföldiek is szívesen jönnek: már nem a nyomort és a szegénységet látják, hanem a lehetőségeket, az értékeket, a más életstílust, a természetközeliséget.
Gyakorlatilag minden idejét lefoglalja a kastély, valamint a vendégházak és a további ügyek intézése, a Kálnoky Alapítvány tevékenysége ugyanis túllép a falu határain. – Az igazság az, hogy sok mindenbe belefogtunk, éppen most jövünk Kőröspatakról, ahol a német–francia ARTE csatorna dokumentumfilmet forgat ezekben a napokban. Kőröspatakon egy szociális programmal foglalkozunk, többnyire roma gyerekeket tanítunk különböző dolgokra. Olyasmire fókuszálunk, amihez ők jobban értenek, mint mi, s amiben tudnak fejlődni – részletezi a gróf, majd visszatér a vizes ház történetéhez: az épületet „le akarták duvasztani, ahogy erre felé mondják”, majd miután átvette, három éven keresztül próbálta kiszárítani, többé-kevésbé sikerült is.
Az egykori romos ház többféle funkciót betölt a mai, helyreállított formájában: a településen és egész Erdővidéken tevékenykedő mesterek például beadhatják ide a termékeiket, hátha megtetszik valamelyik a turistáknak. A középső részben bár működik, „este 7 és 8 között van itt egy szép kislány a bárpult mögött, aki kiadja az italokat”. A másik szobában asztal, körbe lehet ülni, a fejünk fölött két mestergerenda, rajtuk írás: „építette ezt a házat Gyenge István élete párjával, Incze Annával 1810. esztendőben”, a másikon pedig: „megégett in anno 1816-ban májusnak 10. napján”. Idegenvezetőnk magyarázattal szolgál: hat évvel az építés után leégett, majd három hét alatt újraépítették a házat. Valószínűleg a tető leégett, utólag is sok helyen találtak égésnyomokat. Később aztán jött a víz, akkor már amiatt vált használhatatlanná.
FERENCZ ZSOLT Szabadság (Kolozsvár)