Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Gyarmathi Sámuel
7 tétel
2000. szeptember 15.
Gyarmathi Sámuel (1751-1830), a kiváló nyelvész és orvosdoktor felújított sírkövét koszorúzza meg a BBTE bölcsészkarának magyar nyelv és kultúra tanszéke szept. 16-án, a Házsongárdi temetőben. A koszorúzási ünnepségen részt vesz a sírkő felújítását kezdeményező és támogató dr. Gulya János, a göttingai egyetem finnugor intézetének igazgató professzora. /Koszorúzási ünnepség a Házsongárdban. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 15./
2006. október 14.
A Felvilágosodás, Erdély címmel megrendezett tudományos tanácskozás kísérőrendezvényeként nyílt kiállítás Kolozsváron, az Egyetemi Könyvtárban. A Bécsben, Kassán, Pozsonyban stb. megjelent könyvek mellett sok erdélyi: szebeni, kolozsvári kiadvány is látható. Többek között Gyarmathi Sámuel Okoskodva tanító magyar nyelvmester címmel Kolozsvárott 1794-ben megjelent műve, Bolyai Farkas Öt szomorújáték /1818/ című drámagyűjteménye, Aranka György 1785-ös II. Richárd fordítása, továbbá Gáti István és Vedres István Magyar nyelvnek a magyar hazában való szükséges voltát tárgyozó hazafiui elmélkedések, Bétsben 1790 és Kőszegi Rájnis József munkája: A magyar Helikonra vezérlő kalaúz. Az az: a magyar vers-szerzésnek példái és régulái, 1781. /-f-: A felvilágosodás kori Erdély könyvek, kéziratok tükrében. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 14./
2013. január 9.
Házsongárd kővirágai
Egy tágasra szakasztott temetőhely
Lehet szép egy sírkert? Andalítók, nosztalgiát ringatók Krúdy temetői? Igazolják Kant tételét? „Szép az, ami érdek nélkül tetszik.” Nem csupa érdek köt ahhoz a megszentelt földhöz, ahol „apáink hűlő, drága arcán járunk”? (Farkas Árpád) Nem lázad az idők kezdetétől a lélek az elmúlás ellen? Vagy ellenkezőleg: nem jövőnk záloga, biztosítéka a sírkövek és keresztek erdeje, a kripták csöndje, homálya? Nem mond ellent a földi halandó racionális alaptermészetének Paul Valéry hatalmas ódája, amelyben – mint gúla, mint szó-piramis – halmozódik egymásra tér, idő, Fény, Igazság, jelen, jövő, béke, nihil, kacaj, könny, álom, szeretet, gyűlölet, vagyis a lét? (Tengerparti temető)
Kérdések, amelyekre nincsenek válaszok, s ha vannak, annyira egyértelműek, hogy okafogyottá teszik azokat.
Impozáns, kétkötetes albumot adott ki a Pharma Press a Házsongárdról és a kincses városról, Kolozsvárról. Olyan pompás kiadvány ez, amely felkavar, s további kérdés-zuhatagba sodor: nem riadozik bennünk a lélek, hogy az elköltözöttek és az élők világát így egybekapcsolták a szerzők, Gaal György történész és Gránitz Miklós budapesti fotóművész? Nem sikolt belül, a mélyben Dsida Jenő (ő is itt nyugszik) Psalmus Hungaricusa, ha arra gondolunk, hogy Erdély újkori fővárosa, Kolozsvár ma már nagy magyar temető? Igazolják Reményik Sándort, akit Jókai Anna az előszóban, az Ajánló-ban idéz:
„A temető, az igazi élet / virraszt a halott városon”?
Az ilyen kérdéshalmaz a metafizikai világ felé mutat, amelynek nincsenek határai. Vagy a líra felé hajt, a költészet vízeséseibe sodor, annak túlsó tartópillére rendszerint a transzcendens mező.
Házsongárd titkát mostanig csak a költők tudták igazán fölfejteni. Tudta ezt a szerző-szerkesztő, Gaal György, Kolozsvár legjobb ismerője, ezért a könyvben, mint gyöngyszemek a pártán, versek sorakoznak: Áprily Lajos, Reményik Sándor, Wass Albert, Kányádi Sándor versei, és a beköszöntőt is költő írta, egyik legnagyobb kortársunk, Lászlóffy Aladár, aki már innen, a Házsongárdból üzen nekünk, élőknek a 2004-ben keletkezett és a Helikonban megjelent írásával. Nem akármilyen eseményt ünnepelt akkor míves esszéjével: abban az évben a Magyar Örökség-díjat Kolozsvár temetőjének ítélte a kuratórium. Az első, igazán modern Házsongárd-könyvet is Lászlóffy Aladár szerkesztette: Házsongárd – A temető neve és története, Helikon Kiadó, 1989.
Ez hát az egyik szféra, amelyben szavakká, trópusokká, nyelvi, költői alakzatokká lényegül a híres sírkert.
Múltunkat viszont a történelemtudomány vizsgálja, s Gaal György nagyszerű historikus. Közli a száztagú városi tanács 1585. május 11-én hozott döntését, amellyel az új temetőkert létesítését elhatározták. Mintha a korabeli prédikátorokat olvasnók, olyan ízes, olyan méltóságos lejtésű ez a XVI. századi magyar nyelv a jegyzőkönyvi szövegben:
„Gondolván azért őkegyelmek városul, az felső tanácsbeli uraim is fenn lévén, együtt végezték egyenlő vokssal, hogy a Torda utcai kisajtón kívül való földben, ahol mostan a dinnyét vetették, egy jó és tágas darab helyt szakasszanak temetőhelynek, ahova mind szegény és gazdag személy válogatás nélkül temetkezzék, mely helyt jó örökös sövénnyel befogjanak. Ez munkának penig és építésnek hamarsággal való végbe vitelére választották Szabó Lénártot és Bálint deákot. Mely két uraim mellett szüntelen az két espánok mindenben ott legyenek, főképpen az karóknak és fonóvesszőknek meghozatásában, szerzésében.”
A reneszánsz kora ez, és a reformációé, a prédikátorok dörgő hangját halljuk: Isten előtt minden ember egyenlő. És visszhangzik a bő másfél évtizeddel korábbi, 1568-as tordai országgyűlés határozata is, amely értelmében a szabadság nemcsak a halandó emberek találmánya, hanem az istenigazából a szellem, a lélek, a lelkiismeret szabadsága: „Nem engedtetik meg senkinek, hogy a tanításért bárkit is fogsággal vagy helyétől való megfosztással fenyegessen, mert a hit Isten ajándéka, az hallásból lesz, mely hallás Isten igéje által van.”
Ez Házsongárd egyedülálló titka. Misztériuma. Egyenlőség, testvériség, szabadság. Ezt a krédót a világ egyoldalúan a francia forradalmárok szájából ismeri, de itt az évszázadok zivataros kavargásában megvalósult. Ebben a temetőkertben a legutóbbi ordas időkig „szegény és gazdag személy válogatás nélkül” temetkezhetett, és az élők, akik elhantolták halottaikat, törvény által védve gyakorolhatták vallásukat, hitüket.
Igen, ez volt Erdély. Ennek a szellemét őrzi Házsongárd. Identitásunk része, alapeleme. Zarándokhely. És nem csak a kegyelet kötelez. Szakrális okai vannak a Házsongárd-kultusznak. A magyarságtól soha nem állt távol a szakralitás, első vezéreink szakrális fejedelmek voltak. Akik itt pihennek a régi nagy szellemek közül, azokat magunkkal, magunkban hordozzuk, mindegy, hogy Dunántúlon, Csallóközben, Kárpátalján, Bécsben vagy Torontóban élünk: Szenczi Molnár Albert (+1634) költő, tudós, zsoltárfordító, Apáczai Csere János (+1659) enciklopédikus, Tótfalusi Kis Miklós (+1702) betűmetsző művész, Gyarmathi Sámuel (+1830) nyelvész, Kótsi Patkó János (+1842), a színjátszás nagymestere, Bölöni Farkas Sándor (+1842) utazó és emlékiratíró, Kriza János (+1875) unitárius püspök, költő, néprajzkutató, gróf Mikó Imre (+1876), Erdély Széchenyije, Brassai Sámuel (+1897), az utolsó erdélyi polihisztor. Csonka és egyoldalú a névsor, önző módon csak a művészetek és a tudományok képviselőit emeltük ki.
S csak megemlíteni lehet a főnemesi családokat: itt pihennek a Bethlenek, Bánffyak, Kemények, akik nélkül nincs magyar történelem.
Párhuzamosan fut ebben a remek kiadványban a Házsongárd és Kolozsvár története. A korszakváltások, a nagyhatalmi tülekedések, Habsburg, oszmán ambíciók, kapzsi zsarolások, zabrálások, harácsok pusztították a várost, de mindig volt elég türelme, diplomáciája, pénze, katonája, hogy megvédje magát, hogy kibújjon a hurokból, volt kompromisszumkészsége, hogy a zsarnokot megpuhítsa.
Szász és magyar cívisek települése egykoron, neve is német eredetű, aztán 1790-ben Nagyszebenből Kolozsvárra költözött a Gubernium, a Főkormányszék, így lett Erdély fővárosa és a Kárpát-medence egyik legfontosabb magyar központja a XIX. században. Csak Trianon tudta megrendíteni, de még az is csak lassan, fél évszázad alatt húzta vissza a Balkánra.
Mindezt dióhéjban, szakszerűen, elfogulatlan tudományossággal meséli el a szerző, s kiváló illusztrációkkal látja el a fotóművész. (A képi anyag külön tanulmány tárgya.)
Nem lehet becsukni és letenni addig a két hatalmas kötetet, amíg nem lapozzuk fel, nem keressük ki a Névmutatóból kedvenceinket, azokat, akik „európai tetőt” alkottak az irodalomból, kultúrából; sokan megélték közülük a legsötétebb korszakot, a bolsevizmust is.
Kik azok az arcok, akikről már fényképek készültek, akik a szellem birodalmában barátaink voltak? Szakmai elfogultságból, de térszűke miatt is maradjunk a szépliteratúra mezején.
A marosvécsi találkozók résztvevői, az Erdélyi Helikon szerkesztői, prózamesterei, költői közül többen itt alusszák örök álmukat a Házsongárdban. Most valóban csak a legismertebbeket: Dsida Jenő (+1938), az angyal, Reményik Sándor (+1941), a legerdélyibb költő, Berde Mária (+1949), a prózaírás nagyasszonya, Bánffy Kisbán Miklós (+1950), irodalomszervező, prózaíró, Lám Béla (+1973), Csinszka első vőlegénye, regényíró, Szilágyi Domokos (+1976), költőzseni, Kós Károly (+1977), a reneszánsz-ember, Hervay Gizella (+1982) költőnő, Kacsó Sándor (+1984), a nagy publicista, Bajor Andor (+1991) világirodalmi mércével mérhető humorista és friss, nagy veszteségünk, Lászlóffy Aladár (+2009), világkultúra-felelős.
Gaal György nem élhetett az olvasó előjogával, kiváltságával, nem válogathatott ki csak kedvenceket: szakmáról szakmára, felekezetről felekezetre haladva, rövid életrajzot is közölve sorolja fel a levéltárosokat, szerkesztőket, színészeket, rendezőket, muzsikusokat, képzőművészeket, sportolókat, sőt a román kultúra és tudományos élet képviselőit. Nagy szolgálatot tettek a nemzetiségi küzdelmek mai vezetőinek azzal, hogy a teljes anyagot Jónás Éva és Tóth Gábor angolra is lefordította, tulajdonképpen kétnyelvű kiadvány a nagy könyv.
De minden ügybuzgalom ellenére csak megszámlálhatatlanul sok intézmény, szervezet és magánszemély támogatásával jöhetett létre, ezeket a Köszönetnyilvánításban sorolja fel Gaal.
Végezetül a legfájdalmasabb, legkínzóbb kérdésre kell válaszolnia írónak, kiadónak, szerkesztőnek, recenzensnek: mi a sorsa, mi a jövője a magyarság panteonjának, a Házsongárdnak?
Az közismert, hogy a románság pszeudo-történelmét írja. Nemcsak a dákoromán elmélet tartja magát makacsul, hanem a közelmúlt magyar emlékeit is pusztítják, rombolják gonosz kezek irgalmatlanul. Az erdélyi magyarság élethalálharcának egyik színtere most Házsongárd. Kolozsvár elrománosítása a szívós, kitartó betelepítésekkel nagymértékben sikerült, de a sírkertet is akarják. Megtiltottak magyar temetkezéseket, s Ó-Romániából behozott egyéneket hantoltak el itt, akiknek semmi közük nem volt sem Erdélyhez, sem Kolozsvárhoz.
Szervezetek, intézmények nélkül védtelen egy nemzetiség, ezért 1999-ben, tizenegy kuratóriumi taggal, létrejött a Házsongárd Alapítvány, amelynek fáradhatatlan igazgatónője Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet tanárnő. (Ügyvezető elnök: Gaal György).
Talán sikerül megmenteni nagy kincsünket, több mint négy évszázados kegyhelyünket. Legutóbb 2011. július 4-én volt tiltakozó körmenet a rongálások ellen, a sírkert jogi, intézményes védelme érdekében.
„Kiált a halál némasága” – írta Reményik Sándor Íme, bizonyság című versében, 1920-ban.
Szólaljon meg, kiáltson szerte a nagyvilágban az élő magyarság is! Különben emberiség elleni bűnöket követnek el romboló, barbár kezek Házsongárdban.
Kolozsvár nem az elmúlás, hanem a fiatalok városa. Erdélyben ott tanul a legtöbb egyetemista, otthonaik, az Egyetemi Könyvtár, az Egyetemisták Háza, a központi épület karnyújtásnyira van a sírkerttől, ezért hagyományosan oda járnak tanulni, és ott találkoznak a szerelmespárok.
Szép ellentét: jelképes egységben munkálkodnak az elköltözöttek szellemei a tudásra, szerelemre, életre éhes ifjú nemzedékekkel.
(Megjelent a Magyar Napló 2012. novemberi számában)
* Gaal György – Gránitz Miklós: Örök Házsongárd, Kolozsvár és sírkertje a századok sodrában, I–II. (Pharma Press, Bp., 2010.)
HEGEDŰS IMRE JÁNOS
Szabadság (Kolozsvár),
2013. szeptember 28.
Az erdélyi Anonymus
A 90 esztendeje született Dani János levéltáros emlékezete
A kerek százas évfordulók bűvöletében szokatlan lehet az ettől eltérő időpontban való megemlékezés. Dani Jánossal kivételt kell tennünk, életében olyan kevés figyelem övezte, hogy kárpótlásul évtizedenként megemlékezhetnénk születési és halálozási évfordulóiról.
1923. szeptember 18-án született a Szászrégentől 10 kilométerre fekvő Maros megyei faluban, ma a közigazgatásilag Bátos községhez tartozó Dedrádszéplakon. A református vallás helybeli százados térnyerései ellenére, szülei ősi vallásukat megtartva római katolikusnak keresztelték, mely egész életében meghatározó jelentőségűnek bizonyult. Középiskolai tanulmányait az erdélyi egyházmegye székhelyén, Gyulafehérvárt végezte, a születése előtt egy évvel Majláth Gusztáv Károly megyéspüspök nevét felvett római katolikus főgimnáziumban. Családi indíttatásból, vallásos neveltetése okán, a hely szellemisége miatt, vagy összességében mindhárom tényező hatására a papi pálya iránt érzett elhivatottságot. Édesapja a püspöki szőlőgazdaság vincellére volt, erősen ragaszkodott az egyházi székhelyhez. A várat építtető III. Károly után elnevezett egykori Károlyfehérvár sajátságos módon János fia Pál utcájának bizonyult. A családi asztalnál hallottak és a mindennapokban látottak alakították, formálták jövendő életképét, az őt körülvevő mindenkori hierarchiába való természetes, magától értetődő betagozódását. Ministránsként élhette át a Márton Áron celebrálta misék élményeit, s már az érettségi vizsga előtt felöltötte a teológiai hallgatók kék színű reverendáját. A második bécsi döntés után a gyulafehérvári székhelyű szeminárium és teológia megszűnt, helyét és szerepét Észak-Erdélyben az ottrekedt hallgatók miatt Kolozsvár, Dél-Erdélyben a bánsági többnyelvű Temesvár vette át.
Pályatársai által sem tisztázott, ezért egyelőre ismeretlen, személyes jellegű okok miatt 1945-ben pályamódosító lendülettel a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Karának hallgatója lett. 1949-ben, az államvizsgák letétele után történelem–földrajz szakos tanárként fejezte be egyetemi tanulmányait.
Az egykori Ferenc József Tudományegyetem sokat megélt, a „boldog békeidők” polgári társadalmára emlékeztető termeinek hangulatából, a piarista Biró Vencel professzor lenyűgöző történeti előadásaiból a városi közmunkákban való kötelező részvétel ébresztette a micisapkás valóságra. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület levéltárának költöztetési munkálataiban való részvétel a legjobb pályaválasztási tanácsadásnak bizonyult. Az Egyetemi Könyvtártól a Farkas utcai Nemes–Huszár-ház udvari traktusáig vezető – képletesen is értelmezhető – útszakasz életre szóló hozadéka Kelemen Lajos nyugalmazott könyv- és levéltári főigazgatóval való megismerkedése volt. Levéltári munkálkodása kiindulópontjaiként olvasási szeretete, a régi írások varázslatosnak tűnő világa megismerése utáni vágya, kutatói kíváncsisága és a szeminaristaként elsajátított magas szintű latin nyelvtudása megfelelő alapvetéseknek bizonyultak.
Az EME levéltárának alapembereként, egyszemélyes kezelőjeként – Jakó Zsigmond igazgató keze alatt – naponta találkozhatott az országos jelentőségű archívum egykori kiteljesítőjével, az oda mindennap bejáró Kelemen Lajossal és a magukat tanítványaiként megvallóknak az idő múlásával egyre bővülő körével. Az akkori időszakot átéltek visszaemlékezései alapján nagy hihetőséggel kijelenthető, hogy a második világégés után Dani János egyedüli tanítványának és egyben utódának vallhatta magát, s ritka kivételként Szabó T. Attilán és Jakó Zsigmondon kívül az Istennel is perlekedő nyugalmazott főigazgató urat Lajos bácsinak szólíthatta.
Személyesen nagy hálával tartozom neki, 1998-ban, a Kelemen Lajos, Erdély levéltárosa című dokumentumfilm szerkesztőjeként, beszélgetőtársként a már azóta elhunyt Ferenczy Júlia festőművésznő, Jakó Zsigmond történettudós és Kónya Ádám művelődéstörténész mellett – Kiss András főlevéltáros közbenjárására – Dani Jánost is vallomásra késztethettem. Ahogyan korábban, még egykori Mestere életében tehette, halála után is szeretettel és nem kis megilletődéssel emlékezett reá, amint felidézte alakját, kivételes személyiségét. ’47-ben ismerkedtem meg vele. Rendkívül barátságosan fogadott, s beszélt a levéltári kutatásnak a szépségéről. […] A levéltárat ’49 nyarán hivatalosan – az újságok is közölték – nyitották meg. Kezdődtek a hétköznapok. Lajos bácsi minden nap bejött. Akkor döbbentem rá, hogy mi mindent tud.” Egyik kérdésemre – Mi volt a titka Kelemen Lajos félelmetes tudásának? – így válaszolt: „Isteni adomány. Erős kritikai érzék, erős logika, judícium, párosulva félelmetes memóriával, ez a titka.”
Egykori Mesterére utaló egybevetésül, a közöttük lévő szakmai jellegű hasonlatosságok hangsúlyozásául kiemelendő, hogy Dani János is ugyanazt a levéltárosi szemléletet képviselte, mint ő. Nem készített segédletet, emlékezőtehetségére hagyatkozva kereste ki a mások számára rendezetlennek tűnő anyaghalmazból a szükséges okmányokat, okleveleket, a szükséges iratokat. Köztudomású volt, hogy a legmesszebbmenően kiszolgálta a hozzá forduló kutatókat. Éjszakákat virrasztott át, azért körmölve, hogy a latin és magyar nyelvű kéziratokból mások számára másoljon. A számtalan hálás kutató között Jakó Zsigmond is megköszönte az erdélyi papírmalmok feldolgozásában nyújtott segítségét.
A 17–19. századi erdélyi művelődéstörténet tárgykörében saját részre is folytatott kutatásokat. Szathmáry Pap Károly ifjúkoráról a Kelemen Lajos 80. évfordulójára megjelent emlékkönyvben értekezett. Forrásfeltáró munkája eredményeiként adta közre Mihai Halici hagyatéki leltárát, Gyarmathi Sámuel, valamint Tolnai Lajos és Koncz József levelezését. Nevéhez fűződik Kemény János fejedelem magamentsége, Barcsay Ádám, Benkő József ismeretlen levelei, Ioan Piuariu-Molnar és Kalmár György életrajza megjelentetése. A Documente privind istoria României forráskiadvány erdélyi sorozatának, a Documenta Romaniae Historica és a Documente privind revoluţia de la 1848 în Ţările Române erdélyi vonatkozású köteteinek munkatársai között dolgozott.
Az 1948-ban államosított EME levéltárának élére Imreh Istvánt nevezte ki Veress Pál, az egykori illegális kommunista, 1944 őszétől az észak-erdélyi szakszervezeti mozgalom vezetője, 1952-ig Kolozsvár Néptanácsának elnöke, aki „Szakítunk a múlttal” – jelszóval a pincébe dobatta Kolozs megye levéltárát. Balogh Edgár menteni próbálva az EME levéltárát, felajánlotta a Román Tudományos Akadémia Kolozsvári Könyvtárának. Az általuk kiküldött háromtagú bizottság – David Prodan, Emil Isac és Gaál Gábor – javaslatára az átvétel mellett döntöttek. Ennek köszönhetően lehetett a Nemes–Huszár-házban működő levéltár raktárából kialakított szoba tudományos kutatója, majd a RTA Kolozsvári Könyvtára Történeti Levéltára új igazgatója David Prodan, a későbbi akadémikus.
Az „osztályharc éleződésével” folyamatosan borotvaélességűvé vált belpolitikai viszonyok között a levéltárban uralkodó, idillinek nevezhető helyzet hamarosan véget ért. Az 1950-es évek második felében mikrofilm-kölcsönzési megállapodás született Magyarország és Románia között. Egy magántermészetű vita elfajulásaként a másolásra előkészített anyagokat kezelő Dani Jánost bűnbakként felhasználva, kémkedéssel és csempészéssel gyanúsították. A Szekuritate egyik főtisztje, a hírhedt Dumitraşcu ezredes bevonásával lezajlott, mentálisan nagyon megterhelő és lelkileg soha ki nem hevert vizsgálat végén megszületett döntés alapján, Dani Jánosnak 1961-ben meg kellett válnia levéltárosi állásától. Constantin Daicoviciu, a kolozsvári Történeti Intézet igazgatója jóvoltából – egy alapos leteremtés közepette – sikerült újra álláshoz jutnia, az ottani középkori munkaközösség tagjaként a szakmában maradnia és egyúttal kenyérhez jutnia. Hívő lelke ujjonghatott az isteni kegyelem megnyilvánulásán, melynek felélesztésében nagy szerepe lehetett kitűnő latin nyelvtudásának. 1975 nyarán egy új, szigorító utasítás miatt ismét állást kellett változtatnia, a Történeti Intézetből az Akadémiai Könyvtárba helyezték. A hatályos intézkedés megtiltotta nem párttagok alkalmazását, mely egyformán vonatkozott Dani Jánoson kívül Benkő Samura és Alexandru Neamţura.
Az 1989-ben bekövetkezett romániai történelmi és politikai változások után egykori kollégáival együtt örvendett az Erdélyi Múzeum-Egyesület újjászervezésének, az ígéretesen beindult magyar tudományos életnek. Nem előadóként, lelkes hallgatóként vett részt a tudományos egyesület szervezte rendezvényeken, előadásokon, konferenciákon.
Nyugdíjasként a Mamaia kávéház törzsvendége volt. Az illatos „fekete levest” szürcsölve eszébe juthatott, hányatott életében hányszor kellett kiinnia nemcsak képletes módon a baljóslatú színű folyadékot. Megpróbáltatásait nem heverte ki soha, lelki görcsei nem tudtak feloldódni idősebb korában sem. Talán nem bocsátotta meg önmagának, hogy Isten helyett csupán teremtményeit, a legtöbbször hálátlannak bizonyult embereket próbálta közvetlenül szolgálni. Méltatlanul elszenvedett csalódásai emberkerülővé tették, még haláláról és temetéséről sem kívánta a közvéleményt értesíttetni. Jól indult tudományos munkássága sem lett számottevő. Nem szeretett írni, nyomasztotta a penna, a nevéhez kötődő publikáció felelőssége, egy-egy téma adatgyűjtése számára befejezhetetlennek tűnő folyamatnak bizonyult, holott „négerként” sok-sokívnyi szöveget megfogalmazott és lefordított. Sírfájára rá lehetett volna írni: Itt nyugszik az erdélyi Anonymus.
Kolozsvárt, 2005. augusztus 4-én hunyt el, s két nap múlva helyezték örök nyugalomra a Házsongárdi temetőben. Talán néhai Mestere, Kelemen Lajos és egykori kedves kollégái társaságában megleli nyugalmát, s egykori önmagát.
Szabadság (Kolozsvár)
2014. szeptember 2.
„Miért áll görbén az enyedi toronycsillag?”
Péterfalvi (P.) Szathmáry Károly (1831–1891), a Bethlen Kollégium történelemtanára (1862–1868 között), a XIX. század második felében alkotott maradandót Nagyenyeden. Mindenekelőtt az 1849-es pusztulás után mintegy 200 eredeti magyar történelmi dokumentum feltárója és megmentője. Gróf Mikó Imre kollégiumi főgondnok egyik lelki jóbarátja, akinek értékes könyvadományát ő maga szállítja le Kolozsvárról Nagyenyedre 1863-ban, s alapozza meg vele a nagykönyvtár immár harmadik újjászületését. Enyedi tanári állását, Gyarmathy Sámuel és Garda József tanárokkal egyetemben, az Egyházi Főtanács jóváhagyása alapján, 1862. november 8-án lezajlott ünnepség keretében foglalja el. A beavatási ünnepségen gróf Mikó Imre a kollégiumi elöljáróság, a tanári kar és a népes tanulóifjúság jelenlétében tart nagyszabású beszédet, melynek ez alkalommal csupán alábbi részét idézem:
„Önök, újonnan választott tisztelt tanár urak – nem kétlem – teljes mértékben érzik azt, hogy e haza egyik oly nevelő- és tanintézete vezetőinek sorába léptek, melynek a múltban fényes története, a jövőben nagy feladata van. Oh kérem, méltassák ezt figyelemre. Az atyák és anyák a vallás és haza legdrágább kincsöket: gyermeköket, ifjúságukat s velök egész jövőjük sorsát tették le önök kezébe. Önöknek az atyák és anyák helyét kell pótolni, míg az ifjúság e falak között van. Azok gyanánt kell szeretniök, óvniok s megfenyíteniök őket. Ha senki más, Isten látja s a haza figyelemmel kíséri önök lépéseit. Kérem, vegyék szívökbe: mily szép ily nagy érdekeknek szolgálni! Sok nagynevű és hatású férfiak ültek azon székeken, melyeket önök elfoglalnak. Töltsék be azokat híven, egészen. Legyenek önök amazok dicsőségének nemcsak örökösei, de egyszersmind folytatói. Az enyedi kollégium a mai nap új pályát kezd: legyen az hosszú, legyen a hazára, a tudományra és vallásunkra árasztandó erkölcsi hasznai által dicső! Növekedjék folyvást ifjúságának s tanárainak száma, szellemi értéke s jó hírneve. Ne zavarja meg e békés szellemi munkásság szövetségeseit semminemű csapás. (…) Tegyünk hát fogadást, hogy hazánkhoz, nemzetünkhöz, vallásunkhoz hívek s kötelességtisztelők, de egyszersmind mások iránt türelmesek, előzékenyek leszünk... Isten segíts jó feltételünkben, s vedd oltalmadba e várost és feltámadott kollégiumunkat!” P. Szathmáry Károly Miért áll görbén az enyedi toronycsillag? címet viselő írását a Kolozsvári Nagy Naptár 1865-ös évfolyamában fedeztem fel. Immár szinte 150 évvel ezelőtt íródott. Szerzője megérdemli, hogy másfél évszázad elteltével ismételten napvilágra hozzuk s napjaink olvasóközönsége elé tárjuk. Kertész József egykori enyedi diák szavai is erre biztatnak akkor, amikor ezeket írja 1926-ban: „Aki az emlékezés fáklyafényével évszázadokat világított be s általa tanultuk megismerni és tisztán látni múltunkat: megérdemli, hogy az utána következő nemzedék büszkeséggel emlegesse nagy nevét, mely mint a leáldozó nap az alkonyi tájakon, búcsúképpen még szerte lőveli sugárözönét: úgy az ő dicsősége is beragyogja és megaranyozza egykori munkásságának klasszikus helyét, a nagyenyedi kollégiumot mind az időknek végezetéig”.
Miért áll görbén az enyedi toronycsillag?
„Ha utad, nyájas olvasó, valaha Nagy-Enyedre vezet, ez annyi siralmas napot ért város közepén bástyákkal erősített ódon kastélyt, s a kastélyban néhány jelentéktelen lakházon kívül két egyházat találsz. Az egyik, jelenben lutheránus templom, alig látszik ki a kastélykerítésből. Bevakolt köríves kapuzata, keskeny ablakai s végre a még máig is kibetűzhető évszám (1333) az Anjouk korára utalnak.
FOLYTATJUK
GYŐRFI DÉNES, Szabadság (Kolozsvár)
2017. február 18.
GAAL GYÖRGY A KINCSES VÁROS TEMETŐINEK KRÓNIKÁSAKÉNT TÁRJA FEL A KÖZÖSSÉG TÖRTÉNELMÉT
KALANDOZÁS KOLOZSVÁRI SÍRKERTEKBEN
Az enyhén emelkedő, hullámzó domb oldalán, dús lombú fák közt elterülő kolozsvári sírkert, a Házsongárd a magyar kultúra igazi panteonja. 1585 óta temetkeznek ide a kincses város polgárai. Híres személyiségek nyugszanak itt, köztük a zsoltárköltő Szenczi Molnár Albert, az enciklopédiaíró Apáczai Csere János és holland felesége, Aletta van der Maet, a betűmetsző és nyomdász Tótfalusi Kis Miklós, az orvos és nyelvész Gyarmathy Sámuel, a néprajztudós Kriza János, a múzeumalapító gróf Mikó Imre, a Marianum Leánynevelő Intézet építtetője, Hirschler József, a költő Reményik Sándor és Dsida Jenő, az író és politikus gróf Bánffy Miklós, az építész és író Kós Károly, a színművész Szentgyörgyi István, a grafikusművész Gy. Szabó Béla, hogy csak néhányat említsek.
Sokan és sokat írtak már róla, például Jakab Elek, Herepei János, Lászlóffy Aladár, de a legtöbbet Gaal György publikált a témáról. Saját bevallása szerint az 1960-as évektől járja a sírkertet, és az 1970-es évektől vált krónikásává, de már az 1990-es évektől felmerült az igény, hogy a történelmi temetőn túli részeket, sőt a többi kolozsvári sírkertet is jó volna feltérképezni, hiszen a XX. század második évtizedétől több jeles személyiség itt kapott nyughelyet.
A XIX. század végén egyre inkább szűknek bizonyult a temetkezésre használt terület, ezért már a gróf Béldi Ákos főispán elnökletével 1892. február 26-án megtartott ülés elhatározta, hogy a Házsongárdi temetőt kibővítik, és erre azt a 15 holdnyi területet használják, amely a temetőkert fölött terül el, és amelyet a város erre a célra már korábban megvásárolt. A határozat meghozatalától azonban elég sok időnek kellett eltelnie a tulajdonképpeni használatba vételig.
A Házsongárdi új temető feltérképezésére Gaal György 2013 nyarán vállalkozott, és ugyanebben az évben járta be a Kismezői temetőt is. 2014 nyarán pedig a négy zsidó temető következett. Sok nehezítő körülmény ellenére, alapos és aprólékos gyűjtőmunkával sikerült rögzítenie az adatokat. Minden fontosnak ítélt sír feliratát lemásolta és lefényképezte, folytatólag a legjelesebb személyiségek rövid életrajzát is felkutatta. Erről a feltáró munkáról számol be A Házsongárdtól a Kismezőig című, a Kolozsvári sírkertek a XIX−XX. századból alcímű, az Exit Kiadónál tavaly év végén megjelent, számos színes és fekete-fehér fényképpel illusztrált könyvében.
A Házsongárdi új temető szemrevétele során kiderült, hogy a városnak már az 1910-es években gondja volt rá, hogy az új temetőrészt parkosítsa és mérnökileg megtervezze, ugyanis az egyes táblák, köröndök a magyar ábécé betűivel vannak megjelölve. Sajnos azonban, amikor ez az új temető is betelt, az 1980-as években megkezdték az egykori sétányok és utak betemetését. Így az egykori ösvényekről csak a rajtuk hosszában fekvő sírok árulkodnak.
1914 szeptemberében az új temető feletti részben nyitották meg a Hősök temetőjét, ahova az első világháború végéig sok halottat temettek. A Hősök temetője és a köztemető között megmaradt szabad részbe később a szovjet elesettek parcellája került.
A könyv külön és kiemelten foglalkozik a Kismezői vagy más nevén Kalandos temető történetével, felosztásával, első világháborús emlékoszlopával, amelyet a Kolozsvár-hídelvei Református Földész Kalandos Temetkezési Társulat emeltetett 1943-ban. Az emlékmű a városban egyedüliként ma is áll, és magyar nyelvű felirata szerint a magyar királyi 21-es honvéd gyalogezred, a császári és királyi 51-es gyalogezred, valamint a császári és királyi 2-es, 23-as, 82-es ezred hősi halottainak emlékére állították.
Egyébként ez a temető szintén több évszázados múltra tekint vissza, alig két évvel fiatalabb a Házsongárdinál. Az 1587. február 22-én kelt német nyelvű ajándékozási levél szerint Paul Fleyscher városi polgár a hídelvei Kalandos társulatnak adományozza szőlőjét temető céljaira. A kolozsvári hóstáti földművesek jellegzetes szervezkedési formája, a Kalandos társulat gyökere a középkorig nyúlik vissza, amikor is a céhekben dolgozó „kalandosok” egy-egy templom oltárát gondozták, és minden hónap első napján gyűléseztek. Nevüket e nap latin „Calendae” nevének ragozott alakjából (Calendis) alakították ki. Míg e társulatok a XIX. században Európa-szerte kihaltak, a hóstátiak társulatai a XX. század közepén is működtek, tevékenységük a temetések megszervezésére irányult.
A könyv második része a zsidó sírkertek történetét mutatja be széles történelmi kitekintéssel. Előbb a zsidóság kolozsvári megtelepedéséről és a városban betöltött szerepéről, sorsáról, majd a zsidók egyik legismertebb szerveződésének, a Szentegyletnek, héber nevén a Hevra Kádisának a működéséről olvashatunk, amelynek legfontosabb feladata a halottak hagyományok szerinti felkészítése és elhantolása volt.
Kolozsváron négy zsidó temető található. A legrégebbi a XIX. század közepén, a legújabb a XX. század második negyedében jött létre. A legrégebbi a Házsongárdi temető történelmi részéhez kapcsolódik, ezt Balassa utcai temetőként ismerik a helybeliek. Két újabb a XX. században megnyitott Házsongárdi új temető szélein helyezkedik el, ezek közül az egyik a Tordai úti régi ortodox temető, a másik az új neológ temető. A legújabb, a negyedik, az új ortodox temető a Tordai úton kissé távolabb fekszik.
Az újonnan számba vett kertek síremlékei külön-külön és együttesen is kőbe vésett dokumentumai a kolozsvári lakosok és városi közösségük viszontagságoktól nem mentes újabb történetének. A szerző ennek a történetnek a feltárt, értékes adataival az érdeklődő olvasókat a bővülő kolozsvári panteon még részletesebb, még behatóbb megismerésére készteti.
Kabán Annamária
Gaal György: A Házsongárdtól a Kismezőig. Kolozsvári sírkertek a XIX−XX. századból. Exit Kiadó, Kolozsvár, 2016.
Magyar Idők
2017. november 11.
„Ezt az életet csak akkor, csak ott és csak úgy lehetett megélni”
Születésnapi beszélgetés a 65 éves Ötvös József református lelkésszel, egyházi íróval
– „Kis Bécsben”, azaz a mezőségi Pókában született. Miért nevezték így a falut? Kérem, meséljen szülőföldjéről.
– A szülőföld igazi nagy értéke a jellemformálás és az örök menedék. Általában csak később – vagy sosem – vesszük észre, mekkora szellemi és lelki kincset örököltünk a szülőföldtől: szokást, nyelvjárást, viselkedést és magatartást kialakító példaképeket, s mindez legtöbbször nem is tudatos. Meglettebb koromban boldogan fedeztem fel életfelfogásomban pókai gyermekkori hatásokat, amelyek fél évszázaddal azelőtt észrevétlenül épültek be egyéniségembe. Életem nagy részét úgy éltem meg, mint akinek három szülőföldje van. Meglehet, minderre azért is volt szükségem, mert mindhárom szülőföld kisebbségi létre predesztinált. Nekem Erdély a szülőföldem, mert így bennem él egy ország, egy haza, egy semmi mással össze nem téveszthető szép világ. Második szülőföldem – mondhatnám – szűkebb: az erdélyi Mezőség. Gyermekkoromban talán lekicsinylőnek, pejoratívnak hallottam a szomszédos Székelyföld vagy a büszke Maros mente mellett. Fel kellett fedezni, meg kellett ismerni és meg kellett találni benne az igazi, egyedi szépségét, sajátos világát, s jobban megismerve le mertem írni a következő mondatot: „itt még a sár is szebb, mint más tájékán a világnak”. Pontos szülőföldem az erdélyi, mezőségi Póka, amelynek „Kis Bécs” elnevezését édesapámtól hallottam először. Emlékeim szerint Szőcs István író a Hét évkönyv egyik cikkében azzal magyarázza ezt a furcsa, nagyon kedvemre való megnevezést: Kis Bécs, hogy ott az egy főre eső kisnemes igen nagy számban volt jelen falunk lakosságához képest.
– Milyen volt a gyermekkora, mivel foglalkozott otthon, amíg nem került felsőbb iskolába?
– A múlt század hatvanas éveiben előnyös volt pókai tanárnak lenni, hiszen találó volt az autóbuszjárat a naponkénti 25 km-es távolsághoz. Így a kolozsvári egyetemen frissen végzett marosvásárhelyi tanárok szívesen választották Pókát, ha csak rövidebb időre is. Öt-hatodikos koromban az a Deé Nagy Anikó volt a magyartanárnőm, aki később a Teleki Téka igazgatója lett.
– Lelkésznek készült, de sohasem környékezte meg a versírás, a próza, vagy a publicisztika, amivel általában már a gimnáziumi években szokott „találkozni” a tehetséges tollforgató?
– Első irodalmi próbálkozásom éppen olvasmányaim alapján született. Az ember tragédiája után Benedek Elek meséi kerültek a kezembe, s el is határoztam, én megírom abban a tiszta, érthető és egyszerű stílusban a pókai ember tragédiáját. Mondanom sem kell, egy oldal után elfogyott a mondanivalóm… A versírás 18 évesen ihletett meg először… és utoljára. Az akkori divat szerint én is elküldtem az Utunkhoz Losonczy Levente álnév alatt. Akkor még azt gondoltam, az a név hangzatosabb az enyémnél, de volt ifjúságomnak ennél nagyobb tévedése is… A félelmetesen szigorú K. Jakab Antal „költői termékemről” azt nyilatkozta, hogy nagyon érződik rajtuk a középiskolás anyag hatása. Ismerve a szókimondó kritikust, ez ma is átmenő jegynek számít, de verset többet nem írtam.
– Szintén mezőségiként, otthonról tudom: a mezőségi embernek megtartó pillére a templom, az egyház, a lelki közösség – a tiszteletes úr pedig támasza, szinte azt kell mondjam, hogy védőszentje egy kis közösségnek. Ön hogyan emlékszik vissza ezekre a pókai viszonyokra?
– Sokévi távollét, erdélyi és Kárpát-medencei tapasztalat alapján értettem meg a pókai református templom szimbolikus és valóságos értékét, jelentőségét. A magyar, túlnyomórészt református faluban az új ideológia, a politikai hatalom háttérbe szorította az addig példát, szellemi nevelést és kultúrát adó kisnemeseket. Az így „lefejezett falunak” szüksége volt egy új, tiszta erkölcsű és értéket jelentő példaképre. A második világháború után az útkereső falu együtt építette fel új, harmadik református templomát, s akarva-akaratlanul ez lett az értéke, jelképe Pókának. Gyermekkoromban zsúfolásig megtelt a templom, még a falusi bajnokság hivatalos labdarúgó-mérkőzéseinek kezdő időpontját is ahhoz kellett igazítani, mert a legények először templomba mentek, s csak utána a futballpályára. Mintha történelmi küldetésének gyönyörűséges terhére érzett volna rá az a falu: míg tőlünk északra a nagy múltú Nagyercsében teljesen elfogyott a magyarság, Toldalagon és Unokán megszűnőben van a magyar közösség, a templom jelképes őrállóként áll és él.
– Mi következett az otthon elvégzett 8 osztály után?
– Említettem, szerencsés pókai nemzedék tagjának vallom magunkat, még akkor is, ha taníttatásunk, tanulásunk következményeként elhagytuk a falut, és ma lefelé menő, kiöregedő település. Mint földműves szülők gyermeke, belenőttem a kaszálásba és az állatok gondozásába. Még ma is kézi kaszával kaszálom le az udvaron a füvet, meg tudom verni a kaszát. Mezőgazdasági szakközépiskolába készültem nyolcadikos koromban, de tavaszszal egykori magyar- és matematikatanárom eljött hozzánk és szüleimet meggyőzték: küldjenek a Bolyai Farkas Líceumba tanulni. Igen, akkor még ilyen felelősséget éreztek és hordoztak magukban nemzetünk napszámosai. Édesapám azt kérdezte: egy egyszerű pókai fiú megbírja-e a Bolyai iskolát? Próbaidőre bevittek a Bolyaiba, beültettek a nyolcadik osztályosok közé, és ugyanúgy feleltettek, mintha ott jártam volna az 1–8. osztályt. Aztán pár nap múlva kiértékelték, s csak a romántudásom nem felelt meg, s javasoltak felvételi előtt néhány románórás felkészítőt. Ez nem az én érdemem volt, hanem annak a nevelő, tanári karnak a dicsérete, akik felelősséggel végezték munkájukat egy mezőségi falusi iskolában.
– Milyen volt a Bolyai szellemisége a hatvanas években, kik voltak azok a tanárok, akikre ma is szívesen emlékszik vissza?
– Az 1960-as évek végén épült a marosvásárhelyi tanítóképző épülete, s azokban az években a tanítóképző osztályai a Bolyai Farkas Líceum épületében voltak. Csak a sportolóknak tudtak bentlakást biztosítani, ezért is felvételiztem sportosztályba, s végeztem el a középiskolát. A bentlakásnak volt egy áldásos hangulata. Külön világ volt az, hiszen vidéki fiúk laktunk együtt, s az adott egyfajta belbiztonságot a városi elit gyerekeivel szemben. Legnagyobb áldás a nevelőnk, dr. Kiss Géza bácsi, az akkori marosvásárhelyi élet egyik legismertebb személyisége volt. Igazi nevelőként formálta ifjú életünket. Igazán mély nyomot nem a tanári kar hagyott bennem, hanem a tanulók átlagintelligenciája. Majdnem két éven át éreztem azt a szellemi, kulturális lemaradást, amit a bábszínház, színház, városi kulturális intézmények látogatásának hiánya jelent. Hogy mennyire magas szintű volt abban az időben a Bolyai Farkas Líceumban az iskolai követelmény, annak legjobb igazolása teológiai hallgatóként való teljesítésem. Úgymond középgőzzel kerültem a jeles tanulók közé, mert akkorra már jól beérett a bolyais oktatás színvonala. Úgy gondolom, nem is a tanári gárda volt olyan nagyszerű akkor, sőt nagyon heterogén volt a tanári kar, kezdve a politikailag megfelelni akaró igazgatótól a csendben, szorgalmasan tanító jó tanárokig. Az ott tanuló ifjúság volt igazán erős és az iskola értéke, mert az a nemzedék megállta helyét Bukaresttől Párizsig.
– Miért választotta a lelkészi pályát akkor, amikor azonkívül, hogy igen kevés jelentkezőt vettek fel, a lelkészeket is figyelte a szocialista-kommunista rendszer?
– A lelkipásztori szolgálat hivatás, amelyet hivatástudat nélkül nem lehet és nem is szabad végezni. A hivatás mögött mindig van, kell legyen egy elhívás. Ez nem csak teológiai okfejtés. Először építészmérnökire készültem, mivel a reáltudományok volt az erősségem. Utolsó középiskolás vakációm alkalmával egy kaszálási ebédszünetben édesapám javasolta, legyek pap. Mélyen hívő református férfiú volt. Akkor hirtelen azt válaszoltam: én merek temetni… Édesapám tudomásul vette, és elfogadta döntésemet. Lelkipásztori szolgálatom ideje alatt legszimpatikusabbnak a temetési szolgálatot tartottam, mivel az a közösség a legfegyelmezettebb, és nem egy általános, hanem konkrét igehirdetést igényel. Tizenkettedikes koromban már kezdett divatba jönni a felvételi tantárgyakból való magánóra. Én is kerestem egy főiskolai román nyelvű tanárt, akivel a második találkozás után román–magyar kérdésben nagyon csúnyán összevesztünk. Elmenetelemkor odavetettem neki: olyan egyetemre megyek, ahol magyarul tanulhatok! Mire ő kárörömmel reagált: ilyen Erdélyben nem létezik. Abban a pillanatban beugrott a teológia. Ma már tudom, ez volt az én isteni elhívásom, elhívatásom furcsa története.
– Meséljen a kolozsvári teológiai évekről, a nagynevű professzorokról, művelődési viszonyokról – Kolozsvárról mint Erdély legnagyobb magyar szellemi központjáról.
– Az élet egyik legszebb időszaka az egyetemi évek ideje. Azokban az években a kolozsvári teológián az élet különösen szép volt. Huszonévesen nyáron dolgoztunk, nagy ünnepeken legációkban szolgáltunk, és így nem voltunk szegény diákok. A főiskola, a bentlakás, a hatalmas könyvtár ott volt a város szívében a Bocskai téren (mi akkor is így hívtuk), s így otthonunk, közösségünk egy zárt magyar világ volt. Akkor láthattam a Sütő-drámák ősbemutatóit Harag György rendezésében, minden operát és operettet megnéztünk, ma is emlékszem Ferencsik János világhírű karmesterre, aki Kolozsváron Beethoven Egmont nyitányát vezényelte. A „kakasülőn” ülve nem hittem a szememnek, hogy ő ezt kotta nélkül dirigálja. Hetente vásároltuk az új Kriterion-könyveket, és olvastuk a Horizont meg a Téka-sorozat legjobb kiadványait. Egyszerűen részei lettünk a legnagyobb erdélyi magyar város kulturális-művelődési életének. Számomra ez természetes is volt: egy egyetemi világváros ilyen kell legyen. Mi akkor annak a városközponti zárt magyar világnak a biztonságában nem éreztük a románság súlyát vagy éppen túlsúlyát. Olyan erős, nívós, széles körű kulturális élet volt akkor Kolozsváron, hogy a négyéves egyetemi idő alatt teljes jogú magyar emberként éltünk, észre sem vettük, hogy semmiféle kapcsolatunk nem volt a románsággal.
– Tudták, érezték, hogy általában figyelik a teológiai hallgatókat, mi több, azon „mesterkedtek”, hogy minél többet beszervezzenek, akiktől fontos adatok kerültek birtokukba a leendő lelkészkollégákról, s később fel is tudták használni ellenük.
– Tizenkilenc évesen kerültem Kolozsvárra. Elindultam egy mezőségi kis falu közösségéből, majd egy erős középiskola sportosztályából kolozsvári egyetemista lettem biztonságos anyagi háttérrel: számíthattam szüleim áldozatkészségére, ha szükségem volt. Annyira szép, szabad élet volt, hogy eszembe sem jutott a lehallgatás vagy követés. Egyébként nem voltam feltűnő jelenség, számba sem vettem a titkosrendőrség létét. Én élni akartam egy szép egyetemista életet, talán felelőtlen voltam, de nem érdekelt a rendőrség léte. Aztán harmadéven történt egy emlékezetes eset. Megszervezték a Marosvásárhelyen érettségizett, majd a kolozsvári egyetemen tanuló ifjak találkozását a Metropol vendéglőben, ahol másfél százan találkoztunk, s – állítólag – elhangzott a Hargitai fecskemadár kezdetű műdal. A Mezőségen, legalábbis mifelénk akkor még ismeretlen volt ez a nóta, s nem is emlékszem arra, hogy énekelték volna. Különben sincs jó zenei hallásom és nem vagyok jó énekes, de a titkosrendőrség felgöngyölítette azt a találkozót, és az egyetem rektorán keresztül behívattak a szekuritátéra. Ott elém tettek egy papírt, rám szóltak, írjam le, mit énekeltünk ott a Metropolban, és kik voltak még ott. Majd rám zárták az ajtót, és négy óra múlva jött vissza a vallató rendőrtiszt az eredményért. Egyszerűen nem tudtam komolyan venni az egészet, s egyetlen sort sem írtam le, csakhogy a személyazonosságimat magánál tartotta, s így minden kedden délután 6 órakor kellett jelentkezzek. Amikor már harmadik-negyedik esetben ültem 4 órát egyedül a rendőrség zárt pinceszobájában, eszembe jutott, akár el is tehetnek láb alól, s szüleim meg sem tudják soha, mi történt egyetlen gyermekükkel. Akkor nagyon megijedtem, s elkezdődött egy olyan huzavona, egyezkedés, írogatás, tagadás, aminek az lett a vége, hogy leírtam fogyatékos romántudásommal néhány, általam ismert magyar nóta szövegét, ami elhangzott vagy el sem hangzott ott. Egyikre mai napig emlékszem, mert a Rácsos kapu, rácsos ablak kezdetű nótát így fordítottam le: „Poarta cu plasa, fereastra cu plasa”. Bentlakó szobatársaim egész éjjel röhögtek romántudásomon. Közben elkerültem a nagyszebeni teológiára, és kihallgatásom megszűnt. Furcsa módon, amikor esperesekként kikértük a titkosrendőrség irattárából iratgyűjtőinket, az enyémben erről a pár hónapos ügyről egyetlen sort sem találtam.
– A ’89-es változás lehetővé tette, hogy a németországi Göttingenben legyen peregrinus. Milyen emlékei vannak az ott töltött egy évről, s hol tudta később hasznát venni e neves egyházi intézményben tanultaknak?
– 1989 előtt nem sikerült ösztöndíjjal külföldi tanulmányokat végezni, így 1991-ben éltem a lehetőséggel, és egy évet az alsószászországi Göttingenben tanultam peregrinusként. Akkor már negyvenéves, kétgyerekes apa voltam, s az ott eltöltött egy év már nem lett ugyanaz, mintha közvetlenül az egyetemi évek után lehetett volna továbbtanulni. Mégis szép emlékeket hordozok magamban, hiszen éppen akkor voltam ott, amikor a Kurze Strasse egyik házának bejáratához feltették Wolfgang Bolyai (így!) márványtábláját, aki ott tanult 1796–99 között. Naponta elsétáltam a Weender Strassén, és olvastam egyik épület emeleti ablakai között: Alexander Csoma de Kőrös 1816–1818. Erdélyi büszkeséggel állapítottam meg, a híres Göttingenben mi, erdélyiek képviseljük a magyar nemzetet, hiszen a közel 200 emléktáblán három magyar név olvasható, és mindhárman erdélyiek: Bolyai Farkas, Gyarmathy Sámuel és Kőrösi Csoma Sándor.
– Hová szólt a kihelyezése, és milyen körülmények között igyekeztek eljuttatni Isten Igéjét a magyar lelkekhez?
– Görgényszentimrére, amely áldott hely volt, és szép életszakasz épült fel belőle hat és fél év alatt. Az igazi gyakorlati, lelki felkészítést egy ötéves elméleti oktatás után ott találtam meg. Egy nagy múltú magyar polgári falu utolsó éveit élte a még látható várromjával, Bornemissza-kastélyával – amelyben erdészeti szakközépiskola működött –, és egy alig százlelkes, idősödő református közösséggel. Odatartozott Görgényüvegcsűr, amely alig volt 200 éves település, soknemzetiségű őslakosságából – olasz, sváb, bajor, cseh, román és magyar – erős magyar katolikus közösséggé formálódott, ahova házasság révén került egypár református. Majd odacsatolták az egykori szász falut, Alsóidecset, ahol egyetlen templomban tartottuk egymás után románul, németül és magyarul az ortodox, az evangélikus, majd a református istentiszteleteket. Utolsó évben hollandiai segítséggel épült egy református imaház, amelyet mai napig használnak. Mivel elég sok időm volt, akkor még foglalkoztam tudományos teológiai kutatással, bejártam kéthetente a Teleki Tékába.
– Mikor érezte úgy, hogy – Isten akarata szerint – egy másik közösségben kell szolgálnia, hogyan alakultak a következő évek?
– Valóban, az első gyülekezetváltás látványosan Isten akarata szerint történt. Marosvásárhely mellett, Jedden közel negyvenévi szolgálat után nyugdíjba vonult Ady József lelkipásztor. Jedd egy teljesen más munkaterület, ahol sok-sok lehetőség nyílt egy úgynevezett vidéki értelmiségi pályához. Természetesen sok mindent nem lehetett elvégezni. Mivel 11 évig éltem a faluban, megismerhettem az ősi székely település ezredvégi arcát, belső világát. Hat évet a ’89-es változás előtt és öt évet a változás után szolgáltam, éltem ott, el is terveztem, földolgozom a faluban lévő családszerkezeteket, lakossági összetételt, névhasználatot a változás előtti évtizedből és a változás utáni évtizedből. Sajnos, a felgyorsult közéleti és közegyházi tevékenység miatt erre már nem volt időm, de örök adósságként hordozom magamban, hiszen éppen ez alatt a két évtized alatt átalakult egy ősi székely közösség szerkezete, felépült és félig-meddig beleépült egy egészen új falu. Közben a Jeddhez tartozó Marosagárdon építettünk egy új református templomot, amely egész Erdélyben egyedi, hiszen szobrászművész által faragott belső bútorzata van. Kebelében már akkor beindult egy új templom építése, ami később valósult meg. Jedd kitörölhetetlenül él életem emlékeiben, hisz sok-sok minden történt 11 év alatt; ott alapítottam családot, ott született első két fiunk: Koppány Bulcsú és Ajtony Atilla, és az ottani megpróbáló, ám mégis szép szolgálat készített fel a későbbi egyházi, közéleti és médiabeli tevékenységemre.
– Mit jelentett ’89 előtt egy falusi, egyáltalán egy erdélyi református gyülekezet lelkipásztorának lenni?
– A mostani visszatekintésben is ugyanazt a vallomást vállalom fel, mint ami akkor megfogalmazódott bennem: a vidéken élő erdélyi magyar értelmiségből legjobb helyzetben a pap, a lelkipásztor volt. Általában szép szolgálati lakással szép családi életet élhetett. Nem befolyásolta őt a közlekedés időpontjához való alkalmazkodás, és volt egy egyedi, sajátos, népszerű élethelyzete. Családlátogatások során majdnem minden titkot és érzést, véleményt és felfogást megismert, mert mind az örömet, mind a fájdalmat valakinek el kellett mondani. Együtt álltunk sorba a kiporciózott cukorért, sőt tőlünk is elkérte a néptanács az évi 15 kg húskvótát. Ezért nagyon egymáshoz tartozónak érzett a falu. Vasárnap két méterrel magasabb helyről, a szószékről biztattam, intettem és erősítettem őket, s így elöljárójukként tiszteltek. A heti vallásórákon és ifjúsági összejöveteleken máshol már el nem mondott erdélyi történelemről és magyarságunkról tanítottuk őket, s ezért lelki, szellemi vezetőjüknek tartottak minket. Az 1948-ban beszüntetett kántortanító tevékenysége után egyre inkább a lelkipásztor, a pap maradt egy-egy falu egyedüli felelős értelmiségi őrállója. Ez nemcsak felelősséget, kötelezettséget jelentett, hanem tiszteletet, hálát és szeretetet is. Közel két évtizedes falusi lelkipásztori szolgálatom alatt, és még utána legalább két évtizedig számtalan jelét mutatták meg szeretetüknek és hálájuknak a Görgény-völgyiek és a jeddiek egyaránt. Hadd említsek meg egyetlen megható történetet. A Tudor negyedbeli tömbházrengeteg közötti cserealjai templomban szolgáltam már, és éveken át lóháton, lószekeren énekelve, székely népviseletben felöltözve bejöttek a jeddi fiatalok meghívni a szüreti bálba. Sokszor még a rendőri tiltás ellenére is vállalták a városi úton a lóhátas hívogatást. Mondjam azt, már csak ennyi is megérte értük, velük dolgozni!
– Miért döntött úgy, hogy 1994-ben a jeddi gyülekezetet felváltja a cserealjival?
– Lényegében három olyan motiváció volt a szolgálati hely változtatásához, amelyek személyi vagy családi vonatkozásúak. Korosztályunk nagy része úgy látta, jó az, ha egy lelkipásztor nem ül kevesebbet, mint 6-7 évet egy helyen, de 10-nél többet sem. Tizenegy évi jeddi szolgálat után jó volt váltani, változást keresni. Negyven és ötven év között voltam, és ez az életkor, amikor még egy lelkipásztort meghívnak, megválasztanak a gyülekezetbe, utána már túl öreg. A mi életpályánkban ez a kihívás is megjelenik. Ezek mellett egy jó másfél évtizedes lelkipásztori gyakorlattal a hátam mögött, egy németországi peregrinus év után úgy éreztem, egyházi és közéleti tevékenységben többet tehetek, s így indult el a médiával való együttműködésem, a Marosvásárhelyi Rádió Hitvilág műsorába való bedolgozásom, a megyei lappal való jó kapcsolatom, majd pedig egyházi tisztségviselőként esperesi és generális direktori megválasztásom, megbízatásom. És volt mindennek családi vonatkozása is: nagyobbik fiunk már a marosvásárhelyi művészeti iskolában tanult, feleségem a filharmónia énekkarában énekelt, én a kántor-tanítóképző főiskolán tanítottam. Lehet, hogy ezek prózai érvek, de a lelkipásztor is teljes családi életet él, a gyermekei iránti felelősséggel és lehetőséggel. Időnként ez akár feszültséget is jelenthet egy-egy papi család életében, hogy melyiket tartsa elsőbbrendűnek. Hála istennek, mi mindezt egyensúlyban tudtuk tartani.
– 2002-től a Vártemplom lelkésze, ami nemcsak nagy megtiszteltetést jelentett, hatalmas munkával is járt. Mit jelentett az Ön számára az a megbízatás, hogy egy olyan lelkész helyébe léphetett, mint Fülöp G. Dénes, a neves intézményvezető, -alapító, szellemi közösségépítő?
– Vártemplomi lelkipásztornak lenni – legalábbis kívülről úgy látszik – státusszimbólum, hiszen nagy elődök sorába kell lépni, egy nagyon gazdag ötödfél évszázados múltat is ápolni kell. De az Erdély bármely gyülekezetében való szolgálat ugyanolyan értékes és fontos, legfeljebb nincs annyira rivaldafényben. Nem volt nehéz Fülöp G. Dénes utóda lenni, mert ismertem őt jól, és tudtam, nem az ő munkáját kell lemásolni vagy továbbvinni. Egyébként gyorsan változó világunkban az egyházi élet is változik, máskülönben igen konzervatív marad, s elveszíti az ifjúságot. Egész konkrétan: megtartottuk és tovább működtettük a Fülöp G. Dénes által elindított intézményeket, a kántor-tanítóképző főiskolát, működik a Calepinus nyelviskola, az általa 2000-ben elindított Új Kezdet megünnepelte múlt évben a 200. számát. Közben megjavítottuk a Vártemplom több mint kétszáz éves műemlék orgonáját, Németországból ajándékként hoztunk egy százéves koncertorgonát, s mindez azért érdekes, mert a Vártemplom ma az egyedüli templom, ahol két koncertorgona működik, és van, amikor egyszerre, együtt szólal meg a két hangszer. Azt hiszem, ez Erdélyi unikum.
– Milyen a lelkipásztor családi élete: áldás vagy terhes elkötelezettség?
– Van egy régi mondás: a lelkipásztor lakásának fala üvegből van, és ez nem is rossz. Hosszú időn keresztül a papi család élete példa volt egy-egy faluban, s ezért el is várták a papgyerekek erkölcsösebb viselkedését. Ez a fajta példaadás változott, de még mindig van egyfajta elvárás a lelkipásztori család életvitelét, viselkedését illetően. Ritkán beszélnek arról, hogy legnehezebb a lelkipásztor feleségének, hiszen ott kell élnie falun, vidéki környezetben akkor is, ha városon nőtt fel, vagy éppen kolozsvári egyetem végzettje. A papi családnak más az „időbeosztása”, mert szombat-vasárnap a lelkipásztor szolgál, s így nincsenek szabad hétvégi közös kirándulások.
– Több könyve is megjelent, s rendszeresen kiadják a Vártemplom egyházi lapját, az Új Kezdetet.
– Eddig két könyvem jelent meg. Az első Kolozsváron, 2004-ben: Hétköznapok, ünnepnapok, emléknapok címen. Rádióban elhangzott, valamint világi és egyházi újságokban megjelent elmélkedések, emlékezések gyűjteménye. Alcíme szerint református publicisztikai írások Erdélyből. Másik könyvem már egy világi kiadónál jelent meg Kolozsváron, a Fehér Holló sorozatban, és 33 egyházi riportot tartalmaz, címe: Ahol még magyarul szól a zsoltár.
A Vártemplom gyülekezeti lapját Fülöp G. Dénes lelkipásztor és Adamovits Sándor presbiter, MÚRE-tag alapította. Sikerként könyveljük el, hogy 18 év után is megjelenik minden hónapban 20 oldalon, színes borítóval, s benne vallásos témájú írások mellett történelmi, képzőművészeti, irodalmi beszámolók, elmélkedések olvashatók. Már az első számtól kezdve a második oldalon egy vers jelenik meg, s így eddig legalább 200 – nagyrészt vallásos – verset közöltünk. Remélem, nemsokára könyv formájában is napvilágot lát az általam 14 hónapon át szerkesztett reformációs sorozat, amely minden szerdán jelent meg a Népújságban 500 éves a reformáció címmel a protestáns Marosvásárhelyről. Öt évvel ezelőtt elakadtam az Őszinte vallomás a besúgásról című emlékezésemen. A megírt 35 fejezethez még jön(ne) hat fejezet, de nehéz újrakezdeni egy leállt, félbeszakadt munkát. Talán a Nyelvleckék címen, szintén a Népújságban kéthetente megjelenő sorozatból is lesz egy könyv, hiszen már kb. 70-80 között van a számuk, és gyakoriak a visszajelzések. Feleségemnek megígértem, hogy a Vártemplomban elmondott prédikációkból összeállítok egy kötetre valót.
– Hogyan látja a protestáns gyülekezetek következő 500 esztendejét, és mennyire kell az Istenbe vetett hit a megmaradáshoz, az állandóan fenyegető, fejünk fölött „ingadozó” világkatasztrófa elkerüléséhez?
– Szerintem egy 500 éves nagy, kerek évfordulós visszatekintés igazi értéke a megtett út eredményeinek felmutatása. Ez a jövőt is építi! Amint a protestáns Marosvásárhely múltjáról szóló cikksorozatot szerkesztettem, azalatt ismertem fel, mekkora erőt és értéket, kultúrát és közösségi összetartást jelentett az egyház, a hit megélése. Csak egyetlen kézzelfogható igazolást említek: amikor Trianonban kimondták az elszakadást, Marosvásárhelyen két református, egy unitárius és egy evangélikus templom volt. Amikor beindult a kommunista fejmosás, ebben a városban három református templom volt, egy unitárius és egy evangélikus. 2017-ben van tíz református templom, két unitárius, egy evangélikus és egy baptista. Negyvenéves lelkipásztori és tizenkét éves esperesi tapasztalatom alapján állapítottam meg: az erdélyi magyarság közösségi léte, szeretetszolgálata, sokszor nemzeti megemlékezése és megélése a templomokhoz kötődik. Túl sokat csalódtunk politikai pártokban vagy éppen nemzeti intézményeinkben; az egyház maradt közösségi létünk utolsó mentsvára. Ennek szép jele és élő bizonyítéka: ma Erdélyben állandóan renoválják, szépítik templomainkat, sőt még mindig épülnek új templomok, holott öregedik, apad az erdélyi magyarság. 500 év nagy idő, de legalább 100 évre merek ígérni: ha az egyház állandó megújulásában megtalálja továbbra is helyét az erdélyi társadalomban, az emberek pedig újból és újból felismerik e változó, mulandó világban az örök értékeket, akkor a reformáció 600. esztendejében is lesz ünnepi felvonulás Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön.
– Gyakran látjuk írásait, szerkesztett anyagait a Népújságban, s már évek óta Ön szerkeszti a Marosvásárhelyi Rádió Hitvilág műsorát is.
– A Népújsággal van egyfajta hivatalos és egy személyes kötődésem. Egy nagy múltú megyei lap, amely még mindig a legolvasottabb Maros megyében, s helyet kell adjon annak a lelki-szellemi szolgálatnak, amelyet az egyház tölt be. A Marosvásárhelyi Rádióval való kapcsolatom már két évtizedes. Alig indította el Kelemen Ferenc a Hitvilág műsort, nemsokára református részének szerkesztéséhez hívott, s egy kicsit egy időben ott is ragadtam. Később – egyházkerületi és egyházmegyei elfoglaltságom miatt – ritkábban hallottak, ma már más adásokban is igénybe veszik az egyház, a lelkipásztor által megjelenített tevékenységet, szolgálatot.
– Mint friss nyugdíjas, mivel telnek napjai?
– Elég gyakran igénybe veszik szolgálatomat. Van egy négy és fél éves unokám, aki hetente egy nap a nagyszülőké, érkezik a kislány unoka is, és végre felújíthatom Pókában az egykori hagyományos gyümölcsöst. Merész álmom visszahonosítani azokat a gyümölcsfákat, virágokat és díszfákat, amelyek egykor sajátossá, egyedivé tették régiónkat…
– Szeret utazni? Hol járt a nagyvilágban?
– Nem vagyok világutazó, habár voltam Brazíliában és Litvániában, vagy éppen Görögországban. Legmeghatóbb utazási élményem az volt, amikor a munkácsi várnál megállapíthattam: mindenik elszakított területen imádkozhattam. Délvidéken még akkor prédikáltam – 1997-ben –, amikor éjszaka jól lehetett hallani a lövöldözéseket. Szlovéniában olyan istentiszteleten vettem részt, ahol egyik éneket szlovénül, a másikat pedig magyarul énekelték, mert már annyira vegyes volt a magyar evangélikus közösség. Horvátországban ottjártunkkor javították a félig lebombázott szentlászlói református templomot, Felvidéken még leégése előtt megcsodálhattam, belülről is, Krasznahorka büszke várát. Németország jelentett számomra sok szép élményt, de ugyanolyan öröm egy-egy hazai kirándulás a Szászföldön, Dél-Erdélyben, Kalotaszegen vagy a Mezőségen. A harinai evangélikus vagy a somkeréki református templom, a lassan eltűnő szentbenedeki Kornis-kastély, a mezőségi tóvilág nádas, vadrucás hangulata ugyanolyan öröm és élmény, mint Prága vagy Krakkó zsúfolt főtere. Én ezt a másságot, egyediséget, Erdély csodálatos tájait szeretném ezután jobban megismerni. Székely Ferenc / Népújság (Marosvásárhely)