Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Gyárfás Miklós
2 tétel
2014. július 19.
Hétköznapok a hátországban (Sepsiszentgyörgy az első világháború idején - 3.)
Bevezetik a sajtócenzúrát
Az egész ország területére kötelezően érvénybe lépett a sajtócenzúra, tilos volt minden olyan közlemény, amely kudarcokról, vereségekről és veszteségekről kívánt beszámolni. A sajtó figyelmébe ajánlották a román közvéleményt kedvezőtlenül befolyásoló írások közlésétől való eltekintést is.
1914. október elsején a belügyminisztérium a lakosság tudomására hozta, hogy szigorúan tilos az oly riasztó hírek koholása és terjesztése, melyek a nagyközönség körében nyugtalanságot és aggodalmat gerjeszthetnek. Akik ezt megszegték, azokat 15 napig terjedő elzárással és 200 korona bírsággal büntethették. Ezért, a kellemetlenségek elkerülése végett, mindjárt a háború kitörése után, 1914. július 31-én báró Szentkereszty Béla főispán utasításban jelzi elvárásait a helyi sajtó, jelesen a Székely Nép főszerkesztője számára: „Szíveskedjék igen szigorúan és komolyan figyelmeztetni az újság szerkesztőit, hogy hadi eseményekről kizárólag a sajtóirodától kapott közleményeket használják, ellenkező esetben a törvény által biztosított legszigorúbb rendszabályok alkalmazására adnak okot.”
1915-ben és 1916-ban a főispáni éberség továbbra is az újság háborúval kapcsolatos tudósításait tekintette különösen fontos és a közvéleményt befolyásoló tényezőnek. 1915. május 25-én a magyar miniszterelnök rendeletét továbbította a főispán: „A román király, a román kormány és pártvezérek érzékenységét érintő megjegyzésektől és egyáltalán olyan hírek közlésétől szigorúan tartózkodjék, amivel a román közvéleményt kedvezőtlenül befolyásolhatná, Románia jövőbeni magatartásával ne foglalkozzanak.” Más alkalommal a katonai parancsnokság részéről érkező felszólításra reagált, melynek értelmében a magas rangú katonai és polgári személyek utazásairól tilos volt hírlapi közléseket adni. 1915. július 3l-én egy újabb főispáni megkeresésben már érezhető az önbizalomvesztés, a biztos győzelembe vetett hit egyre inkább szertefoszlott. 1916-ban a hátországban uralkodó siralmas állapotokról, a munkaerőhiányról, a tavaszi és nyári mezőgazdasági munkálatokban tapasztalható fogyatékosságokról, a katonaságnak ideiglenesen átengedett lovakról, a parlagon maradt területekről, a gépek hiányáról szóló híreket sem volt szabad közzé- tenni, mert ezek külföldre kijutva az ország helyzetét a valóságosnál súlyosabbnak tüntették volna fel, a kedvező hírek viszont idehaza olyan indokolatlan reményeket kelthetnének, amelyek a későbbiekben csalódást okozhatnának. Más alkalommal arra figyelmezteti a főispán a Székely Nép főszerkesztőjét, hogy az olasz frontról érkező hivatalos jelentéseket, bármilyen vonatkozásúak is legyenek, tilos kommentálni.
Győzelmi ünnepek, kitüntetések
A háborús propaganda részének tudható be az is, hogy a győztes kimenetelű ütközeteket nagy felhajtással ünnepelték meg. 1914. december 2-án például, amikor a monarchia csapatai Belgrádot bevették, Sepsiszentgyörgy zászlódíszbe öltözött, estére pedig Bálint Dénes polgármester a ’48-as obeliszknél hazafias ünnepséget hirdetett.
A hősi halottak iránti tisztelettel és kegyelettel azt akarták kifejezni, hogy a közvélemény a legnagyobb elismeréssel és megbecsüléssel viszonyul nem csak a csatatéren harcoló katonák iránt, de az elesettek emlékét is hasonló módon ápolja. Sepsiszentgyörgy első hősi halottja, Jordáky József a 24. honvéd gyalogezredből 1914. szeptember végén esett el. Temetésén a város vezetői, lelkipásztorai mondtak búcsúbeszédet. A gyászmenet előtt katonai díszkíséret haladt, utána pedig a tűzoltózenekar és a református egyházi dalárda. A gyászkocsit báró Szentkereszty Marietta, Kelemen Lajosné, az összes önkéntes vöröskeresztes ápolónő és cserkészek kísérték. A lelkészi búcsúztatók mellett Bálint Dénes polgármester méltatta hősiességét, a katonaság díszsortüze mellett helyezték örök nyugalomra, a temetési ceremónia a himnusz eléneklésével végződött. A háború következő sepsiszentgyörgyi áldozata szintén a 24. honvédezredbeli őrvezető, Gyárfás Miklós, aki 1914. szeptember 29-én az ungvári kórházban halt bele súlyos sebeibe. 1915-ben a Központi Hatalmak és a monarchiával szövetségben álló, de magát semlegesnek tekintő Románia viszonya feszültebbé vált, de az erdélyi kérdés továbbra is alkudozások tárgya maradt. Német oldalról akkor is erős volt a nyomás, ha romlott a hadi helyzet, de akkor is, amikor sikereket értek el a keleti hadszíntéren, hiszen Románia hadi képességére igen nagy szükség lett volna. A gorlicei áttöréskor látták elérkezettnek az alkalmat, amikor Romániát aktív együttműködésre lehetett volna megnyerni. A németek román vezetőkkel tárgyaltak a monarchia föderatív átalakításáról. A háború állása és kilátásai nem sok jóval kecsegtették a Központi Hatalmakat, mindezek ellenére a vármegye és a város vezetése is rendületlen bizalmat igyekezett sugallni a lakosság felé. Szentkereszty főispán is az 1915. január 30-i vármegyei közgyűlésen beszédét a győzelembe vetett hite kinyilatkoztatásával kezdte: „A háború még nem ért véget, de annyit már megállapíthatunk, hogy a létért való jelenlegi óriási küzdelmünk másképpen nem végződhetik, mint a mi teljes győzelmünkkel.” A 24. honvéd gyalogezred, a 9. honvéd huszárezred, a 2. közös huszárezred és a 2. közös gyalogezred legénysége jórészt háromszéki ifjakból állt. A harctéren vitézséggel kitűnt katonák példáját népszerűsítik: Herszényi Ferenc sepsiszentgyörgyi közigazgatási gyakornok, tartalékos zászlós, Hamar Endre tartalékos, Kozma Lajos honvéd őrnagy elsőkként kapnak vitézségi érdemkeresztet, Nagy Elek tartalékos honvéd őrnagy legfelsőbb elismerést (signum laudist) nyert. A sepsiszentgyörgyi Dálnoki Veress Lajos főhadnagyot a 9. huszárezredből másodszor tüntették ki, a 24. honvéd gyalogezredet a hadvezetés kimagasló teljesítményéért „gárdaezred” elnevezéssel jutalmazta. Miután a vármegye vezetése gratulált, Hauser Sándor ezredparancsnok mondott köszönetet a lelkesítő szavakért: „Legyen meggyőződve a tekintetes törvényhatóság, hogy a Kárpátok zordon bércei között őrt álló 24-es honvédeknek ezen meleg szavak buzdítólag fognak hatni a további küzdelmekben.”
Az ezred a háború folyamán a galíciai ütközetekben, továbbá a Kárpátokban az ország határainak védelmében, végül a Németország ellen indított orosz offenzíva visszaverésében vitézségével szerzett babérokat, amit a császár is elismerésben részesített. A marosvásárhelyi 9. huszárezred parancsnoka, Eder alezredes válaszában szintén hangsúlyozta: „Vezetésem alatt álló ezred tisztikara és legénysége a hadjárat kezdete óta derekasan és vitézül kiveszi részét abból a gigászi küzdelemből, mely legszentebb javainkért, édes hazánkért és királyunkért folyik.” A messzi földön harcoló és elhulló katonák győzelmébe vetett hit, valamint a sajtócenzúra szigora is bizonyára oka lehetett, hogy Sepsiszentgyörgy polgárait meglepetésként, teljesen váratlanul érte az 1916. augusztus 28-án éjszaka történt román betörés.
Cserey Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Bevezetik a sajtócenzúrát
Az egész ország területére kötelezően érvénybe lépett a sajtócenzúra, tilos volt minden olyan közlemény, amely kudarcokról, vereségekről és veszteségekről kívánt beszámolni. A sajtó figyelmébe ajánlották a román közvéleményt kedvezőtlenül befolyásoló írások közlésétől való eltekintést is.
1914. október elsején a belügyminisztérium a lakosság tudomására hozta, hogy szigorúan tilos az oly riasztó hírek koholása és terjesztése, melyek a nagyközönség körében nyugtalanságot és aggodalmat gerjeszthetnek. Akik ezt megszegték, azokat 15 napig terjedő elzárással és 200 korona bírsággal büntethették. Ezért, a kellemetlenségek elkerülése végett, mindjárt a háború kitörése után, 1914. július 31-én báró Szentkereszty Béla főispán utasításban jelzi elvárásait a helyi sajtó, jelesen a Székely Nép főszerkesztője számára: „Szíveskedjék igen szigorúan és komolyan figyelmeztetni az újság szerkesztőit, hogy hadi eseményekről kizárólag a sajtóirodától kapott közleményeket használják, ellenkező esetben a törvény által biztosított legszigorúbb rendszabályok alkalmazására adnak okot.”
1915-ben és 1916-ban a főispáni éberség továbbra is az újság háborúval kapcsolatos tudósításait tekintette különösen fontos és a közvéleményt befolyásoló tényezőnek. 1915. május 25-én a magyar miniszterelnök rendeletét továbbította a főispán: „A román király, a román kormány és pártvezérek érzékenységét érintő megjegyzésektől és egyáltalán olyan hírek közlésétől szigorúan tartózkodjék, amivel a román közvéleményt kedvezőtlenül befolyásolhatná, Románia jövőbeni magatartásával ne foglalkozzanak.” Más alkalommal a katonai parancsnokság részéről érkező felszólításra reagált, melynek értelmében a magas rangú katonai és polgári személyek utazásairól tilos volt hírlapi közléseket adni. 1915. július 3l-én egy újabb főispáni megkeresésben már érezhető az önbizalomvesztés, a biztos győzelembe vetett hit egyre inkább szertefoszlott. 1916-ban a hátországban uralkodó siralmas állapotokról, a munkaerőhiányról, a tavaszi és nyári mezőgazdasági munkálatokban tapasztalható fogyatékosságokról, a katonaságnak ideiglenesen átengedett lovakról, a parlagon maradt területekről, a gépek hiányáról szóló híreket sem volt szabad közzé- tenni, mert ezek külföldre kijutva az ország helyzetét a valóságosnál súlyosabbnak tüntették volna fel, a kedvező hírek viszont idehaza olyan indokolatlan reményeket kelthetnének, amelyek a későbbiekben csalódást okozhatnának. Más alkalommal arra figyelmezteti a főispán a Székely Nép főszerkesztőjét, hogy az olasz frontról érkező hivatalos jelentéseket, bármilyen vonatkozásúak is legyenek, tilos kommentálni.
Győzelmi ünnepek, kitüntetések
A háborús propaganda részének tudható be az is, hogy a győztes kimenetelű ütközeteket nagy felhajtással ünnepelték meg. 1914. december 2-án például, amikor a monarchia csapatai Belgrádot bevették, Sepsiszentgyörgy zászlódíszbe öltözött, estére pedig Bálint Dénes polgármester a ’48-as obeliszknél hazafias ünnepséget hirdetett.
A hősi halottak iránti tisztelettel és kegyelettel azt akarták kifejezni, hogy a közvélemény a legnagyobb elismeréssel és megbecsüléssel viszonyul nem csak a csatatéren harcoló katonák iránt, de az elesettek emlékét is hasonló módon ápolja. Sepsiszentgyörgy első hősi halottja, Jordáky József a 24. honvéd gyalogezredből 1914. szeptember végén esett el. Temetésén a város vezetői, lelkipásztorai mondtak búcsúbeszédet. A gyászmenet előtt katonai díszkíséret haladt, utána pedig a tűzoltózenekar és a református egyházi dalárda. A gyászkocsit báró Szentkereszty Marietta, Kelemen Lajosné, az összes önkéntes vöröskeresztes ápolónő és cserkészek kísérték. A lelkészi búcsúztatók mellett Bálint Dénes polgármester méltatta hősiességét, a katonaság díszsortüze mellett helyezték örök nyugalomra, a temetési ceremónia a himnusz eléneklésével végződött. A háború következő sepsiszentgyörgyi áldozata szintén a 24. honvédezredbeli őrvezető, Gyárfás Miklós, aki 1914. szeptember 29-én az ungvári kórházban halt bele súlyos sebeibe. 1915-ben a Központi Hatalmak és a monarchiával szövetségben álló, de magát semlegesnek tekintő Románia viszonya feszültebbé vált, de az erdélyi kérdés továbbra is alkudozások tárgya maradt. Német oldalról akkor is erős volt a nyomás, ha romlott a hadi helyzet, de akkor is, amikor sikereket értek el a keleti hadszíntéren, hiszen Románia hadi képességére igen nagy szükség lett volna. A gorlicei áttöréskor látták elérkezettnek az alkalmat, amikor Romániát aktív együttműködésre lehetett volna megnyerni. A németek román vezetőkkel tárgyaltak a monarchia föderatív átalakításáról. A háború állása és kilátásai nem sok jóval kecsegtették a Központi Hatalmakat, mindezek ellenére a vármegye és a város vezetése is rendületlen bizalmat igyekezett sugallni a lakosság felé. Szentkereszty főispán is az 1915. január 30-i vármegyei közgyűlésen beszédét a győzelembe vetett hite kinyilatkoztatásával kezdte: „A háború még nem ért véget, de annyit már megállapíthatunk, hogy a létért való jelenlegi óriási küzdelmünk másképpen nem végződhetik, mint a mi teljes győzelmünkkel.” A 24. honvéd gyalogezred, a 9. honvéd huszárezred, a 2. közös huszárezred és a 2. közös gyalogezred legénysége jórészt háromszéki ifjakból állt. A harctéren vitézséggel kitűnt katonák példáját népszerűsítik: Herszényi Ferenc sepsiszentgyörgyi közigazgatási gyakornok, tartalékos zászlós, Hamar Endre tartalékos, Kozma Lajos honvéd őrnagy elsőkként kapnak vitézségi érdemkeresztet, Nagy Elek tartalékos honvéd őrnagy legfelsőbb elismerést (signum laudist) nyert. A sepsiszentgyörgyi Dálnoki Veress Lajos főhadnagyot a 9. huszárezredből másodszor tüntették ki, a 24. honvéd gyalogezredet a hadvezetés kimagasló teljesítményéért „gárdaezred” elnevezéssel jutalmazta. Miután a vármegye vezetése gratulált, Hauser Sándor ezredparancsnok mondott köszönetet a lelkesítő szavakért: „Legyen meggyőződve a tekintetes törvényhatóság, hogy a Kárpátok zordon bércei között őrt álló 24-es honvédeknek ezen meleg szavak buzdítólag fognak hatni a további küzdelmekben.”
Az ezred a háború folyamán a galíciai ütközetekben, továbbá a Kárpátokban az ország határainak védelmében, végül a Németország ellen indított orosz offenzíva visszaverésében vitézségével szerzett babérokat, amit a császár is elismerésben részesített. A marosvásárhelyi 9. huszárezred parancsnoka, Eder alezredes válaszában szintén hangsúlyozta: „Vezetésem alatt álló ezred tisztikara és legénysége a hadjárat kezdete óta derekasan és vitézül kiveszi részét abból a gigászi küzdelemből, mely legszentebb javainkért, édes hazánkért és királyunkért folyik.” A messzi földön harcoló és elhulló katonák győzelmébe vetett hit, valamint a sajtócenzúra szigora is bizonyára oka lehetett, hogy Sepsiszentgyörgy polgárait meglepetésként, teljesen váratlanul érte az 1916. augusztus 28-án éjszaka történt román betörés.
Cserey Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. július 11.
Egy nyolcvanhatos menekült vidám emlékezése
A taxínész "foglalkozást" követően a Székely Szabó névjegyén komédiázó kedvű jellemzőként írva vagyon: "’86-os erdélyi menekült". Kérdezem is, mire jó ez a jelzés? Nevet: "Itt mindenki ’56-os, és mindenki ott volt a Corvin közben. Jelezni kell, hogy mi, erdélyiek is vagyunk. (Sylvester Lajos)
A nyolcvanhatos menekült azóta hazatért Bécsből, állandó és tartós otthonra lelt Marosvásárhelyen. Ismét játszik, de főleg ír; kereken tizenkét kötetre került fel ez idáig a neve. A mostani hátlapján ekként igazítja el olvasóját:
"Eredetileg színész vagyok. Tanár csupán kényszerből voltam. Akárcsak kubikos, giccspingáló és képkeretező, sztriptízbári függönyhúzó, házmester és recepciós, raktáros és díszletmunkás, könyvkötő és taxisofőr – Bécsben. Mindeközben is "színházasságban" éltem – miként e humoros-pajzán kötetecske tanúsítja. Az utóbbi időben mindinkább csalom a Színházat az Irodalommal. Mert ő megértőbb: félárnyékban, félszegen, félrészegen, félálomban is enged írni. Ha véletlenül elakadok a szöveggel, én alszom rá egyet, nem a közönség. De ha a színpadon ágálásomat lehunyt szemmel nézik a nézők, magamban szívet tépő fájdalommal tépem a diplomámat. Viszont ha remekművemet egy barbár (nem)olvasó kiveti az ablakon, még van esélyem rábukkanni az ócskapiacon. Mint nemrégen egy író barátoméra.
Pajtás, a könyved nagy örömet szerzett.
Pedig meg se vettem!"
Jól teszi, hogy annyi hányattatás után végre "kiírja magát"; olyan ez, mint a jó buli, melyet nem komorít másnaposság. Nemcsak nevében székely; több mint bizonyos, hogy humoros kedélye őrizte meg az alámerüléstől a színészt, aki 1986-ban elhagyta kedves sepsiszentgyörgyi színházát; távozását követően nemsokára szerre mindenkit elveszített, akihez szíve-lelke kötötte: drága szüleit, kedves anyósát-apósát, végül szeretett feleségét, sőt azt a barátot is, akihez feltétlenül ragaszkodott. Gyermekkel nem áldhatta meg őket Isten, a kegyetlen magány elől pedig sosem tud igazából elmenekülni az ember. Indulatait és fájdalmait mégsem a személyi tragédia vonalán vezeti le, hanem fokozottan a felelősen gondolkodó közösségi ember széles látómezején felbukkanó gondok és ellentétek szatirikus felmutatása, sőt kifejezetten a diktatúra és a kommunista önkényuralom bukása utáni állapotok fonákságainak kipellengérezése foglalkoztatja. Bécsből maga is úgy szereti Erdélyt, mint Mikes Rodostóból Zágont. Örömszerzésként éli meg a "színházasdit", az anyaországi és erdélyi társulatok, előadók szerepeltetését az osztrák fővárosban, az effajta vendéglátás minden gondjával-bajával; majd miután életének ez a szakasza lezárult, úgy érzi, el kell mondania róla azt is, ami kívülről, a nézőtérről nem látszik. "...hadd meséljem el tízévi tapasztalat jogán, hogyan nem tanácsos magyar színielőadásokat szervezni a császárvárosban." (Bécsi magyar színházasdim)
No, és miként érzi magát végre itthon, az olyannyira áhított szabadságban? A posztkommunista érában? Ezt mondja: "A jobb világ valóság. Amikor lötyögök Velencében, nyaralok Mallorcán, amikor meg sem állok a határátkelőkön – szabad vagyok. Amikor nem érdekel, hogy melyik politikus mit blöfföl, amikor azt mondom és írom, amit akarok – szabad vagyok. Amikor azt eszem és iszom, amire kedvem szottyan, azzal állok szóba, akivel tetszik, és olyan nyelven, amilyenen épp méltóztatom – szabad vagyok. Igaz, amikor az otthonra, szüleimre, a színpadra gondolok – szakadok meg. Én mindenképpen átmentettem magam, az öngyilkosság legéletképesebb formáját választva. Az idegeim hozzávetőlegesen rendbe jöttek, szédüléses rosszulléteim kimaradtak. Bal szememből a foltok eltűntek, (enyhe) üldözési mániám odalett, ostoba indulataim szelídültek, állandó görcsös éhségérzetem feloldódott... Az őrület az, hogy a múlt egyre szépül, az ember mindinkább csak arra emlékszik, ami kellemes volt, néha már olyasmiken nosztalgiázik, amikért valaha káromkodott, sziszegett. Rózsaszínesedik az egész otthoni (fiatalkori) életünk, olykor már- már a nyomorra, a fájdalomra, a rabságra is vágyunk, mert az legalább a mienk volt... Meglehet, hogy e tekintetben érzékenyebb vagyok másoknál, mert vén fejjel nem értek semmihez (amuzikális a kezem), tanulni pedig… Így aztán olyan alkatrésznek érzem magam, melyet már nem lehet átszerelni egy másik motorba, mert hozzákopott-formálódott a régi szerkezethez." (Gergely Tamás 1994-es interjújából; újraközölte a Háromszék 2013. június 29-i száma)
"Nápolyt látni és meghalni. / Várdára menni s berúgni." Ilyen mottó után enyhén szólva fokozott érdeklődéssel lapozza az ember a 103. oldalon induló emlékezést a kisvárdai "Határon Túli Magyar Színházak Feszti(gy)váljáról" –, amelyen tizenhétszer vett részt a szerző. A keresetlen humor pohármélyén ott az alattomosan lerakódott keserűség: "Benn-fentesek suttogják: a 20. rendezvényen megkapom a (N)ivó-díjat. Meg is érdemlem, mert én kísérleteztem ki a kisvárdai napéjegyenlőséget: éjt nappallá téve züllöttem. Könnyen tehettem, mert rég nem lévén gyakorló színész, engem nem fenyeget a veszély, hogy mire összeiszom magamnak egy markáns arcot, addigra már nem tudok szöveget tanulni." De aztán ismét az öniróniába csomagolt vidámkodás tolul előtérbe: "A választást illetően talán az sem mellékes, hogy mint minden valamirevaló fesztiválon, a kisvárdain is le lehet tes(z)telni, mennyit veszített az emberfia egy év alatt férfiúi csáberejéből. Csak vigyáznia kell, nehogy úgy járjon, mint a barátom, aki hazainduláskor mámoros ájultságában így búcsúzott a még maradni kényszerült feleségétől: Jövőre veled ugyanitt!"
A vicc az egyik legdemokratikusabb műfaj. Székely Szabó maga is nagy kedvvel műveli, így aztán jól elszórakozunk a Szín-viccek csattanóin, és ha egyik- másik olvastán gyanút fognánk is, nem nagyon firtatjuk az ötletek eredetiségét. (Munka volna mindenikhez odabiggyeszteni, merre csörgedez a forrása!...) Van közöttük láttam-olvastam formájú is, de nem azért húzódtunk félre a könyvvel, hogy majd utólag kekeckedjünk. Itt van mindjárt ez: "Premier után a primadonna mérgesen rohan az öltözőjébe. – Mi bajod? –kérdezi egy kollégája. Öt virágkosarat is kaptál. – De hetet fizettem ki a virágüzletben!"
Vagy ez: "Dicsekszik a színész a társalgóban: – Óriási sikerem volt, tízszer kellett kimennem egymás után. – Nem kellett volna annyi sört inni!"
A fesztiválon azért is érzik jól magukat az erdélyi férfiszínészek, mert "immár nem unjuk, nem utáljuk, nem fúrjuk, nem akarjuk lejátszani egymást. Pályafutásom alatt sok kollégával összehozott a sors, a főiskola történetében pedig nekem volt a legtöbb diáktársam, mert én három évfolyamra is jártam. Persze, nem szimultán. Elmondhatom hát, hogy mellőlem került ki a legtöbb tehetséges fiatal. Várdán aztán össze is jövünk annak rendje-módja szerint, olyankor vége-hossza nincs a csipkelődésnek, viccelődésnak, tréfálkozásnak, ugratásnak, sztorizásnak..."
Az ott hallott történetekből és saját sztorizásból áll a találó című Az semmi! fejezet, a "vendégszövegek" az elbűvölően anekdotázó Kárp Györgytől kölcsönöztettek (a "szereplők": Nagy József, Ferenczy István, Réthy Árpád, Makra Lajos, Lohinszky Loránd, Györffy András, Zalányi Gyula); illetve Seprődi Kiss Attilától idéz egyet-kettőt. Az Én szerénységem cím alattiak közül kiemelkedik a Krizsovánszky Szidónia és férje, Márkó Imre életéből ellesett két kis mulatságos történet. Íme az egyik: "Valahányszor Székelyudvarhelyen időzött a (sepsiszentgyörgyi, sz. m.) társulat (olykor egy hetet is), Márkó Imrét otthoni magányában elővette a szívsajgás. Egyik alkalommal olyannyira, hogy éjféltájt kapatosan kocsiba ült a zuhogó esőben, hátha a feleségét félrefekvésen kapja a szállodában. Ott viszont, szobáinkat végigdúlva sehogysem akadt az asszonykára. Szerencsére valamelyikünknek derengeni kezdett, hogy egyik kolléganőnk a társaság számára szimpatikusabb tagjait bulira hívta a szülői házba. Nosza, bele a gázpedálba! Hősünket diszkrét félhomály, tömény füst, sejtelmes zenére imbolygó figurák fogadták.
– Hol a feleségem? – förmedt a kába társaságra.
– Az előbb még itt volt, biztosan lefeküdt.
– De kivel? – bömbölte a vad férj, azzal felrántotta a szobaajtót, és az ágyhoz ugrott, melyben drága asszonykája nyújtózkodott mosolyogva. De nicsak, mellette még lapul valaki a pokróc alatt! A sebzett bika felrántotta a takarót, és remegve bömbölte:
– Maga ki?
– Én vagyok a korondi nagymama."
A könyv végére hagyott "aranypökések" még lazábbá teszik az olvasmányt: a tréfás kiszólások, epés vagy pikírt, gyakran a szójátékra hegyezett mondások, szatirikus maximák szenvedélyes termelője tesz rá még egy lapáttal... A mottó kifacsartan karinthys: "Én már csak a léhaságot veszem komolyan". Egyet hadd idézzek (a többit nem ildomos lelőnöm): "Milyenek a román utak? A repülőgép is kirázza az emberből a lelket." A zárómondat pedig így hangzik: "Én vagyok az egyetlen ember, aki jóban-rosszban velem van." Ettől a recenzensnek, aki a szerző régi jó barátja, kissé elszorul a torka.
(Székely Szabó Zoltán: Színházasság. Juventus, Marosvásárhely, 2015. Szerkesztette Szucher Ervin. A kötet szerkezete: Bécsi magyar színházasdim – benne: Székely Szabó Zoltán 2008-ban kelt laudációja az EMKE-díjhoz Szélyes Ferenc színművész tollából, valamint szemelvények Sylvester Lajos: Egy erdélyi taxínész szerepvállalásai című, 2004-es írásából; Szín-viccek; Az semmi!; Aranypökéseim. A borítót a szerző ötlete alapján Donáth- Nagy György készítette. A kötetben tizennégy színes emlékfotót, továbbá jól eltalált karikatúrákat is találunk: Tarr László és Lohinszky Loránd profilját Gyárfás Miklós, Györffy András és Kárp György arcképét Csizmadia Imola, Seprődi Kiss Attila, a szerző portréját Plugor Sándor örökítette meg.)
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)
A taxínész "foglalkozást" követően a Székely Szabó névjegyén komédiázó kedvű jellemzőként írva vagyon: "’86-os erdélyi menekült". Kérdezem is, mire jó ez a jelzés? Nevet: "Itt mindenki ’56-os, és mindenki ott volt a Corvin közben. Jelezni kell, hogy mi, erdélyiek is vagyunk. (Sylvester Lajos)
A nyolcvanhatos menekült azóta hazatért Bécsből, állandó és tartós otthonra lelt Marosvásárhelyen. Ismét játszik, de főleg ír; kereken tizenkét kötetre került fel ez idáig a neve. A mostani hátlapján ekként igazítja el olvasóját:
"Eredetileg színész vagyok. Tanár csupán kényszerből voltam. Akárcsak kubikos, giccspingáló és képkeretező, sztriptízbári függönyhúzó, házmester és recepciós, raktáros és díszletmunkás, könyvkötő és taxisofőr – Bécsben. Mindeközben is "színházasságban" éltem – miként e humoros-pajzán kötetecske tanúsítja. Az utóbbi időben mindinkább csalom a Színházat az Irodalommal. Mert ő megértőbb: félárnyékban, félszegen, félrészegen, félálomban is enged írni. Ha véletlenül elakadok a szöveggel, én alszom rá egyet, nem a közönség. De ha a színpadon ágálásomat lehunyt szemmel nézik a nézők, magamban szívet tépő fájdalommal tépem a diplomámat. Viszont ha remekművemet egy barbár (nem)olvasó kiveti az ablakon, még van esélyem rábukkanni az ócskapiacon. Mint nemrégen egy író barátoméra.
Pajtás, a könyved nagy örömet szerzett.
Pedig meg se vettem!"
Jól teszi, hogy annyi hányattatás után végre "kiírja magát"; olyan ez, mint a jó buli, melyet nem komorít másnaposság. Nemcsak nevében székely; több mint bizonyos, hogy humoros kedélye őrizte meg az alámerüléstől a színészt, aki 1986-ban elhagyta kedves sepsiszentgyörgyi színházát; távozását követően nemsokára szerre mindenkit elveszített, akihez szíve-lelke kötötte: drága szüleit, kedves anyósát-apósát, végül szeretett feleségét, sőt azt a barátot is, akihez feltétlenül ragaszkodott. Gyermekkel nem áldhatta meg őket Isten, a kegyetlen magány elől pedig sosem tud igazából elmenekülni az ember. Indulatait és fájdalmait mégsem a személyi tragédia vonalán vezeti le, hanem fokozottan a felelősen gondolkodó közösségi ember széles látómezején felbukkanó gondok és ellentétek szatirikus felmutatása, sőt kifejezetten a diktatúra és a kommunista önkényuralom bukása utáni állapotok fonákságainak kipellengérezése foglalkoztatja. Bécsből maga is úgy szereti Erdélyt, mint Mikes Rodostóból Zágont. Örömszerzésként éli meg a "színházasdit", az anyaországi és erdélyi társulatok, előadók szerepeltetését az osztrák fővárosban, az effajta vendéglátás minden gondjával-bajával; majd miután életének ez a szakasza lezárult, úgy érzi, el kell mondania róla azt is, ami kívülről, a nézőtérről nem látszik. "...hadd meséljem el tízévi tapasztalat jogán, hogyan nem tanácsos magyar színielőadásokat szervezni a császárvárosban." (Bécsi magyar színházasdim)
No, és miként érzi magát végre itthon, az olyannyira áhított szabadságban? A posztkommunista érában? Ezt mondja: "A jobb világ valóság. Amikor lötyögök Velencében, nyaralok Mallorcán, amikor meg sem állok a határátkelőkön – szabad vagyok. Amikor nem érdekel, hogy melyik politikus mit blöfföl, amikor azt mondom és írom, amit akarok – szabad vagyok. Amikor azt eszem és iszom, amire kedvem szottyan, azzal állok szóba, akivel tetszik, és olyan nyelven, amilyenen épp méltóztatom – szabad vagyok. Igaz, amikor az otthonra, szüleimre, a színpadra gondolok – szakadok meg. Én mindenképpen átmentettem magam, az öngyilkosság legéletképesebb formáját választva. Az idegeim hozzávetőlegesen rendbe jöttek, szédüléses rosszulléteim kimaradtak. Bal szememből a foltok eltűntek, (enyhe) üldözési mániám odalett, ostoba indulataim szelídültek, állandó görcsös éhségérzetem feloldódott... Az őrület az, hogy a múlt egyre szépül, az ember mindinkább csak arra emlékszik, ami kellemes volt, néha már olyasmiken nosztalgiázik, amikért valaha káromkodott, sziszegett. Rózsaszínesedik az egész otthoni (fiatalkori) életünk, olykor már- már a nyomorra, a fájdalomra, a rabságra is vágyunk, mert az legalább a mienk volt... Meglehet, hogy e tekintetben érzékenyebb vagyok másoknál, mert vén fejjel nem értek semmihez (amuzikális a kezem), tanulni pedig… Így aztán olyan alkatrésznek érzem magam, melyet már nem lehet átszerelni egy másik motorba, mert hozzákopott-formálódott a régi szerkezethez." (Gergely Tamás 1994-es interjújából; újraközölte a Háromszék 2013. június 29-i száma)
"Nápolyt látni és meghalni. / Várdára menni s berúgni." Ilyen mottó után enyhén szólva fokozott érdeklődéssel lapozza az ember a 103. oldalon induló emlékezést a kisvárdai "Határon Túli Magyar Színházak Feszti(gy)váljáról" –, amelyen tizenhétszer vett részt a szerző. A keresetlen humor pohármélyén ott az alattomosan lerakódott keserűség: "Benn-fentesek suttogják: a 20. rendezvényen megkapom a (N)ivó-díjat. Meg is érdemlem, mert én kísérleteztem ki a kisvárdai napéjegyenlőséget: éjt nappallá téve züllöttem. Könnyen tehettem, mert rég nem lévén gyakorló színész, engem nem fenyeget a veszély, hogy mire összeiszom magamnak egy markáns arcot, addigra már nem tudok szöveget tanulni." De aztán ismét az öniróniába csomagolt vidámkodás tolul előtérbe: "A választást illetően talán az sem mellékes, hogy mint minden valamirevaló fesztiválon, a kisvárdain is le lehet tes(z)telni, mennyit veszített az emberfia egy év alatt férfiúi csáberejéből. Csak vigyáznia kell, nehogy úgy járjon, mint a barátom, aki hazainduláskor mámoros ájultságában így búcsúzott a még maradni kényszerült feleségétől: Jövőre veled ugyanitt!"
A vicc az egyik legdemokratikusabb műfaj. Székely Szabó maga is nagy kedvvel műveli, így aztán jól elszórakozunk a Szín-viccek csattanóin, és ha egyik- másik olvastán gyanút fognánk is, nem nagyon firtatjuk az ötletek eredetiségét. (Munka volna mindenikhez odabiggyeszteni, merre csörgedez a forrása!...) Van közöttük láttam-olvastam formájú is, de nem azért húzódtunk félre a könyvvel, hogy majd utólag kekeckedjünk. Itt van mindjárt ez: "Premier után a primadonna mérgesen rohan az öltözőjébe. – Mi bajod? –kérdezi egy kollégája. Öt virágkosarat is kaptál. – De hetet fizettem ki a virágüzletben!"
Vagy ez: "Dicsekszik a színész a társalgóban: – Óriási sikerem volt, tízszer kellett kimennem egymás után. – Nem kellett volna annyi sört inni!"
A fesztiválon azért is érzik jól magukat az erdélyi férfiszínészek, mert "immár nem unjuk, nem utáljuk, nem fúrjuk, nem akarjuk lejátszani egymást. Pályafutásom alatt sok kollégával összehozott a sors, a főiskola történetében pedig nekem volt a legtöbb diáktársam, mert én három évfolyamra is jártam. Persze, nem szimultán. Elmondhatom hát, hogy mellőlem került ki a legtöbb tehetséges fiatal. Várdán aztán össze is jövünk annak rendje-módja szerint, olyankor vége-hossza nincs a csipkelődésnek, viccelődésnak, tréfálkozásnak, ugratásnak, sztorizásnak..."
Az ott hallott történetekből és saját sztorizásból áll a találó című Az semmi! fejezet, a "vendégszövegek" az elbűvölően anekdotázó Kárp Györgytől kölcsönöztettek (a "szereplők": Nagy József, Ferenczy István, Réthy Árpád, Makra Lajos, Lohinszky Loránd, Györffy András, Zalányi Gyula); illetve Seprődi Kiss Attilától idéz egyet-kettőt. Az Én szerénységem cím alattiak közül kiemelkedik a Krizsovánszky Szidónia és férje, Márkó Imre életéből ellesett két kis mulatságos történet. Íme az egyik: "Valahányszor Székelyudvarhelyen időzött a (sepsiszentgyörgyi, sz. m.) társulat (olykor egy hetet is), Márkó Imrét otthoni magányában elővette a szívsajgás. Egyik alkalommal olyannyira, hogy éjféltájt kapatosan kocsiba ült a zuhogó esőben, hátha a feleségét félrefekvésen kapja a szállodában. Ott viszont, szobáinkat végigdúlva sehogysem akadt az asszonykára. Szerencsére valamelyikünknek derengeni kezdett, hogy egyik kolléganőnk a társaság számára szimpatikusabb tagjait bulira hívta a szülői házba. Nosza, bele a gázpedálba! Hősünket diszkrét félhomály, tömény füst, sejtelmes zenére imbolygó figurák fogadták.
– Hol a feleségem? – förmedt a kába társaságra.
– Az előbb még itt volt, biztosan lefeküdt.
– De kivel? – bömbölte a vad férj, azzal felrántotta a szobaajtót, és az ágyhoz ugrott, melyben drága asszonykája nyújtózkodott mosolyogva. De nicsak, mellette még lapul valaki a pokróc alatt! A sebzett bika felrántotta a takarót, és remegve bömbölte:
– Maga ki?
– Én vagyok a korondi nagymama."
A könyv végére hagyott "aranypökések" még lazábbá teszik az olvasmányt: a tréfás kiszólások, epés vagy pikírt, gyakran a szójátékra hegyezett mondások, szatirikus maximák szenvedélyes termelője tesz rá még egy lapáttal... A mottó kifacsartan karinthys: "Én már csak a léhaságot veszem komolyan". Egyet hadd idézzek (a többit nem ildomos lelőnöm): "Milyenek a román utak? A repülőgép is kirázza az emberből a lelket." A zárómondat pedig így hangzik: "Én vagyok az egyetlen ember, aki jóban-rosszban velem van." Ettől a recenzensnek, aki a szerző régi jó barátja, kissé elszorul a torka.
(Székely Szabó Zoltán: Színházasság. Juventus, Marosvásárhely, 2015. Szerkesztette Szucher Ervin. A kötet szerkezete: Bécsi magyar színházasdim – benne: Székely Szabó Zoltán 2008-ban kelt laudációja az EMKE-díjhoz Szélyes Ferenc színművész tollából, valamint szemelvények Sylvester Lajos: Egy erdélyi taxínész szerepvállalásai című, 2004-es írásából; Szín-viccek; Az semmi!; Aranypökéseim. A borítót a szerző ötlete alapján Donáth- Nagy György készítette. A kötetben tizennégy színes emlékfotót, továbbá jól eltalált karikatúrákat is találunk: Tarr László és Lohinszky Loránd profilját Gyárfás Miklós, Györffy András és Kárp György arcképét Csizmadia Imola, Seprődi Kiss Attila, a szerző portréját Plugor Sándor örökítette meg.)
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)