Történelmi Magazin
Megjelent a sepsiszentgyörgyi Történelmi Magazin szeptemberi száma. Folytatódik Bakó Géza székely múltat ismertető sorozata, amely ezúttal a földművelés székelyföldi kezdeteit mutatja be. Az iskolatörténeti rovatban a Székely Mikó Kollégium 1945―1948 közötti történetéről olvashatunk.
A kultúra-politika rovatban az Egy szekuritátés visszaemlékezései című írás hiteles tükre a politikai rendőrség munkamódszereinek. Bencze Mihály A politika ördögi színjáték című írása a köpönyegforgató román politika múltjába enged betekinteni. Rövid ismertető tájékoztat Cseresznyés Pálnak, az 1990-es marosvásárhelyi magyarellenes pogrom egyik áldozatának bebörtönzéséről. Jósa Piroska Trianonra emlékezik. Asztalos Lajos tanulmánya (Ioan Fadrusz, István, a Szent és a többiek) a kolozsvári magyar múlt meghamisítását, a kulturális elnemzettelenítést ábrázolja. Zonda Attila az irodalom, a kultúra és a politika határvonalán elhelyezkedő memoárelbeszélésében betekintést nyújt az Olténiában katonáskodó székely fiatalok lelkivilágba. A helytörténeti rovatban a szilágysági diákok székelyföldi barangolásáról olvashatunk. Sepsiszentgyörgy jeles személyiségei közül ezúttal Málik Józseffel és Gyárfás Jenővel, valamint a város környékével ismerkedhetnek az olvasók. Tanároknak és diákoknak olyan új rovatok indulnak, amelyek megkönnyítik és alaposabbá teszik a magyar történelem ismeretét, oktatását. Olvashatnak Erdélyország lakóiról, a magyar nép eredetéről, Álmos fejedelemről, a magyarok hitvilágáról. A kis magyar adattár, a magyar mitológiai kislexikon, a magyarság kronológiája mind-mind hozzásegíti a tanulókat és a felnőtteket ahhoz, hogy alaposabban megismerjék népünk történetét. A folyóirat a világtörténelmet kedvelőkről sem feledkezik meg, olyan fogalomtárat is közöl, amelyből nem csak a fogalmak magyarázatát kapja meg az érdeklődő, hanem a legfontosabb történelmi személyiségek és események történetét is. A Hírtallózóban olvashatunk azokról a kiemelkedő kulturális, politikai és sporteseményekről, amelyek az év első felében bontakoztak ki. Kuti János, Simó Edmund vidám tárcái, Forrai Tibor keresztrejtvénye, Mészely József fejtörői, a Jó játék a nyelvi játék!, Korodi Emese Tünde, Kelemen László természetismertetői pihentető kikapcsolódást nyújtanak mindenkinek. A folyóirat borítóján gróf Mikó Imre sepsiszentgyörgyi szobra látható. A Történelmi Magazin megrendelhető a 0740 026 450-es telefonon vagy a gyula.kadar@gmail.com e-mail címen. Példányonként megvásárolható a H—Press lapterjesztő standjain és a sepsiszentgyörgyi Diákboltban. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Védvár az erdélyi képzőművészetnek
Sepsiszentgyörgyön megépül az Erdélyi Magyar Művészeti Galéria. Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke a Krónikának elmondta, az első lépést megtették: megvásárolták a Székely Nemzeti Múzeum szomszédságában levő negyvenáras telket, ezen épül fel az Erdélyi Magyar Művészeti Galéria. Tamás Sándor hangsúlyozta: régi álom valósul meg, hiszen nemcsak egy kiállítótermet építenek, hanem intézményt hoznak létre.
Ez a telekvásárlás a gazdasági válságban is stratégiai befektetés, a projektet a sepsiszentgyörgyi önkormányzat, a Barabás Miklós Céh és a Kovászna Megyei Képzőművészeti Szövetség vezetői dolgozzák ki, tájékoztatott a tanácselnök. „Szükség van egy helyre, ahol az erdélyi magyar képzőművészet nagyobb teret kap, mint máshol, és Háromszéken erre megvan az igény és a képzőművészeti hagyomány” – fogalmazott a tanácselnök. A projekt elindítását Németh Zsolt külügyminisztériumi államtitkár is támogatja. A galéria nemcsak a fizikai teret jelenti majd, hanem gyűjtőközpont is lenne, a tervek szerint felvásárolják a fontosabb erdélyi magyar képzőművészek hagyatékát, és megmentik a műveket az elkallódástól.
Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója úgy fogalmazott, „az erdélyi vizuális kultúra védvára” lehet a tervezett intézmény. Sokszor keresték meg a múzeumot az örökösök, és felajánlották egy-egy erdélyi magyar képzőművész hagyatékát, de hogy ezt megfelelőképpen tudják kezelni, megfelelő tárolóhelyre és kiállítótérre van szükség. Vargha szerint nagyon sok szomorú példa van, rengeteg anyag szétszóródott, sokat már nem is lehet felkutatni. Egy kolozsvári vagy dévai művész hagyatéka könynyen elkallódik, ezért kell egy gyűjtőközpont, ahol letétbe helyezik, feldolgozzák és bemutatják a műveket. Ugyanakkor szükség van megfelelő kiállítótérre, hiszen nemcsak a Székelyföldön, de egész Erdélyben nincs olyan galéria, képtár, ahol a nagyméretű festményeket, szobrokat be lehet mutatni. „Gyárfás Jenő 4×4 méteres, Tetemrehívás című monumentális festményét például azért nem lehet Budapestről elkérni és a festő szülőföldjén bemutatni, mert nincs megfelelő tér a kiállítására” – magyarázta a múzeumigazgató.
A nagyméretű munkák, körképek bemutatására is alkalmas lesz majd a tervezett galéria. Vargha Mihály szerint arra is szükség van, hogy több képzőművész munkái helyet kapjanak a kiállítóterekben, hogy a látogató az erdélyi, székelyföldi képzőművészet teljes spektrumát áttekinthesse. „Az alkotómunka nem ért véget Baász Imrével és Plugor Sándorral, még rengeteg képzőművész, élő klasszikus, Munkácsy-díjas alkotó műveit kell kitenni a képtárakban, és erre is alkalmas lesz a tervezett Erdélyi Magyar Művészeti Galéria” – szögezte le a képzőművész Vargha Mihály.
Bíró Blanka, Krónika (Kolozsvár)

Több jut műemlékekre
Az elmúlt években hátrányosan megkülönböztették Háromszéket, Székelyföldet, jóval kevesebb pénz jutott műemlék-helyreállításra, mint az ország más régióiban, ezt próbálja most pótolni a művelődési tárca – mondta el sepsiszentgyörgyi sajtótájékoztatóján Kelemen Hunor miniszter. Beszámolójából kiderült, idén az eddigieknél háromszor több pénzt kap a megye műemlékek felújítására.
A tárcavezető elmondta, 2007-ben négy, 2008-ban három, 2009-ben pedig két műemlék épület szerepelt a kulturális tárca felújítási programjában, többnyire 800 000–900 000 lejt utaltak ki Háromszéknek. A helyzet kiegyensúlyozása már tavaly megkezdődött, Kovászna megyéből 18 műemlék került fel a minisztérium listájára, ezek közül 11 magyar érdekeltségű, és összesen hárommillió lejt utaltak ki. Idén a minisztérium pénzéből finanszírozzák a gidófalvi, feldobolyi, kálnoki, zabolai református templom, az illyefalvi református erődtemplom, a sepsiszentkirályi és a kökösi unitárius templom, a zágoni Mikes–Szentkereszty-udvarház felújítását.
Sepsiszentgyörgyről a székek egykori székháza, ma a Bod Péter Megyei Könyvtár került fel a listára, és az egykori Hungária Szálló, a mai Megyei Postahivatal épülete, de renoválják a nagyajtai községházát, a csernátoni Ika-várat, az imecsfalvi Cserey-udvarházat, a lemhényi Szent Mihály római katolikus templom épületegyüttesét, a vargyasi Szent Arkangyalok fatemplomot, a kézdivásárhelyi egykori katonaneveldét és az uzoni egykori Pünkösti-udvarházat, a mai könyvtárat. Kelemen Hunor ugyanakkor közölte: a kulturális tárca műemlék-helyreállítási különalapjából több mint 1,215 millió lejjel finanszírozzák az egykori sepsiszentgyörgyi Bazár, a mai Gyárfás Jenő Megyei Képtár épületének felújítását. Itt elsősorban a nyílászárókat cserélik ki, korszerűsítik a fűtésrendszert, és megvásárolják azokat a biztonsági, fény- és hangtechnikai felszereléseket, amelyek magas színvonalú kiállítótér kialakításához szükségesek, hogy a képtár bekapcsolódhassék a nemzetközi kulturális körforgásba.
Kelemen Hunor azt is elmondta, Sepsiszentgyörgy polgármestere kéréssel fordult minisztériumához, hogy támogassa a Kolozsvári Állami Magyar Színház és a Bukaresti Nemzeti Színház Szent György-napi vendégszereplését. Felvették a kapcsolatot a két intézménnyel, várják válaszukat, hogy milyen előadást tudnának elhozni, de a kérés támogatható – fejtette ki Kelemen Hunor.
Farkas Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Vargha Mihály alkotói műhelye
Kolozsvár – Pallas-Akadémia Könyvkiadónak évek óta van egy sorozata, melyet Banner Zoltán, Márton Árpád és Nagy Miklós Kund szerkesztenek. A célja, bizonyos művésztelepek ismertetése, ezen belül az arra érdemes művészeket jobban kiemelve, lehetőleg minél több munkájuk bemutatásával az olvasóközönséghez közel hozni.
Az albumok kiadásának tulajdonképpeni bevallott célja, a jelen vagy a múltban élt művészek munkásságának ismertetése, és könyvformában történő népszerűsítése.
A legújabb könyvük Szücs György: Vargha Mihály (MŰTEREM, 35.) címmel jelent meg, melynek szerkesztője Kozma Mária. Könyvtipográfia és nyomda: Gutenberg Grafikai Műhely és Nyomda, Csíkszereda. 
 A Magyar Köztársaság Kolozsvári főkonzulátusa kiemelt figyelemmel támogatja az ilyen irányú megnyilvánulásokat. Az esemény házigazdája Szilágyi Mátyás főkonzul. Az intézmény infrastruktúráját felhasználva, lehetőséget biztosítanak arra, hogy az ilyen jellegű megnyilvánulásokat minél szélesebb, arra fogékony rétegek ismerjék meg.
 Esetünkben Szücs György, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgató helyettese, valamint Vargha Mihály szobrászművész vetített képes előadással egybekötve mutatta be a könyvet, melynek borítóján a művész 2006-ban készült „ A hős”- című illesztett fa, 120x100x35 cm. Szelényi Károly felvétele látható.
 Az album hátsó lapján Wehner Tibor értékelését találhatjuk a szobrászművésszel kapcsolatban, melyből egy gondolatsort idéznék: „A művész hol a súlyos, tömbszerű fogalmazással él, hol áttört testeket feltáró, belső tereket megnyitó, szabadon megjelenő héjakra és palástokra hangolt , az organikusság sugallatát hordozó kompozíciót tár a szemlélő elé, s hol a nyers megmunkálásmóddal, hol pedig a finom kivitellel artikulálja alkotásának hangvételét és kifejezését.”
 Szücs György érzékletesen elemzi, melyek azok a hatások, amik alakították az ifjú szobrász tehetségét. Azt a családi hatást, melyben élt. A különböző művészek hatását, mint Kosztándi Jenő és Kosztándi Katalin, valamint Vetró András és Vetró Bodoni Zsuzsa. De szerintem nem elhanyagolandó az a hatás sem, melyet rá gyakorolt Henry Moore a XX. század egyik legnagyobb hatású szobrász-egyénisége, a modern szobrászat, a plasztikai szemlélet megalapítója.
 Az ősi amerikai művészet csodálója volt, majd megtalálta egyéni stílusát, az anyag és annak hiánya közötti egyensúlynak, a hullámos vonalak és a tiszta formák ritmusos harmóniájának megteremtésével. Mindehhez még jött a Jászvásári Képzőművészeti Akadémia szemlélete is, amely a teljes nyitottság és a kötöttségek nélküli kísérletezések fele irányította. 
 De az a szerencsés mozzanat, hogy 1990. március 15. a Székely Nemzeti Múzeum Képtárának, ma már Gyárfás Jenő Képtár vezetője lesz. Lehetősége volt hivatalból a művész világot úgy megismerni, mint kevesen ebből a nemzedékből. A sok kiállítás megrendezése, megnyitója verbális képességeinek a kibontakozását is lehetővé tette. Ennek is köszönhető művészi jellegű írásainak, előadásainak sokasága.
 Előadói készségéről mindazok megbizonyosodhattak, akik a kolozsvári szereplésén jelen lehettek. Munkáinak kivetített képeit erősítették azok a kisplasztikák, melyeket erre az alkalomra magával hozott.
 Ezen a találkozáson betekintést nyerhettünk Vargha Mihály alkotói folyamatába. Kiderült, egy tudatosan jól gondolkodó szobrászművésszel találkozhatunk élőben, aki tisztában van azzal, mivel áldotta meg őt szerencsés sorsa.
Csomafáy Ferenc 
erdon.ro

A Kulturális Örökség Napjai zajlanak Erdély-szerte
Erdély és a Partium több városa is csatlakozik idén a Kulturális Örökség Napjai elnevezésű rendezvénysorozathoz. Az események sorában az érdeklődők idén többek között a bonchidai Bánffy-kastélyt látogathatják meg szeptember 18-án, vasárnap a Transsylvania Trust Alapítvány szervezésében.
Az érdeklődők díjmentesen járhatják be a kastély épületeit, az időszakos tárlatokat és a kastélyparkot, népi mesterségekkel ismerkedhetnek, egyben a kastélyhelyreállítást dokumentáló fényképkiállítást is megtekinthetik.
Kolozsváron szakértők kísérik majd az érdeklődőket a Sapientia-egyetemnek otthont adó Bocskai-házban, Mátyás király szülőházában, a ferences kolostorban és a Karolina téren szombaton és vasárnap.
A Bihar Megyei Műemlékvédelmi Alapítvány műemlék kapukat és ablakkereteket vett leltárba az idei műemlékvédelmi nap alkalmából. A tematika a kulturális minisztérium által megszabott témakörre rímel, idén ugyanis mindenhol a fából készült kulturális örökségre koncentrálnak ezen a napon. Nagyváradon fiatalokat bízott meg a városvezetőség azzal, hogy felmérje a megyében található értékes kapukat – mintegy nyolcvanat vettek leltárba. Ramona Novicov váradi műkritikus elmondta: a legtöbb portálé a huszadik század elejéről származik, sok közülük díszes kovácsoltvas elemeket tartalmaz, de olyan is van, amely a minimalista art deco stílusban készült. A váradi önkormányzat most azt tervezi, hogy helyi szinten védettnek nyilvánítja a nyilvántartásba vett kapukat. Egy másik terv szerint a váradi várban farestauráló műhelyt hoznának létre ezeknek a kincseknek a megőrzésére.
Pénteken 14 órakor a Fő utcai galériában fából épült templomokat, házakat ábrázoló fényképekből, illetve népi fatárgyakból nyílik kiállítás, valamint bemutatják a védettnek nyilvánítandó kapukról készült szóróanyagokat is.
Székelyudvarhelyen második alkalommal szerveznek programokat az örökségnapok keretében, pénteken Sz. Kovács Géza segesvári festőművész kiállítását nyitják meg, majd szombaton az érdeklődők szakértő vezetésével tekinthetik meg a belvárost és olyan műemlékeket, mint a református templom, Szent Miklós-hegyi templom, a polgármesteri hivatal vagy a ferences templom. A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban ős- és családfakészítésre várják a gyerekeket és a felnőtteket. A kulturális örökség napjai tiszteletére szervezett programra szombaton 10 és 14 óra között kerül sor. 15 órától szervezett séta indul Boér Hunor vezetésével a múzeum, Lábas Ház, Gyárfás Ház, Gyulai-műterem, Magma és Gyárfás Jenő Képtár megtekintésére.
A kétórás sétaút végén, a Gyárfás Jenő Képtárban egy csésze tea mellett lehet megpihenni, a házigazda Sántha Imre Géza művészettörténész. Az érdeklődöket 18 órára visszavárják a múzeum főépületébe, Sztáncsuj Sándor József régész-muzeológus Őskori házak, háztartás a régészeti leletek tükrében címmel tart előadást. Szombaton 10–18 és vasárnap 10–14 óra között a Gyárfás Jenő Képtár és a Magma kortárs kiállítótér látogatása is ingyenes. Szombaton 12 órától a csernátoni Haszmann Pál Tájmúzeum udvarán a famegmunkálás lépéseivel lehet megismerkedni, és bemutatókat tartanak a különböző, fa alapanyagú kézműves-foglalkozásokról.
A Kovászna Megyei Művelődési Központ negyedik alkalommal szervez kirándulást, hogy felhívják a figyelmet a faszerkezetű épített örökségre és a fából készült használati tárgyakra. A kirándulást Tüzes István restaurátor vezeti, megtekintik a Székely Nemzeti Múzeum faházait, a kálnoki haranglábakat, a kökösi görögkeleti fatemplomot, a besenyői és torjai református templomot és a csernátoni Haszmann Pál Tájmúzeumot. Krónika (Kolozsvár)

Háromszéki Civil Napok szeptember 23-24
A két napos rendezvénynek nagy sikere volt, szeptember 23.-án huszonkét háromszéki civil szervezet mutatkozott be a Szabadság téren, a civilek érdekes programokkal vonzották sátraikhoz a kicsiket, nagyokat, időseket és fiatalokat:
honfoglaló-csapajáték az EMI-s fiatalok sátránál;
családfa rajzolás az Erdélyi Genealógiai Társaság felügyelete alatt;
tudásszint felmérés idegen nyelvekből (ECL) az Amőba sátornál;
közösségi kártya tájékoztatás a Háromszéki Közösségi Alapítvány részlegén;
vércukorszint- és vérnyomásmérés a Sepsiszentgyörgyi Diakónia Keresztény Alapítvány illetve az Izabella Alapítvány jóvoltából;
cserkésztevékenységi bemutató a Romániai Magyar Cserkészszövetség sátornál;
Háromszék első zöldútjának, a Sepsi Zöld Út véleményezése a Civilek Háromszékért Szövetség sátránál;
kóstoló az Árkosi Fészekrakók által készített finom házi almaléből és mézes pogácsából;
az Írisz Ház Értékes kincsek programjának bemutatója, amelyet fogyatékos személyek munkaterápiás foglalkoztatásával szemléltettek;
segítségnyújtás szenvedély betegeknek a Bonus Pastor Alapítvány által, a Mindig van esély- Tedd meg az első lépést programon belül;
hagyományápolás és kézműves foglalkozások a Csiporkázó Játszóház Egyesület szervezésében, minden korosztály számára;
tanácsadás és a Nemere Útja biciklis út bemutatása a Zöld Nap Egyesület sátránál;
tevékenységi ismertető a Háromszéki Mára Szociális és Közművelődési Egyesület által;
népzene alapú zenei produkció a MUKKK Kulturális és Ifjúsági Egyesület előadásában;
a Híd a lélekért program népszerűsítése a kézdivásárhelyi Pro Pectus Egyesület által, amelynek célja a segítségnyújtás a testi-lelki-szellemi akadályokkal küzdő embereknek;
tájékoztatás gyógyulási lehetőségekről a rákban, daganatban szenvedő betegek számára a Rák Ellen a Jövőért Egyesület részéről;
természetvédelmi ismeretek a Csomád-Bálványos gondnokságot biztosító Vinca Minor Egyesülettől;
rövid filmek és önkéntes játékok a Turulmadár Ifjúsági Iroda Cselekedj-Légy Aktív! programjában;
érdeklődőknek színes gombabemutató a László Kálmán Egyesület közreműködésével;
otthoni beteggondozási és családsegítő szolgálat a Gyulafehérvári Caritas programjában.
A Civil Sétány megközelítőleg 3.000 személyt vonzott a szervezett programokra és látnivalókra. Másnap a Civilek Lendületben! konferencia zajlott a Gyárfás Jenő képtárban, 36résztvevővel. A konferencia sikeres, példaértékű civil összefogással megvalósuló programokat ismertetett, illetve forráslehetőségeket tárt fel a civil szervezetek számára. Az ünnepi megnyitót Bereczki Kinga, a CIVEK elnöke tartotta, majd Ördög Gyárfás Lajos, a Kovászna Megyei Tanács főtanácsosa előadása következett a Kovászna megyei civil helyzetképről. Előadásában hangsúlyozta, hogy sok esetben a civil szervezetek nem használják ki kellőképpen a pályázati lehetőségeket, még mindig felkészületlenek a pályázati pénzek lehívására.
A konferencia egyik díszvendége a Győri Civil Szövetség elnöke, Rácz Sándor volt, aki egyben a Vízi Polgárőr Egyesület elnöke is. Előadásában beszámolt arról, hogy civil összefogással hogyan mentettek meg életeket, kisgyerektől idős korosztályig. A pozitív kicsengésű előadást a bukaresti Civil Társadalom Fejlesztésért Alapítvány 2011-2015 közötti stratégiájának ismertetése követte, amely számos forrásszerzési lehetőséget kínált fel a civil szervezetek számára. Furus Levente, a Háromszéki Közösségi Alapítvány programigazgatója bemutatta a Közösségi Kártya programot, amelynek felhasználásával alig néhány hét alatt több, mint 1.000 lej gyűlt össze a közösségi alapba (2.000 kiosztott kártya, amelyből 1.300 darabot használtak). A HKA a programot a Bertis és a Merkúr üzletlánc közreműködésével bonyolítja, egyelőre csak Sepsiszentgyörgyön, idővel azonban kiterjeszti egész Kovászna megyére is.
A fenti példa is igazolja, hogy mennyire fontos a civil vállalkozói szféra együttműködése a jó közösségi eredmények elérésében. Ezt hangsúlyozta Bordás Attila is, az OTP Bank regionális igazgatója, aki tájékoztatta a résztvevőket az OTP bank civil programjairól.
A konferencia a Bodosi játszótér megvalósításának bemutatásával zárult, amely a civil összefogásnak kiemelkedő példája és mindenki számára tanulsággal szolgált. A játszótér 110 önkéntes (gyerek, szülő, nagyszülő, pedagógus, falusi) stb. munkájával valósult meg és a Háromszéki Közösségi Alapítvány támogatásával.
A Háromszéki Civil Napok sikeres megvalósításában a szervező Civilek Háromszékért Szövetség CIVEK és a Kovászna Megye Tanács mellett támogatást nyújtott a sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatal valamint a Székely Nemzeti Múzeum. 2012-ben is terveink közt szerepel a Civil Napok megszervezése és regionális szintre való kiterjesztése (Kézdivásárhely, Barót).
Lepedus Lívia, CIVEK irodavezető. Erdély.ma

A vadezüst haj és a tekintet… (Beszélgetés Vargha Mihállyal)
Tegnap délután, halálának tizedik évfordulóján avatták fel városában, Kovásznán Fábián Ernő mellszobrát, Vargha Mihály alkotását. Megkérdeztük a szobrászművészt, körülbelül hányadik köztéri szobra ez, s miben tér el, ha egyáltalán eltér az eddigiektől.
– Legutóbbi, ugyancsak a Háromszékben megjelenő hosszabb beszélgetésünkben elmondtam, a nyolcvankilences változások után mindenképpen örömteli esemény volt, hogy az erdélyi magyarság nagy történelmi személyiségeiről és művészeiről is készülhettek köztéri szobrok. A Ceauşescu-rendszer utolsó évtizedében ez már teljesen elképzelhetetlen volt. Engem, aki addig ebben a műfajban nem dolgozhattam, meglepően sok felkérés ért. Az elmúlt két évtizedben mintegy 25–30 szobrot készíthettem történelmünk és kultúránk nagyjairól. Egy idő után, amikor már szabad kezet kaptam a megrendelőktől – nem szóltak bele az elképzeléseimbe, az elején ez sajnos még nem így történt, ezért sok szobromat, ha lehetne, újra megcsinálnám! –, megpróbáltam újítani, készítettem nonfiguratív szobrokat is, például az ötvenhatos emlékművet, ahol nem egy megkötözött vagy kivégzését váró rab szerepel, ahogyan az egyesek szerint elvárható lett volna, hanem egy bronz entitás feszíti szét a vörös tömböt. És nonfiguratív a kivégzett magyar mártírok emlékezete előtt tisztelgő szárazajtai kompozíció is. Az utóbbi időben figuratív szobraimnál is megpróbáltam újítani. A Benedek Eleké egy ülő alak, Gyárfás Jenő ecsettel, palettával kezében, festőköpenyében áll a képtár bejáratánál. Nem mondhatnám, hogy mindenkinek tetszettek ezek, de a többség elfogadta, öröm volt látni, hogy a gyerekek felmásztak Elek apóra, az ölébe, a térdére ültek, a nyakába csimpaszkodtak. Az utóbbi időben készülő Potsa József- vagy Fábián Ernő-szobrom már csak azért is más, mert ezek nem egész alakosak, hanem mellszobrok. Fábián Ernő esetében tehát értelemszerűen az arcra kellett összpontosítani. – Ismerted személyesen is Ernő bácsit? – Kézdivásárhelyen láttam egy író-olvasó találkozón, valamikor kamasz koromban. Impozáns ember volt, a vadezüst hajával. Azt hiszem, Nagy Lászlóról mondta valaki, hogy vadezüst haja van. Nos, neki is ilyen volt. Nagy segítséget kaptam Márta nénitől, az özvegyétől is, fényképeket, a naplójegyzeteit. Ez óriási élményem volt, azonnal, természetszerűleg jöttek a visszacsatolások, hogy én hol is voltam, Iaşi-ban vagy a katonaságnál akkor, amikor ő a dátum szerint ezt és ezt gondolta a katasztrofálisan romló közállapotainkról. A fotók alapján próbáltam rekonstruálni az arcát, hamar rádöbbentem, hogy a látszólag puha és finom formák alatt van valami nagyon kemény!... Aztán a szeme... Az arcán mintha mindig is halvány, kis mosoly lebegett volna, a szemében viszont volt egy határozottság, a meg nem alkuvó, igazáért a végsőkig elmenő ember tekintete. Ez a kettősség: a mosoly és a szemvillanás, valamint az a mozdulat, ahogyan időnkét hátrasimította lobogó, vadezüst haját, nagyon megragadott. Láthattam az első, 1990-es március 15-i ünnepségen is, ahol megindító beszédet mondott, azok után, hogy egy nappal korábban ismeretlen tettesek beverték az ablakát!... Mindez azonban láthatólag nem rendítette meg, nem riasztotta el, mondta a magáét, dacosan, vonzón, felejthetetlenül... Egy éve kaptam a felkérést, volt időm, megpróbáltam mindent összeszedni, próbáltam mindennek utánamenni, hogy milyen sikerrel, azt a szobor nézői dönthetik el, akik közül sokan nálam közelebbről, bensőségesebben is ismerhették Őt; rengeteg tanítványa, tisztelője van... – Újabb köztéri szoborra van megrendelésed? – Igen, egy Márton Áron mellszoborra, mostanában a püspök úr személyisége foglalkoztat, hiszen, akár a Fábián Ernő-szobor esetében, itt is mindent az arc dönthet el. – Van-e kölcsönhatás saját, rendkívül érdekes kompozícióid – gondolok itt elsősorban a sámánjaidra – és a köztéri szobrok között? – Igen. De úgy gondolom, ez elkerülhetetlen és bizonyos fokig természetes is. Bizonyos műhelypraktikákra gondolok, bizonyos rejtett geometriára. Szeretem a textúrázást, oldottabban mintázok, impresszionisztikusabban, miután megszerkesztem a figurát s szárad, sokat oldok, belenyúlok kézháttal, fröcskölöm rá a híg agyagot, belenyúlok esetleges tárgyakkal is, amikor a gyerekeim kicsik voltak, a játéktraktor kerekének recés gumijával is, vagy a feleségem tésztaszaggatójával... Egyszerűen nem tudom elviselni a sima felületeket. – Mitől függ az, hogy sikerül-e egy szobor? – Sok mindentől, a körülményektől is nyilván, de leginkább attól, hogy milyen lelkiállapotban van az ember, sikerül-e helyzetbe hoznia önmagát, ha valamit unottan csinál, azt a nézők azonnal meg fogják érezni...
Bogdán László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A lámpás-ember (Csutak Vilmos-évforduló)
Készül a szobor Petrovits István műtermében. Középen a háttérben Bocskay Vince szobrász, a zsűriző bizottság elnöke
Csutak Vilmos alakja kiesett közösségünk, Sepsiszentgyörgy történelmi tudatából. A nagy többség – talán a Mikó Kollégiumban végzetteken kívül – vagy semmit nem tud róla, vagy csak hallotta a nevét.
Ez a felismerés késztette Keresztes Lászlót, a Mikó Kollégium nyugalmazott aligazgatóját, a Székely Mikó Kollégium Alapítvány kuratóriumának titkárát és Incze Sándor nyugalmazott esperest, az alapítvány elnökét, hogy a Székely Nemzeti Múzeum Alapítványával közösen kezdeményezze Csutak Vilmos egész alakos szobrának felállítását az egyre szépülő városközpontban, az iskola épületének közelében. Az alapítvány ebbéli szándéka szerencsésen illeszkedik a polgármesteri hivatal minden fontosabb magyar kulturális intézmény elé tervezett szoborállítási programjába, ugyanis Antal Árpád András polgármester elképzelése az, hogy a szobrokat a kapcsolódó intézmény közelébe állítanák, s ezek mintegy őrködnének ezen intézmények szellemisége, szellemi öröksége fölött. (A képtár bejáratához állított Gyárfás Jenő már példázza a fenti elképzelést.)
Pedig "Csutak Vilmos nagy fejezetet írt... a Székely Mikó Kollégium és a Székely Nemzeti Múzeum történetébe. Bár mindkét intézményt elődeitől örökölte, azokat megtartva, továbbfejlesztve hagyományozta az utána következő nemzedékekre. Mindkét intézmény magán viseli... egykori nagy hírű rektor-igazgatójának, illetve igazgató-őrének markáns kézjegyét. S bár ideje nagy részét a nevelői és igazgatói teendők vették igénybe, a történetírásban is maradandót alkotott" – olvashatjuk a Kriterion Kiadó 1993-ban megjelentetett, Csutak Vilmosnak emléket állító Közösség és művelődés című kötetének Egyed Ákos akadémikus által írt előszavában. Az egyre apadó emlékezet frissítésére elevenítsük fel Csutak Vilmos alakját, életpályáját, szerteágazó tevékenységét.
Zágon szülöttjét tanítójának biztatására az elemi osztályok elvégzése után a Székely Mikó Kollégiumba íratják. Az érettségin történelemből és latinból adott kitűnő feleletei arra késztetik az elnöklő Szádeczky Kardoss Lajost, a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem tanárát, hogy rábeszélje a jogásznak készülő diákot elképzeléseinek megváltoztatására. Így történt, hogy 1898 őszén már a kolozsvári egyetem bölcsészkarán találjuk. Történelem-latin szakos oklevéllel a kezében 1903-tól alma materében vállal tanári állást. 1916-ban kinevezik az intézmény igazgatójává, melyet húsz éven át, 1936-ban bekövetkezett haláláig odaadással, szakértelemmel és bölcsességgel irányít. Ez az időszak egybeesett az első világháború román betörést hozó heteivel, nélkülözésekben és kilátástalanságban őrlődő utolsó hónapjaival, az 1918-as impériumváltozás elkeseredettségével, a kisebbségi oktatásra ránehezedő Anghelescu-féle oktatási törvény nemzetiségpusztító paragrafusainak alkalmazásával. Ilyen körülmények között Csutak Vilmosra hárult, hogy a hajlék nélkül maradt elemi, valamint polgári fiú- és leányiskolák tanulói előtt megnyissa a Mikó Kollégium kapuját, vállalva a túlzsúfoltság okozta nehézségeket és a felekezeti alapon való újjászervezés kivitelezését. Kezdeményezésére 1926–27-ben Kós Károly tervei alapján közadakozásból felépítették a Székely Mikó Leánygimnáziumot (ma Kós Károly Iskolaközpont), majd 1935-ben az internátust. Kós Károly az építkezésről értekezve arra a kérdésre, hogy Csutak honnan vette a szükséges pénzt, így válaszolt: "Előteremtette. A semmiből. A háromszéki székelyektől szedte össze krajcáronként. Három és fél milliót." Csutak Vilmos pedagógusi munkássága mellett a helytörténeti értékek kutatójaként vált ismertté. Kedvelt kutatási területe a kuruc kor helyi vonatkozásainak feltárása, amelyek a Háromszék felkelése a Rákóczi-szabadságharc idején, Az utolsó gyulafehérvári országgyűlés, Bujdosó kurucok Moldovában és Havasalföldön 1707–1711-ben című tanulmányok megírásához vezettek. Élete harminc éven át egybefonódik a Székely Nemzeti Múzeuméval, melynek őrévé 1908-ban nevezik ki. 1911–12-ben jelen van a múzeum új hajlékának építésénél, s berendezését tudós kollégájával, dr. László Ferenccel kezdi meg. A világháború alatt az épületet katonai kórháznak foglalták le. Az 1916. évi román betörés nem okozott kárt a gyűjteményben, hála Csutak kitűnő diplomáciai érzékének és Alexandru Tzigara Samurcaş európai gondolkodású tudós közbelépésének (a háború és a politikai változások miatt a teljes bebútorozásra csak az 1921–22. évi gyűjtés után kerülhetett sor). László 1925-ben bekövetkezett halála után az intézmény minden gondja-baja az ő vállára nehezedett. Csutaknak köszönhetően maradt az intézmény "az erdélyi magyarság egyetlen igazán élő, sőt, határozottan fejlődő kulturális intézménye... egyetlen realitása nemcsak a székely, de az egész romániai magyar kultúrának." (Sas Péter) A pénzhiány mérséklésére tett intézkedéseiről Kós Károly említett írásából idézünk ismét: "a két múzeumőri lakásba két kollégiumi tanárt költöztetett (egyik ő maga); a tanári lakbért a múzeum kapja, a múzeumkertben teniszpályát építtetett, és azt bérbe adta, a múzeumőri fizetést megtakarítja: nem ád fizetést saját magának, a múzeum szolgáját, illetve kapusát nem pénzzel fizeti, de a szuterénban lakást és műhelyt ad neki, megengedi, hogy önkéntes adományokat adjon bárki a múzeum számára." Múzeumi és tudományos munkásságának fő műve s egyben betetőzője az általa szerkesztett és 1929-ben megjelent Emlékkönyv a Székely Nemzeti Múzeum ötvenéves jubileumára, melyben olyan ismert kutatók, a művelődés jelentős személyiségei közöltek írásokat, tanulmányokat, mint Kodály Zoltán, dr. Roska Márton, Keöpeczi Sebestyén József, Huszka József, Lyka Károly, dr. Szádetzky Kardoss Lajos, Al. Tzigara Samurcaş vagy Childe V. Gordon, akik abban az időben valamilyen vonatkozásban a Székelyfölddel és annak népeivel foglalkoztak. A múzeum építési munkálatainak történetét 1933-ban Kós Károly és a Székely Nemzeti Múzeum címmel megjelent tanulmányában tette közzé. Sokirányú munkálkodása közepette sem feledkezett meg egyházáról. Mint az Erdélyi Református Egyházkerület Igazgatótanácsának tagja hosszú éveken át eredményes egyházépítő tevékenységet fejtett ki. Az erőltetett munkaütem, az állandó feszültségben élés azonban végül is felőrölte szervezetét, és 1936. május 14-én agyvérzés következtében váratlanul elhunyt. Sepsiszentgyörgy városa sem azelőtt, sem azután nem látott akkora, végtisztességre összegyűlt tömeget, mint 1936. május 16-i búcsúztatásán. A szemerjai református temetőben alussza örök álmát. A legtöbb erdélyi folyóirat és újság megemlékezett a szomorú eseményről. Már 1936 májusában Csutak Vilmos Emlékbizottság alakult öröksége ápolására. "Csutak Vilmos lámpás-ember volt, aki akkor vállalta a Székely Nemzeti Múzeum vezetését, amikor a legnehezebb volt. Amikor mások kitelepültek Erdélyből, ő itthon maradt, azokkal együtt, akik éppen hazatértek, akár Benedek Elek, vagy Kós Károly. Nemcsak Csutak Vilmos, hanem szülőfaluja, Zágon is példája annak, hogy következetességgel és kitartó munkával jelentős eredményeket lehet felmutatni" – jellemezte Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke szülőfalujában 2010-ben leleplezett mellszobrának avatóünnepségén. A Mikó Kollégium déli szárnya mellett felállítandó egész alakos szobra Petrovits István munkája.
A szobor avatása november 19-én lesz.
József Álmos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Frigyre lépni a szülőfölddel – Székelyföld 1000 pillanata
A Székely Nemzeti Múzeum, Székelyföld páratlanértékű történelmi, régészeti, néprajzi, természettudományi, képzőművészeti gyűjteményeinek létét, folyamatos gazdagodását az alapításától erre felé az önálló tudományos kutató és feltáró munka mellett az adományozóknak köszönheti. A múzeumalapítás szemöldökfájára is Csereyné Zathureczky Emília nagy értékű adományát vésték fel eleink. És hogy a múzeum képi világa felé nyissunk Csíkzsögödi Nagy Imre festőművész, amint e sorok írójának annak idején mondta, „a vérét” adományozta a Székely Nemzeti Múzeumnak, félszáznál is több festményt, grafikát, tusrajzot, amelyeken édesanyánkat, feleségünket, testvérhúgunkat, nagyanyánkat, a nagybetűs Nőt, az emberi nem folytonosságát, a jövőt kihordó asszonyt festette, és rajzolta meg. Nagy Imre példáját Bene József, Kós András és mások követték. A múzeum sajátos képi világának megteremtését tette lehetővé Gyárfás Jenő munkáinak begyűjtése és kiállítása is.
A Magyar Örökség-díjas Váradi Péter Pál 1008 nagyformátumú, 77 tablót betöltő fotógyűjteménye a Székely Nemzeti Múzeum létét megalapozó adományok sorába illeszkedik. A Veszprémben élő, erdélyi származású fotóművész a sepsiszentgyörgyi állandó kiállítás anyagának összehozásával megteremtette Székelyföld monumentális Nyitott Képeskönyvét, amely Erdély történelmi tájegységének eddigi legteljesebb és legszínesebb képi bemutatása. 
Aki e Nyitott Képeskönyv lapjainak labirintusait a székely anyaszéktől, Udvarhelyszékből kiindulva székenként végigjárja, egy sajátos, öntörvényű világra csodálkozhat rá. Váradi Péter Pál a Székelyföld egészét varázsolja elénk, és ennek képi világán túl a székelység történetébe, őskorába és hőskorába kalauzolja a látogatót, miközben katartikus művészi élményt is nyújt. 
A fotóművész ezzel a kiállítással virtuálisan megteremti Székelyföld képi autonómiáját, amelynek jogi létrehozását e tájegység értékeitől idegen személyek és csoportosulások éppen napjainkban akadályozzák. Az, amit Székelyföld 1000 pillanata című kiállításon láthatunk az adományozó tizenkét évi Erdély-járásnak az eredménye, több tízezer fénykép „színe virágából” összeválogatott alkotás, olyan nyitott album, amelynek lapjai és oldalai Székelyföld testét-lelkét egyszerre képesek felmutatni. Az itt és most, mostantól az állandó kiállításon látható anyag tartalmazza annak az eddig kiadott, egyenként 260 – 360 színes fotóval illusztrált honismereti albumnak a javarészét is, amely Székelyfölddel és népével való azonosulás hiteles fotóművészeti lenyomata.
De nem csupán ennyi! Székelyföld Nyitott Képeskönyve más művészetek és tudományok: a történelem, a régészet, a néprajz, a természettudományok, a képzőművészet és az emberi lélek mélységei és magassága felé is nyit. Az Erdély egészének bemutatását megcélzó honismereti albumok megalkotásában Váradi Péter Pál felesége és alkotó társa a székelyföldi származású Lőwey Lilla, a fotóművész magyartanár, aki a képanyaghoz olyan irodalmi, költészeti, prózai, történelmi válogatást társított, amely a képek értelmezésében is eligazít, de ezen túl, a lélek rejtelmei felé kalauzol.
És hogy „házon belül”, azaz családon belül maradjunk, Soós Andrea előadóművész, Lőwey Lilla lánya versmondással, az előadó művészet eszközeivel hozta lelki közelségbe az állandó kiállítás képeit. A Székelyföld 1000 pillanata kiállítás egyben műszaki premier is. Váradi Péter Pál nagy ívű gesztusa mellé társul Asztalos László udvarhelyszéki ipari fizikus „adománya”, aki az elektronikus vezérlésű képeskönyv-lapozással lehetővé teszi, hogy az album egyetlen gombnyomással kinyitható és becsukható, s ezzel a Székely Nemzeti Múzeum Tolerancia termének sokfunkciós kihasználása továbbra is biztosított és alkalmas lesz a hagyományos rendezvények, konferenciák, előadóestek, könyvbemutatók szervezésére.
Váradi Péter Pál és Lőwey Lilla munkássága Székelyföld bemutatásnak hagyományaihoz kapcsolódik, ezeknek a folytatása s egyben továbbvivője is. Munkásságuk az Orbán Balázs Székelyföld leírásához mérhető – honismereti albumaikban sűrűn hivatkoznak erre a forrásra -, újabb kori terepbejárásaikkal, a művészi fotózással és a bőséges irodalmi anyag albumokba válogatásával a művészi élmény mellé az oktatás és képzés lehetőségét és kínálják. Meglévő, és – főleg – nem létező, román nyelvből magyarra fordított tankönyveinket nem helyettesítik, hanem felülírják, s abban az esetben, ha a tanítók, tanárok és a szülők Székelyföld Nyitott Képeskönyvére felfigyelnek. Hiánypótlónak bizonyul ez a képes honismereti album azok számára is, akik Erdély évszázadok óta Székelyföldnek, Terra Siculorumnak nevezett földrajzi, lelki és szellemi tájegységével most vagy ezután ismerkednek. 
Az ismeretek hiányának oka lehet a mai nemzedék fiatalsága, de az előző időkben felnőtt generációkat sem kényeztették el, sem a magyarországi, sem a Romániában kiadott tankönyvek, s forráshiány következtében a szülők sem mindig egyengették fiaikat, lányaikat Transsylvania, s ezen belül Székelyország megismerésének szellemi portyáira.
És Magyarországon nem első ízben regnál olyan kormányzat, amely Erdélyt magyar nemzetmegtartó értékeivel együtt ellöki magától, a kettős állampolgárság megtagadásától az erdélyiek autonómiatörekvéseinek szomszédsági és nemzetközi képviselete helyett ezek ellen agitálva ágál. 
A Székelyföld 1000 pillanatának megtekintése a fotókhoz társított versidézetekkel is meditációra késztet. Politikai aktualitása mellett elvi, metaforikus üzenete is van annak a kiállított fotónak, amelyen egy egész nyáj széles, jégodoros és hófoltos hegyi vízen átívelő gyalogos lengőhídon fegyelmezetten egyes sorba szerveződve halad át a túlsó partra. A juhász szokatlan módon nem a nyáj élén halad, nem vezet, hanem ezután kullogva tapogatózik át a hídon. 
Láthatunk egy faluvégi krisztus-keresztet is, amelynek letörött a fél ága. A megfeszített Krisztus fél karja a vallás- és egyházakat rongáló törekvéseket képileg idézve mementóként lendül a magasba.
A sepsiszentgyörgyi állandó kiállítás meglepetéssel szolgálhat majd Székelyföld új „arcteremtői” számára is, akik a hagyományos, romantikusnak és avíttnak vélt Székelyföld-arculat helyett egy „modern” Székelyföld-kép megteremtésére pályáznak. 
A szándék két forrásból is ismerős. A Kárpátok hírhedt Géniusza is az avítt, a régi lerombolására törekedett. Sikerrel. Vannak aztán, akik az ősi magyar szimbólumok, a csörgősipkának nevezett Szent Korona, a nemzeti színek, a magyar címer heraldikai elemei ellen emeltek-emelnek még ma is szót. Legújabban a turulmadár-kórral keltenek pánikot, és ezzel riogatják a szimbólum-madarak röptéből a nemzetvédelem szükségességére figyelőket.
Váradi Péter Pál fotóin a székelyföldi turulmadaras emlékművek egész során őrködnek a bronzmadarak. Váradi Péter Pál Székelyföld újabb kori felfedezésének jó szemű és avatott mestere. Olyan ember, aki képes egyetlen felvétel megejtéséért ezer kilométerre kocsikázni, ugyanannak a jelenségnek az évszakonkénti és napszakonkénti változásait is nyomon követni. Ha pedig történelmi, régészeti bizonytalanságot vesz észre, akkor az igazi felfedezők izgalmával kutatómunkába kezdenek, hogy a történelmi hűségre és igazságra fényt derítsenek. Kiváló példa erre a Bodzamező fölötti Tatárhavas várromjainak és az 1848-as védősáncoknak a földrajzi behatárolása, vagy Székelyföld történelmi határainak kifürkészése és képi megjelenítése.
A Hargita hegység egyik hónaljában, a Bucsin tető felé kanyargó úton van egy, ezen a kiállításon is látható havas paplanba takarózó házikó, Váradi Péter Pál és Lőwey Lilla, családjának, a gyerekeknek és az unokáknak a székelyföldi ihletésű otthona. A sepsiszentgyörgyi állandó kiállítással a Székely Nemzeti Múzeumban is otthont teremtettek Székelyföld, Erdély, a Kárpát-medence és a nagyvilág minden rendű, nemű, és nyelvű lakosa számára.
Akik tudni akarják, hogy kik vagyunk, mik vagyunk, honnan jöttünk és merre tartunk, tekintsék meg a nyitott képeskönyvet, lapozzanak bele a Váradi Péter Pál és Lőwei Lilla honismereti albumaiba, és ezekben olyan honra lelnek, amelynek természeti és emberi értékeit kötelességünk megtartani, együtt tartani, lakhatóságát testi és lelki mivoltában is megőrizni, önállóságát, és a maga megejtően szép másságát védelmezni.
Sylvester Lajos 
Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései /Charta Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2008/ című könyvéből
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tovább nyit a közönség felé (Székely Nemzeti Múzeum)
A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum idei megvalósításairól és jövő esztendei terveiről kérdeztük Vargha Mihály igazgatót.
– Mit tart az idei legnagyobb megvalósításnak?
– Infrastruktúrafejlesztés szempontjából legfontosabb a múzeum déli szárnyának teljes felújítása, a tetőszerkezet és födém rendbetétele, mert szú és gomba támadta meg. Szakemberek jelezték, hogy ezzel nem szabad várni. A szerkezet már rendben, a többi folyamatban. Fontos, hogy rendeztük a portánk elejét, felújítottuk a kerítést, egyes kerítéslábakat teljesen újjáépítettünk. Restauráltuk a nálunk levő öt székely kaput.
– Rendezvények szempontjából mit emelne ki?
– Elsősorban az Apor-kódex köré épített Haza a mélyben magyar kultúrtörténeti kiállítást emelem ki (kurátor Boér Hunor), melynek hozadéka, hogy felújítottuk a múzeum szentélyét, magyar állami segítséggel restauráltuk a zabolai szárnyas oltárt. Az Országos Széchényi Könyvtár partnerségével létrejött tárlatot augusztusban bemutattuk Kolozsváron a Marianumban, a hungarológiai kongresszuson. Nagy sikert aratott A fekete leves, a kávé, a kávéfőzés, kávéivás történetét bemutató kiállítás, a budapesti Vendéglátó-ipari Múzeum tárlata, amely két és fél hónapot volt itt. Nem azért fontos csak, mert a kávé történetébe nyerhettünk betekintést, hanem azért is, mert működtettünk egy kávéházat a múzeumkertben. Három hónapig kávézhattak a látogatók, hetente egyszer dzsesszkoncert, filmvetítés, divatbemutató volt, tehát sikerült életet vinni a múzeum udvarába. Rendhagyó tárlatunk volt A sár mesterei – téglavető cigányok című néprajzi kiállításunk (kurátor Kinda István), amely egy avantgárd szemléletű tárlat. A főépületben most is látogatható még a Kiss Manyi-kiállítás. A Gyárfás Jenő Képtárban kiemelem egy nemzetközi szimpózium zárókiállítását, a Spirált, amelyen finn és svéd képzőművészek alkotásait állítottuk ki, a csíkszeredai Márton Árpád életmű-kiállítását. Őneki még soha nem volt itt tárlata, ezáltal rehabilitáltuk – ha lehet így fogalmazni. A Magma Kortárs Művészeti Galéria rendezvényei közül kiemelem Bukta Imre Munkácsy-díjas művész, illetve Dan Perjovschi tárlatát. – Kiadványaik?
– Megjelent a múzeum gyűjteményeit bemutató könyvecskénk. Végre szép, színes melléklettel bőven ellátott könyvünk is van, amely átfogó képet nyújt belső és külső egységeinkről, gyűjteményeinkről. Késsé megkésve, hamarosan megjelenik évkönyvünk, az Acta Siculica is. – Egyéb tevékenységek?
– Megmentettünk egy 1833-as székely kaput a pusztulástól, Futásfalváról hoztuk be, adományként kaptunk egy nagyon megrongált Gyárfás Jenő-festményt, melyet restauráltunk. Fontos, hogy múzeumpedagógiai foglalkozás is indult a képtárban és Csernátonban, Kézdivásárhelyen már régen működik. A kávékiállítás idején esti tárlatvezetéseket tartottunk, melyek sikeresek voltak. Sokan jelezték, hogy este nyolckor igazán találó az időpont. Igyekszünk, hogy hozzáférhetővé tegyük programjainkat, próbálunk mi is alkalmazkodni közönségünkhöz. A Szent György-napok rendezvényeibe idén szervesen bekapcsoltuk a múzeumkertet. Jó hangulat volt, közel háromezer ember látogatott el a kézművesvásárra, a borsátorba. Célunk a nyitás. A szomszédos telek megvásárlása nagy fegyvertény. Fontos a múzeum bővítése, gond a raktározás. Bővíteni kell a kínálatot, nem lehet megállni, a múzeum is bővülni akar. Érezzük, hogy az emberek szeretik a múzeumot, megnőtt az adományozók száma, régi képeket, festményeket, porcelánedényt kaptunk. Válság ide vagy oda, 55 000-en látogatták meg múzeumunkat, ami enyhe növekedést jelent tavalyhoz képest. – Mit terveznek a jövő évre?
– Jövőre százéves lesz a Kós Károly tervezte főépület. Ezt meg akarjuk ünnepelni. Gróf Bánffy Miklós-emlékkiállítást szeretnénk rendezni. Elkészíttetjük a Bánffy által tervezett, Csaba királyfit ábrázoló vitráliumot. Ki szeretnénk adni egy könyvet Kós Károly sepsiszentgyörgyi és székelyföldi épületeiről. A gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeummal közösen székely szőttesekből rendezünk tárlatot, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeummal az Üzenet a múltból – székelyföldi pecsétek és címerek című tárlatot mutatjuk be, a szentendrei skanzen elhozza az Erdély virágai című kiállítását. Halad a képtár korszerűsítése, jövőben be szeretnénk fejezni. El szeretnénk érni a múzeum akkreditációját is.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erdélyi képzőművészeti közgyűjtemény létesül
Erdélyi, partiumi képzművészek, műkritikusok, kurátorok tárgyaltak szombaton Sepsiszentgyörgyön az erdélyi képzőművészeti közgyűjtemény létrehozásáról. A kezdeményező Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója elmondta, a közel ötórás vita és beszélgetés következtetéseként a résztvevők pozitívan álltak hozzá a csúcsintézmény létrehozásának kérdéséhez.
„Az álmodozás időszakán túl kell lépni, hiszen minden városban van múzeum sok részleggel és gyűjteménnyel, de nincs egy olyan intézmény, amely gyűjti, feldolgozza és népszerűsíti az erdélyi képzőművészeti értékeket” – szögezte le Vargha Mihály. A találkozón megegyeztek, hogy létrehoznak egy szakmai grémiumot, amely kidolgozza az intézmény megalakításának stratégiáját, azonosítja a prioritásokat. Vargha emlékeztetett, a kommunizmus ideje alatt a hagyatékokat nem gyűjtötte senki, 10-20 évnyi képzőművészeti anyag hiányzik.
Az új közgyűjtemény alapja a sepsiszentgyörgyi Gyárfás Jenő Képtár gyűjteménye lehet, megfelelő kiállítótér hiányában rengeteg érték van raktáron, felvásárolnák a hagyatékokat, és meggyőződésük, hogy az új intézmény létrehozása megsokszorozná az adakozókedvet is. A sepsiszentgyörgyi képtár idén már kapott adományt, Pallos Jutta képzőművész húsz festményét, a közgyűjtemény megalakításának ötletére pedig már több erdélyi művész ajánlott fel műveiből.
Tamás Sándor, a háromszéki önkormányzat elnöke kifejtette, céljuk hálózatba kapcsolni az erdélyi galériákat, a kialakult gyűjteményt körbehordoznák. Erdélyben Sepsiszentgyörgyön és Csíkszeredában van önkormányzati, adminisztratív háttér egy ilyen csúcsintézmény létrehozására, Háromszéken van erre akarat, nagyobb városoknak hiába van képzőművészeti múltjuk, ha nincs önkormányzati háttér és akarat egy ilyen közgyűjtemény kialakítására.
A közel félhektárnyi területet megvásárolták, az idei költségvetésben különítettek el pénzt a látványterv elkészítésére, a szakmának kell megfogalmaznia igényeit. Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester elmondta, ha meg tudnák vásárolni a csődbe ment cigarettagytár impozáns műemlék épületét, az is megfelelő lenne erre a célra, ugyanakkor szeretnék, ha a Sapientia egyetem kihelyezett képzőművészeti tagozatot hozna létre a városban.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

A szélrózsa magyarjai
Eredetileg, ha jól számolom, Gazda Józsefnek legutóbbi könyvén* kívül húsz kötete jelent meg eddig. Írt művészmonográfiákat Gyárfás Jenőről, Nagy Imréről, Nagy Albertről, Gazdáné Olosz Elláról, valamint művészeti útirajzokat és magyar irodalom tankönyvet is. De legszámosabb könyve – tizenkettő, illetve a mostanival tizenhárom – az úgynevezett oral history (vagy magyarosabban: emlékező történelem) műfajába sorolható.
Azt hiszem, Gazda Józsefet minden további nélkül nevezhetjük az emlékező történelem nagy öregjének. Ezek a népi és nemzetsors szociográfiák jobban hozzájárulnak a székely nemzettudat ébrentartásához, mint akárhány terjengős tanulmány e témában. Igen kemény, évekig tartó gyűjtőmunka, azután feldolgozás, rendszerezés előzi meg a könyvek megjelenését. Számomra emlékezetes már a legelső ilyen könyve is, az Így tudom, így mondom című, amelyet még középiskolásként olvastam 1980-ban, amikor a Kriterionnál megjelent. S ha már emlékező történelemről esik szó, ne hagyjam ki azt se, hogy Gazda József a Székelyföld havi kulturális folyóirat egyik legrégibb, legtermékenyebb, leglelkiismeretesebb és legmegbízhatóbb szerzője is. Az általa összeállított, A Székelyföld történetéből című sorozat már évek óta töretlen népszerűségnek örvend a folyóirat olvasói körében.
De nemcsak ír, hanem szervez is Gazda József, ő a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület vezetője. Az egyesület sokat tesz a magyarságkutatásért, az ebben a témában kiadott szaktanulmányokat tartalmazó évkönyvek, meg a találkozók nyelvészekkel, történészekkel a bizonyság erre. Azt se feledjük, hogy Gazda József a Székely Nemzeti Tanács Állandó Bizottságának egyik alelnöke. Amely nem pártként, hanem civil szervezetként talán a leghangsúlyosabban vállalta fel a székely autonómia ügyét. És akkor még nem is szóltam a világutazói státusáról, azt hiszem, az Antarktiszon kívül már minden kontinensen megfordult. Nem unatkozó turistaként, mindenhol az ott élő magyarok sors­problémái foglalkoztatták. Mondhatni, jó pásztorként a szélrózsa minden irányába szétszóródott magyarok sorsait gyűjtötte össze könyvekbe, ha már az elcsatangoltakat nem tudta hazaterelni. Röviden ennyit a hetvenhatodik évében is fáradhatatlan Gazda Józsefről, elnézést, ha valamit kifelejtettem volna.
Legújabban megjelent könyvének témája épp a nagyvilágban szétszóródva élő magyarság. A harmadik ág enciklopédikus igénnyel megírt és összeállított mű. A két kötetben közel 1200 oldalon a Kárpát-medencén kívüli magyarság élete elevenedik meg ezernél is több, sokszor kalandregénybe illő egyéni sors révén. Ők a "harmadik ág". Merthogy a sok mosásban összement anyaországban találhatóak volnának az első, a körülöttük, de még a Kárpát-medencén belül élő magyarok pedig a második ág. Jó vastag ez a harmadik ág is, sokfelé ágazván maga is, ahány országban magyarok élnek, annyifelé.
Mindenképpen találóbb egy fa szétváló ágaihoz hasonlítani a világ minden táján élő magyarságot, mint egy háromlábú székhez, amint azt egy ismert magyarországi politikus tette. Talán Illyés Gyula híres "ötágú síp" metaforáját akarta lepipálni, elég bénán. Mert igaz ugyan, hogy a háromlábú suszterszék áll a legbiztosabban a földön, akkor sem billeg, ha netán valami vacak bekerül a lába alá, de hogy a világ magyarságának léte épp attól lenne hangsúlyosan stabil, mert háromfelé (?!) szakadtan éli napjait, ehhez több kell, mint költői fantázia, ide már politikusi képzavar szükségeltetik. Hadd idézzem Buda Ferenc szarkasztikus hangvételű, Dal a háromlábú székről című versének egy részletét, melyet éppen ennek a kevéssé ihletett politikusi hasonlatnak az apropóján írt: "Nyolc a póknak hat a légynek / négy lába nőtt a tehénnek / három meg a hunnus népnek." (A teljes vers olvasható a Székelyföld 2011. novemberi számában.)
"Olyan helyre nem lehet menni, ahol magyar ne lenne" – mondja egy adatközlő a könyvben, majd hozzáteszi: "mindenki magyar, csak van, aki tagadja". Túlzás ide vagy oda, Gazda József könyve is bizonyítja, miszerint a világ legeldugottab zugaiban élő legkülönfélébb emberekről is kiderülhet, hogy magyarok, a salvadori zsidó rabbitól a haiti néger kocsmárosig (nem vicc: I. kötet, 19. oldal). Egy kaliforniában élő úr meg azt állítja: "Ott (Los Angelesben) annyi magyar volt, hogy még a taxisofőr is mit mondott? Azt, hogy magyaroktól március 15-én pénzt nem fogad el."
Mivel kapcsolódik ide, hadd említsem meg Szőcs Géza történetét, aki mesélte, hogy a nyolcvanas évek végén, amikor Genfben volt újságíró, valaki felhívta őt telefonon (neve szerepelt a telefonkönyvben), és magyarul megkérdezte tőle, beszéli-e Svájc államnyelvei közül valamelyiket. Miután Gézától igenlő választ kapott, alkalmi állást ajánlott neki: tolmácsolni kéne egy általa képviselt japán és valamelyik svájci cég között. Az illető egy nemzetközi kereskedelemmel foglalkozó japán cégnél dolgozott, a magyaron kívül csak angolul beszélt, ezen a nyelven értekezett az őt alkalmazó japánokkal, mégis univerzális tolmácsként alkalmazták, mivel az volt a módszere, hogy bármelyik országban jártak, elővette az ottani telefonkönyveket, és fellapozta a magyar sz betűnél. Ilyen betűvel állítólag csak magyar nevek kezdődnek, és amelyik magyarnak a neve már szerepel a telefonkönyvben, az feltételezhetően elég régóta él abban az országban, hogy ismerje az ottani nyelvet, és közvetíteni tudjon a magyar tolmács meg az őslakosok között. Így a japán cégnek a magyar úr személyében univerzális tolmácsa került, mert mint az illető állította, olyan még nem történt, hogy valamelyik országban ne talált volna ott élő magyart.
Magyarok tehát mindenfelé élnek. Hogy milyen sorsproblémáik vannak, milyen nehézségekkel kellett és kell megküzdeniük, arról e két kötet nyújt igen széles és változatos képet. Nagyon sok fárasztó utazás és rengeteg gyűjtőmunka áll a megírásuk mögött. Szinte lehetetlen feladatra vállalkozott Gazda József A harmadik ágban, de sikerrel teljesítette: öt kontinens ötven országában élő, különböző időpontokban emigrált, disszidált, kitelepült vagy huzamosabb ideje vendégmunkásként ott dolgozó magyar vall az életéről, kitelepülési és beilleszkedési nehézségeiről, a kényszerből vagy önként elhagyott szülőföldhöz fűződő viszonyáról. És nem utolsósorban magyar anyanyelvéről, melynek csodálatos voltára sokan csak az idegen nyelvi környezetben eszméltek rá.
A régóta folyamatosan tartó kivándorlást időnként nagy menekülthullámok tagolták. A Rákóczi, az 1848–49-es és az 1956-os szabadságharc vagy az első és második világháború nemcsak a harcokban elesettek számával, de az események után tömegesen kitelepülők által is apasztotta a Kárpát-medencei magyarság létszámát. És nem akárkik hagyták el ilyenkor az otthonukat: mindig inkább a tenni vágyók, sorsukon jobbítani akarók mentek el. Hogy a külországokban többnyire igen megbecsült a magyar munkavállaló, annak az is a magyarázata, amit a Venezuelában élő Dózsa Zsiga mond: "Mert Magyarországról a középosztály jött ki elsősorban, nem a munkásosztály. Ez volt a magyar emigráció. S a magyar emigrációnak borzasztó előnye volt, hogy azok jöttek ki, akik tanultak, azok, akiknek fejük volt. Ők hagyták el az országot."
Csakhogy a magyar emigráció előnye az otthoni magyarság hátránya. A külhonban élő magyarok gyakran tömörülnek szervezetekbe, egyesületekbe, klubokba, első, második és harmadik generációs magyarok működtetnek Magyar Házakat. Rendezvényeket szerveznek, könyveket adnak ki, értékes embereket hívnak meg az óhazából előadást tartani, akad, ahol ez már régi hagyományra tekint vissza. És az a furcsa helyzet áll elő, hogy a könyv adatközlői gyakran aggódnak amiatt, mi lesz ezekkel az egyesületekkel, közösségi házakkal, mert ha nem jön hazulról új utánpótlás, ezek lassan megszűnhetnek. Aggódnak az ottani magyarságukért. De hát lehet-e azt kívánni, hogy ezért újabb és újabb magyarok hagyják el a Kárpát-medencét?
Igen sok vágy, kívánság, szándék, reménység rajzolódik ki Gazda József könyvének adatközlőit olvasva. Annak megfelelően, hogy kinek-kinek milyen sors jutott osztályrészül. De végkicsengésül hadd idézzem a szerzőt magát: "Falevél sincs fa nélkül, egyéni sors sincs közös sors nélkül."
Molnár Vilmos
*Gazda József: A harmadik ág, Budapest, 2011, Hét Krajcár Kiadó. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Felajánlások a közgyűjteménynek
Érkeznek az adományok és a felajánlások a tervezett sepsiszentgyörgyi kortárs képzőművészeti közgyűjtemény számára.
Amint arról beszámoltunk, Pallosch Jutta Stuttgartban élő kolozsvári származású festőművész húsz művét adományozta a képtárnak. Azóta Abódi Nagy Béla három Tóth László-alkotást adományozott, Kőnig Frigyes, a budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetem rektora pedig szintén felajánlott egy festményt. Véső Ágoston, a Nagybányai Képzőművészeti és Kulturális Egyesület elnöke gyűjteményükből felajánlott tíz alkotást; Vetró András kolozsvári szobrászművész felajánlotta apja, Vetró Artúr hagyatékát; Kántor Lajos Kolozsvárról a Korunk Stúdió Galéria gyűjteményéből ajánlott fel alkotásokat. Júniusban Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója a szükséges konzultációk lefolytatását követően összeállítja a tervezett kortárs képzőművészeti közgyűjtemény szakmai kuratóriumát, ugyanakkor összehívja az erdélyi magyar képzőművészeti galériák képviselőit a tervezett galériahálózat együttműködési elveinek kidolgozása érdekében. Vargha Mihály az elmúlt napokban a közgyűjteményről és a galériahálózatról Székely Istvánnal, az RMDSZ főtitkárhelyettesével, a Kulturális Autonómiatanács (KAT) elnökével is tárgyalt, aki biztosította, hogy a politikum minden rendelkezésre álló eszközével támogatja a tervek megvalósítását. A tervezett közgyűjtemény alapja a kezdeményezők szerint a sepsiszentgyörgyi Gyárfás Jenő Képtár gyűjteménye lehet, de felvásárolnák a már elhunyt erdélyi képzőművészek hagyatékát is.
Bíró Blanka. Krónika (Kolozsvár)

Ha Csíkszeredában a Kossuth Lajos utcában járunk, a Temesvári út sarkához közeledve egy tömbház falán láthatjuk a város híres szülöttének, a neves társadalomkutató Venczel Józsefnek a domborműves emléktábláját. Az 1993-ban felavatott plakett alkotója nem más, mint a kézdivásárhelyi Vetró András szobrászművész, akinek évtizedek óta szívügye történelmi nagyjaink megmintázása. Vetró András munkásságának egyik fontos szeletét képezi az emlékszobrászat, melyre az 1989 után bekövetkezett társadalmi változások adtak lehetőséget. Kovács Árpád írása.
Vetró András történelmi nagyjai
Vetró András kézdivásárhelyi szobrász munkásságának egyik fontos szeletét képezi az emlékszobrászat, történelmi nagyjainknak a megmintázása, melyre az 1989 után bekövetkezett társadalmi változások adtak lehetőséget. A szabadság iránti vágy, a remény egy új kezdetre elő- ször az 1848–49-es forradalom és szabadságharc szellemiségének, a szabadságharc meghatározó alakjainak tiszteletében fogalmazódott meg, elsősorban azoknak a megrendeléseknek köszönhetően, amelyeket a 90-es évek elejétől Vetró András Beregszásztól kezdve, Lendván, Komáromon át a székelyföldi városokig kapott. Vetró felszabadultan, felkészülten, nagy kedvvel, sőt elszántan látott hozzá a felgyülemlett adósság törlesztéséhez. Gróf Széchenyi István domborműves emléktábláját Beregszászon 1991. október 5-én avatták fel, két évre rá pedig Révkomáromban a városháza előtti téren. Az 1848-as Habsburg-ellenes harcnak Háromszéken is erős történeti hagyományai vannak. Vetró 1993-ban alkotja meg első nagyobb szabású helytörténeti emlékművét Kézdivásárhelyen – Gábor Áron segédjének – Turóczi Mózes öntőmester mellszobrát a róla elnevezett téren, majd ezt követi Kossuth Lajos, Bem József, Petőfi Sándor szobra. A köztéri művek meghatározó hányada regionális érvényességgel bír. Háromszék nagyjainak állít emléket a Tuzson János honvédőrnagyról, Nagy Mózesről, Bod Péterről, Mikes Kelemenről, Kőrösi Csoma Sándorról és Csereyné Zathureczky Emíliáról mintázott szobraival. Vetró a mintázás előtt szorgalmasan kutat, dokumentál, a fennmaradt leírásokból, történetekből, töredékekből kiindulva jut el a sajátos megfogalmazás egyszerre újszerű, ugyanakkor hiteles és expresszív kifejezéséig. Az arcvonásokat élesen, széles mozdulatokkal, de plasztikusan mintázza, a kiemelkedő részeket domborzatszerűen fűzi egybe – írja róla Banner Zoltán. Csereyné Zathureczky Emília domborműves emléktábláját először az imecsfalvi Csereykúria falán helyezték el, majd 2000-ben a Székely Mikó Kollégium falára került Vetró András második domborműve a múzeumalapítóról. A szobrász, Csereyné arcmásának elkészítésekor egyaránt figyelembe vette a fennmaradt fényképeket és a Gyárfás Jenő által megfestett portrét. Néhány esetben azonban nem állt rendelkezésére megfelelő képi dokumentum, ekkor sokkal szabadabban, még inkább egyéniesítve volt képes megalkotni a megrendelt portrét. Jó példa erre a Kovásznai Képtárban lévő Kőrösi Csoma Sándor gipsz dombormű, amelyen elszánt küldetéstudattal, erős elhatározással, aszkétikusan sovány testtel ül Csoma Sándor – Banner Zoltán szavaival „a tibeti cella ridegségében”. A kantai iskolaépítő Nagy Mózesről nem maradt fenn képi ábrázolás, Vetró benne a tenniakaró, közösségét biztató papot mintázta meg – olvashatjuk Sántha Imre Géza tollából, aki téglát vet „eszméiből, hogy falat emelhessen a tudatnak és a léleknek” – írja erről a szoborról Banner Zoltán. Azt gondolnánk, Petőfi Sándor senkivel össze nem téveszthető, emblematikus figura. Vetrót az ő portréjánál éppen az érdekli, hogyan lehet ezt a mindenki által ismert arcot úgy megmintázni, hogy másként, esetleg újszerűen hasson? A köztudatba bevésődött – hagyományossá vált – vonásokat nem másolni akarja, hanem a költőt igyekszik megismerni. Olvasva verseit egyre inkább egy kissé szomorkás, önmarcangoló Petőfi rajzolódik ki előtte.
Nem egy szépfiú. Vetró portrészobrairól Banner Zoltán találóan jegyzi meg, hogy „[...] karakterhűek, a meglévő-megszerezhető forrásokhoz mérten hitelesek, kelletüknél nem klasszicizálóbbak, sőt mintázásukban [...] modern egyszerűsítésre törekszik, ami nem a történelmi, hanem a jelen idő illúziójában részesíti a szemlélőt. Ugyanakkor abban sem tagadja meg önmagát, ahogyan bizonyos részletek (haj, bajusz, szakáll, viseleti elemek stb.) megformálásában ízesen, élvezettel, kedvesen eljátszik az anyagszerűség érzékeltetésével.” Történelmünk nagyjait tehát Vetró András nemcsak monumentális térszobrokkal, hanem a kisplasztika műfajában is szemléletesen képes felsorakoztatni. Egyik utolsó bronz plakettsorozatát az aradi vértanúk tiszteletére készítette, melyet 2009. október 6-án a tizenhárom honvédtiszt kivégzésének 160. évfordulója alkalmával mutattak be a kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeumban. A történelmi személyiségek különböző műfajokban megmintázott portréi mellett Vetró András 1995-ben elkészítette a magyar jakobinusok emléktábláját, amelyet a Sepsiszentgyörgy központjában lévő Beör-palota északi falán helyeztek el. Eredményesen kivette részét az emlékművek elkészítésében is. Dóczy András csíkszeredai szobrásszal a Volt Politikai Foglyok Háromszéki Szervezete, az Erdélyi ’56-os Bajtársi Társaság és Kézdivásárhely önkormányzata felkérésére 2009-ben alkotta meg az 1956-os emlékművet, amelyet a forradalom és szabadságharc felső- háromszéki mártírjai, a meghurcoltak tiszteletére állítottak fel a kézdivásárhelyi Függetlenség úton – írja Sántha Imre Géza. A Magyarországon lévő 1956-os emlékművek között számosat ismerünk, amelyek a hagyományos formanyelvet követik, van amelyen a szabadságot megtestesítő női alak lendületesen vezeti előre híveit, láthatunk elesett hősöket, lyukas zászlókat, kopjafákat, nonfiguratív kompozíciókat, de vannak egészen puritánnak ható, lényegre törő, egyszerű alkotások is, például Szigetszentmiklóson, ahol egy földhalomra helyezett bronz utazóbőrönd szimbolizálja a forradalmat követő megtorlást. Vetró András alkotását szemlélve elsősorban az expresszivitás, az erős kifejezőerő jut eszünkbe, az az érzésünk, hogy ez a szobor nem illeszkedik a már ismert emlékművek formanyelvéhez, de a magas posztamensre helyezett fiatal leány hasított feje láttán érezzük azt a szimbolikus töltetet, ami a forradalom áldozatainak sorsában közös. Életrajzi adatok Vetró András 1948. október 14-én született Temesváron; 1973-ban végzett a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szobrászati szakán. Tanárai: Löwith Egon szobrászművész, Bretter György filozófus, Földes László esztéta és édesapja, Vetró Artúr, akitől tehetségét és szobrászati alapismereteit kapta. A főiskola elvégzése után a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Líceumba kérte kinevezését, ahol azóta mintázást, rajzot és művészettörténetet tanít. 1973-tól a Romániai Képzőművészek Szövetsége sepsiszentgyörgyi fiókjának tagjaként rendszeresen vesz részt minden évben a megyei tárlaton. 1974-ben vette feleségül Vetró Bodoni Zsuzsa grafikus- és festőművészt. Kisebbik fia, Vetró Bodoni Barnabás kortárs művészettel foglalkozik Sepsiszentgyörgyön, nagyobbik fia, Vetró Bodoni Sebestyén András Brassóban rajzot és művészettörténetet tanít. Pedagógiai és alkotói munkássága mellett szerepet vállalt Kézdivásárhely és Felső-Háromszék közéletében is: a Nagy Mózes Közművelődési Egyesület elnöke, a Múzeumbarátok Egyesületének alelnöke, a 15. (Második) Székely Határőr Gyalogezred századosa. Tagja az 1994-ben újraalakult Barabás Miklós Céhnek, valamint a Romániai Magyar Rajzpedagógusok Egyesületének. Több ízben volt egyéni kiállítása Kézdivásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Brassóban, Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen, Kolozsváron. Emellett Kovásznán, Bukarestben, Magyarországon, valamint Franciaországban és Svájcban is szerepeltek munkái önálló tárlat keretében. Összesen több mint száz csoportos kiállításon vett részt szobraival itthon és külföldön.
Felhasznált irodalom:
Szücs György: Vargha Mihály. Sepsiszentgyörgy–Csíkszereda, 2010, Székely Nemzeti Múzeum–Pallas-Akadémia Könyvkiadó.
Banner Zoltán: Vetró András. Csíkszereda, 2007, Pallas Akadémia Könyvkiadó.
Sántha Imre Géza: Nagy Mózes. In: http://www.szoborlap. hu/13819_nagy_mozes_kezdivasarhely_vetro_andras_2010. html
Uő: 1956-os emlékmű. In: http://szoborlap.hu/13892_1956_ os_emlekmu_kezdivasarhely_vetro_andras_2009.html
Uő: Venczel József emléktábla. In: http://szoborlap.hu/15938_ venczel_jozsef_emlektabla_csikszereda_vetro_andras_1993.html
Hargita Népe (Csíkszereda)

Értelmesen és cselekvően élni – interjú Gazda Józseffel (1936. április 8-án született Kézdivásárhelyen. A középiskolát a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban végezte, a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet. Előbb Székelykocsárdon, majd a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban, 1964-től a kovásznai gimnáziumban tanított, innen vonult nyugdíjba. Kutatói munkáját nem hagyta abba, sőt még nagyobb intenzitással folytatta, az erdélyi művelődési életben továbbra is jelentős szerepet tölt be. Művészettörténeti és műkritikai írásai jelentek meg. Megírta az első rendszeres magyar irodalmi tankönyvet a líceumi ciklus számára. A régi falu emlékezetét 280, magnószalagra vett vallomással örökítette meg Így tudom, így mondom címmel. 1989 után számos kötete jelent meg, Emlékek Ázsiája c. könyve megtalálható a Magyar Elektronikus Könyvtárban.)
„A politikából, ha vérre megy a játék, nem vonhatjuk ki magunkat. Viszont a zsebre végzett politizálást, ha agyonvernének, sem vállalnám. Ezért nem volt soha olyan ambícióm, hogy a politika küzdőterén játékos legyek. Inkább a börtönt vállaltam volna, mintsem képviselő legyek.”
– Családja számos tagja érdeklődik az irodalom, a művészetek, a néprajz iránt, alkot/alkotott ezeken a területeken. Ön miért választotta a tanári pályát és éppen a magyar irodalom szakot?
– Édesanyánk, aki oldalágon távoli rokonságban állt Benedek Elekkel, szinte jelszóként oltotta belénk, hogy mindent lehet, csak akarni kell. Ő is irodalmi érdeklődésű volt, fiatalkorában írt is, s egész életében fájt neki, hogy lesodródott erről a pályáról. Mi szinte kötelességünknek éreztük az ő félbemaradt vágyait valóra váltani. A néprajz iránti érdeklődést a feleségem, Ella (Olosz Ella textilművész, néprajzkutató) hozta a családba, ő volt hatással a saját testvérére, Olosz Katalinra, aztán a húgomra (Gazda Klára), és a lányunkra (Szőcsné Gazda Enikő).
De én úgy vélem, a néprajz iránti érdeklődés a kisebbségi helyzetünkkel is összefügg, hiszen itt a nemzet, a népi és nem népi kultúra és költészet felmutatása kiközösítettségünkben felértékelődik. Én a tanítványaimnak gyakran mondtam, hogy nincs annál tökéletesebb, fantasztikusabb érték, mint amit a népköltészet örökített ránk, akár Shakespeare és Petőfi alkotásait is felülmúlja. A magyar szakot azért választottam, mert az irodalom, a művészet süldőkoromtól vonzott. Szenvedélyes olvasó voltam, iskoláskoromban inkább olvastam, mint tanultam, a leckéimet elhanyagoltam, mert elvont tőlük a könyv. Ez alakította a lelkületemet, befolyásolt a pályaválasztásban. Salamon Sándor magyartanárom, osztályfőnököm az eszményképem volt: mindig kéregette kölcsön a többi tanártól az órákat, hogy ugyanazt a tananyagot több idő alatt tudja elmondani.
Az ő szenvedélye rám is átragadt, s ha nem is olyan sikeresen, de én is gyakran „sorban álltam” kollégáimnál, hátha kaphatnék egy számukra nélkülözhető „pluszórát”. Visszagondolva a véletlen játéka vagy a Jóisten keze, hogy magyartanár lettem. Édesanyám ugyanis azt szerette volna, ha orvosi pályára lépek, és én őt annyira szerettem, hogy bár nem vonzott az orvosi hivatás, oda jelentkeztem, a kedvéért elvégeztem az egy hónapos előkészítő tanfolyamot.
A felvételi előtt két nappal volt az egészségügyi vizsgálat, és bár nekem néhány évvel azelőtt volt ízületi és szív-mellhártyagyulladásom, az orvos nem vett észre semmi rendellenességet. Az ajtóból visszakérdeztem, nem hallotta a visszamaradt szívzörejemet. Az orvos visszahívott, újra meghallgatott, nem szólt semmit, de másnap kiíratta, hogy nem felvételizhetek, mert nem vagyok egészséges. Repülőgéppel mentem Marosvásárhelyről Kolozsvárra, utolsó percben léptem be a Bolyai Egyetem titkárságára, hogy magyar szakra beiratkozzam. Tehát a fátum is közrejátszott, hogy magyartanár lettem.
– Egyszer azt mondta, olyan csodálatos a pedagóguspálya, hogy mindennap ünneplő ruhában kellene a katedrához állni. Hogy látja, mi a feladata a magyartanárnak a kisebbségben élő magyarság körében?
– Nem a magyartanárnak, hanem minden magyar iskolában tanító tanárnak küldetésként kellene felfognia a hivatását: azt, hogy magyar gyerekeket magyarul tanít. Nem túlzok, ha azt mondom, utálattal gondolok azokra a pályán levő tanárokra, akik nézik az órájukat, s várják, mikor csengetnek ki, és hálátlanok, nem vállalják a küldetést, s csak kenyérkeresetnek tekintve felelőtlenül végzik a munkájukat. Minket, tanárokat a Jóisten azzal bízott meg a kisebbségi sorsban, hogy a nemzetünket megtartsuk és megtartassuk. Ez nemcsak a magyartanárokra, hanem a fizikusokra, a biológusokra is egyaránt vonatkozik. Én kettős küldetést éreztem, hiszen tanítani nem közönséges munka, de ezen belül az irodalom kiemelt szerepet kap, Balassi Bálintot, Arany Jánost, Petőfi Sándort, Adyt és József Attilát tanítani csodálatos feladat.
– Több művészettörténeti monográfiát, művészeti kritikát is írt. A felesége, Olosz Ella textilművész hatására kezdett érdeklődni a művészet iránt?
– Éppen fordítva, a művészet iránti érdeklődésemnek köszönhetem, hogy megismertem a feleségemet. Nem azért érdekelt a művészet, mert a feleségem művész volt, hanem azért „került” a művész feleség, mert én engedélyt kértem a képzőművészeti főiskola tanáraitól, hogy művészettörténeti órákra, műtermekbe járhassak, mert képezni akartam magamat. Így ismertem meg a leendő feleségemet.
Engem már gyerekként is érdekelt a művészet, ebben Gyárfás Jenőnek volt szerepe, akinek gyönyörű festményei vannak Sepsiszentgyörgyön. Utólag tudtam meg, hogy 22 évesen a kor egyik legnagyobb festőjeként indult, megnyerte a Nemzeti Szalon évi kiállításának fődíját, aztán hazajött Sepsiszentgyörgyre, ahol „a dudva, a muhar, a gaz” lehúzta. Ezért éreztem belső kényszert, hogy bemutassam a világnak. Megtudtam, hogy él a fia, kezdtem hozzájárni, ez indított el az úton, hogy írhassak róla, ebbe az irányban is kellett képeznem magam.
– Művelődésszervezőként dolgozott, diákszínjátszó csapatot működtetett, és 24. éve szervezi minden tavasszal a Csoma-napokat. Az iskolán kívüli munkát miért tartotta fontosnak?
– A diákszínjátszás a gyerek sokoldalúságát fejleszti. Én soha senkit nem utasítottam vissza, aki jelentkezett a diákszínjátszó csoportba. Emiatt gyakran előfordult, hogy ugyanazt a szerepet két-három diákra is ki kellett osztanom. A kollegák 80 százaléka hülyének tartott, hogy ennyit foglalkozom órákon kívül is a diákokkal. Fel sem tudták fogni, hogy miért teszem. Az a véleményem, hogy a feladat választ meg minket, és nem mi a feladatot. Így van ez a Kőrösi Csoma Sándor Egyesület vezetésével is.
Én nem vagyok Csoma-kutató, biztos, hogy soha sehol nem szerveztem volna Kőrösi Csoma Sándor Egyesületet, de ha már a sors úgy hozta, hogy Kovásznán élek, 2,5 kilométerre Kőrösi Csoma Sándor szülőfalujától, Csomakőröstől, úgy gondoltam, valakinek ezt a feladatot is el kell végeznie, és ki más tenné, mint aki vállalja. Már kilencven tavaszán megszerveztük a Csoma-napokat, tudnak rólunk, hírünk van. Úgy érzem, ezzel is missziót teljesítünk olyan értelemben, hogy az egyik legnagyobb 20. századi Csoma-kutató, Marcell Péter röviddel halála előtt vallomásként mondta el, hogy nem szentelte volna az élete két évtizedét a Csoma-kutatásnak, ha nem lettek volna a Csoma-napok. Számára a Csoma-napok volt a biztos pont, az, hogy amit elhozott vagy elküldött nekünk, szerepelt konferenciáinkon, meg is jelentettük.
Ezért is fájó, hogy sorrendben immár 18. könyvünket tavaly „ellenszélben” kellett kiadnunk, nem kaptuk meg rá a szükséges támogatásokat, s az egyesület vezetőjeként kénytelen voltam a magam zsebéből kifizetnem a hiányzó pár ezer lejt, hogy – szinte kötelezővé vált hagyományainkhoz híven – az előző évi Csoma-konferencián elhangzottakat megjelentethessük. Kezdetben, az 1990-es első konferenciánkon három résztvevő volt, aztán öt, majd húsz, az elmúlt három évben pedig esetenként több mint harminc tudós vett részt, például Párizsból, Budapestről, Kanadából, Mongóliából, idén Japánból, Kazahsztánból és Koreából is várunk előadókat. Mindezt óriási munkabefektetéssel, következetességgel lehet elérni. Akkora teher van a vállamon, sokszor úgy érzem, nem tudom tovább csinálni, bár sokan vannak, akik erejük és lehetőségeik szerint segítenek. De az igazság az, hogy ez nem is egy ember munkája.
– Az is hatalmas munka volt, amikor 280, előzetesen magnószalagra rögzített vallomás segítségével örökítette meg a régi falu emlékezetét. Hogy látja, azóta hova fejlődött a székely falu?
– A vallomásos könyvet majdnem nem jelentette meg a Kriterion, mert a szerkesztő olyan szűk látókörű volt, hogy nem akarta elfogadni magát a műfajt. Hogy darabokra tördeltem a vallomásokat, s ezekből a darabokból szerkesztettem, írtam meg a könyvet mint „látleletet” a múltról. Akkor már dühöngött a szocializmus, verte szét a tradíciót, úton útfélen énekelte a tömeg az Internacionálét, hogy a múltat végképp el kell törölni, és ezt próbálták is gyakorlatba ültetni. A könyv azért született, mert rádöbbentem, hogy köztünk élnek a „régi falu” utolsó szemtanúi, akik még a tűz világánál énekeltek fonás közben, még ismerték, megélték a 19. századig szinte töretlen épségben megmaradt hagyományokat.
Az élet a 20. században gyorsult fel, de a hetvenes évek elején az öregek még fel tudták idézni a régi falu emlékezetét, én ezt vetettem papírra az utókor számára. A kollektív gazdaság, a kommunizmus kiölte az emberekből a lényük lényegét, például hogy szeressék a földet. Nekem még sírva vagy szinte sírva vallották többen is, hogy mennyire szerették azt a földet, amiért annyit küzdöttek, ami életük része volt, és amitől őket megfosztották. Ezt az állapotot próbáltam én még az utolsó pillanatban megragadni. Azóta sikerült még inkább szétzilálni a hagyományos falut, most már csak a nagyszülők emléke őrzi. A kommunizmus után, most a hasonlóan aljas világkapitalista erő szintén azon fáradozik, hogy bemocskoljon, szétverjen erkölcsöt, jellemet, becsületet, igazságot, tisztaságot. A jelenlegi világállapot sokkal alacsonyabb szinten áll, mint 50 évvel ezelőtt. Minden irányító aljerő azon dolgozik, hogy az embert aljas, hitvány, tartás és gondolkodás nélkül cselekvő-végrehajtó tömeggé alacsonyítsa le.
– Ezzel is magyarázható, hogy Ön soha nem ódzkodik attól, hogy az aktuálpolitikáról véleményt nyilvánítson? Gesztusértékű volt, amikor 2006-ban nem fogadta el a magyar állami kitüntetést, majd 2011-ben a jobboldali magyar kormánytól átvette. Most hogyan látja a Kárpát-medencei, az erdélyi magyarság helyzetét?
– A politikából, ha vérre megy a játék, nem vonhatjuk ki magunkat. Viszont a zsebre végzett politizálást, ha agyonvernének, sem vállalnám. Ezért nem volt soha olyan ambícióm, hogy a politika küzdőterén játékos legyek. Inkább a börtönt vállaltam volna, mintsem képviselő legyek vagy üljek a szennygépezet által létrehozott bársonyszékek valamelyikében. Jórészt labancmesterséggé vált a politizálás. Mátyás király halála óta a hivatalos politika mindig a labancok kezén volt, a Habsurgok fullajtárjának lenni soha nem azt jelentette, hogy tűzbe megyek a nemzetemért.
A nemzetért a kurucok mentek tűzbe, de ők soha nem voltak a hivatalos politikai erő, ők mindig „a másik oldal” voltak. Sajnos ma is a labancok politizálnak, akik számára az egyéni vagy – legyünk jóhiszeműek – a pártérdek a nemzeti érdek előtt áll. Erről viszont véleményt nyilvánítani kötelessége annak, aki ezt átlátja. Elmondtam egy felvidéki összejövetelen is, hogy mikor lesznek nekünk még olyan politikusaink, mint gróf Batthyány Lajos vagy Nagy Imre miniszterelnök, akik meghaltak a hazáért, a nemzetért. Most a politikusokat az egyéni érdek vezérli. Csak annyit említettem még meg, hogy milyen érdekvédő szervezet az, amelyik például a Beneš-dekrétumok ellen való tüntetéstől „elhatárolta” magát! Gyurcsány Ferenc kitüntetését nem fogadtam el, mert a magam normái szerint nem tehettem meg. Erkölcsi kérdés volt, hogy a nemzet szennyét megtestesítő személy aláírásával ellátott kitüntetést nem fogadhatok el.
– Amikor az interjút egyeztettük, említette, hogy éppen egy monográfiát ír. Min dolgozik éppen, és melyek a további tervei?
– Bocz Borika Sepsiszentgyörgyön élt, hihetetlenül tragikus sorsú grafikusművész volt. 26 éves korában már tudta, hogy menthetetlen halálos beteg, súlyos csontrákja volt, 1988-ban, 32 évesen meghalt. A halál közelében fantasztikus szépségű és értékű életművet alkotott. Azért írtam róla monográfiát, mert arra gondoltam, hogy harminc év alatt megírhatta volna bárki, de nem tette, ezért kötelességem, hogy megtegyem, hogy ne vesszen feledésbe egy ilyen rendkívül értékes életmű. Én mindig dolgozom, nem óhajtom elkiabálni, hogy mik vannak bennem, még jó néhány dolog rám vár, de a Nagy Felelősre tartozik, hogy ad-e időt és erőt ezek elvégzésére. A kívánságom annyi, hogy amíg még vagyok, tudjak értelmesen és cselekvőn élni.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár),

Erdélyi életművek tárlata
Kolozsváron szervez kiállítást az Erdélyi Művészeti Központ, a tárlatnyitót február 22-én tartják a Minerva Galériában.
A központ a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum legfiatalabb belső osztálya, amely tavaly szeptemberben született, azzal a szándékkal, hogy feltérképezze, gyűjtse, feldolgozza, kutathatóvá tegye és kiállítások keretében bemutassa az 1945 után Erdélyben született reprezentatív – elsősorban magyar – képzőművészeti (élet)műveket.
Mint Vargha Mihály, a múzeum igazgatója közleményében rámutatott, a kezdeményezők végső célja, hogy a központ önálló gyűjtőkörű múzeummá fejlődjön. Tevékenységét szakmai kuratórium elemzi és irányítja, amely székelyföldi, kolozsvári és partiumi szakemberekből áll. Az intézmény létrehozatalának terve már a rendszerváltás óta búvópatakként jelen van az erdélyi képzőművészeti életben, működésének komoly előzménye a kolozsvári székhelyű Barabás Miklós Céh, a csíkszeredai KOKEM, a gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ vagy a sepsiszentgyörgyi Etna Alapítvány működése. Az olyan nagy erdélyi művészek, mint Barabás Miklós, Gyárfás Jenő, Mattis-Teutsch János, Nagy Imre, Nagy Albert vagy Kós Károly életműve már múzeumi törzsanyag.
A központ célja a második világháború utáni, modern és kortárs erdélyi képzőművészet tárgyi emlékeinek összegyűjtése, feldolgozása és bemutatása. Feladata továbbá az alkotók hagyatékának szakmai ápolása, művészetük átmentése a jövő generációi számára. A Székely Nemzeti Múzeum kezdeményezésére 2011 őszén országos „küldöttgyűlést” tartottak Erdély fontos művészeti központjaiból meghívott szakemberek közreműködésével. „Valamennyien egyetértettünk egy bázisintézmény létrehozásának szükségességében. Mindenki számára világossá vált, hogy ezt a múzeumot csak erős magyar képviseletű önkormányzatok tarthatják fenn, tehát Székelyföldnek mint belső anyaországnak kell vállalnia a kezdeményező szerepet” – fogalmazott Vargha Mihály.
Mint írta, Sepsiszentgyörgyre esett a küldöttek választása, az indokok között szerepelt a Gyárfás Jenő Képtár gazdag modern és kortárs anyaga, a képtár 1980–90-es évekbeli kiemelt szerepe is. A kezdeményezőknek az is fő szándékuk, hogy a készülő programokat, kiállításokat – hálózatban gondolkodva – Erdély fontosabb városaiban is bemutassák. Eddig szép adományokat kaptak Stuttgartból, Budapestről, Marosvásárhelyről, Kolozsvárról, Nagyváradról; Magyarország Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériuma biztosította a működési költséget. Az idénre tervezik az ideiglenes székház tatarozását és igyekszenek a gyűjteményt bemutatni a szakmának és a nagyközönségnek. „Azt kívánjuk, hogy az EMüK megalakulása, működése, a kiállítások és a nyomtatványok szakmai színvonala felkeltse az alkotók, művészetbarátok, mecénások érdeklődését törekvéseink iránt, és segítségükkel a minőség nevében tudjunk erősödni, szépülni, gazdagodni az erdélyi magyar közösség hasznára és épülésére” – fogalmazott Vargha. A kolozsvári tárlatnyitón megnyitóbeszédet mond Kántor Lajos műkritikus, az esemény házigazdája: Tibori Szabó Zoltán.
Krónika (Kolozsvár),

Az Erdélyi Művészeti Központ bemutatkozó kiállítása
A 2012 szeptemberében Sepsiszentgyörgyön, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójának, Vargha Mihály szobrászművésznek az elnökletével megalakult Erdélyi Művészeti Központ (EmüK) gyűjteményéből – festmények, grafikák, szobrok, textilmunkák – nyílik kiállítás február 22-én, pénteken délután 5 órakor Kolozsváron, a Minerva-házban (Jókai/Napoca utca 16.).
A 140 éves Székely Nemzeti Múzeum keretében működő Gyárfás Jenő Képtár törzsanyagából és az EmüK létrejötte óta adományként kapott műalkotásokból rendezett nagyszabású, Jakobovits Miklós emlékének szentelt, bemutatkozó tárlat betekintést nyújt a nagyon fiatal művészeti létesítmény rendkívül értékes gyűjteményébe. Az 1945 utáni Erdély jelentős képzőművészeti alkotásait felvonultató kiállításon a közönség többek között Nagy Albert, Nagy Imre, Szolnay Sándor, Mattis Teutsch János, Mohy Sándor, Kós András, Miklóssy Gábor, Andrásy Zoltán, Balázs Péter, Varga Nándor Lajos, Tóth László, Baász Imre, Gy. Szabó Béla, Plugor Sándor, Vetro Artúr, Lövith Egon, Gergely István, Benczédi Sándor, Román Viktor, Pallos Sch. Jutta, Cseh Gusztáv munkáit tekintheti meg. A központ tulajdonát képező anyag a tárlat idejére a gyűjtőktől kapott, jellegzetesen kolozsvári, Fülöp Antal Andor, Kovács Zoltán, Incze János Dés, Györkös Mányi Albert szignálta munkákkal is kiegészül. A nagy érdeklődéssel várt kiállítást – kurátora Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész – Kántor Lajos műkritikus nyitja meg.
A rendezvény házigazdája Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Művelődési Egyesület elnöke.
N. J.
Szabadság (Kolozsvár),

Havonta kelljen javíttatni a múzeum kilincsét
A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum és a nemrég alapított Erdélyi Művészeti Központ szerepe elvitathatatlan, főként azért, mert nem egy várost, hanem egy régiót szolgál ki. A szerteágazó intézményrendszer belső működéséről, külső képéről, a jövőt illető törekvéseiről Kustán Magyari Attila beszélgetett Vargha Mihály igazgatóval.
A csíkszeredai múzeum látványos vendégkiállításokkal szokott tarolni, a sepsiszentgyörgyi látszólag egy más irányvonalat választott. Mire fektetnek hangsúlyt?
Mivel óriási a gyűjteményünk, arra törekszünk, hogy bemutassuk saját anyagunkat is, úgy hogy „rendbe tesszük”, restauráljuk, kontextusba helyezzük, lásd Gábor Áron ágyúja, a zabolai szárnyasoltár, vagy az Apor-kódex példáját, amivel egyben intézményi szintű régi adósságunkat is törlesztjük. A mi intézményünket a British Museum mintájára tervezték, tehát egy konglomerátumként működik, de amellett, hogy a saját tárgyi hagyatékainkat ápoljuk, s bemutatjuk a közönségnek, fontosnak tartom, hogy bizonyos területen „szakosodjunk”.
Például a képzőművészet irányába, amelynek a szerepe az Erdélyi Művészeti Központ létesítésével tovább erősödhet.
Igen, hiszen egyrészt Sepsiszentgyörgyön létezik a Gyárfás Jenő Képtár, aminek komoly XIX-XX. századi törzsanyaga van, másrészt a városnak a megyésítés utáni évtizedekben komoly képzőművészeti szerepe volt egész Erdélyt tekintve. Most már elindult egy szakmai munka, kutatások folynak, fiatalokat vonunk be, emellett pedig egy szomszédos épületet restaurálunk az idén, ami a Központ kiállítóterme lesz. Egy komoly intézményt szeretnénk, ahová sok érdeklődő jön, ahol kibővül a már száz éve működő Székely Nemzeti Múzeum kínálata, ahol teljesebbé tudjuk tenni a székely magyarokról alkotott képet. Mert szívesen és okkal dicsekszünk a múltbeli, harctéri vitézségünkkel, Gábor Áronnal, de egy múzeumnak elsődleges feladata, hogy bemutassa helyünket a tudományban, a művészetben is. Hogy volt és van nekünk Mikes Kelemenünk, Kőrösi Csoma Sándorunk és Barabás Miklósunk is, akik által nemcsak védtük, hanem építettük is Erdélyt, Európát.
A nemrég elhunyt Jakobovits Miklóst többek között a Központ alapítójaként jegyezhetjük. Milyen emlékeket őriz róla?
Nagy alkotó és rendkívül lelkes ember volt, aki önzetlenül támogatott minket ebben a törekvésünkben. Az önzetlenségét és européer gondolkodását emelném ki: nem tudnám megszámolni, hogy hány erdélyi művésznek harcolt ki magyarországi kitüntetést vagy éppen támogatást. Nagyon drukkolt nekünk, hogy megvalósítsuk a Központot, a megjelent katalógusunkat többek között ezért is az ő emlékének ajánljuk.
Sikeres működésükhöz a döntéshozók támogatása is szükséges. Milyen a viszony a helyi önkormányzatokkal?
Támogatnak, segítenek, és mivel Székelyföld Kulturális Fővárosa szeretnénk lenni, a múzeum minden erejével bekapcsolódik ebbe a törekvésbe is. Sepsiszentgyörgyön nagyon jó a helyi közönség. Szeretettel, majdhogynem vallásos áhítattal jönnek be a múzeumba az emberek. Ha nem sikerül jól a hirdetés, akkor is számíthatunk egy 50-70 tagú törzsközönségre, amelyik az interneten, vagy az utcán rákérdez, hogy mikor érdemes ellátogatnia hozzánk. Kortárs képzőművészeti teret, az országban egyedülálló Magmát is létrehoztuk néhány évvel ezelőtt, ami nagyon sok erdélyi és magyarországi fiatal „fogyasztót” ide vonz. Magyarországon nagy gondok vannak, átalakulóban a teljes múzeumi szféra, gond van a kortárs művészetek háza táján is. Nálunk pedig egy nagy múltú múzeum befogadja a ma élő alkotókat, mert úgy gondoljuk, hogy ez is a kultúránk szerves része. Nem állhat meg a művészettörténelem Gyárfás Jenőnél.
Miből él egy múzeum ma?
Nyugaton egy ilyen típusú kezdeményezés, mint a Magma, civil pénzekből építkezik, mert szókimondó, provokál. Ezt a mai romániai pénzosztók nem igazán tudják elviselni, nem igazán jelent értéket számukra. Az Egyesült Államokban például a múzeumokat nem állami pénzzel finanszírozzák, minden magántőkéből működik, a kortárs is. Nálunk, ha megvonnák a támogatást, bezárhatnánk a kapukat. Nem tudok olyan erős magántőkéről, amire számíthatnánk – ilyen biztosan előfordul Bukarestben, de Székelyföldön egyelőre nem látok ilyen lehetőséget. A pályázati lehetőségek is szűkülnek, az Erdélyi Művészeti Központtal viszont szerencsések vagyunk, mert Magyarországról normatív támogatást kapunk.
Múzeumpedagógust azóta alkalmaznak, amióta Ön az igazgató. Mi a feladata?
A legjobb befektetés a múzeum esetén is a gyerek, aki nyitott, aki alakítható, és aki rácsodálkozik a dolgokra. Én is így lettem művész: ebben a múzeumban láttam először Gyárfás Jenőnek a fényképet meghazudtoló festményeit, de van például egy kollégám, aki akkor döntött úgy, hogy régész lesz, amikor ötödikes korában a néhai Kónya Ádám végigvezette őt itt a termeken. A múzeumpedagógia meghatározó funkció.
Egyéb újítások mellett talán a múzeumkert megnyitása az egyik legfontosabb lépés, amit az elmúlt években tettek. Miért érezték ennek szükségét?
Szokták kérdezni, hogy miért döntöttünk így, hiszen a múzeum a tudományé. Az emberek nem arra kell gondoljanak, hogy itt fizetniük kell, szépen fel kell öltözniük, és régi, poros tárgyakat nézegetniük. Mi azt szeretnénk, hogy ez egy élő hely legyen; aki például bejön ide, hogy megnézzen egy jazzkoncertet (a múzeumkert néhány éve a városnapok egyik fontos színhelye, nyaranta pedig rendszeresen ad otthont kulturális rendezvényeknek, családi programoknak – szerk. megj.), az legközelebb jegyet vált nálunk, kíváncsi lesz arra, hogy mi történik belül is. A múzeumpedagógus is azért fontos, mert ha a gyerekeket sikerül becsábítani, legközelebb magukkal hozzák a felnőtteket is. Többé nem arról szól az intézmény, hogy vasárnap délután felteszem a cvikkert, és mintegy szerepet játszva meglátogatom a múzeumot, hanem arról, hogy hozhatom az egész családot, tartalmasan tölthetem el itt a szabad időmet. Kávézót is tervezünk a múzeumba. Kós Károly előrelátó volt, de száz év az mégiscsak sok idő, ma nagyon hiányzik a múzeumból egy hely, ahol leülsz, megpihensz, elgondolkozol a látottakon, ahol a hasznos mellett a kellemesre is áldozhatsz. Egy egész komplexumra szükségünk van, hogy amikor eljön ide egy busznyi ember, akkor a látogatás után ne Brassóban ebédeljen, hanem nálunk, a múzeumkertben, mondjuk egy pohár szilvórium mellett. Hogy a nívós ismeretszerzés feltöltődéssel, a kellemessel társuljon. Sokszor mondjuk, az a jó, ha sűrűn kell javíttatni a múzeum kilincsét, annyian járnak hozzánk, annyira jó nálunk.
Beszéljünk azokról is, akiket nem igazán sikerül megfognia a múzeumnak. Kik ők?
Sepsiszentgyörgy is egyetemi városnak számít, itt működik a Babeş-Bolyai Tudományegyetem néhány szaka. Kimutatásaink szerint viszont kevés egyetemi diák jár hozzánk. A digitális technikák annyira lekötik a figyelmüket, hogy nehéz becsábítani őket a múzeumba, persze vannak receptjeink: érintőképernyős felszerelések, több vetítés stb., ezen még dolgozunk. Ez a távolmaradás valószínűleg annak is betudható, hogy Sepsiszentgyörgyön nincsenek humán szakok a felsőoktatásban.
Ön nem csak mint múzeumigazgató, hanem szobrászként is közismert. A megye számos köztéri alkotást köszönhet Önnek, ezek mellett pedig elvontabb, saját ízlését tükröző munkái is vannak. Ez a kettősség mit jelent egy művész számára?
Annak örvendek, hogy számos munkát rám bíztak, hamarosan például elkészítem az első köztéri szobrom a szülővárosomban, Kézdivásárhelyen is, vagy a nemrég elhunyt Sylvester Lajos író plakettjét Csernátonba. Az emberek ezekért a munkáimért ismernek, a kisplasztikáimat pedig inkább a szakma értékeli, mert ezekben testesítem meg a saját lelkivilágom.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Hagyományápolásra buzdít Áder János (A magyar államfő Háromszéken)
Székelyföldi, 1848–1849-es tematikájú magánlátogatásának második napját a Székely Nemzeti Múzeumban kezdte Áder János, Magyarország köztársasági elnöke és felesége, Herczegh Anita. Ezt követően útjuk Kézdiszékre vezetett, Csernátont és Kézdivásárhelyt látogatták meg, majd a Nyergestetőn állítottak kopjafát. Erdélyi körútjukat Hargita megyében folytatták tegnap délután.
Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete, Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul és kísérete körében az elnöki pár gyalog érkezett a Székely Nemzeti Múzeumhoz, melynek kapujában Vargha Mihály igazgató köszöntötte őket. Az előcsarnokban Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke és Antal Árpád András, Sepsiszentgyörgy polgármestere üdvözölte a vendégeket. Először az In memoriam Gábor Áron (1814–1849) állandó kiállítást mutatta be az igazgató, s azon belül is Gábor Áron ágyújához vezette a vendégeket. Majd a kökösi csata térképe és a székely Munkácsy, Gyárfás Jenő nagyméretű festménye, a Gábor Áron halála előtt időztek. A lovagterem felé menet Vargha Mihály megmutatta a székely nemzet pecsétnyomójának képét, utána a legfrissebb, nemrég az alkalomra megnyitott időszakos kiállítás, A szabadságharc ereklyéi című tárlat következett. Vargha Mihály tárlatvezetését Tamás Sándor kiegészítései fűszerezték. A hivatalos programban ennyi szerepelt, de az igazgató még becsalta a vendégeket a kápolnaterembe, ahol a Haza a mélyben című kiállítást mutatta meg, s a múzeum nagy kincsét jelentő Apor-kódex nemesmásolatát. A látogatás végén ajándékokkal kedveskedtek az elnöki párnak: Tamás Sándor Gábor Áron arcképének másolatával és a nemrég megjelent Descriptio Transilvaniae térképkatalógussal, Antal Árpád a Cserey Zoltán és József Álmos szerzőpáros Sepsiszentgyörgy képes története című munkájával, Vargha Mihály múzeumi kiadványokkal. Az elnökné asszony a Guzsalyas Alapítvány nemezsálával és egy festett faládikával gazdagodott. Ezt követően az államfő beírt a vendégkönyvbe: „Fogadják őszinte elismerésemet az 1848–49-es kiállításért. Remélem, minél több fiatal tér majd be a Székely Nemzeti Múzeumba, hogy megismerje történelmünk e fontos pillanatának emlékeit. Időutazás, emlékezés, hagyományápolás: legyenek a fő motivációi az erdélyi fiataloknak”. Ezt aláírta mind Áder János, mind Herczegh Anita. Tamás Sándor rendkívül fontosnak tartja, hogy Magyarország közméltóságai gyakran jönnek Székelyföldre, és hívja, jöjjenek minél sűrűbben, hisz Erdély, s azon belül bármely térség magyarjai ugyanúgy a magyar nemzethez tartoznak, mint a magyarországiak. Tisztelgés a ’48-as hősök előtt
Délelőtt 11 óra körül érkezett meg az elnöki pár és kísérete Alsócsernátonba, ahol a Haszmann Pál Múzeum bejáratánál Bölöni Dávid polgármester, Haszmann Pál és D. Haszmann Orsolya, a múzeum volt és jelenlegi vezetője köszöntötte, majd népviseletbe öltözött csernátoni fiatalok szilvapálinkával és frissen sütött kürtőskaláccsal kínálták őket. Megtekintették a kopjafákat (felvételünk), a technikatörténeti kiállítást, a régi mezőgazdasági szerszám- és gépgyűjteményt, valamint a Damokos-kúriában berendezett múzeumi termeket, az államelnök beírt a múzeum aranykönyvébe, tisztelgett Végh Antal és Bod Péter mellszobra előtt. Háromszéki körútjukat Kézdivásárhelyen folytatták, a Jazz Cafféban elfogyasztott kávé után a déli harangszót követően Áder János a biztonságára diszkréten vigyázó magyar és román testőrökkel körülvéve gyalog tette meg az utat Gábor Áron szobráig, ahol mintegy háromszáz fős összesereglett tömeg fogadta tapssal. A szobornál díszőrséget állt a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület két huszára. Az elnöki pár koszorút helyezett el az ágyúöntő hős szobrának talapzatán, majd a magyar és a székely himnusz közös eléneklése után Bokor Tibor polgármester üdvözölte a köztársasági elnököt. Rövid beszédét „Mindig szeretettel várjuk önt vissza Kézdivásárhelyre” szavakkal zárta. Áder János megköszönte a nagyon meleg fogadtatást, és elismerését fejezte ki, hogy ápolják „mindannyiunk hőse, Gábor Áron emlékét”. A szobortól az államfő és kísérete a 11-es udvarteret járta végig, majd a 10-es udvartéren, az Incze László Céhtörténeti Múzeum udvarán keresztül – ahol megtekintette Gábor Áron ágyújának hű mását – tért vissza a főtérre. Továbbutazása előtt Bokor Tibor polgármesternek elmondta, hogy a nyáron Csernátonba jön, amikor ismét meglátogatja a céhes várost, ahol nagyon jól érezte magát. A magyar államfő és kísérete Kézdivásárhelyről a Nyergestetőre utazott, ahol felavatta az 1848/49-es szabadságharcban itt elesettek emlékére általa állíttatott, a csíkszeredai Művészeti Népiskola műhelyében készült monumentális kopjafát. A Nyergestetőn Áder Jánost fúvószenekarral és huszárokkal fogadták, házigazdaként Borboly Csaba megyeitanács-elnök, a Csíki Területi RMDSZ elnöke és Bodó Dávid, Csíkkozmás polgármestere köszöntötte. Áder János megkoszorúzta az emlékművet, majd a kopjafához vonult a vendéglátókkal együtt, ahol András Lajos faragómester, a Művészeti Népiskola oktatója elmagyarázta az alkotást díszítő motívumok jelentését. A kopjafát Tamás József római katolikus segédpüspök áldotta meg.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Gazdag programkínálat várja szombattól a Szent György Napok résztvevőit
Koncertekkel, színházi előadásokkal és kiállításokkal is várják az érdeklődőket április 26. és május 4. között a sepsiszentgyörgyi Szent György Napokon.
A kilencnapos rendezvénysorozaton mintegy 300 program várja az érdeklődőket Sepsiszentgyörgy Pogármesteri Hivatala és a Pro Georgio Sancto Alapítvány szervezésében, idén huszonharmadik alkalommal – közölték a szervezők az MTI-vel.
A fesztivál első napján mások mellett Illényi Katica és zenekara ad koncertet. Szerepel a programban a marosvásárhelyi Yorick Stúdió, a Rádió Gaga és a Gruppen-Hecc kabarétársulat előadása, csángódélután és moldvai csángó táncház.
A moldvai csángó népi kultúra kutatásának korszakai címmel előadást tart Tánczos Vilmos néprajzkutató, fellép a Százlábacska Néptáncegyüttes, Nyisztor Ilona és a pusztinai gyerekek. Bemutatkozik a fesztiválon a Belvárosi Színház és az Orlai Produkciós Iroda előadása. Gazdasági ismeretek versenye magyar és román nyelven, diákkórus-fesztivál és Ivan Ladislav Galeta egyéni kiállítása is színesíti a programot.
A dzsessztől a folklórig
Április 29-én nyílik a Gyárfás Jenő Amatőr Képzőművészek Szövetsége tagjainak tárlata és a Tájmisztika Műhely képzőművészeti kiállítása, ezen a napon fellép a Szegedi Miniszínház és a Plugor Sándor Művészeti Gimnázium olimpikonjai. A Kék Hold Táncklub vetített képes előadást tart a tánc világnapja alkalmából, fellép a bukaresti Teatrul Foarte Mic, Szulák Andrea és a Visky Árpád Színjátszó Társulat is.
Április 30-án a Gyermekszínjátszó Találkozó előadásai, közönségtalálkozó Dóka Péter ifjúsági íróval, a Móra Könyvkiadó szerkesztőjével, néprajzi kiállítás Bálinth Zoltán gyűjtéséből és az Andrei Mureşanu Színház műsora is szórakoztatja a közönséget.
Emellett dzsesszkoncert, kiállítás az Árkosi Tájmúzeum gyűjteményéből és Gajai Ágnes színművésznő egyéni előadása is várja a nézőket. Május 1-jén nyílik a kézműves vásár és a borudvar, a programokat folklór műsor, a baróti művelődési ház Synkron tánccsoportja, társasági táncbemutató és a Háromszéki Diákegyüttesek Találkozója színesíti. Este Mobilmánia nagykoncert lesz, és fellép a marosvásárhelyi Spektrum Színház és a sepsiszentgyörgyi St. George Quintet.
Lovasi András is koncertezik
Másnap úszós horgászverseny, Szent György-napi ünnepélyes felvonulás, néptánccsoportok előadása és harcművészeti bemutató szerepel a kínálatban. Este Balázs Elemér Group dzsesszkoncert, humor show, Black Betty blueskoncert és Tankcsapda koncert lesz.
Május 3-án többek között labdarúgótorna, kórustalálkozó, streetballverseny, bicikli ügyességi verseny és lovas programok is várják az érdeklődőket. Emellett a Háromszék Táncegyüttes műsora, gyermektáncház, divatbemutató és lovasíjász-bemutató is lesz, a közönség találkozhat Lovasi Andrással, a Kispál és a Borz, illetve a Kiscsillag frontemberével, este pedig az Animal Cannibals ad jubileumi koncertet.
A fesztivál zárónapján mások mellett a sepsiszentgyörgyi Session Jazz Band, a kézdivásárhelyi Demeter Eli és zenész barátai, valamint az Éltes Áron Quartet lép fel. Este a Transylmania, Rúzsa Magdi és zenekara, illetve a The Carbonfools ad koncertet. Krónika (Kolozsvár)

A Kelemen Hunort támogatók véleménye
A magyarok érdekeit képviseli mindig, mindenekelőtt
Hegedüs Csilla, az RMDSZ Nőszervezetének alelnöke a hét végén írta alá a szövetség jelöltjének támogatói ívét. A Kulturális Minisztérium államtitkára elmondta, azért bízik a magyar államelnök-jelöltben, mert tudja, a szövetség elnöke a magyarok érdekeit képviseli mindig, mindenekelőtt. „Ő az, aki érti és érzi a magyar emberek gondjait, akinek van bátorsága kiállni az igazuk mellett. Kelemen Hunort a románok is tisztelik, és elfogadják tárgyalópartnerükként.” A Nőszervezet alelnöke szerint a szövetségi elnök magyar emberként az elmúlt huszonöt év legjobb kulturális minisztere. „Nekünk, magyar embereknek a hagyományaink, az örökségünk, a templomaink, a kastélyaink hihetetlenül fontosak. Kelemen Hunornak köszönhető száz magyar műemlék felújításának elindítása, elég az, ha a gyulafehérvári Szent Mihály-székesegyházra, a csíkszeredai Mikó-várra vagy a sepsiszentgyörgyi Gyárfás Jenő Képtárra gondolunk. Emellett ő volt az, aki hazavitte Székelyföldre Gábor Áron rézágyúját, aki a csíksomlyói búcsú világörökséggé nyilvánítását kezdeményezte, és ne feledkezzünk meg a közel négyszáz házsongárdi síremlékről, amelyet megmentett a pusztulástól” – fogalmazott Hegedüs Csilla.
Nem vagyunk másodrendű állampolgárok
Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke szerint azzal, hogy államelnökjelöltet állít a szövetség, azt is bizonyítja: a magyar nemzeti kisebbség fel van készülve arra, hogy fontos állami tisztségeket is betöltsön. Az államelnök-választáson való induláshoz szükséges 200 ezer aláírást szeptember közepéig kell összegyűjtenie az RMDSZ-nek. Aláírni minden megyei és területi RMDSZ-székházban, valamint a szövetség színeiben tisztséget nyert polgármesterek hivatalában is lehet.
„Bár nemzeti kisebbség vagyunk Romániában, rendkívül fontosnak tartom, hogy megmutassuk, nem másodrendű állampolgárok vagyunk, hanem egyenjogúak a többségi nemzettel. Kelemen Hunor az a politikus, aki a szövetség elnökeként minden magyart képvisel, aki szót ért a többségi politikusokkal, és kiáll a mi ügyeink mellett” – fogalmazott Brassai Zsombor. Kelemen Hunor szövetségi elnök indulását a Maros megyei civil szervezetek mellett a magyar történelmi egyházak is támogatják, és számos önkéntes is segíti az aláírások gyűjtését.
Népújság (Marosvásárhely)

Kiállítás és kiállítótér-avatás (Erdélyi Művészeti Központ)
Felezőidő 2 – Erdélyi magyar művészet 1965–1975 között címmel nyitotta meg sorrendben immár hatodik kiállítását az Erdélyi Művészeti Központ (EMŰK), új kiállítóteret is avatva egyúttal, mely azonban csak ideiglenesen székhelye az EMŰK-nek: a városbeli helyszínét illetően több elképzelés is létezik, de az biztos, hogy Sepsiszentgyörgyön egy olyan modern épület készül majd el, mely méltó helye lesz az eddigi és ezutáni erdélyi magyar művészeti értékek felmutatásának.
Addig is az EMŰK a volt postaépület legfelső szintjén rendezkedhetett be, illetve a városi adóhivatal melletti földszinti terem is kiállítótérként működik.
A tegnapi kiállításmegnyitón és kiállítótér-avatón a nagy számban összegyűlt közönséget, a meghívottakat Antal Árpád a teret rendelkezésre bocsátó város polgármestereként köszöntötte, elmondva: negyed százada még a securitate lehallgatóközpontja működött a posta legfelső emeletén, s hogy most a termeket a művészet foglalta el, az a demokratizálódás folyamataként is értelmezhető. Arról pedig, hogy az EMŰK épp Sepsiszentgyörgyön talált befogadásra, úgy vélekedett, annak jele, hogy a Székelyföld megerősödött annyira, hogy összerdélyi feladatokat tudjon elvállalni.
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, kulturális miniszter beszédében felemlítette, a szövetség a Kulturális Autonómia Tanács által kidolgozott stratégiai döntéseket próbálja megvalósítani, az EMŰK is e folyamat részeként kezdte el működését. A kiállítás címében is megjelölt időszakról elmondta, azért hívják felezőidőnek a hatvanas évek végét, hetvenes évek elejét átölelő tíz esztendőt, mert bár az egyik – a sztálinista – diktatúrából a másikba – a kommunista rendszerbe – átvezető időszak volt, de akkor sokan azt gondolhatták, valami új kezdődött, és a művészek ezt megpróbálták lereagálni olyképp, hogy felzárkózzanak a kortárs művészeti irányzatokhoz, de a transzszilván örökséget is beépítsék alkotásaikba, és megpróbálják értelmezni is azt a kelet-európai létet, amelybe belecsöppentünk. Kelemen Hunor szerint megvan a megfelelő időtávolság a bemutatott korszak újraértékelésére, ezzel kapcsolatban kifejtette, az EMŰK-nek mint intézménynek nem csupán kiállítások szervezése a feladata, hanem műhelyként is működnie kell, helyére kell tennie a Kárpát-medence magyar kultúrájában az erdélyi magyar képzőművészetet. És azért is fontos az EMŰK – emelte ki –, hogy kultúránknak erős pillére legyen, hiszen ilyen tartóoszlopok nélkül jövőt tervezni nem lehet.
Németh Zsolt, a magyar parlament külügyi bizottságának elnöke felidézte, 2009-ben, a Barabás Miklós Céh nyolcvan esztendejét bemutató kiállításon merült fel az EMŰK létrehozása, azóta nemcsak elindult egy folyamat, hanem részint be is érett. Másodszor avatjuk az EMŰK-öt, mondta, és még fogjuk avatni, hisz ez nem végleges helye, ez csak az EMŰK antréja, remélem, hamarosan pompázatos, világszínvonalú épülete is lesz az intézménynek. Felemlítette a romániai elnökválasztási kampányt is, megjegyezve, ami összeköti a politikát és a kultúrát, az az értékek felmutatásának szükségessége. A kulturális értékeknek ismertté kell válniuk, jelentette ki, csodaként értékelve, hogy huszonöt év után eljutottunk oda, hogy immár nem a kultúra van a politikáért, hanem fordítva. A magyar kulturális diplomáciával összefüggésben kifejtette, ez a magyarság számára egyedülálló feladat, a kulturális erőterek létrehozása, megerősítése pedig kiemelt feladata kell hogy legyen a kulturális diplomáciának, és ez az EMŰK és a hozzá hasonló intézmények létrehozásával lehetséges.
Vargha Mihály, az EMŰK kuratóriumának elnöke szintén múltidézéssel kezdte beszédét, felidézve a kilencvenes évek elejét, amikor jó néhányan, háromszéki képzőművészek a Baász Imre megálmodta erdélyi magyar képzőművészeti múzeum megalapításáról álmodoztak. A múzeumalapítás sok ideig csak ábránd maradt, mígnem 2008-ban a város, a megye új vezetői azt mondták, legyenek csak nagy álmaitok, a pénz a legkevesebb, azt majd mi előteremtjük. És azóta sok minden megvalósult, léterejött a Magma, elkezdődött a Gyárfás Jenő Képtár korszerűsítése, a Székely Nemzeti Múzeum szomszédságában a múzeum bővítésére (és akkor még úgy volt, az EMŰK székházának felépítésére is – szerk. megj.) telket vásároltak. És most már az EMŰK álma is tapintható valósággá vált, de az intézmény – és a tegnap megnyitott tárlat – nem jöhetett volna létre, ha nem érezzük a támogatottságot: a művészekét, a döntéshozókét, akik tettekkel bizonyítják, hogy a kultúra szívügyük, és a közönségé – zárta beszédét Vargha Mihály.
A kiállítást dr. Baán László, a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója nyitotta meg, Kányádi Sándor versciklusára utalva igazi belső vidék-tárlatnak nevezve a 69 alkotót bemutató kiállítást. Bejelentette, a Szépművészeti Múzeum – mintegy adósságleróvásként is – jövőben az erdélyi magyar művészetnek az 1920–1990-es éveket átfogó kiállítását szervezi. Végszóként Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, az EMŰK vezetője elmondta, bár a kiállítás meghívójában katalógus bemutatása is szerepelt, arra másik alkalommal kerül sor.
Váry O. Péter, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A példamutató Gábor Áron
Könyvbemutatóval egybekötött konferencián értekeztek helyi és magyarországi történészek, művészettörténészek Gábor Áron életéről, tetteiről, az ágyúöntés technikájáról, a székely hős emlékére emelt szobrokról, emlékművekről szombat délelőtt Sepsiszentgyörgyön. A megyei tanács által kezdeményezett Gábor Áron Emlékév részeként zajlott esemény helyszínéül nem véletlenül választották a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termét: emitt hangzott el, hogy lészen ágyú – hangsúlyozták többen is a konferencia nyitányában.
Köszöntőbeszédében Demeter László történész rámutatott: az 1848-as szabadságharc idején megvalósult a székely összefogás, erre most is szükség van, és ennek jegyében vesznek részt az eseményen mindhárom székely megye képviselői. Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke emlékeztetett: sokadik rendezvénye a konferencia a Gábor Áron Emlékévnek, majd köszöntötte Kozma Pétert, a magyarországi Szabolcs-Szatmár-Bereg megye kormánymegbízottját. Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke arra hívta fel a figyelmet: a székely összefogás szelleme perdöntő lehet a közösség jövője szempontjából, Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke pedig azt hangsúlyozta: Gábor Áron a tettek embere volt, fontos, hogy a cselekvésbe vetett hit ma is éljen.
A megnyitót követően dr. Süli Attila őrnagy, a budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeum tudományos kutatója nyitotta meg az előadások sorát, Erdővidék szerepét méltatva a szabadságharc hadiiparában. Következtetésként fogalmazta meg: 1848–49-ben a kistérség erején felül teljesített a hadiiparban. Dr. Prokai Gábor budapesti művészettörténész az ágyúöntés múltját, technikáit ismertette részletesen. Az ágyú történetéről szólva rámutatott: a fegyver előzményének számítottak például a hajítógépek, amelyekkel az ostromlott vár falain belülre lőttek be különféle „fegyvereket”: cserépedénybe tett kígyókat, viperákat, méhkast. A fából, vasból készített ágyúk történetének bemutatása után a bronzöntés technikájáról is szólt a művészettörténész. Bordi Zsigmond Loránd sepsiszentgyörgyi régész a Gábor Áron halálát okozó kökösi csata történetét ismertette, dr. Csikány Tamás ezredes, hadtörténész, a budapesti Nemzeti Közszolgálati Egyetem tanára pedig a kor tábori tüzérségéről szólt, kitérve arra is, milyen műszaki, tudományos ismeretekkel kellett rendelkeznie egy tüzérnek a 19. század közepén. Dr. Szakács Lajos budapesti hadtörténész azt vette számba, mennyire változatos formákban él ma Gábor Áron emlékezete Magyarországon és a Kárpát-medencében: kezdve a kisgyermekek által is jól ismert népdaltól a tankönyveken, intézmény-, utcaneveken át a székely hősnek állított emlékművekig. Váry O. Péter, lapunk munkatársa, a Gábor Áron Ünnepet Rendező Bizottság elnöke az ágyúöntő háromszéki emlékezetéről beszélt, kitérve az eresztevényi emlékműre, a kézdivásárhelyi, csernátoni, berecki, sepsiszentgyörgyi szobrokra, majd dr. Jánó Mihály művészettörténész vette számba, miként ábrázolták Gábor Áront a képzőművészeti alkotásokban, kitérve Gyárfás Jenő befejezetlen kompozíciójára is.
Csikány Tamás ezt követően röviden bemutatta az Ágyúba öntött harangok című, az alkalomra megjelent tanulmánykötetet is. A konferencián elhangzott előadások közül több is része a kötetnek, de szólt a további szerzőkről, kiemelve a konferenciáról egészségügyi állapota miatt hiányzó Egyed Ákos akadémikust. Zárszóként Váry O. Péter jelentette be: novemberben Bereckben kerül sor a Gábor Áron Emlékév zárására, a tervek szerint ekkor mutatják be a meghirdetett irodalmi pályázatra beérkezett dráma felolvasószínházi változatát is.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Diplomadolgozatok Sepsiszentgyörgyről
Végzős egyetemisták mutatták be Sepsiszentgyörgyről készült vagy hozzá is köthet diplomamunkáikat a helyi önkormányzatnak, amely három hónapos támogatást nyújtott az erre pályázóknak. Az alapfokon diplomázók háromszor 300, a mesteri fokozatú dolgozatokért háromszor 500, a doktori munkákért összesen 3000 lejt utaltak ki a városból származó, de másutt tanuló fiataloknak.
Idén heten választották záróvizsgájuk témájaként a szülővárost, a következő kiírásra pedig tizennégyen jelentkeztek, és nem az anyagi támogatás miatt, hiszen már megkezdett dolgozatokkal neveztek be – közölte Zsigmond József  tanácstag, aki az idei támogatottakat mutatta be a városvezetésnek. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen (BBTE) tanult Bács Ágnes a kisiskolások játékos szókincsfejlesztésének hatékonyságát vizsgálta, a Brassói Transilvania Egyetem (BTE) hallgatója, Alina Costache a színházi eladások népszerűsítését elemezte (a Tamási Áron Színház és az Osonó összehasonlításával), Fodor Alpár (BTE) a Gyöngyvirág utca rehabilitálására készített szaktervet, Moga Mónika (BTE) a Székelyföldet is magában foglaló Központi Fejlesztési Régió kutatásmenedzsmentjéből doktorál, Simon Levente (BBTE) a városi önkormányzat kapcsolati hálójának fraktálelemzését végezte el, Sebestyén Viola (BBTE) a Gyárfás Jenő Képtár örökségét vette számba, Tóth Szabolcs (BTE) a megye turisztikai fejlődésének lehetőségeit tanulmányozta. A jelenlegi állapotok felmérése mellett mindegyik dolgozat javaslatokat is tartalmaz a továbbiakra nézve, amelyeket hasznosítani lehet. 
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szeretik a múzeumot
Több ezer tárggyal gyarapodott a Székely Nemzeti Múzeum az utóbbi négy-öt évben. Ezek közül néhányat megvásároltak, de zömmel adományként kapták – mondotta Vargha Mihály igazgató a Szerzeményeink című tárlat megnyitóján szerda este. Szerinte ez azt mutatja, az emberek szeretik a múzeumot. Kollégái javaslatára nyújtanak ízelítőt a szerzeményekből. Szigorú válogatás eredménye e reprezentatív kiállítás, hiszen figyelni kellett arra, hogy a tárgyak „ne üssék egymást”, miközben a tematika sokrétű. A tárlat másrészt visszajelzés az adományozók felé, s nem titkolt szándékuk, ezzel tovább szeretnék ösztönözni a kedvet.
A múzeum adományok révén jött létre – mondotta az igazgató, felelevenítve, hogy Cserey Jánosé Zathureczky Emília saját vagyonát tette közszemlére udvarházában, majd 1879-ben a gyarapodó gyűjtemény felvette a Székely Nemzeti Múzeum nevet. Vargha Mihály ecsetelte: csak tárgyakat látunk, de azoknak történetük van, s jó lenne krónikába összegyűjteni őket. Az adományozók egy-egy történetet meséltek el, amikor tárgyaikat átadták az intézménynek. Szívmelengető volt, amint tavaly egyikük azt mondta, úgy döntött, ide adja be, mert hallotta, úgy őrzik itt a tárgyakat, hogy ha kell, el is ássák. S ez nem legenda, fűzte hozzá az igazgató, hiszen a honvédszobrot a kommunista rendszer idején a kertben ásták el, s most restaurálva visszakerült talapzatára a Rétyi Nyír bejáratához. Az intézményvezető még hozzátette, másfél-két évente rendeznek hasonló bemutatókat. Tárlatvezetést Szőcsné Gazda Enikő muzeológus tartott. Ő is említette, időnként könnyeket ejtve adták át féltve őrzött tárgyaikat az adományozók. A múzeum mindent gyűjt, s a kiállítás ennek metszete. Legtöbb a fénykép, melyből több ezer kerül be évente, de vannak kerámiatárgyak, bútordarabok, képzőművészeti alkotások, ruházati cikkek is. Gyűjteményük kiegészült a kisborosnyói régészeti ásatás leleteivel, melyek az erősdi kultúra körébe tartoznak. Látható az egerpataki Márk család 1591-ből származó címeres nemeslevele, Szentkereszty Stefánia portréja, Gyárfás Jenő egy festménye, északolasz intarziás asztal, az alsórákosi unitárius egyházközség mintegy kétszáz éves úrasztala, felvidéki habán tál, francia majolika, szász hímzett irhabunda, szemészeti eszköztár és sok más szerzemény. Külön sarokban lakberendezési tárgyak láthatóak székely népviselettel kiegészülve.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gábor Áron életútja
Új könyvvel jelentkezik Kádár Gyula sepsiszentgyörgyi történész*, a Háromszék külső munkatársa, a székely tankönyv társszerkesztője, a Történelmi Magazin főszerkesztője. Mint az utóbbi években megszokhattuk, az esztendő végéhez közeledve megjelenik egy-egy Kádár-könyv.
A történész korábbi munkái után 2010 óta sorozatban adta ki újabb könyveit: Székelyföld határán, Székely hazát akarunk, Múltunk kötelez, Sepsiszentgyörgy korai története. Székely vértanúk, Prés alatt a magyarság, s idén, az 500. évforduló tiszteletére a Háromszék Vármegye Kiadónál megjelent egy kisebb lélegzetű munkája Hallottátok Dózsa György hírét? címmel. A nyomdából frissen kijött könyv Gábor Áron életútját ismerteti. A széles bibliográfiára támaszkodó, a forrást megjelölő munka nem száraz dolgozat, történész és publicista ötvözeteként jellemezhetnénk a szerzőt. Kádár Gyula vallja: írásait a ma emberének szánja úgy, hogy azokat széles körben olvassák, de a szakember is használhassa. A történelmi ismeretek közlése révén nevelni akar. Olvasmányosságra törekszik, mert a száraz történelmi szaktanulmányokat többnyire csak szakemberek veszik kézbe.
Kádár e könyvében tudatosítja, hogy az ágyúöntés és az ágyúk felszerelése csoportmunka, amelyben nagyszámú szakember és munkás vesz részt. Ennek irányítása hárul Gábor Áronra. Az ő forradalmi elkötelezettsége nélkül nincs ágyú, nem kerül sor a dicsőséges önvédelmi harcra. Gábor Áron ágyúgyártásban betöltött kimagasló szerepe mellett a szerző kiemeli a tényt, hogy ő volt a székely tüzérség megszervezője. Hangsúlyozza, Gábor Áron legnagyobb érdeme az önálló székely tüzérség megteremtése volt, amely 65 évvel előzi meg az önálló magyar tüzérség (1913. március 1.) felállítását. A könyv megpróbálja a mítoszok lebontását is. A köztudatban úgy él, Gábor Áron a kökösi hídnál esett el. Ezt hirdeti Gábor Áron 1892-ben állított eresztevényi síremléke vagy Gyárfás Jenő Gábor Áron halála című nagyméretű festménye, továbbá Kányádi Sándor A kökösi hídon című verse. Ezzel ellentétben Gábor Áron őrnagy, a székely tüzérség főparancsnoka Uzon mellett, a mai vasúti feljáró közelében esett el, és nem Kökös közelében. Sombori Sándor és Földi István regényei irodalmi alkotások, melyekben szárnyal a fantázia – jelzi a szerző. Hozzáteszi, a mítoszteremtés már 1848–49-ben megkezdődik. Jókai Mór az Esti Lapokban megrajzolja a „keveset tanult közvitéz” alakját. Kőváry László történész Gábor Áront mint egyszerű szántó-vető embert mutatja be, megteremtve a népmesei hőst, aki székely furfanggal, leleményességgel ágyút önt. A szerző szilárd meggyőződése,  annak ellenére, hogy az elmúlt másfél évszázadban többen írtak Gábor Áronról, még mindig szükség van kutatásra. Kádár Gyula úgy véli, hogy Gábor Áron életrajzát megírni csak az általános történelmi háttér ismertetésével lehet, ezért életét és munkásságát tematikus rendszerezéssel teszi áttekinthetővé. A keménykötésű, illusztrációkkal gazdagított könyv függelékében olvasható többek között Gábor Áron 1849. május 12-én írt levele, melyben beszámol a Kossuth Lajossal való találkozásáról, valamint az a korabeli leltár, amelyben felsorolják az uzoni-kökösi csatában elesett Gábor Áronnál talált tárgyakat, köztük a négycsövű forgópisztolyt, egy kis bronzcsövű, ágyú alakú pisztolyt, a tiszti- és csatakardját.
Kádár Gyula Gábor Áron születésének kétszázadik évfordulójára írta e könyvét. Azt az embert mutatja be, aki a székely nép megmaradásáért, jövőjéért folytatott harcában a kitartás és a helytállás jelképévé vált.
Év vége közeledtével elmondhatjuk, saját olvasmányon kívül karácsonyi ajándéknak is szánható a könyv. Kádár Gyula könyvei mellett megvásárolható a H–Press lapterjesztő standjain, Sepsiszentgyörgy könyvesboltjaiban. Megrendelhető a gyula.kadar@gmail.com e-mail címen vagy a 0740 026 450-es telefonon.
* Kádár Gyula: Gábor Áron életútja, Csíkszereda, 2014
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Állásfoglalás a Mikó-ügyben
Közlemény
Mindannyian megdöbbenéssel szereztünk tudomást a Ploiesti-i Táblabíróság döntéséről, amely értelmében a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó kollégium épületeit visszahelyezték állami tulajdonba.
A református egyházközösség szervezésében már a 16. században Sepsiszentgyörgyön is elindult az oktatás. A Háromszéken létesítendő Református Középiskola eszméje a 19. század közepén merült fel, és 1859. szeptember elsején nyílt meg az intézet. Az iskola mindhárom alapítóját belefoglalták a nevébe, a református egyházat, gróf Mikó Imrét és Háromszék népét, akiknek köszönhetően felépült a kollégium főtéri épületegyüttese. 
A református egyház szerepe meghatározó volt, nem csupán az iskola alapításában és építésében, de működtetésében is, olyan kiváló embereket adva a magyar nemzetnek, mint Gyárfás Jenő, Varga-Nándor Lajos képzőművészek, dr. Székely Zoltán, dr. László Ferenc régészek, dr. Kós Károly néprajzkutató, Domokos Géza, Beke György írók és sokan mások. Jelenleg is ez az iskola az erdélyi magyar értelmiség utánpótlásának kiapadhatatlan forrását jelenti. 
Az épület 1948-as államosítása, a névváltoztatás ellenére a magyar köztudatból nem sikerült kitörölni a tanintézet református jellegét és ökumenikus szellemét, ezért is fogadtuk örömmel és megnyugvással azt a törvényt, amely visszaadta jogos tulajdonosának, az egyháznak. A visszaállamosítás viszont az utóbbi időben felerősödött magyarellenesség legdurvább megnyilvánulásainak egyike. Ez olyan visszafordíthatatlan folyamatokat indíthat el, amelyek törést okozhatnak a magyar oktatásban, de az egész magyar közösség hátrányos helyzetét is még inkább kiemelik.
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének országos elnöksége
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Atyha felett az ég
Látszólag csupán galériaavatással egybekötött kiállításmegnyitó. De a hely különlegessége meg a kezdeményezés egyedisége példamutató. Bár nem úttörő a jelenség, hiszen a saját házát-birtokát művészteleppé, alkotótáborrá vagy állandó kiállítótérré átalakító képzőművész számtalan akad a nagyvilágban, olyan céllal azonban, mint Vinczeffy László tette, már nem sokan.
Ő ugyanis nem kevesebbet tűzött ki céljául, mint hogy szülőfaluját, a szép és szomorú Atyhát megmentse a kihalástól. Mégpedig úgy, hogy a sóvidéki kis falucskát megjelenítse a képzőművészet színterén azzal a hittel: az a kis pontocska, amit most felrajzolt ama képzeletbeli térképre, egyre jelentősebbé, egyre fontosabbá válik majd. Ha másért nem is, a vidám szoborparkért és a Kakasülő Galériáért Atyha bekerüljön a turizmus körforgásába, és ezáltal az élhető élet reménye visszatérjen a faluba.
A galéria
A Kakasülő Galériában június 28-tól kiállított alkotások között van egy festmény: Somogyi Győző alföldi festőművész Atyha című akriljén a vidám színek uralkodnak, piros kerítés, sárga háztető, mályvaszín utca, és a kép tele élettel, tyúkok a kerítésen, libák az út mentén, egy emberi alak kontűrje is. És két gólya kering a világoskék égen, fészket raknának – nem a régit felújítani jöttek vissza, hanem új életet kezdeni. Valahogy így tért haza Vinczeffy László is, szülőfalujában bennvalót vásárolt, a rajta álló házat felújította, nem is akárhogyan, hanem a helyi építkezési hagyományokhoz hűen, a kertet felélesztette, a menthetetlenül elöregedett gyümölcsfák helyébe fiatal csemetéket ültetett és meg is töltötte élettel, sajátos módon: színes, játékos formájú nonfiguratív szobraival népesítette be. S bár a gazdaember új élet kezdetén elsőként a gazdasági épületet húzza fel, hiszen állatainak a menedéket, szerszámainak a biztos helyet fontosabbnak tartja, mint saját feje felett a tetőt, Vinczeffy László fordított sorrendben dolgozott. A csűrt hagyta utoljára, mert az koronáján a legszebb ékszer. A Firtos alatti kis hegyi falu építkezési szokásai a helyhez alkalmazottak, így az istállónak, csűrnek és szekérbeállónak épített gazdasági épület sem a Háromszéken szokásos méretű, annak csupán kicsinyített változata. A régi épületet Vinczeffy László eredeti állapotában hagyta, az új rendeltetéséhez legszükségesebb átalakításokat végezte el mindössze: az egykori szénapadlásra egyetlen hatalmas rönkből faragott lépcső vezet, még fennebb, a szekérbeálló feletti lepadolt részbe – a kakasülőre – újabb néhány lépcsőfok. Ennyi csupán a kiállítófelület, mégis tágas. Ezt a rendhagyó teret lakják be a Vinczeffy által felkért művészek alkotásai, és itt jól megfér egymás mellett grafika és bronzszobor, olajfestmény és hologram, objekt és gipszplakett, fametszet és szénrajz. Hiszen a kiállítók összeválogatásában Vinczeffyt csupán egyetlen elv vezérelte: hogy az alkotásaikat bemutató művészek – életművel a hátuk mögött vagy még pályájuk kezdetén – mindannyian kísérletező kedvűek, az újításoktól soha vissza nem rettenők legyenek. És Budapesttől Szovátáig minden művész válaszolt a felkérésre, akik már a világ legnevesebb galériáiban állítottak ki, azok is. Mert megértették Vinczeffy László szándékát, és akkortól már nem az volt a fontos számukra, hogy egy isten háta mögötti, kihalófélben levő falucska talán senki által nem látogatott csűrjébe kerül munkájuk, hanem a cél, melyhez társul szegődhettek.
Az esemény
Atyhán annyi autó, mint múlt vasárnap, egyszerre még sosem volt. A Vinczeffy-porta előtt kiszélesedő tér kevésnek bizonyult a parkoláshoz, a környező szűk kis utcák mindenike még keskenyebbé vált a fél kerékkel az árokban megállított autók miatt. Pedig nem csapott nagy hírverést a galériaavató kiállításnak a házigazda, nem mondták be a rádiók, nem írták meg az újságok, csupán szájról szájra terjedt a hír. És Sepsiszentgyörgytől Marosvásárhelyig, Kolozsvártól Székelyudvarhelyig felkerekedett a művészetpártoló közönség, hogy Atyhán a 101-es számú házat felkeresse. És Erdély bármely tájáról igyekezett Atyha felé az utas, mind az eget kémlelte. De valaki, ott fenn, a kiállító művészekhez hasonlóan, megértette Vinczeffy szándékát, és kicsit arrébb tolta a felhőket. A kiállításmegnyitót Vinczeffy Stefánia két éneke foglalta keretbe, közben hangzottak el a köszöntők. Vágási Albert, Korond menedzsere bizakodását fejezte ki, hogy Vinczeffy László kezdeményezésének köszönhetően újra pezsgő élettel telhet meg az elnéptelenedő falu, Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet vezetője kijelentette, arra a napra – június 28-ra – Atyha az erdélyi képzőművészet fővárosává vált, azt az üzenetet sugallva, hogy mi, magyarok, együvé tartozunk, éljünk bárhol is a világban. Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke, a kiállítás fővédnöke üzenetét is közvetítve kiemelte, ki kell tartanunk nemzetünk hite mellett, hogy a magyarságnak ne csak dicső múltja, hanem jövője is legyen, Vinczeffy László kezdeményezését pedig követendő példának nevezte arra, hogyan lehet ott is reményt nyújtani, ahol a falu vezetése sem hitte, hogy van jövő. Nagy Miklós Kund művészeti író a kiállítást értékelve azt mondta, bár a tárlat látszatra eklektikus, hiszen a kiállított alkotások különböző műfajokat, stílusirányzatokat képviselnek, mégis egységes a minőséget illetően. Vinczeffy László a kiállítás létrejöttének körülményeit ismertette, hangsúlyozva, egyetlen felkért művész sem utasította vissza, bár ketten közülük – Kubinyi Anna textilművész és Kusztos Endre festőművész – már nem érhették meg a Kakasülő Galéria avatását. „De boldogok ők, ott fenn, mert jól sikerült ez a nap, és én is boldog vagyok, a mennyországba szállnék, ha tudnék” – mondta. Atyha felett az ég érzékelhetően kitisztult.
A folytatás
Az atyhai Vinczeffy-birtokon nem ez az első képzőművészeti rendezvény, Röpkiállítás címmel 2013-ban szervezett már kisebb méretűt. Úgy látszik, hogy öregségemre költözött belém a nagy energia, válaszolta arra a kérdésemre, hogy korábban, még a Gyárfás Jenő Galéria munkatársaként miért nem szervezett az atyhaihoz hasonló tárlatot.
– Három éve nyugdíjas vagyok, most jött el az idő, hogy kiállítást szervezzek, olyant, mely a falunak hírnevet hozzon. Mert egyetlen, még akár halálra ítélt faluról sem szabad lemondani, és ezt példának is szánom arra, hogy ilyen kis falvakban is lehet nagy dolgokat csinálni. De nekem az is ambícióm volt, hogy bebizonyítsam, nem csak városon történhetnek jelentős események, egy képzőművészeti rendezvényt meg lehet oldani egy falucskában is, ha rendesen megszervezed.
– A megnyitóbeszédekben többen is kifejezték reményüket, hogy egyik megvalósítás vonzhatja a másikat. Nem tartasz attól, hogy esetleg kirakatfaluvá válhat Atyha?
– Inkább attól félek, hogyha én innen eltűnök, akkor itt ismét nagy csend fog uralkodni. Azt sem tudom, mi lesz a kertbeli alkotásokkal. De csinálom tovább, mert kell bízni és előre kell nézni. Lehet, hogy valamikor lesz majd Szovátának egy képzőművészeti központja, amelynek része lesz Atyha is, erről már beszélgettünk. Az a lényeg, hogy ezt a képzőművészeti gócot is be kéne vonni a turizmus forgatagába, hogy ne csak Parajdra s Korondra menjenek látogatók. Nem mindenkit érdekel a képzőművészet, ez biztos, de ha egy csoportban van egy-két ember, aki fogékony, az boldogan veszi tudomásul, hogy itt mi történt.
– Lesz-e folytatása a Kakasülő Galéria kiállításának? – Minden évben új tárlatot szeretnék itt bemutatni. Úgy képzelem el, hogy a következő esztendő csendesebb év lesz, úgy értve, hogy csak pár képzőművész állít ki, de több művet, aztán ismét több művész szerepeljen kevesebb alkotással. Ez még a jövő titka, de míg egészségem van és bírom magam, addig minden évben egy megnyitót akarok. És a kettő között, mert ez lejár egy hónap múlva, majd felhozom pár munkámat s azokat kiállítom, hogyha valaki erre jár, a galéria ne álljon üresen. Az én birodalmamba jön be, megkapja kinn a szobrokat s benn képeket, grafikákat.
Csorgó A június 28-án az atyhai Kakasülő Galériában megnyílt, tíz magyarországi, tizenhét székelyföldi képzőművész egy-egy alkotásából létrejött tárlatnak a Csorgó nevet adta a szervező Vinczeffy László. „Közös kiállításunk címét az Atyhában és határában sokfelé felfakadó éltető, tiszta forrásvíz ihlette, de a Csorgó cím egyben metafora is. A csorgó vize, amely az itató felé tart, a művészt és alkotását jelenti. A vályú, amely felfogja és meggyűjti a vizet, maga a Galé­ria szeretne lenni. Remélem, hogy ebben a metaforapárban a műnek is ugyanolyan fontos szerepe lesz, mint a víznek: az embert szolgálja” – írja Vinczeffy a kiállítást kísérő katalógusban.
Van egy másik megközelítése a csorgó-vályú párosnak. A lefolyó nedű, amikor érintkezésbe lép a gyűjtőedényben levő víz felületével, önmaga körül egyre terjedő hullámokat képez. Úgy legyen, hogy a Vinczeffy László által keltett hullám minél messzebb elérjen.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Búcsú Koncz Páltól
A halálhír mindig váratlanul érkezik. Abszurdságával letaglóz, elbizonytalanít. Hát csak ennyi volt, így kellett véget érnie egy emberéletnek?
Július 13-án, hétfőn kaptuk a hírt, hogy eltávozott az élők sorából múzeumunk régi barátja, Koncz Pál, akivel pontosan negyed százada, hogy szakmai és baráti kapcsolatban állunk. Rögtön a rendszerváltás után testvér­intézményünk, a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum főrestaurátoraként találkoztunk először az Istenes élet című vallástörténeti kiállításon a Gyárfás Jenő Képtárban. Azóta tart a kapcsolatunk.
Koncz Pál nagyon szerette Erdélyt, Székelyföldet, városunkat. Leveleit nemegyszer Sepsi előnévvel írta alá. Nyári pihenő szabadságának egy részét itt töltötte, és mindig önkéntesen restaurált a képtárban, vagy segített keretezni, rámázni, tárlatot felrakni. Közben több szentgyörgyi művésznek szervezett kiállítást Veszprémben. Bármilyen szakmai kérdéssel fordultunk hozzá, gyorsan érkezett a precíz, akkurátus válasz.
Gyakran mondta, hogy számára egy nálunk töltött hét elég erőt ad egy évre. Sokra értékelte bennünk, hogy nem sírdogálunk, hanem próbálunk megállni a lábunkon. Koncz Pál nevét ott látjuk a Csernátoni füzetek, a Székelyföld, a Korunk előfizetői között. Rendszeresen adományozott a moldvai csángók oktatási programjára is.
Egy hónapja volt vendégünk, előadást tartott a veszprémi múzeum műtárgy-védelméről. A szokatlan időpont dacára szinte megtelt a terem. Sokan ismerték, szerették. Az a típusú ember volt, amelyből egyre kevesebb van a Földön: pontos, megbízható, lelkes, emberséges, aki a lényeget látja, és aki talpig úriember.
Nehéz elfogadni a hiányát. Mégis, a fájó gyászban az ad vigasztalást, hogy Koncz Pál emléke ott van képtárunk restaurált grafikai lapjain, könyvtárunkban a számtalan adománya, valamint az a férfiasan palástolt nagy-nagy szeretet, amelyben bennünket, szentgyörgyieket részeltetett. Nyugodalma legyen csendes, emléke áldott!
Vargha Mihály
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lobog-e még piros-fehér-zöld a Székház homlokzatán? (Búcsúbeszélgetés Lakatos Mihállyal)
Egy héttel ezelőtt baráti beszélgetésre hívott. Semmi különös, máskor is megesett. Ezúttal azonban azzal kezdte: lejárt megbízatása, megy vissza Magyarországra. Eltelt már az öt esztendő? – kérdeztem. Nem, csak négy. Nem módosította ugyanis a magyar kormány azt a törvényt, miszerint a kulturális intézetek vezetői négy plusz egy évet tölthetnek tisztségükben. Ha valamiért rossz szájízzel maradt Lakatos Mihály, a Balassi Intézet – Magyarország Kulturális Központja sepsiszentgyörgyi fiókintézetének vezetője, az éppen ez az egy hiányzó év. Ugyanis pályázatában öt évre tervezett. A meg nem adatott évet pedig nemcsak ő, de az intézet által szervezett rendezvényeket látogató székelyföldi közönség is hiányolni fogja. Budapestre való visszautazása előtt hát egy újabb lezárult, Sepsiszentgyörgy kulturális életében mély nyomot hagyó korszak mérlegének megvonására kértük Lakatos Mihályt.
– Négy évvel ezelőtt tervekkel és illúziókkal telten jöttél Sepsiszentgyörgyre. Hogyan távozol?
– Nagyon szép időszakot tudhatok magam mögött, és ha mégis kicsi keserűség van most a lelkemben, az csak azért, mert néhány dolognak én már nem tudok személyesen a végére járni. Olyan programoknak, amelyek a pályázatom koncepciójának fontos pillérei. – Mi az, amit el lehetett végezni?
– Eredmények tekintetében azt mondhatom, hogy körülbelül 80 százalékát sikerült megvalósítanom terveimnek. Úgy szeretek dolgozni, hogy maradjon utánam valami időtálló is. Ilyen a siculicidium alkalmából kiírt képzőművészeti pályázat: a harmincvalahány alkotásból nagyon jó kis tárlat keletkezett, aminek egyébként Madéfalva híjával volt: utánanéztünk, csupán három olyan, a 20. században született műalkotást tudtunk azonosítani, amely a madéfalvi eseményt dolgozta fel. Ráadásul még azt is sikerült elérni, hogy magyar kormányzati támogatással a műalkotások Madéfalva birtokába kerüljenek. Ez a pályázat azért is fontos, mert a művészet, amelyben benne van az irodalom is, sokat tehet azért, hogy emberközelbe hozzon egy időben nagyon távoli eseményt. Hasonló, hogyha nem is olyan nagy sikert arató volt a Gábor Áron-pályázat, amelynek nyomán keletkezett egy új színmű. Igaz, még nem volt megmérettetve valójában, hiszen csak egyszer mutattuk be felolvasószínházi keretek között, de a közönség reakcióján is úgy láttam, ez is lehet időtálló, legalábbis egy 21. század eleji feldolgozása a Gábor Áron-témának. A harmadik dolog, ami szintén nem mulandó, hogy sikerült Hamvas Béla első román nyelvű fordítását megjelentetni. Ezt szinte a sors játszotta a kezemre, mert Hubbes László, akivel egyetemi társak voltunk Kolozsváron a 90-es évek elején, már A bor filozófiájának kész fordításával keresett meg ideérkezésemkor, és csak az egyik legnevesebb román kiadó, a Curtea Veche igazgatóját kellett meggyőzni, hogy érdemes kiadni. A román értelmiség kö­rében igen nagy a sikere a műnek.
– A magyarországi borvidékek bemutatásának szándékával programsorozatot indítottál, amely azonban csak az első kiadást érte meg.
– 2012-ben a Székelyföldi Eger Napokkal kezdődött, de a másodikat nem sikerült megvalósítani, mert a minisztérium mindössze tíz százalékát biztosította a szükséges költségvetésnek. Ez összefüggésben állt az ottani személyi változásokkal is, nem ismerték fel, hogy nemcsak borászati bizniszről van szó, bár ez önmagában is jó dolog lenne, hanem kapcsolódik hozzá egy olyan kulturális meg társadalmi eseménysorozat, amelynek hatása ezen túl mutat. Az egri bor ürügyén először járt Székelyföldön például a Gárdonyi Géza Színház, a Harlekin Bábszínház, és az Agria szerkesztősége sem fordult meg itt azelőtt. Megismerkedtek az itteni színházakkal, bábosokkal, az itteni irodalmi műhelyekkel, tehát a kapcsolat megszületett. A Tokaji Napokat már megszerveztük a tokaji borászokkal, a Miskolci Nemzeti Színházzal, a Csodamalom Bábszínházzal meg az Avas Néptáncegyüttessel, amikor kiderült, hogy a minisztériumi támogatás nem elég. Még úgy sem, hogy előző évben Kovászna Megye Tanácsa nagy részt vállalt a szervezésben.
– Milyen volt az együttműködés a háromszéki intézményekkel, illetve hatóságokkal?
– Nagyon jó, itt, Szentgyörgyön talán csak az Erdélyi Művészeti Központtal nem szerveztünk közös rendezvényt. A legtöbb programot, nyilván, a helyzetből adódóan, a Bod Péter Megyei Könyvtárral bonyolítottuk, rögtön utána a Székely Nemzeti Múzeum következik, de közösen szerveztünk eseményeket a Lábas Házzal, a Gyárfás Jenő Képtárral (amíg működött), a Magmával, a Kónya Ádám Művelődési Házzal, a vadászati múzeummal, a Tamási Áron Színházzal is néhány esetben, és a Háromszék szerkesztőségével, persze. Anélkül, hogy az együttműködésnek intézményes keretet adtunk volna, ezek emberi kapcsolatokon múltak. Amikor megkerestem őket, vagy ők keresték meg az intézményt, mindenki igyekezett segíteni a másikon. De ugyanez mondható el a székelyudvarhelyi, csíkszeredai, gyergyószentmiklósi kulturális intézményekről, a kézdivásárhelyiekről vagy a kovásznaiakról nem is beszélve.
– A Gábor Áron-pályázat esetében tudom, intézményei révén Kovászna Megye Tanácsa jelentős támogatást biztosított. Más programoknál is beszállt a városi, megyei önkormányzat?
– Hogyne, például a Székelyföldi Eger-Napokkor az összes vendég elszállásolását a megyei tanács biztosította, meg a szórólapokat, plakátokat is. Nem mindig csak az segítség, ha az embernek pénzt adnak, hanem az is, ha olyan dolgokat biztosítanak, amelyekért egyébként fizetni kéne.
– Általában kényes az anyagiak kérdését feszegetni, mégis: hogyan alakult a rendelkezésedre álló pénzkeret? – Stagnált. Gyakorlatilag, amit költségvetésből biztosítottak, az 2011-ben is ugyanannyi volt, mint 2015-ben, de ez nem kirívó, ilyen az összes kulturális intézet ellátottsága. Ennek ellenére a Székelyföldön túl is eljutottam, pár alkalommal Kolozsváron, Nagyszebenben, Brassóban is szerveztem programot. De ilyen financiális háttérrel és ekkora személyzettel, ami gyakorlatilag egy embert jelent – mert a titkárnő csak az adminisztratív ügyekben segít –, nem lehet egész Erdélyt lefedni. – A mit nem lehetett megcsinálni fejezet mit tartogat még?
– A történelmi előadás-sorozatnál csak a Horthy-korszakig sikerült eljutni, most következett volna az észak-erdélyi történet, ez kiemelten szerepelt volna mint az ittenieket különösen érdeklő fejezet, aztán a második világháború, a Rákosi-korszak, 1956, a Kádár-korszak és a rendszerváltás. Így lett volna teljes a kép. De hát nézzük a pohárnak a tele lévő háromnegyedét, így is főként annak örülök, hogy a középiskolások – Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Kollégium diákjai – mindezzel szembesülhettek, mert igyekeztem a történészszakma ajánlása alapján minden korszaknak a legjobb ismerőjét elhívni, és ők a tankönyvekben még benne sem levő legújabb kutatásokat is beépítve tartották meg előadásaikat, a tanulók tehát olyan pluszt kaphattak, amihez másként nem jutottak volna hozzá. – Ha a történelmi előadás-sorozat az idő miatt nem tudott kifutni, volt egy másik elképzelésed, amely elég hamar elakadt: a magyar olimpikonok bemutatása.
– Ettől azért ment el a kedvem, mert napjaink nagy sportolóit, akiket mindenki ismer, és akikkel mindenki szeretett volna találkozni, egyszerűen nem lehetett rávenni, hogy eljöjjenek. Amikor itt járt a kétszeres olimpiai bajnok tőrvívó, Rejtő Ildikó és a kilencszeres kenuvilágbajnok, Wichmann Tamás, nem döntöttünk nézői csúcsot. És volt egy másik, szintén félbemaradt sorozat, a magyar építészek bemutatása. Csupán Ekler Dezső vette rá magát, hogy eljöjjön, a többiekkel nem tudtam zöld ágra vergődni. Le is vontam a következtetést, hogy építészeink olyanok, mint az alkotásaik: nehezen mozdíthatóak.
– Említetted beszélgetésünk elején, hogy van néhány dolog, amelynek már nem tudsz a végére járni, de elindítottad szervezésüket.
– Az egyik az Erdélyi Magyar Írók Ligájával közösen szervezett, szep­tember 3–5. között Árkoson zajló tábor, ahol jelen lesz néhány magyarországi író, akit fordítottak román nyelvre, és román író, akit magyar nyelvre, valamint műfordítók is. Mindig jó, főleg, ha két olyan népről van szó, mint a román és a magyar, ha a művészek megismerik egymást, általában az ilyen barátságok jót tesznek a kétoldalú kapcsolatoknak. A másik egy kortárs magyar irodalmi antológia megjelentetése román nyelven. A Nemzeti Kulturális Alap támogatja a kezdeményezést, és a szervezés is elég jó szinten áll, feltehetőleg 2016 májusában a Bookfesten majd be lehet mutatni két könyvet, egy verses- és egy prózakötetet, amely a kortárs magyar irodalom aktuális állapotát tükrözi. Mert minden évben jelenik meg egy, két, három lefordított mű, de ebből a román olvasó nem kap átfogó képet, hogy mi zajlik most, miről gondolkodnak, mit írnak, hogyan írnak a mostani magyar költők, írók. – Irodalom. Íróember vagy, az elmúlt négy év során jó néhány magyarországi írót hívtál meg Székelyföldre, de sajátos elképzelés szerint.
– Arra fordítottam a hangsúlyt, hogy olyan szerzőket hívjak meg, akik értéket alkotnak, de valahogy mégis az irodalmi kánon perifériáján vannak, nevük nem igazán került be a köztudatba. Ilyen Hász Róbert, gondolom, nagyon kevesen hallottak a szerzőről, pedig a Künde című regénye tényleg az egyik legjobb magyar regény, amelyet a 21. század elején írtak. Ács Margit, Temesi Ferenc kitűnő szerzők, vagy a műhelyek közül a Kortárs egy irányadó irodalmi orgánum, vagy a Hitel, ezek mind először fordultak meg Erdélyben. Sepsiszentgyörgyön, meg általában Székelyföldön az utóbbi években nagyon mozgalmas kulturális élet zajlik, az érdeklődő közönség nagyon sokszor a bőség zavarával küszködik. Az volt a célom, hogy azokat a szerzőket mutassam be, akiket a helyiek ilyen vagy olyan okból nem hívnak el, erre a résre álljak rá, ahol hiány mutatkozott.
– Ugyancsak irodalommal kapcsolatosak nemzeti ünnepeinkkor bemutatott műsoraitok is.
– Kiderült, hogy az alkalmi zenés-irodalmi összeállításokra van kereslet. Amikor az első október 23-ai műsor végén láttam, hogy az embereknek könnyes a szemük, világossá vált, hogy ez olyan műfaj, amelynek ma is van létjogosultsága, amellyel érdemes foglalkozni.
– Végére hagytam egy nehéz kérdést. Kinevezéseddel egyúttal kultúrdiplomáciai megbízatást is vállaltál. Ez valami bonyodalmat okozott-e, kerültél-e az elmúlt négy év során konfliktusos helyzetbe? – Én nem, de a sors szeszélye folytán a titkárnőm, Szőcs Erika igen. Egy alkalommal, amikor én nem voltam az irodában, bejött egy román fiatalember számlatömbbel a kezében, és felszólította Erikát, hogy azonnal vegye be a magyar zászlót, mert a könyvtárnak nincs joga azt kitenni. És már akarta megírni a büntetést. De Erika felvilágosította, nem a könyvtár tette ki, hanem ez egy magyarországi intézmény. Erre a fiatalember nem volt felkészülve, ezek szerint nem tudott az intézmény létezéséről, eltette a számlatömböt és szó nélkül kiment. Kellett jeleznem a főkonzulnak, hogy volt egy ilyen kisebb incidens, aki megnyugtatott, hogy az általunk bérelt területen akár minden ablakba is kitehetnénk egy magyar zászlót.
– Múltról jövőbe. A Balassi Intézet nem hirdetett versenyvizsgát a sepsiszentgyörgyi fiókintézet vezetői tisztségének betöltésére. Ez azt jelenti, hogy felszámolják az intézetet?
– Egész pontos információm nincs, egyelőre nem született döntés, miként folytatódik az intézet működése. Kétirányú megoldás lehetséges: ideiglenesen felfüggesztik az intézet működését, akárcsak ideérkezésem előtt, akkor három hónapig nem működött, aztán velem újraindult, de számolhatunk azzal is, hogy nem indul újra, és ez lenne a legrosszabb forgatókönyv.
– Ha újra meghirdetik az irodavezetői tisztséget, megpályázod?
– Valószínűleg nem. Nem azért, mert a szívem nem húzna vissza, de még sok irányba húz a család is, a gyerekek. Ha legényember lennék, minden további nélkül. Mert Sepsiszentgyörgy szívem szerinti jó hely.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)