Árvízveszély a Feketeügyön
Több folyóra, köztük a Feketeügyre, valamint a Tatros Hargita és Bákó megyei szakaszára is harmadfokú (vörös) árvízvédelmi riasztást adott ki az országos hidrológiai szolgálat tegnap, mivel a térségben hullott nagy mennyiségű csapadék miatt a hegyvidéki folyók kiléphetnek medrükből. A harmadfokú árvízvédelmi készültség a Feketeügyön és a Tatroson tegnap este 22 órától ma 18 óráig tart. Másodfokú (narancssárga) riasztás lépett érvénybe tegnap 16 órától az Olt teljes székelyföldi szakaszára, a forrásvidéktől Brassó megyéig, valamint a Háromszéken eredő Bodzára.
A riasztás szombat délig lesz érvényben, és a mellékfolyókra is vonatkozik. Elsőfokú (sárga) viharriadó is több megyében van még, zivatarok, felhőszakadások, a szokásosnál nagyobb mennyiségű csapadék várható Székelyföldön is. Tegnap estig megyénkből sehonnan nem jeleztek árvizet. Bákó megyében azonban már 29 települést öntött el az ár, néhol a víz másfél méter magasságot is elért, és várhatóan tovább emelkedik, mert a Tatros, a Beszterce és a Putna folyókra – Moldva nagyobbik felére – vörös jelzésű árvízriadót adott ki a meteorológiai intézet.
Több tucat lakost már kitelepítettek házából, két vonat is elakadt – 110 utast a tűzoltók segítségével szállítottak a bákói állomásra –, egy országúton is megszakadt a forgalom.
Háromszék
Erdély.ma

Eltávolította a rendőrség a székely lobogót Csíkszereda főteréről
Bekísérte a Hargita megyei rendőrség Tőke Ervint, a Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) csíkszeredai polgármesterjelöltjét, amiért pénteken délután felvonta egy Csíkszereda főterén felállított zászlórúdra a székely zászlót – közölte az EMNP.
Amint Tőke Ervin az MTI-nek elmondta, az EMNP mindössze egy négyzetméternyi területet bérelt a várostól a zászlórúd számára, és építési engedélyt kapott a hivataltól zászlórúd felállítására. A városháza közrendi bizottsága azonban kedvezőtlenül véleményezte a péntek délutánra már meghirdetett zászlófelvonási ünnepséget, Jean-Adrian Andrei prefektus pedig megtámadta a bíróságon a zászlórúd elhelyezésére vonatkozó építési engedélyt.
Tőke Ervin elmondta: mind az építési engedély elleni prefektusi óvásról, mind pedig a zászlófelvonási ünnepség tiltásáról pénteken délelőtt szerzett tudomást. Hozzátette, a rendőrségről többször is felhívták, és figyelmeztették, hogy nem tarthatja meg a rendezvényt. Ezért a téren összegyűlt emberekkel közölte, hogy a ceremónia elmarad, de a zászlót felvonta, mert jogértelmezése szerint csak a bíróság függesztheti fel egy építési engedély érvényességét.
A jelen lévő rendőrök ezt követően igazoltatták, majd bekísérték a rendőrségre, a zászlót pedig levették, és bűnjelként elvitték. Az egyik közösségi portálon közzétett filmfelvételen látszik, hogy a rendőrök a jelenlévők bekiabálásai közepette távolítják el a székely zászlót.
A politikus elmondta, miután bekísérték a rendőrségre, jegyzőkönyvet állítottak ki, de megtagadta ennek az aláírását és átvételét, ezért nem is tudja, hogy pontosan mekkora összegű bírságot róttak ki ellene. Az EMNP csíkszeredai önkormányzati képviselői 2013 februárjában vontak fel nagy méretű székely zászlót Csíkszereda főterén. A zászlóállítás per tárgyát képezte, de Tőke Ervin közlése szerint a zászlót még az ítélethirdetés előtt levették a korábbi helyéről, mert pünkösdkor épp oda állították fel a bérmáló Márton Áron püspököt ábrázoló szoborcsoportot.
Hozzátette, nem kampányrendezvénynek tervezték a zászló újbóli felvonását. Április 20-án kérte és kedden kapta meg az építési engedélyt a zászlórúd felállításához, az azóta eltelt időre azért volt szükség, hogy kössön meg a zászlórúd rögzítésére öntött beton.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) is tiltakozó nyilatkozatot tett közzé az esemény kapcsán. „Határozottan felszólítjuk a hatóságokat, hogy ne éljenek vissza hatalmukkal!" – idézte az RMDSZ hírlevele Kovács Pétert, az RMDSZ ügyvezető elnökét.
Kovács Péter ugyanakkor nem tartotta szerencsésnek, hogy a csíkszeredai zászlófelvonás 48 órával a választások előtt történt. Úgy vélte: ha valakinek nem a kampány, hanem az a célja, hogy Csíkszereda központjában székely zászló lobogjon, annak felvonására nem ezt az időpontot választja.
A csíkszeredai polgármesteri tisztségre hat jelölt pályázik a vasárnapi választáson, köztük a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) jelöltje, Ráduly Róbert, és a Magyar Polgári Párt (MPP) jelöltje, Somay Péter.
MTI
Erdély.ma

Feljelenti a feljelentőt a sepsiszentgyörgyi MPP
Az Országos Diszkriminációellenes Tanácshoz fordult Bedő Zoltán, az MPP sepsiszentgyörgyi tanácstagjelöltje, válaszul Mircea Diacon megyei főfogyasztóvédő feljelentésére. Azt kérte, vizsgálják ki Diacon esetében is azokat a vádakat, melyeket ellene felhozott, azaz hogy megnyilvánulásai soviniszták, nacionalisták, szélsőségesek. Bedő azt is megjegyezte, ’89 előtt ugyanezekkel a vádakkal illette őt a Securitate.
Bedő elmondta, Diacon egy tavaly októberi cikke miatt fordult az Országos Diszkriminációellenes Tanácshoz, amelyben magyarellenes cselekedetei miatt kérte leváltását. A bukaresti hatóság május 12-én postázta az idézést, de Bedő csak 25-én délután kapta kézhez, így másnap nem tudott megjelenni a fővárosban a testület meghallgatásán.
Levelet írt, melyben tételesen felsorolja, milyen kivetnivalókat talált a főfogyasztóvédő munkájában – megemlíti a székely íz felirat miatti büntetést, a taxisok vegzálását a SIC-matricák miatt, az unitárius gyermektáborban rendőri felvezetéssel tartott ellenőrzést, és Diacon ittas verekedős cirkuszát is –, felidézte, hogy a fogyasztók védelme helyett a fogyasztókkal kötekedik, viselkedése nem közhivatalnokhoz méltó, és megjelölte, a sajtó több mint ötven cikkben foglalkozott az elmúlt másfél évben Diacon túlkapásaival.
Bedő elmondta, hogy a megyei tanácsban politikusként tett nyilatkozatáért a brassói fogyasztóvédelmi vezető, Diacon főnöke küldött neki fenyegető felhangú levelet, újságíróként írt jegyzetéért pedig maga az érintett jelentette fel, mindkét eset a szólás- és sajtószabadság korlátozását jelenti. Ismételten felszólította Diacont, hogy mondjon le, ha nem teszi, feletteseit, hogy menesszék. Azt kérte az Országos Diszkriminációellenes Tanácstól, vizsgálja ki, tartalmaznak-e magyarellenes, nacionalista, szélsőséges elemeket Diacon cselekedetei.
A jelenlegi kampány utolsó sajtótájékoztatóján Kulcsár-Terza József, az MPP háromszéki elnöke értékelte az elmúlt heteket, mint fogalmazott, betartották ígéretüket, tiszta kampányt folytattak, jelöltjeik tudják a dolgukat, jó szakemberek. „Szeretnénk, ha hétfőtől a tanácsokban közösen tudnánk dolgozni a többi magyar párt képviselőivel az illető település, a térség, Székelyföld fejlődéséért. Nagyon nehéz idők elé nézünk, kötelességünk összetartani” – mondotta.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Időtálló párhuzamok
Koncepciós per készül Bukarestben. Nem két fiatal férfi ellen, hanem a meghunyászkodásnak még ellenálló székelyföldi magyarság ellen. És ezt addig ideje észrevenni, amíg – a végkifejlet előtt – még peregnek a percek az idő megállíthatatlan óráján. Ideje felfigyelni rá, túl egy-egy hírlapi – a fejleményeket közlő – cikken. Megelőzni, nem utólag panaszkodni. Akkor már késő. Legyen – felelős vezetőink előtt – a véres vásárhelyi március csak magyarokat elítélő példája.
A gheorghiu-dej-i leszámolás az akkor a csonka haza által is magára hagyott romániai, erdélyi magyarokkal és a két kézdivásárhelyi ellen folyó – egyértelműen koncepciós – per félelmetesen hasonlít. Én azt látom, hogy a magyar (székely) önrendelkezési, autonómia-törekvések tőből való kiirtása a célja az egyre idegesebb román politikumnak. Ideges és idegességében még csak nem is takarózik „költői” megközelítésekkel, hanem egyenesen kifejezi egyet nem értését immár azóta, amióta megnyilvánulásaink egyértelművé teszik nemzeti identitásunk biztosított megőrzésének igényét. És akkor lássunk a címben jelzett párhuzamra néhány – minden kétséget eldöntő – példát. A múltra vonatkozó példákat Tófalvi Zoltán tudományos igényű munkáiból, Stefano Bottoni, Dávid Gyula és más, hitelt érdemlő szerzők könyveiből veszem. Szándékosan csak érintem azokat a pereket, ahol erdélyi, illetve romániai jövőlátásban egész eszmerendszert, ideológiát dolgoztak ki az „összeesküvésben” részt vevők. Ugyanis Beke István és Szőcs Zoltán ilyen átfogó, politikai – a két nemzet egyelő esélyein alapuló – rendezési tervet nem dolgozott ki, vagy ezekről nincs értesülésünk. A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom a hagyományőrző és -fenntartó, valamint ennek a célnak az érdekében a magyar közösségek egészére odafigyelő (és alkalmilag segítő) szándékot tűzte ki céljául, és ennek megvalósításában semmi jelentősége nincs a népszerű, katonásan sportos szabadtéri játékok senkit nem veszélyeztető gyakorlatának.
Kezdjük a fegyverekkel, robbantó szerekkel, amelyek a megvádoltak elleni legfontosabb bizonyítékoknak minősülnek, s amelyekkel kapcsolatban vagy szándékosan bosszantani akarták a lehallgató szerveket (hiszen tudták, hogy lehallgatják őket), vagy bízva az elhangzottak komolytalanságát megértők semmibe vevő ítéletében, gáttalanul fecsegtek minden „szamárságot”. Nagy Sámuelt – három társával – a marosvásárhelyi Piros Rózsa cukrászdában Kádár János 1958. február 25-ei látogatása idején elhangzott kijelentéséért („Adjatok egy karabélyt, hogy lőjem le ezt a hóhért!”) életfogytig tartó fegyházra ítélték! No persze, ezt valakinek el is kellett árulnia! Rövid ideig együtt voltam vele. Szép kilátások a „gázvezetéket orosz segítséggel robbantani akaró fiúk előtt!” Más: Kacsó Tibort és társait – csíksomlyói tanárokat – fegyveres szervezkedés vádjával ítélték el. Kacsó 25 évet, Ambrus Miklós 18 évet kapott. A „szervezkedés” a diákok hazafias oktatásából állt ártalmatlan légpuskák segítségével, amelyet hivatalosan tartottak. Vigyázat! A szilveszteri petárdákból (hivatalosan terjesztett áruk) másfél kilogramm kézigránát-anyagot kapartak össze a felkért szakértők.
Más: a legismertebb volt a Szoboszlai-per, amelynek végén tíz embert végeztek ki az összeesküvésben 45 vádlott ellen indított perben kimondott ítélet alapján. Itt ugyan volt tervezet a jövőt illető társadalmi rend és a két együtt élő etnikum megbékülését és egyenjogúságát szolgáló eszmerendszerre, de egyetlen rozsdás pisztoly szolgált az államrend megdöntésére. A hiszékenység, a naivitás és a kétségtelen jó szándék tíz tenni akaró és nemes lelkű magyar és román halálát eredményezte. Beke István – a sikeres vállalkozó, szép családdal – úgy sétált be a román terrorellenes szolgálat csapdájába, mint egy zöldfülű kisdiák.
Mi a törvénykezés álcájával felruházott román politikum végcélja? Mindenekelőtt az, ami a kommunista rendszeré is volt: a megfélemlítés. Hallgatásra és meghunyászkodásra kényszeríteni a pártoskodással is önromboló magyar közösséget. Elfelejtetni a büntetendő, államellenesnek kinyilvánított autonómiatörekvéseket. Szétzülleszteni mindazokat a magyar szervezeteket, besározni (vagy a magyar riválissal besároztatni) azon vezetőiket, amelyek még meg mernek szólalni és tiltakozó összejöveteleket mernek szervezni. Dicsérő szavakkal jutalmazni a tájba „besimuló” vezetőket, akik – úgymond – az ország törvényes útját járják, és nem az embereket bujtogatják törvénytelenségekre. Végső eredményként: Székelyföld fokozatos gazdasági visszaszorítását, betagolását egy vegyes adminisztratív tájba, felgyorsítani a beolvadást, bojkottálni a székelyföldi utak nemzetközivé tételét, és elvándorlásra késztetni (a megfizetett munka hiányában) fiataljainkat. Szüleik, nagyszüleik úgyis utánuk költöznek. Ezzel aztán megoldódik Románia nemzetállammá válása... Nemzettársaim, a huszonnegyedik óra kezdődött a kézdivásárhelyi Beke István és Szőcs Zoltán megvádolásával. Ennek a pernek minden eddigi hatalmi intézkedésnél nagyobb a jelentősége. Vétkes, aki néma!
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elégedetten zárnak (Kampányban az EMNP)
Jó iramú, kemény munkával végzett, őszinte, tényfeltáró és megoldásajánló kampányt tudhat maga mögött az Erdélyi Magyar Néppárt mind Sepsiszentgyörgyön, mind a megyében – összegezte az elmúlt egy hónapot Bálint József megyeszékhelyi polgármesterjelölt, valamint Fazakas Péter, a párt megyei tanácsosi jelöltlistájának vezetője. A néppárti politikusok összességében tisztességes versenyként látják a kampányt, néhány incidenst leszámítva.
Bálint József és Fazakas Péter szerint lehetőségükhöz mérten jó teljesítménnyel zárják a harminc szavazatszerző napot, lakossági fórumokon, találkozókon és az úgynevezett forró pontokon megfogalmazott üzeneteik révén úgy látják, sikerült elég közel kerülni a polgárokhoz, meghallgathatták panaszaikat, illetve elképzeléseiket is tolmácsolni tudták. A fogadtatás tekintetében sem lehetnek különösebb panaszaik. A jelöltek ugyanakkor pár negatív tapasztalatról is beszámoltak, egyik a kampány kezdetén a Néppárt elleni – a plakátok kihelyezését illető – feljelentés volt, illetve pár személyeskedő támadás is érte őket Gidófalván és Kézdivásárhelyen. Bálint József továbbá megemlítette, hogy az RMDSZ polgármesterjelöltjével, Antal Árpáddal nem volt alkalma nyílt vitán részt venni, noha ennek kereteit a szintén induló Mădălin Guruianu liberális párti jelölt megteremtette a napokban. Az EMNP polgármesterjelöltje felvetette: az elbizakodottság vagy a félelem tartotta vissza Antal Árpádot, nem tudni, de ezek egyike sem helyezi kedvező fénybe. Üzenetként Fazakas Péter félelem nélküli részvételre szólított fel. Ami jelöltjeiket illeti, Fazakas kifejtette: meggyőződése, hogy a párt programjába foglalt három alappillér teljesítésén fognak dolgozni, azaz az átláthatóság megteremtésén, a közpénzek észszerű felhasználásán, illetve a korrupció visszaszorításán.
Újságírói kérdésre Bálint József elmondta: tisztában vannak azzal, hogy jelöltjeik közül sokaknak még nem volt dolguk az önkormányzati munkával, ezért már most zajlik felkészítésük, s a választásokat követően azokat, akiknek sikerül bejutniuk a testületekbe, nem hagyják magukra. Egyebek mellett egy szakemberekből álló testületet is összeállítottak már, amely tanácsokkal segíti majd a tanácstagokat. Ami az RMDSZ-szel, illetve az MPP-vel való együtt dolgozást illeti, mindketten megerősítették: az Erdélyi Magyar Néppárt képviselői a haladást szolgáló ellenzékként fejtik majd ki tevékenységüket. Nincs szándékukban egyik politikai alakulattal sem ellenségként viselkedni, viszont a gyanús ügyletek, döntések, elképzelések ellen mindenképpen fellépnek.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Együttműködnek a székely elöljárók (RMDSZ-kampányzáró)
Együttműködési készségükről beszéltek a székelyföldi megyék és városok vezetésére pályázó RMDSZ-jelöltjek tegnapi közös kampányzáró sajtótájékoztatójukon Sepsibükszádon.
Az eseményen Kelemen Hunor szövetségi elnök is részt vett, szerinte a következő időszak nagy kihívása a régiósítás lesz. Ezt úgy kell kihasználni, hogy Székelyföld egységes régióként fejlődhessen tovább, mert „nem lehet elfogadni, hogy közigazgatási eszközökkel olyan nagy régiót hozzanak létre, ahol az etnikai arányok a magyarság számára hátrányosan változzanak”. Hargita megyében jelenleg 85, Kovászna megyében 75 százalékos a magyarság aránya, de a tervezett Közép-régióban már csak 28 százalékos lenne. Sikert a székelyföldi önkormányzatok együttműködésével lehet elérni – vélekedett, ehhez pedig: „egy irányba lépni tudó politikai vezetők kellenek”. Kelemen Hunor örvendetesnek találja, hogy újabb mandátumért szállnak versenybe azok az RMDSZ-es önkormányzati vezetők is, akik ellen eljárást indított a korrupcióellenes ügyészség. Ezt annak a jeleként értelmezte, hogy az érintettek nem fogadták el, hogy mások döntsenek az RMDSZ jelöltjeiről. Arra biztatott, hogy azokon a székelyföldi településeken is menjenek el sokan szavazni, ahol csak az RMDSZ állított polgármesterjelöltet (52 ilyen település van), mert a leadott szavazatok tudják megmutatni a szövetség erejét.
A Hargita megyei önkormányzat élén újabb mandátumra pályázó Borboly Csaba szerint a térség akkor fejlődhet, ha az egykori székely székek nem rivalizálnak egymással, hanem esetenként le is tudnak egymás javára mondani bizonyos forrásokról. Kijelentette: Hargita megye megvédi a megyezászlóvá minősített székely zászlót, és ha szükséges lesz, kész megyei népszavazást kiírni a jelkép védelmében.
Ráduly Róbert csíkszeredai polgármesterjelölt szerint a volt kommunista politikai rendőrség jegyeit ma is magán viselő „szekus világ” ellen kell fellépniük a székelyföldi vezetőknek. „A közösség bizalma büntetőjogi kategória Romániában” – nyilatkozta –, épp azért kell a magyar jelöltekre szavazni, hogy ezt a bizalmat újra kinyilvánítsa a közösség. Kifejtette: Székelyföld vezetőinek alá kell írniuk egy olyan dokumentumot, amelyben meghatározzák azt a minimális követelésszintet, amit semmilyen körülmények között nem adnak fel, „amitől hátrább nincsen”. Arros Orsolya székelyudvarhelyi polgármesterjelölt azt vállalta, hogy felzárkóztatja a fejlődésében leszakadt Udvarhelyt Csíkszeredához és Sepsiszentgyörgyhöz.
Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester úgy véli, Székelyföld választottjainak nemcsak városgazdai, hanem a közösségi vezetői szerep is kijár, hiszen nemzetpolitikai kérdésekben is helyt kell állniuk. Kijelentette: Marosvásárhely csak úgy tud kiemelkedni, ha vállalja a székelyföldi régió központi szerepét. Ezt pedig csak (a közös sajtótájékoztatóról hiányzó) Soós Zoltán polgármesterré választása tudja biztosítani. Antal Árpád kijelentette: ha a magyarság minden erdélyi településen számarányát meghaladóan vesz részt a választásokon, erőt tud felmutatni. „Márpedig nekünk erőt kell felmutatni, mert ebben az országban csak az erő nyelvét értik.”
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A máért és a holnapért, magunkért! – Szavazz a magyarra!
A máért és a holnapért, magunkért!
Holnaptól, szombattól kampánycsend. Vasárnap választás.
Az utóbbi hetekben, hónapokban sokan és sokféleképpen mondták el, miért fontos nekünk, magyaroknak elmennünk, és a pecsétet a tulipán jelére tennünk. Miért fontos a bizonytalanokat, kétkedőket, a fiatalokat is meggyőznünk, hogy érdemes ott lennünk, véleményünknek, érdekeinknek szavazatunkkal is súlyt adni.
Mert minden egyes szavazatnak súlya van!
Súlya van, mert eldönti, hogy képviselve leszünk-e a helyi tanácsokban, hogy lesznek-e polgármestereink vagy sem.
Minden egyes szavazatnak súlya van, amikor a választások utáni egyeztetések, tárgyalások folynak az alpolgármesteri tisztségekért, a többségi koalíciók kialakításáért.
És fontos, hogy ott legyünk, hogy legyen, aki kiálljon iskoláinkért, kultúránkért, múltunkért, jelenünkért és jövőnkért!
Mert ha nem vagyunk ott, a mi gondjainkat, problémáinkat senki sem fogja felvállalni, senki nem fog tenni a magyar iskolákért, senkinek sem fog fájni szobraink, műemlékeink sorsa, senki sem fog kardoskodni, hogy történelmi ittlétünk nyomai ne sikkadjanak el.
Ha múltunk nyomait veszni hagyjuk, ha jelenünkhöz érdektelenséggel viszonyulunk, jövőnket, gyermekeink és unokáink jövőjét, identitását kompromittáljuk.
Szavazz a magyarra! – írta Böszörményi Zoltán négy évvel ezelőtt. Az akkor megfogalmazottak nemhogy nem veszítették aktualitásukat, de talán nagyobb nyomatékkal bírnak, mint bármikor. (Bege Magdolna)
Szavazz a magyarra!
Szórványban az erő! Ott a legnagyobb!
Amikor minden félelmet levetkőzünk és hiszünk önmagunkban, magyarságunkban, szórványban erősödő sorsunkban.
Hányszor és hányszor halljuk a pesszimisták szájából: minek bajlódni a gondokkal, úgyis tornyosulnak, tengernyi bánatban és megalkuvásban múlik életünk, morzsolódik sorsunk. Itt már csak egy csoda segít.
Hiszek a csodákban, mert a csoda mi vagyunk. Azzal, amit nap mint nap a magyar jövőért cselekszünk. Amikor nem mondunk le magyarságunkról és gyermekeinket magyar iskolába íratjuk, amikor táltos erőként a magyar szó beragyogja szellemi egünket, amikor nem a látszatkeserűség épít fészket lelkünkben, hanem a hit, hogy vagyunk, és erősek vagyunk. Nem a lemondás fészkelődik gondolatainkba, hanem a sikerérzet higgadtsága építi bennünk magyar létünk katedrálisát.
Sikeresnek kell lennünk, mert siker nélkül senkik sem vagyunk!
Most itt az idő erre! Mutassuk meg még egyszer, mint annyiszor történelmünk folyamán, hogy egy az erőnk, egyek vagyunk!
Ne hallgassunk senki lemondó szavára, semmilyen bánat és sérelem hangjára, a bennünk feszülő egyéni akaratok olvadjanak össze hangorkánná: győzni akarunk!
Győzünk, ha egyet akar magyar a magyarnak!
Szóljunk a szomszédnak, szóljunk az elkeseredetteknek, szóljunk azoknak, akik már hinni sem akarnak, szóljunk a meghátrálóknak, szóljunk a lemondani készülőknek, szóljunk az életkedvüket elveszítetteknek, szóljunk a közöny leplébe öltözötteknek, hogy itt az idő, újra itt van!
Hallassuk szavunkat!
A mi magyar jövőnkért ezen a földön!
Menjünk el szavazni a magyarokra!
Böszörményi Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Ballagás a Gerhardinum Katolikus Líceumban
„Híven a széphez, az igazhoz, jóhoz”
A Kalazanci Szent Józsefhez írt piarista himnusznak a címben idézett szavaival ft. Kocsik Zoltán spirituális búcsúzott június 2-án, csütörtökön a székesegyházban bemutatott szentmise keretében a Gerhardinum Katolikus Líceum végzős tanulóitól.
Az iskolai ballagást követően ugyanis a maturandusok tanáraik, szüleik, családtagjaik és barátaik kíséretében a székesegyházba vonultak, hogy hálaadó szentmisével zárják az idei, számukra utolsó, líceumi évet.
A liturgiát msgr. Dirschl Johann általános helynök celebrálta több egyházmegyés lelkipásztor jelenlétében. A szentmisén részt vett ft. Ruppert József budapesti piarista szerzetes, a rend romániai delegátusa.
Szentbeszédében msgr. Dirschl Johann általános helynök arra buzdította a ballagókat, hogy a négy esztendő alatt összegyűjtött tudással, tapasztalattal, hittel felvértezve induljanak bátran tovább útjukon.
A végzősöket magyar nyelven köszöntő ft. Kocsik Zoltán spirituális pedig a már említett himnusz szavaihoz kapcsolódva kiemelte: – Fontos, hogy sugározzátok a szépet, keressétek az igazat, és hogy jót tegyetek.
Az ünnepi liturgia megkapó mozzanata volt a végzősök búcsúja az iskolától dallal és szóban, ily módon is megköszönve tanáraiknak és nevelőiknek az eddig kapott gondoskodást, útmutatást. A magyar tannyelvű tizenkettedik osztály növendékeinek nevében Sós Timothy mondott fiatalos lendületet sugárzó, eredeti hangvételű búcsúbeszédet, amelyben szívből jövő szavakkal emlékezett egykori osztálytársukra, Bogosi Józsefre, aki sajnos ma nem lehetett közöttük. Végül a ballagók átadták az iskola kulcsát a következő tanév tizenkettedikeseinek.
Végezetül Jakab Ilona tanárnő, a Gerhardinum Líceum igazgatója lépett mikrofon elé, hogy elköszönjön növendékeitől. – Az elmúlt négy esztendőben igyekeztünk megtanítani nektek azt, hogy az iskola az a hely, ahol a fiatal fejlődni képes tudásban és emberi kapcsolataiban. Amikor pedig több feladatot kaptatok és követelmények elé állítottunk, azért volt, mert bíztunk bennetek. Kívánok nektek sok sikert a továbbiakhoz – mondotta az igazgató.
A szentmise a közismert Gaudeamus igitur kezdetű énekkel zárult.
Sipos Enikő
Nyugati Jelen (Arad)

Juhász Béla Könyvbemutatója
Száraz köd
Szerda délután mutatták be Juhász Béla második, Száraz Köd című kötetét a Jelen Ház dísztermében. A délutánt Bege Magdolna, a Nyugati Jelen főszerkesztője nyitotta meg, váratlan és ünnepélyes gesztussal: Böszörményi Zoltán, az Irodalmi Jelen főszerkesztője nevében átadta Juhász Bélának az Irodalmi Jelen prózadíját! Kicsivel több mint egy éve mutatták be ugyanezen a helyen a szerző első kötetét, melynek címe Legyőztük a rákot!, és időközben, tulajdonképpen az utóbbi két évben írásait (interjúk, jegyzetek, egypercesek) élvezettel olvashatjuk a Nyugati Jelenben és az Irodalmi Jelenben egyaránt.
A díj átadása után, de még a könyv bemutatása előtt Popa Armand zenélt a közönségnek. Zorántól, Bródy Jánostól, Bojtorjántól adott elő egy-egy dalt, valamint egyik saját számát is eljátszotta. Ezután Fekete Réka olvasott fel a könyvből, elhangzott hat rövidebb és egy hosszabb írás. A Száraz köd novellagyűjtemény, a benne szereplő írások körülbelül negyven év alatt születtek, lévén hogy a szerző fiatalkora óta írogatja őket. Ezek között vannak egészen rövidek és hosszabbak is. Stílusukat tekintve szinte mindent lefednek, de, ahogyan Jámbor Gyula, a Nyugati Jelen szerkesztője is fogalmazott a kötet méltatásakor: „Juhász Béla egy lábbal, vagy másféllel, de inkább kettővel a föld felett jár.”
Jámbor Gyula játékot akart ajánlani a közönségnek – de túl sok ember vásárolt kötetet még a bemutató előtt –: ki kellett volna találni, mit jelentenek a grobszurdés a minella szavak. Nos, ezeket a szerző találta ki, tehát mindössze tippelni lehetett volna… Kiderült, hogy előbbi a groteszk és az abszurd, utóbbi a mini és a novella összetételéből származik. Hogy a grobszurdot példázzuk: a legelső novellában az álmodozó nő és a realista férfi vitája kerül az olvasó szeme elé. A végén elhalad egy üstökös a Föld mellett, és milliárdnyi magot szór el, az egész világot beterítve puskaporral, a számos színben pompázó, viszonylag igénytelen virággal.
A méltatás során méltatás volt, hogy helyenként Bulgakovot vagy Márquezt emlegette Jámbor Gyula, mikor a novellákról beszélt. „Őszintén csodálkoznék, ha Béla nem ismerné ezeket az írókat, de fejet hajtanék előtte novelláinak stílusáért.” Szerinte ugyanis ezekre hajaz leginkább a helyenként realista, helyenként szürrealista írásmód. Emellett kiszámíthatatlan is: sosem lehet tudni, hogyan végződik egy-egy minella (ha már bemutattuk a szót, használjuk is). Lehet, tragédia lesz a vége, de ugyanannyi esély van rá, hogy komikumra végződik, vagy valami olyanra, ami teljesen elszáll a valóságtól.
Juhász Béla több oldalát is megismerhetjük. Előrebocsájtja: kocsmában, gyűléseken és utcasarkon nem ismerkedik, de ajánlja a könyvet azoknak, akik ismerik, akik nem ismerik és akik meg akarják ismerni. Így aztán Jámbor Gyula is merte ajánlani a könyvet. Mindenkinek – hiszen tulajdonképpen erről szól az elősző helyetti pár gondolat.
A szerzőnek bár csak a második kötete, nagy népszerűségnek az olvasók körében. A bemutatót hosszas dedikáció követte, az előtérben pedig enni- és innivalót lehetett fogyasztani. Az est folyamán Miskovits Tibor és Milltaler Lajos zenéje biztosította a jó hangulatot.
Gál Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Könyvbemutató Déván
Kalandos sorsok és a magyar történelem másképpen
Különleges élményben részesültek azok a dévai magyarok, akik ellátogattak a Téglás iskolába a hétvégén szervezett könyvbemutatókra. Kún-Gazda Kinga tanárnő ugyanis két különleges sorsú személyiséget hívott meg, akiknek élete már eleve kaland, könyveik, pedig további csemege.
Püski István az édesapja, Püski Sándor által 1939-ben alapított híres kiadót mutatta be. A kiadót a magyar lélek megerősítése céljából alapították, különösképpen nemzeti érzelmű művek kiadására, legyen szó szépirodalomról, tudományos művekről vagy történelmi témájú könyvekről. A kiadót 1950-ben államosították, alapítóját pedig meghurcolták, börtönbe is zárták a kommunistákra oly jellemző mondvacsinált ügyek alapján. Püski Sándort azonban nem sikerült megtörni, 1970-ben kivándorolt az USA-ban, ahol New Yorkban újraindította a kiadót és magyar könyvesboltot nyitott a magyar emigráció számára. Vállalkozása óriási sikernek örvendett, 1980-ban Püskiék New York-i könyvesboltja a világ legnagyobb magyar könyvesboltjává vált, ahol nemcsak a saját kiadó által kiadott műveket lehetett megszerezni, hanem számos, akkoriban Magyarországon és a környező országokban ideológiai okok miatt betiltott művet is. A család és a kiadó 1990-ben települt vissza Budapestre, azóta ott folytatják nemzeterősítő tevékenységüket.
Cey-Bert Róbert Gyula élete is kalandos volt. Még kamaszként disszidált 1956-ban a szabadságharcban való részvétele nyomán, Genfben és a párizsi Sorbonne egyetemeken diplomázott, nagysikerű gasztronómiai író lett, majd a nyolcvanas években a távol-keletre sodorta a sors. Több évet élt Japánban, Hong-Kongban és Szingapúrban, keresztül-kasul járta be Kelet-Ázsiát, főleg Körösi-Csoma Sándor nyomdokain haladva. Fél évig buddhista szerzetes, keleti táltos tanítványai is voltak, akiktől elmondása szerint többet tanult, mint a sorbonne-i professzoraitól. Cey-Bert (eredetileg Czeibert) Róbert Gyula a kilencvenes évek derekán települt vissza Magyarországra, de azóta is minden évben 3-4 hónapot tölt Ázsia eldugott vidékein. Feltöltődni és ihletődni jár oda, ott írja meg magyar történelmi témájú regényeit.
A távol-keletiek azért olyan erősek, mert ismerik saját történelmüket, hamisításoktól mentes valós történelmüket, abból merítenek erőt, hangsúlyozta a világot beutazó Cey-Bert. Annak példáján kezdett el írni magyar történelemi témájú regényeket, mert a magyarság hasonló megerősítését tervezi. Könyveit természetesen a Püski Kiadó adja ki.
Cey-Bert szerint a hivatalos magyar történelem, ahogyan széles tömegek ismerik, tele van hamisításokkal, könyveiben ezeket igyekszik kiküszöbölni. Műveit azért írja regény formájában, s nem tudományos történelemkönyvként, mert utóbbiakat csakis a szűk szakma olvassa, míg előbbiek a széles olvasóközönségnek szólnak.
Déván négy könyvét mutatta be: az Attila, Koppány és A pozsonyi csata a magyarság őstörténetéről szólnak. Cey-Bert szerint a magyarok a hunok leszármazottjai, Attila király dicső ősünk, bármennyire is tagadná ezt a hivatalos magyar történetírás. A magyarok inkább a türk népekkel rokonok, mintsem a finn-ugorokkal, az utóbbi ideológiai szempontból az 1848–49-es forradalom leverése után Bécsben felépített hamisítvány.
A pozsonyi csata című könyvében a 907-ben, néhány évvel a Honfoglalás után, még Árpád vezér irányítása alatt történt dicső csatát mutatja be, amelyben a magyarok legyőzték szinte egész Nyugat-Európa egyesített seregeit, s amely akár a teljes magyar történelem legdicsőségesebb diadalának tekinthető, különben a magyar nemzet egyszerűen nem létezne a Kárpát-medencében. Koppány című művében szintén más megközelítésből mutatja be a történelem másik korszakos epizódját.
Végül az 1526: a végzetes mohácsi úttévesztés című művében a középkori történelmet dolgozza fel, a belföldi és főleg külföldi (nyugati) belviszályokat, mulasztásokat és önző érdekeket kidomborítva, melyek végül a dicső Magyar Királyság összeomlásához vezettek Mohács után. Magyarország nem Mohácsnál veszett el, hiszen az oszmánok kivonultak, s az ország egysége megmaradt, hanem az azt követő 15 évnyi belviszályokban, melyeknek a törökök csak az ország egyharmadának elfoglalásával tudtak véget vetni.
A könyveket a Püski Kiadótól lehet megrendelni.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

Adalékok a Bethlen Kollégium történetéhez
A nagyenyedi főnixmadár
Nemrég kellemes meglepetésben volt része azoknak, akik számára kedves a közel négyévszázados Bethlen Kollégium. Az épületegyüttes felújításának befejező szakaszában, ez év tavaszán hagyta el a kolozsvári Stúdium Kft. nyomdát az a tetszetős külsejű és tartalmas kiadvány, amely a sok dúlást megért, de főnixmdárként mindig megújulni tudó nagyhírű intézmény történetébe nyújt betekintést. A Bethlen Gábor Alapítvány támogatásával megjelent könyv szerzői és gondozói volt enyedi diákok (Kapitány-Horváth Zsuzsa, Krizbai Jenő, Lőrincz Kinga, Kónya István, Vass József, Horváth Mitzi),valamint igazi enyediekké vált dolgozói,Szőcs Ildikó, Dvorácsek Ágoston és Gordán Edina könyvtáros. A kiadvány ötletgazdái és anyagi támogatói, „az anyaggyűjtés szorgalmas segítői”Horváth Enikő könyvelő és Horváth István vállalkozó.
A rendkívül körültekintően felhasznált könyvészeti anyag (mintegy 88 cím) magába foglalja a kollégium történetével kapcsolatos legfontosabb munkákat, amelyeknek anyagát kitűnő szintézisbe állították a szerzők.
Szőcs Ildikó igazgató a Tisztelt Olvasókhoz intézett bevezető sorait így zárja: „Bízom benne, hogy a kiadvány, melyet kezében tart, sok emléket felidéz, amennyiben véndiákként, pedagógusként, alkalmazottként kapcsolódik a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumhoz...”
Az iskolatörténeti tanulmány („Fejedelem, a fundamentum áll!)Krizbai Jenőtörténelemtanár munkája, aki valósággal beleszületett az intézmény történetébe, mint egykori diákja, majd tanára, igazgatója. Kitűnően dokumentált, rendkívül olvasmányos tanulmányában felvázolja a kollégium intézménytörténetét a kezdetektől az 1989-es rendszerváltás utáni időkig (napjainkig).
Számomra azonban legérdekesebb, legújszerűbb Kapitány-Horváth Zsuzsa Budapesten élő művészettörténész„A víz szalad, a kő marad...” című építéstörténeti tanulmánya, amely korszakonként mutatja be századokon át építkező kollégiumot, épületeinek szakszerű leírásával valósággal lenyűgözi az olvasót, egyben újabb kutatásokra ösztönöz. „Az építéstörténet szépen felgöngyölíthető: – írja a szerző a tanulmány záró részében – kirajzolódnak a fontosabb korszakok, jelentősebb személyiségek. Néhány ponton azonban homályba merülnek a részletek. Az iskola történetének vizsgálásában további kutatást igényelnek az építészek személyei... Az iskola hosszú története tehát bőven rejt még feltárandó részleteket.”
Gordán Edina, a Bethlen Dokumentációs Könyvtár könyvtárosának – aki 2013 őszétől viseli e tisztet – kutatási témája a nagyenyedi református kollégium könyvtárának története 1622 és 1914 között, sok érdekes újdonsággal lepi meg az olvasót. A bibliotéka, akárcsak a Kollégium „nem kerülhette el az évszázadok pusztításait. Ahogy azonban a jelen példa is mutatja, mindvégig képes volt a megújulásra, újrakezdésre” – írja a szerző. Ezt igazolja a ma mintegy 70 000 kötetet számláló értékes gyűjtemény, amelyre tökéletesen illenek a mottóként választott Jékely Zoltán-sorok: „ A könyvek is, prédái volt tüzeknek, / e polcokon mind-mind újjászületnek,...”
Dvorácsek Ágoston, a kollégium fizikatanára A Ritkaságok és Természeti Dolgoknak Gyűjteményes Háza című tanulmányában részletes betekintést nyújt a Kollégium még vissza nem szolgáltatott természettudományi múzeumának történetébe és rendkívül gazdag anyagába. Az írásFüggeléke igen értékes adatokkal egészíti ki a munkát.
„A nagyenyedi múzeum, A Ritkaságok és Természeti Dolgok Gyűjteményes Háza 1796-ban létesült, és jelenleg is működik. A kollégiumé volt és a kollégiumé lesz! Ha mi is úgy akarjuk!” – vallja meggyőződéssel a szerző.
A kötet A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium – sziget a szórványban című záró tanulmánya Szőcs Ildikó igazgatónő igen alapos, nagy szakértelemmel megírt munkájával zárul.
„Jelen tanulmányban – írja a szerző – a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium intézményi helyzetének bemutatására vállalkozom, a teljesség igénye nélkül, különös tekintettel a szórványban végzett nemzetmentő tevékenységére. Egy olyan környezetben, ahol a történelem viharai több ízben elpusztították a lakosságot, az épített örökséget, nagy szükség van erőt sugárzó intézményekre, amelyek életet lehelnek a sokszor kilátástalannak tűnő hétköznapokra.”
A körültekintően megszerkesztett, jól dokumentált írás a román oktatási rendszerbe ágyazza a Bethlen Kollégium sajátos helyzetét, kitér Nagyenyed és a kollégium sok évszázados, kezdetben nem felhőtlen, kapcsolatára, majd az intézmény szórványkollégium jellegéből fakadó sajátosságokat taglalja, amelyeknek egyik jellegzetessége a keresztszülőprogram és annak hatása. A tanulmány Függelékében a kollégium közel négy évszázados történetének legfontosabb eseményeit veszi számba a szerző 1622-től napjainkig.
A tartalmas kötet értékét növeli Vass József grafikusművész, kollégiumi véndiák borítóterve és a sok fénykép, amelyek közül különösen kiemelkednek Lőrincz Kinga sajátos látásmóddal készült fotói.
Kapitány-Horváth Zsuzsa szerkesztő a könyv Előszavában meggyőződéssel vallja, hogy e kiadvány beszédesen bizonyítja: „...a Bethlen-szellem létezik, és bármikor képes jól működő gépezetté kovácsolni a véndiákokat egykori tanáraikkal, iskolai dolgozókkal.”
Murvai Miklós
A nagyenyedi főnixmadár - Adalékok a Bethlen Kollégium történetéhez /Nagyenyed, 2016/
Nyugati Jelen (Arad)

Apróka eszponka
A XIII. Frumószai Szavalóverseny
– Tonár nini, tonár nini, elmondhatom a versemet?
– De befejeződött már a verseny, nem kell már ismételjük a verseket!
– Nem baj, de elmondhatom? Úgy elmondanám...
Szerre veszem hát őket, mosolygok közben. Beletelik vagy tíz percbe, míg végre feltehetem a kérdést, hogy miként érezték magukat a szavalóversenyen.
És mesélnek. Oly kedvesen, lelkesen, hogy biztosan sajnálja, aki nem jött el.
– Olyan erőst szíp volt, hogy mennék a másik szombaton es! – nevet Valentina.
Megbeszélik, hogy kik nyertek, hogy milyen erőst szép volt a nagyok nyereménye, a sokak által annyira óhajtott kék görkorcsolya. És hogy milyen szerencsés volt Dána, mert megkapta a gördeszkát, mert az is nagyon szép volt ám.
Figyelem a tanácsolásukat. A ragyogást a szemükben. Annyira belemerülnek a beszámolóba, hogy keverik a két nyelvet.
A következő órám a nagyobbacskákkal van, mesélnek ők is, tetszett nekik, jó volt a szabad játék is, csak úgy, meg a fagyi is.
Hátra dőlve figyelem őket. Megérdemelték, annyira megérdemelték ezt az egybegyűlést, mintegy köszönetként. Hiszen bármennyire is érdekes a magyaróra az iskolában, bármennyire is színes a magyar házban, mégiscsak a játékidőből elvett szelet. Játékidőből szerintem, de gyakran a dologidőből, a kistestvérekre vigyázásból, az édesanyák megsegítéséből. Köttetnek értük kompromisszumok szülőkkel, iskolatársakkal, tanítókkal. Ki nem mondva, de mégis bőségesen.
Természetes tehát, hogy amivel tudjuk, megköszönjük jelenlétüket, most szombaton épp a XIII. Fumószai Szavalóverseny megszervezésével. Nekik, a magyar órára járó, a felkészülést vállaló frumószai gyerekeknek.
29 gyerek vett részt és mondott verset a XIII. Frumószai Szavalóversenyen.
Amíg szerre álltak ki az iskolában a zsűri és a társaik elé, mindenkiről egyénként tudtam a bejárt útját. Emlékszem a legelső magyarórájára, a legelső bátran vagy oly bátortalanul kiolvasott magyar szavára, a legelőször megírt levelére, büszkeségére, mikor először kapta kézbe a választ tartalmazó borítékot.
Minden egyes résztvevő nagyon, nagyon ügyes volt. Mindenki egységes ajándékcsomagot kapott. De valamiféle osztályozásra mégis szükség volt, hiszen az idén kérésre vásárolódott mindkét versenyző csoport első díja. A kicsik, az 1–4. osztályosok gördeszkát kértek, érthető, hisz a lányunknak van egy, sokan szeretik, akik betérnek hozzánk. A nagyok, az 5–8. osztályosok állítható görkorcsolyát kértek, bár nem hitték, hogy meg is kapják. És mit is írhatnék egyebet, mint hogy számomra volt a legnagyobb ajándék, hogy átadhattam a nyerteseknek.
Íme, a nyertesek nevei:
1–4. osztályosok: Konszferenc Dána – I. díj Bernát Nusika – II. díj Bernát Eronim – III. díj László Márkó, Gajdár – Különdíj
5–8. osztályosok: Kosferenc Angéla Bianka – I. díj Manolache Ancuta – II. díj Butaku Andrea, Gajdár – III. díj
Köszönet Czegő Tündének és Czegő Csongornak a zsűrizésért! Köszönet mindenkinek, aki az elmúlt egy évben betért hozzánk és letett egy doboz könyvet, édességet, füzeteket, írószereket, ebből állt össze a csomag, amit minden részt vevő gyermek kapott.
Köszönet a frumószai általános iskola vezetőségének, hogy első kérésre, a megszokott módon kinyitotta az iskolát előttünk szombat fejében. Köszönet a gajdári kollégáknak, hogy eljöttek és hozták a gyermekeiket. Köszönet és hála mindenkinek, aki támogatásával megajándékozza a munkánkat alátámasztó romániai egyesületünket és a magyarországi nonprofit kft.-nket.
Köszönettel, a szervezők
Neagu Adrián és Máthé Kriszta
Máthé Kriszta
Szabadság (Kolozsvár)

„Megérdemelték, minek magyarkodtak annyit”
Ugye? Minek kellett nekik kimondani az igazságot! Mit járt a szájuk? Minek kell a modern Európában egyáltalán megszólalni magyarul? Minek kellene kimenni az utcára a jogainkért, az igazságért, az ártatlanul meghurcoltakért? Pfuj.
Dehogy kell. Nem is várja el senki. Miért kellene felülemelkedni a kis politikai játszmákon, s egyként, egyet akarva visszavedleni Atilla-unokává? Dehogy is kell. Mert már nem „zeng bennünk a lélek”, kedves eleurópaiasodott, önző, irigy elmagyartalanodott lakók. Mert akiből kifogyott a székely spiritusz, akinek a szíve nem dobban meg arra a szóra, hogy szülőföldem, nemzettársam… az csak lakó. Semmi több. Hiába mosolyog márciustizenötödikei székelyként nemzeti színt lobogtatva. Semmit sem kell tenni. Csak butuljunk szépen. Köpjenek szembe. Töröljék belénk a bocskort. Semmi szégyen. Ez járja manapság.
Trianon. Évforduló. Gyásznap. Néhol megemlékeznek, máshol azt sem tudják, eszik-e vagy isszák… Semmi szükség minket erőszakkal elrománosítani. Nem kell terrorizmussá nyilvánítsák az autonómiatörekvést. Mert nekünk nem kell semmi. Már lassan nem tudunk nagyjainkról semmit. Gyermekeink sem. Se autonómia, se jövő, se nemzet… Elpusztítjuk magunkat, mert elburjánoztak a beteg sejtjeink, s az egészségesek csak fogynak. Tessék nyugodtan belénk rúgni. Börtönbe zárni. Megalázni. Mert nem ellenkezünk. Csak tessék.
Az a cseppnyi, a maroknyi, az meg összebújik. És vár.
Biró Erika, Lemhény
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

SZÉKELY ÁLOM?
A BEKE-ÜGY, “BUKARESTI HIPSZTER”-SZEMSZÖGBŐL
A Visul secuiesc ( Székely álom) dokumentumfilm készítői kísérletet sem tesznek egy sztereotip székelység-kép dekonstruálására. Miért baj ez nekünk?
Három fiatal bukaresti filmes a Beke-ügy kapcsán forgatott rövid dokumentumfilmet Kézdivásárhelyen. A Visul secuiesc (Székely álom) című filmet nemrég mutatták be a fővárosban, tegnap óta pedig ingyenesen megnézhető a Youtube-on. A filmet Alex Iacob és Robert Casmirovicirendezte, a riporter Adrian Drăghia. Megszólal benne Beke Ernő, a közel fél éve őrizetbe vett kézdivásárhelyi HVIM-elnök, Beke István Attila édesapja,Szőcs Csongor, a december végén őrizetbe vett erdélyi HVIM-elnök Szőcs Zoltán testvére, a szervezet jelenlegi vezetője, illetve a kézdivásárhelyi román közösség néhány prominens képviselője is.
A kézdivásárhelyi “terroristaügy” megosztotta az ország közvéleményét. Bár most már nem terrorizmus, hanem “közösség elleni merényletkísérlet” és arra való felbujtás a hivatalos vád, de attól még “terroristaügyként” kering a köztudatban. Haraggal és félelemmel vegyes felháborodással vagy poénkodó vicceskedéssel szokás szóba hozni. Bár a Visul secuiesc készítői deklaráltan inkább egy szubtilisen humoros, könnyed filmet akartak készíteni, amibe belefér egy Jackass-stílusú vécécsésze-robbantás vagy az állítólagos “pizza-kódnévvel” való humoros eljátszadozás is, az eredmény infotainmentnek talán elég, de “objektív relativizmusuk” valójában egy eléggé felszínes megközelítést eredményezett. Jelen pillanatban a közvélemény leghangosabb része két pártra szakadt. Egyrészt a magyarellenes indulatokat felkorbácsolni alkalmas tudósítások, beszélgetések, kommentárok és hivatalos nyilatkozatok hatására sokan meg vannak győződve arról, hogy “a magyarok” (azaz a Hatvannégy Vármegyei Ifjúsági Mozgalom vezetői, de végül is kit érdekel az efféle részletkérdés, nemde? Ismerős valakinek a “minden arab potenciális terrorista” szintagma? Helyettesítsük be az arabot magyarra, és feltárul a félelemből, aránytévesztésből, általánosításból és gyűlöletből születő sovinizmus szerkezete) valóban terrortámadást terveztek a december elsejét ünneplő románok ellen. Gázvezeték felrobbantásáról, bombakészítésről, orosz titkosszolgálati támogatásról beszélgettek a vádirat szerint – az egyszeri román ajkú médiafogyasztó szemszögéből ez biztos igaz, mert “a tévében is bemondták”. (De miért is lennének immunisabbak a romániai médiafogyasztók a csúsztatásokra, összemosásokra, a hatalom ellenségkonstruáló diskurzusaira, mint a határokon túli, többi közép- és kelet-európai sorstárs? Tudatos médiafogyasztást elvárni másoktól, de kevéssé gyakorolni a bort iszik, vizet prédikál minősített esete. Persze ez nem változtat az általánosan eléggé tragikusnak mondható helyzeten.) Másfelől az őrizetben lévők szabadon engedéséért tüntető (vagy nem tüntető, de velük szimpatizáló) emberek pedig bizonyosak abban, hogy a DIICOT és a SRI mesterkedései állnak a háttérben, és a vád nevetséges és hamis.
Nyilvánvaló, hogy a két kiélezetten megfogalmazott álláspont között még nagyon sok árnyalat létezik, és a készítők valójában arra lehettek kíváncsiak, a felszínen manifesztálódó, “bűnös-ártatlan”, kétosztatú, egymást kizáró igazságverziók hátterében milyen tapasztalatok, narratívák bújhatnak meg. Ugyanakkor a jogállamiság hiányának egyik tünetét – miszerint az emberek általában nem bíznak az igazságszolgáltatás intézményeinek működésében, folyamatban lévő ügyek gyanúsítottjait és vádlottjait szokás vádemelés vagy a bírósági tárgyalások megkezdése előtt kikiáltani bűnösnek vagy ártatlannak, bevett módszer tüntetésekkel, aláírásgyűjtéssel, felvonulásokkal próbálni nyomást gyakorolni az igazságszolgáltatás intézményeire stb. - meg sem próbálják elhelyezni ebben a puzzle-ben. Pedig a romániai jogállami deficit, az intézmények és szervek önkényes, átláthatatlan, megfélemlítő jellegű eljárásai, hivatali packázások, illegális lehallgatási-megfigyelési gyakorlatok, a belső ellenségképzés mint állandó hatalomtechnikai módszer alkalmazása, az erről megalkotott, kollektív tudássá váló állampolgári tapasztalat egyenes következménye, hogy ellenmagatartás-formákat szül, és ha a “lázadók” közül valakit “kiemelnek”, valójában kész a recept egy közösségi önvédelmi mechanizmus beindítására (amit aztán újabb ürügyként lehet használni a további retorziókhoz). Ebben a kontextusban a “bűnös”-”ártatlan” ellentétpárnak már valójában nem lesz értelme, átveszi a helyét a “bűnbak”-”mártír”, és hogy valójában mi történt, mi az “igazság”, nem bizonyítékok és korrekt igazságszolgáltatási eljárás révén tárul fel, hanem hitkérdéssé válik, totalizálja és dogmatizálja a szembenállók narratíváit. Az igazság elrejtőzik, de már senki nem is keresi, mert a “harc” válik fontosabbá.
A filmben pontosan az lehetett volna izgalmas, ha valamennyire sikerült volna egy friss, elfogulatlan, kíváncsi, de nem ítélkező “külső tekinteten” keresztül felvillantani néhány aspektusát a kézdivásárhelyi ügynek. Még úgy is, hogy a “bukaresti hipszterek” eleve szintén jónéhány előítélettel érkeztek “a legkeletibb magyar városba”. “A fiatal alkotók – saját bevallásuk szerint – nem tudják hova tenni az ügyet, de azt érzik, hogy valami nincs rendben a történtekkel” - idézi a fiatal filmeseket a Román Televízió magyar adása. A történet először “elijesztette”, majd “elgondolkodtatta” őket, és a filmmel nem az ügy hátterét akarták felderíteni, hanem azt, hogy látják a kézdivásárhelyiek ezt a kérdést.
Alex Iacob a Hotnews előzetese szerint úgy véli, “a téma továbbra is eléggé érzékeny, ezért egy kicsit szórakoztató formában akartuk árnyalni – anélkül, hogy a megszólaltatottak véleményét kigúnyolnánk – magát a szituációt, az incidenst. Ez volt a film előzetes célja, mivel alapjában véve a nemzetiségi és etnikai hovatartozáson túlmenően mindannyian emberek vagyunk, és a szélsőségesség nem egy ország vagy nép sajátossága, hanem inkább szerintem egy elhibázott fejlődési szakasz, amelyet egyesek szükségesnek ítélhetnek.”
Kicsit konfúz marad azonban, voltaképpen kiket kategorizálnak szélsőségesnek a filmesek, illetve hogy mennyire tisztázódott számukra,hol is vannak éppen, mi ez a Székelyföld, kik azok “a székelyek”, mit akarnak, és a HVIM a maga frissen gyarapított, az “incidensnek” köszönhető publicitásával kb. hol helyezkedik el a székelyföldi politikai és civil szervezetek táplálkozási láncában. A filmbe betett vágóképeken meg a tüntetésekről készült felvételeken is háttérdíszletként ott lobognak a székely zászlók. Számunkra, akik ott élünk, természetessé vált a jelenlétük, szinte már észre sem vesszük, de egy Kézdin (és valószínűleg Székelyföldön) életében először megforduló embernek bizonyára föltűnik. Ráadásul feltehetően olyan kontextusban hallott először a székely zászlóról és az “úgynevezett Székelyföldről” (“asa-zisul Tinutul Secuiesc”), amely eleve a székelyföldi szeparatizmus tüneteként értelmezte a zászló használatához való ragaszkodást, nyílt lázadásként a közigazgatási-jogi szabályozásokra hivatkozó, a romániai bíróságokon a szimbólumhasználat jogáért harcoló székelyföldi polgármesterek reakcióit, illetve olyan, országosan is mediatizált tömegrendezvényekhez kapcsolta a “székely” nevet és brandet zászlóstól-mindenestől, mint a marosvásárhelyi Székely Szabadság Napja vagy a Székelyek Nagy Menetelése az autonómiáért. A készítők kísérletet sem tesznek egy sztereotip székelység-kép dekonstruálására, mondhatnánk, de ahhoz már eleve feltételeznünk kellene, hogy rendelkeznek valamiféle percepcióval erről a térségről és lakóiról.
Valószínűleg túl bonyolult lett volna kihordani ilyen rövid idő alatt egyfajta értelmezési keretet, ezért inkább nem mennek bele a székely identitás témájába. Ezzel az a baj, hogy mind a zászlók jelenléte, mind pedig a megszólalók székelységre, székelyekre vonatkozó elejtett szavai teljesen reflektálatlanul maradnak. Így pedig könnyebben működik az asszociációs lánc a szimbólumhasználatért, nyelvi jogokért, kulturális értékek megőrzéséért, autonómiáért folyó (legitim és erőszakmentes) küzdelemtől a szeparatizmus, revizionizmus, irredentizmus veszélyes címkéiig. A film alapján úgy tűnhet, a székelyek azok, akik paramilitáris pszeudo-sportklubokban edzett, marcona arcú férfiakként időnként – viccből, lehet, de minden viccnek fele igaz! - arról diskurálgatnak egymás közt, hogy robbantani kéne, valamit, valamikor, egyszercsak, mert másképp nem lesz se autonómia, se “székely kultúra”, harcolni kell, vesszentrianon, szüljétekteleakárpátmedencétmerthanemmásokszüliktele stb. (Igen, vannak ilyen székelyek is, sőt egyesek közülük hajlamosak árulónak tekinteni a többieket, akik nem ezt a diskurzust tolják. De más székelyek másról álmodnak.)
Kézdivásárhelyen a románok aránya 7%, közösségi életüket egyetlen kulturális egyesület és az ortodox egyház szervezi. Szórvány ez a javából, a román gyerekek a magyar tannyelvű iskolák román tagozatain tanulnak, és a blokkudvarokon magyar a közös nyelv a többi gyerekkel. Sokan anyanyelvi szinten beszélnek magyarul, ízes felső-háromszéki akcentussal persze, és a városban maradt fiatalok körében nagyon gyakori a vegyes házasság. A nagyvárosok és külföld elszívó hatása persze valószínűleg ugyanúgy érvényesül, mint a magyar anyanyelvűek esetében. (A “valószínűleg” szócska saját információ- és kontaktushiányból fakadó bizonytalanságom indexe: kevés kézdivásárhelyi, román kötődésű fiatalt ismerek, ami a maga során alátámasztja a párhuzamos kulturális életvilágok diagnózisát.) A bukaresti készítők részben a nyelvi akadályok miatt mozdultak rá arra, hogy érdekes lenne e speciális helyzetben lévő kisebbségi közösségben keringő véleményeket is meghallgatni a Beke-ügyről. A visszafogott, a robbantás tervének vádjával kapcsolatban kételyeket is megfogalmazó interjúalanyok – a nyugalmazott pedagógus és a vállalkozó, aki klubtulajdonosként és a helyi román kulturális és nemzeti ünnepi események szervezőjeként ismert személyiség a városban – feltehetően azok, akiknek napi kapcsolata van magyarokkal is, munkájuk, családjuk révén.
Ezzel szemben a pópa sérelmi diskurzusa egy nyelvi-etnikai gettóba zárt személy attitűdjéről árulkodik: egy elkülönült, védekezésre, önvédelemre és akár “mártíromságra” kész közösség önképét vázolja, akik “árvák”, mostohagyermekek, nem törődik velük a kormány, pedig a feltételezett terrorcselekmény-szándékból akár “polgárháború” is lehetett volna. (Ezek a kijelentések számomra eléggé riasztóak, a Har-Cov jelentések szellemét idézik – erről és általánosságban a párhuzamos román és magyar Székelyföld-reprezentációkról lásd Zahorán Csaba: Románia magyar szíve – A Székelyföld képei a román és a magyar közbeszédben 1989 után.)
Az ambivalens és állandóan mozgásban lévő, megforduló és visszaforduló kisebbség-többségi helyzetet nem tudom, mennyire érzékelték a készítők, de eléggé aggasztó, hogy “magyar részről” nem szólal meg a filmben a családi kapcsolataik és a HVIM-hez való kötődésük révén egyaránt mélyen érintett Szőcs Csongoron és Beke Ernőn kívül senki. Akaratlanul is az a benyomása támadhat mondjuk egy bukaresti román nézőnek, hogy hát akkor ezek a székelyek. Ilyenek. Ezt gondolják. Ja, van még pár vágókép, amint az egyik szimpátiatüntetésen a román riporternővel szóváltásba kerülő embereket mutatja. Nagyon árnyalja a big picture-t. Az “Azért kerültek célkeresztbe, mert székelyek” érv részigazsága mintha kollektív narratívaképző igazsággá transzformálódna.
Az elején még ártatlan bakinak tűnt, kezdő filmes malőrnek, hogy számunkra - “mélyebben érintett befogadók” magunk is – nem igazán megfejthető, hogy miért döntöttek a “székely álom” cím mellett a készítők. Mit értenek “székely álmon” – egy kollektív, utópikus-heroikus missziót, a vádlottak kiszabadításáért folyó küzdelem folytatását, vagy valami általánosabb, közösségi jövőképre vonatkozó elképzelést? Mi a székelyek álma? Pontosabban, mi a székelyek álma a bukaresti független filmesek interpretációja alapján?
Megkérdeztem tőlük. A készítők eléggé egyértelműnek látják a választ: a székely álom “Nagy-Magyarország visszaállítása”, amelyért a HVIM vezetői képesek voltak “elég sokat” kockáztatni (lásd a szövegdobozt).
Az olyan domináns hatalmi diskurzusok, mint amilyeneket az eddig napvilágot látott ügyészségi dokumentumok görgetnek tovább, beleértve a vádiratot is, rányomta tehát a maga interpretációs billogját a Visul secuiescre is.
A fiatal filmesek nem szándékoznak foglalkozni tovább a témával, gondolatban valószínűleg kipipálták a román-magyar viszonyt, a székelyeket revizionizmusostól, Kézdivásárhelyt udvarterestől. Legalább elindult egy másfajta tematizációja az ügynek, a magyarokat, székelyeket és székelyföldi románokat is megszólaltatják, legalább nyitva hagytak értelmezési irányokat a rivális “igazságok” egymás mellé helyezésével – hozhatnánk föl. De mibe került volna azt a címet adni, hogy “Un vis secuiesc”, elkerülve a székelyekhez és a Székelyföldhöz kapcsolódó negatív reprezentációk fenntartásának bár a látszatát?
Bakk-Dávid Tímea
Transindex.ro

Közel nyolcezer magyar diák ballag el ezen a héten Erdélyben
Országszerte 117 magyar iskolában vagy magyar tagozaton búcsúztatják el a végzősöket ezen a héten.
Ezen a héten-hétvégén tartják a ballagási ünnepségeket a középiskolákban. Király András, a tanügyminisztérium kisebbségi oktatásért felelős RMDSZ-es államtitkára szerint 117 oktatási intézményben közel nyolcezer magyar ballagó van idén.
„Azok a hagyományok, amelyeket iskoláink őriznek és megtartanak, megteremtik annak a lehetőségét, hogy a diákok megállják helyüket az életben – fogalmazott a politikus az aradi Csiky Gergely Főgimnáziumban péntek délelőtt tartott búcsúztatási ünnepségen. – Jó lenne, ha ezek a diákok itt folytatnák tevékenységüket, hazai főiskolákon tanulnának, és megmaradnának az erdélyi magyar közösség cselekvő, alkotó tagjainak, ami a jövőt biztosítaná számunkra szülőföldünkön. Tudom, hogy nehéz döntés ez, hiszen egy nyitott világban élünk, a lehetőségek szinte végtelenek, és a pénzkereseti lehetőség gyakran a döntő tényező, de ha magyar jövőt képzelünk el itt, akkor ez irányban kellene gondolkodnunk”.
Arad megye egyetlen magyar középiskolájában, a Csiky-ben összesen 78-an intettek búcsút – mint a diákok hangsúlyozták nem az iskolának, hanem – az iskolaéveknek. Többségük az érettségi vizsgára, illetve az egyetemi felvételire készül. Hadnagy Éva igazgató elmondta: idén három elméleti képzésben részt vevő osztályban hetvenen, a hároméves szakiskolai képzésben nyolcan fejezték be az iskolát. A diákok többsége aradi, temesvári, kolozsvári és nagyváradi egyetemeken tanulna tovább, de volt a ballagásról igazoltan hiányzó olyan diák, aki épp Szegeden felvételizett az orvosira – tette hozzá az igazgató.
Az ünnepség végén Király András a Maszol tudósítójának érdeklődésére megerősítette, hogy az idei érettségin még a régi vizsgarendszer lesz érvényben, az emelt szintű érettségit valószínűleg csak 2018-ban vezetik be.
Pataky Lehel Zsolt
maszol.ro

Összesítette az eddigi árvízkárokat a katasztrófavédelmi bizottság
A nagy mennyiségű csapadék, és a hegyoldalakról hirtelen lezúduló víz okozott árvizet Hargita megye több településén.
A Hargita megyei katasztrófavédelmi bizottság péntek délelőtti ülésén egy összesítést is bemutattak a károkról. Eszerint Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson, Maroshévízen, Tölgyesen, Bélborban, valamint több felcsíki településen pincékbe, udvarokra, mezőgazdasági területekre hatolt be a víz, amely kutakat is elárasztott.
A legérintettebb településnek Gyergyócsomafalvát nevezte meg Gheorghe Pop dandártábornok, a Hargita megyei hivatásos tűzoltóság vezetője. Csomafalván 500 udvart, pincét öntött el a víz, de mint mondta, nem kellett senkit kitelepíteni otthonából. Hozzátette, Csomafalvára több Hargita megyei település önkéntes tűzoltó-alakulatai érkeztek segíteni a károk elhárításában, de a szivattyúzáshoz elengedhetetlen a vizek apadása.
A Gyimes-völgyében Gyimesközéplokot és a hozzá tartozó kistelepüléseket is nehéz helyzetbe hozta az áradás – hangzott el. Több mint 30 portát érintett az áradás, amely hordalékkal zárta el a 12A jelzésű országutat is, ezt közben felszabadították. Le kellett állítani viszont a vasúti közlekedést a Csíkszereda-Kománfalva közötti szakaszon, mivel a víz Gyimesközéplokon egy hidat is megrongált, és noha folyamatosan dolgoztak a helyreállításon, a vasúti forgalom péntek délig még nem indult újra – közölte Andrei Jean Adrian Hargita megyei prefektus.
A Gyimesközéplokhoz tartozó Farkaspallót csak nagy kerülővel, Gyergyószentmiklós irányából lehet közúton megközelíteni, mivel a megáradt patak elvitte a hidat, ugyanakkor a megyei út több szakasza csak egy sávon járható, mivel a víz alámosta. Ugyanez a helyzet a Jávárdi-pataka felé vezető 127B jelzésű megyei úton is – jelentették be az ülésen.
Az megáradt Olt ismét elvitte a Csicsóhoz tartozó Oltfaluban az ideiglenes átkelőt, és így a község irányából Oltfalu és Csaracsó megközelíthetetlenné vált – ezt Borboly Csaba, a Hargita megyei önkormányzat elnöke jelezte a bizottság ülésén.
Ajnádon továbbra is gondokat jelent a Rákos-patak áradása. A most bekövetkezett események jelentős része megelőzhető lett volna az Olt vízgyűjtő medencéjében évek óta félbehagyott árvízvédelmi munkálatok elvégzésével, amelyek főleg Felcsíkot érintik – mutatott rá Miklós Géza, az Olt Vízügyi Igazgatóság csíkszeredai szakaszmérnökségének vezetője.
Kovács Attila
Székelyhon.ro

Áradások Gyergyószéken: túl a nehezén
Reménykeltő lehet a gyergyószéki települések lakóinak, hogy pénteken délután alábbhagyott az esőzés. A Maros felső folyása mentén lévő falvakban már a pincékből szívatják a vizet, Remetén viszont víz borítja a mezőket, udvarokat, vízben állnak a házak, gazdasági épületek.
„Úgy néz ki, meggyőztük a munka javát” – számolt be Egyed József, Gyergyóújfalu polgármestere. Csütörtökön este volt a legtöbb tennivaló, erőltetett eltereléseket végeztek, a községhez tartozó három település, Tekerőpatak, Kilyénfalva és Újfalu önkéntes tűzoltói közösen dolgoztak, ahol éppen a legnagyobb szükség volt rájuk, homokzsákokat helyeztek ki, árkoltak. Az udvarokon, pincékben még áll a víz, de a lakosság türelmes – közölte az elöljáró, hozzátéve, nyugtatják is őket, hogy jövő héten helyére kerül az a harminc híd, amit fel kellett szedniük, hogy a víznek szabad utat engedjenek.
Csomafalván 500 gazdaság károsult
Huszonhét esztendeje nem volt ekkőra víz az Újnegyed utca környékén – állítják az ottlakók. Van, ahol a pincéből már folyik ki a víz az udvarra. A Maros 2005-ben ért el legutóbb ilyen magas szintet, így csütörtökön kérdéses volt, kell-e gátat szakítani, a vizet a mezőre kivezetni. Csütörtökön 19 órakor arról számoltak be, hogy egy óra alatt 15 centit emelkedett a folyó szintje. Pénteken hajnalban kiderült, nem lesz szükség gátszakításra. Márton László-Szilárd polgármester elmondta, a hivatal alkalmazottai között felosztották a falu utcáit, hogy megtudják, hol van szükség beavatkozásra. „Ötszáz gazdaságot érintett az áradás, most is szivattyúzzák a vizet pincékből, kazánházakból a tűzoltók. Öt lakásba is befolyt a víz, két idős házaspárnak javasoltuk a kiköltöztetést, de ők nem akarták elhagyni otthonukat” – nyilatkozta Csomafalva polgármestere.
Borzont kevésbé ázott el
Alfalu községben már csütörtökön délelőtt szerveződött a katasztrófa-elhárító csapat, délután már látszott: a sáncok nem tudják elnyelni a vízmennyiséget. Munkagépekkel, vállalkozók segítségével képeztek ki mélyebb sáncokat, hídakat szedtek fel, hogy a víznek utat engedjenek. Alfalu Borzont felőli részén húsz hídat kellett elmozdítani helyéről. Bár áradásokkor Borzont szokott érintettebb lenni, most ez másként történt, mindössze pár helyre kellett töltést vinni. Éjjel két órakor fejezték be a munkát, mára a pincékből való vízkiszívatás maradt – tájékoztatott Bege László alpolgármester. Elmondta, reménykednek, hogy az esőzés nem folytatódik: „A Maros szintje nagyon magas, félő, hogy befolyik a derítőállomáshoz. De ha a fennvaló is úgy akarja, urai vagyunk vagyunk és leszünk a helyzetnek.”
Csomafalván segítenek a szárhegyiek
Kalákázni mentek a szárhegyi önkéntes tűzoltók Csomafalvára, ott nagyobb a baj, ott kell segíteni. Szárhegy vezetője, Gábor László polgármester arról számolt be, hogy a községben csupán néhány pincébe folyt be a víz, meggyőzik az otthon maradt tűzoltók a munkát. Ditróból sem jeleztek gondokat, Puskás Elemér polgármester már korábban jelezte: a vízelvezető rendszert úgy építették ki, hogy az áradások nagy gondot ne okozhassanak
Ezer tavas lett Remete
„Az áradás húsz lakást érintett, számos termőföldet, a kaszálókat nem is számoljuk” – ismertette a remetei helyzetet Laczkó-Albert Elemér polgármester. Mint mondta, vannak területek, amelyeket rendszeresen elönt a víz nagyobb esőzések során. Ezeknél meg kell várni, hogy a víz lefolyjon. Igyekeztek megóvni az utakat, a túlamarosi részen homokzsákokat helyeztek el. Összefogtak a remeiek, de arról korai lenne nyilatkozni, mekkora kár keletkezett. Akkor tudják ezt felbecsülni, amikor az elárasztott területek megközelíthetővé válnak. Jelezte viszont: életveszély nincs.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro

Tőkés: vissza kell szerezni megcsonkított nemzeti önrendelkezésünket
Vissza kell szerezni – a trianoni békediktátummal megcsonkított – nemzeti önrendelkezésünket, ezért harcol Magyarország kormánya is – jelentette ki Tőkés László fideszes európai parlamenti képviselő a nemzeti összetartozás napja alkalmából tartott, Trianonra emlékezünk című rendezvényen pénteken Jászkiséren. Tőkés László a trianoni emlékműnél összegyűlt mintegy száz ember előtt arról beszélt, hogy a nemzeti önrendelkezés „erre a kis Magyarországra terjedjen ki", de ők „odaát" a korlátozott kisebbségi nemzeti önrendelkezésért és az autonómiáért küzdenek, Székelyföld és Partium területi autonómiájának és a magyar nemzeti közösség országos kulturális autonómiájának megszerzéséért. Már csak arra kell ügyelni, hogy a múlt ne kísértsen tovább – mondta, hozzátéve: az utódállamok magyarellenessége még mindig nagy terhet jelent, a kommunizmus is kísért a maga internacionalizmusával, ahol pedig már elmúlt, helyébe lépett a nemzetidegen kozmopolitizmus. Azt mondta „alighogy kijöttünk a kommunista agymosás és a kádári amnézia időszakából", ma már a kozmopolita identitásvesztésnek vagyunk tanúi a fiatalok és a gyermekek körében. „Egy önkéntes Trianon fenyeget", amely demográfiai téren, a magyarság elapadása révén vagy az asszimilációval következik be – idézte Beke György erdélyi író szavait.
Tőkés László szerint amit nem végeztek el a nagyhatalmak és Trianon, azt mi fogjuk akkor, „ha nem változtatunk gondolkodásunkon, magatartásunkon, hitünkön, politikánkon". Az összetartozás legyen a motiváció az identitásunkhoz való ragaszkodáshoz, „és ez egyet jelent mindennel, ami a magyar ember számára értékes"- mondta.
Emlékeztetett: 14 millió ember vándorolt el Kelet-Európából a becslések szerint az elmúlt huszonöt évben, közülük Magyarországról néhány százezren. Vissza kell találni egymáshoz az összetartozás jegyében, fel kell karolni a kárpátaljai magyarságot, mint hajdan a balkáni háború üldözötteit – emelte ki. Tőkés László hangsúlyozta, hogy az összetartozás napján nem kerülhető meg az a gyász, az emlékezés. Kossuth Lajos Aradot nevezte a magyar Golgotának, de ez a kifejezés illik Trianonra is, hiszen az egész ország felett hajtották végre egyetlen tollvonással a halálos ítéletet – mondta. A nagyhatalmak ácsolták a keresztet , de a „kivagyiságon alapuló gőgös magyar részvétel" sem hiányzott. „Károlyi Mihály volt magyar miniszterelnök szálláscsinálója lett Kun Bélának, a kommunizmusnak" – tette hozzá.
1989-ben leomlottak a „bennünket elválasztó trianoni határfalak" is, és feltámadott a nemzeti szolidaritás, együttérzés minden magyarban – fogalmazott.
A 2004. december 5-ei sikertelen népszavazásról elmondta: nem a szavazópolgárokat hibáztatja, hanem azokat, akik „eltanácsolták őket a szavazóurnáktól", akik 23 millió román munkavállalótól féltették Magyarországot. Akik a magyarok befogadására restek voltak, most kitárnák Magyarország kapuit a migránsok előtt – folytatta, megjegyezve: „az idegeneket is szeretjük, de a magyarokat nem hagyjuk cserben és magyar hazánk magyarságát védjük".
A 2004-es népszavazás korrekciójának nevezte, hogy 2010-ben elindult a határok fölötti együttműködés politikája. Ennek köszönhető a kettős állampolgárságról szóló és a nemzeti összetartozás törvénye – emelte ki.
„A legfontosabb, hogy szeressük vissza Magyarországot, Kárpátalját, Erdélyt, Felvidéket, Délvidéket, Drávaszöget, szeressük vissza akiket el akar tőlünk venni az idő, az Úr" – zárta beszédét az egykori királyhágómelléki református püspök.
Pócs János, a térség fideszes országgyűlési képviselője a nemzeti összetartozás jelentőségét hangsúlyozva kitért arra, hogy a migránsok nem fegyverrel, nem golyóstollal, mint Trianonban, hanem hátizsákkal jönnek elfoglalni Európát, Magyarországot. Nem veszíthetjük el keresztény hitünket, magyarságunkat és európaiságunkat, mert Európa az európaiaké, Magyarország a magyaroké – hangsúlyozta.
Pintér Ferenc Jászkisér független polgármestere arról beszélt, hogy tanulni kell a trianoni békediktátumból, az összetartozást, egymás megbecsülését társadalmi hovatartozás nélkül is. Amíg egy nép saját hazájában, saját nemzettársainak esik egyéni érdekei miatt, addig a nemzet soha nem lesz egységes – fűzte hozzá.
A beszédek után megkoszorúzták a trianoni emlékművet.
Erdély.ma

Kövér: a székelység a megmaradás szimbóluma
Az Országgyűlés elnöke szerint ma a magyar nemzet egy összetartóbb és a magunk számára is láthatóbb közösséget alkot, mint ezelőtt nyolc-tíz éve – számol be a kronika.ro.
Kövér László a Karc FM rádió Magyar hangok című műsorában pénteken azt mondta: június 4-e továbbra is egy gyászos nap a történelemben, a trianoni tragédiát a mai napig részben nem tudták feldolgozni, részben a következményeket nem tudták kiküszöbölni. Ugyanakkor a magyar életerőről, a magyar közösségek megmaradás iránti vágyáról eltökéltségről is árulkodik az azóta eltelt időszak és ez felfogható egyfajta sikerként is – mutatott rá. Úgy fogalmazott: vannak olyan szituációk, amikor a túlélés is önmagában siker.
Ugyanakkor új korszak kezdődött a gondolkodásban és együttműködésben, szerinte a magyar kormány eltökélt, következetes és építő nemzetpolitikájának eredményeként nemcsak a Kárpát-medencei magyarság közösségei erősödtek meg lélekben, és egyik-másik helyen politikailag is, hanem a világban szétszóródott magyar nemzet más, diaszpórában élő közösségei is.
A székelység üzenete
A székelység szimbólumait érintő felvetésre az Országgyűlés elnöke azt mondta: a székelység a magyar nemzet megmaradásáért folytatott küzdelmének a szimbólumává vált. A többi közösség is őket tekinti példának, a székely zászló és a székely himnusz ezért válhatott többé, mint pusztán egy 800 ezres lélekszámú közösség önazonosságának jelképei. A székely himnusz ma már nem véletlenül hangzik el minden ünnepség végén a magyar után, van amikor spontán módon. A székely zászló szerinte nem utolsósorban a románok agresszív politikájának az eredményeként vált a trikolór mellett egy nemzeti jelképünkké.
Azt mondta, azért döntött úgy, hogy az uniós helyett a székely zászló lobogjon az Országgyűlés épületén, mert méltánytalan az az elbánás, amiben az unió részesíti a magyar nemzeti közösségeket a határainkon kívül, de méltánytalan és felháborító az is, ahogy az unió intézményei viszonyulnak 40 milliónyi kisebbségben élő európai polgárhoz.
„Ha az unió úgy bánik a kisebbségi sorban élő polgáraival, mint bizonyos alternatív szexuális szokásoknak hódoló emberek jóval kisebb tömegével", akkor a helyzet megérik arra, hogy a székely lobogót ott használják, ahol arra okvetlenül szükség van – fejtette ki az MTI szerint. Hozzátette: a zászló kitűzésével szerinte sikerült az összetartozást erősíteni. Az ilyen gesztusok azt üzenik, van bennünk elég erő, hogy megvédjük magunkat, önazonosságunkat. A határon túl rekedtek, idegen államok impériuma alatt élő közösségek tagjai pedig azt érzékelhetik, hogy van Magyarországon irántuk együttérzés, szolidaritás – közölte.
Kitért arra is, hogy bármerre járt, a Kőrösi Csoma Sándor programot mindenütt dicsérettel illették a magyar közösség részéről. Szavai szerint valamit nagyon megtaláltak, valamire nagyon ráérzett a nemzetpolitikai kormányzat, ugyanakkor a megoldáshoz akkor tudnak eljutni, ha a többségi politikai elitek végre hajlandók felfogni és elfogadni, hogy nem „mi vagyunk egymásnak ellenségei”.
Katasztrofális és tragikus hiba a románok, vagy néha a szlovák politikusok részéről nemzetbiztonsági kockázatot, belső ellenséget feltételezni az ottani magyar közösségekről. Közép-Európa, illetve a Kárpát-medence a közös hazánk, amit az egyre erősödő globális kihívásokkal szemben együtt kell megvédeni – rögzítette.
„Románia nem állt be a támadókórusba”
Szerinte gondolkodásbeli fordulatra van szükség és a migránsválság talán egy lépés ebbe az irányba. Kövér László felidézte az önkéntes és spontán kiállást a V4-ek részéről Magyarország felé, amikor a déli határokat próbálták megvédeni, ami több volt, mint szimbolikus segítségnyújtás. Figyelemre méltó, hogy a támadó kórusba nem állt be Románia, dacára, hogy ilyen rossz a román–magyar politikai helyzet 1990 óta nem volt.
A hétvégi romániai helyhatósági választások elé mérsékelt derűlátással tekint, azt mondta, hogy az erdélyi magyar politikai élet szereplői közelebb léptek egymáshoz. A sikert elsősorban abban látná, hogy hány magyar választót sikerül azok közül megszólítani, akik az elmúlt években nem mentek el szavazni. Reményét fejezte ki, hogy a későbbi országgyűlési választásokon is sikerül valamilyen együttműködést kialakítani. Nagyrészt az RMDSZ vezetőinek bölcsességén múlik, hogy mennyire szeretnének minden magyart megszólítani – közölte.
Semjén: minden magyar küldetése a nemzet megmaradását szolgálni
Minden magyar azzal a küldetéssel születik, hogy szolgálja a nemzet megmaradását és értékeit megőrizze az egész emberiség számára – hangsúlyozta Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes pénteken a Tehetség határok nélkül gálán a fővárosi Nemzeti Színházban.
A gyermekvédelmi ellátásban nevelkedő gyermekek részére szervezett Varázscsepp Országos Tehetségkutató Verseny győzteseit, valamint határon túlról érkező fiatalok produkcióit felvonultató, a nemzeti összetartozás napjához kapcsolódó eseményen Semjén Zsolt az MTI szerint elmondta: a magyar állam feladata keretet teremteni a nemzet megmaradásához, például a kettős állampolgárság megadásával és a határon túli magyar közösségek, kulturális és oktatási intézmények támogatásával, ugyanakkor a nemzet tagjainak felelőssége, hogy „hajszálgyökerek sokaságával", személyes kapcsolatokkal szője át a Kárpát-medencét.
Mindehhez a pénteki gálához hasonló kezdeményezésekre, valamint olyan intézményekre van szükség, amelyek teret adnak a gyerekek számára a tudományos, művészeti vagy sport területén birtokolt tehetségük kibontakoztatására és személyes kapcsolatok megteremtésére a Kárpát-medence más részein élő nemzettársaikkal – emelte ki a miniszterelnök-helyettes. Hozzátette: a gála jó alkalom arra is, hogy kimutassuk nyitottságunkat a szomszédos népek értékei felé – írja a kronika.ro.
Erdély.ma

Felújították a Bethlen Gábor Kollégiumot
Nagyenyeden tegnap lezárult a Bethlen Gábor Kollégium felújított épületeinek műszaki átadása. A 19. századi épületegyüttes teljes felújítására Nagyenyed város önkormányzata nyert 2010-ben nagy összegű támogatást. A 29,65 millió lej értékű projekt költségeiből 23 millió lejt az Európai Unió, hárommillió lejt a román kormány biztosított. A városnak csupán a kétszázalékos önrészt kellett állnia. A munkálatok 2012-ben kezdődtek, és az elmúlt napokban fejeződtek be.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Határon túli magyarság, az élő mementó (Trianonról és környékéről másképpen Ablonczy Balázs történésszel)
Trianonról és környékéről másképpen Ablonczy Balázs történésszel
Trianon 100 elnevezésű kutatócsoport igyekszik gazdagítani a magyarság sorstraumájaként kezelt trianoni békeszerződéssel kapcsolatos ismeretanyagot. Vezetőjével, Ablonczy Balázs történésszel arról is beszéltünk, 1920-ban miért nem került fel Magyarország a világtérképre.
– Családi gyökerű az Erdély iránti érdeklődése, vagy a rendszerváltás utáni trendek gerjesztették? – Egyértelműen családi. Apai dédszüleim Szatmárnémetiből jöttek el, szép házat hagytak maguk mögött, így aztán a vasárnapi ebédek két visszatérő motívuma közül az egyik az volt, hogy azért hiányos az étkészlet, mert az oroszok elvitték a kanalakat, a másik pedig az ott maradt „villa”. A kötődés talán a ma 92 éves anyai nagyapám révén volt még erősebb. Ő az Arad melletti Zimándújfaluból került el a Csepel Művekbe dolgozni, így aztán puliszkát ettünk minden hétvégén reggelire, s ezerszer hallhattuk, hogy a piaci paradicsom sem rossz, de azért az az igazi, amelyet a gyoroki vagy gáji magból termesztenek Csepelen. Színházi érdeklődése és aktív Erdély-járása során 1986-ig, kitiltásáig édesapám sokat vitt magával. Ebből aztán az következett, hogy történész lettem, bár a politológia és a diplomácia is nagyon vonzott. – Ezen belül a Trianon-kérdés és a két világháború közötti Magyarország történetének szakértőjének számít, nemrég pedig a Trianon 100 elnevezésű projekt vezetője lett. Mivel jól dokumentált közelmúltról beszélünk, óhatatlanul felmerül a kérdés: mi az, ami még nem „történt meg” Trianonban, mi vár még felfedezésre?
– Bár a nyolcvanas évek óta több érvényes mű is született Trianonról, rengeteg olyan része van még a történetnek, amelyet alaposan meg kell vizsgálni – elsősorban magyar szempontból, bár sokan idegesek attól, ha a történelemkutatásban nemzeti szempontok merülnek fel. Ugyanakkor az amerikai vagy olasz diplomáciai okmánygyűjteménynek korántsem központi témája, hogy milyen sorsot szántak Magyarországnak. De az unalmas diplomáciatörténeti feldolgozás mellett sok minden egyéb van. A francia és brit részvétel magyar szempontból is elég jól feldolgozott, az olasz és amerikai kevésbé, de ott van például az ebből a szempontból teljesen ismeretlen Japán, amely valamennyi határkijelölő bizottságban képviselve volt. Arról nem is beszélve, hogy Trianon nem 1920-ra korlátozódik, Erdély tekintetében minimum az 1916-os román betöréssel vagy talán még korábban kezdődött. – Például a tömeges meneküléssel?
– Igen, mert innen datálódik rengeteg elbeszéletlen emberi sors, a menekülők történetei. Azokban az években 400 ezer ember jött el a szülőföldjéről, túlnyomó részük Magyarországra, hosszú időn át rengetegen laktak vagonokban. E jelenség levéltári alapokon nyugvó tudományos feldolgozása pedig még nem történt meg. Egyetlen, 1983-ban Amerikában megjelent angol nyelvű monográfia szól ezekről az időkről, amúgy semmit sem tudunk róluk: kik voltak, hogy éltek, milyen politikai opciókat tápláltak, hogyan próbálták meg életben tartani az elveszített haza emlékét? Jómagam úgy botlottam bele ebbe a munkába, hogy néhány menekültegyesület iratanyagát tanulmányoztam, amelyekben elsősorban azt kerestem, miként igyekeznek megjeleníteni az elveszített hazát, és mi a sikeres emlékőrzés receptje, amely generációkon át továbbadható.
– Hogyan működtek az emlékezéstechnikák?
– A két világháború között a magyar politikai elitnek kétségtelenül bűntudata volt Erdéllyel, elsősorban Székelyfölddel kapcsolatosan. Elsősorban ez alakított ki egyfajta székely kultuszt rengeteg leágazással. A mai Erdély-képünk kialakulása is erre vezethető vissza, hiszen 1940 és 1944 között elérkezettnek látták az időt a jóvátételre. Ez részben az Erdélybe tartó „zarándoklatokban” testesült meg, a mai Nagyvárad– Kolozsvár, Székelyföld turistaútvonalakat akkoriban járatták be. Mindennek világos nyoma van a kor kormányzati dokumentumaiban is. Az említett egyesületek emlékezésmintái közül azok bizonyultak a leghatékonyabbaknak, amelyek nemcsak a traumára reagáltak, hanem folyamatos kapcsolatot próbáltak fenntartani az elveszített országgal. A kizárólag a múltra reagálók eltűntek, mivel nem voltak vonzóak az új nemzedékek számára, képtelenek új élmények felkínálására. – Milyen következtetések vonhatók le a menekültügy kezeléséből?
– Például az, hogy tulajdonképpen a Horthy-rendszer genetikai kódjának tekinthető, ahogyan kezelte a menekülttömeget. Akkoriban épültek a szükséglakótelepek Budapesten, de ez csak a történet egyik része, hiszen 1918–1919-ben több ellátási terület összeomlása is párhuzamosan zajlott. Összeomlóban volt a monarchia, a politikai rendszer, és az indokoltnál kevesebbet beszélünk a gazdasági összeomlásról, amely nem korlátozható az inflációra. Ha megnézzük a korszak diplomáciai táviratait, a katonai missziók levelezéseiben tekintélyes részt foglaltak el azok az információk, hová kerüljön Debrecen, hogyan lássák el szénnel vagy élelemmel Budapestet. Van olyan kolléga a Trianon 100 projekt keretében, aki szerint a Tanácsköztársaság nem más, mint a fővárosi fogyasztók diktatúrája a vidékiek fölött. Ennek gyökerei is a háborús szükséggazdálkodásra nyúlnak vissza, 1918-ban például már több katona volt a hátországban, mint a fronton, akiket beszolgáltatási feladatokkal bíztak meg. Konkrétan azzal, hogy lesöpörjék a padlást. De egészségügyi összeomlásról is beszélhetünk: a spanyolnátha-járvány abból a szempontból is roppant súlyos következményekkel járt, hogy a korszak nagyon fontos szereplőit hetekre-hónapokra kiütötte vagy elpusztította. És közben persze zajlott a katonaforradalom. – Miért nevezzük ezt forradalomnak?
– Nyilván sokkal inkább egyfajta lázongás volt ez a négy év szenvedés után a frontról hazatérő katonák részéről. Nem véletlenül akarták lefegyverezni őket, nehogy erőszakspirálba forduljon az egész. Bárdi Nándor tanulmánya a korszak udvarhelyszéki viszonyairól például arról árulkodik, hogy a katonák majdnem mindenütt megverték a jegyzőt – sok helyen meg is ölték –, de helyenként a papot is, aki drágán temetett. Bizonyos mértékig emberileg érthető okokból, hiszen a pokoli körülmények közül hazavergődő ember azzal szembesült: a gyereke azért halt meg, mert a család nem jutott gyógyszersegélyhez a jegyzőtől, a pap meg nem volt hajlandó eltemetni. – Az elmúlt évszázaddal foglalkozó művek többsége periférikus jelenségként kezeli a magyarság Trianon-tragédiáját. A történész mivel magyarázza, hogy Magyarország szinte nem is került fel a térképre? – Az a fájdalmas igazság, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia háború utáni sorsa a párizsi békekonferencián ötöd-hatodrangú kérdés volt. Ez részben a közönyre, részben meg arra a stratégiai számításra vezethető vissza, hogy az új közép-európai államokat a monarchia területeiből lehetett „kistafírozni” annak érdekében, hogy képesekké váljanak ellenállni egy keleti irányú német, illetve egy nyugati irányú szovjet előrenyomulásnak. A döntéshozók mindenekelőtt arra koncentráltak, hogy Németországnak ne maradjon ereje a háború utáni visszavágásra. A következő kulcsprobléma: mi legyen az oroszokkal? Nagyjából hasonló horderejű kérdés volt az ottomán birodalom helyén létrejövő államalakulat, illetve Közel-Kelet jövője. A negyedik a Népszövetség kialakulása, s csak ezután következett esetleg a monarchia, de még ezen belül is fontosabb volt Lengyelország kérdése, a Habsburgok sorsa, Olaszország adriai-tengeri igényei. Ez nyilván nem eshet jól nekünk, de a helyzet akkor is így festett.
– A monarchia kisebbségpolitikájának minősítése meglehetősen szélsőséges: miközben egyesek azt állították róla, hogy annyira liberális és toleráns volt, hogy tanítani kellett volna, mások szerint a magyarság kisebbségként azt kapta vissza, amit megérdemelt. Hol húzódik a középút ebben a tekintetben? – Igazából se ilyen, se olyan nem volt, a keménykedő periódusok az enyhébb periódusokkal váltakoztak, de egyik sem bizonyult igazán eredményesnek. Talán nem is volt rá esélye. A nemzetépítés a 18–19. században ugyanis olyan hatalmas belső dinamikával rendelkezett, amivel szemben semmilyen politikai konkurenciát nem lehetett felállítani. Ezért aztán nem látom indokoltnak az önostorozást. A magyar nemzetállam kiépítése és gyakorlata amúgy mintát szolgáltatott a későbbiekben a csehszlovák vagy román nemzetépítéshez.
– Mi tartja forrásban ma Magyarországon a Trianon-kérdést?
– Közép-Európában a történelemnek nagyon erős múltmagyarázó és politikai legitimáló szerepe van. Az emberek Trianonhoz és a múlt század egyéb történéseihez való viszonya azonban várhatóan fokozatosan kihűl. Csak példaként: a kiegyezés ügye még a két világháború közötti időszakban is hatalmas szenvedélyeket szított, de ma már legfeljebb a történészek között ad alkalmat vitára. Ellentétben Trianonnal, a két világháború közötti Magyarország, a bécsi döntés következményeinek kérdésével, 1956-tal, az államszocializmus időszakával. A határon túli magyarság természetesen élő mementóként emlékezteti az anyaországi közvéleményt a traumákra, ezért aztán máig forró a téma. – Lát esélyt arra, hogy – miközben nem feledünk – túllépjünk a forróság fázisán? – Ma már nem vagyok túl optimista ebben a kérdésben. A jelenlegi nemzetközi szervezetek nyelvezete nem történelmi nyelv, kisebbségi kérdésekben ma nem nagyon lehet érvelni a trianoni békeszerződés igazságtalanságával. Emberi jogi, kisebbségi jogi diskurzusok jelentik ma a szalonképes nyelvezetet. Talán ez is változik majd, de jelenleg a történelem csak a nemzeti önismeret tekintetében segíthet, kifelé kevésbé képes igazán érvényes mondandókat megfogalmazni.
ABLONCZY BALÁZS
Történész, Budapesten született 1974. június 26-án. Kutatási területe a két világháború közötti Magyarország története. PhD fokozatát 2004-ben szerezte meg Teleki Pál a két világháború között (1921–1938) témában. 2002-től 2007-ig a Teleki László Intézet Közép-Európai Tanulmányok Központjának munkatársa, 2004-től tudományos főmunkatársa volt. 2002 és 2006 között a Pro Minoritate, 2006-tól a Kommentár című folyóirat főszerkesztője. 2008 óta az MTA Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa. 2011–2015-ben a párizsi magyar intézet igazgatói tisztségét látta el. Fontosabb művei: Teleki Pál (Budapest, Osiris Kiadó, 2005), Pál Teleki – The Life of a Controversial Hungarian Politician (Wayne (NJ), Hungarian Studies Publications, 2007), Trianon-legendák (Jaffa Kiadó, 2010), A visszatért Erdély, 1940–1944 (Jaffa Kiadó, 2011).
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Párizs környéki békék és Erdély
LUCIAN BOIA történész egyik új könyvében az első világháborúhoz és a román nemzetépítéshez kapcsolódó mítoszokkal is vitába száll. Szokásához híven azokat a mitológiává előlépett értelmezéseket vitatja, amelyekkel a román közönség eddig leginkább kikezdhetetlen igazságként találkozhatott. Ilyen a Vesztesek és győztesek – Az első világháború újraértelmezése című esszéje is, melynek egyetlen célja: valós megvilágításba helyezni a jól bejáratott, a román nemzetépítés szempontjából meghatározónak számító történelmi pillanatokat, mint az első világháború, az abban vállalt román és német szerep, valamint a Párizs környéki békék és Erdély kérdése.
Lehetett volna másképp is?
Miként a szerző kiemeli, nem lehetünk teljesen biztosak abban, hogy Ferenc Ferdinánd, az Osztrák–Magyar Monarchia trónörökösének meggyilkolása nélkül nem robban ki az első világháború. Ahogy szerinte az sem volt szükségszerű, hogy a trónörökös meggyilkolása egy világháborúhoz vezessen. Az első világháború előtt rendkívül kiegyensúlyozott európai hatalmi rendszer állt fenn, amelyet mi sem bizonyít jobban, mint maga az elnyúló háború, melyben a szemben álló felek évekig harcoltak, de egyik fél sem volt eléggé erős ahhoz, hogy végleges győzelmet arathasson. Boia nem fél az erős párhuzamoktól sem. Szerinte a monarchia Szerbiát érintő támadása, ami az események túlreagálásaként is értelmezhető, hasonlítható az Amerikai Egyesült Államok 2001. szeptember 11. utáni közel-keleti politikájához, pontosabban az afganisztáni és az iraki intervenciókhoz. Boia azt is kijelenti, hogy miután Németország két világháborút is elveszített, napjainkban nagyon közel áll ahhoz, hogy megnyerje a békét. A szerző értékelésében abból sem lenne szabad szükségszerűséget kiolvasni, hogy a korban „a nacionalizmus a zenitjén állt”. A korban ugyanis új erőre látszott kapni az internacionalizmus is: nemzetközi szervezetek alakultak, a világ összekötöttebbé vált, mint korábban bármikor. Boia szerre megnézi a világháború fő európai aktorait, akiknek a motivációit mind lehetne legitimnek olvasni, ugyanakkor mindannyian végtelenül mohóknak is számítanak. A különbség annyi, hogy míg egyesek (franciák, britek) a status quo fenntartásában érdekeltek, addig mások (németek, oroszok, románok) annak a felborítását szeretnék elérni. Ez attól függött leginkább, hogy a fennálló rend kinek volt jövedelmezőbb és előnyösebb.
A Schlieffen-terv katonai szempontból logikus, politikai és erkölcsi szempontból katasztrofális. A háborút azonban meg kell nyerni. Mit ér a jó híred, ha elveszítetted a háborút? A regionális ellenfelek, illetve a beszorítottság érzete késztette a feleket katonai szövetségekbe, és a politikai döntéseknek a katonai döntések alá rendelése, valamint az automatizálódó hadviselés vezetett a gyors és véres eszkalációhoz. Ugyanakkor itt azt is kiemeli, hogy „a számos emberélettel járó esemény feldolgozása is lehetséges, miként tették ezt a franciák és a németek közös történelemkönyvek írásával. Felveti annak a kérdését, hogy miért nem lehetett ugyanígy eljárni például a magyarok és a románok esetében is.”
Németország, Románia és a németbarátok
A könyv következő részében arról beszél, hogy Németország végső veresége nem volt soha magától értődő. Például 1917-ben még úgy tűnt, hogy a németek tudnak nyerni azután, hogy Oroszország kiesett, és Romániára is vereséget mértek. Tehát a kétfrontos háború helyett ettől a ponttól fogva csak egyetlen frontra kellett koncentrálniuk. Azonban a világháborúba belépő Amerikai Egyesült Államok katonai és gazdasági ereje már teljesen átrajzolta az erőviszonyokat. Miként az is, hogy a franciák a várakozások ellenére sem törtek meg, és Németország is kifulladt a hosszú és véres háborúban. Németországnak az sem segített, hogy a kikapcsolt keleti frontokon még mindig sok egységet állomásoztatott, hogy uralhassa, gazdasági háttérországként használhassa a térséget. Ebben a kontextusban értelmezhető leginkább Románia szerepe is. Ahogy Románia ekkor hozott döntései is sokatmondóak, akkor is, ha a hivatalos mitológiává vált történéseket úgy tálalják, mintha azok nem sülhettek volna el másként, és relativizálják néhány döntés súlyát. Ilyen döntés Boia értékelésében az, hogy az 1916-os román hadba lépéssel Erdélyt választották Besszarábiával szemben, amelyet később – az orosz összeomlás következtében, amire nem számíthattak – megkaptak ugyan, de aztán el is veszítették, amikor a magára talált szovjet hatalom újrarendezte a térséget a második világháború után. Boia itt megint olyant ró fel a román államnak és elitnek, amivel a hivatalos diskurzusban nem igazán találkozhatunk: az imperialista kísértést. Románia ugyanis a számottevő román lakossággal nem rendelkező Besszarábia és Kvadrilater megszerzése után annak az Erdélynek a megszerzésére törekszik, amelynek többségi lakossága ugyan román, de nemcsak román, hanem legalább ugyanannyira és egyszerre német és magyar is. Ez a „kis imperialista kísértés” bővül oda, hogy a Dnyesztertől a Tiszáig minden a követelések lajstromára kerül, hasonlóan a többi térségbeli nemzet valóságtól elrugaszkodott követeléseihez. „Romániának olyan szerencséje van, hogy már nincs is szüksége az ország sorsát intéző inkompetens politikusokra” – idézi Petre C. Carpot.
Boia a németbarátok (germanofilek) érveit is érthetővé teszi egy olyan közvélemény számára, amely nagyrészt kizárta, hogy egyáltalán volt ilyen. A cári Oroszország összeomlása előtt a germanofilek úgy érveltek, hogy Romániának a német győzelem az egyetlen esélye, mert egy antant s egyben orosz győzelem esetén hiába kapná meg Románia Erdélyt, óhatatlanul orosz befolyás alá kerülne. Itt Boia arra is kitér, hogy míg az erdélyi románok viszonylagos elnyomásban, de szervezetten és élénk kulturális közéleti vitákat folytatva éltek, addig a besszarábiaiak vitathatatlan és kendőzetlen asszimilációs kísérleteknek voltak kitéve.
Minden jogos kritika ellenére Magyarország jogállam volt, alkotmányos és parlamentáris. Oroszország ezzel szemben autokrata birodalom, mely a besszarábiai románok módszeres és hatékony oroszosításán dolgozott. Azonban a cári Oroszország összeomlásával a germanofilek érvei elveszítették létalapjukat.
Röviden az erdélyi románok kérdésére is kitér a szerző. Szerinte ezek, a regátiakkal ellentétben, inkább közép-európaiak voltak, és annak ellenére, hogy amikor a kérdés oda egyszerűsödött, hogy Budapest és Bukarest között kellett választaniuk, az utóbbit választották, még mindig inkább voltak érdekeltek egy autonómiában, mint a román nemzetállamban, abban a projektben, amelynek végül fejet hajtottak.
Boia itt azzal a gondolattal is eljátszik, hogy mi történt volna, ha Románia nem lép be a háborúba. Ugyanis, abban az esetben, ha a történelem többi része a megtörtént módon játszódik, akkor tulajdonképpen „ingyen”, vérveszteség nélkül kapta volna meg az áhított tartományokat, Besszarábiát és Erdélyt az Osztrák–Magyar Monarchia és a cári Oroszország összeomlása következtében.
A Párizs környéki békék és azok ellentmondásai
Boia a Párizs környéki, első világháborút lezáró békék visszásságaira is felhívja a figyelmet. Ez a román közbeszédben egy másik olyan kérdés, amit nem szokás megkérdőjelezni, ugyanis 1918 számít a modern román állam születésének.
Kiemeli, hogy miközben egyik oldalon a wilsoni nemzeti önrendelkezési elveket hangoztatták, addig a németek és a magyarok esetében számos esetben eltekintettek ettől. Azt is hangsúlyozza, hogy az új nemzetközi rendszer megalkotásakor az amerikaiak izolacionizmusba vonultak, az oroszok a polgárháborújukkal voltak elfoglalva, a britek meg leginkább gyarmatbirodalmukkal törődtek, ezért egyedül Franciaország volt a térség rendezője. Franciaország annyira el volt foglalva saját biztonságával, hogy a briteknek többször is vissza kellett fogniuk őket. Erdély kapcsán a Gyulafehérváron 1918. december 1-én tartott, a tartomány Romániával való egyesülését kimondó román nagygyűlés legitimitását is megkérdőjelezi: „A Nagygyűlés nem pótolhatta a népszavazást, hiszen nemcsak a románok voltak jogosultak Erdély jövőjéről dönteni, hanem a tartomány valamennyi lakója.
A lakosság felét tehát nem kérdezték meg, akar-e Románia határai közé kerülni” – fogalmaz Lucian Boia. A mítoszromboló könyveiről híres történész azt is megemlíti, hogy Erdély és Bukovina megszerzésével Románia lemondott Moldva Pruton túli részeiről. „Erdély és Bukovina elég meggyőző jutalom volt a másik román tartomány, Besszarábia teljes elfelejtéséhez. Az ugyanis szóba sem kerülhetett az Antanttal, azaz Oroszországgal kötött szerződés esetén” – fogalmaz a történész. Miközben valószínű, hogy egy népszavazás megszervezése sokkal legitimebb lett volna. Azt sem hallgatja el, hogy ekkor már egy román megszállás realitásáról is beszélhetünk, tehát korántsem olyan egyértelmű, hogy a román tartományok mindig is egyesülni szerettek volna. Arról nem is beszélve, hogy az erdélyi románok mit gondoltak erről az egyesülésről, és hogyan képzelték el. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a Párizs környéki békék jelentették a modern Európa „születési bizonyítványát”, és annak ellenére, hogy olyan egységek, mint Csehszlovákia vagy Jugoszlávia felbomlottak, többé-kevésbé megmaradt az akkor megalkotott Európa. Felhívja a figyelmet az asszimilációs politikára is, amelyet az újonnan létrejövő, jelentős kisebbségekkel megalkotott államok folytattak megalakulásuk után, egészen a nacionálkommunizmus időszakáig. (Súlyos tapasztalataink szerint még hangsúlyosabban tovább – Háromszék megj.) Csak így történhetett meg, így lehetséges, hogy míg 1918-ban 70 százalék körüli volt a románok aránya Romániában, az arány jelenleg 90 százalék körülire növekedett. Boia arra is kitér, hogy a német nácizmus megjelenése nem volt egyedi: különböző aspektusai – az antiszemitizmustól a rasszizmusig – Európa és a világ más térségeiben úgyszintén jelen voltak. Azonban kellett az első világháború és annak sajátos lezárása ahhoz, hogy a nácik hatalomra kerülhessenek és világuralomra törhessenek. Ugyanígy a bolsevikok hatalomra jutása sem magától értetődő az első világháború által teremtett kontextus nélkül. E tényezők meg egyenesen vezettek a második világháborúba.
FŐCZE JÁNOS (Transindex)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest (12.)
Az első világháború után, amikor az idegen felekezeti iskolák megmaradása került terítékre, Eliodor Constantinescu tanfelügyelő próbálta ezek veszélyességét bizonyítani, különösen a katolikusokét, megismételte véleményét, melyet már az oktatásügyi minisztériumnak 1916-ban beterjesztett hivatalos jelentésében is kifejtett. Megemlítette Kuczka A. Prelátus nevét, aki „impozáns palotát” építtetett, ahol rend és fegyelem uralkodott: „a konyhája tisztább volt, mint a hálók sok román iskolában”, és a nevelést „odaadóan és dicséretre méltó büszke makacssággal” folytatták az életüket „az egyháznak felajánló” nők.
A tanulók szigorú felügyelet alatt álltak, és hozzászoktatták őket a munkához, komolysághoz és kötelességtudathoz. Mégis ennek a nevelésnek, ahol a román nyelvet csak heti 3–4 órában tanítják, „semmi köze a román kultúrához és nyelvhez”, véli a tanfelügyelő, „nem fűti a nacionalizmus szent tüze”, és idegen a román szellemiségtől, márpedig a nevelés csak egyféle, román lehet. A magyarellenes megnyilvánulások véletlenszerűek is lehettek, de mindenképp a magyarellenes propaganda következményei voltak. Egy 1894-es levelében Bartalus lelkész beszámol egy incidensről, amely a majális alkalmából a zeneegylet és a színtársulat által szervezett bál után történt. Az egyik magyar résztvevő otthonába betörtek, és ellopták az egylet zászlóját, amelyet a konzul felesége adományozott neki; mi több, a zászlót el is égették Mihai Viteazul szobránál. A magyarok panasszal fordultak a prefektúrához, és kártérítést követeltek, amit meg is kaptak 700 frank értékben. A román–magyar kapcsolatok néhány esetben rendkívül feszültté váltak. Egy ilyen pillanat helyszíne volt a jubiláris Nemzeti Kiállítás a Carol parkban (nyitva 1906. június 6. és november 26. között), amelyet Károly király uralkodásának 40. éve és megkoronázásának 25. évfordulója alkalmából szerveztek. Két nappal a hivatalos megnyitó előtt Bukarestbe érkezett hivatalos látogatásra dr. Karl Lueger, Bécs polgármestere, a magyarok nyílt ellensége. Egy nappal korábban tüntetés volt a magyar képviselők ellen bécsi szállásuk előtt, ennek megszervezésében Luegernek is része volt. Magyarellenes magatartása miatti szimpátiájuk kifejezéseként Luegert nagy pompával fogadta Bukarestben egy egyetemi tanárokból, volt miniszterekből és Petre Grădişteanuból álló román bizottság, sokan hangot adtak azon reményüknek, hogy amennyiben fegyveres konfliktus törne ki, az osztrákok Romániával szövetkeznének a magyarok ellen, akárcsak 1848-ban. A brassói magyar lapok arra kérték a bukaresti magyarokat, hogy bojkottálják a kiállítást, rámutatva a bécsi polgármester látogatásának igazi jelentőségére: „a román kiállítást nagy szimpátiával fogadta a magyarság, abban a hiszemben, hogy a magyarok meghívása a barátság gesztusa a románok részéről... Most azonban, a Lueger romániai fogadtatását látva, megértették, hogy az egész csak egy magyarellenes demonstráció volt”. A Bukaresti Magyar Újság nem fűzött kommentárt Lueger látogatásához, és továbbra is Románia és Károly király iránti lojalitásának adott hangot. A romániai magyarok egy kis, tulipán alakú, 12 négyzetméteres pavilont építettek két bejárattal. Az épület homlokzatára ezt írták: ,,Légy hű honpolgára a hazádnak, de kérd Isten áldását arra a földre, ahol kenyeredet keresed”. A tulipánt azért választották, mert Magyarországon a nemzeti újjászületési mozgalom során ez volt a nemzeti termékek szimbóluma. A magyar pavilon Ţepeş tornya mellett állt, és Constantin Istrati miniszter – aki a király üzenetét tolmácsolta –, az osztrák–magyar követ és más budapesti hivatalosságok is meglátogatták. Délután az Újvári István esperes vezette magyar küldöttséget fogadta a király. Miután visszatért Bécsbe, Lueger azzal vádolta a bukaresti magyarokat, hogy meg akarták őt gyilkolni. Ezúttal Poliány röviden válaszolt a lapjában, úgy vélte, hogy Lueger túllépett szerepkörén bukaresti látogatása során, ugyanis nem Ausztria képviseletében érkezett ide, sem valamelyik párt vezetőjeként, hanem csak mint egy baráti ország egyik városának polgármestere. Lueger tiszteletére a Fântânei (Kút) utca a Dr. Lueger nevet kapta (a háború után Berthelot tábornok nevét viseli). Illik megjegyezni, hogy Lueger volt Hitler sovén és antiszemita politikájának ihletője. A királyi pár július 5-én látogatta meg a pavilont, ahol Poliány román nyelvű beszéddel fogadta őket; lapjában csak egy száraz és rövid beszámolóban említi a királyi látogatást. A kiállítás bezárásakor a szervezők bőkezűen osztogatták a diplomákat mindenkinek. Több kitüntetést kapott Poliány Zoltán is, a magyar pavilon szervezője, egy díszoklevelet és egy aranyérmet, a magyar iskolák is kaptak kitüntetéseket a kiállított kézimunkákra, de kilenc bukaresti egyletet, a piteşti-i kórust és a giurgiui nőegyletetet is kitüntették. A kiállításon a határon túli románok is részt vettek. Az osztrák–magyar birodalom románjai származási helyüket csak románul tüntették fel, ahogy azt Barabás Endre tanár megfigyelte. Őt az új román hatalom 1919-ben előbb letartóztatta, majd kitoloncolta Erdélyből. Az Apponyi-törvény 1907-es életbe léptetése újabb hullámokat vert, egyes román újságok ismét a magyarok kiűzését követelték. A romániai magyarok leghőbb kívánsága a kölcsönös támadások megszüntetése és a két nemzet közti súrlódásmentes kapcsolat maradt. Az 1907-es feszült hangulat miatt, amelyet a több ezer áldozatot követelő parasztlázadás is súlyosbított, a magyarság 1908 tavaszára halasztotta a Magyar Társaság megalakításának 50. évfordulójára tervezett ünnepségeket. Több mint 200, különféle bukaresti és vidéki társaság tagját hívták meg, és az osztrák–magyar követet. Magyarországi vendégek is érkeztek: Kossuth Ferenc, kereskedelmi és szállításügyi miniszter, Kossuth Lajos fia, valamint Molnár Viktor, a kultuszminisztérium államtitkára. A társaság zászlóját az osztrák–magyar konzul magyar felesége avatta fel. Ebből az alkalomból megjelent egy szépen illusztrált emlékalbum is 2000 példányban, amelyet Vizi Dénes katolikus kántor szerkesztett, de amelyet sajnos nem találtunk meg a gyűjteményekben. Ugyancsak 1908-ban a vásárhelyi származású szobrász, Horváth Géza megalkotta Vasile Lascăr egykori belügyminiszter szobrát, amely még ma is áll a Batiştei utca és a miniszter nevét viselő utca sarkán. A szobrot G. Horvath névvel szignálta. A Bukaresti Magyar Újság bár beszámol a szobor leleplezéséről, nem ad további részleteket a szoborrendelés körülményeiről, de megtudjuk, hogy a művész ugyancsak román rendelésre faragta meg a cotroceni-i palotában kiállított A kis dorobánc szobrát, illetve két szoborcsoportot a Bazilescu ortodox templom számára, ez utóbbiakat később ismeretlen körülmények között eltávolították. Ugyanez a szobrász az alkotója Gheorghe Panu író bronz mellszobrának is, amely a Cişmigiu parkban áll, G. Horvath, sculpteur aláírással. Egy másik, a Lueger látogatásához hasonló feszült helyzet állt elő 1909-ben, amikor Ferenc Ferdinánd főherceg, osztrák–magyar trónörökös érkezett látogatóba Bukarestbe. Elterjedt a pletyka, hogy a főherceg, aki a magyarok ellensége volt, a románok szövetségéért cserébe lemondott volna Erdélyről. Az erdélyi románság sorsa jobbra fordulásának minden reményét benne látták, ahogy azt a politikus frontember Alexandru Vaida-Voievod is nyilatkozta. A főherceget Sinaián több erdélyi románokból álló küldöttség, mintegy 400 fő fogadta, és a román egyetemisták szétszaggatták a főherceg ünneplésére érkező magyarok zászlóit. Az idegen iskolák működésére vonatkozó korlátozások és a magyarellenes támadások ellenére a XX. század első 16 éve a Kárpátokon kívüli romániai magyar közösség virágkorát jelentette. Történelmükben egyedülálló módon fejlődtek a magyar katolikus iskolák, és a megjelenő lapok lenyűgözőek tartalmuk gazdagságával, rendszeres megjelenésükkel és hosszú élettartamukkal. Két lap, a Bukaresti Magyar Újság és a Romániai Magyar Újság nagyjából 15 évig jelent meg (1901 decembere és 1916 augusztusa között). A Romániai Magyar Újságot Brozer Vilmos és dr. Székely Béla Albert alapította. Dr. Székely lett a lap főszerkesztője; 1914-től elvállalta a Magyar Társaság elnöki tisztét is két évre. Két további munkatársuk Szőcs Géza és Rejöd Alpár orvosok voltak. A magyarországi újságíró, Poliány Zoltán szerkesztette Romániai Magyarok Nagy Képes Naptára 12 éven át (1905–1916) jelent meg mintegy tízezer példányban, a lapokat kiegészítette a tanárok, papok, iskolai vagy templomépületek fényképeivel, valamint hosszú névsorokat is közölt róluk. Ezek a dokumentumértékű fotók sok esetben az egyetlen biztos források a ma még álló épületek beazonosításához. Habár sokan támadták román részről, még maga Spiru Haret is, a Naptár dicsérő hangnemben számol be a királyi házról és a románságról. A magyar iskolahálózat fejlesztésének kérdése egyre hangsúlyozottabban tér vissza a század elején, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a magyarok elmaradtak a sokkal kisebb számú, de virágzó iskolákat fenntartó külföldi közösségek, a németek és franciák mögött. A gazdag román állampolgárságú vagy külföldi diáklányok az Angolkisasszonyok Intézetébe jártak. A német evangélikus iskola ugyancsak jól szervezett volt, és minden szinten folyt a tanítás: iskola előtti, elemi, gimnazista vagy középiskolás szinten is, az érettségi vizsgát pedig elismerte a román állam. A német katolikus vagy a magyar református iskolákban csak az elemi oktatást ismerték el. Az Universulban 1902-ben megjelent hír szerint Bülow német kancellárnak szándékában állt mintegy 600 ezer márkára duplázni a romániai német iskoláknak nyújtott támogatást, hogy a tanárok fizetését növelhessék, és számukra nyugdíjat biztosíthassanak. A németeknek számos alapítványa is volt, de rendelkeztek más jövedelmi forrásokkal is, így biztosítani tudták a jólétet, 1885-ben egy öregotthont is nyithattak, amit a magyar közösség sohasem volt képes megvalósítani. A zsidóknál a tanulási kedv mindig is magas volt. A magániskolák jó része tulajdonképpen zsidó iskola volt. 1903-ban a zsidóknak 16 tanintézményük volt Bukarestben, a szegény diákok tandíjmentességet élveztek és ingyen ebédelhettek a menzán. Zsidók más magániskolákba is jártak, úgyhogy 1904-ben 3765 zsidó diák volt; az állami iskolákban további 1644 volt zsidó a 24 101 beírt diák közül. A magyarok szerették volna behozni lemaradásukat, de ez csak részben sikerült a magyar katolikus templom- és iskolahálózat gyors megteremtésével és fejlesztésével; ugyanakkor folyt, bár lassúbb ütemben a magyar kálvinista iskolahálózat fejlesztése is. (folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székely-magyar származású volt Tudor Arghezi édesanyja (Román–magyar irodalomtörténeti szenzáció)
Ferenczes István: Arghezi ← Ergezi
A 2015-ös év román–magyar irodalomtörténeti szenzációja Ferenczes István filológiai, oknyomozói kutatásának az eredménye, amelyet most kétnyelvű, román–magyar kötetben is megjelentetett a csíkszeredai Hargita Kiadóhivatal. Ferenczes István hosszas nyomozás után kiderítette, dokumentumokkal bizonyította, hogy a legjelentősebb 20. századi román költő, Tudor Arghezi (1880–1967) édesanya valódi neve Ergézi Rozália, nemzetiségét tekinte pedig székely-magyar.
Kutatásainak eredményét Ferenczes először a 2015. januári Székelyföld folyóiratban tette közzé, majd részben további vizsgálódásának kiegészítését, részben írása visszajelzéseinek földolgozását szintén a Székelyföld 2015. decemberi számában jelentette meg. Román irodalomtörténészek körében is erős visszhangot váltott ki munkája, a Târgu Jiu-i 36. Argezi Nemzetközi Fesztivál díjazta, s figyelemre méltó Vladimir Udrescu írása (Székelyföld, 2015/12.), melyben a román író minden részletében elfogadólag összegzi Ferenczes megállapításait.
„Az anyám kun volt, az apám félig székely, félig román vagy tán egészen az”, írta József Attila, az irodalomtörténet – Méliusz József alapkutatásával – kiderítette a családját elhagyó román apa későbbi sorsát és román családját. Petőfi anyja tót szolgálólány, Arany szerint gyengén ejtette a magyar szót, apja, az öreg Petrovics szintén szláv. Nincs abban semmi ördögi, hogy egyszer csak kiderül, az egyik legnagyobb, világirodalmi rangú román költő sem irodalmi nemzetének tiszta leszármazottja. Arghezi esetében azért különös mégis, mert a költő maga sem tudta pontosan, hányadán is áll a szülők dolgában, abban azonban bizonyos volt, hogy az anyjával valami nem stimmel. Nem írt, nem beszélt élete első tíz évéről, vagy ha igen, ellentmondásosan, rejtélyesen, takargatta, titkolta eredetét. Az Argheziéknél megforduló vendégeknek úgy mutatta be a ház idős asszonyát, mint egykori dajkáját, gyermekei német nevelőnőjét, de némelyek tudni vélték, hogy valójában az édesanyja. A román irodalomtörténészek addig jutottak, hogy Arghezi Bukarestben cselédlányként szolgáló anyja valószínűleg Brassó környéki szász lehetett, apja a craiovai eredetű Nae Theodorescu (két ilyen nevű is számításba jött), T. Arghezi pedig az ő törvénytelen gyermekük. Ferenczes rendkívül szövevényes kutatási eredménye szerint – a legrövidebb sommázat –: Ergézi Rozália a Homoród-környéki Szentkeresztbányán született 1859-ben, anyja csíki székely, apja Bukovinából áttelepült német bányász. A mindkét ágon katolikus család a magyar nyelvet használta, de a románt, és – az apai nagyszülők révén – a németet is beszélte. Rozália 13 évesen félárva marad négy testvérével, ezért 1878 körül Bukarestbe megy szolgálónak egy Pârvulescu nevű gyarmatáru-kereskedőhöz. Ugyanekkor érkezik a fővárosba a vele egykorú cukrászinas, Nae Theodorescu is. A két fiatal egymásra talál, s 1880-ban megszületik szerelmük gyümölcse, a későbbi költő, Tudor Arghezi – Ion Nae Theodorescu néven. A cukrászinas egy jó házassággal rendezi a saját sorsát, fiát később a nevére veszi, anyagilag támogatja – Rozália pedig kénytelen a Pârvulescu-házban maradni szerelemgyerekével, s miként a megesett lányok, időről időre hazaviszi a nagyszülőkhöz, Szentkeresztbányára. Tíz év múlva Pârvulescunak is fiút szül; utóbb Pârvulescu is a nevére veszi a maga fiát, de ő sem vezeti oltár elé a lányanyát. Rozália – lehetetlen helyzetben – neveli két apától született fiait. A Pârvulescu-fiú később ügyvéd lesz, a Theodorescu-fiú fiatalon megszakítja apjával a kapcsolatot – eufemisztikusan –, írói nevet választ, tulajdonképpen megtagadja apját: Ferenczes szerint az Arghezi családnevet az anyai ágról vette (Arghezi–Ergézi hangejtésbéli elértés is lehet), a Tudor keresztnevet apai nagyapjától. A költő kolostorba, majd Svájcba menekül, megismerkedik egy román tanárnővel, s hogy ne tudódjék ki a mezalion, a nő Párizsban szüli meg törvénytelen gyermekét, Eliazart – a későbbi Eli Lothar világhírű fotográfus filmrendezőt –, és ott is hagyja. Arghezi hazaviszi a fiút, és Ergézi Rozáliára bízza a nevelését. Arghezi a második házasságából született két gyerekének a nevelését is Rozáliára bízza – ekkor mint a gyerekek német nevelőjét veszi magához. Felesége nagyon nem szívelte a „dadát”, a gyerekek fölnevelése után kiteszi a házból. Rozália előbb albérletbe kerül, majd költő és ügyvéd fia (a féltestvérek) 1943-ban leromlott egészségi állapota miatt egy Bukarest környéki elmekórházban helyezi el. Nem látogatják, 1944-ben meghal, a temetésen a családból senki nem jelenik meg.
Ez így, összegezve egyszerű – a valóság azonban olyan, mint egy túlburjánzó képzelettel vizionált rossz romantikus regény. Nincs megbízható családi emlékezet, nincsenek dokumentumok, illetve valamennyi akad, de a megbízhatatlan és hiányzó emlékezet miatt sokáig nem ott keresik és nem azt a dokumentumot találják meg a román irodalmárok, amit kellene, bár Arghezi halála után tulajdonképpen mindent tisztáztak a költő sejtelmes privát szférájáról, kivéve az anya kilétét: álmukban sem gondolták, hogy a „román nyelv géniuszának” egy magyar cselédlány lehetne az anyja – elég kellemetlen, hogy zabigyerek. Ködösítés, homály, zavar, kuszaság minden irányban: az ügyvéd fiú úgy tudta, hogy édesanyjuk a Brassó melletti Sechelis helységbéli Ion Argesi és Sofia szülőktől származik. Rozália osztrák–magyar alattvalónak, német nemzetiségűnek és katolikusnak, később románnak és ortodoxnak is, sőt, időnként Pârvulescunak, máskor Maria Theodorescunak mondta magát. Arghezi úgy nyilatkozott, hogy családnevét az Arges ókori folyó nevéből vette – nem beszél anyjáról, eltagadja őt, és elhallgatja, amit a féltestvér magától értetődően elmond, hogy románul, németül magyarul is értettek, beszéltek. A rejtélyes magyar vonalra először Kányádi Sándor figyelt föl. 1962-ben néhány fordításával felkereste Bukarestben az akkor 82 éves Tudor Arghezit, aki megjegyezte: „Én is tudok kicsit magyarul. Emberek vagyunk, megértjük egymást.” Elmondja, hogy gyerekkorában sokszor oltotta szomját a homoródfürdői borvizekkel, s hibátlan magyar kiejtéssel fölsorolja a Homoród menti falvak nevét. „Kell itt valaminek lennie, hiszen ha egy 82 éves román ember ennyire tiszta mondatokat, szavakat mond ki magyarul, akkor ehhez a nyelvhez valamikor nagyon szorosan kötődhetett. Kányádi ebből azt a következtetést vonta le, amit talán Arghezi is megerősített, hogy gyermekkorában a családjukban szolgáló székely cselédlány hozta nyaralni, s ekként tanulhatott meg »egy kicsit« magyarul” – idézi, írja Ferenczes. A múlt években Ferenczes István elkezdte felkutatni és megírni saját családjának sorsát (Veszedelmekről álmodom című memoárját a Kortárs folytatásokban közölte). Édesapja a két háború között részt vett a román főváros építkezésében, megismerte a bukaresti magyar kolónia életét – Ferenczes itt figyelt föl a Székelyföldről odavetődött cselédlányok nem egyszer szívszorító történeteire, s ezen a szálon kezdett el kutakodni Arghezi lehetséges magyar kapcsolatáról. S innentől megszállott, vérbeli oknyomozó újságíróként, empatikus szociográfusként, meggyőződött személyes érdekeltséggel és nem kevés költői intuícióval vetette bele magát a témába: az Arghezi ← Ergézi című összegző könyve nem rigorózus irodalomtörténész, biográfus munkája, hanem az egzakt tényekre épülő szociográfusé, esszéíróé és a lírai költőé. De azt is mondhatjuk, hogy kalandos filológusi, szellemi útleírás, mert nemcsak a végkövetkeztetésről, hanem az odáig vezető zegzugos útról is érzékletesen beszámol, hogy a napvilágra tárt dokumentumok, ellenőrzött emlékek és a maga sorstapasztalata alapján megjelenítse az olvasó számára azt a mostoha sorsú félárva, többszörösen megesett, sokszorosan kihasznált, de soha fel nem vállalt kis cselédlányt, akit Ferenczes István nagyon mélyen a szívébe zárt. Mert ennek a revelatív, oknyomozó könyvnek az igazi főszereplője nem annyira a szerző által is igen nagyra becsült költő, Tudor Arghezi, hanem az ő valóságos, igazi anyja, Ergézi Rozália. Egy a sok száz vagy ezer székelyföldi leányból, a szegénység „emberfölöslegéből”, aki idegen környezetben, egy szál maga próbált reménykedni a jóban, hogy megalázottan kiegyezzen a puszta életben maradással. Ezért írja Ferenczes: „Mikecs László egyik írásában arról ír, hogy a századfordulón egy bukaresti bojárnak szándékában állt felállítani a székely cselédlány szobrát. A szoborból nem lett semmi. Én viszont azt mondom, ha valaha, valahol sor kerülne ilyen szoborállításra, mindenképpen Ergézi Rozáliáról, Tudor Arghezi székely édesanyjáról kellene megmintázni.”
Ferenczes István nagyon mélyen a szívébe zárta Ergézi Rozáliát – a biográfia pontosítása mellett ezért is oly fontos számára, hogy értelmezze az anya–fiú viszonyt. Arghezit zárkózott, mogorva embernek tartották, aki a legszűkebb családján kívül senkit nem szeretett. Vajon csak azért nem fedte föl anyjának valódi kilétét, s tartotta még a maga házában is személyzet-sorban, mert szégyellte kétes egzisztenciáját, rangon aluliságát? Arghezi egy kései, 1966-os interjúban bevallotta, hogy „az, akiről mindig azt állította, hogy csupán a »dajkája« volt, az az asszony nem más, mint az édesanyja”. Ferenczes a szerény tények híján a „költői énnek az igazságához” fordul értelmezésért, az Arghezi-versekhez. Nem kevésbé izgalmas ez a része könyvének, ahol az életműben próbálja tetten érni a költőt, s versek sorával igazolja megérzését, hogy valójában „nagyon szerette azt az asszonyt”, mert amikor titkolta, valójában védte, rejtette őt a kandi idegenek elől. A részleteiben pontos igazság és egykor volt valóság már kideríthetetlen. Annyi bizonyos, hogy Arghezi halálig gyötrődött származása, anyjával szembeni keménysége és bűntudata miatt. Ahogy ebben a szépséges, posztumusz megjelent versében is bizonnyal az ő emlékével viaskodik: „Szegénynek álmodlak, ki mindig éhes, / Amint szelíden suttogva kérlelsz / Valamire, nem jut eszembe, mire. / Rendszerint éjjel jössz, rongyosan, a sírból ide, / Mikor az álom ébredésbe lebbent, / Hívsz és keresel az emberi nemben. / És néma könnyekkel zokogsz”. (Ferenczes István fordítása) Az életmű kiváló ismerőjét, Consantin Popescu-Cademet idézi Ferenczes: „Akárhogyan is, a költő készakarva vagy akaratlanul, az anyja tudtával vagy tudta nélkül, felmagasztalta családnevét, életműve által megpecsételte a halhatatlansággal”. Az Arghezi ← Ergézi könyv megjelenése, a titok föllebbentése után egy fontos kérdés maradt nyitva: mi, magyarok és románok, tudjuk-e közös javunkra fordítani Arghezit a most megtalált Ergézi Rozáliával? (Hargita Kiadóhivatal, 2015, dokumentum- és fotómelléklettel, kétnyelvű kiadás, román fordítás: Bartha György)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elbúcsúzott végzőseitől a három magyar középiskola
Álmok helyett célokkal
Együtt búcsúztatta végzőseit tegnap a három marosvásárhelyi színmagyar középiskola: a Bolyai Farkas Elméleti Líceum, a Református Kollégium, valamint a Római Katolikus Teológiai Líceum. Több mint kétszáz diáknak szólalt meg utoljára az alma mater csengője.
Bár a mostoha időjárás kissé kellemetlenné tette a ballagás pillanatait, ugyanis az ünneplőbe öltözött diákok ernyővel a kezükben toporogtak a zuhogó esőben, az esemény ünnepélyességén az eső sem ejtett csorbát, hiszen újabb, felnőtté vált nemzedéket engedtek útjára az iskola pedagógusai. És úgy engedik el a kezüket, hogy tudják, megállják majd a helyüket a mindennapok nehézségei közepette. Az elmúlt évek tapasztalata bizonyíték erre.
Dr. Bálint István, a Bolyai líceum igazgatója a diákok által elért kiváló tanulmányi eredményeket emelte ki, hiszen a végzős évfolyam tanulmányi átlaga 8,91, és immár az ötödik éve a Bolyai Farkas Elméleti Líceum első helyen áll a romániai magyar középiskolák sorában.
– A diákéletnek két fontos pillanata van: a kilencedik osztály, amikor bekerültök az iskolába, és szorongtok, hogy mi lesz tovább, és a mai, a ballagás, amikor már tudjátok, mi volt, de a szorongás marad, hogy mi lesz tovább. Az egyiket gyerekként, de a másikat már felnőttként élitek meg, hiszen az itt töltött évek alatt váltatok felnőtté. Emlékek sorozatát viszitek magatokkal, volt, amikor örültetek, keseregtetek, nem akartatok iskolába menni, máskor meg alig vártátok, hogy vége legyen a vakációnak. Bár ma búcsúzunk tőletek, mindig is bolyaisok maradtok, ami ma már a világ minden kontinensén összefogó erőt jelent – búcsúzott az intézményvezető.
– Eltelt életetek talán legfontosabb négy éve, hiszen ekkor váltatok azzá, amik vagytok, emberekké, akik képesek már szembenézni azzal, amitől eddig óvták őket: az élettel – szólt a végzősökhöz Benedek Zsolt, a Református Kollégium igazgatója. – Ezen a júniusi napon úgy keltek útra, mint a szárnyaikat próbálgató madarak, lehet, hogy az első próbálkozásaitok még esetlenek, de el kell kezdeni az új utat. A búcsúzás pillanata mindannyiunkban vegyes érzelmeket kelt, végre megszabadulhattok a kötöttségtől, a felelésektől, a dolgozatírásoktól, de ide kötnek az emlékek, a csínytevések, a barátságok, a szerelmek. Ezek az évek nyomot hagynak mindenkiben, bennünk, tanárokban is, az itt töltött évek összekötnek bennünket. Sokszor nem volt egyszerű veletek, kerestétek a határokat, próbáltátok kijátszani ezeket, néha csendes szóval, máskor hangosan, dühöngve. Ezek voltatok ti, lázadó tinédzserek, de be kell látnunk, hogy mindez szükséges volt ahhoz, hogy azokká váljatok, akik most vagytok: kis felnőttek, álmok helyett célokkal, remények helyett elszántsággal – hangsúlyozta az igazgató.
– A tavalyi évfolyam volt a híd a felszámolásra ítélt múlt és a reménybe vetett jövő között, és most ti lettetek az újraindult római katolikus iskola első végzősei. Kívánom, hogy mindig legyenek álmaitok, a valóra váltásukhoz pedig kellő hitetek és elegendő bizalmatok. Mi igyekszünk biztosítani, hogy utatokra itthon legyen lehetőség – biztatta a ballagókat dr. Tamási Zsolt, a Római Katolikus Teológiai Líceum igazgatója.
Dr. Zsigmond Barna főkonzul az alma mater egykori diákjaként köszöntötte az iskolapadokat elhagyó végzősöket.
– Az alma mater örök: itt nyíltak szemünk előtt új szellemi horizontok, itt tanultuk meg, mi a barátság, és annak felelősségét, hogy mit jelent a közösség. Itt sajátítottuk el mindazt, ami az életet széppé és értelmessé teszi. Mint minden gimnazista, én is e falak között álmodtam egy világot magamnak, hisz ez az az életkor, amikor az ember elképzeli, megálmodja magának a jövőt.
Divatos szóval arra buzdítanék minden diákot, hogy merjen nagy lenni, bátorságra, kitartásra és alázatra van szükség az utatok következő szakaszán, arra, hogy felismerjük, nem a külső segítséget kell várni, hanem tenni azt, amit lelkiismeretünk diktál. A nagybetűs életben nincsen pótvizsga, és nem lehet jegyet javítani, felelős döntéseket kell hozni a pályaválasztásban, a családalapításban, gyerekvállalásban. Felelős döntés lesz az is, hogy gyerekeiket majd magyar iskolába küldjék, vagy hogy szerepet vállaljanak a közéletben – hangzottak a főkonzul buzdító szavai.
Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója szintén a bolyaisok nagy családjának a tagjaként emlékezett az iskolában töltött évekre, a végzés pillanatára.
– Életem egyik legfontosabb pillanata volt a ballagás napja, a szabadság öröme, a felnőtté válás beteljesülése, ezek az érzések kavarogtak bennem huszonnégy évvel ezelőtt. Tizennyolc évesen úgy éreztem, elég túlesni ezen a napon, és máris felnőtté lehet válni. Persze, volt egy kis izgalom is, hogy mi jön ezután. A szülőknek is nehéz nap, hiszen el kell engedni a gyerek kezét úgy, hogy tudják, egy keményebb világba fog belépni, keményebb szabályok közé, kevésbé barátságos emberekkel lesz körülvéve, megszűnik az iskolafalak nyújtotta biztonságérzet. De meg fogjátok állni a helyeteket. Akkor lesztek igazán sikeresek, ha bátrak vagytok, ha bátran indultok el a kitaposatlan ösvényen, és úgy gondolom, elég bátrak vagytok, hogy felismerjétek, nem minden, ami új, az jó is egyben – fogalmazott Soós Zoltán.
A végzősöket többek között a városvezetés, az egyházak, valamint a politikum képviselői is köszöntötték, majd az esemény zárómozzanataként díjazták a legjobb tanulmányi eredményeket elérő, valamint a tantárgyversenyeken jól szereplő diákokat.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely)

Díjeső Bukarestben
Három díjat nyert a MaRó
Székely Csaba legutóbbi, Marosvásárhelyen nagy sikerrel bemutatott drámája, a MaRó című vitriolos vígjáték volt a FestCo című szemle, a Román Komédia Fesztiválja XIV. kiadásának nagy nyertese. A bukaresti színházi szemlén három díjat zsebelt be a vásárhelyi Yorick Stúdió által színre vitt, a magyarok és románok közötti viszonyt teljes mértékben tabumentesen boncolgató produkció: a fesztivál legjobb előadásának díját, illetve a legjobb férfi és női alakítások díját – utóbbiakat az előadás összes férfi és női szereplőjének átadták!
Az Andi Gherghe által rendezett előadást (lapunkban korábban részletesen írtunk róla) ezúttal a Radu Beligan Vígszínházban mutatták be, a férfialakításért járó díjat Benedek Botond Farkas, Ciugulitu Csaba, Stefan Mura és Nagy István nyerte el, míg a női alakítás díját Raisa Ane, Fodor Piroska és Hajdu Imelda érdemelte ki. A díjakat a Román Komédia Gáláján adta át Andrei Serban világhírű rendező.
A MaRó kitüntetéseit Raisa Ane vette át, a vásárhelyi előadók közül ő maradt a szemle végéig Bukarestben.
– A teljes társulat nevében köszönöm ezeket a díjakat. Már a fesztiválon való részvétel is felért egy kitüntetéssel. A mi előadásunk többletértékét a csapat egysége képezi, és köszönöm a zsűrinek, hogy ezt észrevette és értékelte – fogalmazott a színművésznő az informatia- zilei.ro című portál közlése szerint.
A Yorick Stúdió díjnyertes produkcióját, a MaRót Marosvásárhelyen június 10-én, pénteken este 7 órakor láthatják utoljára ebben az évadban a Levél (Frunzei) utcai Bábstúdióban. Jegyfoglalás a következő telefonszámon lehetséges: 0736-350-686.
(Knb.)
Népújság (Marosvásárhely)

Trianon
1920. június 4-én délután 16.30 órakor a versailles-i Kis-Trianon-palotában aláírták az első világháborút lezáró békeszerződést, ami a világtörténelem legigazságtalanabb diktátuma lett.
Magyarországot nem csak területének, lakosságának nagy részétől fosztották meg, de elképesztő méretű volt az anyagi, kulturális veszteség is. Bányák, termőföldek, erdők, ásványi kincsekben gazdag területek, vasutak, az ipar különböző ágazatai kerültek idegen fennhatóság alá. Elcsatoltak tanintézeteket, színházakat, egyetemeket, levéltárakat, könyvtárakat, a magyar történelemhez kapcsolódó szakrális helyszíneket is. A magyar ipar, kultúra, egyetemi élet fellegvárai, Kolozsvár, Pozsony, Szabadka, Nagyvárad, Arad stb. mind-mind idegen, ellenséges államok részei lettek.
Az 1920 januárjában Apponyi Albert gróf vezetésével Párizsba utazó magyar békeküldöttséget a győztesek nem érdemi tárgyalásra, hanem a kész békefeltételek átvételére hívták meg. A konferencia lehetőséget adott, hogy január 6-án Apponyi Magyarország helyzetéről, a magyar kormány álláspontjáról beszédet mondjon.
Előadása összegezte mindazokat az érveket, amelyeket a magyar delegáció kidolgozott Teleki Pál irányításával. Megkísérelték meggyőzni a győzteseket arról, hogy a kijelölt határok nem felelnek meg sem a nemzeti önrendelkezési jognak, sem az etnikai elvnek. Nagy hangsúlyt helyeztek a régi Magyarország gazdasági egységére, nyomós érveket hozva fel a közlekedéstől, vízgazdálkodástól a munkaerő-vándorláson át az egyes tájegységek egymásrautaltságáig.
Apponyi Albert beszéde a „békekonferencián” (részlet)
Nem titkolhatjuk el mindenekelőtt megütközésünket a békefeltételek mérhetetlen szigorúsága felett. A többi háborút viselt nemzettel, Németországgal, Ausztriával és Bulgáriával kötött béke feltételei mindenesetre szigorúak. De közülük egyik sem tartalmazott a nemzet életére olyan lényeges területi változtatásokat, mint azok, amelyeket velünk elfogadtatni akarnak. Arról van szó, hogy Magyarország elveszítse területének kétharmad és népességének majdnem kétharmad részét és hogy a megmaradt Magyarországtól a gazdasági fejlődés majdnem összes feltétele megvonassék. (...) Ily nehéz és különös helyzet előtt állva kérdezzük, hogy a fent említett elvek és érdekek mely szempontja váltotta ki ezt a különös szigorúságot Magyarországgal szemben? Talán az ítélkezés ténye lenne ez? Önök, Uraim, akiket a győzelem bírói székhez juttatott, kimondták egykori ellenségeik, a Központi Hatalmak bűnösségét és elhatározták, hogy a háború következményeit a felelősökre hárítják. Legyen így: de akkor, azt hiszem, hogy a fokozat megállapításánál a bűnösség fokával arányban kellene eljárni, és mivel Magyarországot sújtják a legszigorúbb és létét leginkább veszélyeztető feltételekkel, úgy azt lehetne hinni, hogy éppen ő az, aki az összes nemzetek közül a legbűnösebb.

***
A magyar békeszerződést végül 1920. június 4-én ketten írták alá: Bernárd Ágoston népjóléti miniszter és Drasche Lázár Alfréd követ.
Az országzászlót ezen a napon félárbocra vonták, majd 1921. január 16-án emlékező mise keretében felavatták a négy elszakított országrészt jelképező szoborkompozíciót, Kisfaludy Stróbl Zsigmond, Szentgyörgyi István, Pásztor János és Sidló Ferenc alkotását.
A szoborkompozíció a Szabadság téren állt Budapesten, amelynek közepén díszes virágágyás szimbolizálta a Trianon előtti Magyarországot. Ezzel szemben helyezkedett el az ereklyés országzászló, amelyen 1920 óta félárbocra eresztették a magyar lobogót.
A szoboregyüttes emlékezések és ünnepségek színhelyéül is szolgált. 1945 után a trianoni szobrokat és az országzászlót szétzúzták, eltávolították. A virágágyás helyén „szovjet hősi” emlékművet emeltek.
Komádi Sándor
Nyugati Jelen (Arad)

Június 4. a Nemzeti összetartozás napja
Az Országgyűlés 2010. május 31-én a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította az első világháborút lezáró trianoni békediktátum aláírásának napját, június 4-ét. Az erről szóló, 2010. évi XLV. törvény kimondta: „a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme”.
A béke feltételeit a magyarok részvétele nélkül határozták meg az 1919–20-as párizsi békekonferencián, amelyen a győztes nagyhatalmak Európa új rendjéről döntöttek. Apponyi Albert, a magyar küldöttség vezetője csak 1920. január 16-án fejthette ki a magyar álláspontot, dokumentumok és térképek segítségével mutatva be a népességföldrajzi helyzetet, történelmi és jogi érveket is hangoztatva – teljesen hatástalanul. A békefeltételeket 1920 májusában adták át a magyar delegációnak, amely ezeket elolvasva lemondott. A diktátumot ezután Benárd Ágost népjóléti és munkaügyi miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter 1920. június 4-én, délután látta el kézjegyével a versailles-i Nagy Trianon kastélyban, a tiltakozás gesztusaként Benárd ezt állva tette meg. Délelőtt 10 órakor – az aláírás kitűzött időpontjában – Magyarországon megkondultak a harangok, megszólaltak a gyárak szirénái, az iskolákban, hivatalokban gyászszünetet rendeltek el, a zászlókat félárbócra eresztették, tíz percre leállt a közlekedés, bezártak az üzletek.
A 14 részből, 364 cikkből és több függelékből álló szerződés első része a Nemzetek Szövetségének (Népszövetség) Egyezségokmányát tartalmazta, amely minden békeegyezményben helyet kapott. A békediktátum kimondta az ország függetlenségét, meghatározta határait, és megtiltotta, hogy a Népszövetség engedélye nélkül bárkivel államszövetségre lépjen. A magyar haderő létszámát 35 ezer főben maximálták, megtiltották az általános hadkötelezettséget és a nehézfegyverzet tartását, korlátozták a fegyvergyártást. Az országnak 1921. május 1-jétől 30 éven át jóvátételt kellett fizetnie az általa okozott háborús károkért (ennek összegét később határozták meg), zálogul lekötötték az állam minden vagyonát és bevételét. A nemzetközi kereskedelemben Magyarországnak meg kellett adnia a győztes hatalmak számára a legnagyobb kedvezményt. A békeszerződés betartását nemzetközi katonai ellenőrző bizottság felügyelte.
Szabadság (Kolozsvár)

Civilek elhurcolása Magyarországról a Szovjetunióba
A Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékéve keretében, 2016 májusa és 2017 februárja között, havonta egy előadásra kerül sor a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Kolozsvári Karán. A Magyarok szovjet fogságban 1944. és 1953. között című előadássorozat témája a második világháborút követően a Szovjetunióba hurcolt magyar civil lakosság sorsának bemutatása. A meghívott rangos külföldi és erdélyi magyar előadók a kényszermunkára hurcolt magyarok foglyul ejtéséről, a táborokba való kiszállítás körülményeiről, a lágerbeli életről és a fogságból való szabadulásról értekeznek nemcsak erdélyi, hanem egész Kárpát-medencei kitekintésben. A vetített képes előadások nyitottak, és a történész szakma képviselői, az egyetemi oktatók és hallgatók mellett, az érdeklődő nagyközönség számára is lehetőséget teremtenek a téma részleteiben való megismerésére.
A szovjet fogság a kommunizmus évei alatt tabutémának számított: nemzedékek nőttek fel úgy, hogy szinte semmit sem tudtak a magyar polgári lakosság jogtalan kényszermunkára hurcolásáról. Az előadássorozat elsődleges célja éppen ezért az, hogy a széles közvélemény előtt tegye ismertté a magyarok 1944–1945-ös Szovjetunióba hurcolásának történéseit, elősegítve ezáltal a kollektív emlékezet megerősítését.
Május 26-án dr. Stark Tamás történész, a Magyar Tudományos Akadémia, Bölcsészettudományi Kutatóközpontja, Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa tartott előadást Civilek elhurcolása Magyarországról a Szovjetunióba címmel.
A Szovjetunióba szállított magyarok tragikus sorsa a magyar közelmúlt magyar történelmének alig ismert fejezetei közé tartozik. A tragédiát a szovjet vezetés és a magyar kormányzat úgy próbálta leplezni, hogy a polgári személyek elhurcolását és a szovjetunióbeli kényszermunkát egyszerűen „hadifogolyügyként” kezelték, így mutatták be a korabeli sajtóban, és így írt erről a témáról sokáig a második világháborúval foglalkozó szakirodalom is.
A szovjet vezetés a háború kezdetétől fogva törekedett arra, hogy a fogságba esett katonákból és az elfoglalt területek civil lakosságából nagyszámú kényszermunkás-seregre tegyen szert. Lavrentyij Berija belügyi népbiztos 1939. szeptember 19-én, tehát néhány nappal a Szovjetunió Lengyelország elleni inváziója után rendeletet adott ki a hadifoglyokat és a külföldről internált civileket dolgoztató új táborrendszer felállításáról. A hadifoglyok és elhurcoltak egyaránt a Belügyi Népbiztosság Hadifogoly- és Internáltügyek Igazgatósága (Upravlenyija Voennoplennih i Internirovannih–UPVI) által irányított új lágerekbe kerültek. A Hadifogoly- és Internáltügyek Igazgatósága a Táborok Főigazgatósága, azaz a Gulag (Glavnoje Upravlenyije Lagerej) mellett működött. A két táborrendszer kiegészítette egymást, az UPVI a külföldiek Gulagjának tekinthető; 1945 februárjában a táborrendszert kiegészítették és átszervezték. A Hadifogoly – és Internáltügyek Igazgatóságából 350 főtábort és mintegy négyezer melléktábort irányító Főigazgatóság lett. A fő- és melléktáborokon kívül speciális munkabrigádok, kórháztáborok, elkülönített munkabrigádok, büntető munkatáborok, politikai elkülönítő táborok és börtönök is működtek. Szovjet adatok szerint több mint 4 millió külföldi rab fordult meg a táborokban.
A külföldi foglyok elhelyezésére szolgáló táborrendszer korai felállítása arra utal, hogy a szovjet vezetés eleve nem tett különbséget civilek és katonák között, és hogy a háborús célok között fontos szempont volt a munkaerő-szükséglet kielégítése. Ez a cél a szovjet jóvátételi tervekben is szerepelt.
Az 1944 őszén a Kárpát-medencébe nyomuló szovjet haderő megnyitotta az utat az ország anyagi és emberi erőforrásainak kihasználása előtt. A szovjet fogolygyűjtő kampányoknak három hulláma volt.
A tömeges lefogások első hullámára közvetlenül a hadműveletek után került sor. Egy-egy nagyobb település elfoglalása után két-három nappal a szovjetek rendszerint romeltakarítás ürügyén gyűjtötték össze és vitték el az embereket. Az elhurcoltak számáról csak szórványos adatok állnak rendelkezésre. Hajdúböszörményből például 1944. október 28-án 300 polgári személyt vittek el. November 2-án mintegy 2 ezer férfit és nőt tereltek fogolytáborokba Nyíregyházáról. Hajdúnánásról 300 polgári személy került szovjet fogságba.
A legnagyobb arányú elhurcolásokra Budapesten került sor. Az elhurcolás helyére és időpontjára vonatkozó korabeli feljegyzések arra utalnak, hogy az első vonalban küzdő szovjet katonákat árnyékként követték a fogolygyűjtők. A harcok elültével az elhurcolások nem szűntek meg, hanem új lendületet vettek. Az ostrom alatt rendszertelenül végzett fogolygyűjtéseket átgondolt, szisztematikus akciók váltották fel. A főútvonalak és a fontosabb csomópontoknál végrehajtott fogolygyűjtések mellett még márciusban is javában vittek el civileket az utcákról és a házakból.
Az elhurcolások történetével kapcsolatos kutatások során a legnagyobb kihívást a civil foglyok létszámának megállapítása jelenti, annak ellenére, hogy az ostrom alatt fogságba esettek számáról nyilvános és hivatalos szovjet adat áll rendelkezésre. A Szovjet Tudósító Iroda 1945 februárjában kiadott jelentéseiben az áll, hogy a budapesti harcokban összesen mintegy 123 000 német és magyar katona vált hadifogollyá. A hadifoglyok hatalmas számáról kiadott közlemények a győzelem nagyságát szimbolizálták, de egyben le is leplezték a szovjet fogolygyűjtő csapatok tevékenységét.
A szakirodalom általában 50-100 ezerre teszi a fővárosban összegyűjtött és elvitt civilek számát. Az elhurcoltak hozzátartozói által a háború után a Külügyminisztérium Hadifogoly Osztályára küldött keresések alapján a deportáltak száma valóban több tízezerre tehető.
Szabadság (Kolozsvár)

„Emberségről példát…”
Gyermekek a gyermekekért címmel szervezett jótékonysági koncertet június 1-én az evangélikus templomban a Petrőczi Kata Szidónia Evangélikus Nőszövetség és az RMPSZ, amelynek bevételét a kárpátaljai magyar gyerekek megsegítésére fordítják. A koncerten felléptek a Sigismund Toduţă Zenei Főgimnázium és az Augustin Bena Zeneiskola diákjai: Adorjáni Tomaj, Budulac Dávid, Dávid Kacsó Soma, Ferenczi Gurban Eduard, Horváth Tamás, Lázár Katalin, Maksay Csaba, Nagy Csenge, Portik Henrik.
Sajnálom, hogy bár sokféle módon megszólítottuk kincses városunk iskoláit, sem a diákságuk sem a tanári közösségeik nem képviseltették magukat. Soha nincs éppen megfelelő alkalom, ezt tudjuk, hiszen ezen a héten is délutánonként diákok sora búcsúzik tanáraitól, a hétvége a ballagási ünnepségek alkalma, s ha nem emiatt, más okok miatt a pedagógusaink s diákjaink elfoglaltak. Távollétükkel mégis azt jelezték, abban erősítettek meg, hogy e rendezvény nem sikertelen, hanem folytatásra érdemes. A folytatás teremtheti meg annak a lehetőségét, hogy a most távolmaradók is bekapcsolódjanak az elkövetkezőkben, hiszen elgondolkodtató leckét kaptunk mindannyian. A fellépő fiatal zenészek példát mutattak tartásból, emberi méltóságból. Ők igazán felkészülten s szívvel lélekkel adták elő zeneszámaikat, őszintén jelenthetik: Tanárnő/tanár úr kérem, készültünk. Ők fontosnak érezték, hogy a zsúfolt hétköznapokból kilépve egy óra erejéig a zene szárnyain emlékeztessenek minket a szeretetre, az adhatás gyönyörűségére, az összetartozás erejére. Ezt a példát pedig érdemes követni.
Szabadság (Kolozsvár)