Vád alá helyezték Péter Tündét
Vád alá helyezték Péter Tündét, a Kolozs Megyei Tanfelügyelőség hónap elején menesztett, illetve előzetes letartóztatásba helyezett főtanfelügyelő-helyettesét – derül ki a Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) tegnapi közleményéből, amely szerint Péter Tünde több mint 10 ezer eurót kapott azért, hogy közbenjárjon a vizsgáztató bizottságoknál egyes érettségizők átengedése vagy jegyének emelése érdekében, így befolyással való üzérkedéssel vádolják.
A DNA szerint a főtanfelügyelő-helyettes idén június–augusztusban 14 személytől összesen 20 ezer eurót kért szolgálataiért, amiből 10 300 eurót meg is kapott. A DNA perbe fogta továbbá azt a Vasile Felician Perşát is, aki még júniusban 1700 euró csúszópénzt nyújtott át Péter Tündének, egyik rokona érettségijének „érdekében”.
Szabadság (Kolozsvár)

Keresztény, demokrata és magyar
Hivatalos voltam a Romániai Magyar Keresztény Demokrata Mozgalom (RMKDM) ez évi konferenciájára. Eresztevényben, néhány méterre Gábor Áron emlékművétől jutottak szóhoz a képviselők. Jó volt hallani, hogy az átkos fogalom, a szórvány kissé erőtlenedik az egymás után és indulatosan, dokumentáltan kibontakozó fölszólalásokban. Az egység, az együttműködés szellemében. Szatmárról Erdei Dolocki István, Zilahról Seress Dénes jött el, Kézdivásárhelyről, immár többségből Fejér László Ödön, Borszékről Moldován László parlamenti képviselő, Dr. Darvas Kozma József egyházi országos alelnöke az RMKDM-nek, Sepsiszentgyörgyöt többek között Kiss Tibor gazdasági országos alelnök képviselte, aki szigorú volt, mint mindig, elvi és gyakorlati elvárásaiban.
Kelemen Kálmán országos elnök ugyancsak a tettek mezején nyugtázta az eredményeket. Ezen a konferencián nem hangzott el a szélsőjobb kifejezés, mert a konferencia tanúsága szerint sincs, amit mérsékelnünk kellene elvárásainkban a mai román kormánnyal szemben. Mert a magyarok hazai elvárása nem a román állam ellenében irányul, hanem a jog és az igazság, az egyenlő elbírálás érdekében.
Hol van a független, az egykori magyar nyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem? És hol az önálló magyar nyelvű tudományegyetem, amely létezett 1959-ig? Kérdéseket tettek föl és nem önmaguk vigasztalására a küldöttek, a KDM vezetői, hanem célirányosan: hol állunk ma jogilag?
Rég nem vettem részt ilyen szigorúan és gyakorlatilag célra törő konferencián. El lehetett másutt, néhol mismásolni, maszatolni sorskérdéseinket – itt nem. Kelemen Kálmán országos elnök szedte-rakta rendbe mindezt. És késve, de többszöri „megidézésre” megérkezett a Hargita megyei fáradhatatlan elnök, Borboly Csaba, és mint ellenségeink álmait, ítélte el a székelyek 15 és 49 év közti elvándorlását. És azonnal azt sorolta, amit tenni lehet. Idén 25 szakiskolai osztály indult, ahová felvételivel (!) lehetett bejutni. Értelme van és célja a szakoktatásnak, és ezt egyre többen veszik észre Hargita megyében. Diákonként havi 200 lej ösztöndíj jár. Nemcsak ez a vonzó, hanem a szakma, tudás, képzettség révén a munkalehetőség, tehát a lét itthon, a jobb lét.
Idegenek számára hátborzongató a megfogalmazása Borboly elnöknek: állampolgár-ellenesen működik itt az állam.
Az egyházak szerepe került előtérbe abban a közös küzdelemben, amely szociális, jólétpárti és nemzeti. Mindebben semmi kivetnivalót nem találni, csak ha ismét és ismét fölülmarad, fölülkerekedik a nemzeti többség üres melldöngetése.
Czegő Zoltán, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Gyónások és lemondások
Az egész román közvéleményt sokkolta az ismert televíziós szerkesztő-műsorvezető Robert Turcescu vallomása. A román újságíró a blogján tette közzé, hogy a román hírszerzés titkos ügynöke volt alezredesi rangban. Államelnök-választási helyzetkép a jelentkezés hajrájában.
Nem éltem meg felszabadítóbb érzést, nagyobb ünnepet, nem hallottam szebb dolgokat a lelkemben annál, mint miután megszabadultam ettől a tehertől. Rájöttem: becstelenséget művelek Istennel, önmagammal, a családommal – valamint mindannyiatokkal szemben. Nem tudok tovább hazudni, el kell mondanom, be kell vallanom, függetlenül attól, mivel kell fizetnem érte – írta blogbejegyzésében Robert Turcescu. Jelezte, aláveti magát az igazságszolgáltatás ítéletének, amire könnyen sor kerülhet, hiszen az új büntető törvénykönyv értelmében államtitoknak minősülő adatok nyilvánosságra hozataláért kettőtől hét évig tartó szabadságvesztéssel sújtható az önleleplező. Államtitoknak minősülő dokumentum nyilvánosságra hozataláért pedig három hónaptól két évig terjedő szabadságvesztés vagy bírság róható ki. Márpedig Turcescu nemcsak mesélt, blogján nyilvánosságra hozta katonakönyvének fénymásolatát, valamint néhány fizetési bizonylatot is annak igazolására, hogy valóban titkos ügynök volt.
Miután az önleleplezést követően néhány órán át elérhetetlen volt, az újságíró megjelent a B1 televízió egyik vasárnap esti adásában, ahol láthatóan zaklatott állapotban megerősítette a közzétett dokumentumok hitelességét, majd elmondta: azért leplezte le magát, mert elviselhetetlen terhet jelentett a titkolózás. Közölte: nem folytatja a Traian Băsescu államfőhöz, illetve a jobbközép ellenzékhez közel álló B1 hírtelevízión sugárzott műsora szerkesztését. Aztán az adás vége előtt elhagyta a stúdiót.
Az egyértelműnek látszó bizonyítékok ellenére a román sajtóban olyan vélemények is napvilágot láttak, amelyek megkérdőjelezik Turcescu állításait. A Hotnews portálnak nyilatkozó források szerint katonakönyvvel csak a tartalékos tisztek rendelkeznek, a tényleges egyenruhások szolgálati igazolványt kapnak, a hírszerzőknek pedig nincs katonakönyvük. Emellett a nyilvánosságra hozott katonakönyvben az újságíró blogján szereplő fénykép látható. A védelmi minisztérium egyelőre nem kommentálta érdemben a hírt, a kibocsátott kommünikében mindössze annyi szerepelt, hogy a hasonló üggyel ártanak a hadsereg presztízsének. Victor Ponta miniszterelnököt állítása szerint nem lepte meg a bejelentés, „aki szelet vet, vihart arat” fogalmazott, és ezt az állítását érvényesnek nevezte más, Traian Băsescu államelnökhöz közel álló személyek esetében is. Ugyanakkor ellenzéki oldalról szorgalmazták Mircea Dusa honvédelmi miniszter parlamenti meghallgatását az ügyben.
Félmilliós csomag
Az államelnök-választásra való jelentkezések benyújtásának folyamata kedden éjfélkor, lapzártánk után zárult. Előtte egy nappal Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke is benyújtotta a Központi Választási Irodához az államelnök-választáson való indulásához szükséges iratokat, és a jelöltségét támogató csaknem 270 ezer aláírást. Az aláírások iktatása után Kelemen Hunor úgy nyilatkozott, hogy Romániának az oktatásra, kultúrára, kutatásra és infrastruktúrára kell kiemelt figyelmet fordítania, hogy megerősödjék és meghatározó szerepet játszhasson a térségben és az Európai Unióban. Hozzátette: a kampányban a romániai magyarság sajátságos érdekeit is fel akarja mutatni „Mindenhol az unióban, ahol a 20. század második felétől kezdődően stabil gazdaság, jólét, biztonság alakult ki, rendezték a többség és kisebbség viszonyát. Mindig a többség felelős a kisebbségért. A kisebbségnek képesnek kell lennie megmutatni, mit akar, hogyan akarja, ezt mi a párbeszéd útján, az érvek erejével kívánjuk megmutatni és kialakítani az előítéleteket lebontó párbeszédet” – jelentette ki Kelemen Hunor. A politikus ugyanakkor elhárította azt az újságírói kérdést, hogy kit támogat a választás második fordulójában. „Azt a kishitűséget kell legyőzni, hogy a második fordulóba az RMDSZ jelöltje nem juthat be. Ha mégsem sikerül, lesz időnk kialakítani az álláspontunkat a két forduló között” – fogalmazott az RMDSZ államfőjelöltje.
A határidő lejárta előtt néhány órával az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) is benyújtotta a közel 220 ezer támogató aláírást tartalmazó csomagot annak érdekében, hogy Szilágyi Zsolt EMNP-alelnök is elindulhasson az elnökválasztáson. „Mi, magyarok máris nyertünk az összesen mintegy félmillió aláírás összegyűjtésével – mondta az Erdélyi Naplónak Szilágyi Zsolt elnökjelölt. – Ha nem is megy el ennyi ember választani, a támogatók félmilliós száma már Bukarestben is komoly tételnek számít. Az EMNP számára az elnökválasztás elsődleges tétje az Erdély-központú politika megjelenítése a kampányban. Ezért vállaltuk, s ezért örülünk az első sikernek, a szükséges számú aláírás összegyűjtésének.”
Ponta: Băsescu a Szekuritáté tisztje volt
Traian Băsescu államfő a Szekuritáté tisztje volt – vádolta meg az államelnököt Victor Ponta miniszterelnök, a Szociáldemokrata Párt (PSD) államfőjelöltje. Ponta egy vasárnap esti televíziós műsorban azt mondta: azért nem szavazott Băsescura, mert tudta róla, hogy 1989 előtt a hírhedt kommunista titkosrendőrség tisztje volt. Mint ismeretes, Băsescu nemrég közölte, tudomása van arról, hogy az államfőjelöltek között egy jelenlegi vagy volt titkosügynök is szerepel. Az államfő sejteni engedte, hogy Pontára célzott. A kormányoldal nyomására elhalasztották az ellenzék által az ügy kivizsgálása céljából létrehozni kívánt bizottság megalakítását.
Bujkáló aláírások
A Băsescu által az elnökjelöltek hitelesítésének hajrájára jelzett látványos visszalépések és leleplezések sorába illeszthető Teodor Melescanu, a román Külföldi Hírszerző Szolgálat (SIE) igazgatójának tisztségből való lemondása. Meleşcanu 2012 februárja óta vezeti a SIE-t, amikor az államfő Mihai-Răzvan Ungureanu akkori igazgatót jelölte miniszterelnöknek. A 73 éves Meleşcanu 2012-ben az akkor ellenzékben lévő Nemzeti Liberális Párt (PNL) szenátori tisztségéből került a külföldi hírszerzés élére, korábban védelmi és külügyminiszter is volt. 1995-ben a magyar–román alapszerződés előkészítése és aláírása idején ő vezette a román diplomáciát.
Bár Meleşcanu már nyár elején jelezte, hogy nem utasítaná el, ha felkérnék az elnökválasztáson való indulásra, a román média mégis váratlan fordulatként értékelte a bejelentést. Az is felmerült, hogy vajon nem törvénybe ütköző-e, ha egy kémfőnök egyik napról a másikra aktív politikai szerepet vállal. Azt is kíváncsian várják, honnan kerül majd elő az államfőjelöltséghez szükséges 200 ezer aláírás, hiszen eddig elvileg senki sem gyűjthetett Meleşcanut támogató aláírásokat, míg a jelölt a SIE igazgatója volt.
Az elnökválasztási kampányt már a SIE-igazgató lemondása előtt is ügynökbotrányok tarkították. A leköszönő államfő nemrég közölte, hogy az elnökjelöltek között korábbi titkosügynök is van, akit felszólított, hogy fedje fel magát, ellenkező esetben személyesen lesz kénytelen „kiegészíteni” az illető önéletrajzát.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Statútumok, választások, minőségek
Az elmúlt héten két jelentős bejelentés történt az erdélyi magyar közéletben. Mindkettő a közeljövőnek ugyanahhoz az eseményéhez kapcsolódik: az elnökválasztáshoz. Az RMDSZ közvitára bocsátotta a székelyföldi autonómiastatútumát, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke pedig bejelentette, hogy sikerült összegyűjteni a Szilágyi Zsolt elnökjelölti indulásához szükséges 200 ezer aláírást.
Geocentrikus világkép
Az autonómiastatútum – amellyel kapcsolatban már súlyos bírálatok is elhangzottak – minőségétől függetlenül a kampány része, bár ezt az illetékesek tagadják. Az RMDSZ az 1996-os kampány idején, amelyet a kormányzati szerepvállalás áldásos mivoltára hegyezett ki a választás várható győztesének kilététől függetlenül, teljes mértékben kiemelte kommunikációjából az autonómiát. Csak 2004-ben élt annak mozgósító erejével, amikor a Magyar Polgári Szövetség a Népi Akció színeiben indított vele szemben jelölteket.
A téma a kisebbségi törvényen keresztül még évekig a szövetség politikai propagandájának része volt, bár a törvény elbukott a román fél irracionális ellenállásán. Irracionális, mondom, hiszen az etnokratikus, homogenizáló, centralista, etatista román érdek is azt diktálta volna, hogy a látszatpolitizálás eme szemfényvesztő elemét az RMDSZ-szel közösen emeljék be a román közjogi rendszerbe, s arassák le annak presztízshasznát belföldön és külföldön egyaránt. A szólamokkal ellentétben ugyanis a jogszabály semmiféle közjogi jogosítvánnyal nem ruházta volna fel a Kulturális Autonómiatanácsot, lényegében az RMDSZ önbebetonozását szolgálta az erdélyi magyar társadalomban. Mivel a „kulturális autonómia” szerepelt benne címszóként (az érdemi szabályozást a beláthatatlan jövőbe tolva ki), sulykolással sikerült elhitetni a politika iránt érdeklődő magyar közvélemény tekintélyes részével – beleértve egyes konzervatív anyaországi politikusokat is –, hogy a jogszabály biztosítaná az erdélyi magyar nemzeti közösség kulturális autonómiáját.
Valamivel jobb a helyzet a tervbe vétel után 21 esztendővel, az 1993-ban megszabott kétéves határidő letelte után 19 esztendővel tető alá hozott statútum esetében. Nem mintha nem lennének vele koncepcionális gondok. Ezek közül az egyik legfontosabb, hogy a tervezet szerint a Ceauşescu-féle 1968-as megyésítés által létrehozott területi egységek, Hargita, Kovászna és Maros megye képezi Székelyföldet, mely terület nem azonos a történelmi Székelyfölddel. Az is problematikus, hogy a nyelvoktatást feltétlenül az adott nyelvet anyanyelvként magukénak tudó tanárok által rendezné, vagyis a székelyföldi magyar anyanyelvű román tanároknak át kellene képezniük magukat, vagy mehetnének Erdély más részeibe tanítani. Az sem túl szerencsés szabályozás, hogy azokon a településeken, ahol a cigány lakosság eléri a lélekszám 20 százalékát, a cigány nyelv tanítását is kötelezővé tennék a magyar és a román iskolákban. Tény azonban, hogy a tervezet – a kisebbségi törvénnyel ellentétben – nem luftballon. A benne foglaltak megvalósulásának esetén kétségkívül előrébb tartanánk. Némi arroganciára vall viszont, hogy a Székely Nemzeti Tanács autonómiastatútumának alapul vétele helyett teljesen új tervezetet alkotott a szövetség. De ez része a sajátos RMDSZ-es gondolkodásnak, amely emlékeztet az évezredekig uralkodó geocentrikus világszemléletre. Eszerint az erdélyi magyarság azonos az RMDSZ-szel: aki az RMDSZ ellen indul, az erdélyi magyarság ellen indul, az RMDSZ maga az erdélyi magyar nemzeti közösség egysége, aki rá szavaz, az egységet erősíti. Ami ugyan fogalmi nonszensz, de választási szlogennek eddig mindig bevált.
Gellert kapott RMDSZ-elképzelés
És már ott is vagyunk a második bejelentésnél. Meglátjuk, elég lesz-e ennyi, ha a román hatóságok indulni engedik Szilágyi Zsoltot. Mert összegyűjtött aláírások ide vagy oda, Románia nem az a hely, ahol ne lehetne elgáncsolni egy jelöltet, aki az egységes nemzetállam tabuját a föderalizmus gondolatának népszerűsítésével döntögeti. Láttunk itt már olyat, hogy legitim, az önkormányzati választásokon demokratikus felhatalmazottságot nyerő szervezet bejegyzését szüntette meg a román állam egyik bírói fóruma egy másik bírói fórum mulasztása miatt, a megválasztott tanácsosokat pedig a szemben álló párt, történetesen az RMDSZ, kizárta a tanácsból.
De induljunk ki abból, hogy két magyar elnökjelölt áll majd a rajthoz. Kelemen Hunor felkötheti a felkötni valót, s aligha alapozhat arra, hogy az egységféltő retorika elég lesz az elsöprő győzelemhez. A nagy kérdés inkább az, hogy a választói bázis veszi-e magának a fáradságot, hogy végiggondolja a két jelölt programját, és voksát adja az egyikre, vagy otthon marad, netán valamelyik román jelöltre szavaz. Annyi biztos, hogy az RMDSZ elképzelése – miszerint Kelemen Hunor összegyűjti a magyar szavazatokat, majd azokat igyekszik átcsoportosítani a magyarellenességét számtalanszor bizonyított Victor Pontához, akivel látványosan együtt kampányol az utóbbi időben – gellert kapott. S az EMNP-nek már csak ezért is érdemes volt belevágni ebbe a kockázatos vállalkozásba.
De ha hozzávesszük ehhez annak a kéznyújtásnyira levő lehetőségét, hogy a rendszerváltás utáni erdélyi magyar történelemben első ízben kap jelentős médiafelületet egy olyan magyar jelölt, aki az autonómiát (és a föderalizmust) nemcsak a saját bázis mozgósítására használja, hanem megfelelő szakmai színvonalon a román fél irányába is artikulálja, nem kétséges, hogy ez volt a néppárt történetének egyik legjobb lépése.
Borbély Zsolt Attila, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Sírva járnak a román diákok magyar iskolába”
A Kolozs megyei tanfelügyelőségtől kért kétségbeesetten segítséget a Ziua de cluj szerint több györgyfalvi román szülő, aki kénytelen magyar osztályba járatni gyerekét, mert a Kolozsvár melletti faluban az elemi osztályokban nincs román oktatás.
A portál szerint összesen hét román kisdiák tanul a két összevont, első-második, illetve harmadik-negyedik magyar osztályba. Szüleik pedig arra panaszkodnak, hogy gyerekei sírva jönnek haza az iskolából, mert nem értenek semmi az órákon. „A magyar gyerekeknek megtartják az órát, a román diákokat pedig a sarokba küldik játszani” – mesélte állítólag az egyik román elemista nagymamája.
A szülők a tanfelügyelőségtől román osztály indítását vagy pedig egy iskolabuszt kértek, amellyel a gyerekeket kolozsvári iskolába lehet szállítani. A főtanfelügyelő végül megígérte: román pedagógust küldenek a faluba, az erről szóló döntést pénteken hagyják jóvá. „Úgy tudom, hogy jövőre már kilenc román gyerek lesz iskoláskorú, így két román osztályt lehet indítani” – magyarázta a portálnak Valentin Cuibus.
Erdőfelek alpolgármestere: felfújt történet
A györgyfalvi iskola Erdőfelek iskolájához tartozik. A községközpont alpolgármestere a maszol.ro-nak „felfújt történetnek nevezte” a kolozsvári portál cikkét. Jakabffy Samu szerint nem hét, hanem öt vagy hat kisdiákról van szó, akiknek egy része vegyes családban él.
Az alpolgármester azt nem érti, hogy az érintett szülők miért nem járatják Kolozsvárra gyerekeiket. Emlékeztetett arra, hogy Erdőfelek önkormányzatának korábbi döntése értelmében a község állja a diákok utaztatását a megyeszékhelyre, ha megfelelnek bizonyos kritériumoknak.
„Napi 12 buszjárat van Kolozsvárra. Ha diáknak nincs sok hiányzása és jó a magaviselete, akkor az önkormányzat fizeti a bérletét. Nem értem, miért lett hirtelen ez olyan nagy probléma” – mondta Jakabffy Samu. Emlékeztetett arra is, hogy jelenleg Györgyfalván két „kiváló tanítónő” oktat, és az ottani iskola a legjobb eredményeket érte el a megyében a nyolcadikosok kisérettségijén.
Az alpolgármesternek semmi kifogása nincs, ha a tanfelügyelőség román pedagógust küld a faluba. „Csak azt nem tudom, hogyan lehet majd egy osztályban megoldani az különböző életkorú gyerekek oktatását” – jelentette ki.
Cs. P. T.

Kertész Melinda
KÉNYSZERPÁLYÁN Salat Levente: az RMDSZ tervezete az autonómia látszatát próbálja kelteni
A politológus szerint az autonómiastatútum olyan jogi megoldásokat javasol, amelyeknek az elfogadtatása és a kivitelezése egyaránt nagyon problematikus.
– Az RMDSZ eddig a kampányban használta az autonómia gondolatát, fontos mozzanat, hogy most előállt a saját tervezetével – A tervezet arra törekszik, hogy a létező jogi keretet és adminisztratív funkciókat maximálisan kihasználva adjon tartalmat az autonómiaelképzelésnek – A tervezetből hiányzik az, ami az autonómiaberendezkedésnek a lényege, éspedig a hatalommegosztás gondolata – A tervezet a románokkal azt akarja elhitetni, hogy az autonómia nem is olyan nagy dolog az ő szempontjukból, a magyarokkal pedig azt, hogy ez az autonómia Az RMDSZ a múlt héten mutatta be az egy éve készülő autonómiatervezetét. Salat Levente politológus a tervezet tartalmát értékelte kérésünkre, emellett a dokumentum elkészülésének körülményeiről és lehetséges fogadtatásáról beszélt.
Salat Levente: – Igen fontos mozzanat az erdélyi magyar autonómiatörekvések történetében ennek az autonómiatervezetnek a nyilvánosságra hozatala, nem annyira a tartalmi vonatkozásai miatt, mint inkább annak okán, hogy az RMDSZ végre elérkezettnek látta az időt, hogy előálljon egy saját, Székelyfölddel kapcsolatos autonómiatervezettel.
Ez azért lényeges, mert eddig a román közgondolkodásban az a szemlélet uralkodott, hogy az autonómiatörekvések nem az RMDSZ-hez köthetők, hanem a magyarságon belül az ellenzéket képviselő kis pártok és egyéb szervezetek karolták fel azokat.
A román megítélés szerint az RMDSZ felismerte a hatalomból való részesedés, illetve az erőforrások elosztásában való részvétel előnyeit, ezekre helyezte a hangsúlyt az utóbbi bő másfél évtizedben. Az autonómia kérdését kizárólag a kampányok idején vette elő, rendszerint nem túl koncepciózusan, többnyire a választói viselkedéssel kapcsolatos megfontolásokból, és a kérdést rögtön el is felejtette azt követően, hogy a választások lezajlottak. Ehhez képest igen jelentős változás az, hogy az RMDSZ előállt a maga tervezetével, amelynek megalkotási folyamatát nagy figyelem követte mind a rivális politikai szereplők, mind a szélesebb nyilvánosság részéről.
Miért most döntött az RMDSZ amellett, hogy saját autonómiatervezetet dolgoz ki?
– Az ügy ezúttal sem választható el teljességgel a választási kalkulációktól, és az RMDSZ bizonyos értelemben előre menekült, illetve kényszerpályán mozgott ebben a történetben. A szervezet székelyföldi vezetői ismerték fel az utóbbi két-három esztendőben – valószínűleg helyesen –, hogy amennyiben az RMDSZ nem lép a székelyföldi autonómia kérdésében, akkor végveszélybe kerülhet az egyre inkább lemorzsolódó RMDSZ-es szavazóbázis, aminek a tömbjét mégiscsak a Székelyföld biztosítja. Erre vezethető vissza, hogy a legutóbbi csíkszeredai RMDSZ kongresszuson döntés született arra vonatkozóan, hogy ez a tervezet el fog készülni, közvitára bocsátják, majd a parlament elé terjesztik.
Túl azon, hogy a tervezet elkészülte és nyilvános fölvállalása a romániai közvélemény előtt elvben pozitív lépésként értékelhető, a romániai magyar autonómiatörekvések története szempontjából van vele egy nagy probléma. Nevezetesen az, hogy akárcsak a korábbi autonómiastatútumok kidolgozói, ennek a tervezetnek a megalkotói sem azzal kezdték, hogy az autonómiaelképzelés elfogadásához szükséges politikai akarat létrehozására törekedvén megpróbálják meggyőzni a közvéleményt és a román politika meghatározó szereplőit a törekvés jogosultságáról.
Arról, hogy az autonómia indokolt, jogos igénye az erdélyi magyarságnak, és hogy annak vannak olyan formái, amelyek valóban nem összeegyeztethetetlenek a Román Alkotmány 1. cikkelyének az egységes és oszthatatlan nemzetállamra vonatkozó kitételeivel. Abból kifolyólag, hogy mindenféle autonómiaalakzat lényege a hatalommegosztás, vagyis a különböző területeket érintő állami hatáskörök átruházása valamilyen testületekre, annak semmilyen formája nem képzelhető el a szükséges politikai akarat nélkül.
Ez a tervezet milyen eséllyel viszi előbbre az autonómiatörekvés ügyét?
– A kérdés szerintem inkább az, hogy a tervezet viszi-e előbbre egyáltalán az autonómiatörekvést, növeli-e az esélyeit annak, hogy a román társadalmat, közvéleményt és a politika meghatározó szereplőit meg lehessen győzni arról, hogy Románia semmit nem kockáztat azzal, ha egy megfelelően eltervezett intézményi, államszerkezeti reform keretében teret enged az autonómia bizonyos formáinak. Noha világos jelei vannak annak, hogy a tervezet kidolgozói komoly erőfeszítéseket tettek ennek érdekében, véleményem szerint ezt a funkciót ez a tervezet nem tudja ellátni. Tudom, hogy a tervezet kezdeményezői úgy érvelnek: ahhoz, hogy a román féllel a párbeszéd elkezdődhessen, szükség van valamilyen kiindulópontra, amelyhez viszonyulni lehet. Előfordulhat, hogy igazuk lesz, és a tervezet által kiváltott – egyelőre maradéktalanul elutasító – reakcióknak végül az lesz az eredménye, hogy elkezdődhet az érdemi vita a kérdés lényegéről. Ahhoz azonban, hogy ilyen irányú reményeket lehessen táplálni, az RMDSZ részéről igen szakszerű kommunikációs teljesítményre lesz szükség, sokkal szakszerűbbre, mint ami eddig jellemezte az RMDSZ politikusait. Ugyanakkor látni kell, hogy amennyiben a dolgok valóban eljutnak odáig, hogy az érdemi egyeztetések elkezdődhetnek, ezt a tervezetet maradéktalanul el lehet majd felejteni, hiszen esélye az elfogadásra csak olyan tervezetnek van, amelyet a román fél aktív részvételével, a politikai akarat terjedelmének és tartalmának megfelelően dolgoznak ki.
Tartalmi szempontból hogyan értékeli ön a tervezetet?
– Őszintén meg kell mondanom, hogy ahhoz képest, hogy milyen komoly szakértői munkáról beszéltek az RMDSZ képviselői az elmúlt majdnem egy esztendőben, a tervezet számomra csalódást okozott.
A tervezet szemmel láthatólag arra törekszik, hogy a létező jogi keretet és adminisztratív funkciókat maximálisan kihasználva adjon tartalmat az autonómiaelképzelésnek, ami elvben érthető és méltányolandó törekvés. Az eredmény azonban egészében véve lehangoló, mind a koncepció, mind a szerkezet, mind a fogalmi-nyelvi megformálás szempontjából.
Mennyire nevezhető ez a tervezet egy sajátos, kimondottan a Székelyföldre alkalmazható autonómiatervezetnek, és nem egy bármilyen régióra „ráhúzható” javaslatcsomagnak, amely a hatalommegosztást a decentralizáció révén látja megvalósíthatónak? – Ez a kérdések egyik lényege szerintem is, legalább két vonatkozásban. Egyrészt a tervezet anélkül használja a különleges jogállású megye és régió fogalmát, hogy az létezne a romániai jogrendben. Nehéz elképzelni, hogy ezt így, egy lépésben meg lehetne oldani, ráadásul úgy, hogy a különleges jogállás csak a tervezetben megnevezett megyékre, illetve régióra legyen érvényes. Másrészt az RMDSZ egy maga számára nagyon szűkre szabott mozgástéren belül próbál megoldást találni egy olyan problémára, amelyre politikai akarat nélkül nincs megoldás. Innen nézve, a tervezet tulajdonképpen fából vaskarika. Az autonómia látszatát próbálja kelteni olyan jogi megoldások révén, amelyeknek egyrészt az elfogadtatása, másrészt a kivitelezése is nagyon problematikus.
Ezért aztán nagyon nagy árat fizet az a szakértői csoport, amely ezt a dokumentumot létrehozta. Van benne ugyanis egy olyan kompromisszum, amiről sajnos azt kell mondanom, hogy a magyarokat és a románokat egyidejűleg próbálja meg félrevezetni. A románokkal azt akarja elhitetni, hogy az autonómia nem is olyan nagy dolog az ő szempontjukból, a magyarokkal pedig azt, hogy ez az autonómia.
A dokumentum a Székelyföld Autonóm Régiót jogi személyként nevezi meg az 1. cikkben, de nem teszi egyértelművé, hogy közjogi, vagy magánjogi értelemben.
„Az egységes és oszthatatlan Román Államon belül, Kovászna, Hargita és Maros megyei közigazgatási egységekből, a helyi autonómia Alkotmányban lefektetett elve és jelen Statútum alapján létrejön a jogi személyiséggel rendelkező, Székelyföld Autonóm Régió.” 1. cikk
A dokumentum elkészítői feltehetően stratégiai megfontolásból hagyták nyitva ezt a kérdést, arra gondolva, hogy az ügy annak függvényében fog eldőlni, hogy a politikai tárgyalások milyen irányban alakulnak. A közjogi változathoz értelemszerűen államszerkezeti reformra van szükség, ami alkotmánymódosítást feltételez; ha pedig erre nézvést nem sikerül megegyezni, akkor a magánjogi változat is megfelelő lehet. Ez utóbbi esetben a régió egyesületi alapon jöhetne létre, például a megyei tanácsok határozatai alapján. Az így létrehozott egyesület a törvény előírásai szerint automatikusan megkapná a közhasznú egyesületi státust, és ennek alapján az állam által delegált hatásköröket láthatna el.
Ennek a kérdésnek a lebegtetése azonban igen komoly következményekkel jár. Amennyiben magánjogi változatra gondoltak a tervezet elkészítői, akkor nehéz elképzelni, minek alapján tartják elvárhatónak, hogy a román állam egy, a magánjog előírásai szerint bejegyzett testületre ruházza át mindazt a vagyont, amit a régió végrehajtó testületének kellene a tervezet előírásai szerint (60. cikk) kezelnie.
„(1) A régióban található állami tulajdonú erdők, bányák, az országos érdekeltüek kivételével, kőbányák, tőzegbányák, ásványvíz kitermelések, melyeket tulajdonosuk ilyen céllal nem használhat, a regionális közszolgálatok működését szolgáló épületek, valamint a bennük lévő bútorok és hozzájuk tartozó egyéb javak a régió elidegeníthetetlen tulajdonát képezik. (2) A régióban található állami tulajdonú ingatlanok a régió közvagyonába kerülnek át. (3) Az állami javak fent előírt áthelyezésének folyamatát a jelen jogszabály alkalmazásának rendszabálya írja elő.” 60. cikk
Ha pedig nyíltan fölvállalják, hogy ahhoz, amit a tervezet feltételez, elengedhetetlen a közjogi státus, akkor ezzel tulajdonképpen az egész tervezet öncélúságát ismerik el, hiszen az államszerkezeti reform azon az úton, amelyen ennek a tervezetnek remélnek – a nyilatkozatok alapján legalábbis – érvényt szerezni, nyilvánvalóan kivitelezhetetlen.
Transindex.ro

Sors és vállalás
Növekszik mögöttünk a múlt és fogy előttünk a jövő. Ahogy Ilia Mihály, hamarosan magam is nyolc évtizedre tekinthetek vissza, és aki akár csak felületesen ismeri a magyarság történetét, tudja, hogy ezek az évtizedek inkább megpróbáltatásokat és nem kevésszer kudarcokat hoztak, mintsem sikereket és örvendezést. Valójában csak akkor lehetett elviselni ezt a közel évszázados múltat, ha valakinek egyértelmű és célszerűen megvalósított személyes életstratégiája volt. Annak idején, közel négy évtizede, midőn a budapesti televízió megbízásából beszélgethettem vele, Szabó T. Attila, a kolozsvári nyelvtudós mondta nekem a következőket: Egy férfinak valamilyen nagyszabású és a hazája érdekeit szolgáló életcélt kell kitűznie maga elé, és ezt következetesen, akár áldozatok árán is meg kell valósítania, vagy legalább a megvalósulás közelébe hoznia. Mindenesetre változatos sorsom jutalmának tekintem, hogy számos olyan barátom, pályatársam akadt, aki nehéz munkával, személyes áldozatokkal, de sikeresen tudta vállalni és beteljesíteni ezt az életstratégiát.
Közéjük tartozik a most nyolcvanadik születésnapját ünneplő Ilia Mihály. Nem ennek a köszöntőnek a feladata, hogy akár csak címszavakban is felidézze a mögöttünk maradt nyolc évtized sorsfordulóit, tapasztalatait, drámai helyzeteit. Világháború, országos vereség, átalakulások, remények és a remény elvesztése, forradalom és ennek eltiprása; erőfeszítések annak érdekében, hogy a folyamatosan próbatételeknek kiszolgáltatott nemzet és nemzeti kultúra ne csupán fennmaradjon, hanem teret is adjon a benne rejlő lehetőségeknek, értékeknek – nos, mindez megszabta azt az emberi és szakmai pályát, amelyet nemzedékemnek és ennek tagjaként Ilia Mihálynak be kellett futnia. Nem volt könnyű pálya, nagy erőfeszítésekre kényszerültünk, voltak kínzó és megalázó vereségeink is, így az ötvenhatos forradalom leverése utáni esztendőkben, amikor a hallgatás, a visszavonulás volt az egyetlen tett, ami a szabadságvágyból következhetett. Az egyéni pályák, az életművek azonban a kényszerűségben is épültek, és mihelyt lehetett, tehát nagyjából a hetvenes évek elejétől, a nyilvánosságot is meggyőzték arról, hogy a magyar irodalom, a magyar értelmiség nem adta fel azokat a morális és stratégiai célokat, amelyek a levert forradalmat is történelmi magaslatra emelték.
Ezeknek a stratégiáknak a szolgálatában telt el Ilia Mihály élete – nemzedékünk élete, hiszen mellette olyan költőkre, írókra hivatkozhatom, mint Nagy László, Juhász Ferenc, Csoóri Sándor, Kányádi Sándor, Páskándi Géza, Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár – és olyan irodalomtörténet-írókra, tudós szerkesztőkre, mint Czine Mihály, Béládi Miklós, Bodnár György, Domokos Mátyás, Tüskés Tibor, Görömbei András, Láng Gusztáv, Kántor Lajos – és Ilia Mihály. Egyetlen törzs hajtásai ők, bármilyen irányba térítette is növekedésüket a változó idő és a mindig érvényesülő kényszerűség. Egyszer majd valakinek, remélhetőleg egy budapesti vagy szegedi, vagy kolozsvári ifjú történésznek (doktorandusznak) meg kell írnia ennek a „történelemlátott” és „történelemviselt” nemzedéknek (több nemzedéknek) a történetét. Ott rejlik benne a közelmúlt magyar históriája, a maga sikereivel és kudarcaival, célkitűzéseivel és eredményeivel, ott rejlik benne a nemzeti közösség és a nemzeti kultúra megtartásának, védelmének, gondozásának, gazdagításának bizony nem könnyű késő huszadik századi története.
Ilia Mihálynak ebben a történetben nélkülözhetetlen és méltó szerep jutott. A nemzedéknek, amelyhez ő is tartozik, voltak költői, szépírói, tudósai, szerkesztői, tanárai. Ilia Mihály sorsát és életét több ilyen feladat is meghatározta: évtizedeket töltött a szegedi egyetem katedráján; ugyancsak hosszú éveket a korszak egyik meghatározó és mindig a nemzeti felelősségtudatot képviselő szellemi műhelyének, a szegedi Tiszatájnak az élén. Már ez a két sorsvállalás is megérdemli, hogy születésnapján úgy emlékezzünk meg róla, mint nemzeti irodalmunk és tudományosságunk egyik kiválóságáról. Mégsem ezeket szeretném most méltatni, hanem azt a közvetítő és organizátori munkát, amelyet a magyar irodalmi élet gondozásában, országhatárokon átívelő kapcsolatainak létrehozásában, szervezésében betöltött. Vagy három évtizede történt, hogy közös barátunkkal, Bata Imrével (és feleségeinkkel) felkerestük Ilia Mihályék újszegedi lakását. A nem túl nagy terjedelmű panellakást mindenütt könyvespolcok töltötték meg, és a könyvállványok legfelső sorában ott helyezkedett el házigazdánk nagy dobozokba gyűjtött és gondosan rendszerezett levelezésének hatalmas anyaga. Talán csak Kazinczy Ferenc közismert és legendás levelezése (huszonhárom kötetben!) múlja fölül az övét. Látogatásunk alkalmával néhány dobozba bele is tekinthettünk, mondhatom, minden valamire való magyar író és irodalmár képviselve volt a hatalmas gyűjteményben – Budapesttől Kolozsvárig, Pozsonytól Újvidékig, Ungvártól Münchenig. Irodalmi közelmúltunk egyik legterjedelmesebb és leginkább imponáló korpusza volt ott a szemünk előtt, s gondolom, a mögöttünk maradt vagy három évtized során a gyűjtemény legalább a duplájára növekedett. Ez a levélgyűjtemény önmagában is méltó és meg nem kerülhető szerepet biztosít Ilia Mihály számára modern irodalmunk életében. Gondolom, későbbi nemzedékek ifjú kutatói fogják majd learatni a termést, tulajdonképpen egy egész irodalomtörténeti kutatóintézetet lehetne működtetni annak a levélanyagnak a feldolgozására, amely Ilia Mihály szegedi otthonában összegyűlt.
„Sors és vállalás” – írtam e méltatás fölé címnek. Valóban: Ilia Mihály egy sorsot vállalt, és ezt mindig hűségesen, lelkiismeretesen, nagy ügyszeretetet mutatva teljesítette be. Voltak idők, midőn a szegedi folyóirat élén, a szegedi katedrán ő kötötte össze a máskülönben mindig szétszakítottsággal küszködő magyar irodalom szálait. Mindig szellemi hidakat tudott építeni Szeged és Kolozsvár, Szeged és Pozsony, Szeged és Újvidék, Szeged és Ungvár, Szeged és München között. A magyar művelődés történetében szinte mitikus szerepet kapott a „hídépítő” ember fogalma. Ilyen volt, hogy csak néhány példára hivatkozzam, Babits Mihály, Illyés Gyula, Németh László vagy közelebbről Nagy László és Kányádi Sándor. Olyan vállalás és sors az övéké, és természetesen Ilia Mihályé, amelyen sohasem ronthat az idő.
Pomogáts Béla, Helikon (Kolozsvár)

Pert nyert a CEMO munkatársa a marosvásárhelyi Helyi Rendőrség ellen
A közelmúlt eseményei alapján kijelenthetjük, hogy a marosvásárhelyi karhatalmi intézmények tagjai a magyar közösséget érintő ügyek – tiltakozások, tüntetések, rendezvények – esetén elfogultak és előszeretettel osztogatják túlkapás-gyanús büntetéseiket.
A CEMO munkatársait sem kerülte el ez a jelenség, a rendőri intézkedések nyomán bírósághoz fordultunk, és minden egyes, a Helyi Rendőrség ellen kezdeményezett perünket megnyertük. A legutóbbi perünk ezen a héten zárult sikerrel, ez már a második bírósági döntés, amely a CEMO munkatársának adott igazat, és mindkét esetben a marosvásárhelyi Helyi Rendőrség által kirótt pénzbírság törlésre került.
Bemutatjuk röviden az ügyeket
A legutóbbi sikeres kimenetelű per a Kétnyelvű kaputáblák Marosvásárhelyen kampányunkhoz kötődik. Az akció során a CEMO önkéntesei kétnyelvű kaputáblákat adományoztak a város lakóinak. Tavaly áprilisban a CEMO egyik önkéntes, kaputáblákat osztogató csapatát egy román nemzetiségű személy feljelentette, ennek következtében a marosvásárhelyi Helyi Rendőrség az akció koordinátorát, Horváth Kovács Ádámot, törvénytelen reklámanyag-osztogatás jogcímen 1500 lej bírsággal sújtotta. Noha a jegyzőkönyvet nem közölték ki, 2013 decemberében munkatársunk végrehajtó levelet kapott a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal Adóbehajtó osztályától, amelyben megjelent az 1500 lejes pénzbírság.
Munkatársunk megóvta a Marosvásárhelyi Bíróságon a büntetést, amely 2014. szeptember 23-án helyet adott az óvásnak, így a bíróság a 2014/3882-es Határozatával eltörölte az 1500 lejes bírságot. Kollegánk nem fordult ügyvédhez, a tárgyalások során saját maga érvelt, és a peranyagok előkészítésében egy fiatal lelkes joghallgató segített neki.
A másik ügy egy régebbi kiemelt akciónkhoz kötődik, azért említjük meg, mert ez is sikerrel zárult, és a tárgyalások során munkatársunk sajt maga képviselte álláspontját. Szervezetünk tagját 2012-ben is megbírságolta a Marosvásárhelyi Helyi Rendőrség. A marosvásárhelyi, akkor még Kettes számú Általános Iskola (jelenleg Dr. Bernády György) igazgatója 2012 februárjában rendőrökkel vitette el az iskola épületéből Horváth-Kovács Ádámot, az iskola szülői munkaközösségének tagját, aki magyar nyelvű beadványt szeretett volna benyújtani a két-tannyelvű intézményben. Az iskolában a magyar tagozaton tanuló gyermekek szüleinek egy csoportja korábban kétnyelvű feliratokat helyezett ki. A magyar nyelvű dokumentum – amelynek iktatását az igazgatónő megtagadta – a feliratok adományozásáról szóló irat volt. Codruta Băciuţ iskolaigazgató arra hivatkozva utasította el a dokumentum iktatását, hogy Romániában a hivatalos nyelv a román.
Riasztása nyomán hat rendőr érkezett az iskolába, akik kollégánkat bekísérték a Rendőrségre és illetéktelen behatolás jogcímen ötszáz lej bírságot róttak ki rá. Munkatársunk megóvta a jegyzőkönyvet, és a törvényszék megállapította, hogy a büntetés súlya nem volt összhangban a „tett” súlyával, ezért törölte a pénzbüntetést. Az Országos Diszkriminációellenes Tanács ugyanakkor nyelvi diszkrimináció jogcímen figyelmeztetésben részesítette a marosvásárhelyi 2-es Általános Iskola akkori igazgatóját.
A fentiek fényében a CEMO munkatársai úgy vélik, hogy a mostanában gyakorivá vált rendőri túlkapások ellen érdemes fellépni, nem hátrálhatunk meg, hiszen jogos követelésekről van szó, a rendőri eljárások megkérdőjelezése és elutasítása sikerrel végződhet.
Az általunk bemutatott esetek mutatják, bebizonyíthatjuk igazunkat. Reméljük, hogy egyre többen élnek majd ezzel a lehetőséggel, és nem fogadják el a karhatalmi túlkapásokat. Sok sikert kívánunk a legutóbbi villámcsődületen megbírságolt személyeknek.
Civil Elkötelezettség Mozgalom
Erdély.ma

Az autonómia nem szeparatizmus – Interjú Kelemen Hunorral
Autonómiatervezetet mutatott be az RMDSZ. Sokak szerint rosszkor, a nemzetközi hangulat most nem kedvez ilyen törekvéseknek. Államfőválasztásra készül Románia, az egyik államfőjelölt az RMDSZ elnöke. A Fidesz-RMDSZ viszály a múlté, az erdélyi magyarság liberális társadalomszervezési modellhez való viszonyát nem változtatja meg az Orbán-beszéd. Kelemen Hunort kérdeztük.
– Meglepődve olvastam az RMDSZ autonómiatervezetének bemutatása kapcsán született kormánypárti nyilatkozatokat. Bár nem örülnek neki, de „beszéljünk róla", mondták olyanok, akik korábban hevesen ellenezték. Mi történt a román politikában? – Hogy mi történt a román politikában azt nehezen tudnám körbeírni, de el kell fogadni azt, hogy egy uniós tagállamban nyíltan lehet bármiről beszélni, akár az autonómiáról is. – Elfogadta ezt most a román politikai élet, a kormánypárt, a PSD? Victor Ponta miniszterelnök azt mondta, ha az autonómia decentralizációt jelent, lehet róla tárgyalni… – A lett volna a legnagyobb hiba, ha ezt a kérdést nem úgy kezelik, mint a romániai magyarság egyik célját, hanem mint az egyik román pártnak az ügyét. Nem kértük a PSD támogatását, amely párttal együtt kormányzunk és nem kértük a liberálisok és demokraták támogatását sem, amelyekkel egy pártcsalád, az Európai Néppárt tagjai vagyunk. Azt gondolom, a román társadalomban kell lebontani azokat a falakat, amelyek a magyarokkal és az autonómiával kapcsolatban emelkednek. Ha a román társadalomban az elutasítottság nem lesz olyan nagy, mint amilyen most, akkor a román politikusok is könnyebben tudnak egy ilyen ügyet támogatni.
Általában a politikus nem támogatja azt, amiről azt látja, hogy választói félnek tőle. Először a társadalmi vitát kell lefolytatni a román társadalommal, civil szervezeteivel és azután kell keresnünk ehhez a pártok között partnereket. Azt hiszem, ez a helyes sorrend. Az eddigi nyilatkozatok azt sugallják: a normális, demokratikus pártok elfogadják azt, hogy erről vitázzunk. Nem azt mondják: erről konszenzusra fogunk jutni, nem azt, hogy támogatják, hanem azt, legyen erről egy nyitott, tisztességes vita.
– Mennyire segíti vagy nehezíti az autonómiatörekvéseiket a jelenlegi nemzetközi helyzet, a kelet-ukrajnai válság, skóciai és katalán függetlenségi referendum.
– Aki megpróbálja rávetíteni Erdélyre a skót, katalán vagy ukrajnai helyzetet, az nem érti, vagy nem akarja érteni a dolgoknak a lényegét, vagy rosszindulatú. A kilencvenes években ugyebár a jugoszláviai háború dúlt. Mindig van valami, amiért nem alkalmas a pillanat. De minden pillanat alkalmas lehet, ha az ember megrajzolja a kereteket és elmondja, hogy az ő törekvései mit jelentenek és mit nem. Ha mi azt mondjuk, az autonómia nem jelent szeparatizmust, területi különállóságot, hogy nem sérti Románia területi integritását, mint ahogy ezzel kezdjük ennek a törvénynek a felvezetését is, ha olyan nemzetközi dokumentumokra hivatkozunk, amelyek ezeket a kérdéseket leírják, akkor nem lehet ezt másképpen értelmezni, csak ha valaki feszültségkeltésre használja ezt.
– Mi lesz a Minority SafePack kisebbségvédelmi európai polgári kezdeményezés sorsa, amelyet elindítottak az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója (FUEN) égisze alatt, de az Európai Bizottság, mint nem hatáskörébe tartozó kérdést, elutasított? – A luxembourgi bíróságtól függ. Ha a bíróság a Bizottságnak ad igazat, akkor ez így, ebben a formában érvényét veszti. Ha viszont nekünk ad igazat, akkor megkezdődhet az európai aláírásgyűjtés. – Van más elképzelésük arra miként érhető el egy általános érvényű európai szabályozása a kisebbségi kérdésnek? Lehet más formában ehhez elegendő európai támogatást szerezni? – Épp az átfogó európai keretszabályozás volt a szándékunk. Nem magyar, hanem összeurópai kisebbségi ügyként kezeltük a Minority Safe Packet, ezért is kerestük a partnereket az Északi-tengertől az Adriáig, és hoztuk létre azt a kisebbségi szolidaritást, amire még nem volt példa az unión belül, hiszen a németországi dánoktól a dániai németekig, a görögországi törökökig, dél-tiroliaktól a frízekig mindenki partner volt ebben a kezdeményezésben. Arra törekszem, s a FUEN elnökének szándéka is ez, hogy ez a kisebbségi szolidaritás ne essen szét, függetlenül a bírósági döntéstől, mert ha a Bizottságot erősíti meg a bíróság ebben a kérdésben, az nem jelenti azt, hogy nem kell újrakezdenünk a folyamatot.
De azt is látni kell, hogy ez sem olyan történet, ami egyik napról a másikra megoldódik, mégis hiszek abban, hogy az EU-nak ezt a kérdést előbb-utóbb rendeznie kell. Mert ha hosszú távon békét és stabilitást akar, akkor rendeznie kell és rendezni is fogja. Ha az a 70 millió ember, aki emögött van, nem lesz annyira fontos, mint az uborka mérete és hajlata, akkor az EU-nak is vége lesz.
– Romániában választás közeleg. Nyugalmasabb időszak várható ezután a politikában? Az utóbbi évek romániai történéseit meghatározta a politikai társbérlet, az államfő-kormányfő viszálya. A kormánykoalícióra lehet hatása? Hiszen volt már példa erre. – Normális társadalomban ennek a koalíciónak folytatnia kellene a munkát akkor is, ha Victor Ponta elveszíti a választást, akkor is ha megnyeri. Ám egy időszak mindenképpen véget ér, az a 10 éves Basescu-éra, ahol az államelnök az alkotmányos jogosítványaival mindig elment a falig és feszegette a kereteit ennek az alkotmányos rendszernek anélkül, hogy szétpattintotta volna. Azt remélem, olyan időszak következik, amelyben erre a tapasztalatra építve kiegyensúlyozott viszony lesz a végrehajtó hatalmi ágak és törvényhozás között még akkor is, ha kohabitálni kell.
– Állandóan felmerül, van-e értelme magyar jelölt indításának? Az RMDSZ mégis mindig vállalja. Tárgytalan választás ez, miért csinálják mégis minden alkalommal végig? – Erről sok vitánk van, de mindig arra a konklúzióra jutunk, nem szabad egy választásból kimaradni, nem szabad hozzászoktatni a választóinkat ahhoz, hogy nincs a szövetségnek saját jelöltje. Nem szabad kihagyni azt e lehetőséget, hogy bemutassuk, van elképzelésünk nemcsak az erdélyi magyarságról, hanem az egész társadalomról és akár jobb is mint a többieké, s vannak olyan politikusaink, akik ezt az országot el tudnák vezetni. Ezeket ilyenkor lehet felmutatni, rá lehet irányítani a figyelmet olyan kérdésekre, amelyekre máskor talán kevésbé. Ettől nem lehet félreállni.
– A második fordulóra beáll valaki mögé az RMDSZ? Általában meg szokta nevezni, hogy kit támogat. – Az első forduló előtt nem fogunk a második fordulóról beszélni. A helyes sorrend az, hogy előbb van november 2. és rá két hétre 16. A kettő között van időnk ezt eldönteni.
– Igen, csakhogy november 2. előtt is az egyik jelölt, aki biztos, hogy második fordulós lesz, az a koalíciós partner, Victor Ponta.
– A koalíciós szerződésben nincs semmilyen az államfőválasztásra vonatkozó kitétel. – Az utóbbi időben úgy tűnt, hogy a romániai magyar belső viták lecsengtek, s az EMNP gyakorlatilag eltűnt miután Tőkés Lászlót kiiktatták azzal, hogy Fidesz-képviselővé vált. Az MPP-vel pedig fegyverszünetet kötöttek. Most megint feléledni látszik ez a harc. – Nekem soha nem tűnt úgy, hogy ez a vita megszűnt volna. Mindenki végezte a dolgát, mi a miénket, a versenypártok a magukét, ezek közül az MPP-vel érvényben van egy stratégiai megállapodásunk a nemzetpolitikai ügyekre vonatkozóan, a másikkal nincs. Az ő munkájuk kimerül a mi bírálatunkban. Korábban is így volt, most is így van.
– A román-magyar kormányközi viszony kívülről úgy tűnik, mintha nem is létezne. Az utolsó látványos közös projekt a kolozsvári Mátyás-szobor felújítása volt. 2011-ben avatták fel, több év munka után. Újra kormányon van az RMDSZ, várható valami elmozdulás?
– Létezik olyan uniós program, amely összértékében nagyobb. Utakat építettünk, templomokat, iskolákat újítottunk fel, nyilván mindez a Mátyás-szobor szimbolikus erejét nem múlhatta felül. Közös kormányülés nem volt, mint ahogy sok minden más sem az elmúlt években, a tárcaközi kapcsolatokra és az uniós határmenti együttműködésre fókuszálódott az együttműködés. Ez nem helyettesítheti az államfői, kormányfői szintű együttműködést. Remélem, eljön a pillanat, amikor ez a négy éves szünet véget ér. Kampányról kampányra bukdácsoltunk, hol mi, hol Magyarország. Azt remélem, hogy a magyarországi önkormányzati és romániai elnökválasztás után ez a helyzet változni fog. Biztos, hogy lesz ajánlata a román kormánynak és bízom abban, hogy a magyarnak is, ha túl leszünk ezeken a választásokon.
– Az előző Orbán-kormány a magyar-magyar együttműködési rendszert is átírta. A külhoni magyar szervezeteket azóta nem vonják be a képviselt közösségét érintő döntésekbe, nem konzultálnak velük a támogatáspolitika alakulása kapcsán sem. Kezdetben nagy volt a felháborodás a külhoni magyar sajtóban is, aztán szép lassan elhalt. Lett valami Önök által is elfogadott megoldás, vagy egyszerűen beletörődtek?
– Nem foglalkoztunk ezzel, nem akarjuk, hogy a magyar-magyar kapcsolatrendszer kapcsán az legyen a benyomás, hogy csak a támogatásokról szól. Fontosabb volt, hogy a KMKF mellett a MÁÉRT is elkezdett dolgozni, az RMDSZ viszonylatában az is jelentős, hogy 2012-től újra van közvetlen konzultáció a magyar kormánnyal. Mi az elmúlt négy évben támogatást nem kértünk és nem is kaptunk. Az RMDSZ persze nem is kérhetett, a hozzánk közel állónak tartott civil szervezetekre gondolok. Most viszont újra kell gondolni ezt a támogatáspolitikát, ki kellene találni a rendszer új kereteit, oktatásra-kultúrára kell nagyságrendileg több pénzt fordítani, a gazdasági támogatásnak pedig más formát találni, mert néhány tízmillió forinttal nem lehet gazdasági kapcsolatokat építeni. Az önkormányzati választások után vélhetően lesz újra MÁÉRT, KMKF, akkor meglátjuk, mit tervez a magyar kormány, mert április óta erről még egyáltalán nem volt egyeztetés, nem ismerjük az új kabinet elképzeléseit.
– Látszólag véget ért az évtizedes háború. Milyen most a Fidesz-RMDSZ viszony, milyen az Orbán-Kelemen viszony?
– Mindketten azon voltunk 2012-től, hogy a helyzetet javítsuk. Olyasmi nem történt, ami végérvényesen befagyasztotta volna az RMDSZ-Fidesz kapcsolatát. Azt hiszem, normalizáltuk ezt a viszonyt. Azon leszünk, hogy ezt a normális kapcsolatot fenntartsuk, nem vagyunk érdekeltek abban, hogy vitázzunk. Az Európai Parlamentben ugyanabban a frakcióban ülünk, a nemzetpolitikai kérdésekben pedig megkerülhetetlen az RMDSZ. Aki megpróbálta megkerülni, az idővel rájött arra, hogy nem érdemes.
– Akkor most az RMDSZ is stratégiai partnere lett az Orbán-kormánynak vagy még mindig csak Tőkés László EMNP-je az?
– Ez az a kérdés, aminek nem látom értelmét. Az RMDSZ-nek a stratégiai partnere az erdélyi magyarság. Pont. Mi nem írtunk alá stratégiai partnerséget soha senkivel, csak az erdélyi magyarsággal. – Ha már ilyen szépen rendeződött a korábbi viszály, Tusnádon miért csak Tőkés László ül Orbán Viktor mellett, Ön nem?
– Elsősorban nem rajtam múlik, hogy ott vagyok-e, az erdélyi szervezők bonyolítják a programot. Orbán Viktorral találkozunk, amikor Tusnádra jön, szűkebb, tágabb keretek között.
– Szeretett volna ott ülni a pódiumon, amikor az elhíresült beszéd elhangzott?
– Én a saját helyemen ülök, függetlenül attól, hogy kinek a társaságában.
– Ez a beszéd azóta is téma az európai sajtóban is. Külön érdekessége, hogy épp ott mondta el Orbán Viktor, ahol önök autonómiát akarnak, ahol nemzetállamot szeretnének lebontani, ahol épp az ellenkezőjét próbálják megvalósítani, mint amit Magyarországra vonatkozóan meghirdetett. Hogyan látja ezt?
– Romániában a mi álláspontunk 25 év alatt nem változott és nem is fog változni, függetlenül Orbán Viktor tusnádfürdői beszédétől. Én továbbra is azt gondolom, hogy a nemzetállam az erdélyi magyarság számára nem megoldás, kizárólagosságot jelent, Romániában legalábbis mindig ezt jelentette. Aki nemzetállamról beszél Romániában az arra törekszik, hogy ne legyenek kisebbségek, mi pedig azon vagyunk, hogy a román társadalmat meggyőzzük, ez nem egy monolit nemzetállam.
– És a liberalizmushoz való viszonyuk?
– Kérdés, hogy a liberalizmuson mit értünk – ideológiát vagy társadalomszervezési modellt? De azt gondolom, hogy a liberális demokráciának, mint társadalomszervezési modellnek nincs alternatívája, és minden, amit annak alternatívájaként mutatnak fel, az valami olyasmi, amit én nem kívánok a magunk számára.
Gál Mária
nepszava.hu, Erdély.ma

Bernády György lenyűgöző épülete: a marosvásárhelyi Városháza (2.)
A tornyos Városháza, a város egyik szimbóluma, a város központjában álló reprezentatív középület, mely híven tükrözi polgárságának szellemi életét, lelkületét, áldozatkészségét, és nem utolsó sorban öntudatát. Amint azt már a múlt heti lapszámunkban is említettük, az épület a város lakosságának pótadójából épült 1906 és 1907 között.
Ezen a héten még Bernády lenyűgöző épületről írunk a Központ olvasóinak.
Az épület előkelő stílusa meghatározza Vásárhely képet
Nagyon fontos tudni azt, hogy az impozáns és a kor igényeit kielégítő tornyos Városháza építését dr. Bernády György már polgármestersége első éveiben terve vette.
Amint azt Keresztes Gyula Marosvásárhely szecessziós épületei című könyvében is leírja, Bernády és Vásárhely tanácsa, valamint a város polgársága tudatában volt annak, hogy a tervbe vett városházának művészinek, a város legszebb épületének kell lennie, amely előkelő stílusával, tömegével és reprezentatív elhelyezésével meghatározza a város képét.
A magyar stílus hangulata
A város első számú középülete nemes külsőt kívánt, olyant, amelyre a város akkori és későbbi polgársága is büszke lehessen. Ugyanakkor kifejezője legyen saját korának, amikor az építészek éppen a magyar építészeti stílus létrehozásán fáradoztak.
A tornyos Városháza tehát a szecesszió jegyében, a Lechner Ödön által létrehozott magyar stílus hangulatában terveztetett és épült fel a fent már említett időszakban.
A Városházát a Széchenyi tér déli végében lévő sétatér, az úgynevezett allé végében, a nyugati oldalon elnyúló földszintes házak helyére építették.
Ha figyelembe vesszük, hogy néhány emberöltővel azelőtt azon a helyen téglavetőhely-, és a téren végigfolyó Nagyárok mentén marhafürösztő volt, akkor döbbenünk rá, hogy a városépítés terén mit jelentett a Városháza új épületének felépítése…
A Székhely terv nyertese budapesti építészpáros
A pályázatra számszerűen tizennégy terv érkezett be, és 1905. május 24-25-én már ki is hirdették a győztest. Egy budapesti építészpáros, Komor Marcell és Jakab Dezső Székhely jeligéjű terve tetszett a leginkább a zsűrinek. Amúgy a verseny második és harmadik helyezettje is budapesti volt, nevezetesen Sebestyén Arthur, illetve Bobula János. Rajzaik egy része máig fennmaradt.
Mivel azonban a javaslatok egyikével sem volt maradéktalanul elégedett sem Bernády, sem pedig az ítélőbizottság, végül három tervet vásároltak meg.
Ezek egyike a harmadik helyezett Bobula Jánosé volt, és ennek alapján került sarokra a torony.
Komor és Jakab terveiben a torony középen volt, egészen pontosan az előcsarnok fölött, de Bernády és a zsűri néhány tagja azonban ragaszkodott a sienai- illetve a firenzei modellt idéző oldalsó elhelyezéshez, azzal érvelve, hogy így a legkihangsúlyozottabb a kompozíció.
Az irányvonalak határozzák meg a végső tervet
A jelenleg a kormánybiztosi hivatalnak helyet adó egykori városháza tehát több terv ötvözéséből jött létre.
A város meséi című könyv szerzője tudni véli még azt is, hogy a zsűri meghatározta a főbb irányvonalakat, a pályázat nyerteseinek pedig ezek követésével kellett elkészíteniük a végső tervet. Az első változatokat 1906-ban mutatták be.
Kezdetben két belső udvara volt az épületnek. Ez azzal magyarázható, hogy az eredeti tervek szerint a közigazgatási székhely mellett egy bírósági terem, fogda, sőt a rendőrség is helyet kapott volna benne. Utólag azonban ezeket törölték, és ezzel együtt felszámolták a második udvart.
Jeligék: Székház – Őrtorony – Bem apó – Tornakert – Hármaskör
Az érdekes elnevezések végett maradjunk még egy kicsit a pályázatoknál.
A Városháza tervpályázati hirdetményét egészen pontosan 1905. február huszonharmadikán tették közzé, és április harmincadikáig több mint tíz tervet mutattak be.
Amint azt már említettük a nyertes Komor Marcell és Jakab Dezső budapesti műépítész Székház jeligés terve volt. A második díjat ugyancsak budapesti műépítész nyerte el, Sebestyén Arthur Őrtorony jeligés tervével.
További három tervet vásárolt meg a bírálóbizottság: Bobula János budapesti műépítész Bem apó, Schneider Iván budapesti és Várady Árpád marosvásárhelyi építész közös tervét Tornakert jeligével, és Tóásó Pál budapesti műépítész Hármaskör jeligés tervét.
A határozott törekvés és a Városházajelleg
A Keresztes Géza műépítész, műemlékvédelmi szakmérnök által rendelkezésünkre bocsátott dokumentációkból még az is kiderül, hogy a díjazott tervekben lévő ötletek alapján a kiviteli tervek elkészítésével Komor és Jakab műépítészeket bízta meg a tanács.
A végleges tervek elkészítésével határozott törekvés nyilvánult meg a városházajelleg kidomborítására, mely szerint a székházat karcsú, magas torony uralja – ez különben egy középkori hagyomány –, és városképileg hangsúlyozott beállításban álljon.
A leírtak szerint az építkezést 1906 nyarán kezdték el, és bármennyire is hihetetlen, 1907 végén az egyes ügyosztályok már használatba is vették az épületet.
Bernády pótló kiegészítése
Ugyanakkor Keresztes Gyula még azt is megemlíti, hogy az épületet eredetileg földszinttel és egy emelettel terveztette a tanács.
Az építkezés ideje alatt Bernády György pótlólag rendelte el a főhomlokzat hosszán, a második emelet építését, vagyis az épület nagyobbítását, felismervén azt, hogy: „… a jövendő még számtalan hivatalt hord méhében…”.
A polgármester rendkívüli lokálpatriotizmusa
1906 nyarán tehát megtartották a kivitelezési versenytárgyalást, és július huszonnegyedikén alá is írták a szerződést a nyertessel.
A munkálatokkal ifj. Csiszár Lajos marosvásárhelyi szakembert bízták meg. Bernády ekkor rendkívüli lokálpatriotizmusáról tett tanúbizonyságot. Ezt mondta: „…uraim, most emelünk egy városházát, aztán következnek más épületek is, de a kivitelezést minden esetben helyiekre kell bízni… Az rendben van, hogy a tervezők máshonnan jönnek, de a mesterembereknek helyieknek kell lenniük. „.
És ez, így is történt. Aláírták a szerződést a fővállalkozóval, majd kiadták a munkát több helyi építőmesternek, és így a helybéliek által befizetett adókat végül gyakorlatilag szintén marosvásárhelyi vállalatokba fektették, amelyek fellendültek ezen építkezések révén. És ez, nagyszerű dolog volt.
Azonban volt is kire alapoznia Bernádynak. Az ebben az időszakban eszközölt befektetések révén ezek a mesteremberek bátorságra kaptak, tovább képezték magukat, és kitűnő szakemberekké váltak. Valóban értették a dolgukat.
A Városháza a kor egyik legreprezentatívabb épülete
Mivel nagyon rövid volt a kivitelezési határidő, a munkálatokkal nagyon gyors ütemben kellett haladni. A szakemberek gyorsan, de nagyon jól dolgoztak.
Így 1907-ben már be is költözött a hivatal a kor egyik legreprezentatívabb épületébe, amelynek végső formájához a budapesti művészvilág krémje is hozzájárult – akárcsak a Kultúrpalota esetében. A festett üvegablakok Róth Miksa keze munkáját dicsérik, a díszítésekben pedig gödöllői művészek dolgoztak. Az 1908-ban kiállított átadási jegyzőkönyv szerint 700 ezer koronába kerültek a munkálatok, ami elfogadhatónak számít a költségelőirányzathoz képest.
A homlokzat, a nagy tanácsterem és az előcsarnok nagyon gazdag díszítésekben, de ha továbbmegyünk az oldalfolyosók és az irodák felé, egyértelműen meglátszik, hogy spóroltak.
Nagy-Bodó Szilárd
Nagy-Bodó Tibor, Erdély.ma

Kádárképzés is indul
Amatőr színjátszó csoportoknak és színjátszással foglalkozó csoportvezetőknek kíván szakmai segítséget nyújtani a sepsiszentgyörgyi Művészeti és Népiskola a mostani tanévben induló tanfolyamokkal, de a hagyományápoló irányvonalat folytatva újabb népi mesterség, a kádárképzést is elindítja.
Az amatőr színjátszókkal és rendezőkkel Fazakas Mihály színész, rendező, színházpedagógus; Prezsmer Boglárka dramaturg, dráma-, és színházpedagógus, illetve Fehérvári Péter színművész, koreográfus foglalkozik, a kádár mesterséget a haralyi Szőke Tibor Barnától tanulhatják meg a mester falujában, ahol megismerhetik a fenyőfa edények elkészítésének folyamatát, és együtt készíthetnek dézsát, kútvedret, kádat vagy csebret. A tanfolyamokról érdeklődni és jelentkezni a Sepsiszentgyörgyi Művészeti és Népiskolában lehet, a Szabadság tér 9. szám alatt naponta 8 és 18 óra között október 10-ig, illetve a 0267 351 560-as telefonszámon. (fekete)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székelyföldi példaképeket ismert el Magyarország
A magyar államalapítás, augusztus 20-a alkalmából öt jeles székelyföldi személyiséget tüntetett ki Áder János, Magyarország köztársasági elnöke. Az elismeréseket a lakhelyükhöz legközelebbi, a csíkszeredai főkonzulátuson vehették át a díjazottak Zsigmond Barna Pál főkonzultól, szeptember 24-én.
Páll Rozália keramikusművész, Vargha Mihály Béla, a Székely Nemzeti Múzeum vezetője, dr. Péter H. Mária nyugdíjas egyetemi adjunktus, gyógyszerésztörténész, Kovács Géza szobrászművész, illetve dr. Hermann Gusztáv Mihály egyetemi adjunktus vehetett át magas rangú magyar állami kitüntetést Csíkszeredában.
Zsigmond Barna Pál főkonzul köszöntőjében elmondta, maradandó élményt, kellemes emléket jelent minden alkalom, amikor magyar állami kitüntetést adnak át a csíkszeredai főkonzulátuson, a kitüntettek példája erőt, bátorságot ad, eddigi életútjuk inspiráció lehet számunkra.
Páll Rozália jelentős hagyományőrző tevékenységet végez: szembemenve a piaci igényekkel, ragaszkodik az autentikus szín- és motívumvilághoz, megőrizve és továbbörökítve ezáltal az ősi székely jelképeket, a sajátos sóvidéki motívumkincset. Ezen a téren végzett tevékenysége elismeréseként vehette át a művésznő a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjét az államalapítás alkalmából.
Vargha Mihály Bélát eddigi szobrászművészeti alkotótevékenysége mellett a magyar állam az erdélyi művészeti élet szervezése és népszerűsítése érdekében végzett munkájáért ismeri el: a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója, az Erdélyi Művészeti Központ kuratóriumának elnöke a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjét vehette át. "Ezt az elismerést a három családomnak ajánlom fel: a kis családomnak, aki elkísért ide, feleségemnek és gyermekeimnek, a nagy családomnak, vagyis a Székely Nemzeti Múzeum csapatának, és a legnagyobb családomnak, az erdélyi képzőművészeknek" – mondta.
Számos díj, elismerés birtokosaként Péter H. Mária úgy fogalmazott: a magyar államtól kapott kitüntetés megkoronázza az eddigieket, és segíteni fogja további útján – a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen végzett kiemelkedő tanári és kutatói tevékenysége elismeréseként Áder János, Magyarország köztársasági elnöke a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést adományozta neki.
Kovács Géza szobrászművésznek 106 műve 84 közgyűjteményt gazdagít a világ különböző országaiban, Japántól az Amerikai Egyesült Államokig. 2007-ben a magyar állam Pro Cultura Hungarica emlékéremmel ismerte el, az államalapítás ünnepe alkalmából idén a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést vehette át különlegesen eredeti alkotómunkája, valamint a magyar képzőművészet külföldi népszerűsítése terén elért eredményei elismeréseként.
Fő kutatási területe a székelység újkori története, különös tekintettel a 18. századra és a 19. század első felére. Szakmai hozzáértésének, szervezői és szerkesztői tevékenységének kimagasló eredményeként 2012-ben megjelent A székelység története című tankönyv és kézikönyv – Hermann Gusztáv Mihály a Magyar Ezüst Érdemkereszt kitüntetést vehette át a történelemtudomány átörökítése és népszerűsítése érdekében történészként, könyvtárigazgatóként és muzeológusként végzett munkája elismeréseként. Hermann Gusztáv megköszönve a kitüntetést szerényen azt mondta: eddig a munkáját végezte, a jövőben azonban arra fog törekedni, hogy rászolgáljon az elismerésre.
Népújság (Marosvásárhely)

Magyar–román együttműködés a klímainnováció területén
Szeptember 25–26-án 22 magyarországi, „zöld” technológiák iránt érdeklődő magyar cég képviselői látogattak el Temesvárra Climate KIC nemzetközi program keretében. A Climate-KIC az Európai Innovációs és Technológiai Intézet által létrehozott Tudás- és Innovációs Közösség (Knowledge and Innovation Community), célja, hogy széles körben elérhetővé tegye a klímaváltozás negatív hatásainak csökkentéséhez szükséges szaktudást és elősegítse az ökoinnovatív termékek, szolgáltatások piacra jutását.
Szeptember 25-én, tegnap a magyar delegáció részt vett a Temes Megyei Kereskedelmi és Iparkamara székházában megtartott konferencián, amelynek előadói bemutatták a Climate-KIC programot, a globális felmelegedés várható következményeit és az ezeknek a csökkentésére irányuló nemzetközi erőfeszítéseket, valamint a Temesvár fenntartható fejlesztésére irányuló stratégiát. A konferencia egyik előadója Virág Annamária, a budapesti IFKA Iparfejlesztési Nonprofit Kft munkatársa, aki Climate KIC program céljáról és a program keretében megvalósuló magyar–román együttműködésről nyilatkozott a Nyugati Jelennek.
– Az IFKA Iparfejlesztési Nonprofit Kft 2012-ben csatlakozott a Climate-KIC Középmagyarországi Régió tevékenységéhez. Ez egy fiatal európai szervezet, amely eredetileg 6 régióban fejtette ki a tevékenységét, elsősorban klímainnovációs céllal. Megpróbálnak egyetemeket, kutatóintézeteket, nagyvállalatokat, KKV-ket, nonprofit kft-ket és közszféra-szervezeteket is bevonni egy közös gondolkodásba, amelynek a célja az lenne, hogy az üvegházgáz-kibocsátások csökkentése, az energiahatékonyság növelése és a hulladékcsökkentés érdekében tegyünk, a fenntarthatóság irányába mozduljanak el az európai országok, a városvezetések, a kis- és nagy közösségek.
– Hogyan kerültek kapcsolatba a Temes Megyei Kereskedelmi és Iparkamarával?
– A közép-kelet-európai országok közül először Magyarország és Lengyelország csatlakozott Climate-KIC programhoz, amelyek az idén kiterjesztették a tevékenységüket az ún. outreach régiókra is, mint amilyen a Nyugat-Romániai Régió Temesvár központtal. A fő célunk, hogy bemutassuk a román cégeknek a magyarországi Climate-KIC működését, azt, hogy hogyan valósul meg ez a gyakorlatban. Idén júniusban 25 román cég jött Magyarországra tanulmányútra, bemutattuk nekik, milyen folyamatokon keresztül valósulnak meg ezek a tevékenységek: van inkubációs, oktatási és innovációs tevékenység, ami pályázatok beadását és projektek finanszírozását jelenti. Ennek a második fordulója zajlik most. Magyar cégeket rekrutáltunk a Közép-Magyarországi Régióból arra, hogy jöjjenek el Temesvárra tanulmányozni, milyen módon tudnánk együttműködni az itt aktív cégekkel.
– Milyen területen működnek ezek a magyarországi cégek?
– Elsősorban a hulladékgazdálkodás terén, de vannak közöttük az analitika, tudomány területén működő kutatóintézetek, a logisztika, az anyagtudományok és az életciklus-elemzés, környezetmenedzsment kérdéseivel foglalkozó cégek is. A közszféra és a nonprofit szektor képviselői is jelen vannak a 22 résztvevő között.
– Milyen együttműködési lehetőségek vannak a magyar és a román cégek között az klímainnováció területén?
– Közös pályázatok beadása lehet az egyik vonal, illetve technológiáknak az exportja Magyarországról Romániába vagy fordítva. A magyar cégek elsősorban arra kíváncsiak, hogy a hulladékkezelési technológiákból tudnak-e esetleg olyasmit átvenni, amit otthon hasznosíthatnak.
A magyar delegáció tagjai a tanulmányút keretében meglátogatták a Műszaki Egyetem megújuló energiaforrások hasznosításával foglalkozó Kutatóintézetét, valamint a Smithfield cég temesvári vágóhídját és a Timişoreana sörgyárat, ahol a hulladékgazdálkodás és energetikai hatékonyság növelése területén alkalmaznak innovatív technológiákat.
Pataki Zoltán, Nyugati Jelen (Arad)

Márki Sándor-díjak – 2014
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) Arad megyei vezetősége odaítélte az idei Márki Sándor-díjakat, illetve a Márki Sándor-életműdíjakat. Ezek kiosztására kétévenként, a páros években kerül sor az Aradi Magyar Napok keretében.
A felsorolás nem rangsor, hanem – akárcsak az iskolában – ábécérendben történik
Márki Sándor-díjazottak:
ALMÁSI VALÉRIA ANNA a kisiratosi Páter Godó Mihály Általános Iskola tanítója, megyénk magyar oktatásának egyik szerény, de határozott pedagógusa. Nagyon különböző körülmények között élő családok gyermekeit neveli, irányítja szülőfalujában, számos megyei versenyen szerepel eredményesen tanulóival.
MÓDI KINGA az ágyai Olosz Lajos Általános Iskola angol nyelv és református vallás tanára. Évek óta a faluközösség életének, társadalmi és művelődési tevékenységének egyik meghatározó személyisége, pályázik, szervez, segít és oktat. Tanít az iskolában, a templomban, de akár az utcán is.
SIME JUDIT a kisjenői Erdőhegyi Általános iskola igazgatója, történelem-földrajz szakos tanára. Amikor még kevesen hittek a magyar iskola önállósodásában, csendesen, de határozottan állt a közösség élére. Kiváló koordináló tevékenysége révén ma a Körösvidék ismert és keresett intézménye az erdőhegyi iskola.
Márki Sándor-életműdíjjal tüntetik ki a következő pedagógusokat:
CSÁKY APOLLÓNIA és CSÁKY BARNA nyugalmazott zerindi tanárokat. Csáky Apollónia évtizedekig tanított román nyelv és irodalmat a Zerindi (ma Tabajdy Károly nevét) viselő iskolában. Mint magyar anyanyelvű pedagógus, jól ráérzett azokra a nehézségekre, amelyekkel a nyelvileg izolált helységben a gyermekek küzdöttek, ezért is volt eredményes munkája. Férje, Csáky Barna fizika-kémia szakos tanár hosszú ideig volt a zerindi iskola igazgatója. Ott volt mindenhol, amikor a faluban történt valami – művelődési csoportokat szervezett, fogadott, a képtár megalapításának egyik alapembere volt. A kilencvenes évek elején, a magyar pedagógusok szakszervezetének alapító tagjaként, sokat segített a megye magyar oktatási intézményeinek megerősödésében.
DANI ROZÁLIA a nagyiratosi iskola nyugalmazott tanítója, a község egyik mindenese. Gond esetén elhangzik a „Majd Rózsi tanító néni megoldja” jelszó, s ez nem csak szólam. Ha szükség van rá, most is ugrik, segít az iskolában, a faluban, a családban. Ő az aktív nyugdíjas pedagógus.
Az RMPSZ Arad megyei szervezete ugyanezen alkalommal tiszteletbeli pedagógus címet adományoz dr. VAJDA SÁNDOR borosjenői fogorvosnak, aki két évtizede szervezi a Horváth Béla-szavalóversenyt, elsősorban magyar iskola nélküli szórványban élő magyar gyermekeknek.
A díjak ünnepélyes átadására az Arad megyei magyar pedagógusok napján, október 2-án, csütörtökön 17 órától kerül sor a Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád Termében, amelyre ezúton tisztelettel meghívjuk a kitüntetendők igazgatóit, kollégáit, mostani vagy egykori tanítványaikat, tisztelőiket.
Azok a magán- vagy jogi személyek, akik a díjakhoz hozzá szeretnének járulni, megtehetik ezt Kiss Annánál vagy a főgimnáziumban Rogoz Marianna tanárnőnél szerdáig (október 1.).
Matekovits Mihály, az Arad megyei RMPSZ elnöke
Nyugati Jelen (Arad)

A 85 éves Albert professzor köszöntése
Tanítás, alkotás, szolgálat
A temesvári Új Ezredév Református Központ konferenciatermében szeptember 24-én, szerdán este barátai, tisztelői, tanítványai bensőséges ünnepség keretében köszöntötték fel a 85 éves dr. Albert Ferenc professzort, a nemzetközi hírű szociológust és közéleti személyiséget. A Szórvány Alapítvány – amelynek Albert professzor alapító tagja – és a Csíky Gergely Állami Magyar Színház rendezvényén részt vett dr. Papp Z. Attila, az MTA Kisebbségkutató Intézetének igazgatója.
Dr. Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke bevezető előadásában Albert Ferencet, a közéleti embert mutatta be, aki miután „piros diplomával”, végig jelesként végezte el tanulmányait, 1953 és 2012 között 59 évet tanított! Albert professzor a rendszerváltás után részt vett a Bánsági Magyar Demokrata Szövetség és a Szórvány Alapítvány létrehozásában, mindkettőnek alapító tagja, utóbbinak máig meghatározó személyisége, alelnöke. Dr. Papp Z. Attila budapesti szociológus, akinek karrierje Temesvárhoz is kötődik, Albert Ferenc szociológusi pályafutásáról beszélt: az eredetileg mezőgazdasági egyetemet végzett Albert Ferenc a szabadidő szociológiájáról írt dolgozatával már 1974-ben világhírnevet szerzett, és részt vehetett a Szociológiai Világkongresszuson! Dr. Daróczi Csaba, a Temes Megyei Állategészségügyi Igazgatóság igazgatóhelyettese volt tanárát köszöntötte, akinek előadásait öröm volt végighallgatni és diákja melletti kiállásával döntő módon befolyásolta dr. Daróczi Csaba állatorvosi pályafutásának alakulását. A majláthfalvi származású Somogyi Levente vállalkozó, akit Albert professzor védőszárnyai alá vett, mentorát köszöntötte fel, aki „felnyitotta a szemét a falu iránt”.
Megható pillanatok következtek, amelyek megríkatták a 85 esztendős professzort. Dr. Bodó Barna és dr. Erdei Ildikó díszoklevelet adtak át a professzornak – amelyet a teremben levők közül sokan kézjegyükkel láttak el – az alábbi szöveggel:
Mi, Temesvár és Temes megye magyar polgárai, elődeink iránti tiszteletünk valamint a jövő iránti felelősségünk jegyében, az értékmegőrzés gondolatával és szándékával, az alkotó élet iránti tisztelet jeleként, közös akaratunk kinyilvánításával Albert Ferenc társunknak a kisebbségi sorsban, tanárunknak a szellemiek világában, elöljárónknak a közösségi ügyek vitelében a
TEMESVÁR IGAZ POLGÁRA OKLEVELET adományozzuk.
Oklevelünk általános akaratot jelenít meg, melynek értelmében azok, akik életükkel, munkásságukkal, szerepvállalásaikkal, példaadásukkal közösségünket szolgálták, a közösségünk által elismertessenek.
Temesvárott, 2014. szeptember 24-én.
A könnyekig meghatódott Albert professzor lépett a pulpitushoz, aki személyes vallomásnak is felfogható, de egyetemi előadásnak is beillő beszédet intézett az egybegyűltekhez. Egy árva gyerekről mesélt, aki elektromérnöknek készült, de végül agrármérnök lett belőle, mert „magyar agrármérnökökre volt szükség” 1949-ben és akkoriban „hittük, hogy lehet itt magyar jövő”. Kiderült, hogy az agrártudományokban minden benne van, az ásványoktól a genetikán keresztül az építészetig (utóbbi tantárgyat Kós Károlytól tanulta Kolozsváron Albert Ferenc). Úgy látszik, a szociológiai is az agrártudományok közé tartozik, mert a „kis agrármérnökből” később világhírű szociológus lett. A professzor félórás előadása során beszélt tanári hitvallásáról, közéletről, kisebbségi és szórványsorsról. „A Bánságban a török kiűzése után 150 évig tilos volt a magyaroknak letelepedni, így lettünk mi ősi földünkön jöttmentek” – mondta keserűen Albert Ferenc professzor, aki időskori közéleti szerepléseinek motivációját így sommázta: „a közéletből nem lehet nyugdíjba menni”. Az est befejező részében Éder Enikő, a Csíky Gergely Magyar Színház művésznője Az alkotó élet című zenés versműsorával ajándékozta meg Albert professzort, Kiss Attila (gitár) és Borsos Pál (harmonika) kíséretével.
Pataki Zoltán, Nyugati Jelen (Arad)

Húszéves a Csernakeresztúri Hagyományőrző Egyesület
Járd ki lábam, járd ki most!
Vidám csujogatások, dalolás és tánc közepette ünnepelte huszadik évfordulóját a Csernakeresztúri Hagyományőrző Egyesület.
Hunyad megye legmagyarabb falujában „mióta a világ, világ”, azaz a bukovinai székelyek múlt század eleji betelepedése óta mindig is pezsgett a közösségi élet, a kommunizmus éveiben is megtartották a bálokat, a karácsonyi katonajátékot, és dalárda, tánccsoport, színjátszókör működött a településen. – Az utóbbi évtizedek rohanása azonban talán mindezt felemésztette volna, ha húsz esztendővel ezelőtt nem látogat a faluba Kóka Rózália bukovinai származású néprajzgyűjtő, és nem hívja fel a figyelmünket arra, hogy milyen drága kincset őrzünk. Ő bíztatott, hogy jogi formát adjunk hagyományőrző csoportunknak, az ő kezdeményezésére fogtunk neki tájházat alakítani. Személyesen vitte el pályázatunkat az Illyés Alapítványhoz és mindent elkövetett annak érdekében, hogy a csernakeresztúri hagyományok életben maradhassanak – emlékszik vissza a kezdetekre Szabó Julianna, az egyesület elnöke.
A helyiek közül is sokan felkarolták az ötletet. Az idősebbek, de fiatalok is lelkesen kapcsolódtak be a munkába.
– Egész nyáron dolgoztunk, hogy a tájháznak megvásárolt ingatlannak visszaadjuk eredeti jellegét és berendezzük. Édesanyám, Rókay Zena, aki akkoriban a 70-es éveit taposta, még pontosan tudta, minek hol a helye a házban, és a tárgyak begyűjtésében is sokat segített. Ő tanította a hagyományos tánclépéseket is. Korábban is volt tánccsoportunk, de a bukovinai gyökerekre kevésbé fordítottunk figyelmet. Kóka Rózália biztatására tudatosan kezdtük felderíteni, ápolni mindazt a hagyományt, ami még élt a faluban – meséli Szabó Julianna.
Az évek során a hagyományos táncok mellett újra felelevenítették a májusfaállítást is, a szüreti szekeres felvonulást, a bukovinai mesemondást és számtalan más régi szokást. A tánccsoportba eredetileg idősek és középkorúak is bekapcsolódtak. – Édesanyám nyolcvanéves korában még szerepelt a színpadon. Később a felnőttek már háttérbe vonultak, hiszen egyre több fiatal kapcsolódott be a hagyományőrzésbe. Az évek folyamán közel 150-en fordultak meg a tánccsoportunkban. Az első táncoktató Kelemen János volt, az egyesületi elnök pedig Tamás Ferenc – emlékszik Szabó Julianna, aki immár több mint egy évtizede vette át az egyesület vezetését Kelemen Ilonával és Blozsné Rókay Annával karöltve.
A húszéves évforduló alkalmával valamennyi hajdani táncos és családja hivatalos volt az ünnepségre.
– Megemlékezéssel indítottuk az évfordulós rendezvényt. A Tájházban elevenítettük fel azok emlékét, akik már örökre elköltöztek. Blozsné Rókay Anna sok évig tanította a fiataljainkat, egészen eredeti koreográfiákat dolgozva ki. Sajnos, ő sincs már közöttünk. Tavaly a Főnix Somogyi Nagyasszonyok kitüntetését nyerte el. Ezúttal utóbbiak egy emléktáblát hoztak Csernakeresztúrra, amit a tájház falán helyeztünk el. Egy hálaadó szentmisén is részt vettünk közösen – számolt be az évfordulós ünnepségről Szabó Julianna. A rendezvény vidámabb részére másnap került sor, amikor a fiatal táncosok a helyi kultúrotthonban mutatták be a 20 év munkájának gyümölcsét, bukovinai táncokban bővelkedő műsort adva elő. A rendezvény meghívottja volt a dévai Szivárvány nyugdíjasklub énekkara is, szintén bukovinai dalokkal léptek föl. Az előadásokat követően pedig elkezdődött a hajnalig tartó mulatság. – Közel kétszázan voltunk. A 2010-es nagy bukovinai székely találkozó óta még nem volt ennyi ember együtt a kultúrházban. Nagyszerű volt a hangulat: régi és mai táncosok egymást túlszárnyalva ropták a táncot, pattogtak a hagyományos csujogatások, közben fogyott az ízletes gulyás, melyet a tánccsoportunk újházasai: Nisztor Sándor és felesége, Annamária készített. Támogatóink jóvoltából még egy díszes ünnepi tortára is tellett – mondta a főszervező, hálásan említve az egyesületet ezúttal is támogató Communitas Alapítványt, Corvin Kiadót, RMDSZ-t és külön Dézsi Attila kormánytisztviselőt, aki az előbbiekhez hasonlóan az évek folyamán mindig bátorította, támogatta a csernakeresztúri hagyományőrzést.
Gáspár-Barra Réka, Nyugati Jelen (Arad)

Kallódó hagyaték
Még sok a tennivaló épített örökségünk körül
Épített örökségünkről, műemlékvédelemről esett szó a baróti Tortoma Önképzőkör e heti előadásán, melyen a meghívott előadó, Ferenczi Z. Sámuel építészmérnök a Hereditatum online műemlék-adatbázist is ismertette.
Az Erdélyben fellelhető, több mint ötezer műemlék közül csaknem kétezernek a leírása, adatai fotókkal együtt megtalálhatók már a hereditatum.ro honlapon – mondta Ferenczi, kifejtve, az adatbázis létrehozásának célja az volt, hogy épített örökségünkről az internet segítségével bárki ismereteket szerezhessen. A honlap bemutatóját követő beszélgetésen felvetődött azonban néhány, az erdővidéki műemlékvédelmet is érintő sarkalatos probléma: elhangzott, a védelemre érdemes helyi épületeknek talán még 15%-a sincs rajta az országos műemlékvédelmi listán, amely jegyzék nemcsak hiányos, de hibákkal is tarkított. Egy érdeklődő arra kérdezett rá, hogy ugyan milyen érdeke lehet egy tulajdonosnak, hogy házát például műemlékké nyilváníttassa, illetve ezt hogyan teheti meg, és milyen szempontokat vesznek alapul?
Ferenczi válaszában kifejtette, hogy a műemlék épület adómentességet élvez, felújítására elvileg kedvezményes hitelt is kellene adjanak a bankok, de ha a felújítási szándék megvan, a megyénkben működő LEADER-egyesületek is kínálhatnak erre pályázati alternatívát. A műemlékké nyilvánítási eljárás pedig azzal kezdődik, hogy a tulajdonosnak előbb meg kell keresnie egy szakembert, aki miután eldönti, hogy valóban védelemre érdemes épületről van-e szó, felterjesztik a kérelmet az Országos Műemlékvédelmi Hatósághoz. A kritériumokat, hogy mitől műemlék egy épület, még a múlt század hatvanas éveiben állították össze, ezek szerteágazóak lehetnek. Például, ha egy híres ember lakott benne, az is lehet érv a műemlékké nyilvánítás mellett.
Az előadó véleménye szerint műemlékeink történelmünk részét képezik, ha közülük egy is elvesz vagy tönkremegy, az annyi, mintha egy oldalt kitépnénk a történelemkönyvünkből. Fölöttébb szükséges lenne a hivatalos felfogás megváltozása is, fel kellene kutatni a még fellelhető építészeti emlékeket, értékeket – ebben a megyei tanács is segíthetne egy ilyen célt szolgáló program elindításával.
Épített örökségünk pillanatnyi állapotát néhány beszédes kép által is szemléltette Ferenczi, végül szó esett arról a szerepről is, melynek az épületek megőrzését, védelmét, feljavítását illetően a helyi önkormányzatokra, tanácsosokra kellene hárulnia. Jó példa erre itthon és külföldön is akad (például egységes falu- vagy városkép kialakítására való törekvés), már csak az hiányzik, hogy elöljáróink ezeket észrevegyék, és kövessék is – hangzott el. Az est keretében Szőts-Papp Zsuzsa és Simon Réka Ágnes a Kulturális Örökség Napok háromszéki programjáról számoltak be, a rendezvény Kovászna Megye Tanácsa és a Kovászna Megyei Művelődési Központ szervezésében zajlott.
Böjte Ferenc, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Nemzetmegtartók és hiterősítők
Kilenc erdélyi és partiumi református kollégium tartotta szeptember 21-én közös tanévnyitóját a kézdivásárhelyi református templomban.
Igét hirdetett Szegedi László generális direktor, aki a kollégiumok nemzetmegtartó és hiterősítő szerepét emelte ki.
„A bűn szörnyűsége mindnyájunkat kikezd, nincs ember, aki önerőből ellenálljon ennek. Sokszor elfelejtjük az örökséget, a szülők, a nagyszülők Bibliáját. Ebben is nagy szerepet játszanak a református kollégiumok, meg kell mutatniuk, hogy az almának nem szabad messze esnie a fától. Nem szégyelljük az igét, Kálvin János tanítását, aki mindig felmutatott és visszamutatott Istenre, mondván, hogy egyedül övé a dicsőség!” – hangsúlyozta Szegedi László, aki szerint fontos, hogy mivé lesznek a gyermekeink, fontos, hogy milyen iskolában milyen lelkiséget, milyen oktatást kapnak, részesednek-e olyan hitbeli nevelésben, amely megtartja őket.
Az Erdélyi Református Egyházkerület generális direktora Manassé példáját hozta fel, aki amikor nagyon mélyre csúszott, akkor elkezdett imádkozni, megalázta magát Isten előtt. „A történelemben példátlan esetről olvasunk, a királyt, aki a babiloniak fogságában volt, visszahelyezték a trónra. Istennél semmi sem lehetetlen, nem juthatunk olyan messze Istentől, hogy ne lehetne mindent újból kezdeni. Aki nem hiszi, hogy a kutyából is lehet szalonna, sőt szalonnából is kutya, az a hit dolgait vétózza meg. Istennél sok minden lehetséges, amit a népi bölcsesség másképpen tanít. A kegyelem csodát cselekszik, azonban nem érdemes ekkora árat fizetni azért, hogy visszakerüljünk Isten közelébe” – mondta Szegedi László.
Az igehirdető szerint Manassé története nemcsak az évet kezdő gyermekekhez szól, hanem Isten a lelkészeket, oktatókat, pedagógusokat is megszólítja, tőlük is megkérdi, hogy mi az, amit elfelejtettek? „Ha az Istennel való viszonyunkat nem hozzuk helyre, ha a feledés generációja leszünk, akkor elveszünk. Figyelmeztetni kell népünket, hogy Isten az Ő Fiának drága vérével váltott meg bennünket. Azon senki sem csodálkozott, hogy Manassé bűnös emberként hova jutott, de Isten kegyelmén mindenki elképedt” – emelte ki.
Farkas Ferenc, a Kézdivásárhelyi Református Kollégium igazgatója köszöntőbeszédében hangsúlyozta, hogy ez a nap örömünnep, hiszen a kollégium fennállásának huszadik évfordulóját ünnepli. Beszédében kiemelte, hogy a kollégium elsősorban nem intézmény, hanem szeretetközösség.
Kiss Gábor, Krónika (Kolozsvár)

Kivándorlásról, „amerikázásról” a Kós Károly Akadémia előadásán
A Kárpát-medence népei történelmi sorozat csütörtök esti rendezvényének rendkívüli módon nem a bevándorlás, hanem ennek ellenkezője, a kivándorlás volt a témája. A Kós Károly Akadémia meghívottja Gyáni Gábor akadémikus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének kutató-professzora az „amerikázásról” tartott előadást.
A 19-ik században Európában elkezdődik egy olyan kivándorlási folyamat, amely száz évig tart és amely által 50 millióan hagyják el szülőföldjüket, folyamatosan feltöltve az amerikai kontinenst, amely várja, befogadja őket. Ez a folyamat az írekkel kezdődik, őket követik a németek, a skandináv országok lakói, az Osztrák-Magyar Monarchia népei, a Balkán, majd Oroszországból az első világháború után a zsidók. Ennek az exodusnak különféle okai vannak: az egyik az a népesedésrobbanás, ami a 19-ik században következett be és amellyel a gazdaság modernizálása nem volt képes lépést tartani. A jogegyenlőség, az, hogy semmiféle korlátja nem volt az utazásnak, útlevél és vízum nélkül mehetett mindenki oda, ahová akart, valamint a társadalmi egyenlőtlenségek, az elszegényedés, a tömeges éhínség, a gazdasági ellentétek kiéleződése is odavezetett, hogy az emberek elhagyják megszokott helyeiket. A politikai elit ezt nemhogy nem akadályozta, de inkább segítette is – magyarázta Gyáni Gábor.
Magyarország területéről nem mindenhonnan mennek az emberek Amerikába, úgynevezett szigetszerű gócok léteznek, például a vegyes nemzetiségű települések, a Felvidéken, Délvidéken, Erdélyben, illetve a mélyszegénységgel jellemezhető Székelyföld, ahol kezdettől fogva nagy a kivándorlás és az nem is lankad. Nem feltétlenül a magyarok távoznak – hangsúlyozta a történész, a Felvidéken például az akkor tótoknak, ma szlovákoknak nevezett népcsoport indult először, akikre a csehekről terjedt el és akik a magyaroknak továbbították a kivándorlási lázt. A példa viszont hamar ragadóssá vált, hiszen a fejlesztésekből kimaradt, gazdaságilag elszigetelt területek, az iparosodás, a városiasodás, az infrastruktúra hiánya, a kevés termőföld taszítóerőnek számított, a cél, Amerika viszont olyan húzóerőnek, amely következtében egy „láncmigráció” jött létre. Ez azt jelenti, hogy a szegény magyarok Amerikában sikert érnek el, pozitív tapasztalatokat szereznek, azonnal munkahelyet és szállást találnak, bár ott a legalacsonyabb, de az óhazában mesésnek számító javadalmazást és visszajeleznek az otthonmaradottaknak, sok esetben hajójegyet küldenek, hívó szót, hogy érdemes felkerekedni. Létezik egy Amerika-propaganda is, a száz év kedvező imázsa, a szabad ország képe, erre alapoznak azok az ügynökök is, akik ellepik el Magyarországot, megkeresik a településeket, utazási lehetőségről, vonat- és hajójegyről gondoskodnak, „kipárnázzák” az utat Amerika felé. Ez a szállítócégek számára óriási profitot hoz, verseng egymással a két nagy hajótársaság, a német és az angol. Az előbbi a magyarokat Hamburgból, Brémából szállítja az ígéret földjére, míg az utóbbi Fiuméból.
Azzal kapcsolatban, hogy hányan mentek ki Magyarországról ez alatt az idő alatt Amerikába, nehéz pontos számadatokat mondani – fogalmazott az előadó. A hajóutas listák, az amerikai bevándorló hivatal nyilvántartása és a magyar statisztika adatait figyelembe véve másfélmillióra tehető azok száma, akik elhagyták az országot. 1900 és 1910 között, de főleg 1905, ’06, ’07 és ’08-ban hág a tetőpontjára a kivándorlás, százezrek kerekednek fel, a magyar szaporulatnak mintegy 75 százaléka. Ennek ellenére mégsem fogyatkozott meg Magyarország népessége, mert a bevándorlás, a magas szaporulat ellensúlyozta a kivándorlást. Sokan hazajönnek, vannak akik többször is megfordulnak az óhazában, sokan viszont életük végéig készülnek, addig amíg kitör az első világháború, utána pedig az akadályozza meg a hazatelepülést, hogy gyerekeik beilleszkednek az amerikai társadalomba, egyre kevesebben beszélik a magyar nyelvet, sőt az sem ritka, hogy a második-harmadik generáció gyerekkorában sem beszéli anyanyelvét.
A társadalmi hozzáállásról a történész elmondta, az állam tolerálja a kivándorlást, felelőtlen módon hagyja, hogy a munkaerő, a 30-40 éves, életerős férfiak, majd a nők is elmenjenek. Vannak törvények, amelyek ezt próbálják szabályozni, de nem akadályozzák, ahogyan az 1908-ban hozott, egy kicsit szigorúbb törvény is, amely azt szabályozza csupán, hogy a távozóknak a külügyi és a hadügyminisztériumtól engedély kell kérniük, de továbbra is útlevél és vízum nélkül lehet utazni. Mindez részben a liberalizmussal magyarázható, amely tiszteletben tartja azt az alapvető emberi jogot, amely az egyén szabad helyváltozatására vonatkozik. Ugyanakkor az is szempont, hogy az állam így akarja pozitív irányba elmozdítani a magyar ajkúak lélekszámát. Míg korábban 50 százalék fölött van a nem magyarok száma, ez kivándorlás során változik. A közvélemény zöme közömbös, nem érdekel senkit, hogy egy-egy távolabbi helyen, mint például a Székelyföldön milyen nyomorban élnek az emberek.
A kivándorlók zöme az elején férfiakból állt, 1905 körül ez az arány kiegyenlítődik, ugyanannyi nő megy el, mint férfi. A foglalkozás szempontjából a többség mezőgazdasági napszámos, őket követi a cseléd és a kisiparos, vagy a kisegzisztenciájú társadalmi réteg. Valamennyien New Yorkba érkeznek, ahol a képzettebbek találnak munkahelyre, gyári munkások lesznek. A többiek Ohio, New Jersey, New York, Penssylvania államokban telepednek le, az ettől nyugatabbra eső államokban nem jellemző a magyarok jelenléte. Mivel egész közösségek települnek ki, nem idegenek közt élnek, saját rokonaik, ismerőseik, szomszédaik közösségében, magyar iskolába járatják gyerekeiket az elején, illetve magyarul gyakorolják vallásukat is. Az etnikai identitásuk megőrzésében nagy szerep jut az egyháznak, ezért ezt megszervezik, hogy az óhazából papokat küldjenek ki. Az identitás megőrzése ellenben csak az első generációra jellemző, a kivándoroltak gyermekei, unokái sok esetben már meg sem tanulnak magyarul, amerikaiakká válnak, beolvadnak.
Antal Erika , maszol.ro

Ady Endre
S ha Erdélyt elveszik?
„Erdély néhányszor ország volt, társadalom, muszájból is a nyugattal szövetkező, protestáns és a kor engedelme szerint haladó is” – egy legendás és vizionárius Ady-szöveg, 1912-ből.
Igazodhat-e, javulhat-e a mai társadalmak élete, ha Brennus-kardok kormányozzák a világserpenyőt, s ha égszakadás, földindulás kedvétől függ minden civilizációnk? Bizonyos, hogy van vadság, fegyver és háború, s bizonyos, hogy kínos, szomorú, de kényszerű beletöröttséggel készen kell állnunk minden elé.
Minden elé, ami akár bennünk rekedt babonák, akár humánus, szép indulataink, akár racionális megállapításaink miatt nagyon-nagyon fájdalmas. Emerrébb, keleti külvárosain a nyugati kultúrának, veszélyes a járás, s minden pillanatban tőrt szegezhetnek túlbizakodó hitünknek és életünknek. Gyermekségem legfurcsább fényű emléke, édesapánk sokszor ismétlődött ígérete évvégi tiszta jeles bizonyítványaink nagy hangulataikor: "no, most már igazán elmegyünk Erdélybe, a rokonokhoz".
Mi csak olyan erdélyszéliek voltunk, a Partium egy része, Sylvania, a Szilágyság, büszkébbek, kényesebbek, mint Transsylvania, mégis Erdélybe vágytunk. Dehogyis a rokonokért, mert kölcsönösen és rokonosan alig-alig tudtunk valamit egymásról mi és az erdélyiek. Gőzösvonatra se gondoltunk egy új, panamás, rossz, görbe, vicinális vasút nehéz dolgai folytán, és mert az apánk Erdélyhez méltatlannak vallotta a síneket. Ő ifjúságos korából Erdély postakocsis s fuvaros világára emlékezett ragyogó emlékekkel, s az Erdély-imádást naiv szándéktalansággal oltotta erősre, később tudatosra fiaiba[n].
Kocsival kellett volna az erdélyi nagy útnak vágnunk, régimódisan itt-ott, ismerősöknél és atyafiaknál megszállván, hogy két-három hét múltán kerüljünk vissza. Elmaradt a szép út, mi, a fiúk, fölnőttünk a száz kilométereket száguldó vasparipához, kiidegenedtünk a legendás rokonság emlékezetéből is, de Erdély máig megmaradt a mi Kaliforniánk-képpen.
Tudják, akik egy kicsit ismernek, hogy magamról a buta sovinizmust régen letörültem, s a nacionalizmusom: kétségbeesett alkud[o]zás sorsom és a között, ami már a legtöbb internacionalizmusnak is fölötte jár. Román barátaimnak, testvéreimnek, szeretettjeimnek már szinte unalmasan s kedvetlen kedvességgel, de majdnem egész hittel mondogatom el régi, komoly tréfámat: – Hiszen én nektek adom Erdélyt, ha kell Aradig és Máramarosszigetig is, a magam külön hazácskáját szintén, de nem hal-e majd [bele] ebbe Románia, akit én szeretek, s akinek én önzetlenül s már régen álmodom a legfényesebb jövendőt?
És mégis, Erdélyre gondolván el kell lágyulnom, ha nem is mint egy sipuluszi református papnak, de egy emlékekkel s szabadító vágyakkal egyképpen eltelt, kultúrás eklektikusnak.
Alig nyolc évvel ezelőtt, amikor éppen a Huszadik Század s a Társadalomtudományi Társaság embereitől várhattam mindent, ami megértésben kapható, s nekem okvetlenül, halálosan kellett, gyóntam már le valamit ebből. Árván, üldözötten, évszázadok keserű-sötét mélyébe hasztalan tekintve, babonára szorulva jajgattam föl hitetlenül: csak Erdély! Azóta egyre jobban tudom és hiszem ennek a babonának a miértjét: valóban az európai nemzet-társadalmak legparancsolóbban fejlődéses korszakában Erdély volt: Magyarország. Erdély néhányszor ország volt, társadalom, muszájból is a nyugattal szövetkező, protestáns és a kor engedelme szerint haladó is, s Magyarország pedig – nem volt. Úri bűnei talán Erdélynek is szörnyűek voltak, Werbőczi-szelleműek, mint a Habsburgok magyarországi, kegyelt és törökmentes nagyurainál, de igaz, saját kultúrára az az Erdély iparkodott, melynek románjai például bibliafordítást magyar fejedelmek által kaptak. S talán az új s ma már könnyen érthető Amerikán kívül, ha a régi keresztény Kelet Róma-ellenes s csoportos lázadásait leszámítjuk, sehol a szektáknak, tehát a lelkek forradalmának bujább talaja Erdélynél nem volt. És Erdélynek, a kicsi Erdélynek a magyarországi török hódoltság idején több lakosa volt, mint az úgynevezett s nemvolt Nagy-Magyarországnak.
Elpirulok a magam, látszó, romantikájától, de leírom, hogy Erdélynek külön lelke van, s fenyegető, brutális, de vajmi lehető térképváltoztatások két emlőről szakítanának le két ikergyermeket, a magyart és a románt. A szász megél vagy elpusztul magától is, eddig se csinált mást, s az ő ügyük hasonlatos volna az oroszországi német kolóniákéhoz. De mi, magyarok s az erdélyi románok gyökereinkkel lennénk kiszakítva, mihelyst ez az őrült militáris világ, melyet ma még a szociáldemokrácia legáncsolni képtelen, diplomaták diagnózisa szerint kezd gyógyít[a]ni bennünket. Rongyolt és csaknem reménytelen fajtának tartom a magyart, pláne hogy demokratizáló forradalmába beleordított, tiport a nagy kultúrájú rontás, a háború. Mai, barbár csodák idején el tudom képzelni azt is, hogy Erdély hamaros megvalósulása lehet tüzes vad álmoknak, mik nem minden alap nélkül kísértenek az alsó Kárpátok alatt. De a dilemmás Erdéllyel évszázadok marasztaló szellemét lázítja föl a vad haza-politika, s hazátlanná tenne két szerencsétlen s minden más, nemes fölszabadulásra joggal váró nációt.
Beszéljünk-e a Romániába olvasztandó magyarságról, melynek, ha lehet, rosszabb, embertelenebb s főképpen otthontalanabb sorsa volna a mai erdélyi románokénál? Minden további kérdést és választ átengedek azoknak, akik nem olyan nagy soviniszták és politicienek, mint én, kinek csak Erdély-babonája túl nagy talán, de kinek Erdély egyetemes nyomorúsága fáj.
Hogy múljanak el, oh, már a srapneles igazságok, s hogy engedjenek bennünket a magunk srapneleivel, emberszerető és fölszabadító munkánkkal, tovább munkálkodni nemzettelen népboldogságokért. Huszadik Század 1912. november-december
Transindex.ro

Fellebbezés a kétnyelvű kolozsvári helységnévtáblák ügyében
A kolozsvári polgármesteri hivatal fellebbezett az ellen a bírósági ítélet ellen, amelyik kétnyelvű – román és magyar – helységnévtáblák kihelyezésére kötelezte a hivatalt, ezért újabb bírósági forduló következik a város helységnévtáblái ügyében.
A fellebbezés tényét Oana Buzatu, a kolozsvári polgármesteri hivatal szóvivője közölte az MTI-vel pénteken, a fellebbezési határidő lejártának a napján. Hozzátette, hogy a hivatal jogi osztálya által megfogalmazott indoklás nem nyilvános. A szóvivő szerint a városháza megszokott gyakorlata, hogy fellebbez az általa elvesztett perekben, amíg erre van lehetősége.
A Kolozs Megyei Törvényszék július közepén a Hollandiában bejegyzett Európai Magyar Emberjogi Alapítvány keresete alapján kötelezte alapfokú ítéletében a kolozsvári polgármesteri hivatalt a kétnyelvű helységnévtáblák kihelyezésére.
Emil Boc polgármester csütörtök este még kitérő választ adott az MTI arra vonatkozó kérdésére, benyújt-e fellebbezést. Azt mondta, péntekre várja a hivatal jogi osztályának álláspontját, s ez után hozza meg döntését. Hozzátette azonban, függetlenül attól, hogy fellebbeznek-e vagy sem, októberben az önkormányzati testület napirendjére kerül a helységnév többnyelvű kiírásának kérdése. Ekkor vitatják meg ugyanis a város bejáratainál felállítandó látványos városkapuk kérdését.
Hozzátette, 2015-re, amikor Kolozsvár Európa ifjúsági fővárosa lesz, olyan városkapukat akarnak felállítani, amelyek európai módon jelzik a város multikulturális jellegét.
A román közigazgatási törvény azokon a településeken írja elő a kétnyelvű feliratozást, ahol valamely kisebbség teszi ki a lakosság legalább egy ötödét, de húszszázalékos kisebbségarány alatt sem tiltja az anyanyelvű feliratozást. A Románia által ratifikált Kisebbségi Keretegyezményben rögzített elvek alapján ez a jog ott sem tagadható meg, ahol olyan jelentős lélekszámú őshonos közösség kéri, amelynek kulturális értékei nyomot hagytak a település arculatán.
A legutóbbi népszámlálás szerint a kolozsvári a második legnagyobb magyar közösség Erdélyben a marosvásárhelyi után. A csaknem 50 ezer kolozsvári magyar azonban a város 310 ezres összlakossághoz viszonyítva csak 16 százalékot tesz ki. A városháza több ízben azzal hárította el a kétnyelvű feliratozásra vonatkozó magyar kéréseket, hogy a törvény nem kötelezi erre.

Csíkból indította elnöki kampányát Kelemen Hunor
"Ha megválasztanának államfőnek, mindenekelőtt az emberek elnöke szeretnék lenni" – jelentette ki péntek este Kelemen Hunor. Az RMDSZ csíkszeredai kampánynyitó rendezvényén az államfőjelölt azt mondta, hogy csak akkor lesz erős és tiszteletet kivívó Románia, ha tudja rendezni a többség és kisebbség viszonyát. Az eseményről percről percre tudósítunk.
21.00: "Mi, magyarok itt tulajdonosok vagyunk, nem albérlők. De akkor viselkedjünk is úgy. Jogunk van elmondani, mit szeretnénk" – kezdte beszédét az államfőjelölt. Kelemen Hunor a román választóknak azt üzente: a székely zászló nem egy állam zászlaja, hanem egy közösségé, az autonómia pedig nem elszakadást jelent. "A kommmunizmust akkor tudjuk lebontani, ha románok és magyarok el tudjuk érni, hogy tabuk nélkül beszéljünk egymással, ha együtt tudunk országot építeni" – fogalmazott a szövetségi elnök.
Hangsúlyozta, új alkotmányra van szükség, a konszolidált Románia új alaptörvényére. „Olyan országot akarunk, ahol az igazságszolgáltatás az állampolgárokért van, és nem fordítva, ahol nem történhet meg egy olyan ügy, mint a MOGYE-é” – magyarázta. Szerinte az elmúlt 25 évben felnőtt egy olyan nemzedék, amelynek nincs köze a kommunizmushoz, az erdélyi magyar közösségnek mások a viszonyítási alapjai, változtak a prioritásai. „Az erdélyi magyarok csak akkor maradnak itthon, ha úgy látják, érdemes” – jelentette ki Kelemen.
Kelemen szerint az elmúlt 25 évben felnőtt egy olyan nemzedék, amelynek nincs köze a kommunizmushoz, az erdélyi magyar közösségnek mások a viszonyítási alapjai, változtak a prioritásai. „Az erdélyi magyarok csak akkor maradnak itthon, ha úgy látják, érdemes” – jelentette ki Kelemen.
A jelölt arról beszélt: ha megválasztanák államfőnek, mindenekelőtt az emberek elnöke szeretnék lenni. „Mert az állam elsősorban nem hivatalok összessége, hanem maguk az emberek” – vélekedett. Kitért arra, hogy csak akkor lesz erős és tiszteletet kivívó Románia, ha tudja rendezni a többség és kisebbség viszonyát. „Nem szeretnénk az erdélyi szászok sorsára jutni” – fogalmazott.
Kelemen szerint az erdélyi magyar közösség dolga nem a csodavárás, hanem a kemény munka. "Sok mindent elvitathatnak tőlünk, de azt nem, hogy az RMDSZ taposta ki azt az utat, amin ma járunk" – jegyezte meg. Felidézte: Karcfalván, szülőfalujában, a hokiban tanulta meg, hogy milyen a csapatjáték. "Ez az elnökválasztás sem egyszemélyes játék. Ám én nem vagyok egyedül. A Szövetség és az erdélyi magyar közösség áll mellettem!" – mondta az RMDSZ államfőjelöltje.
20.45: Antal Árpád emlékeztetett arra, hogy a románok '96-ban azt mondták: akkor lesz Romániának magyar elnöke, amikor Amerikának fekete. "Hajrá, Kelemen Hunor!" – tette hozzá Sepsiszentgyörgy polgármestere.
20.30: Biró Rozália szerint az erdélyi magyaroknak tudatosan kellett vállalniuk, hogy a nemzeti kisebbség korlátai között kell élniük mindennapjainkat, a harcot pedig a jövő nemzedékért folytatják. A Szövetségi Képviselők Tanácsának elnöke nagy tapasztalú politikusnak nevezte az RMDSZ államfőjelöltjét, „aki egyben apa is, és aki nem csak tudja, hanem érzi is, hogy milyen háttérbe szorulni a gyerek miatt, őérte küzdeni, ugyanakkor minden nap elmenni a közösségért dolgozni”. Szerinte egy ilyen politikus államelnöknek való. „Én mellette állok, hiszen olyan világot akar teremteni itt Romániában, hogy a gyerekeinknek érdemes legyen itthon maradni” – fogalmazott Biró.
20.20: Borbély László kampányindító beszédében felidézte: „Az évek során azt láttuk, hogy sok képzett, ügyes magyar politikus bebizonyította azt, hogy méltóképpen tudja képviselni, nem csak nemzeti közösségünket, de Románia minden állampolgárát. És ez érvényes parlamenti képviseletünkre is – hiszen például az utóbbi hónapokban is sikerült néhány olyan intézkedést elfogadtatni a koalíciós partnereinkkel, amelyek közvetlen módon érintik az erdélyi magyarságot is".
Az RMDSZ politikai alelnöke megemlítette a nyugdíjasokat és a kismamákat érintő pénzügyi amnesztiát, a köztisztviselőket érintő pénzügyi amnesztia. "Mi mindig meg kell győznünk 45 vagy 60 százalékot a román parlamentben arról, hogy igazunk van. És ez a mi felelősségünk. Mert mi vagyunk ott, ahol a döntéseket hozzák. Ezért van szükségünk folyamatos párbeszédre. Ezért tudtunk hitelesek és következetesek lenni az elmúlt 25 évben. És ezért is nagyon fontos a szolidaritás a magyar közösségen belül. Mert erre kaptunk felhatalmazást a választóinktól 2012-ben. Legyünk szolidárisak, elképzeléseinket közösen mutassuk fel” – hangsúlyozta felszólalásában Borbély László.
20.10: „Népszavazás volt a minap Skóciában, és sokakat elkeserített, hogy nem sikerült. De Skócia üzenete az, hogy Európa egy részében ma már ellenzők és támogatók elfogadják: nem erőszakkal, hanem népszavazás által lehet ezt rendezni. Ilyen Európát akarunk mi is” – mondta beszédében Markó Béla volt szövetség elnök, aki szerint egész Európában lehetővé kellene tenni, hogy demokratikus úton szavazhassanak a közösségek arról, amit szeretnének.
A politikus számolgatott is a beszédében. „89 óta eltelt több mint 24 esztendő, és ez idő alatt csak román elnök volt. A magyarság számaránya 6,4 százalék. Nekünk is kell jusson másfél esztendőnyi államelnökség az arányok szerint. Én azt mondom, vegyük ki a következő 50 évre járó részt is, és legyen magyar elnök. Mert ha Kelemen Hunor lesz az államfő, már a románok nem akarnak majd többet román elnököt választani, csak magyart” – jelentette ki a politikus.
A szenátor szerint az erdélyi magyar közösség olyan államelnököt akar, mint Kelemen Hunor. „Azért, mert máris bebizonyította, hogy képes lenne elvezetni az országot. A kultúra területén, a Művelődési Minisztériumot vezetve bebizonyította a románoknak, hogy tud az ő fejükkel is gondolkodni. Aki el tud egy ilyen tárcát vezetni, az Romániát is el tudja vezetni” – fogalmazott Markó.
19.55: Böjte Csaba atya videóüzenetben biztosította támogatásáról az RMDSZ államfőjelöltjét. „Hiszem, hogy a bölcs döntésekkel meg lehetett volna előzni a világháborúkat is. Úgy gondolom, napjainkban is nagyon sok méregfogat ki lehetne húzni a helyes megvalósításokkal. Az emberiségnek az a feladata, hogy a világ továbbteremtésén munkálkodjon, a gyűlölet fokozása helyett pedig, alkosson” – hangzott az üzenete.
19.50: "Ahhoz, hogy ne nélkülünk döntsenek rólunk, élni kell a november másodikai lehetőséggel" – mondta beszédében Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök, a csíkszéki szervezet vezetője. A politikus szerint a erdélyi magyarságnak félre kell tennie a vitát és egységesen kell fellépnie, mert akkora lesz a súlya, a befolyásunk, amennyit szavazatokban fel tud mutatni. "Ennek hiányában megveregetik a vállunk és nélkülünk döntenek. Ezt nem szabad megengednünk” – nyomatékosított Borboly.
19.45: Günther Ottó moderátor felvezető szavai után Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere házigazdaként üdvözölte a jelenlévőket az Erőss Zsolt Arénában. "Bolond világ van" – fogalmazott. Arról beszélt, hogy Gyergyótölgyesen van egy RMDSZ-es képviselő, aki átigazolt a Szociáldemokrata Pártba.
"Ilyenek történnek, bolond világ van. Mi nem inoghatunk meg, mert bár olyan világot élünk, ahol az adott szó nem számít, a törvények nem számítanak, de éppen ezért a mai világban olyan emberekre van szükség, olyan vezetőkre, akik bölcsek, és jól képviselik a kisebbséget és a többséget is" – jelentette ki Ráduly, aki ezért kéri, hogy mindenki szavazzon Kelemen Hunorra.
19.35: A román, a magyar és a székely himnusz eléneklésével kezdődött a rendezvény. A sportcsarnok megtelt szimpatizánsokkal.
19.10: Az RMDSZ Facebook-oldalára felkerült egy fotó a rendezvényre igyekvő államfőjelöltről. Kelemen Hunor feleségel érkezett az Erőss Zsolt Arénába.
maszol.ro

Papp Sándor Zsigmond: Gyűrött notesz
Újra itthon. Vagy otthon. Vagy minek is kellene nevezni ezt az egészet? De ha ez az otthon, akkor mi a pesti hely? Szállás? Átmenet?
Ahol én fekszem, az a hazád?
Valami ilyesmiről szól különben az az írói konferencia is, amit Borzonton tartanak ezekben a percekben is. Amikor olvassák, Potozky Lászlótól Láng Gusztávig válaszolt tucatnyi szerző arra a kérdésre, hogy: Hol van az író hazája? A legérdekesebb válaszok persze Tompa Andreától, Csender Leventétől vagy Nagy Koppány Zsolttól várhatóak, hiszen ők már évek óta nem élnek itt, s valamit kezdeniük kellett a haza-meghatározással.
Jómagam délután következem, addig van időm gondolkodni a kérdésen. Valamiért a saját novellahősöm, Kurpu György jut eszembe, aki helyettem is feltette már ezt a kérdést. De ő csak egy szűk pincéig jutott abban a zsugorodásban, amit a haza keresgélése jelentett. Mert előbb csak a város, aztán az utca, végül csak a ház jelentette a hazát. Aztán elment, itt hagyta ezt az egészet, a talpalatnyi föld ideológiáját, állampolgárságot szerzett, és azt hitte, hogy ezzel vége a zsugorodásnak, sőt a bővülés ideje jön, egész országnyi lesz a haza, de nem, nem ez történt. Végül a bérház pincéjében lelt a hazájára, egy fotel és néhány könyv társaságában. Szűk, levegőtlen helyen. Hatvanas égő fényénél.
Sajnálom őt? Inkább: megértem. Mert hiába volt a sok hazafias vers, a rengeteg „patria”, az iskolai ünnepségek hónaljszaga, a haza folyton kicsúszott a kezéből. Legtöbbször a tévében vélte felfedezni, Kudlik Júlia háta mögött, ahogy az kései Karádi hangon a tudományos világ híreiről mesélt. S talán csak azt a hazát lehet igazán gyűlölni, amely nem is létezik. Hiszen mi is van a Kárpátokon túl, a Baragan búzával behintett síkján, a tengerparton? Egy idegen ország. Egy mese. Egy rosszul megírt versszakasz. Amely még idegenebbé vált, miközben épp úgy kellett szeretni, olyan bensőséges érzülettel, ahogy a vezetőit. Vonaglani előtte, mintha csak huszonégyórás élvezet hömpölyögne végig az alattvalón.
Románia mindig is fikció volt, ahogy Magyarország: egy álom. És köztük, valahol, egy nagyon vékony ösvényen, ott a haza. Az el nem ismert, a meg nem talált. A név nélküli. Ami inkább csak sejtés. Ha Erdélyt mondok, máris pontatlan vagyok, mert Erdély is inkább kirakat, illúzió, a bűvész egyetlen trükkje. Van is, meg nincs is. Ha ott vagyok, szinte tapintható, ha eltávolodom, homályba vész. Ilyenkor irigylem Wass Albert vagy Nyirő mai híveit, a Nagy-Magyarország matricáival közlekedő turistákat, akiknek a kérdésre oly egyértelmű válaszuk van, miközben talán ők kerülik meg leginkább a kérdést.
Tehát: mi a haza? Falatnyi kürtős kalács? Erdélyben énekelt magyar himnusz? Pesten dúdolt „maroknyi székely”? A miccs vagy a töltött káposzta? Tamási Áron vagy Dsida? Szilágyi Domokos árnyképe a falon? Füst Milán klasszikus hirdetése: meglévő érzelmekhez tárgy kerestetik?
Keresem, kutatom hát a tárgyat, amelyre ráönthetném érzelmeimet. Könnyes, ráborulós, feszengős, tenyérizzadós érzelmeimet. Mert ahhoz, hogy hontalan legyek, túl sok hazám van, ahhoz meg, hogy otthon legyek végre valahol, túl sok kétségem. Maradnak a pillanatnyi örömök. Ez a kis borzonti faház, ahol most gépelek. Sosem láttam még eddig, de akár ez is lehet a haza. A kilátás, a sürgés-forgás, a Bucsin-tető idáig hallatszó lélegzete. A friss levegőt szabdaló eső, amely oly közönnyel öntözi a földet. Neki aztán tényleg mindegy, hogy hova esik.
Néha szeretném eltanulni ezt a közönyt. De ahogy megpróbálom, máris árulónak érzem magam. Nem baj, majd csak lesz valahogy. Ha megunom magam, hát hazamegyek. Van még pár cím a zsebemben.
maszol.ro

Tabudöntögetést ígért kampánynyitóján Kelemen Hunor
Az erdélyi magyarok és a románok kapcsolatait feszélyező tabuk döntögetését vállalta az RMDSZ választási kampányának péntek esti nyitórendezvényén Kelemen Hunor, a szövetség államelnökjelöltje. A csíkszeredai Erőss Zsolt-sportcsarnokban román, magyar és székely himnusszal indított kampánynyitón Kelemen Hunor kijelentette, ha a románok és magyarok el tudják érni, hogy tabuk nélkül beszéljenek egymással, hogy ne mindig a hátsó szándékot kutassák a másikban, máris jó úton járnak. Kelemen Hunor fontosnak nevezte a szavak helyes használatát is. Úgy vélte, magyaroknak és románoknak is meg kell érteniük, hogy az autonómia nem az elszakadás szinonimája. Kijelentette, ha Románia elnökévé választanák, mindenekelőtt az emberek elnöke lenne. Úgy vélte, a többnemzetiségű Románia csak akkor lesz erős és tiszteletet kivívó, ha képes rendezni a többség és kisebbség viszonyát; ha a benne élő nemzeti közösségek nem érzik veszélyben nemzeti identitásukat. „Nem lehet tabutéma az, hogy a közel száz esztendős ígéretnek a betartását várjuk” – jelentette ki. Hozzátette, lehet vitatkozni az RMDSZ kulturális autonómia-tervezetéről és a Székelyföld területi autonómiájának a tervezetéről, de nem érdemes úgy tenni, „mintha ez csupán néhány fickónak lenne az agyréme”.
A rendezvényen Markó Béla szenátor, az RMDSZ volt elnöke fogalmazta meg a Skócia elszakadásáról rendezett népszavazás Erdélyben is érvényes üzenetét.
Kelemen Hunornak videoüzenetben kívánt sok sikert Böjte Csaba ferences szerzetes és Joseph Daul, az Európai Néppárt elnöke.
MTI, Erdély.ma

Hogy Erdély közös hazánk legyen
Kampánycélokat szolgál, vagy a zsigeri nacionalizmus megnyilvánulása, esetleg mindkettő – tény viszont: igen rossz fényt vet Kolozsvár polgármesterére az a konok elszántság, amellyel akadályozza, hogy a kincses város nevét magyarul is kiírják. A kolozsvári polgármesteri hivatal ugyanis megfellebbezte azt a civil kezdeményezés nyomán született törvényszéki ítéletet, melynek értelmében kétnyelvű helységnévtáblákat kellene elhelyezni a város bejáratainál.
A városháza eljárása jelzi: messze állunk attól a normalitástól, melyről Emil Boc az augusztusi Magyar napok során beszélt, büszkélkedve Kolozsvár történelmével, többnemzetiségű jellegével. De nem is ez a legnagyobb baj, a kétszínű, képmutató politikusokhoz hozzászoktunk, meg aztán Gheroghe Funar uralgása után bizonyos értelemben mégiscsak lehet normalitásról beszélni Kolozsvár esetében. Az viszont sokkal aggasztóbb, és sokat elmond a jelenlegi román–magyar viszonyról, hogy a többség kizárólag akkor hajlandó úgymond engedményeket tenni a kisebbségnek – valójában természetes, a többség érdekeit semmiben nem sértő jogokat biztosítani számukra –, ha valaki, valami kötelezi őket erre. Most éppen arra hivatkoznak, hogy a törvény csak akkor teszi kötelezővé a többnyelvű feliratokat, ha a nemzeti kisebbség aránya eléri a 20 százalékot, Kolozsvár esetében pedig ez nem áll. De nem az volna a természetes, hogy a jövőre Európa Ifjúsági Fővárosának tisztjét betöltő, Európa Kulturális Fővárosa címre pályázó Kolozsvár vezetése büszkén mutassa fel: nagy múltú erdélyi város, amely óvja örökségét, hagyományait, és értékként tekint arra, hogy lakossága több nemzetiségű?
Vajon eljutunk-e oda, hogy az anyanyelvhasználat joga, a kétnyelvűség természetes állapot legyen, nem pedig jogi, bírósági vita tárgya? És vajon az-e a járható út, hogy Bukarestben kicsikart politikai alkuk révén próbálunk eljutni ide? Ahelyett például, hogy valós párbeszédet kezdeményeznénk román értelmiségiekkel, civilekkel, a környezetünkben élő egyszerű emberekkel, és együtt lépnénk fel mindazzal szemben, amit a Bukarest-központúság hozott életünkbe: az állandó viszállyal, a balkániasodással, a kizsákmányolással, értékeink elherdálásával, a korrupcióval.
Farcádi Botond, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A pénz alakítja az évadot (Tamási Áron Színház)
A gazdasági nehézségek alapvetően meghatározzák a színház jelenét és jövőjét – mondja Bocsárdi László, a Tamási Áron Színház régi-új igazgatója, vagy miként manapság nevezik: menedzsere.
Az új igazgatói szerződés aláírása előtt álló rendező panaszként hozza fel a pénzhiányt, de leginkább a művészi színvonallal összefüggésben: a színház rendelkezésére álló költségvetésből élvonalbeli rendezőket nem tud megfizetni, pályázatokkal egyre nehezebb kiegészíteni a büdzsét, a támogatók is igencsak megnézik, hová és mennyit adnak. Holott a színház fejlődéséhez – és különösképpen érvényes ez a székelyföldi teátrumok közül messze kiemelkedő sepsiszentgyörgyi társulatra – állandóan újabb kihívások, magasabb szintű művészi elvárások szükségeltetnek. Vagy ahogyan Bocsárdi László fogalmazott: a színháznál egyértelműen a költségvetés produkcióra fordítható része az, ami befolyásolni tudja az előadások minőségét. A nehézségek ellenére azonban a színháznak működnie kell, a 2014–15-ös évad már el is kezdődött, a Kaisers TV, Ungarn című előadást szeptemberben mutatták be. Az évad további előadásairól kérdeztük Bocsárdi Lászlót. Bocsárdi László: – A műsorpolitikánkban az elkövetkezőkben is nagy hangsúlyt kapnak a klasszikus szövegek, de kortárs magyar szöveg is van az előadásaink között, ebben az évadban éppen talán az egyik legfontosabb magyarországi kortárs színházi jelenség képviselőjének, Pintér Béla rendező, színész, drámaíró darabjának Porogi Dorka által rendezett előadása révén. A következő előadások már klasszikus szövegekből készülnek, de rendkívül fontosnak tartom ezek kortárs módon való megszólaltatását. A klasszikus szöveg egyfajta híd a múlt és a jelen között, hiszen a színház a leginkább jelenben élő művészeti ág. A színháznak mindenkor feladata, hogy az alapul szolgáló szöveget ma érvényes módon szólaltassa meg. Ennek tükrében a következő bemutatónk Csehov-szöveg alapján készül, de egy, a pályája elején levő rendező színházról és világról alkotott benyomását fogjuk általa megismerni. Egy klasszikus orosz szöveg és egy fiatal, első nagyszínpadi rendezését megcsináló, oroszországi tatár származású, de magyar kultúrán nevelkedett fiatalember művészi találkozásának lehetünk majd tanúi, Sardar Tagirovsky a Meggyeskertet viszi színre, amit Kosztolányi jóvoltából Cseresznyéskertként ismerünk, bemutatóját november elejére tervezi.
– Ez az előadás is a színház fiatal rendezők támogatását célzó progamjának a része.
– Megpróbálom gyümölcsöztetni azt, hogy a rendezői szakon tanítok Marosvásárhelyen, és szeretném a színház megújításán fáradozó fiatalokat helyzetbe hozni Sepsiszentgyörgyön. Jövőre egy másik rendező szakos diákom fog például stúdióelőadást készíteni.
– Sorrendben következik a szilveszteri előadás, a társulat néhány éve szakított azzal a gyakorlattal, hogy mindenáron kabaré-előadást „biztosítson” az év végére.
– A szórakoztatástól nem zárkózunk el, de az alapanyagot a világ drámairodalmának legértékesebb vígjátékai közül választjuk ki. Ebben az évadban jelenlegi terveink szerint Zakariás Zalán rendezésében Niccolo Machiavelli Mandragóráját szeretnénk bemutatni. A darabból, melyet az egyik leghíresebb klasszikus komédiaként tartanak számon, megpróbálunk ezúttal is kortárs színházi produkciót létrehozni. Következő előadásunkra visszahívjuk Kövesdy Istvánt, ez lesz a hetedik előadása, amit nálunk rendez. Ezúttal Edmond Rostandnak a Cyrano de Bergerac című, szintén klasszikus szövegét fogja feldolgozni. Dramaturg munkatársa Kovács András Ferenc költő lesz, aki a Kaisers TV, Ungarnnak is dramaturgja volt. Ennek bemutatója február végén, március elején lenne, ezután következne a Reflex-fesztivál, ha a fennvaló és a pénzt adók megtámogatják úgy, ahogy kell.
– Függetlenül attól, mennyi pénz lesz rá, a fesztivál előkészítése zajlik már? – Szervezése minden szinten folyik, mi úgy teszünk, mintha meglenne rá a pénzünk, mert ha nem kezdjük el időben, nem lehet egy ilyen fesztivált felépíteni. Gazdasági vetülete mellett nagyon fontos a technikai összefüggések egyeztetése is, hiszen mi világszínházi produkciókat akarunk hozni a sepsiszentgyörgyi, keveset tudó színpadra. A mi színpadunk méreteiben nem igazán jó, felszereltsége még nagyon elmaradott ahhoz képest, ami van most a világban. De a Reflex-történetet elindítottuk, lendületben vagyunk, reméljük, március második felében meg tudjuk szervezni. Aztán áprilisban kerülne sor az utolsó bemutatónk munkáinak elkezdésére. Shakespeare Vízkeresztjét szeretném megrendezni. És vannak olyan terveink is, hogy az osztálytermi színházhoz hasonló kezdeményezést folytatjuk, dolgozunk egy előadáson, ami koprodukcióban jönne létre a Tandem Egyesülettel. Ezenkívül meghívott előadásokban is gondolkodunk. Ami már körvonalazódott, az Sebestyén Abának a Szeretik a banánt, elvtársak? című, Székely Csaba-szövegből készült produkciója. Egyszer játszották ugyan Sepsiszentgyörgyön, de kevesen láthatták.
– Stúdió-, illetve egyéni előadások?
– Több cím van, nem beszélnék róla, amíg nem kerülnek olyan fázisba, hogy azt merjem mondani, biztos, bemutató lesz belőlük.
– Színészváltozás a társulatnál?
– Kicsid Gizella megy egy évre Kolozsvárra. Új színész megjelenéséről nincs szó. Amennyiben olyan produkciót készítünk, amelyhez nincs elég színészünk, akkor külsős szerződtetésével megoldjuk az adott helyzetet, de ez is egyértelműen gazdasági kérdés.
Váry O. Péter, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székelyföld-ars poetica
1989. december 31. Szilveszter este van és a bukaresti főpályaudvaron senki sem tudja, hogy indul-e, s ha igen, akkor mikor, Budapest felé vonat. A Magyar Televíziót tudósítottam az eseményekről, s most hazamennék.
Szellemi és fizikai értelemben is sok volt ez az egy hét. Főként azért, mert karácsony másodnapján a rémhírekre éhes otthoniak, valamelyik lökött híradós világgá kürtölte, hogy „Kollégánk, Vári Attila bent rekedt a bukaresti tévé ostromlott épületében”. Otthon feleség és egy kétéves szöszke kislány vár. Haza mennénk. Az utcákon már petárdáznak, talán levegőbe is lőnek, azért hallunk hosszú sorozatokat. Teljes a karneváli hangzavar, mintha minden újrakezdődne. Az állomás fő- és mellékbejáratainál háromszög-állványzatukon pihenő golyószórók, mindenhol civil ruhás, lyukas nemzetiszínű karszalagot viselő s ehhez mérten, forradalmiságuk tudatában hetvenkedő buzgómócsingok. Nem láttak még soha elektronikus rögzítőt, azt hiszik, hogy filmezőgépünkkel titkokat akarunk kicsempészni Romániából. A filmtekercset követelik. A gyatra fényben az operatőr megmutatja, hogy mi ebben a kamerában a csízió. Nincs monitorunk, a keresőben láthatják a róluk és természetesen az engedélyükkel, pillanatokkal korábban készített felvételt. Hálából a parancsnok megsúgja, hogy az az ütött-kopott szerelvény indul majd, de hálókocsi nem lesz, mert ott könnyen elbújhatnának az ellenforradalmár terroristák. Rengeteg régi barátommal találkozhattam a harcok befejezése után, s a Victoria-palotában Király Károllyal is, akit nem láttam egy évtizede, azóta, hogy elmondtam neki: ki fogok telepedni Magyarországra. Amikor Sepsiszentgyörgyről, a (Megyei) Tükör szerkesztőségéből átigazoltam a bukaresti tévéhez, azt kérdezte, hogy miért megyek el, s én azt válaszoltam, hogy szeretnék nagyobb léptékben dolgozni, filmmonográfiában bemutatni szűkebb pátriámat. Tíz éve pedig, a búcsúzás végén, azt kérdezte, hogy „Na, és onnan megcsinálod a filmedet?” Elindul a vonat, a folyosókon fegyveresek mászkálnak egészen Brassóig. A líbiai vezér embereit, koreai terroristákat keresnek.
Az új évtized első percei ablakhoz szorított homlokkal találnak. Brassó után a barcasági ködbe bámulok, s a vonat menetszele által keltett hóviharban arra gondolok, hogy ott, ott délkeleten, Háromszéken kezdem majd a forgatást.
Otthon, váci lakásomban, íróasztalomon Orbán Balázs is vár. A híres váci könyvkötőmesterrel szétszedettem a kétkötetes díszkiadást, hogy a székely székeket könnyebben átláthassam, s szokásom ellenére, 1988-ban kezdve a munkát, bele-belejegyeztem, aláhúztam részeket, készítettem a Székelyföldről majd egyszer „szebb időkben” forgatandó filmem szcenáriumát. Elképzeltem, hogy négy évszakos lesz a filmem, amelyet tizenkétszer ötvenpercesre terveztem, de úgy, hogy láttassam a székely világot tavasztól télig, s ugyanabból a kameraállásból kezdjem az egyes részeket, hogy aztán a gyorsítás miatt az üde tavasz és tomboló nyár után már az ősz színorgiáját válthassa a tél jótékonyan mindent retusáló fehérsége.
Tudtam, hogy itt, Brassó után, valahol szinte karnyújtásnyira lehet Olthévíz, s a sokszögű alaprajzú, kéttornyú, reneszánsz stílusú Haller–Kálnoky-kastély. Valahol ott a ködben a hatszögű keleti bástya, az omladozó rom, Árva Bethlen Kata kastélyának maradványa is, s Bod Péterre gondoltam, udvari papjára. Arra a tudós prédikátorra, aki Pápai Páriz Ferenc latin–magyar, magyar–latin szótárának kibővített harmadik kiadásán munkálkodva, nyelvészként is jelentőset alkotott. Igen, akkor Csernáton, a szülőfaluja lenne logikusan a következő lépés, s ha Csernáton, akkor talán legalább egy képsor a nagybányai István-toronyról, hiszen ott kezdte pályáját, de nem maradhat ki Nagyenyed, az alma mater sem, szinte valamennyi erdélyi, székely híresség oskolája… lehet-e mindezt logikusan filmre vinni?
Tudtam, hogy kevés lesz mindenre az a hatszáz perc, amennyire a filmsorozatot terveztem, de nem gondoltam arra, hogy szakmai irigység, rosszindulat késlelteti majd munkámat, s szinte egy egész évtizednyi harc árán sikerül csak, s nem úgy, ahogy azt eredetileg elképzeltem. Azon az újévi hajnalon képzeletben a behavazott Marhafej-tetőn jártam, a Nyergesről néztem le a Kászonok felé, s mint imádkozó ember a rózsafüzért, mormoltam magamban a két Nyárád-völgyére fűzött falvak neveit, s emlékszem, bosszankodtam, mert a közel százból alig húsz jutott eszembe. A Nyikó és a két Küküllő, a Maros és az Olt, az Aranyos és a Feketeügy folyásvonalát próbáltam felrajzolni a bepárásodott ablakra, s a kiürült szász falvak mellett elhaladó vonaton belém hasított az az ijesztő felismerés, hogy védtelenek lettünk!
Aranyosszéket leszámítva, az összefüggő székely székeket nyugatról, északkeletről szász falvak, keletről a Kárpátok hegyei védték, s így szinte nem volt érintkezésük román többségű vidékekkel. A burok felszakadt, s a szászplacenta szűrője nélkül a fertőzés veszélye nőni fog, az eddigi részleges immunitás helyett egyre nagyobb lesz a románosítás járványának esélye. Emlékszem, Aranyosgyéresen az állomás peronján román népviseletben részeg férfiak énekeltek, kurjongattak, s kínálták pálinkájukat a vagon lépcsőjére kimerészkedő kalauznak, s eszembe jutott, hogy Aranyosszék sorsa, de leginkább Tordáé, vegytiszta képlete annak, ami ránk vár, s belém hasított: Istenem, Torda után Marosvásárhely következik, aztán a vasúti fővonalon fekvő s könnyen megközelíthető Szereda, Szentgyörgy…
Nem tudtam szemhunyásnyit sem aludni, arra gondoltam, hogy jó ideig nem lesznek novellák, versek, regény, s ha sikerülne könnyűelektronika, kamera helyett filmfelvevővel jó minőségű negatívra dolgozni, akkor majd évtizedek, de akár száz esztendő után is készülhet élvezhető másolat a munkámról. Arról, hogy Orbán Balázs nyomában járva milyennek is láthattam a Székelyföldet a huszadik század utolsó éveiben. Egy interjúban azt kérdezték, hogy mi az írói ars poétikám, s csodálkozott a riporter a válaszomon: „A címe: SZÉKELYFÖLD, ORBÁN BALÁZS NYOMÁBAN”, s még hozzátettem: „közel hatszáz perc filmszalagon”.
Vári Attila, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kézzel írt történelem – Jókaitól a… jókedvig
Születésnapi beszélgetés a 75 éves Pál-Antal Sándor levéltáros-történésszel
– Kezdjük egy pontosítással: ön rendes tagja vagy külső tagja a Magyar Tudományos Akadémiának?
– Az MTA-nak a külföldön élő magyar tudósok csak külső tagjai lehetnek, a rendes tagok Magyarországon élő magyar állampolgárok. Az Akadémiába a határon túli tudósokat is választják, akárcsak a rendes és levelező tagokat. Sokan összetévesztik a köztestületi tagokat a külső tagokkal, és azt hiszik, hogy azok is akadémikusok. Köztestületi tag lehet bárki, aki doktori fokozattal rendelkezik, a magyar tudományosságot műveli, és hivatalosan kéri a köztestületbe való felvételét. Elméletileg minden tudományos doktori fokozattal rendelkező magyar az MTA köztestületi tagja lehet, de akadémikus csak megválasztott. Erdélyben jelenleg 17 akadémiai külső tag él, köztestületi mintegy 800, ha nem több.
– És ki lehet levelezőtag?
– Csak magyarországi tudós.
– Karcfalván született, mégis Nagybányán és Csíkszeredában járt középiskolába.
– Elég hányatott gyermekkorom volt. Hadiárvaként nőttem fel. Miután anyám újból férjhez ment egy színesfémérc-kutató bányamérnökhöz, elég sűrűn változtattuk lakhelyünket, oda költöztünk, ahova a munkája szólította. Elemibe Csíkmadarason és Karcfalván jártam, az V-VIII. osztályt már a Nagyvárad melletti Élesden végeztem. A középiskolát Nagybányán kezdtem a műszaki-vegyészeti középiskolában, amit nem fejeztem be. Mivel azt 1955 elején átalakították inasiskolává, és közben nevelőapám is meghalt, otthagytam, és visszaköltöztünk Csíkmadarasra, ahol gazdálkodásból éltünk. Így még gyerekfejjel gazdálkodó lettem. A középiskolát magánúton folytattam a mostani Márton Áron Líceumban, amely akkor tízosztályos volt.
– Milyen volt a nagy múltú alma mater szellemisége, milyen emlékei vannak az akkori Csíkszeredáról?
– Mivel az utolsó év második felében engedélyezték a magántanulók óralátogatását, anélkül, hogy feleltettek volna, kerékpárral bejárogattam Csíkszeredába, ahol egy befogadó osztályra találtam (megjegyzem, nem voltam egyedüli magántanuló). Mint magántanuló, eléggé szegényes tarsollyal ballagtam, úgyhogy volt, amit az egyetemen bepótoljak. Mégis szeredai gimnazistává váltam, és a rövid ideig tartó és rendellenes gimnazista státusom ellenére az iskola neveltjének éreztem magam. Azóta is rendszerint részt veszek az érettségi találkozókon. Csíkszereda kisváros volt nagy múltú iskolával, ma már virágzó város, ahová otthonosan térek vissza, elég sűrűn, hiszen az egyik lányom is ott él.
– Következtek az egyetemi évek; miért választotta pont a történelmet?
– Gyermekkoromban rengeteg Jókai-könyvet olvastam, otthon megvolt a százkötetes "Jókai összes". Élvezettel faltam a történelmi regényeit. Bizonyosan neki is köszönhetem az erős vonzódást a történelem iránt. A sors mégis úgy hozta, hogy az egyetemre nem a történelemre, hanem a közgazdasági szakra felvételiztem, ahol az első évet el is végeztem, de a másodévet már a történelmen folytattam.
– ’63-ban végzett, s első, de mondhatom azt is, hogy utolsó munkahely-állomása a marosvásárhelyi levéltár volt…
– Talán azzal kezdeném, hogy már másodéven ismeretséget kötöttem az oklevelekkel, és jó paleográfusnak (régiírás-kiolvasónak) bizonyultam. Harmadév után a nyári praktika idején a brassói levéltárban egyedüli diák voltam, aki régi iratokat elolvasott és cédulázott. Úgyhogy már akkor megbarátkoztam a levéltárral. Ötödév végén a bukaresti Állami Levéltár fiatal levéltárosokat verbuvált a történelem, jog és román nyelv szakot végzők soraiból. Ekkor többet is kiválasztottak a jelentkezők közül, majd jött a háttérkivizsgálás, és mivel a levéltár a Belügyminisztériumhoz tartozott, elég alapos átvilágításon estünk át. Nagyon megrostálták a jelentkezőket. A jelölt nem lehetett a volt kizsákmányoló osztályok sarja, nem lehetett külföldön élő vagy büntetett előéletű rokona, szülei nem lehettek volt történelmi pártok tagjai stb. Nekem nagy szerencsém volt, mivel a szülőfalumban lefolytatott helyszíni kutakodás során a káderes tolmácsa, a marosvásárhelyi levéltárban dolgozó egyik leendő kolléganő a védelmemre kelt. (Mikor azt mondták, hogy kizsákmányolók voltak a szüleim, ő kizsákmányoltakat közvetített, pedig akkor még nem is ismert. Az illető hölgy később átment a tanügybe, ma is Marosvásárhelyen él.)
– Egyedüli magyarként került a levéltárhoz?
– Az évfolyamunkról ketten lettünk levéltárosok, Molnár János a gyulafehérvári levéltárba került, én Marosvásárhelyre. A kollégám és akkor végzős román társaink többsége egypár év múlva otthagyta a levéltárat. Nagyon kevesen tudtak ebbe a szakmába beilleszkedni.
– Mi a véleménye, miért vettek fel akkor két magyar fiatalt a levéltárhoz?
– Ez országos szinten nem sok. Szükség volt a nagy mennyiségű magyar nyelvű levéltári anyagot feldolgozni tudó szakemberekre. Kézzelfogható, hogy erre a legmegfelelőbbek az iratok nyelvét ismerő magyar anyanyelvűek voltak. Amikor végeztem, éppen akkor nyitott Bukarest e téren. Később, a ’70-es években változott a káderpolitika, egy idő után már csak magyarul tudó vagy vegyes családból származókat vettek fel. Így az ezredfordulóra a levéltárakból "kifogytak" a magyar levéltárosok. Én voltam az utolsó. (Erről cikkezett is annak idején Bölöni Domokos.) A változás után, 2006–2008-tól egypár erdélyi levéltárban ismét dolgozik egy-egy magyar levéltáros.
– A ’89-es változás után egymás után jelentek meg az Ön művei. Ez azt jelenti, hogy a "nyersanyagot" már korábban kibányászta, csak a megfelelő pillanatra várt, amikor ez megjelenhet nyomtatásban?
– Nem mondom, hogy nem gyűjtögettem. Volt egypár témám, amihez anyagot jegyzetelgettem, hogy majd nyugdíjas koromban felhasználom kedvenc témáim megírásához, de az nem jelentett anyaghalmozást. Miután ’90-ben, 50 éves koromban elhárultak a szellemi kibontakozás előtti akadályok, ki is használtam a kínálkozó lehetőségeket. Addig is publikálgattam román nyelven (magyarul inkább rövid történelmi cikkeket közöltem a napilapokban, főként a Vörös Zászlóban), most viszont megadatott az anyanyelven való publikálás lehetősége, ami nagy könnyebbséget jelentett. De a lényeg nem az volt, hogy volt-e előre kijegyzetelt anyagom, hogy tele volt-e a fiókom? Hanem az, hogy tudtam, mit és hol keressek. Ezt a tapasztalatot kamatoztattam más levéltárakban is. Aki nem tudja, hogy a számára szükséges forrás hol található, az rengeteg időt elpazarol, amíg megtalálja. Mondjam úgy: én ezt az időt megspóroltam. És ez sokat segített abban, hogy többet szenteljek az írásra.
– Első kötete, ami megjelent ’90 után, Backamadaras falutörténete volt. Azelőtt nem nézték jó szemmel, ha ősi székely falvainkról, 600-700 éves településekről közöltek helytörténeti anyagot?
– Valójában nem ez volt az első terjedelmesebb írásom, hiszen a Politikai Könyvkiadó Testamentum sorozatában 1984-ben már kiadás előtt állt egy székely történelemmel kapcsolatos, Szabó Miklóssal közösen írt munkánk, de azt cenzúrai jóváhagyás után a nyomdából visszavonták. Úgy járt a mi munkánk is, mint az Erdélyi szótörténeti tár, a Romániai magyar irodalmi lexikon, a Népismereti dolgozatok és más magyar kiadványok. A Backamadaras ’92-ben jelent meg; egy gyorsmunkáról van szó, amely fél év alatt készült el a község okleveles említésének 650. évfordulójára. Egy lelkes munkacsoport munkája volt, amelyet én vezettem, a kötetet szerkesztettem, és a történelmi részt is én írtam. Falutörténetről lévén szó, adatokat elsősorban a helyszínen kellett összegyűjteni, amit a helyi szerzőtársak végeztek. A történeti részt viszont, amelyhez levéltári kutatás kellett, rám hárult. És hogy feleljek a kérdés második felére is, ’90 előtt nem az volt a gond, hogy az ilyen témájú írásokat nem nézték jó szemmel, hanem kicenzúrázták azokat, nem adtak kiadási engedélyt rájuk.
– 1997-ben jelent meg a Mentornál A marosvásárhelyi utcák, közök és terek történeti névtára, amit Vigh Károllyal közösen írtak.
– Tévedés, ezt egyedül írtam. Vigh Károly marosvásárhelyi származású kolozsvári könyvtároshoz annyiban kapcsolódik a kérdés, hogy én fejeztem be és adattam ki a Marosvásárhely helyneveit tartalmazó, még 1939-ben készült kéziratát, amelynek a kiegészítéséhez halála előtt hozzáfogott, de befejezni már nem tudta. Ezt a kiegészítést Marosvásárhelyen kezdte, és Svédországban, az egyik leányánál folytatta. Halála után a félbeszakadt munka az Országos Széchényi Könyvtárba került. Én, ismerve a fiát, megkérdeztem, tudja-e, hogy édesapja utolsó óhaja a kézirat véglegesítése és alkalomadtán való kiadása volt? Erre ő felkért a munka befejezésére, vállalva a kiadási költségeket. Ezután széles körű levéltári kutatást végeztem, és kiegészítettem a kéziratot, a kötet Csíkszeredában jelent meg. Ez alkalommal összegyűjtöttem Marosvásárhely régi utcaneveit is, és kiegészítve a 20. századi utcanévadatokkal, megszületett az önálló utcanév-történeti munka. Úgy érzem, hogy ezzel kielégítettem egy valós szükségletet, hiszen ma is kapok visszajelzéseket annak hasznosságáról.
– És a Kádár Zsomborral írt közös kötet?…
– Kádár Zsombor erdőmérnök jó barátom volt, tizenvalahány könyve jelent meg, inkább szótárakkal foglalkozott. Egyszer elhozott hozzám egy 1100 oldalas erdészettörténeti kéziratot. Hónapokig olvastam, észrevételeztem. Abban a formában nem tudta kiadni, s akkor ajánlottam én is, más is, hogy bontsa bizonyos témákra. Lett is abból három kötet, de egy része még mindig értékesítetlen maradt. Amikor 75 éves volt, felkeresett, s azt mondta: te, Sanyi, én már letettem a plajbászt, megkérlek, ebből fabrikálj egy könyvet. Kivettem az egészből a még használható részeket, és kiegészítettem levéltári adatokkal. Így lett belőle a közös erdészettörténeti kronológia.
– 1995-ben új beosztást kap: levéltári szakértő. Mit jelent ez?
– Magas képzettségű levéltárost. Azelőtt főlevéltáros voltam.
– Nyilván régóta ismeri a VI-VII. osztályban használatos A romániai magyar nemzeti kisebbség történelme és hagyományai c. tankönyvet. Mi a véleménye, fontos az, ha már a gimnáziumban elkezdődik a magyarság múltjának ismerete és oktatása?
– Ismerem mind a két szerzőt. Rátermettségüket nem vonom kétségbe. Tankönyvükre nagy szükség volt, de úgy vagyunk vele, mint általában minden újdonsággal. Rendkívül jó, fontos, de nem szabad ezen a szinten megállni. Ezt jobbítani lehet, és kell! Közben, ugye, megjelent A székelység története. Ezt sikerültebbnek tartom. Nekünk, kisebbségieknek, akik szervezett körülmények között eddig nem tanultuk múltunk történetét, most már van lehetőség erre, és rendkívül nagy szükség is van, hiszen ha nem ismerjük múltunkat, gyökértelenekké válunk. Az ilyen tankönyvek ne csak az iskolásoknak készüljenek, hanem a szülőknek is. Hiszen ismerethiány-pótlóak. A múltismeret tanulását pedig minél korábban meg kell kezdeni. A kisebb iskolásoknál főként az eseményekre összpontosítva, mert arra fogékonyabbak, a nagyobbaknak, a középiskolásoknak már magyarázó szöveggel is ellátva. Fontos, hogy megértsük, mi miért történt. Ha nem ismered fel a hátteret, a kiváltó okokat, a levegőben tapogatózol. Ezért is szükséges a jó tankönyv.
– Lát-e esélyt arra, hogy egyszer a román és a magyar történészek leülnek egy asztalhoz, s ŐSZINTÉN, a tények tudatában írják meg Erdély történelmét, s azt tanítják majd mind a magyar, mind a román osztályokban?
– Jelen pillanatban erre nincs esély! Túl szerény és vékony az a román történészréteg, amely hajlandó lenne a múltra vonatkozólag, a magyar történészekkel karöltve, egy pártatlan Erdély-történetet írni. Például Kolozsváron és Bukarestben is van néhány történész, akik jól ismerik az erdélyi múltat, de az ő tevékenységük még nem hozott áttörést. Ehhez a politikum szemléletváltozása szükséges. De a kérdés megoldása azért is nehéz, mert mindenik népcsoportnak – egymás mellett élve is – megvan a maga történelme, amelynek a megírását szinte lehetetlen úgy összehangolni, hogy azzal mindkét fél elégedett legyen. Gondolok itt elsősorban a kontinuitáselméletre, az 1848-as forradalomra és egyéb eseményekre. Ebben a kérdésben valamelyes előrehaladást a közös kerekasztal-megbeszélések hozhatnak.
– Egy fiatal, jól képzett, aktív levéltárosnak, László Mártonnak adta át a széket, akinek külön erénye, hogy sokat publikál, kutatási területe a közelmúlt. Mire kellene fókuszáljon a következő időszakban, hogy apadjanak a "fehér foltok"?
– A levéltárost a kutatók a szó jóhiszemű értelmezésében szolgának tekintik. És valóban, egyik feladata a forrásanyaghoz való hozzáférés elősegítése. Ez azonban nem lehet azonos a kutató munkájának az elvégzésével, még a szükséges dokumentáció kikeresésével sem. A levéltáros feladata a levéltári anyagok rendezése, nyilvántartásba vétele, és – ha szükséges – a nyilvántartások használatához való tájékoztatás nyújtása. De a levéltáros ne elégedjen meg a hivatali feladatok elvégzésével, hanem legyen kutató is, ahogy teszi azt a fentebb említett utódom, és számos kollégája, Berekméri Róbert és Barabás Kisanna marosvásárhelyi egyházi levéltárosok, Bicsok Zoltán csíkszeredai kolléga és mások. Nagy szükség van a kutatómunkába való bekapcsolódásukra, hiszen rengeteg a feltárnivaló. Bármelyik korszakot vesszük, sok a fehér folt. És a levéltáros ott él a forrás tövében. Ajánlom, merítsen minél többet belőle.
– Min dolgozik jelenleg?
– Nemcsak kutatok, nemcsak írok, más teendőim is vannak. És ezek olyan vállalások, kötelezettségek, amelyeket nem illik visszautasítani. Jelenleg egy nagy kézirat lektorálását végzem, amelyet már egy hónapja nyaggatok, mert nehéz anyagnak bizonyult.
– Miről van szó?
– Benkő József 1778-ban kiadott Transilvania Generalisa, Erdély leírása. A latinul írt többkötetes mű fordítása már régebb elkészült, kiadását pedig a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum vállalta. Az ottani munkatársak alapos szerkesztői munkát végeztek, nagyon sok magyarázó szöveggel, és felkértek annak történelmi szempontból való lektorálására. Nem könnyű munka, mert a mai olvasó számára is jól érthetővé kell tenni.
– És mi következik ezután?
– Év végére be kell fejezzem a Magyar Országos Levéltár "fondjegyzéknek" hívott nyilvántartása román nyelvre fordítását. Ez egy kétkötetes munka, a román–magyar levéltári egyezmény része, s mivel kevés a két nyelvet egyaránt jól ismerő szakember, engem kértek fel erre. Nem utasíthattam vissza, hiszen eddig is jól együttműködtünk. Ugyancsak év végéig kell összeállítanom a Bernády György életéről és tevékenységéről szóló kéziratot, amelynek a szerkesztését elvállaltam. Ezután jönne – jövő tavaszra – a Bodor Péter életéről régebb beígért kötetem. A Román Televízió bukaresti magyar adásában Miholcsa Gyuláék egy 80 perces filmet készítettek róla, amelyhez a dokumentációt én nyújtottam. Miután nagyon sok időt áldoztam a székely ezermester életére vonatkozó, nehezen hozzáférhető, szétszórt források összegyűjtésére, ideje befejeznem ezt a témát. Végül – igaz, hogy ez már nem a jövőre vonatkozik, hanem a jelenre – most már biztosan közölhetem, hogy szeptember 26-án lesz a legújabb könyvem bemutatója a Bernády Házban (tegnap volt – sz.m.). Címe: Történelmi szimbólumaink. Székelyföldi pecsétek. A Mentor Kiadó adta ki, a nyomdai munkákat a csíkszeredai Gutenberg nyomda végezte.
– Mit tartalmaz a kötet?
– Amint a címből is kiderül, a székely történelmi szimbólumok egyik nagy családjának a történetét. A székelyföldi pecséthasználat történetét, a használt címerek és egyéb jelképek leírását, valamint egy nagy albumot színes fotókkal. Nagyon nehéz munka volt, az anyag összegyűjtése rengeteg időmbe került. De megérte. Egy évek óta tartó kutatómunka összefoglalója, egy átfogó szintézis.
– Nyilván ezt a nagy munkát el sem lehetne képzelni számítógép nélkül…
– 20 éve használom a számítógépet, enélkül nem tudnék élni. Úgy vágtam neki, hogy nem jártam kurzusra, hanem vettem egy oktatófüzetet, ennek segítségével összeállítottam a Vígh-féle kötetet. Rengeteget bosszankodtam, mert az elején sokat bakiztam, de sikerült "megszelídítenem" ezt a csodálatos találmányt. Nem egyedül, hanem harmadik osztályos unokám s egy ötödikes barátja segítségével. Azóta nélkülözhetetlen munkaeszközöm.
– Igaz az, hogy humor nélkül nem tudnánk legyőzni az élet szomorú oldalát?
– Ha magadra mosolyt erőltetsz, megváltozik a közérzeted. Légy jókedvű, ha nehezedre esik is, és mosolyogj! Könnyebben felvidulsz, tapasztalatból tudom. Rájöttem, hogy összejöveteleken, előadás közben a könnyed hangvétel feloldja a hangulatot. Egy könnyed bevezető után a hallgatóság is jobban odafigyel.
– Díjak, elismerések? Kérem, említsen meg néhányat!
– A kapott díjak két csoportra oszlanak, a levéltári szakmával kapcsolatosakra, és a tudományos munkámat méltatókra. A levéltárosi tevékenységemre vonatkozóak közül kiemelném a Pauler Gyula-díjat és a Széchényi Ferenc-díjat, a történészi munkásságomra vonatkozóak közül az akadémiai Arany János Érmet, de fontos számomra a Gr. Mikó Imre-emléklap és a Gábor Áron- díj is.
Székely Ferenc, Népújság (Marosvásárhely)

Emléktábla a Jelen Házban
Főhajtás Faludy György előtt
Faludy György (1910–2006) nagyon sokszor járt Erdélyben – mondta a költő Szőcs Géza (sok egyéb titulusát is fel lehetne sorolni, többek között a Magyar PEN-klub elnökségét – tudomásunk szerint mellesleg magyar PEN-klub elnök még sohasem járt Aradon), azt mondta tegnap egy interjúban: érthetetlennek tartja, miért nem idéződnek fel kellő súllyal ezek a rendkívüli alkalmak, Faludy erdélyi látogatásai a közemlékezetben, a szerkesztőségekben, szellemi műhelyekben, kávéházakban, kocsmaasztal mellett, egyetemek tanszékein, újságírók, írók, költők körében, miért jelentkezik ilyen (a látogatások nyújtotta intenzív élményhez viszonyítva) halvány leképeződésben Faludy Gyögy emléke. Mától egy tárgyi emlék, amely Faludy egyik erdélyi útjának emlékét őrzi, ez az Aradon leleplezett tábla, amelyre méltán lehet büszke az aradi közösség, és annak vezetői, akik ezzel hűségüket bizonyították – nem mintha nagyon bizonyítani kellene pont Aradon, a mártírok emlékművének városában –, de ezzel a táblával egyfajta folytonossági plusszal járultak hozzá a Faludy-kultuszhoz, ahhoz, hogy Faludy még hosszabb életű legyen.
Az említett emléktáblát tegnap délben – az Aradi Magyar Napok rendezvénysorozat keretében – a Jelen Ház kapubejáratának falán leplezték le a költő özvegye, Faludy Fanny jelenlétében. A viszonylag népes közönséget (köztük volt az RMDSZ képviseletében Cziszter Kálmán városi tanácsos) Böszörményi Zoltán, az Irodalmi Jelen főszerkesztője, a Nyugati Jelen tulajdonosa köszöntötte, felidézve: emlékezetes nap marad 2004. március 24., amikor Faludy György először járt Aradon, s a Jelen Ház dísztermében tartott előadást népes közönség előtt. Egy következő előadásra már nem került sor, de az év októberében még egyszer ellátogatott Aradra, felesége társaságában egy bensőséges találkozásra. „Összeszorult szívvel gondolok rá, hogy már nincs közöttünk – egy évre rá örökre eltávozott”, emlékezett Böszörményi Zoltán, majd felolvasta e pillanat rögzítésére szánt mementót:
Faludy György imája
Elfehérül a tér, mikor kék szemét ráveti a sok szomorúságot látott tájra. Ez a táj most Faludy György Maros mosta alföldje, a tizenhárom szabadságharcos tábornok utolsó állomása: Arad.
Amikor a Mester először itt járt, megkérdeztem tőle, miért csak most, miért ennyire későn, nem furdalta a kíváncsiság, hogy a magyar történelem ezen szomorú városába viszontagságos élete során egyszer is benézzen. Komoran tekintett vissza rám, mint aki csak akkor tudatosította, mit jelent Arad Magyarország vérzivataros múltjában. „Ide jövet, ezt a kérdést én is feltettem magamnak, de akkor sem tudtam okosabbat kiötleni, mind azt, hogy a sorsom nem hozott erre” – mondta, és a Jelen Ház díszterme felé vette apró, óvatos lépteit.
A pillanat szülte pillanat akkor a sors különös játéka lehetett, hiszen ő nem gondolt Október 6. című versére, melyben a táj hasonlított a maihoz, „mint a fácán: tarlók, fák, vérző foltjai”. De ahogy lépkedett felfele a lépcsőkön, mintha az idő létrájáról nézett volna vissza, lelki szemeivel látta, mi történik Aradon azon a végzetes, gyászos napon.
Nekem pedig az járt az eszemben, mennyire tapintatlan voltam vele, hiszen az ő lelkében „égi fény ragyog” és a messzeségből világok intenek feléje.
Most hogy már levetette testének börtönét, jobban látszik, ami volt.
Mintha most is hallanám Michelangelo utolsó imájának záró sorait: „Istenszobrász! a márvány én vagyok.”
Még volt egy mementója Faludy Györgynek itt, Aradon, folytatta: halálának hírét a világon először mi közöltük, Faludy Fanny jóvoltából. Megemlítette továbbá: a Nyugati Jelen címlapján, a fejléc fölött egy évtizede – az Óda a magyar nyelvhez c. költeményéből való – Faludy-idézetet („Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk / és forró, mint forrongó szellemünk”) láthat a lap olvasója.
Szőcs Géza azzal kezdte beszédét: „Mindenkinek köszönettel tartozunk, akik itt vannak és akik nincsenek itt, akik együttesen hordozzák Faludy György költészetének, alakjának az emlékezetét, olyannyira, hogy ez megtestesült egy emléktáblában is, amelyhez hasonló – éppen összeszámoltuk Fannyval – nagyon kevés van: van egy a (budapesti) VII. kerületi szülőházon, a XIII. kerületben, ahol lakott, egy magyarországi faluban, amelynek kultúrháza az ő nevét vette fel és az Írók Boltjában – Arad tehát az ötödik város, amely emléktáblát szentelt Faludy Györgynek”.
A Faludy Fanny és Szőcs Géza által leleplezett emléktáblára koszorút helyezett el a költő özvegye, Szőcs Géza, valamint az Irodalmi Jelen és a Nyugati Jelen nevében Böszörményi Zoltán, majd Czernák Ferenc elszavalta Faludy Janus Pannonius hazatérése c. versét.
***
Arad emléktáblákban sajnálatosan szegény, de tegnaptól egy nagy magyar költőnek állított táblával gazdagodott. Egy költő emlékét azonban a neki állított táblánál is jobban őrzi az, hogy olvassák, mert igazán ezzel marad meg az őt megillető örökkévalóságban. Faludy Györgyöt, remélhetőleg, nemcsak ez az emléktábla őrzi meg az aradiak számára.
Jámbor Gyula, Nyugati Jelen (Arad)

Nem vesz részt a magyar tagozat a MOGYE tanévnyitóján
Tiltakozásképpen távol marad a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem hétfői hivatalos tanévnyitójáról az egyetem magyar tagozata – közölte vasárnap a magyar tagozat vezető tanácsa. A magyar tagozat pénteken, október 3-án tartja meg saját tanévnyitó ünnepségét a marosvásárhelyi vártemplomban. A magyar tagozat harmadjára szervez külön tanévnyitót. Ezzel az ellen kíván tiltakozni, hogy az egyetemen még nem léptették maradéktalanul életbe a 2011-ben elfogadott tanügyi törvény anyanyelvi felsőoktatásra vonatkozó előírásait.
„Jelenlétünk a rendezvényen csak legitimálná az egyetem vezetőségének a kirakatpolitikáját, miszerint a MOGYE-n minden a legnagyobb rendben van" – áll a közleményben. A magyar tagozat vezető tanácsa azt is közölte, a külön tartandó tanévnyitóról egyhangú döntést hozott a magyar tagozat közgyűlése.
A MOGYE-n 2011-ben alakult ki éles konfliktus az egyetem román vezetése és magyar tagozata között amiatt, hogy az egyetem vezetése az intézményi autonómiára hivatkozva nem léptette életbe az új oktatási törvény magyar szempontból fontos előírásait.
A konfliktus rendezésére tett kísérlet 2012 májusában a jobboldali Ungureanu-kormány bukásához vezetett. Victor Ponta miniszterelnök közvetítésével 2012 szeptemberében hétpontos rendezési tervet fogadott el az egyetem román vezetése és a magyar tagozat vezetése, amit az oktatási miniszter is aláírt. Az egyezmény előírásai csak részben teljesültek. Áprilisban tiltakozásképpen lemondott az egyetem magyar rektorhelyettese és két magyar dékánhelyettese.
A MOGYE kizárólag magyar tannyelvű intézményként alakult 1945-ben. Az intézményben a kommunista pártvezetés szóbeli utasítására vezették be 1962-ben a román nyelvű oktatást is, amely fokozatosan háttérbe szorította a magyar orvosképzést. Ma az egyetem vezető testületei a román oktatók kétharmados többségével működnek.
MTI, Erdély.ma