Kérdéses a Mátyás-szobor újraavatásának időpontja
Szőcs Géza a magyarországi Nemzeti Erőforrás Minisztérium kultúráért felelős államtitkára személyes véleménye szerint az RMDSZ-kongresszus utáni időpontra kellene halasztani a magyar és román közpénzekből restaurált, kolozsvári Mátyás-szoborcsoport újraavatását.
A Szabadság kolozsvári napilap megkeresésére Szőcs Géza úgy nyilatkozott, február 27-e és március 14-e is felmerült, mint lehetséges időpont, ám a helyzet tisztázásáig a tárcája kivár.
A Romániai Kulturális Minisztérium sajtóosztálya szerint a szaktárca legutóbb két időpontot is javasolt a leleplezésre, szem előtt tartva azt, hogy a javasolt dátumok tartalommal és jelentéssel bírjanak a magyar közösség számára. Így a szaktárca január 22-re, vagyis a Magyar Kultúra Napjára, vagy február 23-ra, Mátyás király születésnapjára időzítette volna a leleplezést. Azonban Füzes Oszkár magyar nagykövet csütörtökön közölte Kelemen Hunorral, hogy a magyar kormánynak január 22-e nem megfelelő időpont. A sajtóosztály szerint a Szőcs által említett február 27-i, illetve március 14-i dátum egyike sem merült fel az egyeztetések során, azonban a február 27-i dátum nem megfelelő a romániai tárcának, hiszen ezen a napon zajlik az RMDSZ kongresszusa, ahol Kelemen Hunor művelődési tárcavezetőnek részt kell vennie.
Ami a március 14-i dátumot illeti, kései időpont, hiszen a szobor műszaki átadása november végén már megtörtént, így a kolozsváriakkal szemben sem lenne méltányos ekkorra időzíteni az újraavatást.
(Transindex) Nyugati Jelen (Arad)

Ászok tánca
Anno a Román Kommunista Párt kongresszusai előtt már hetekkel túlcsordultak az újságokban a különböző helyi szervezetek, vállalatok, mifenék szövegei, hogy támogatják Nicolae Ceauşescu elvtárs újraválasztását blabla ésatöbbi. Nem volt ellenjelölt, de bizti azért kellett, mert izgult szegény.
Most naponta olvasom, hogy az RMDSZ-szervezetek sorban jelentik be előre, a február végi kongresszus előtt, hogy Kelemen Hunor megválasztását támogatják. Most két ellenjelölt is van, csak tudnám, ki izgul jobban: Markó, hogy politikájának folytatója legyen az utódja, vagy Kelemen Hunort szeretnék megfosztani az álmatlan éjszakáktól.
Nem értem, mi haszna ennek a bejelentősdinek, ami az idősebb generációk hátán szerintem igencsak borzolja a szőrszálakat. Ha a kongresszust azért (is) kell összehívni, hogy új elnököt válasszon az RMDSZ, akkor miért nem ott dől el, a programbeszédek elhangzása után, ki örökli Markó székét? A megyei küldötteknek elég idejük lenne eldönteni, hogy egységesen szavaznak valakire, vagy mindenki saját belátása szerint dönt. Ha pedig előre tudni, ki lesz az új elnök, akkor minek kongresszus, hisz annak sava-borsa az elnökválasztás? Nem lenne olcsóbb egy belső, internetes szavazást szervezni? Vagy küldje be futárpostával minden megyei szervezet a borítékját a névvel. Vagy ne küldjön semmit, elég, ha a választmányi ülésen helyben, egyemberként megtapsolják kiszemeltjüket. Az pedig elolvassa a másnapi újságban, aztán ha lefutottak a gyűlések, helyet cserél Markó Bélával.
Szóval, nekem furcsa ez a módszer, emlékezetem szerint akkor sem volt ilyen, amikor két jelölt is indult a tisztségért. Azért hívták össze a kongresszust most (is), hogy a küldöttek OTT szavazzanak, döntsenek.
Szerintem az első ilyen túlbuzgóságra Markó vagy Kelemen vagy akárki a hájlájfból leszólhatott volna a megyei szervezeteknek, hogy gyerekek, már ne röhögtessük magunkat, legalább kifele ropjuk végig a tangót, ahogy kell, szorosan egymáshoz simulva. Persze, sejtem én, startból le akarták törni Eckstein vagy Olosz szarvát, nehogy azt képzeljék, egyáltalán letehetik a lasztit a tizenegyes pontra. Jobb előre biztosra menni, megkenni minden kenyeret vajjal, nehogy a meglepetések kongresszusa legyen az idei.
Kár, mert ezek nélkül is Kelemen Hunornak volt-van a legnagyobb esélye, Eckstein későn rajtolt, és az elmúlt években elásta magát a Szövetségben, Olosz pedig még ennyire sem aktivált, hangját sem hallatta.
Hát, akkor javaslom, legalább mi, kakasülőn táborozók játékból kezdjünk el izgulni, vajon ki lesz az RMDSZ új elnöke?
Mert majd március 1-jétől az új elnök számára vége a játéknak, és ha véletlenül bármit eljátszik, arra rámegy inge, gatyája.
Irházi János. Nyugati Jelen (Arad)

Egységes Kárpát-medencei gazdasági övezetről egyeztettek a MÁÉRT-en
A közös Kárpát-medencei közlekedés és vasútfejlesztés, a szakképzés és a most induló Széchenyi terv lehetőségei szerepeltek többek között az újjáalakult Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) gazdasági és önkormányzati szakbizottsága keddi budapesti ülésének napirendjén. Becsey Zsolt a szakbizottság elnöke, a nemzetgazdasági tárca államtitkára az ülés után újságíróknak elmondta: abban maradtak, hogy a magyar külgazdaság-politika készülő koncepciójához a határon túli magyar szervezetek is hozzászólnak majd. A közeljövőben minden résztvevő meghatározza azokat a konkrét gazdaságfejlesztési prioritásokat, amelyek a vállalkozások versenyképességének erősítését segítheti – tette hozzá.
Kifejtette: egyértelművé vált, hogy a gazdasági összefogásnak egy egységes Kárpát-medencei gazdasági övezet koncepcióján kell alapulnia. Ez része a kormányprogramnak is – emlékeztetett. Ennek a térségnek nagyobb gazdasági integrációra van szüksége, hogy kellő erőt, innovációt tudjon felmutatni, hogy az unióban és a világpiacon sikerrel vehessük fel a kiélezett küzdelmet – tette hozzá.
A cél ugyanakkor az, hogy mindenki megmaradjon, és gazdasági téren is boldoguljon ott, ahol született – fogalmazott az államtitkár.
Becsey Zsolt a konkrét témákról elmondta, hogy az ülésen ismertették a Széchenyi terv hét nagy prioritását, megtárgyalták, hogy a tervnek a Kárpát-medencei határokon átnyúló gazdasági együttműködés, és a közlekedés fejlesztése nagyon komoly részét képezi. A közös Kárpát-medencei közlekedés és vasútfejlesztés kérdésében egyetértettek az együttes fellépés szükségességében – mondta. Kitért arra is, hogy minden fél érdekelt egy szélesebb szakképzési struktúra megvalósításában, hogy a beruházók a lehető legtöbb munkaerővel számolhassanak a Kárpát-medencében.
A konkrét javaslatok ismeretében a szakbizottság várhatóan május-június folyamán ül össze ismét. Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai helyettes államtitkár felidézte, hogy az újjáalakult MÁÉRT-hez kapcsolódva négy szakbizottság felállításáról döntöttek. Az oktatási és kulturális szakbizottság hétfőn tartott ülést, s a héten még összeül a külügyi és jogi szakbizottság. Répás Zsuzsanna elmondása szerint január végén tanácskozik a Kárpát-medencei szórványalbizottság, s várhatóan márciusban ülésezik a diaszpóra albizottság. (MTI-fidesz.hu) Erdely. ma

Taposott út
Elpárolgott a demokrácia az RMDSZ-ből. Centralizált, kézi vezérlésű, s ahogyan Tőkés László találóan fogalmazott: arrogáns párttá vált. Teheti, hisz Románia demokráciahiányban szenved, s a párt, melynek szekerére jó esztendeje fölkapaszkodtak, ugyanezekkel a módszerekkel terelgeti az országot.
Roppant érdekes ellenben, talán esettanulmányt is megérne, hogyan változott át Markó Béla, az egykor nyitott, demokratikus értékeket képviselő értelmiségiből erős kezű, ellentmondást nem tűrő pártvezérré, s miként rendelte alá a szövetséget az üzleti életben sikeres társai érdekeinek. S vált az RMDSZ is, akárcsak a román pártok zöme, a nagy kombinátorok és a mindenbe belenyugvók gyülekezetévé. Egy kis lázadás, mint amilyen most az Olosz Gergelyé, belefér a pakliba. És Édler András ugyancsak háromszéki parlamenti képviselő ama kifakadása is, miszerint az édesapának a saját édes fiát kell pártfogolnia, nem a szomszédét. Tudja, hisz valamikor a parlamenti választások előestéjén a szövetség, a jelenlegi helyi nagyok, a megyeitanács-elnök, a polgármester valóban ,,édesapaként" viselkedett velük, megürült képviselői helyüket azonnal felajánlották a ,,fiúknak", s mellé paripát, fegyvert. A pénzt ők hozták. És letehetjük a nagyesküt, a nagy szülői szeretetet jól körülírható gazdasági érdek kísérte. Mit is kottyintott el a HKT zűrzavarában egy felső-háromszéki polgármester: ,,Mi akkor (ti. a parlamenti választásokkor) nem kértük, de megkaptuk Olosz urat, akkor most támogassuk is." Néhányan támogatták, többen nem, de az kiderült, a lokálpatriotizmus nagy dolgokra képes, kár, hogy a minőség kigyöngyözésére nem. De ama édleri filozófia, miszerint mindenáron a mi kutyánk kölykét kell támogatni, még viccnek is rossz. (Jut eszembe: Markó Béla is az volt.) Most, hogy Markó menni készül, megsűrűsödött a levegő az RMDSZ-ben, és hirtelen mindenki a változás szükségességéről beszél. Kelemen a megreformált folytonosságot, Eckstein-Kovács a további parlamenti jelenlétet, Olosz közösséghez való visszafordulását tartja fontosnak. Csakhogy eddig is ott voltak a hatalom közelében, és vajmi keveset tettek a szövetséget eluraló fülledtség, tekintélyelvűség, arrogancia, kivagyiság ellen. A választás előtt mindenki reformot, változást, újat, jobbat ígér. És győz az, akinek győznie kell, és halad a jól kitaposott úton tovább.
Simó Erzsébet. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Optimista vagyok
Közreadja: Bölöni Domokos
Kovács András karnagy, a marosvásárhelyi Nagy István ifjúsági vegyes kar és a vártemplomi Psalmus kórus karnagya – az elmúlt esztendő eseményeiről.
– Örvendetes tény, hogy az amatőr kórusok száma a múlt esztendőben is gyarapodott, ami a dalolási kedv mellett az együttesek nevelő, közösségszervező és erősítő szerepének felismerését is jelentheti. Még mindig az egyházak, a templomok gyülekezetei elsősorban a fenntartók. Az állami és gazdasági intézmények is felfedezhetnék e tevékenység jelentőségét. Örvendetes az is, hogy a régi, már bejáratott fesztiválok, találkozók mellett új együttesek próbálnak Erdély magyarok lakta régióiban ilyen ünnepi rendezvényeket meghonosítani. Ezekre nagy szükség van, hiszen a munkát motiválni, az eredményeket népszerűsíteni, a hibákat javítani kell.
Az erdélyi magyar amatőr kórusmozgalom komoly, figyelemre méltó hagyománnyal rendelkezik. Ezt a hagyományt próbáljuk ápolni a rendszerváltozás után újraélesztett szervezeteink segítségével, a Romániai Magyar Dalosszövetséggel és a Seprődi János Dalosszövetséggel. A nemrég Kolozsváron megtartott 2010. évi közgyűlésén az RMD elnökének, Guttman Emesének a beszámolójából tudhattuk meg, hogy milyen gazdag kórus- és zenei tevékenység zajlik a tőlünk távolabbi tájakon, elsősorban Székelyföldön, de említhetném a Szilágyságot, a Partiumot is. A közgyűlésen minden évben díjazzák a különböző területeken: a kórusvezetésben, egyházzenében, hagyományőrzésben, népdaléneklésben, népdalgyűjtésben, népi zenekari és fúvószenekari tevékenységben figyelemre méltó eredményt elért személyeket. A nemrég elhunyt Nagy Ferenc által létrehozott Seprődi János Dalosszövetség pedig most már anyaországi vezetéssel próbálja összehangolni a Kárpát-medence magyar kóruséletét.
Az általam vezetett két amatőr együttes eseményekben gazdag évadot mondhat magáénak. A Nagy István ifjúsági vegyes kar a tavaly áprilisban Budapesten vendégszerepelt egy önálló hangversennyel, és sikeresen lépett fel a budapesti Bárdos Lajos Zenei Hetek Alapítvány rendezvénysorozatának nyitóhangversenyén. Itthon megszervezte a XIX. Bárdos Lajos–Nagy István Kórusfesztivált, melynek hangversenyein tíz kórus énekelt. Ezenkívül sikerrel mutatkozott be a székelyudvarhelyi Bárdos Lajos–Balázs Ferenc Ifjúsági Kórusfesztiválon, majd idényzáró szereplésként a II. Szovátai Kórustalálkozón. Az új évadban, mely októberben kezdődött, fellépett a Bolyai Líceum Öregdiák Köre által szervezett Kozma Béla- emlékünnepélyen, majd decemberben a filharmónia által szervezett Musica Sacra rendezvénysorozat keretében a Vártemplomban, a Psalmus kórussal együtt adventi kórushangversenyen énekelt.
A Vártemplom Psalmus kórusa, mely az idén ünnepli megalakulásának 25. évfordulóját, legfontosabb feladataként a templomi szolgálat ellátásának érdekében gazdagította tavaly is repertoárját. E szolgálatok mellett meg kell említenem a Szentháromság-napi református kórustalálkozót, melynek rendszeres résztvevői vagyunk. Örömünkre tavasszal megtisztelő hívást kaptunk a kolozsvári Szent Mihály-templomba a RMD által szervezett Zsizsmann Rezső-emlékhangversenyre. A helyi lapban megjelenő kritika kiemelte kórusunk színvonalas műsorát, a kórus tiszta intonációját, érthető szövegmondását. Társszervezőként a kórus sokat tett a XIX. Bárdos Lajos–Nagy István Kórusfesztivál lebonyolítása érdekében, melyen nagy sikerrel szerepelt, majd az etyeki Signum kórus hívására tavasszal Magyarországon énekelt. A kórus évadzáró szereplése a Nyárádszeredai Kórustalálkozón való részvétel volt, az új évadban pedig a már említett adventi hangversenyen mutatta be műsorát.
Meg kell említenem a szászrégeni rendezvényeket: a már hagyományos Zengjen hálaének református kórustalálkozót, valamint az adventi gyermekkari kórustalálkozót, melyet a tavaly második alkalommal rendezett meg a református egyház. Tudunk még a marosszentgyörgyi kórustalálkozókról, a körtvélyfáji Reneszánsz kórustalálkozóról, a marosvásárhelyi Szabadság úti ifjúsági kórustalálkozókról, melyeket többnyire az egyház patronál.
Befejezésként még csak annyit mondanék, hogy optimista vagyok, mert örömmel látom, hogy a fiatalok (köztük volt tanítványaim) kórusokat vezetnek, sikerült őket "meg-fertőznünk", és tovább éltetik, remélhetően jobban, mint mi, öregek, az együtténeklés ügyét. Népújság (Marosvásárhely)

Megrongálták a Mátyás-szobor talapzatát
Ismeretlen tettesek megrongálták tegnap a kolozsvári Mátyás-szobor talapzatát. A Szabadság napilap honlapján közzétett videó-felvételen látható, hogy a talapzat több pontján fekete anyag folyt végig, az elkövetők feltehetően műanyagot vagy gumiabroncsokat égethettek el.
László Attila alpolgármester, aki a Krónikától értesült a történtekről, döbbenten fogadta a hírt. Az elöljáró értetlenségének adott hangot, hiszen a Főteret folyamatosan figyeli a közösségi rendőrség, így az eset elvileg nem történhetett volna meg. A Fadrusz-alkotás restaurálási munkálatait novemberben fejezte be a nagyszebeni Concefa Rt.
Krónika (Kolozsvár)

Népszámlálások Romániában
Romániában az utóbbi hatvan évben hat népszámlálást tartottak, átlagosan tehát tíz évenként egyet. 1948. után 1956-ban és 1966-ban került sor hasonló akcióra, majd 11 éves szünet után rendezték meg az utolsó, „szocialista népszámlálást”, amelyet tizenöt éves szünet követett, egészen 1992-ig. A legutóbbi felmérést 2002-ben tartották, most pedig, kilenc éves szünet után, idén lesz ismét népszámlálás.
Az egymást követő romániai népszámlálásokból egyértelműen kiderült a trend: míg az ország összlakossága 1948-tól egészen 2002-ig folyamatosan nőtt, és csupán a 2002. évi felmérés alkalmával jeleztek 1 130 000-es csökkenést – ennek ellenére, a hatvan év összességében több mint 5 800 000-es volt a létszámgyarapodás – addig a magyar lakosság száma és részaránya folyamatosan csökkent az utóbbi hat évtized alatt.
Szétnyíló demográfiai olló
A 2002. évi népszámlálás adatainak megfelelően a 21,6 millió lakosú Romániában 19,4 millió román mellett 1,43 millió magyar él – vagyis 6,6 százalékos részaránnyal ez az etnikum az ország legnagyobb nemzeti kisebbsége. A harmadik helyen, 535 ezer fővel a roma lakosság áll, az alig 60 ezerre apadt német közösséget 61 ezres létszámával már az ukrán lakosság is felülmúlja.
A sorrendben az oroszok/lipovánok következnek, 35,7 ezer lakossal, őket követik a törökök 32,5 ezer, a tatárok 24,1 ezer, a szerbek 22,5 ezer, a szlovákok 17,1 ezer, a bolgárok 8 ezer, a horvátok 6,8 ezer, a görögök 6,4 ezer fővel. Az egykoron népes romániai zsidóság létszáma 5,7 ezerre apadt, és már csak a cseheket, a lengyeleket, az olaszokat, az örményeket, valamint az 1,2 ezres csángó lakosságot – és a 2,2 ezer fős kínai közösséget előzi meg.
A magyar lakosság részarányának folyamatos csökkenése, Erdélyben mérhető le leginkább. Itt 1956-ban például a lakosság 65 százaléka volt román, a magyaroké pedig meghaladta a 25 százalékot. 2002-re viszont az arány 74,7:19,6-ra módosult – természetesen a román lakosság javára. Mindez elsősorban Ceauşescu iparosításnak álcázott elrománosító politikájával magyarázható.
Így 1956 és 1977 között az erdélyi román lakosság részaránya 4,4 százalékkal nőtt, a magyaroké 2,5 százalékkal csökkent, 1977 és 1992 között a románság létszámgyarapodása 4,2, a magyarok létszámcsökkenése pedig 1,8 százalékos volt. A rá következő évtizedben már a román lakosság alig 1,1 százalékkal nőtt, igaz, a magyar lakosság még mindig 1,2 százalékkal apadt .
Sokatmondó szakmai megoszlás
Érdekes módon, a legutóbbi népszámlálás alkalmával 1 443 970 személy vallotta magát magyar anyanyelvűnek, 12 ezerrel többen, mint magyar nemzetiségűnek. Ezzel a magyar anyanyelvűek részaránya 0,06 százalékkal meghaladja a magyar nemzetiségűekét.
Vallási szempontból az önmagát államvallásnak tekintő ortodox egyház hívei vannak egyértelműen túlsúlyban, számuk 18,1 millió, ami 86,7 százalékos részaránynak felel meg. A második legnagyobb romániai egyház a római katolikus, 4,7 százalékot jelentő 1 millió hívővel, majd a reformátusok következnek 701 ezer, a pünkösdisták 324 ezer, a görög-katolikusok 191 ezer és a baptisták 126 ezer hívővel. A többi egyház 100 ezer fő alatt van. Emellett felekezeten kívülinek tartotta magát 12,8 ezer fő, ateistának vallotta magát 8600 személy.
Érdekes – és egyben sokatmondó – a román és a magyar közösség szakmai szempontból történő megosztása. Így például a törvényhozók, az igazgatási, érdekképviseleti, gazdasági, politikai vezetők kategóriájában a magas 3,8 százalékával a magyar közösség mélyen alulképviselt.
A középvezetők (technikusok, mesterek) szintjén azonban 9,7 százalékos jelenléte messze meghaladja lakossági részarányát, akárcsak 8,2 százalékos jelenléte az értelmiségi és tudományos foglalkozások esetében, vagy 8,5 százalékos részvétele a szolgáltatási, kereskedelmi tevékenységekben. A csúcsot a magyar közösség azonban a mezőgazdasági, erdőgazdálkodási, halászati foglalkozásoknál tartja 22,3 százalékkal, de a kézművesek, szakképzett munkások 20,3 százaléka is soraiból kerül ki.
A „fegyveres szervek foglalkozásai” kategóriában viszont mindössze 0,4 százalékkal van jelen. 4,3 százalékával azonban örvendetes módon „alulképviselt” a munkanélküliek sorában is. Mindez jól jelzi, hogy a romániai magyarság létszámbeli fogyatkozása ellenére képzettség, szakmai színvonal, érvényesülés tekintetében helyt áll a nem könnyű romániai viszonyok közepette.
Népszámlálás – 2011
Az Országos Statisztikai Intézet elnöke, Vergil Voineagu közlése szerint az idei népszámlálást minden bizonnyal októberben kezdik el. A folyamat két hetet vesz majd igénybe, ez idő alatt a lakosság lélekszáma mellett felmérik a lakásviszonyokat is. Az akció idei megrendezése egyébként valamennyi uniós tagország számára kötelező, Brüsszel ugyanis pontos képet kíván alkotni az unió, ezen belül pedig a tagországok teljes lakosságáról.
A mostani népszámlálás alkalmával valamennyi, romániai lakhellyel rendelkező román állampolgárt számba vesznek, függetlenül attól, hogy az akció pillanatában az országban tartózkodik-e vagy sem. A felmérés kiterjed a romániai lakhellyel rendelkező nem román állampolgárokra, az ország területén tartózkodó egyéb személyekre – menekültekre, menedékjogot vagy állampolgárságot kérőkre, üzleti vagy személyes ügyben érkezett külföldiekre is. Vizsgálják majd a lakossági elöregedés folyamatát, a belső és más országokba irányuló elvándorlást, az oktatási szintet.
Bogdán Tibor. Új Magyar Szó (Bukarest)

Kulturális hét Szatmáron
Erdélyszerte ünneplik január 22-én Magyar Kultúra Napját. Szatmáron nem csupán egy napot, hanem egy hetet szentelnek erre, és nem csupán a helyi, hanem az egész kárpát-medencei magyar kultúrát próbálják megmutatni ezen a héten.
„Számunkra sokkal többet jelent a magyar kultúra, semhogy évente csak egy nap emlékezzünk rá. Ezért már korábban úgy határoztunk: egy nap helyett legalább egy hetet szánunk rá, méghozzá úgy, hogy igyekszünk az egész Kárpát-medencei magyar kultúrát megjeleníteni. S ezzel is kifejezni, hogy mindnyájan az egy magyar nemzethez tartozunk, miként ezt heti megemlékezési programunk címe kifejezi!” – mondta el az Új Magyar Szónak Tóth-Pál Miklós színművész, a szatmári Ady Endre Társaság elnöke, az Egycsillagú égbolt címet viselő egyhetes rendezvénysorozat főszervezője.
Az elnök külön kiemelte, hogy a társszervezők – a CulturArt, a Harag György Társulat és a filharmónia – mellett a programhoz igen jelentős támogatást kapnak a református és katolikus egyháztól, a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumtól és a többi magyar iskolától is. „Ez a tény önmagában is arra utal, hogy Szatmárnémetiben az egész magyarság fontosnak tartja a rangosabb megemlékezést és erőteljesebb odafigyelést a magyar kultúra egészére” – hangsúlyozta Tóth-Pál Miklós.
A megnyitó január 22-én, szombat este lesz, a budapesti Madárdal együttes Ah, hol vagy, magyarok tündöklő csillaga? című előadásukkal lépnek fel a színházban. Vasárnap ugyanott gyermekkoncerttel jelentkezik a Madárdal. Vasárnap este a filharmónia nagyterme várja azokat, akik Szvorák Katalin műsorát szeretnék meghallgatni.
Hétfőn Méhes Kati és Nagy Antal énekműsorát a Szárazfa együttes kíséri a színház stúdió-termében. Kedden ugyanitt Laczkó Tekla lép fel önálló előadással. A továbbiakban fellépnek a tasnádi Teletinik, a társszervező Harag György Társulat, a budapesti Misztrál együttes, s végül január 29-én, szombaton a felvidéki Rock Színház zárja a rendezvénysorozatot.
Az emlékezés a szatmáriaknak már a múlt vasárnap megkezdődött. A helyi Kölcsey Kör elnöke, Muzsnay Árpád vezetésével többen részt vettek a Himnusz költőjének nyughelyén, Szatmárcsekén tartott Kárpát-medencei ünnepségen, ahol a Kölcsey Ferenc Főgimnázium diákjainak nagyobb csoportja is jelen volt.
Közönségtalálkozó-körúton vesz részt Kányádi Sándor
A Magyar Kultúra Napja alkalmából a kortárs magyar irodalom egyik legismertebb szerzőjével, Kányádi Sándor költővel szervez közönségtalálkozó-körutat A Magyar Köztársaság Kulturális Koordinációs Központja, a Bod Péter Megyei Könyvtár és a Kovászna Megyei Művelődési Központ.
Holnap 18 órától a Székelyudvarhelyi Művelődési Házban, csütörtökön 10 órától a kovásznai központi református templomban, 18 órától pedig Kézdivásárhelyen, a Vigadó Művelődési Házban, pénteken 17 órától Baróton, az unitárius templomban, és végül a szombaton 17 órától a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárban lép fel Kányádi.
Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest)

Holdudvar
Ha még nem szóltam volna róla nyilvánosan, most ide írom: sem a régi rendszerben, sem a mostaniban semmiféle politikai funkcióm nem volt. Ha kínáltak is, mert kínáltak, visszautasítottam, mert amennyire lehetett (nem mindig lehetett), valamelyest őrizni akartam személyiségemet.
Ha még nem szóltam volna róla nyilvánosan, most ide írom: sem a régi rendszerben, sem a mostaniban semmiféle politikai funkcióm nem volt. Ha kínáltak is, mert kínáltak, visszautasítottam, mert amennyire lehetett (nem mindig lehetett), valamelyest őrizni akartam személyiségemet.
Mindez így igaz, még akkor is igaz, ha írásaimból kiderül, hogy az RMDSZ mellett állok. Szatmári viszonylatban alapító tagja vagyok, s már akkor eltökéltem: mindaddig vele maradok, míg nem tűnik fel jobb. És ezt a jobbat most sem látom, hisz a csírázó harmadik magyar párt jelszava,
„Magyarnak lenni jó” olyan fantáziátlan, puszta kijelentés, ami még csak érzelmi hatást is alig vált ki, hisz legtöbben eszmélésünk óta tudjuk: magyarnak lenni jó, még ha ütnek is bennünket! Legtöbben azt is tudjuk: magyarságunkat elsősorban tetteink igazolják, nem pedig szavak és okmányok, amelyek mostanában nagyon előtérbe kerültek. Hiszen Széchenyivel szólva, a magyar köpeny még nem magyar szív, a magyar szó még nem magyar érzés!
Lábra kelt mostanában olyan vélekedés, hogy aki nem rohan a honosítási kérvényt letenni, az nem jó magyar, még kevésbé az, ha a jelenlegi pesti kormány bármely intézkedését bírálja. Tőkés Lászlónak az Új Magyar Szóban is idézett közleménye, amely a magyarországi médiatörvény heves bírálatainak okait taglalja, többek közt azt állítja: az összehangolt támadókampányból „az RMDSZ bukaresti pártsajtója és annak tudósítói holdudvara is kiveszi a részét”.
Bár én eddig egy sort nem írtam említett törvényről, tudom, hogy nevezett holdudvarba sorol, mert korábban szemembe vágta, hogy az RMDSZ-„tollnoka” vagyok. Elegánsan elfelejtve, hogy mindaddig, amíg nem a széthúzást szította, voltam én az ő „tollnoka” is! De mi baja velem? Az, hogy számos erdélyi magyar újságíróval ellentétben, hangzatos, sokszor üres magyarkodással felmasnizott politikai közjátékait nem dicsérem!
De hát miért is dicsérném, amikor a demokrácia hamis jelszavával a harmadik párt létrehozásán ügyködik (miután az RMDSZ-nek is alapítója), ami láthatóan a felvidéki és kárpátaljai magyarság sorsára juttathat bennünket, Vagy Tőkés László és holdudvara szerint erkölcsös összetaposni azt az RMDSZ-t, amely őt (az én voksommal is) az EU parlamentjébe jutatta?
Egy református lelkész, emberi tartását feladva, a széljárás szerint ide-oda hintázhat? Kérdi egy konzervatív újságíró, aki igaz, hogy nem adta be elsők között honosítási kérvényét, de ötven éve ugyanannál a lapnál dolgozik, huszonegy éve az RMDSZ-tagja és negyvennyolc éve él békességben feleségével!
Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest)

A demokrácia és a „központ”
Még nem halt ki az a nemzedék, amelyik tudja, hogy a „demokratikus centralizmus” a kommunista párt(ok) hatalomgyakorlatának alapelve volt. Persze, az egykori párttag ehhez másképpen viszonyulhat, mint az, akinek megadatott, hogy ne kelljen párttagnak lennie. Ez utóbbi pozícióból, és némi társadalomtudományi rálátással próbálok most röviden beszélni erről, csupán a szervezési és működési alapelvről, és az olvasó részéről tévedés lenne minden olyan vélekedés, hogy valakiket sértegetni akarok.
Nos, a demokratikus centralizmusból, emlékszünk talán, az következett, hogy az egyszerű párttag nem vethetett fel a „köz” működésére vonatkozó ötleteket csak úgy, a maga „józan paraszti eszével”, sőt még kérdést se nagyon tehetett fel a pártgyűlés keretében, se a társainak, se a prezídiumban ülő főelvtársaknak. Lehet, hogy az illegalitás idején még létezett a belső demokrácia, erről nem tudok beszámolni. De az általam ismert párt körében a nyilvános kommunikáció teljesen egyirányú, rendszerint felülről lefelé célzott beszédforma lett az egyre keményedő diktatúrában.
A pártállam-állampárt centralizmusa miatt a tagok még pártgyűléseken kívül sem nagyon merték vitatni a központból származó felvetéseket, vagyis inkább „direktívákat”, útmutatásokat. Mennél „értékesebbek” voltak az útmutatások, annál kevésbé merészelhettek beleszólni. Az ötéves terveket sem lehetett valóságosan megvitatni az egyes vállalatoknál a kollégák között, nekik naponta kuss volt, „csupán” a végrehajtás volt a dolguk, vagyis a kemény hajsza, hogy „teljesítsenek”, hiszen a beépült szolgálatos fülek éberen őrködtek azon, hogy alulról felfelé, de még horizontálisan se működjék a szó- avagy írásbeli érintkezés az emberek között. Minél elvtársabb volt valaki, annál inkább kerülnie kellett az emberi kommunikációt.
A „demokratikus centralizmus” fenntartásának elengedhetetlen része volt az elmeőrség (nálunk a Szekuritáté), amely a kimondott, sőt a ki nem mondott gondolatokon is éberen őrködött. A tagelvtárs és családja, szűkebb és tágabb környezete csakis a centrumból fújó szélnyomásnak engedhetett. A személyes lelkiismeretének, ami feltehetőleg a párttagok túlnyomó részének „Lepsénynél még megvolt”, aligha… Ha mégis az utóbbi, belső hangocska félénk suttogására merészelt figyelni az ember, jaj lehetett neki és kapcsolt részeinek is, mint tudjuk...
A „központ” tehát valójában arra ügyelt fel, hogy még véletlenül se legyen alulról induló, vagy legalább horizontális szintű kommunikáció a társadalomban, vagyis, hogy semmilyen formában ne jelenjék meg a szólás- és véleményszabadság, ami az européer liberális demokrata felfogás szerint még pártokon belül is alapvető emberi jog.
Valójában a fenti – az egykori gyakorlatra alapozó – megállapításokat már megelőzhette volna a nyelvi, fogalmi elemzés, amit a szakember és egyáltalán minden önálló fejjel gondolkodó értelmiségi is megejthetett bármikor anélkül, hogy tagja lett volna a kommunista pártnak.
Az ettől eltérő, valóban demokratikus természetű csoportosulásoknak evidens, hogy nem lehet uralkodóvá emelt centruma, és kizárják, avagy korlátozzák azt az érintkezési formát is, amit az előbb egyirányú, felülről lefelé ható (antidemokratikus) kommunikációnak neveztem. A demokratikus csoportosulásban párbeszéd szokott lenni, horizontálisan is többirányú kommunikáció, amelynek folyamatában minden egyes személy egy-egy időre centrumává lehet a közösségnek, akire odafigyelnek. Ám a demokratikus viszony feltételezi, hogy az illető birtokában van az önkorlátozás képességének is, nem kíván hatalmat gyakorolni a szóval, vagyis nem erőlteti másokra véleményét, hanem nyitott arra, hogy mindenki véleményét meghallgatva, figyelembe is vegye azokat, nem a puszta számbeli fölényből eredő, egyoldalú határozatra, hanem a konszenzusra törekedjék.
Ennek tudatában megjegyezhetné most bárki, hogy mi szükség volt a fenti bevezetőre, amikor a „demokratikus centralizmus” fogalmilag eleve fából vaskarika, vagyis logikai paradoxon!
A külhoniak honosításával foglalkozó irodák elnevezése is önellentmondást rejt magában, felismerjük, ha közelebbről vesszük szemügyre ezt a szókapcsolatot. Lehet, hogy részemről ez szakmai ártalom, ugyanis a nyelvész érzékeny a szóhasználatra, mert tapasztalatai szerint a helytelenül összefűzött szavakban olykor súlyos fogalomzavarok juthatnak kifejezésre, amelyek félrevezetik a kommunikációt. Ez az elnevezés – „demokrácia központ” – ugyan csak ártatlan szószerkezetnek látszik, nem egész mondat, de nekem a „demokratikus centralizmust” és óhatatlanul Babitsnak azt a megállapítását juttatja eszembe, hogy: „A rossz mondaton át rossz gondolatra látni”. A helytelen elnevezés is éppen úgy eltájolhatja az embert, ahogyan a rosszul megfogalmazott mondat.
És nem csupán a demokrácia és a központ fennebb kifejtett kapcsolatának nyelvhasználati csapdáját foglalja magában, hanem konkrétan, az így elnevezett irodáknak itt és most, az erdélyi, a romániai társadalmi és szövegkörnyezetben gyakorolt funkcióját tekintve is problematikus.
Romániában ugyanis, ha olykor lassan, döcögve, csikorgó zökkenőkkel, de mégis, ma működő demokrácia van, ami az egyes emberekre lebontva azt jelenti: minden személy és egyesület tehet föl kérdéseket, vitatkozhat és tiltakozhat az összes hivatalokkal avagy hivataloknál szóban, írásban, interneten stb., sőt a hatalom képviselőivel szemben is. Hogy ne menjek messze, a szenátori irodáink, polgármesteri hivatalaink, bíróságaink, anyanyelvű sajtóorgánumaink stb. nem kis részben is ezért vannak: ellensúlyt, féket képviselnek a hatalom centralizáló hajlamú gyakorlásában.
A hatalom országos és helyi képviselői pedig – többségükben, úgy tűnik – manapság adnak arra, hogy európaiaknak tekintsük őket, mert EU-tagok vagyunk és a schengeni határok tágítását is egyhangúlag óhajtjuk, tehát – ennek megfelelően – a hatalom nem büntet, hanem igyekszik jobbára civilizáltan reagálni a polgári szólásszabadság megnyilvánulásaira.
Mi több, Romániában egy ideje már, ha lassan is, de folyik az intézmények decentralizálása, vagyis a túlközpontosított államhatalom lebontása, hogy ne egyetlen (teszem azt: minisztériumi) központban összpontosuljon az irányításuk (például a kórházaké), hanem többé-kevésbé autonóm módon működjenek, a szubszidiaritás elvének megfelelően. Ezt az elvet már a római katolikus egyház Második Vatikáni Zsinatának fejezetei is megfogalmazták, jómagam onnan kezdtem tanulni, kissé talán megkésve, de még a múlt század hetvenes éveiben. Magyarán ez azt jelenti, hogy magam döntök – értékrendemnek megfelelően – a sorsom alakulása felől, közügyekben pedig – alulról kezdve – az adott helyi vagy intézményi közösség, egyesület, települési önkormányzat, megyei tanács, az elképzelhető regionális közösségi önkormányzat és így tovább, önrendelkezik. Ez az emberi minőséggel eleve nekünk adatott jogunk. A döntési jogkörök tehát már egészen lent, az alsóbb szinteken érvényesülhetnek a demokráciával együtt járó „központtalanságnak”, decentralizációnak megfelelően. Például a városi önkormányzat eldöntheti, hogy az államnak fizetett adóból visszaosztott önrészt mire fordítja, mibe fekteti be, milyen uniós pályázatokkal egészíti ki, és az egyetem szenátusa is határozhat, milyen fejlesztésre fordítja a büdzsét, vagy a versenyvizsga bizottságok azt, hogy ki a legalkalmasabb az adott tanszéken meghirdetett oktatói állás betöltésére… Akik a kommunista központosított pártállamban még csupán kiszolgáltatott alattvalóknak számítottak, most magukra vehetik a döntési jogköröket, ami persze egyszersmind terheket is jelent, mert nagy-nagy felelősségtudatot is követel.
Az önállósodás mindennapi magán- és közgondjait, zökkenőit, válságait pedig nem spórolhatja meg senki, ez személyes jog lett, helyettünk mások nem gyakorolhatják, valamely „legújabb” párt sem, legkevésbé az állam bácsi. A szubszidiaritással élni nem más, mint maga az autonómia gyakorlása, nap mint nap. Cselekvési irányok, feladatok, alternatívák közt mérlegelni, másokkal meg-megütközni, olykor kompromisszumot is kötve, felelősen dönteni, és a közösen hozott döntéseket – például egy település gazdasági, szociális stb. kérdéseire vonatkozólag – közösen végrehajtani.
Sajnálok minden tömbmagyar környezetben létező önkormányzatot, amelyik felülről, avagy kívülről, valamely „centrumból” várja az autonómiát, és a húsz év alatt még nem jutott el addig, hogy az öngondoskodás felelősségét vállalva rájöjjön: immár az ő kezében van, amire vágyik. Joga van álmodni, tervezni, költségvetést készíteni, befektetni, pályázni, és a tervet a legapróbb napi cselekvéstől, a kivitelezési munkától a végelszámolásig, gondosan végrehajtani. Ha pedig ezt még nem próbálgatta, mert lehet, hogy csak többszöri próbálkozással érhette volna el, s nem akart erőfeszítést tenni, elmarasztalható a mulasztás vétségében, és ha a választott képviselők hanyagsága merül fel, akkor az adott közösség számon is kérheti.
Nos, a „demokrácia központ” elnevezés olyan ügyintézés céljából, mint a honosítási eljárás lefolytatása, mindenekelőtt anakronisztikus a hazai demokratizálódás húsz éve elindult, és természetesen irgalmatlanul nehézkes folyamatában. Vagyis: történelmietlen. Logikailag indokolatlan. Mondhatnám, provokatív fogalomkapcsolatként hat a hatalommegosztás fent vázolt, szüntelenül érzékelhető, leírható itthoni kontextusában.
Elnézést kérve az ügyintéző intézmény ártatlan, fiatal személyzetétől, akik benne oly szorgalmasan és odaadóan dolgoznak, mint ahogy azt a sajtóból tudni lehet, ez az elnevezés tetszelgő nyelvi pózolásként hat. Mintha nem vett volna tudomást a számunkra teljesen ismeretlen névadó, elnevező, avagy írnok arról, hogy egy már létező demokratikus közegbe telepíti ezeket a központokat. Felülről lefelé, mint a diktatúrában. És kívülről befelé, ami példátlan. Antidemokratikus.
Avagy a névadó nem tanulta még, mi az, hogy tárgyi önellentmondás?
GYIMESI ÉVA. Szabadság (Kolozsvár)

Az EMNT Bihar megyei szervezetének közleménye a honosítás tárgyában
Az elmúlt hetekben több szervezet is elkezdett tájékoztatókat tartani a magyar állampolgárság könnyített megszerzésének lehetőségéről. Az egyik szervezet, jelesül a Bihar megyei RMDSZ tájékoztatóján - immár sokadszor -, téves információk kerültek nyilvánosságra. A hibáktól, félrevezető adatoktól hemzsegő tájékoztató füzet mellett az RMDSZ megyei szervezete a mai napig nyilatkozik, tájékoztat, annak ellenére, hogy ma sem ismerik az állampolgárság könnyített megszerzésének követelményeit (azt nem tételezzük fel, hogy szándékosan vezetik félre a Bihar megyei polgárokat).
Egyik utolsó tájékoztatójukon elhangzott. „Ezen a héten újabb könnyítést vezetett be a magyar állam, miszerint a magyar állampolgárságért folyamodóknak csak a saját maguk anyakönyvi iratait kell hivatalos magyar fordítással beadniuk, a felmenők iratait nem kell lefordíttatni.”
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Demokrácia Központjainak vezetői napi kapcsolatban vannak az állampolgársági törvény kidolgozójával, Wetzel Tamás miniszteri biztossal. Telefonon nyilatkozva a nagyváradi Demokrácia Központ vezetőinek, a miniszteri biztos elmondta, erről szó sincs. A továbbiakban, csakúgy, mint eddig, szükség van minden felmenő román nyelvű iratának magyar nyelvre való fordítására, amit Romániában hiteles fordító (a romániai igazságügyi minisztérium honlapján megtalálható a névlista) végezhet.
A Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke a fentiek ismeretében ne nyilatkozza azt, hogy „az RMDSZ tökéletes információkkal rendelkezik a magyar állampolgárság megszerzésének ügyében”. Nagy pártvezéri szónoklatok helyett ereszkedjenek le a kormányon lévő pártjuk által megnyomorított magyarokhoz és ne megszorításokkal, ne félrebeszéléssel, hazugsággal, ne az elmúlt nyolc év nemzetellenes kampányát folytatva, hanem hiteles tájékoztatással szolgálják magyar közösségünket.
A Bihar megyei RMDSZ megrekedt azon a szinten, amit Gyurcsánnyal együtt képviseltek, amikor a határon innen, egyedül a Bihar megyei szervezet fogadta a miniszterelnököt. Azt a miniszterelnököt, aki már több ízben megtagadta a határon túli magyarokat, legutóbb akkor, amikor nemmel szavazott az állampolgárság könnyített megszerzésének lehetőségére.
A Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke legutóbb azt nyilatkozta, „engem nem zavar, ha más is tájékoztat”. Amikor gyilkosoknak nevezte, azokat, akik a magyar nemzeti kormánnyal való megállapodásuk szerint segítenek, akkor miért zavarta az, ha más is tájékoztat, irodát kíván nyitni.
Felkérünk mindenkit, aki a magyar állampolgárságot szeretné igényelni, hogy ne tántorítsa el a Bihar megyei RMDSZ tolakodó, félrevezető kampánya. Aki az RMDSZ-szel fordíttat, fényképet készíttet, annak is csak ajánlani tudjuk, keresse fel az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Bihar megyei Demokrácia Központjait, hogy azokkal nézesse át az iratcsomóját, akik erre felhatalmazást kaptak a magyar kormánytól.
A magyar állampolgárság ügye közös nemzeti ügyünk, bármilyen segítség, amit ezzel kapcsolatban nyújthatunk, nem lehet más, csakis szolgálat.
Nagyvárad, 2010. január 16.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Bihar megyei elnöksége. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Padányi Gulyás Béla : „Vallomás egy elsüllyedt világról”
A Tisza-táj különös módon követte Padányi Gulyás Béla életét, aki a Rákosi terror börtönvilágából szabadul meg az emigráció körülményei között és ragad tollat, hogy genfi magányában írásaiban visszaemlékezzen máramarosszigeti gyermekkorára. „Ha visszatekintek a múltba, az állandóság és biztonság verőfényében látom a várost, amely ott feküdt az ország északkeleti határmegyéjében, a Tisza és az Iza összefolyásánál.
Megyeszékhely volt Máramarossziget.” Szerinte az Árpádok korában egyetlen összefüggő ősrengeteg lehetett ez a terület, áthághatatlan védővonal, amelynek csak határvédő magyar őrségek lehettek egyedüli lakosai.
Máramaros mint vármegye, ennek a vidéknek adminisztratív központja, merőben különbözött a Monarchia többi vármegyéitől. Itt nem voltak tekintélyes földesurak, itt szerény tisztviselői életet éltek a megyei urak. A legtekintélyesebb családok: Szaplonczayak, Szöllősyek, Técsői-Móriczok, Váradyak, Szilágyiak, a ruténekből nemesített Kricsfalussyak, Krüzselyek, a románokból rangosított viski Hánkák és nemes Jurkák. A Visó völgyének leggazdagabb embere Pap Simon volt. Ami a megye szellemi életét érzékeli, az a következőkben foglalható össze Padányi szerint: Máramarossziget „városiasabb” volt, mint a nála jóval gazdagabb alföldi városok. Kultúrára igényesebb, magyarságára féltékenyebb. Lakói hittek abban, hogy itt a távoli végeken valami missziót kell teljesíteniük. Erdélyi fejedelmek korából öröklött tradíció volt ez.
Szellemi végvárnak alapította itt Apafi Mihály fejedelem a református líceumot. Mint diák, a református líceum bejáratánál találkoztam ezzel a jelmondattal. „Deo, litteris et humanitati sacrum” Az író megjegyzi, hogy ez a jelmondat sokáig elkísérte az élet útján. A református líceumban a klasszikus humanizmus légköre honolt.
Padányi kihangsúlyozza, hogy milyen fontos szerepet töltött be a „Szilágyi István” Irodalmi Kör. Rendezvényeiket a vármegye dísztermében tartották, ahol még Mikszáth Kálmán is szerepelt néhány művének ismertetésével. A máramarosi képviselőség lett volna utolsó mandátuma, ha váratlan halála ebben nem akadályozza meg.
Ugyancsak itt olvasta fel novelláit Surányi Miklós, aki később neves írói pályát futott be. Padányi a máramarosi hétköznapokat is leírta, így többek között megemlékezik a Korona-szállóban muzsikáló Arany Feriről, híres cigányprímásról, aki a Vigadóban rendezett bálokon zenéjével szórakoztatta a máramarosszigeti polgárokat.
Padányi Gulyás Béla művében „Vallomás egy elsüllyedt világról” az öreg Monarchiát úgy jellemzi máramarosszigeti szempontok figyelembe vételével: „Lehet, hogy viharos volt a politika Budapesten, izgalmas dolgok történtek Bécsben, de Máramaros olyan messze volt onnan, hogy „városiasabb” volt, mint a nála jóval gazdagabb alföldi városok. Kultúrára igényesebb, magyarságára féltékenyebb. Lakói hittek abban, hogy itt a távoli végeken valami missziót kell teljesíteniük. Erdélyi fejedelmek korából öröklött tradíció volt ez.
A bécsi polgár tudta, hogy a császár mindennap pontosan hajnali négy órakor felkel: éppen így a máramarosszigeti polgár az óráját igazíthatta volna ahhoz, hogy Szabó Sándor alispán pontosan délben átballag a Piac-téren a Kis Pipa vendéglőbe, ahol Kricsfalussy polgármesterrel sörözni szokott. Kerek egész volt ez a világ, örökké tartó biztonság érzése honolt a városban. Semmi se fenyegetett idegizgalmat okozó változásával.
Ez a békés világ, amelyben Padányi Gulyás Béla élt a társadalmat itt a Tisza mentén nem osztotta nemzetiségek, vallási különbségek szerint, mindenkit embernek értékel. „Az én gyermekkoromban már élő tanúja sem volt a szabadságharc küzdelmes korának, legendás történelmi emlékké változott, akárcsak a honfoglalás, az aranybulla, vagy a Rákóczi felkelés. Még Petőfi „Talpra magyar”-ja is csak valami ünnepélyes, vasárnapias hangulattá vált. Ebben a korban a biztonság érzetét keltette az egész Osztrák-Magyar Monarchia. Napokig lehetett vonaton utazni anélkül, hogy bárkinek okmánnyal-útlevéllel kellett volna igazolnia kicsoda és mit akar? Egy arany húszkoronásnak állandóbb érvénye volt, mint egy megingathatatlan mértani szabálynak.
Padányi Gulyás Béla 1903. december 2-án született, elhunyt 1988. december 23-án Genfben. Művét „Vallomás egy elsüllyedt világról” 1975-ben adta ki a müncheni Molnár nyomda az Aurora könyvek sorozatában.
Mazalik Alfréd
(Gutinmelléki Friss Újság) maramarossziget.info

HOME JOGOK
A Tőkés paradoxon
Tőkés mondanivalója formailag: Orbán szendvics balliberálisozó töltelékkel. Már nem érzékeli, hogy a szólásszabadság morális, a médiatörvény szakmai kérdés, egyik sem elsősorban politikai.
Tőkés László közleményben foglal állást a magyar médiatörvénnyel kapcsolatban. A közlemény eszméi szöveg szerinti sorrendben:
1) Orbán Viktor pozitív méltatása, a balliberálisok negatív méltatása 2) azoknak a rommagyar újságíróknak és szakembereknek a negatív minősítése, akik kritikus hangot fogalmaztak meg a magyar médiatörvénnyel kapcsolatban 3) beszámoló a brüsszeli liberálisok magyar médiatörvény tematikájú közmeghallgatásáról, illetve az azt követő román néppárti delegációs ülésről, amelyen Tőkés László is megszólalt – ez a leghosszabb rész 4) a Fidesz biztosítása afelől, hogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács a Fidesz álláspontját tartja fenn 5) Orbán Viktor rövid pozitív méltatása
A textust Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája szignálta és néhány napja lett közzétéve. A teljes szöveg egyébként itt olvasható el.
A motívumok visszacsengenek. Ami miatt mégis figyelemre méltónak látom az anyagot, az a tematika.
Tőkés László egy olyan médiatörvény mellett kötelezi el magát, amely kiterjeszti a kontrollt és centralizál, mindez egy olyan konjunktúrában, ahol egy párt koncentrálja a hatalmat. Ez persze még nem hozza a szólásszabadság likvidálását, de jelentősen megnehezítheti azok dolgát, akik például kis médiákat próbálnak működtetni, és nem a kormányzó pártok ízlése szerint. Az újságírók ilyenkor elkezdik cenzúrázni magukat – máris számos példát tudnék felhozni erre. Mert nem mindenki rendelkezik a temesvári pap, Tőkés László habitusával, aki azt teszi, amit helyesnek vél, függetlenül a következményektől.
Nem tudom, van-e olyan élő magyar, aki egy személyben annyira sikeresen járult volna hozzá a szólásszabadság kereteinek tágításához, mint éppen Tőkés László. És itt nem csak a temesvári eseményekre gondolok. Sokkal inkább a szuverén emberre, aki garantálni tudta, hogy ne hűljön ki a rommagyar közélet.
Ha minden újságíró olyan lenne, mint Tőkés László, valósággal dúlna a demokrácia és a szólásszabadság. De nem mindenki olyan, mint Tőkés László, és pont ezért jó egy olyan keretrendszert fenntartani, amiben az újságírók legalább az államtól nem rettegnek.
Márpedig Tőkés itt egy olyan gépezet mellett kötelezte el magát, ami korlátoz, nem pedig szabadabbá tesz. És ez nem balliberális-konzervatív kérdés – néha az az érzésem, hogy a manifeszt liberálisok a legzártabb emberek. Ez itt nem a Pannon Gyűrűk Ura esete konzervatív tündékkel és balliberális orkokkal (vagy fordítva). Ez arról szól, hogy Tőkés itt azok ellen az eszmék ellen fordul, amiknek kiteljesítéséhez ő maga is hozzájárul.
Miért ennyire kritikátlan Tőkés egy olyan magyarországi intézkedéssel szemben, aminek szelleme annyira nem tőkésiánus? A válasz Orbán Viktor zsenijében keresendő.
Orbán és Tőkés kapcsolata megtévesztő. A felületes szemlélő számára ez amolyan Picasso-Matisse barátság – kölcsönösen inspiratív, műhely jellegű, segít abban, hogy megőrizzék, sőt, kiteljesítsék identitásukat, és ez valamilyen különleges belső dinamikájú, olykor ellentmondásos lojalitást hoz létre. Nem nagyon látni ilyen barátságokat a politikában. Merthogy nem lehetségesek, így ez sem az a kapcsolat.
Hogy Orbán mekkora politikus – és ezen most pszichológust is értek– nagyon jól illusztrálja az, ahogy bedarálta Tőkést, ahogy kikapcsolta Tőkés különvéleményét, ahogy rávette, hogy önszorgalomból pártpropaganda penzumokat teljesítsen, amikor a magyarországi belpolitikai helyzet ezt kéri. Orbán egy olyan spirálba zárta Tőkést, amiből nincs kilépés, és amibe annak idején a Securitate sem tudta befeszíteni. Túl sok az Orbán Viktorozás Tőkés szövegeiben, ez nem baráti, szellemi társi kapcsolatra utal, hanem
főnök-beosztott viszonyra.
Tőkés médiatörvényes állásfoglalása is Orbánnal kezdődik, és Orbánnal végződik. Mi ez a kettős bebiztosítás? Mit köszön meg ebben a szövegben is Tőkés Orbánnak?
Tőkés mondanivalója formailag: Orbán szendvics balliberálisozó töltelékkel. Kiszámítható. Tőkés már nem érzékeli, hogy a szólásszabadság, ha tetszik, morális, a médiatörvény pedig szakmai kérdés, egyik sem elsősorban politikai. De Tőkés számára már csak egy magyarázó elv létezik: a balliberális nemzetellenes összeesküvés univerzális elve.
Egy rögeszmékbe zárt ember lenne az, aki annak idején szabaddá tett bennünket? Mennyi rossz kellett történjen ezzel az emberrel ahhoz, hogy ennyire meghasonuljon. Azt szoktuk mondani Tőkésről, hogy legalább következetes abban, amit mond. Csakhogy nem attól vagy következetes, hogy ugyanazokat a szavakat használod, mert a szavak jelentése változik. Ha egykor Tőkés szavai a propaganda ellen lettek megfogalmazva, most egy másmilyen, de szintén propagandaszerű szövetet díszítenek. Tőkés
nem attól konzekvens, hogy posztkommunistázik,
hanem attól, ha a szólásszabadság mellett foglal állást, függetlenül a következményektől – mint egykor. Végül térjünk vissza a képviselő sajtóirodájának textusához, az Orbán szendvicshez – az első részben Orbán prófétikus, a záró részben Orbán kiemelkedő történelmi hős. Valahol középen pedig ott lehet Orbán Viktor kulcsa Tőkés László szívéhez. Idézem: „Theodor Stolojan elnök érdeklődésére Tőkés László alelnök keresetlen egyszerűséggel mutatott rá a mesterségesen gerjesztett médiabotrány valódi hátterére”. „Keresetlen egyszerűséggel” – ilyennek látja magát Tőkés, és szereti azt, amit lát.
Kelemen Attila Ármin. Transindex

Száz éve született a legnagyobb magyar régész
Születésének 100. évfordulója alkalmával László Gyulára emlékeztek Kőhalmon. A legismertebb magyar régész ebben az erdélyi kisvárosban született. A tiszteletére rendezett ünnepélyen szülőházának falán emléktáblát avattak.
Kőhalmot német telepesek alapították, a szászok emelték híres várát, amely ma romos állapotban is a város egyik jelképének számít. A szászok a XX. században elmenekültek Romániából, a településnek ma kevesebb mint hatezer lakója van, egyötöde magyar.
100 évvel ezelőtt Kőhalom egyik házában született László Gyula, aki a magyar régészet egyik legsikeresebb művelője volt. Ifjúkorában még azt tervezte, hogy festőművész lesz, hiszen kiváló rajz- és megfigyelő készséggel rendelkezett, grafikái és festményei nem mindennapi tehetségről árulkodnak. Elvégezte a képzőművészeti főiskolát, majd bölcsészdoktori oklevelet szerzett, és eldöntötte, hogy régészként fog dolgozni.
Szegedi László református lelkész, az emlékünnepség kezdeményezője nagyra értékeli László életművét. A lelkész Reményik Sándort idézve adott hangot bizakodásának,hogy a szórványban élő kőhalmi magyarság a jövőben is tud majd értékeket teremteni.
Murádin Jenő művészettörténész László Gyula kolozsvári éveit idézte fel, aki 1940-től oktatott a kincses város egyetemén, abban az időszakban jelent meg egyik legfontosabb munkája: A honfoglaló magyar nép élete is. A régész számos új módszert vezetett be, gyakorlatilag tudományának egyik megújítója volt. Felismerte a néprajz és a régészet kapcsolódási pontjait. Szabadidejében sem pihent, lelkesen részt vállalt az erdélyi magyarság kulturális életében. Igazi lokálpatrióta volt, akit a kommunista román hatalom nem tűrt volna meg az egyetemen, ezért 1949-ben Budapestre költözött. Kezdetben a Magyar Nemzeti Múzeumban dolgozott, majd tanárként archeológusok nemzedékeit képezte és szorgalmasan kutatott és írt.
Nevéhez fűződik a sok vitát kiváltó kettős honfoglalás elmélete is: László Gyula úgy vélte, az Árpád-kort megelőzően már volt jelentős, magyarul beszélő népesség a Kárpát-medencében. A legendás szerénységéről is közismert professzor önmagát a szegény emberek régészeként határozta meg, ő leginkább a letűnt mindennapok történéseit próbálta rekonstruálni. László Zoltán édesapja egyik legfontosabb jellemvonásának a humorát tartja.
László Gyula emlékét több tanintézmény őrzi a Kárpát-medencében, most már Kőhalomban, a szülőháza falán is emléktábla hirdeti a tudományos munka értékét. Az épület egyébként ma a rendőrség székhelye, még néhány évvel ezelőtt is lehetetlen gondolatnak tűnt volna az emléktábla elhelyezése,a XXI. században azonban a magyar tudóst már nem tekinti a román állam ellenségének.
Duna TV

Wetzel Tamás: Törvény kötelez a lefordításra
Sok olvasónk érdeklődik arról: a kedvezményes honosítási kérelmek benyújtásakor a felmenők iratait le kell-e fordíttatni vagy sem? Wetzel Tamás a kettős állampolgársággal kapcsolatos feladatok végrehajtásáért felelős miniszteri biztost kérdeztük.
- A félreértések elkerülése érdekében: végül is szükséges-e vagy sem lefordíttatni a felmenők iratait a kedvezményes honosítási kérelmek benyújtásakor?
- Azt tudom ezzel kapcsolatban mondani, mindenfajta idegennyelvű okiratot le kell fordítani magyar nyelvre. Ez egyrészt törvényi kötelezettség is, az állampolgársági törvényben benne van, hogy csakis hiteles fordításokat tudunk elfogadni, másfelől pedig egy ukrán vagy orosz nyelven kiállított születési vagy anyakönyvi kivonatot nem tudunk a fővárosban feldolgozni, hiszen minden nyelven nem érthetnek Budapesten, úgyhogy az okiratokat mindenképpen le kell fordíttatni. Túldimenzionálták - Állítólag a debreceni Anyakönyvi Hivatalban nem kell felmutatni a felmenők okiratainak magyar nyelvű fordítását. Mi történik tehát akkor, ha valaki így tette le a dossziéját, Budapesten elutasítják-e ezen kérelmeket?
- A félreértést tisztáztuk, úgy vélem, egy kicsit túldimenzionálták ezt a kérdést. Nem lesz visszautasítás ilyen esetekben, legfeljebb felhívást fogunk intézni, illetve rendezzük majd a dolgot a kollegákkal. Azon vagyunk ugyanakkor, hogy ilyen esetek a továbbiakban ne forduljanak elő.
- Lehet-e ezzel kapcsolatos újdonságokról beszámolni?
- Eddig több mint 8 ezer kérvényt tettek le, gyakorlatig annyit, amennyit máskor egy év leforgása alatt. Ezeknek nagy része román állampolgárok részéről érkezett.
Ciucur Losonczi Antonius. Erdély.ma

A demokrácia a középpontban
Válasz Gyimesi Évának
Demeter Szilárd (jelen esetben: az egyik ötletgazda)
Gyimesi Évát örömmel olvasom (és ha elfogad vitapartnerként, bocsátkozok vele párbeszédbe), hiszen van bátorsága megidézni az 1989 előtti életgyakorlatai(n)kat. Ritka erény. Annál is érthetetlenebb részéről az azóta eltelt több mint két évtized óvatos apologetikája.
Elöljáróban én is leszögeznék egy dolgot: ez az írás nem az RMDSZ ellenében született, tehát ahol szó lesz az érdekképviseletről/pártról, azért történik, mert „szabadulásunk” hosszú évei során monopóliumot épített ki rengeteg területen, magyarán – nemigen lehet másra mutogatni.
Gyimesi Éva majdhogynem ideális (szöveg)környezetet skiccel, „Romániában ugyanis, ha olykor lassan, döcögve, csikorgó zökkenőkkel, de mégis, ma működő demokrácia van, ami az egyes emberekre lebontva azt jelenti: minden személy és egyesület tehet föl kérdéseket, vitatkozhat és tiltakozhat az összes hivatalokkal avagy hivataloknál szóban, írásban, interneten stb., sőt a hatalom képviselőivel szemben is. Hogy ne menjek messze, a szenátori irodáink, polgármesteri hivatalaink, bíróságaink, anyanyelvű sajtóorgánumaink stb. nem kis részben is ezért vannak: ellensúlyt, féket képviselnek a hatalom centralizáló hajlamú gyakorlásában.”, írja.
Formailag akár igaza is lehet a Tanárnőnek, bár a legfontosabbak, az anyanyelvű sajtóorgánumaink tabuéltetési szokásait nézve aligha lehet tényleges ellensúlyként számítani rájuk. Ezzel természetesen nem a magyar nyelvű médián szeretném elverni a port – érthető módon, amíg a politikumtól egzisztenciálisan függenek (a közpénzek szétosztása, vagy a tulajdonosi kör miatt), nem fogunk példának okáért a politikusaink vagyonosodásáról oknyomozó írásokat olvasni. Ellentétben a román sajtóval, ahonnan valódi gyöngyszemeket lehet kimazsolázni; ám az sem véletlen, hogy a „tiszta” Romániáért alakult civil szövetség arra panaszkodik, hogy Románia korrupciós térképén Hargita és Kovászna megyék fehér foltnak számítanak.
Félreértés ne essék: nem azt állítom, hogy korlátozva lenne a szólásszabadságunk. (Sőt, az alternatív nyilvánosságot tekintve tobzódunk a korlátlan szólás- és véleményszabadságban.) Hanem – amint arra médiaszociológusok is rámutattak – vannak tabutémáink, valamint túlélési technikaként gyakoroljuk az öncenzúrát. Mert a regnáló hatalom (magyar vonatkozásban jelenleg országos szinten egy párt) visszaüthet, és vissza is üt, lásd a támogatáspolitikai összegek alakulását az ún. szocialista-liberális magyar kormányzat alatt, amikor is az elvtársak laza csuklómozdulattal áttolták a pénzt (és a felelősséget), esetünkben az RMDSZ-nek, amely formáció potentátjai ezen privilegizált helyzetükkel vissza is éltek – a „Markó Béla veszi a kicsi piros ceruzáját” életkép több főszerkesztő rémálmaiban visszatérő elem lehetett.
A közpénzek átpolitizálásához, a klientúra-építéshez pedig a véleményformálók csendben asszisztáltak, mi több, cselekvően is hozzájárultak akkor, amikor éltek a vertikális kapcsolódás (értsd: mindenkinek van a kuratóriumokban egy politikusa) demokráciaidegen gyakorlatával. És tudom, hogy erős a megfogalmazás, de odáig jutottunk, hogy jobb sorsra érdemes művészeink, tudósaink, papjaink beejtőernyőzött fél analfabéta politikusok előszobáiban pitiznek egy kis alamizsnáért.
Ami viszont a mostanában divatszóvá nemesedett decentralizációt illeti, e témában még ennél is ellentmondásosabb a helyzet: jelen pillanatban a kormányzati gazdaságpolitika a központi költségvetés lyukait foldozgatja önálló mozgástér nélkül, IMF-direktíváknak kényszeresen megfelelve vesz el minél több pénzt az állampolgároktól és az önkormányzatoktól. Erre valóban lehetne válasz az önkormányzatok öngondoskodása, ha létezne erre politikai akarat és szakmai felkészültség. (Jelzésértékű, hogy az RMDSZ-ben most jutottak el odáig, hogy érdemi változásként ez évi kongresszusuktól remélik a regionális szervezetek létrehozását.)
Gyimesi Éva helyzetértékelését kevés fenntartással magam is osztom: „Sajnálok minden tömbmagyar környezetben létező önkormányzatot – írja a Tanárnő –, amelyik felülről, avagy kívülről, valamely »centrumból« várja az autonómiát, és a húsz év alatt még nem jutott el addig, hogy az öngondoskodás felelősségét vállalva rájöjjön: immár az ő kezében van, amire vágyik. Joga van álmodni, tervezni, költségvetést készíteni, befektetni, pályázni, és a tervet a legapróbb napi cselekvéstől, a kivitelezési munkától a végelszámolásig, gondosan végrehajtani. Ha pedig ezt még nem próbálgatta, mert lehet, hogy csak többszöri próbálkozással érhette volna el, s nem akart erőfeszítést tenni, elmarasztalható a mulasztás vétségében, és ha a választott képviselők hanyagsága merül fel, akkor az adott közösség számon is kérheti.”
Ezzel szemben – a húszévnyi politizálásunknak megfelelően – általánosabban bevett gyakorlat, hogy városi és megyei elöljáróink Bukarestbe ingáznak (akár különalkukat kötve) annak érdekében, hogy valami pluszforrást kijárjanak településeiknek. És valahol megértem őket: a politikai realitás azt mutatja (amint fentebb érintettem), hogy a pénzeszközök jelentős része fölött még mindig Bukarest diszponál. Mégpedig diszkriminatív módon: kimutatható, hogy az elmúlt húsz évben, arányaiban és összegszerűen is sokkal kevesebb pénz jutott például Székelyföld fejlesztésére. Egyesek még egy „etnikai szorzót” is valószínűsítenek, tehát arról beszélnek, hogy a magyarlakta vidékeknek juttatott X összeg esetében, automatikusan annak többszöröse megy románok lakta régióknak ugyanabból a keretből és ugyanarra a célra – tényszerűen ezt nem ellenőriztem, de a központosított nemzetállam logikájába belefér.
Vagyis lehetséges, hogy a kijárásos politizálás az egyetlen módja annak, hogy a romániai nagypolitikában valamifajta eredményeket érjünk el – de az is igaz, hogy azért nem tudjuk bizonyítani az ellenkezőjét, mert 1996-tól kezdődően az RMDSZ még csak kísérletet sem tett az alternatíva felvillantására.
És akkor nem is beszéltünk még közösségünk politikai szocializációjáról. Az egységdemagógia, az „alanyi jogon ott kell lennünk” pártpolitikai programja, a kampányjelszavak szintjén kifulladó stratégiák, illetve az érdemi, összehangolt és következetesen képviselt szakpolitikák hiánya, a hosszú távon érdekeink ellen ható megalkuvások (leginkább fájó példája a Petőfi-Schiller „multikulturális” egyetem belengetése) éppen olyan kiszolgáltatott helyzetbe juttattak bennünket, mint ahonnan szabadulni reméltünk 1989 decemberében.
Kis kitérő: az RMDSZ antidemokratikus irányvétele érdekes módon a politikai szótárunk beszűkülésével is járt, manapság a képviseleti demokrácia és a többpártiság fogalma az erdélyi magyar közösség lexikájában majdhogynem értelmezhetetlen, ráadásul folyamatosan összetévesztjük az eszközöket a célokkal.
Ami ellenben lényeges különbség, hogy most saját (?) választottjaink döntenek rólunk nélkülünk – és anélkül, hogy bármikor bármiért felelősséget kellene vállalniuk. Az érdekvédelmi szervezet döntéshozatalának központosítása, a sokszínűség bedarálása, a kritikai hozzáállás kiszorítása egy versenypárt életében érthető változások; ám kérdés, hogy az erdélyi magyar közösségnek országos szinten, távlatilag erre van-e szüksége. Szűk egyéves ellenzékiségének ideje alatt Markó Béla is eltöprengett az általa „etnikai paktumként” nevesített alternatíva lehetőségén, ám az újbóli kormányzati szerepvállalás hamar elfeledtette ezt az izgalmas gondolatkísérletet. Márpedig manapság tényleg a bőrünkön érezhetjük: ez egy kudarcos történet és opció volt.
Amikor tehát mi a demokráciaközpontok hálózatának felállításán kezdtünk gondolkodni (bő egy évvel ezelőtt), akkor abból a tapasztalati tényből indultunk ki, hogy erdélyi közösségünk esetében a demokráciadeficitünknél csak a tudásdeficitünk a nagyobb.
Éppen ezért az alapkoncepcióban egy – csúnya, ám élő szóval – multifunkcionális szolgáltatóközpont hálózatot írtunk le, és erre szereztünk elvi támogatást jóval azelőtt, hogy az anyaországi állampolgársági törvény módosítását elfogadták volna. Vagyis az RMDSZ-es körökből érkező vádakkal ellentétben: a honosítási fejlesztésekre a magyarországi költségvetésben elkülönített 830 millió forintból egy fillér sem jutott a demokráciaközpontokat létrehozó és fenntartó Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsnak, a honosításban nyújtott segítség többletvállalás, amit valóban lelkesen és elkötelezetten végeznek – ingyen – a munkatársaink.
A demokráciaközpontok hálózatának többek között a tudásbevitel, az önkormányzati monitoring, valamint a többirányú információáramoltatás a feladata. Szándékaink szerint irodáink regionális, és ha lehetséges, kisrégiós központokként látnák el a feladataikat, nagyfokú autonómiával, rugalmasan viszonyulva a helyi sajátosságokhoz.
Eszközök és nem öncélok. Nem fogják levenni a helyi közösségek vállairól a gondokat, viszont hozzásegítik az adott közösségeket ahhoz, hogy saját problémáikat egyáltalán megfogalmazhassák, a megoldáshoz eszközöket, tudást és gyakorlati útmutatást találjanak.
Röviden: az élhető demokrácia és az öngondoskodás generálói.
Kiváló tisztelettel,
Demeter Szilárd. Szabadság (Kolozsvár)

A Mátyás-szoborcsoport és felavatása
Egy lehetséges interpretációs keret
Kolozsvár Főterén pár hete teljes fényében pompázik a restaurált Mátyás-szoborcsoport. Míg korábban arról folytak az aggódó találgatások, sikerül-e befejezni sikeresen a munkát, most újabb indokot „talált” „az izgalomra” „a kolozsvári magyar közösség”: mikor lesz a hivatalos „átadás”? Mindez egy kis „félelem” után, hogy nehogy december elsején történjék. Természetesen – mint mindég a Főtér esetében – a kérdés jelenleg sem a Mátyás-szoborcsoportról szól, bár mindenki arról beszél.
Ugyanis a kérdés – mint megint az elmúlt húsz évben– elsősorban politikai kérdés, és a politikai viszonyrendszerben érdemes azt értelmezni. Felfogásomban minden, ami közéleti problémákat érint, az politikai jellegű kérdés. A továbbiakban vessünk egy pillantást mindezekre (a teljesség igénye nélkül, csupán egy lehetséges interpretációs keret kedvéért).
A történelmi kontextus. A pillanatnyi történelmi kontextusban a jelek szerint a Mátyás-szoborcsoport ügye nem képezi interetnikus viszonyrendszer részét. A poszt-funari időszakban a román többség elfogadta tényként, hogy Kolozsvár Főtere a történelmi Főtér (és nem az Avram Iancu tér), miközben a román nyilvános diskurzusokban azt egyre inkább deetnicizálta (ha már a szimbolikus térfoglalásnak nevezett küzdelmet a funari oldal végső soron elveszítette és/vagy feladta). Mindezt vélemény-kutatások egész sora támasztja alá. Ennek egyik nyilvánvaló jele volt az, hogy a restaurálás felelősségét a Polgármesteri Hivatal a magyar alpolgármester feladatkörébe utalta, mint technikai kérdés.
Az elmúlt évek lenyomata következtében a magyar közösség számottevő részében továbbra is természetszerűen jelen van az etnikai elem (ezt a médiadiskurzusok tartalomelemzéséből és mérésekből tudjuk), amit csak kiemel(t) a magyar kormány által nyújtott támogatás (többek között).
A politikai jelleg. Az átadás kétségtelenül politikai jellegű esemény. Ott politikusok vesznek részt, beszédeket mondanak, a közösség helyéről és szerepéről esik majd szó, Mátyás példájának árnyékában. Közösségi kérdésről szólva, nem is lehet másképpen. Sőt, így szokás! A mindenkori erdélyi magyar politikum számára a restaurálás kétségtelenül siker – bár inkább a normalitás jele kellene hogy legyen. 1994-ben a kolozsváriak jó része (etnikumtól függetlenül) a szobrot okkal féltette. Ma nem csak szépen áll, hanem a funari tábla sincsen rajta! Emellett egyetlen okos politikus sem mehet el érzéketlenül (különösen azért, mert ez nem ment könnyen, mint ahogy a feliratok kérdése sem halad könnyen. Így jogos az is, hogy akik tetemes szerepet vállaltak mindebben, azok egy átadás alkalmával azt meg is jelenítsék).
A belmagyar kérdés. Továbbá – és ez teljesen újszerű elem – a Mátyás-szoborcsoport ügye pillanatnyilag nem a román–magyar, hanem a magyar–magyar belviszonyban nyer igazi politikai töltetet. Ki nem mondottan ugyan, de az RMDSZ és a majdani Tőkés párt közötti kapcsolat, valamint az RMDSZ-utódlás és a magyar kormány közötti bonyolult négyoldalú viszonyrendszer mentén bomlik ki mindez. Az átadás körüli „vita” jó mutató a kapcsolatok tekintetében.
Hiszen a Főtér és a Mátyás-szobor olyan erős szimbólumok, amelyek legitimációs alap forrásai is, tehát komoly politikai tőkét és érveket adó objektumok, amelyek erős jelentéseket hordoznak nem csupán a kolozsvári, de az egész erdélyi magyarság körében. Úgy gondolom, hogy az „átadás-ügy” (bár azt senki sem vallja be, hogy ügy lenne) az erdélyi magyar összekuszálódó politikai viszonyok tükörképe, „kicsiben”, de hatalmas tétekkel. És amíg ezek a viszonyok nem kristályosodnak ki (kiemelten az RMDSZ–Fidesz kapcsolatára gondolok), addig az átadás is függőben marad(hat). Mindezt az RMDSZ-utódlás pedig csak tovább bonyolítja, hiszen a Fidesz könnyen akadályozhatja az átadást – az egyik finanszírozót képviseli, de valójában a maga érdekét érvényesíti, mert nem akar szimbolikus tőkét szolgálni az RMDSZ-nek, legalábbis most nem (inkább a Tőkés pártba „ruházna be” a jelek szerint).
Az alapkérdés: kell-e avatás, ha kell, akkor milyen?
Véleményem szerint a kérdés jogos. A szobor nem új, de facto leleplezni nem lehet. Egy „rendes” leleplezés nem szolgálta a román fél érdekeit (itt kizárólag a polgármesterre és pártjára gondolok), így a szobor a technikai átvétel után azonnal látható volt. Véleményem szerint a spontán átvétellel elvehető a kérdés politikai éle, és „összmagyar” lehetne a pártpolitikai helyett.
Ha a közösség szimbolikusan átveszi – vagyis magáénak érzi, ott szemlézi, gyakran a Főtéren tartózkodik –, akkor proaktív kommunikatív cselekvésével egyben azt is megüzeni a politikai osztálynak, hogy létezik, van: akikre oda kell figyelni.
PÉTER LÁSZLÓ. Szabadság (Kolozsvár)

MÁÉRT-szakbizottságok
Kárpát-medencei közös vasútfejlesztés
(MTI) – A Kárpát-medencei közös közlekedés- és vasútfejlesztés, a szakképzés és a most induló Széchenyi terv lehetőségei szerepeltek többek között az újjáalakult Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) gazdasági és önkormányzati szakbizottsága keddi budapesti ülésének napirendjén.
Becsey Zsolt, a szakbizottság elnöke, a nemzetgazdasági tárca államtitkára az ülés után újságíróknak elmondta: abban maradtak, hogy a magyar külgazdaság-politika készülő koncepciójához a határon túli magyar szervezetek is hozzászólnak majd. A közeljövőben minden résztvevő meghatározza azokat a konkrét gazdaságfejlesztési prioritásokat, amelyek a vállalkozások versenyképességének erősítését segíthetik – tette hozzá.
Kifejtette: egyértelművé vált, hogy a gazdasági összefogásnak egy egységes Kárpát-medencei gazdasági övezet koncepcióján kell alapulnia. Ez része a kormányprogramnak is – emlékeztetett. Ennek a térségnek nagyobb gazdasági integrációra van szüksége, hogy kellő erőt, innovációt tudjon felmutatni, hogy az unióban és a világpiacon sikerrel vehessük fel a kiélezett küzdelmet – tette hozzá.
A cél ugyanakkor az, hogy mindenki megmaradjon, és gazdasági téren is boldoguljon ott, ahol született – fogalmazott az államtitkár.
Becsey Zsolt a konkrét témákról elmondta, hogy az ülésen ismertették a Széchenyi terv hét nagy prioritását, megtárgyalták, hogy a tervnek a Kárpát-medencei határokon átnyúló gazdasági együttműködés, és a közlekedés fejlesztése nagyon komoly részét képezi.
A Kárpát-medencei közös közlekedés- és vasútfejlesztés kérdésében egyetértettek az együttes fellépés szükségességében – mondta. Kitért arra is, hogy minden fél érdekelt egy szélesebb szakképzési struktúra megvalósításában, hogy a beruházók a lehető legtöbb munkaerővel számolhassanak a Kárpát-medencében.
A konkrét javaslatok ismeretében a szakbizottság várhatóan május-június folyamán ül össze ismét. Népújság (Marosvásárhely)

EBESZ-főbiztos: a kisebbségeknek ismerniük kell az államnyelvet
A kisebbségek tagjainak el kell sajátítaniuk az államnyelvet, hogy beilleszkedhessenek a társadalomba – jelentette ki kedden Bukarestben a kétnapos romániai látogatáson tartózkodó Knut Vollebaek. Az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) kisebbségügyi főbiztosa azt követően mondta ezt, hogy Korodi Attilával, a képviselőház külügyi bizottságának RMDSZ-es elnökével tárgyalt az új oktatási törvényről, amely lehetővé teszi a kisebbségi diákok számára, hogy különleges tankönyvekből, gyakorlatilag idegen nyelvként tanulják a románt.
Tárgyaltunk az oktatási törvényről, amely érdekes jogszabály. Még nem tanulmányoztam, de ez is megtörténik. Úgy tűnik, olyan törvényről van szó, amely bővíti a kisebbségek lehetőségeit. Számunkra fontos az anyanyelv használatának joga. Ugyanakkor figyelemmel követjük a hivatalos nyelv elsajátítására vonatkozó előírásokra, mivel annak érdekében, hogy a kisebbségek beilleszkedhessenek a társadalomba, ismerniük kell az államnyelvet” – vélte Vollebaek.
„Jól látjuk ezt a jelenséget azon országokban, amelyekben tevékenykedünk, és érzékeljük a veszélyt azon országokban, ahol elszigetelten él egy kisebbségi közösség, és nem beszéli az állam nyelvét” – tette hozzá a főbiztos. Szerinte azért fontos az államnyelv elsajátítása, hogy a kisebbségek tagjai zavartalanul választhassák a politikusi pályafutást, választhatók legyenek, vagy munkát találjanak a közszférában.
Korodi Attila elmondta, a tárgyalás során kiderült: Vollebaek fokozottan érdeklődik a román nyelv tanítására vonatkozó romániai
tantervi változások tapasztalatai iránt, főként Szlovákia kapcsán, mivel ott is a romániaihoz hasonló vita zajlik az államnyelv kisebbségi iskolákban történő oktatásáról. Korodi szerint a Romániában szerzett tapasztalatokat a szlovákiai szakértőknek is továbbítani kell, hogy ott is hasonló tantervet alakíthassanak ki.
Korodi is egyetértett azzal, hogy az államnyelv ismerete bizonyos helyzetekben fontos a kisebbségiek számára. „De annak fényében oktassák, hogy olyan gyerekek is vannak, akik olyan közegből jönnek, ahol szinte sosem használják a román nyelvet, így az oktatás elején ifegen nyelvként kell tanítani. Az ebből származó tapasztalatokat aztán meg lehet osztani a főbiztossal, hogy más, régióbeli országokban is bemutathassa” – mutatott rá Korodi.
„Ha a tantervben az államnyelv elsajátítása is a kisebbségek igényei szerint zajlik, akkor esély van arra, hogy a fiatalok jobban beilleszkedjenek a romániai társadalomba. Romániában a 80-as évekig léteztek különleges románnyelv-tankönyvek a kisebbségi iskolákban, így a testvéremnek például nagyobb esélye volt elsajátítani a román nyelvet, mint nekem, mivel én a román diákokéval azonos tankönyvből tanultam románul. Ennek nyomán saját elhatározásból kellett tovább tanulnom, hogy bepótoljam azokat a dolggokat, amelyeket az iskolában nem tanulhattam meg” – ecsetelte a képviselő.
Vollebaek találkozott Mircea Geoană szenátusi elnökkel is, aki a megbeszélést követően elmondta, felkérte a főbiztost, készíttessen jelentést arról, milyen mértékben biztosítja az oktatási törvény kisebbségek jogát anyanyelvük, valamint az államnyelv elsajátítására. Ő is azt hangsúlyozta, hogy a magyar és más kisebbségekhez tartozó fiatalok számára fontos a román nyelv elsajátítása. Geoană emellett arra is felkérte a főbiztost, hogy szenteljen több figyelmet az Ukrajnában és Szerbiában élő románok ügyének. („Keményebbek leszünk, például nem fizetünk gyermekpénzt azoknak, akik nem küldik iskolába a gyermeküket. Eddig nagyon rugalmasak voltunk, de tennünk kell valamit” - mondta kedden Traian Băsescu államfő Knut Vollebaek EBESZ-főbiztosnak a Romániában élő romák témájában. Băsescu már a találkozó kezdetén leszögezte: a „legkényesebb” kérdés a romák ügye. „Európai szinten sem értik, hogy milyen mély ez a probléma, de vállaljuk a felelősséget polgárainkért. Nem akarjuk európai problémává tenni, de ugyanakkor szükség van az európai szintű együttműködésre” – nyilatkozta Traian Băsescu. Kifejtette, a romakérdés megoldásában minden javaslatot szívesen látnak.)
Balogh Levente. Krónika (Kolozsvár)

Félretájékoztatott az RMDSZ: a honosításhoz mégis kell a felmenők román nyelvű okiratainak fordítása
Félretájékoztatta az RMDSZ Bihar megyei szervezete a magyar állampolgárságot igénylőket, amikor egy közleményben úgy fogalmazott, hogy a kérés benyújtásához nincs szükség a felmenők iratainak fordítására. Wetzel Tamás, a kettős állampolgársággal kapcsolatos feladatok végrehajtásáért felelős miniszteri biztos azonban tegnap a Krónika megkeresésére leszögezte: a magyar állampolgárság igénylésekor minden idegen nyelven íródott dokumentumhoz hiteles fordítást kell mellékelni.
Az RMDSZ Bihar megyei szervezete – amely különösen agresszívan próbálja fölvenni a versenyt a tájékoztatásra a magyar kormány által hivatalosan felkért EMNT demokrácia-központjaival a honosításról szóló informálás terén – múlt héten saját irodai dolgozói számára szervezett képzést a könnyített honosítással kapcsolatos kérdésekről.
A fórumon a debreceni önkormányzat anyakönyvi hivatalának két dolgozója tájékoztatta a résztvevőket egyebek közt arról, hogy az állampolgárság igénylésekor csak a saját személyes iratokról kell fordítást mellékelni, a felmenőkéről már nem. A közlemény vagy annak kivonata a helyi sajtóban is megjelent.
„Egy, a kérelmezőknek nagyon fontos könnyítésről is beszámoltak a debreceni szakértők. Ezen a héten újabb könnyítést vezetett be a magyar állam, miszerint a magyar állampolgárságért folyamodóknak csak a saját maguk anyakönyvi iratait kell hivatalos magyar fordítással beadniuk, a felmenők iratait nem kell lefordíttatni. Ezt Debrecenben már így alkalmazzák” – szerepel a közleményben. Az EMNT Nagyváradon is demokrácia-központot működtető Bihar megyei szervezete ennek nyomán úgy reagált a tájékoztatásra, mondván: félretájékoztat a szövetség.
Zatykó Gyula regionális koordinátor lapunknak elmondta: amint észrevette a hibát, azonnal felvette a kapcsolatot Wetzel Tamás miniszteri biztossal, hogy tisztázza az ügyet, és megtudta, nem igaz, hogy nincs szükség a fordításra.
A probléma gyökere az, hogy az RMDSZ most nincs olyan pozícióban, hogy felső vezetőt tudjon meghívni. Ők alkalmazottakat tudnak elérni, például egy anyakönyvi hivatal vezetőjét. Az, ahogyan ők értelmezik a törvényt, nem minden esetben helyes. Mi viszont olyan helyzetben vagyunk, hogy tudunk a törvény alkotóival értekezni, emiatt vagyunk jobban informálva” – jelentette ki Zatykó.
A koordinátor hangsúlyozta: a téves információ egyik nagy veszélye az, hogy ha Debrecenben fordítás nélkül el is veszik az igazoló okiratot, fennáll a veszélye, hogy az elbíráláskor Budapestről visszaküldik azt. Leszögezte: az EMNT nem akarja, hogy az állampolgárság ügyéből pártcsatározás váljék, de azt elvárja, hogy az RMDSZ lássa be, hogy az EMNT-nek vannak birtokában a leghitelesebb információk.
Kell a fordítás!
Lapunk a debreceni anyakönyvi hivatal vezetőjét, Sinaliné Veres Erzsébetet is megkereste az ügyben. A szakember azt mondta, neki és kollégáinak a bevándorlási hivatal illetékesei tanították így az ügymenetet, de megígérte, hogy a mai nap folyamán újra megérdeklődik a dolgot. Addig is a debreceni anyakönyvi hivatal nem kéri a fordításokat. Wetzel Tamás ehhez képest megkeresésünkre határozottan kijelentette: minden idegen nyelvű okiratot le kell fordíttatni, és a másolattal együtt benyújtani, hiszen a bevándorlási hivatalokban nem beszélnek minden olyan nyelvet, amelyeken a személyes okmányok íródhattak, illetve nem tudhatják minden egyes külföldi helységnév magyar megfelelőjét, különösképpen akkor, ha az okmányok nem is latin, hanem – például Kárpátalja esetében – cirill betűkkel íródtak.
A miniszteri biztos megígérte: mivel folyamatos munkakapcsolatban van az összes ezzel foglalkozó szervvel, mihamarabb tisztázni fogják az ügyet, abban pedig biztos, hogy a tévedés csak félreértésnek tudható be. Wetzel Tamás azt mondja, azoknak az ügyét, akiknek mostanáig fordítás nélkül vették el dossziéikat Debrecenben, külön-külön megvizsgálják majd a központi elbírálásnál.
Nem törvényes, de jó?
Tegnap a Bihar megyei RMDSZ újabb közleményt adott ki, melyben elismeri, hogy a fordítások szükségtelenségéről nem született döntés, de kijelenti: így kellene eljárni. „A debreceni önkormányzat Anyakönyvi Hivatalának csoportvezetője, Sinaliné Veres Erzsébet bizonyára ezen nemes cél és a törvény szellemének megfelelően, az anyaországi hatóságoktól kapott információk alapján tájékoztatott Nagyváradon. Nyilván az elmúlt hetek tapasztalata egyértelműbbé tette, hogy a dokumentumok fordítása az egyik legnagyobb akadály a magyar állampolgárság megszerzésében.
Ezért, ha eddig hivatalosan nem is született meg ez a döntés, csak az eltérő jogértelmezés és gyakorlat ad módot a debreceni önkormányzat csoportvezetője által említett könnyítésre (miszerint nem szükséges lefordíttatni a felmenők anyakönyvi iratait), úgy értékeljük, szükség van ezen cívisvárosi értelmezés teljes anyaországi kiszélesítésére. Arra kérünk tehát mindenkit, hogy szorgalmazza és támogassa a további könnyítések általánossá tételét azért, hogy minél több erdélyi magyar rendelkezhessen anyaországi állampolgársággal is” – szól a közlemény.
Újabb határon túli partnerek
Az egyszerűsített honosítás lebonyolításához kapcsolódó együttműködési megállapodást kötött a magyar Külügyminisztérium, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium, valamint szerbiai, horvátországi és szlovéniai magyar szervezetek képviselői tegnap Budapesten.
„A határon túli magyarság számára az állampolgárság igénylésének lehetősége a szabadság kiteljesedésének a pillanata, a rendszerváltozás most érkezett el a kisebbségi magyarsághoz” – mondta Németh Zsolt külügyi államtitkár az aláírás után. Németh köszönetet mondott a civilek segítségéért is, felidézve Tőkés László kezdeményezését az egyszerűsített honosítási eljárásban.
„Most már a magyar állam a határon túli magyaroknak is az állama, (...) ahogy a nemzet mindazok közössége, akik magyarnak érzik magukat, az állam mindazok közössége, akik magyar állampolgárok” – mondta az államtitkár. Németh Zsolt értékelése szerint az egyszerűsített eljárás lebonyolításában a külügyi konzuli szolgálat jelesre vizsgázott, a visszajelzések szerint gördülékenyen, problémamentesen zajlik az állampolgársági folyamat.
Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai helyettes államtitkár nagyváradi demokrácia-központban tett látogatását felidézve azt mondta, ezekben az irodákban nagyon nagy segítséget kapnak az emberek. Segítenek az igényléshez összeállítani a dossziékat, ellenőrzik a papírokat, dokumentumokat, s így jelentősen rövidülhet az ügyintézés a konzulátusokon. Wetzel Tamás honosításért felelős miniszteri biztos elmondta, most hetente fut be annyi kérelem, mint korábban egy év alatt.
Nagy Orsolya. Krónika (Kolozsvár)

Aggasztóan fogy a Hunyad megyei magyarság
Jobban porlik, mint a szikla
Alighanem kellemetlen eredményeket hoz a tavaszra tervezett népszámlálás. A Hunyad megyei magyarság száma folyamatosan csökken, méghozzá aggasztó mértékben.
Hány magyar él még Hunyad megyében? Az 1992-es népszámlálás szerint olyan 35 ezren voltunk, a 2002-es összeírás viszont már csak 25 000 körüli számot mutatott ki. Most bizonyára kevesebben vagyunk, minden bizonnyal immár a húszezres szint alatt. A magyar egyházak tavalyi adatai megerősítik a drasztikus fogyatkozást. Míg az előző években itt-ott előfordult pozitív mérleg, 2010-ben valamennyi egyházközségben több volt a temetés, mint a keresztelő. Sőt, az sem ritkaság, hogy a keresztelők és az esküvők száma együttesen sem éri el a temetésekét. Különösképpen a városokban. Hosszú évek óta tartó folyamat, méretei azonban évről évre aggasztóbbá válnak.
Gyengülő bázis
Déván, Vajdahunyadon és a környékükön lévő településeken, néhány magyar faluban él a Hunyad megyei magyarság legjelentősebb része. Mit mondanak az éves adatok, mire utalnak a puszta tények?
A dévai belvárosi római katolikus egyházközségben 7 esküvő, 11 keresztelő, 27 temetés volt a nemrég lezárult évben, s 10 ifjú volt elsőáldozó.
A dévai csángótelepi római katolikus egyházközösségben 11 esküvőt, 21 keresztelőt és 44 temetést regisztráltak, 19 ifjú volt elsőáldozó.
A dévai református gyülekezetben 4 pár kötött házasságot, keresztelő csupán 3 volt, temetés viszont 23! Tavaly 5 fiatal konfirmált.
A dévai unitárius egyházközségben 1 esküvő és 2 temetés volt, keresztelő és konfirmálás viszont egy se.
A megyeszékhelyen csökken a magyarság. Lehangoló, főleg ha figyelembe vesszük, hogy itt van a legmagasabb az életszínvonal a megyében. A katolikusoknál a temetések száma több mint duplája a keresztelőkénél, a reformátusoknál majdnem nyolcszorosa! Roppant egyensúlytalan, jelentős apadásra utaló arány.
Hasonló a helyzet a szomszédos kohászvárosban. A temetések száma ott is legalább duplája volt a keresztelőkének, s meghaladja az esküvőkét és keresztelőkét együttvéve.
A vajdahunyadi római katolikusok 16 keresztelőt, 10 esküvőt és 38 temetést tartanak nyilván 2010-ben, s 8 fiatal volt elsőáldozó.
A vajdahunyadi református egyházközösségben 9 keresztelőre, 4 esküvőre és 22 temetésre került sor a tavalyi évben. Ráadásul úgy, hogy konfirmálás nem is volt.
Jobb a helyzet a városok mellett lévő magyar falvakban, ahol a statisztika aránylag kiegyensúlyozott. Sajnos a megyében csak ott.
A csernakeresztúri római katolikus egyházközségben 8 keresztelő, 5 esküvő és 10 temetés volt tavaly. Elsőáldozó 2010-ben nem volt, mivel az egyházközségben csak kétévente szerveznek ilyen ünnepséget. A hozzátartozó Piskin 2 keresztelő és 5 temetés volt.
A rákosdi református egyházközségben kiegyensúlyozottak az adatok: 5 keresztelő, 2 esküvő és 5 temetés. Tavaly 2 fiatal konfirmált.
A szászvárosi református egyházközséghez tartozó Lozsádon 1 esküvő, 1 temetés és 1 konfirmáló volt tavaly. Keresztelőt azonban nem tartottak. A szászvárosi anyaegyháznál ebből a szempontból eseménytelen év volt, keresztelő, esküvő, temetés, konfirmálás nélkül.
Itt sem túl bíztatóak az adatok, noha a városokhoz képest kétségtelenül jobbak.
Bizakodás völgye?
Menjünk tovább, talán az egykor még szapora Zsil völgyében jobb a helyzet. Az adatok, sajnos, éppen az ellenkezőjét bizonyítják.
A petrozsényi római katolikus egyházközségben 27 keresztelőt, 10 esküvőt, és 50 (!) temetést regisztráltak a tavalyi év során. 40 fiatal volt elsőáldozó.
A petrozsényi reformátusoknál még rosszabb a helyzet: 1 esküvő és 6 keresztelő mellett nem kevesebb, mint 21 embert temettek a tavalyi év során. Egyetlen fiatal sem konfirmált!
A petrozsényi unitárius egyházközösségben esküvő egyáltalán nem volt. Volt viszont 2 keresztelő és 9 temetés, és 3 fiatal konfirmált.
A vulkáni római katolikus egyházközösség aránylag kiegyensúlyozott évet zárt, hiszen a 22 keresztelőre 7 házasságkötés és 23 elhalálozás jutott, s 10-en voltak elsőáldozók.
A vulkáni reformátusoknál viszont már rosszabb a helyzet: keresztelés nem volt, se konfirmálás, esküvő csupán 1, viszont volt 4 temetés.
A lupényi római katolikus egyházközösség is azon kevesek közé tartozik, ahol aránylag kiegyensúlyozott az éves mérleg, noha még mindig negatív: 28 keresztelő, 9 esküvő és 32 temetés történt tavaly, illetve 16-an voltak elsőáldozók.
A lupényi református gyülekezetben viszont már lényegesen aggasztóbb az arány: 4 keresztelőt (ebből az egyik felnőtt), 3 esküvőt és 20 (!) temetést regisztráltak. 7 fiatal konfirmált.
A lupényi unitárius egyházközségben keresztelő és esküvő egyáltalán nem volt, csupán 1 konfirmálás és 2 temetés.
Összességben véve, a Zsil völgyében is csökken a magyarság, habár nem olyan mértékben, mint másutt. Mert igenis komoly csökkenésről van szó, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a házasságok jelentős hányada vegyes, sőt, az egyetemes jellegű római katolikus egyházban gyakori, hogy egyik fél sem magyar. A magyar nemzeti egyházaknak számító reformátusoknál és unitáriusoknál ilyesmi még mindig ritkaság, viszont ott is jóval kevesebb a tiszta magyar házasság, mint a vegyes magyar–román egybekelés. Mivel évek óta tartó folyamatról van szó, aligha meglepő, hogy a megkeresztelt gyermekek nem mind magyar, sőt, a katolikusoknál nagy többségük nem magyar. Az eltemetett viszont – ritka kivételtől eltekintve – szinte mind magyar, valamennyi felekezetnél.
Lehet még fokozni a rosszat? Sajnos lehet. A keresztelők és esküvők egy része ugyanis nem az állandó gyülekezetet erősíti, sok esetben olyan külföldön dolgozó párokról van szó, amelyek csak megesküdni, vagy gyermekük keresztelésére jönnek haza, de nem élnek Hunyad megyében. Ez különösen a Zsil völgyére jellemző.
A megyei adatok nem engednek túl sok derűlátást a Hunyad megyei magyarság jövőjét illetően. Csupán néhány faluban kiegyensúlyozott a mérleg, a városokban viszont roppant egyoldalú, s a temetések száma jócskán meghaladta a keresztelőkét! A népszámlálás minden bizonnyal megerősíti az egyházak évről évre romló adatait, s a Hunyad megyei szórványmagyarság további drasztikus fogyatkozását mutatja ki.
Aligha bánná valaki, ha másképp lenne, vagy ha megtörténne a csoda, s 2011-ben megfordulna a születések és elhalálozások aránya. De ennek, sajnos, kicsi a valószínűsége.
Chirmiciu András. Nyugati Jelen (Arad)

Felszólítások
Mi, erdélyi-, partiumi- és szórványban élő magyarok igencsak emlékszünk még azokra az évekre, amikor egy (akkoriban) jelentős – egyébként romániai ősökkel rendelkező – magyar (magyarországi) politikus országgyűlési felszólalását szinte mindig azzal kezdte, hogy „Mondjon le!”
Nos, itthon, nálunk ma korántsem komikus, amikor szinte naponta elhangzik a „mondjon le!” felszólítás, vonatkozzon ez az államelnökre, a miniszterelnökre, vagy valamelyik szakminiszterre.
A szociáldemokraták elnöke a napokban kormányfőnket szólította fel lemondásra, de csak amúgy szónokiasan, jól tudva, hogy szavai nem egyebek pusztába kiáltásnál, s így hősies felszólítása nem is lépte túl az olcsó politikai propaganda és populizmus határait.
Kedden a szakszervezetek bizonyos tagszervezetei a munkaügyi miniszter lemondását követelték egy sikertelen tárgyalás után, melyen ismét kiderült, hogy a végrehajtó hatalom csak mímeli a társadalmi dialógust, szó sincs arról, hogy odafigyelne partnerei véleményeire és javaslataira.
Egy szatmári politikus ugyanaznap az aradi–pécskai gyökerekkel rendelkező új belügyminiszter lemondását követelte, akit többek között inkompetenciával és korrupcióval is vádol, s teszi ezt éppen egy olyan időszakban, amikor e magas pozícióba felbuktatott, eddig ismeretlen és jelentéktelen személy százszázalékosan teljesítette Băsescu elnök parancsait, hősiesen lefejezte a csendőrséget, amely annak idején nem volt hajlandó rendőröket verni a Cotroceni palota előtt.
Csupán mint érdekességet jegyezzük meg, hogy senki sem követeli Elena Udrea lemondását, pedig a miniszter asszonynak több vaj van a fülén, mint nálánál is inkompetensebb társainak, de hát a közvélemény elnéző magatartása megmagyarázható: egy szépasszonyt nem illik bántani.
Azon viszont nem nekünk, hanem a többségi nemzet fiainak és lányainak kell elgondolkozni, hogy a román kormány magyar nemzetiségű minisztereinek lemondását miért nem követelik, vagy miért kérik kevesebben. De ez már más kérdés, s talán azt is jelentheti, hogy a jövőben bármilyen kormányok is jönnek vagy mennek, bármilyen szövetségek és koalíciók is alakulnak, azokból most már aligha hagyhatók ki azok a politikusok és szakemberek, akik édesanyjuktól az első szavakat magyarul tanulták, s azok sem, akik magyar iskolákban lettek felelős romániai állampolgárok.
Kilin Sándor. Nyugati Jelen (Arad)

Mennyit ér a magyar…
Ezt is megértük, kedves sorstársaim! Ki hitte volna ezelőtt akár pár évvel is, hogy eljön az idő, amikor kiderül, milyen fontosak, jobban mondva mennyire kelendők vagyunk! Azt se tudjuk, kihez forduljunk, annyian szeretnének magukhoz ölelni bennünket, annyian akarnak segíteni. Nincs bűz, nincs izzadságszag, nem baj, ha eddig fityiszt mutattál, vagy arcukba prüszköltél.
Egyesek szíves örömest élnek az alkalommal, mások gyanakvón kivárnak, figyelnek: vajon mi lesz a vége ennek a nagy jóindulatnak, jóakaratnak?
Nem az egyszerűsített magyar állampolgárságra gondolok elsősorban, hanem annak hozadékára.
Előjelek, úgymond előjáték már volt: a Magyarok Világszövetsége már számtalanszor követelte a kettős vagy külhoni állampolgárságot. Lett belőle „státustörvény”. A 2004. december 5-ei népszavazás aztán kierőszakolta azt, amit sokan nem támogattak, csak tessék-lássék módon. Az UDMR (az RMDSZ románul – szerk. megj.) szövetségesei, az akkori anyaországi kormánypártok meg egyenesen ellenezték. Magyarellenességük tény! Ennyit az igazság kedvéért. Most aztán nagy a tülekedés, ki hogyan segítsen, hogyan könnyítse meg az eleddig románnak vagy egyszerű szavazónak degradált magyar ember dolgát – állampolgárság ügyben. Magyarországi politikusok nyájasan mosolyogva „jószívűsködnek”. Az erdélyi politika haszonlesői pedig nem kímélnek se pénzt, se időt, csakhogy megmutassák, mennyit jelent nekik a magyarság. Hát annyit, amennyiért adják-veszik az embereket. Tiszta matematika: ennyi pénz = ennyi potenciális szavazó!
Ami most történik, elő- és közjátéka a közeljövő történéseinek. Mondják, a politika világa kezd „egysíkúsodni”, kiismerhetővé válni. A könnyebb átláthatóság, irányítás kedvéért elég egy erős párt, a többi megsemmisítendő, beolvasztandó. Értendő ez a nemzeti és úgynevezett radikális pártokra, szervezetekre; a komcsik, a libsik maradhatnak. Majdnem elfelejtettem: az UDMR is – ő is hasznos eszköz!
Nehogy már nemzeti érdekek és értékek kerüljenek előtérbe! A mindenkori bukaresti kormánypárt majd megmondja, mikor, mennyit és mit lehet, mennyit enged meg a „nagy testvér”. Nem lesz többé kuruckodás, magyarkodás. Nincs többé Trianon, meg Benes-dekrétumok emlegetése. Az asszimilációról sem beszélünk többet, csak amennyit megengednek. Hallgatni fog mindenki, mert különben nem lesz segítség a párttól. Nem lesz EU-s pénz, meg hitel a Valutaalaptól. Csak egy a baj. Ki vállalja majd, hogy ha lehetetlenné is teszik, ha össze is szidják, ha le is köpik, akkor is kimondja az igazságot, a jogos követelést? Lesznek-e nemzetileg elkötelezettek? Önjelölt segítők persze mindig akadnak, amíg pénz van – nyugodt lehet mindenki, hogy nem ingyen csinálják. Matematikából erősek, szinte verhetetlenek.
A számítások rendbe rakva már a zsebben vannak, még egy kis pofa kell hozzá, és jöhet a következő igénylő, akarom mondani szavazó. Mert a testvérharc arcátlan hőseinek joguk van informálni, de még többször dezinformálni! A háborút kerülő alamizsnahősök és álvezérek ingyen osztják a jóakaratot. Tessék mosolyogni! Fotó is készül – az is ingyen –, meg az írás is, hogy magyar lehess. Látod, neked ennyi az ára! Nem kerül semmibe. Hogy valakik drágán megfizettek érte, az már nem ide tartozik. Hogy forog a gyomor? Hogy valami bűzlik? Biztos, hogy nem a pénz, mert annak nincs szaga.
Amúgy kit érdekel, hisz olyan jópofák vagyunk, hogy öröm egymásra nézni…
Gábor Ferenc
Köröstárkány. Reggeli Újság (Nagyvárad)

„Műemlékvédelem” a Házsongárdi temetőben
Kolozs megye – 2011. január 16-án a Házsongárd Alapítványhoz lakossági bejelentés érkezett egy újabb temetői rongálásról.
Kertek parcellát határoló út mellé kihordott és a megszüntetett sírhelyek körül szétszórt nagy mennyiségű kőtörmelékből két márvány és egy homokkő síroszlopot sikerült azonosítanunk. Név, felirat és évszám töredékekből kiolvashatók a zabolai Mikes, a balázsfalvi Brencsán és a csíkszentmártoni Szabó Lajos családok nevei, 1800-as elhalálozási dátumok, valamint a főkormányszéki tanácsosi cím.
Egy műemlék temetőben, a műemlékvédelmi törvényt semmibe véve, valakik (az adatokat titkosították) így készítenek jó előre nyughelyet valakik számára.
Az utóbbi év egyre sokasodó pusztításai láttán nem nyugtat meg a Polgármesteri Hivatal illetékeseinek többszöri megkeresésünkre küldött hivatalos válasza sem, amelyből idézünk:
„Ca urmare a adresei nr. 239649 din 14.10.2010 prin care atrageți atenția și cereți sprijinul pentru rezolvarea unor probleme semnalate de către dumneavoastră în legătura cu Cimitirul Central, considerăm că afirmațiile făcute sunt nefondate și contrazise de multiplele lucrări executate în acest cimitir, cea ce a dus la schimbarea în bine, atât a aspectului, cât și a funcționării.” vagy
„De asemenea nu corespunde realității afirmația potrivit căreia o parte dintre monumentele/construcțiile funerare au fost dislocate de la locul lor şi au devenit, aşa cum fără nici un temei se afirmă material brut sub formă de piatră spartă pentru fundația de beton ciclopian al unor noi morminte.” sau
„Este total nefondată afirmația potrivit căreia presupuse obiecte funerare ”monumentale” ar fi „parazitate” de alte locuri de veci, …, ele fiind amplasate doar în spații libere.”
Azaz…
„A 2010. október 4-i 239649. számú kérvényre válaszolva, amelyben felhívják figyelmünket és támogatást kérnek az Önök által jelzett, a Házsongárdi temetővel kapcsolatos probléma megoldására úgy véljük, hogy az Önök kijelentései megalapozatlanok és ellentmondásban állnak a temetőben végzett munkálatokkal, melyek a temető jó irányú változásához vezettek mind a kinézet, mind a működés szempontjából.” vagy
„Nem felel meg a valóságnak az az állítás sem, mely szerint műemlék sírok/sírépítmények, helyére mások kerülnek, valamint teljesen alaptalan az az állítás is, hogy ezek darabjait nyersanyagként felhasználják az új betonkolosszusok alapozásánál.”
Vagy
„Teljes egészében megalapozatlan az az állítás, mely szerint úgynevezett „műemlék” síremlékekre „rátelepítenének” új sírokat,….a valóságban ezeket kizárólag szabad területekre helyezik.”
S közben akadálytalanul folytatódik a pusztítás!
Házsongárd Alapítvány
Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság. erdon.ma

Miért késlekednek?
A megújuláshoz az kell, hogy jól meghatározott művészi célt állítsanak a társulat elé.
„A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, és azon belül a Tompa Miklós társulat az elmúlt tizenöt-húsz év folyamán egyre súlyosabb válságba került, morális és művészi szempontból egyaránt. Ha tényleg meg akarunk menteni valamennyit hajdani hírnevéből, végre meg kellene hozni azokat a döntéseket, amelyekre szükség van – komolyabban és hozzáértőbben, több professzionalizmussal, mint amilyeneknek az eddigi ilyen irányú törekvések bizonyultak.”– véli Kövesdy István, a Tompa Miklós Társulat művészeti igazgatója.
„És ezt szigorúan szakmai kritériumok, a szakmai etika szem előtt tartásával kell megtenni, félresöpörve minden mást, ami nem a színház sajátja vagy sajátossága, aminek nincs köze a művészethez, a színpadi alkotómunkához, aminek ez az intézmény és épület kizárólagos otthona kellene hogy legyen” – véli Kövesdy István, a Tompa Miklós Társulat művészeti igazgatója. Szerinte a válságból kivezető út: „a gyökeres megújítás TELJES folyamata.”
A Tompa Miklós centenárium alkalmával rendezett megbeszélésen sok minden felmerült, elhangzott sok panasz, adminisztratív gond, műszaki nehézség, hiányosság, de magáról, az immár húsz éve halogatott „gyökeres megújításról”/megújulásról kevés szó esett. Elmondták, hogy mit kellene elrendeznie a minisztériumnak s mit a helyi hatóságoknak, sok naiv elvárást hallhattunk.
A minisztériumnak megvan a maga dolga, egy színház adminisztrálása az azzal megbízottak feladata; nem végzi el, és nem is kell hogy elvégezze helyettük senki. Eddig az önállóság hiányáról, az önálló cselekvés lehetőségének a korlátozásáról, illetve korlátozottságáról panaszkodtak, most mégis a mennyből várják a mannát, visszasírják a régi időket? Vagy azt szeretnék, ha a megyei, illetve a városi tanácsosok megszállnák a színházat, és – üsd, vágd! – aprítanák a művészetet, osztanák ott naphosszat a semmit? Ez hiányzik a megújuláshoz?
A megújuláshoz az kell, hogy jól meghatározott művészi célt állítsanak a társulat elé, s kiválasszák a megvalósításához szükséges embereket: színészeket, rendezőket, díszlettervezőket, dramaturgokat stb. Úgy, ahogy azt a nemrég ünnepelt marosvásárhelyi színházteremtő, Tompa Miklós tette, aki a maga korában a nagy művészi célhoz megnyerte Erdély legjobb magyar színészeit, akik maguk is azt várták, hogy végre csináljanak valami igazat, jelentőset, valami egyedülállót, művészileg mérhetőt. És ne mondja senki, hogy akkoriban jobb idők jártak a művészet, a színház számára; hogy a 40-es évek végén és az 50-es években ideális körülmények voltak...
De Tompa Miklós hajlandó volt égni, mint a két végén meggyújtott gyertya: a próbákon s a színpadon kérlelhetetlen igényességgel építette a realista színjátszás nagy momentumait, a közéletben pedig kijárt, kiravaszkodott, kiügyeskedett mindent, amire a társulatnak szüksége volt. Ha kellett, készen vitte a miniszterhez, a kormányfőhöz a gondra a megoldást, nem azt várta, hogy ők találják ki, mert azt várhatta volna az idők végezetéig... Gondoljunk csak arra, hogyan rántotta bele Petru Grozát a Székely Színház államosításába és implicite a finanszírozásába. Ha megvan a nagy cél, és megvan, aki harcoljon érte, akkor menet közben, előbb-utóbb az eszközök is előkerülnek. De ha az előző kettő nincs meg? Ez a gond Vásárhelyen, immár legalább húsz éve.
Amikor Kövesdy István fiatal – és markáns tehetségű – rendező ezelőtt pár évvel, pályázat révén, elnyerte a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának vezetői tisztségét, reménykedtem abban, hogy előbb-utóbb meglesz a cél is, amelynek távlatában erős művészi gárda verbuválódik, és teljesítménye révén újra egyik legjobb színházunk lesz a vásárhelyi.
Kövesdy fel is villantott egy célt: nagyobb teret biztosítani a jelenkori drámának, mindenekelőtt a hazai magyar dramaturgiának! Ezt bemutatók jelzik, meg egy hosszabb lejáratú projekt, amely olvasószínházi előadások sorát nyitotta meg. És jól tájékozódott, mert a közönség is szereti, s meglehet, hogy várja is e művek megszólalását. Arra kérném Kövesdyt, hogy legyen bátrabb, álljon ki teljes erővel elképzelései mellett, tegye azokat az egész társulat törekvésévé.
Mert ha ő nem teszi, mástól hiába várja.
Zsehránszky István. Új Magyar Szó (Bukarest)

A szólás és a szabadság
Egyfajta válasz Kelemen Attila Árminnak
Az eddig formálisan és tessék-lássék szabályozott médiavilág (bizony-bizony: gumiszabályok!) azzal szembesült, hogy a hatalma nem korlátlan.
Sokáig méláztam Kelemen Attila Ármin szövege fölött, mert a belőle kiolvasható pozitív Tőkés-kép – bevallom – kissé kibillentett egyensúlyomból, így a reflexszerű randomválaszt céltalannak éreztem. (A gondolkodásra alig késztető anyagokat szerencsére abban a Bukarestben szerkesztett, és talán nyomtatott formában még megjelenő napilapban közlik vetésforgószerűen, amelynek internetes látogatottsága a traffic.ro kimutatása szerint – kérem, a szerkesztők ne vegyék ezt nyalásnak – minimum tízszer kisebb a Transindexszénél, tehát nem érdemes sok energiát feccölni beléjük.)
Kelemen szövege annál is inkább elgondolkodtatott, mert bár szerintem sem a médiatörvényről, sem pedig Tőkés Lászlóról nem szól érdemben, de rajtuk keresztül rátapint arra, ami a leginkább zavaró a magyarországi médiatörvény körüli hisztériában.
Az alapvető kérdés, hogy kicsoda és pontosan mit is véd?
Még mielőtt óva intenénk Angliát, gyorsan vessünk egy pillantást az alapképletre: Magyarországon demokratikus választások eredményeképpen a két cikluson át regnáló hatalmi elitet partvonalra küldték a tisztelt szavazópolgárok, egyben kétharmados felhatalmazást adtak a Fidesz-KDNP szövetségnek (volt más lehetőség is: az, hogy az LMP és a Jobbik képtelenek voltak nagyobb számban meggyőzni az anyamagyarokat, talán nem a Fidesz hibája). És az Orbán Viktor demokratikusan választott miniszterelnök által vezetett kormány, illetve az őket támogató parlamenti frakció tagjai élnek is ezzel a felhatalmazással, saját elképzeléseik mentén formálják Magyarországot – az lenne a fura, ha nem ezt csinálnák.
Ez politikai tény, és a lehetősége bele van kódolva a képviseleti demokráciába, legalábbis én sehol nem olvastam olyasfajta korlátozást, ami a kétharmados többséget tiltaná. Azt viszont, hogy hogyan él ezzel a felhatalmazással a kormánypárt, leginkább a választók jogosultak megítélni, akik pedig nem hömpölyögnek az utcákon, hogy hupsz, tévedtünk, Orbán Viktor monnyon le. Sőt.
Továbbá: ha az ellenzék képtelen arra, hogy hiteles alternatívát mutasson fel, márpedig a magyarországi ellenzék nagyon halvány teljesítményt nyújt, vagyis legyünk őszinték: értékelhetetlent, akkor bocs, de nem látom a bármilyen fogantatású és irányú demokratikus változtatás lehetőségét. Igaz, van még az Európai Unió, mint feltételezett/vállalt érték- és érdekközösség, amely viszont a közelmúltban számtalanszor példáját adta annak, hogy jogértelmezése kissé konfúz, tolómércével dolgozik, és hogy fogalmunk sincs, melyek azok az alapvető európai értékek, vagy hogy mit is értünk a kínkeservesen nevesített közös értékeken. Hogy nem pont ugyanazt, az eléggé valószínűnek tűnik, éppen ezért kételkedve fogadok minden européer iránymutatást. Ebbe a mátrixba illeszkedne a független sajtó,
mint a hatalom negyedik ága, vagy hogyan is szól ez az urban legend. (Zárójel: különösen vicces a sajtószabadság féltése az erdélyi tollnokok esetében, hiszen nálunk lassan húsz éve a túlélés záloga az öncenzúra, ha nem igyenöst a közpénzek fölött egyeduralkodó érdekvédelmi szervezet szervilis kiszolgálása.) A média termék és eszköz, beazonosítható érdekcsoportok, jobb esetben értékközösségek eszköze, és ezt jó észben tartani akkor, amikor az alapvető emberi jogok utolsó védváraként próbálják eladni nekünk.
A magyarországi törvényalkotók ebbe a mítoszba tenyereltek bele. Az eddig formálisan és tessék-lássék szabályozott médiavilág (bizony-bizony: gumiszabályok!) azzal szembesült, hogy a hatalma nem korlátlan. Meglehetősen sokkoló lehet ez az érzés, ám innen egy lépésből az öncenzúráig eljutni eléggé egydimenziós világképet feltételez. Minden apró részletet most nem zongoráznék végig (ráment két éjszakám, amíg elolvastam a törvényt, az értelmezéseket, a kifogásokat és ellenvéleményeket), a tartalmi kifogásokat (már akinek egyáltalán voltak) rendre cáfolja a médiahatóság, amelynek a működéséről még semmi gyakorlati tapasztalatunk sincs, de zsigerből megelőlegezzük, hogy Orbán Viktor vasökleként fog lesújtani mindazokra, akik hümmögni merészelnek a kormányzati politikák kapcsán. Pfuj.
És általában azok a „véleményformálók” inszinuálják ezt a helyzetet, akik saját hitelességük lenullázásáért rengeteget dolgoztak a ballib kormányzatok idején, megírták az őszödi apologetikát, és akik megkérdőjelezték a demokratikus jogállam eszméjét akkor, amikor hallgattak/védelmére keltek a volt hatalomnak, amikor az éppen az alapvető emberi jogokat vette semmibe karhatalmi erők segítségével.
Kelemen Attila Ármin azt állítja, hogy: „a szólásszabadság, ha tetszik, morális, a médiatörvény pedig szakmai kérdés, egyik sem elsősorban politikai.” Amennyiben elfogadjuk ezt az álláspontot, akkor a szólásszabadság militáns védelmezőinek morális álláspontját is vizsgálnunk kell,
és itt futunk bele abba a kérdésbe, ami engem a leginkább zavar.
Konrád György a Népszabadságban közölt hétfői írásában „az egykori földalatti sajtó hőseit” is nevesíti (a névsor: Haraszti Miklós, Rajk László, Demszky Gábor, Magyar Bálint és Hodosán Róza), mint akik az európai intézményekhez intéztek tiltakozó felhívást. „Az 1989 előtti közép-európai demokratikus ellenzék” fentebb felsorolt tagjainak gyakorló politikusai egyvalamit végzetesen elrontottak: 1989 után kiegyeztek a kommunista nómenklatúra újratöltött tagjaival, illetve azok szellemi örököseivel. Akkor, amikor erre a paktumra a hatalom akarásán és az önérdeken kívül semmilyen más erő, megfontolás nem kényszerítette őket. Az ún. szabad és demokratikus jogállamban. Volt más választási lehetőségük, de ők inkább együtt kormányoztak Horn Gyulával, Medgyessy Péterrel, Gyurcsány Ferenccel, és kormányzásuk nem volt sikertörténet – tehát még az eredményeik sem igazolják vissza a korábbi elveikkel ellentétes lépéseiket.
Itt már régen nem a szólásszabadságról van szó. A szólásszabadságot Konrád György és társai nap mind nap megélik, amikor véleményeiket szabadon közlik.
Itt arról van szó, hogy az 1989-előtti rezsim örökösei és a velük kiegyező, legyen, liberálisok elkúrták, az istenadta nép pedig hazaküldte őket. Ezt nem akarják megérteni.
2010 áprilisától nem az ő narratívájuk érvényesül. Az ő történetük dicstelenül ért véget, és gondolom, cseppet sem vigasztalja őket az, hogy ezért a legtöbbet ők maguk tették.
Szabadságukban áll szólni, kérdés, hogy ki hisz még nekik.
Orbán Viktor pedig rendszert változtat, ebben saját döntése alapján partnere Tőkés László. Hogy a rendszerváltoztatás iránya és mértéke helyes-e, azt néhány év múlva fogjuk megtudni – de hogy a miniszterelnöknek demokratikus felhatalmazása van rá, az aligha kétséges.
Demeter Szilárd Tőkés László sajtófőnöke. Transindex

Nyilatkozat Romániának és Bulgáriának a övezethez való csatlakozása tárgyában
Az európai integráció folyamatában kiemelkedő jelentősége van az egy adott térségre alkalmazott belügyi és igazságügyi együttműködésnek. Ennek jegyében alakulhatott ki az a schengeni térség, amelyben az európai polgárok mindennapi utazásaik során élvezhetik a szabad közlekedés előnyeit.
Az európai integrációnak folytatódnia kell a Nyugat-Balkán irányába. Horvátország csatlakozási tárgyalásainak lezárása, Szerbia európai vérkeringésbe való bekapcsolása, a csatlakozási tárgyalások megkezdése Macedóniával (FYROM) ugyanolyan, a térségünket érintő európai jelentőségű ügyek, mint Románia és Bulgária schengeni övezethez való csatlakozása. Nem regionális, hanem kimondottan európai jelentőségű ügyekként kell kezelnünk ezeket.
A magyar uniós elnökség megkezdésével egy időben Románia és Bulgária schengeni csatlakozása is kézzelfogható közelségbe került. Sajnálatos, hogy néhány uniós ország ellenkezése halasztani látszik felvételünket.
Minekutána Románia az előző években a követelmény-csomag technikai feltételeinek teljesítésére eredményesen felkészült, a schengeni övezethez való csatlakozás nagyban növelhetné az európai intézmények iránti szimpátiát mindenekelőtt azért, mert ez az emberek mindennapi életében hozna változást. A belföldi és európai gazdasági válság, a növekvő euroszkepticizmus közepette az Unió belső kohéziójának ez irányú megerősítése és kiterjesztése ténylegesen európai jelentőséggel bírna.
Románia polgárainak érdekében szorgalmazzuk, hogy induljon újra a tartalmi párbeszéd a német és a francia külügyminisztérium vezetőivel. Ugyanakkor indítványozzuk, hogy az Európai Parlamentben dolgozó romániai képviselők együttes fellépéssel próbálják előremozdítani Románia schengeni csatlakozásának ügyét.
Meggyőződésünk, hogy – Orbán Viktor miniszterelnök, soros EU-elnök nyilatkozatának értelmében – a magyar Elnökség hatékonyan elő fogja mozdítani országunk mielőbbi befogadását.
Strasbourg, 2011. január 19.
Tőkés László
EP-alelnök. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Félre! Tájékoztatunk
A magyar médiatörvény kapcsán tapasztalt széles körű berzenkedés a tekintetben is tanulságosnak bizonyult, hogy miként lehet temetni a sajtó- és véleményszabadságot, a demokráciát a tények alapvető ismeretének hiányában.
Neves értelmiségiek, emberjogi harcosok – Nyugat-Európától egészen keleti tájainkig – vizionáltak diktatúrát és cenzúrát úgy, hogy csak közvetett információjuk lehetett magának a jogszabálynak a tartalmáról, és az effajta önkényes szövegértelmezés révén arathattak részsikert, hiszen mondhattak bármit, a közönség többsége soha el nem olvas egy 168 oldalas törvényt.
Minden épeszű ember felkapja viszont a fejét azon, hogy miközben egyesek halottnak nyilvánították a magyarországi szólás- és sajtószabadságot, ugyanezek a kritikusok bármit, bárhol elmondhatnak a médiatörvényről – éppenséggel ennek a jogszabálynak a szelleme alapján. Az pedig már fölöttébb gyanússá teszi a bírálatok megalapozottságát, amikor román történész szájából halljuk: félti a magyar demokráciát a törvénytől, Orbán Viktortól és kormányától, hiszen pesti barátjától tudja, hogy a Fidesz cenzorai még a blogokra is rávetik magukat.
Miközben ha első kézből tájékozódna, tudhatná, hogy a magáncélú blogokat a jövőben sem ellenőrzik. Sajnos ugyanezzel a félretájékoztatási módszerrel operál – honosításügyben – az RMDSZ Bihar megyei szervezete is, amely úgy igyekszik ráerőszakolni „hathatós” támogatását a magyar állampolgárságot igénylőkre, hogy közben félrevezeti őket, sőt cinikus módon úgy állítja be, hogy minderre a közösség kérte fel. Ráadásul a párt nagyváradi potentátjai azután sem hajlandók abbahagyni a jóhiszemű magyarok hülyítését, hogy kiderül: badarságot állítanak, hiszen a magyar hatóságok valamennyi, román nyelven kiállított okiratról fordítást kérnek.
Reakciójuk: követelje a nép a magyar államtól a fordítások kötelezettségének elengedését, hogy mégis nekik legyen igazuk. Éppen itt az ideje, hogy az RMDSZ felső vezetősége valahogy leállítsa az elszabadult hajóágyúként viselkedő bihariakat, akik nyilvánvaló kampánycéloktól vezérelve legszívesebben már honoráriumot fizetnének a honosítandóknak, csakhogy náluk igényeljenek információt. Tökéleteset, olyat, amit kizárólag ők tudnak…
Rostás Szabolcs. Krónika (Kolozsvár)

Nemcsak az enyém, a tied is
Kolozsvár – Van egy nagyon régi beidegződés, melyet rendkívül nehéz egyeseknek megérteni. Azt is el kell ismerni, elődeink nem éppen tettek meg mindent annak érdekében, hogy ez a mai helyzet, mely most már több mint 90 éve tart, ne pont ilyenné alakuljon.
A kolozsvári magyar napilapban az elmúlt napokban megjelent egy hír az első oldalon keretes cikkben K.O. aláírással közli: Meggyalázták a Mátyásszobor talapzatát. Majd cikkecskében kijelenti többek között: „Megtudtuk: a főtéren működő térfigyelő kamerák hatósugarába nem esik bele, a szobor és közvetlen környéke.”
– Megkérdeztük László Attilát, Kolozsvár alpolgármesterét, mit tud erről az esetről?
Íme a rögzített válasz szerkesztett formában: Az újságban megjelentekkel kapcsolatban, a tényeket tartva szem előtt, kénytelen vagyok elmondani, a Főtért hat (6) térfigyelő kamera figyeli. Ebből kettő van a Mátyás szoborra ráállítva. Maga az esemény 2010. december 31. este tizen kilenc (19) óra húsz (20) perckor történt. Ekkor a szolgálatot teljesítő köztéri rendőrök arra lettek figyelmesek, hogy valami füstöl a szobor talapzatának nyugati részében, tehát a templom felőli oldalán. A helyszínelő rendőr látott egy műanyag tasakot, melyben petárdák voltak, és azt meggyújtották. Ezek a petárdák működésbe léptek. Eltávolította a műanyag zacskó maradékot. Viszont azt, ami addig megolvadva ott maradt, az ráfolyt a szobor alapzatára, és a rendfenntartó nadrágjára, ami megperzselődött. Ezt követően értesítették az ügyeletes rendőrőrsöt, vizsgálják, ki az esetet. Az elkövetőt eddig nem sikerült azonosítani, mert elvegyült a tömegben.
– Az elkövetőnek sikerült lelépnie?
Pillanatnyilag úgy néz ki, hogy igen. De csak pillanatnyilag, mert a rögzítések megvannak, és a türelmes szorgos munka valószínűleg eredményes lesz. A szakemberek nem adták fel a kutatást.
Van egy sajnálatos dolog a szoborral kapcsolatban, amit nem igazán tudok sem emberként, sem polgárként, sem alpolgármesterként megérteni.
A nap bármelyik órájában láthatjuk, felmásznak a talapzat alsószintjére fényképezkedni. Ennek következtében nagyon sokszor közbe kellett és közbe is lépnek a városi rendőrök. Oda fogunk jutni, hogy érvényt fogunk szerezni sajnos egy olyan jellegű városi tanács határozatnak, amely mint évekkel ezelőtt, büntetéseket szabott ki. Kénytelenek leszünk, megfelelő felhívás után, büntetéseket kiszabni. Mert úgy látszik a polgárok megfegyelmezésére más megoldás egyelőre sajnos nincs.
Egyelőre meg fognak jelenni a táblák, melyek tudatják a Főtért látogató egyéneket arról, hogy térfigyelő kamerákkal őrzött terület.
Befejezésül engedtessék meg a következőket:
A szoborcsoport háromszög alakot alkot. A háromszög alakzat csúcspontján a király babérkoszorús feje áll. A művész abban a pillanatban ábrázolja a nagy királyt, amikor egy vár bástyájáról végigtekint győztes seregén. Páncélos alakja büszkén üli meg a lovat, mely délcegen szegi le fejét, Mátyás arcán erő és büszkeség sugárzik. Kardját maga előtt keresztben fektetve tartja, mint aki most jött meg a dicsőséges csatából. Nem ül, hanem szinte áll a kengyelben, a ló kantárszárát szabadon engedve.
1900-ban a párizsi világkiállításon Fadrusz János Mátyás király lovas szobrának kompozíciója Grand Prix-t nyert el a zsűritől. Ami messze bizonyítja, mind térplasztika, kiemelkedő alkotás, melyre minden kolozsvárinak, nemzeti hovatartozástól függetlenül, büszkének kellene lennie.
Ha nem másért, turista vonzásáért, mert azért Kolozsvárnak, ha turizmus vonatkozásában gondolkodunk, akkor jelentős figyelmet kellene szentelnie arra az ágazatra, mely világviszonylatban is figyelemre méltó hasznot hajt, azoknak, akik ezeket a lehetőségeket ki is tudják használni.
Pontosan tudta ezt a román és a magyar kormány is, amikor közösen elhatározták, a szobor javítási költségeit együtt, állják.
Csomafáy Ferenc. erdon.ro

Tőkés-lobbi Schengen-ügyben
Románia polgárainak érdekében a francia és német külügyminisztériummal tartalmi párbeszéd újraindítását szorgalmazta tegnapi, Strasbourgban tett nyilatkozatában Tőkés László, az Európai Parlament (EP) alelnöke. Ugyanakkor úgy vélte, hogy a schengeni övezethez való csatlakozás előmozdítása érdekében a romániai EP-képviselőknek együttesen kellene fellépniük.
„Minekutána Románia az előző években a követelménycsomag technikai feltételeinek teljesítésére eredményesen felkészült, a schengeni övezethez való csatlakozás nagyban növelhetné az európai intézmények iránti szimpátiát mindenekelőtt azért, mert ez az emberek mindennapi életében hozna változást” – fejtette ki az EP-alelnök. Szerinte az európai integrációnak folytatódnia kell a Nyugat-Balkán irányában.
Tőkés úgy véli, Horvátország csatlakozási tárgyalásainak lezárását, Szerbia európai vérkeringésbe való bekapcsolását, a csatlakozási tárgyalások megkezdését Macedóniával (FYROM) nem regionális, hanem kimondottan európai jelentőségű ügyekként kell kezelni. Új Magyar Szó (Bukarest)