Márton Áron követendő példája
Márton Áron, az ember címmel tartott előadást csütörtök este Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban Marton József pápai prelátus, nagyprépost, egyháztörténész. Az alkalomra zsúfolásig megtelt a Bartók Terem. Házigazdaként Boér Hunor, a könyvtári részleg vezetője elmondta, az eseményre az egykori erdélyi püspök születésének 120. évfordulója okán meghirdetett Márton Áron Emlékév alkalmából kerül sor. Az emlékév egyházi fővédnöke Jakubinyi György gyulafehérvári érsek, világi fővédnöke Áder János, Magyarország köztársasági elnöke.
Mons. prof. dr. Marton József ismertette Márton Áron életútját. Elmondta, személyiségét és annak nagyságát elsősorban beszédeiből, írásaiból ismerhetjük meg. Ezért sokat is idézett az előadás során.
A gyöngyfüzér mentette meg
Márton Áron 1896. augusztus 28-án Csíkszentdomokoson született, mélyen vallásos családban nevelkedett. Középiskolai tanulmányait a gyulafehérvári főgimnáziumban fejezte be. Ott érettségizett 1915. június 12-én, s három napra rá besorozták katonának, majd harctéri szolgálatra osztották be. Indulásakor édesanyja rózsafüzérét nyújtotta át fiának a vonatablakon át. Az első világháborúban többször megsérült, először már az olasz fronton, még akkor júniusban. Utóbb azt vallotta, a gyöngyfüzér mentette meg életét. Utálta a háborút, de a végsőkig kitartott. Részt vett a Székely Hadosztály hadműveleteiben, 1919 áprilisában hadifogolyként a brassói Fellegvárba zárták. Onnan június végén szabadult, de arra kényszerült, hogy 5–10-naponta jelentkezzék a csendőrségen, illetve a katonai hatóságnál. Öt napnál hosszabb időre nem hagyhatta el faluját, ahol másfél évig tartózkodott. A trianoni békediktátum után vasesztergályosnak állt volna Brassóban, de nemzetisége miatt nem alkalmazták.
Gerinces jellem
1920. október 11-én, kissé megkésve jelentkezett a Gyulafehérvári Papneveldébe. Világos fő, tartalmas lélek, gerinces jellem, a legszebb reményekre jogosít – állították róla tanárai. 1924. július 6-án a gyulafehérvári székesegyházban szentelte pappá Majláth Gusztáv Károly erdélyi püspök. Az első szentmiséjét szülőfalujában mutatta be.
Az 1920-as években az erdélyi magyarságnak értelmiségi rétege volt ugyan, de vezetők nélkül vergődött, nagyon lassan szerveződött. Márton Áron ekkor állt be az ébresztő munkába. A legalkalmasabb pillanatban lépett a porondra, hogy életpéldájával és szavaival népe körében az iránytű szerepét évtizedeken át betöltse. Apostoli küldetésének lelkiismeretes teljesítése mellett nem zárkózott el kora társadalmának világi kihívásaitól sem. Nem elégedett meg az egyszerű lelkipásztori munkával. Fiatal papként lelki, kulturális szervezeteket hozott létre és vezetett Gyergyóditróban és Gyergyószentmiklóson. Sokat olvasott, és képezte magát.
Kétévi gyulafehérvári szolgálat után 1932 őszétől Kolozsvárra került egyetemi lelkésznek, a Katolikus Népszövetség igazgatója volt, majd a kolozsvári Szent Mihály egyházközség plébánosa. A magyar iskolákat veszélyeztető Anghelescu-törvények cselekvésre késztették, György Lajossal együtt Erdélyi Iskola néven népnevelő, politikamentes folyóiratot indított.
Nem vonakodom a munkától
Viszonylag gyorsan emelkedett a ranglétrán. 1938 karácsonyán XI. Pius pápa Márton Áront kinevezte a megüresedett gyulafehérvári püspöki székbe, 1939. február 12-én Andrea Cassulo apostoli nuncius püspökké szentelte a kolozsvári Szent Mihály-templomban. Szentelésekor egy meg nem nevezett erdélyi pap szavait dolgozta át hitvallásává: „Vallom és hirdetem, hogy vannak olyan igazságok, amelyeknek alapján minden igaz embernek találkozniok kell. Ahogy Erdély földjén a hegyek völgyekkel, a mezők erdőkkel, hófedte bércek a síksággal váltakoznak, éppen úgy váltakoznak a népek Erdély földjén, ahol három nyelven beszélnek és hat-hét féle szertartás szerint imádják Istent, de van a krisztusi evangéliumnak ereje, amely hozzásegít ahhoz, hogy különféle ellentétek összhangba olvadjanak fel és a testvéri együttműködés útját egyengessék”. Hozzátette még: „Ígérem, püspökké szentelésemnek ezen a felejthetetlen ünnepnapján, hogy ezekkel a történelmi adottságokkal számot vetek, amint azt a múltban is tettem, a sorsközösségnek ezt a szavát megfogadom és az együtt haladás útját egyengetem. Minden küzdő emberben testvéremet akarom látni, és amennyire segítségükre tudok lenni, leszek és terhüket vállaimra venni igyekszem.” Püspöki jelmondatát: Non recuso laborem – Nem vonakodom a munkától –, mely teljes mértékben jellemezte, Szent Mártontól kölcsönözte. 1939. március 31-én kelt beköszöntő szózatában üzente: „Szent hivatalom kötelez, hogy egyformán püspöke legyek szegénynek és gazdagnak, tanultaknak és a tanulás lehetőségeitől elzártaknak, előkelőknek és egyszerű embereknek, az élet kegyeltjeinek és az élet szerencsétlenjeinek, bűnösöknek és a kegyelem áldottjainak.”
1940-ben, a második bécsi döntés, Erdély kettészakítása után Márton Áron a kisebbségi sorsba került és sanyargatott hívei mellett maradt Gyulafehérvárott. A Dél-Erdélyben élő híveit vigasztalta és erősítette. „Akármekkora áldozatot követel szent hitünk és faji jogaink bátor megvallása, vállalnunk kell azokat. Erre kötelez őseink becsülete, saját lelkiismeretünk és gyermekeink tiszta jövője. Félre a sötét gondolatokkal, félre a kétségbeeséssel! Nekünk helyt kell állnunk. Ezt a földet elhagyni nem szabad, mert ez a miénk. Őseink vére és könnye puhította a barázdákat itt; drága hamvaik porladnak Erdély szent röge alatt. Mi nem vagyunk itt idegenek, mi otthon érezzük itt magunkat, még akkor is, ha ez másoknak nem tetszik.”
A püspök 1944. május 18-án papokat szentelt a Szent Mihály-templomban. Ezt az alkalmat ragadta meg, hogy felemelje szavát az antiszemitizmus ellen. A felszentelt papokhoz fordulva azt mondta: „lehet, hogy vértanúságra avatlak fel titeket… De a szent hivatalunkkal járó kötelességek teljesítésétől nem riaszthat vissza sem börtön, sem emberi tekintetek. Az igazság védelmében és a szeretet szolgálatában az üldöztetés és börtön nem szégyen, hanem dicsőség.”
Márton Áron következetesen háborúellenes és az erkölcsi értékeket követő magatartásával növelte tekintélyét felekezeti és világnézeti hovatartozástól függetlenül. A vesztes háború után felemelte szavát annak érdekében, hogy a párizsi béketárgyaláson ne ismétlődjék meg a trianoni igazságtalanság. Igyekezett a megmaradt magyar népet képviselő befolyásos politikai és egyházi erőket összefogni. Törekvését koncepciós perben kormányellenes összeesküvésnek állították be. A vádlottak padján az utolsó szó jogán nyugodtan állította: „A békeszerződések tárgyalása alkalmával indítványoztam egy olyan határmegállapodást, amely lehetővé tenné több mint egymillió Romániában élő magyar testvérem visszatérését a magyar nyelvközösségbe, az megfelel a valóságnak és ezért vállalom a felelősséget. Sőt, kérem a Bíróságot, vegye tekintetbe, hogy én voltam a kezdeményező és mindenért engem terhel a felelősség.”
Hivatásunk a világban
A püspök 1945 után hamar felismerte az egyre erősödő kommunista erők befolyását. Papjainak és híveinek megtiltotta a kommunista párt által összehívott gyűléseken való részvételt. Ezenkívül Márton Áron szembeszegült valamennyi egyházellenes törvénnyel. Jól tudta, hogy küldetése nem a világból van, hanem a világért. Ezt érvényesítette akkor is, amikor saját népét érték hátrányos megkülönböztetések. Ekkor bátor hangú levélben tárta fel Petru Groza miniszterelnöknek a helyzetet. „Isten magyarnak teremtett, s természetesen fajtestvéreim sorsa és sorsának alakulása iránt nem lehetek közömbös. A papi hivatásom pedig arra kötelez, hogy a kérdéseket erkölcsi szempontból is mérlegeljem. A román fennhatóság alatt élő magyarság helyzete nem felel meg azoknak a nagy erkölcsi követelményeknek, amelyeket az Egyesült Nemzetek alapokmánya a békés együttélés rendezőelveiként megjelölt.” Megoldásokat is javasolt a miniszterelnöknek. „Mi úgy látjuk, hogy Erdély kérdését ma nem lehet önmagában külön nézni, hanem a megoldás módozatait az érdekelt nemzetek, sőt Európa jogos igényeinek összeegyeztetésében kell keresni.” 1949-ben letartóztatták, hazaárulás címen életfogytiglani börtönre ítélték. 1955-ben szabadult. Két évig szabadon mozoghatott. Prédikált, bérmált, látogatta a plébániákat. Bérmaútjain hatalmas volt a lelkesedés. Körleveleiben, beszédeiben igazi programot hirdetett, az igazság és a szeretet elveinek megvalósítását tűzte célul híveinek.
1957-től házi őrizetben tartották. Csupán a székesegyházba mehetett át, ott is reményt sugárzott: „Nekünk szerepünk van ebben a világban. Nem is szerepünk, hanem hivatásunk. Viharnak kitett aprócska lángok vagyunk, hitünkkel mégis a szeretet melegét őrizzük. Halvány hóvirágok vagyunk, de a téli faggyal küzdve mégis a tavaszt jelezzük. Arra vagyunk hivatva, hogy hitünkkel visszahozzuk Istent a hitetlen világba.”
Márton Áron gondolatai és tanácsai a mában is utat mutathatnának: „Az egyetemes bizonytalanság napjaiban megbizonyosodtunk afelől, hogy egyedül vagyunk és a magunk erején kívül csak Istenre támaszkodhatunk. A szenvedés nagy nevelő iskola, s velünk is beláttatta, amire különben a kényelmes napokban kevés hajlamot mutatunk, hogy összetartsunk, egymást megértsük és támogassuk, az érdekellentéteket és társadalmi válaszfalakat eltüntessük, mert a magunk sorsát csak magunk és csak minden erőnk összefogásával munkálhatjuk eredményesen.”
Marton József azzal zárta szavait: Márton Áron életküzdelme követendő példa marad számunkra. Emberi és szentségi életvitelével hatni tudott a hívő emberekre, mert ő ilyenné fejlődött: igazi emberi alapokon nyugvó szentté.
Az előadás végén a közönség megrohamozta a kis asztalt, melyről a Márton Áron írásaiból szerkesztett köteteket árulták.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A követendő példa
Ismerjük meg Márton Áront, az embert
A Márton Áron-emlékév alkalmából tartott előadást a nagy erdélyi püspökről dr. Marton József pápai prelátus, nagyprépost, egyháztörténész a közelmúltban Sepsiszentgyörgyön. Az esemény hírére zsúfolásig megtelt a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Terme, a közönség sorai közt szép számban voltak egyházi és világi személyiségek.
Az előadó véleménye szerint Márton Áron személyiségének mélységét ma elsősorban beszédein és írásain keresztül tudjuk megközelíteni. Ezekből pedig – hála Istennek – bőven akad, mert beszédeit leírta, és a vázlatok megmaradtak annak ellenére, hogy elítélésekor az iratait is elkobozták.
– Akik ismertük és hallgattuk, tanúsíthatjuk, hogy sugárzó egyéniség és lenyűgöző ember volt. Gondolkodásának és cselekedeteinek indítékairól, vagy hivatalos megnyilvánulásairól azonban mi is csak az írásain keresztül alkothatunk helyes fogalmat. Éppen ezért alakjának felidézésekor elsősorban kéziratban megmaradt beszédeire, leveleire hivatkozom. Annál is inkább, hogy ő hiteles pap volt, hiszen azt mondta, amit hitt és élt, így ezek a dokumentumok sorsa alakulását és emberségét is hűen tükrözik – fogalmazott az előadó.
Álláspontja alátámasztásaként dr. György Lajos irodalomtörténészt, egyetemi tanárt idézte, aki 1946-ban, Márton Áron jelenlétében írásairól és beszédeiről ekképpen vélekedett: „A felelősségérzetnek azok az ércveretű súlyos megnyilatkozásai, melyeket az elmúlt nehéz időkben és napjainkban papjaihoz és híveihez méltóztatott intézni, mélyen a lelkünkbe szántották és ott megszilárdították az örök igazságokba, az elévülhetetlen erkölcsi elvekbe fogódzó hitünket, meggyőződésünket és magatartásunkat. Ezek valamikor történelmi dokumentumai lesznek ezeknek az időknek, s utódaink talán még világosabban fogják látni, mint mi, hogy a főpásztor átszenvedte az eseményeket, és szüntelen gonddal virrasztott meggyötört népe sorsa fölött.”
A továbbiakban részletek hangzottak el Márton Áron néhány leveléből és beadványából, melyek felolvasása során a hallgatóság meggyőződhetett, hogy ezeken keresztül valóban jobban és tisztábban érzékelhetjük a népét 42 éven át szolgáló püspök belső értékeit, igaz emberségén alapuló életszentségét, hitét, bátorságát és önfeláldozását. Nemcsak a magyarok, hanem más népek, például a zsidók elnyomása ellen is felemelte a szavát az Antonescu diktatúráját nyögő Romániában, de a német megszállás alatt sínylődő Magyarországon is. A kommunista iga alatt gyötrődő Romániában pedig már a többségi nemzet jogaiért is kénytelen volt síkra szállni. És tette ezt szent következetességgel, nem hunyva szemet semminemű igazságtalanság fölött. Pedig küzdelmében csupán két világi eszköz állt a rendelkezésére, a kérés és a tiltakozás, ezeket viszont maximálisan kihasználta.
Gondolkodásmódjának és elkötelezettségének hű tükrei, de akár hitvallásnak is beillenek a következő sorok, melyeket a világháború utáni első román miniszterelnöknek, Groza Péternek (Petru Groza) írt 1945-ben: „Isten magyarnak teremtett, s természetesen fajtestvéreim sorsa és sorsának alakulása iránt nem lehetek közömbös. A papi hivatásom pedig arra kötelez, hogy a kérdéseket erkölcsi szempontból is mérlegeljem.”
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Magyar Bukarest 18. (Hencz Hilda)
1921. március 19-én a katolikus és református püspök letette a hűségesküt a román államnak, azonban a Románia és Vatikán viszonyát szabályozó konkordátumot csak 1927-ben írták alá.
Valóban elérkezett az idő, hogy az erdélyi magyarok is elfogadják a trianoni szerződés aláírásával kialakult helyzetet. A jelt Kós Károly neves műépítész, a magyar kultúra egyik legnagyobb személyisége, a transzilvanizmus zászlóvivője adta meg, aki társszerzője volt az 1921. január 22-én megjelenő Kiáltó szónak. A röpirat jelentette a magyarság aktív részvételén alapuló új kulturális és politikai program kiindulópontját.
Bár a Bukaresti Hírlap megemlíti, a röpiratnak úgy tűnik, nem volt nagy visszhangja a megzavarodott Bukaresti magyarság körében. Kós felhívta a figyelmet, hogy mennyire fontos kimozdulni a passzivitásból, a kulturális megmAradásért harcolni: ,,...szembe kell néznünk a kérlelhetetlenül rideg valósággal, és nem szabad ámítanunk magunkat. (...) Az lesz a miénk, amit ki tudunk küzdeni magunknak. A bátraknak kiáltok hát, a harcolni akarónak, a kötelességtudóknak, a látni akaróknak, az előrenézőknek. (...) Az Élet nem vár, az Élet rohan.” A magyarok akkor lesznek lojálisak a román államhoz, írta Kós, „ha megadatik számunkra az új keretek között az a minimum, melyet mi nemzeti kultúránk, ősi szokásaink, faji öntudatunk, szociális érzéseink, gazdasági fejlődésünk szempontjából ezeresztendős múltunk tanulságaképpen nélkülözhetetlennek tudunk”.
A röpiratot elkobozták, és a román cenzort, aki engedélyezte megjelenését, elbocsátották. Még 1921-ben megalakul az erdélyi Magyar Szövetség, amelynek célkitűzése a kisebbségi jogok betartásának felügyelete volt, és amelynek Kós Károly lett a titkára. A szövetséget egy időre betiltották. A félelem legyőzése és a passzivitásból való kimozdulás létfontosságúvá vált. Az adott feltételek mellett azonban nem mindig sikerült megtalálni a legjobb megoldást. Szász István, a református egyház papja, jó tíz évvel később írta egy cikkében, hogy a Bukaresti magyarok képviselői jóhiszeműen, a közösség érdekében cselekedtek. Szemtanúja volt az eseményeknek, és részt vett a két Bukaresti magyar szövetség fúziójánál is. 1921. május 8-án történt az egyesülés, az új szövetség neve Szent Istvánnal Egyesült Magyar Társulat lett. Szabó István mestert választották meg elnöknek, a katolikus tanító Tokay Gyula lett a titkár. Szász István nem volt benne a vezetőségben, csak később lett a társulat titkára. A tagok száma 1434, közülük 897-en a katolikus szövetségből jöttek, 537-en pedig a Magyar Társaságból, amely már korábban egyesült a betegsegélyző és temetkezési egylettel és a művelődési egyesülettel.
A Magyar Társulat jelentős, 12 millió lejre becsült ingó és ingatlan vagyonnal és 40 ezer lej készpénzzel rendelkezett. A Szent István Egyesület vagyona jóval kisebb volt: 30 ezer lej készpénz és 400 ezer lej kötvényekben. Az új vezetőség első feladata elég kényes volt: bizonyítania kellett minden egyes tagja román állampolgárságát, hogy a társulatot elismerjék jogi személyként, és feloldják a Zalomit utcai székhely lefoglalását.
Az 1925-ben megjelent (a gyűjteményekben csak ez az egyetlen évszám található) Jogi személyként elismert társaságok és alapítványok évkönyvében megtalálható a Magyar Társulat is, pontatlan, Societatea de ajutor mutual Sf. Ştefan Şi Ungară – unite (Egyesült Szent István és Magyar Önsegélyző Társulat) megnevezéssel. Feltüntették a vezetőtanács tagjainak (elrománosított) nevét, foglalkozását, lakcímét és nemzetiségét is („mind románok”). Ez a lista kisebb mértékben eltér a magyar lapokban megjelent névsortól; mindenesetre egy pap sem szerepelt, a legtöbb tag kisiparos volt. A szabályzat szerint papok nem lehettek még csak egyszerű tagok sem, ami leszűkítette a kulturális tevékenységek körét, a társulat gyakorlatilag halálesetek vagy betegségek esetén működő önsegélyző egyletté alakult át. Bárki beléphetett a magyarok verejtékével és pénzével felépített társaságba, nemzetiségre, politikai hozzátartozásra vagy vallásra való tekintet nélkül. Habár történeti szempontból a Magyar Társulat a Bukaresti magyarság folytonosságának jelképe mArad, gyakorlatilag kirakatszervezetté vált anélkül, hogy bármilyen szerepet játszott volna a magyarok társadalmi-kulturális életében. A tagdíjak beszedésén túl semmi sem történik már ott, panaszolta Nagy Sándor, aki szerint az egyesítéssel és működési szabályzatával a társulat feladta régi énjét. Az egyesítést rossz házassághoz hasonlította; a szervezet, amelyet alapításától jórészt református papok vezettek, most a katolikusok befolyása alá került, akkor, amikor a román katolikus hatóságok fő célja mindenekelőtt a hívők elrománosítása volt. 1929-ben, amikor Nagy Sándor egy magyar egyetemi diákszálló megalapításához a Magyar Társulat támogatását kérte, visszautasították. Az új társulat nem érzett semmilyen felelősséget a Bukarestben rekedt hadiözvegyek és hadiárvák százaiért, sem az Erdélyből újonnan érkező, kétségbeesetten munkát kereső magyarok, köztük 13–14 éves hadiárvák tömegeiért, akik a szegény sorsú magyarok sorait szaporították. 1929-ben, a díszterem bérleti szerződésének lejártával, a társulat használni kívánta azt, és komoly összegeket fektetett felújításába. Egy év múlva azonban ismét kénytelen volt bérbe adni a Lido filmszínháznak. Az udvaron található vendéglőt is bérbe adták a Luther sörgyárnak (a jelenleg bontás alatt álló Griviţa gyár elődje), amely aztán felújította.
A Bukaresti kulturális élet, és ezen belül a román–magyar kapcsolatok némiképp eltérő módon alakultak. 1921-ben, amikor Octavian Goga költő-miniszter megnyugtató válaszokat adott a magyar sajtó számára, egy hasonlóan optimista interjú jelent meg a Nemzeti Színház igazgatójával, Victor Eftimiuval. Megtudhattuk, hogy a színház repertoárjában két magyar darab, Lengyel Menyhért és Madách Imre műve is szerepel, és a színház előcsarnokában leleplezték Madách Imre szobrát. Ez igazán merész lépés volt, ugyanis két év múlva, 1924-ben Kolozsváron irredentizmus vádjával betiltották Az ember tragédiáját. Egy másik forrásból arról értesültünk, hogy a Bulandra Társulat a Mária Királyné Színházban Molnár Ferenc darabját játszotta. Valamivel később, 1926-ban négy Bukaresti színházban is műsoron voltak magyar szerzők művei, a kedvenc Molnár Ferenc volt. Rendkívüli esemény volt 1925-ben, hogy Nicolae Iorga meghívta a Kolozsvári Magyar Színházat egy Bukaresti turnéra. A három előadást többek közt Victor Eftimiu, Mihail Sadoveanu és Petru Groza is megnézte. Nem vettek részt azonban a Magyar Párt tagjai, de távol mAradtak a román hivatalosságok is; a parasztpártiak pedig a magyarokra támadtak. Nicolae Iorga-, Móricz Zsigmond-, Lengyel Menyhért-, I. L. Caragiale- és Moliére-darabokat adtak elő.
A művészetek útján könnyebb volt a közeledés románok és magyarok közt. A legérdekesebb Bartók Béla esete. A román népzene iránt tanúsított érdeklődésének köszönhetően a zeneszerző román körökben is nagyon népszerű volt. Gyűjtéseit még 1909-ben kezdte, és az eredményesség érdekében románul is megtanult. 1924-ben fesztivált szerveztek a tiszteletére; George Enescuval közösen lépett fel, és országos turnén vett részt a Károly király művelődési alapítvány égisze alatt. Románbarát magatartása miatt kivívta a szélsőséges nacionalista magyarországi magyarok haragját, elbocsátották a Budapesti zeneakadémiáról is. Nem kímélték a román nacionalisták sem, horthysta ügynöknek titulálták. Kodály Zoltánt, Bartókkal ellentétben a románok ellenségének tartották. Az 1923-ban Pest, Buda és Óbuda egyesülésének 50. évfordulóján bemutatott Psalmus Hungaricus a bibliai Dávid 55. zsoltárának modern változata. A zsoltár szövegét Kecskeméti Vég Mihály írta át 1560 körül, és egy 1620-as vallásos énekkönyvben jelent meg. Az oratórium 1934-es, Radu Urlăţeanu vezényelte Temesvári és Aradi előadása nagy vihart kavart, ugyanis a zsoltár szövegét a trianoni Magyarország aktuális politikai helyzetének nézőpontjából értelmezték: egy elhagyott és elárult ország, amely Isten segítségét kéri. A román sajtó nyílt politikai vádakkal tűzdelt, habzó szájú kampánya miatt Urlăţeanu 1935-ben öngyilkos lett. A román hatóságok már 1923-ban elrendelték az 55. zsoltár visszavonását a református zsoltárkönyvekből. A zsoltár csak az 1999-es kiadásban került vissza a zsoltárkönyvbe, a Béza Tódor (Théodore de Bèze) szövegváltozatában, egy 1562-es genfi dallammal. Voltak formális művelődési események is, például 1931-ben a Cartea Românească Kiadónál megnyitották a Budapesti magyar művészek kiállítását Nicolae herceg patronátusa alatt; a királyi ház egyetlen képet sem vásárolt, maga a herceg is külföldön tartózkodott a megnyitó idején.
Az 1930-as gazdasági válság idején egyetlen figyelemre méltó kezdeményezése volt a Bukaresti magyarságnak: egy magyar nyelvű színház megalapítása, de a nagy költségek miatt ez az intézmény nagyon hamar csődbe ment. Nem tudjuk, ki kezdeményezte, és volt-e köze a közelgő parlamenti választásokhoz. 1930 májusában a Bukaresti Magyar Újság reklámkampányba kezdett a magyar színház megalapításáért, melynek vezetője Kovács Imre lett.
A kultuszminisztériumban főigazgatói tisztséget ellátó Liviu Rebreanu szkeptikus volt a kezdeményezést illetően, és szkeptikusak voltak a Magyar Párt vezetői is, de a magyarság lelkesen támogatta. Az előadásokat 1930 tavaszán kezdték volna el a Sărindari utcai Alhambra Színházban. A működési engedély jóváhagyását azonban túl sokáig húzták-halasztották, egyre több feltételt szabtak, egyebek mellett, hogy a társulat színészei román állampolgárok legyenek, és hogy az előadott darabok ne sértsék a románok érzéseit. Az első előadást végül a Magyar Társulat dísztermében tartották meg valamikor december vége felé. A magyarság színe-java ott volt, a bevétel 29 ezer lejre rúgott. Ezután azonban a bevételek drasztikusan csökkentek, hétezer, majd ötezer lejre, két hónappal később pedig már a színház csődjéről beszéltek. A bukás oka az volt, hogy a színházigazgatónak nem sikerült megfelelő termet bérelnie, az úri közönségnek a Zalomit utcai terem túl szegényes volt, a szegények számára pedig a jegy túl drága. Az Erdélyből érkező színészeknek még öltözőjük sem volt, a folyosón öltöztek, de elképesztően magas honoráriumot igényeltek; egy énekespáros havi 28 ezer lejt kért. Másfelől a Magyar Társulat minden előadásnál 1500 lej terembért kért, a bevétel legfeljebb azt fedezte, a honoráriumokra már nem futotta. Mégsem mondtak le végleg a színház ötletéről; e célból egy egyesületet is létrehoztak, amely rövid idő alatt 32 ezer lejt gyűjtött össze, egy megfelelőbb termet béreltek, a Posta mögötti Tesleanu Termet. A Pax Klubba tömörülő magyar zsidók is jelentős összeggel támogatták az újrakezdést. A jegyek ára eléggé magas volt, a páholyban 195 és 280 lej között; az olcsóbb helyekért 20 és 100 lej közötti összeget kellett fizetni. Az első előadást 1931. március 8-án Petru Groza is megnézte. Hamarosan ismét jelentkeztek a pénzügyi gondok, és április 19-én a Liedertafel Teremben megtartották az operaáriákból és magyar népzenéből álló búcsúelőadást. A jegy ára 60 és 150 lej között váltakozott. A színészeknek fellépőruháikat is zálogházba kellett adniuk, hogy ki tudják fizetni adósságaikat.
(folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tőkés László tusványosi beszéde
A XXVII. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor Itthon Európában! című július 23-i délelőtti fórumán Németh Zsolt moderátori bevezetője után Tőkés László EMNT-elnök és Orbán Viktor magyar miniszterelnök beszéde hangzott el. Az EP-képviselő Voltunk, vagyunk, leszünk mottójú felszólalása alább olvasható.
A délvidéki Kishegyes, a felvidéki Martos és a kárpátaljai Felsőszinevér nyomán Tusnádfürdő!
A szervezők: a Pro Minoritate Alapítvány és a Magyar Ifjúsági Tanács kiemelt partnereként, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács nevében sok szeretettel és tisztelettel köszöntöm a XXVII. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor Részvevőit itt, Tusnádfürdőn, a Székely Autonómia szállásterületén.
A Nemzeti Összetartozás szellemében és a Nemzeti Együttműködés Rendszerének keretében külön is üdvözlöm Mindazokat, akik határon innen és túl, a határok fölötti nemzetegyesítés jegyében, az utóbbi hat esztendőben, az újrahonosítási törvénynek köszönhetően válhattak újból egymás polgártársaivá!
Ugyanakkor engedjék meg, hogy bevezetésképpen Mindnyájunk nevében együttérzésünket és részvétünket fejezzem ki Franciaország népe és a gyászoló Hozzátartozók iránt a páratlanul kegyetlen nizzai terrorcselekmény miatt, mely az előző, hasonló merényletekkel, vagy a tegnap esti eszelős müncheni merénylettel együtt egész európai kultúránk elleni életveszélyes fenyegetést jelent.
Nem utolsó sorban sok szeretettel köszöntöm körünkben a Nemzet miniszterelnökét, őszinte köszönetünket és elismerésünket fejezve ki iránta azért a nemzet- és európai politikai szolgálatáért, amelyet Kárpát-medencei magyarságunk és – meggyőződésem szerint – egész kontinensünk, illetve kelet-közép-európai térségünk védelmében és javára folytat.
Itt és most van a helye annak, hogy újból felidézzem néhány évvel ezelőtt, ugyanitt elhangzott azon kérésünket – szó szerint idézem –, hogy: „vállaljanak védhatalmi státuszt a határon túli magyarok, Erdély iránt, mint ahogyan Ausztria tette ezt az olaszországi Dél-Tirol esetében.”
Röviddel ezelőtt egy újságíró ezzel a kérdéssel fordult a dél-tiroli EURAC Kisebbségi Jogok Intézetének két szakemberéhez:
– „Ausztria még mindig védhatalmi státuszt gyakorol a dél-tiroli németek fölött?
– „Természetesen, Ausztria mindig is védhatalom volt, és ez nagyon fontos a dél-tiroliak számára” – hangzott a válasz. Munkatársa pedig így folytatta:
– „… zajlik a második (1972-es) autonómiastatútum felülvizsgálata, melynek során ismét meghatározzák majd, mi lesz Ausztria szerepe Dél-Tirol vonatkozásában.”
Két Európai Uniós tagországról, Olaszországról és Ausztriáról van szó, melyek 1946-ban, majd 1972-ben egy akarattal rendezték a Dél-Tirolban élő német/osztrák közösség területi önrendelkezésének, autonóm jogállásának a kérdését.
Miniszterelnök úr, köszönjük a védelmüket és támogatásukat!
Európai módra, Románia és Magyarország is ezenképpen juthatna egyezségre a romániai, erdélyi, Székelyföldi magyarság önrendelkezése ügyében; a Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács (KMAT) pedig ugyanezt a megoldást javasolja az összes külhoni magyar közösség esetében.
Kezdettől fogva az autonómia ügye mellett áll ki az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács, országos és területi szinten, együtt az Erdélyi Magyar Néppárttal; sőt legutóbb az RMDSZ és társpártja, az MPP is elmozdulni látszik ebbe az irányba.
Ezért élt, halt áldott emlékű Fodor Imre, Marosvásárhely legutóbbi magyar polgármestere, a Székely Nemzeti Tanács korábbi elnöke, és emellett tett hitet a bibliai korhatárt immár túllépett Király Károly, élő példaképünk az átkos emlékű Ceaușescu-diktatúra elleni küzdelemben!
Az 1956-os forradalom és szabadságharc idei jubileuma memento gyanánt tudatosítja bennünk, hogy szabadságszerető és szabadságharcos nép a magyar. Az erdélyi magyarság, kiváltképpen pedig a székelység számára a szabadság záloga és biztosítéka maga az autonómia.
Köszönetet mondok azért, hogy már az Alaptörvény is példás módon rendelkezik ebben a nemzetpolitikai prioritást jelentő kérdésben, konkrét módon pedig Szili Katalin személyében miniszterelnöki megbízott hivatott eljárni a külhoni magyarok autonómia-törekvéseinek előmozdítása érdekében.
Miért olyan fontos számunkra az autonómia és a védelem? A védhatalmi státusz és az önrendelkezés? A továbbiakban erre a kérdésre keresem a választ: egy évforduló (A) és egy bibliai ige (B) összefüggésében:
A.) Márton Áron kiállása az erdélyi magyarság védelmében (1946-2016 = 70 éve)
Nem véletlen, hogy a magyar kormány idén emlékévet hirdetett boldog emlékű Márton Áron erdélyi/Gyulafehérvári katolikus püspök tiszteletére. Júniusi emlékkiállítása megnyitóján méltán nevezték őt „erkölcsi mércének”, akit példaként lehet az érték- és morális válságban lévő európai társadalom elé állítani, hiszen Ő egyaránt védelmére kelt az üldözött zsidóknak, a fogságba hurcolt erdélyi németeknek és a betiltott román görögkatolikus egyház kiszolgáltatott híveinek és papjainak, akikkel együtt utóbb ő is rabsorsra jutott. Nem utolsó sorban pedig éppen hetven esztendeje annak, hogy ismételten fellépett saját hívei és magyarságunk védelmében, akik a II. világháború befejeztével a megszálló szovjet hadsereg és a visszatérő román impérium hatalma alá kerültek.
Észak-Erdély és általában az erdélyi magyarság sorsa és jövője forgott kockán. A berendezkedő kommunista-barát román hatalommal és magával a Román Kommunista Párttal kiegyező Magyar Népi Szövetség elárulta Erdélyt. 1945 novemberében a Szövetség Százas Intézőbizottsága – Katona Szabó István diákvezető és Nagy Géza református gimnáziumi tanár ellenszavazatai mellett – egyhangúlag egész Erdély Romániához való tartozása mellett foglalt állást. Kiáltványukban – a korabeli PC/politikai korrektség szóhasználatával – jelentették ki, hogy „az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldása nem határkérdés”; óvtak „a nemzetközi reakció” háborús mesterkedéseitől, és hitet tettek „Erdély két népének eltéphetetlen egysége” mellett.
Beke György „a magyar önfeladás egyik legsúlyosabb drámájának”, „önkéntes magyar Trianonnak” minősítette a Népi Szövetség Petru Groza és Vasile Luca/Luka László jelenlétében és politikai nyomása alatt elfogadott „hűségnyilatkozatát”, mely „a népakarat meghazudtolásával járatta le az önrendelkezés nemes eszményét.”
Edmund Burke brit filozófus szerint: „A gonosz diadalához csak annyi kell, hogy a jók tétlenek mAradjanak.” Erdélyben viszont a román kormányzat és a kommunisták által félrevezetett vagy velük cinkosságot vállaló magyar „szövetségi” politikusokkal szemben akadtak olyan felelős egyházi és polgári vezetők, akik nem mAradtak „tétlenek”, hanem Áron püspök köré tömörülve szembeszegültek a Magyarnak nevezett Népi Szövetség kapitulációjával, és memorandumot intéztek a párizsi békekonferenciához, melyben az önrendelkezés elvének klasszikus megfogalmazásával fejezték ki nemzeti közösségük azon igényét, hogy: „Rólunk nélkülünk ne határozzanak, és ne akarják az erdélyi magyarságot keresztre feszíteni.”
Az 1946. június 11-i, csíksomlyói búcsú közel állt ahhoz, hogy spontán népgyűléssé alakuljon át, mely erdélyi magyarságunk hiteles álláspontját juttassa kifejezésre. Az előretörő bolsevik hatalom árnyékában azonban Márton Áron kellő hitbeli bölcsességgel fogta vissza és csillapította le a háborgó kedélyeket és a jelenléti csúcsot döntő sokaságot. Szentbeszédében viszont kivételes nyíltsággal szólt a kiszüremlő párizsi határozat igazságtalanságáról és következményeiről. A nagy püspök a búcsújárók népének biztonságát nem kockáztatta, ezzel szemben viszont a helyettes áldozatvállalás szellemében szólt helyettük is: „A püspöknek azonban meg kellett hallania híveinek nagy aggodalmát, és ki kellett mondania azt, amit nekik nincsen szabadságukban kimondaniuk…. Ez nem politika. Itt az életünkről van szó. S az emberi élethez az Istentől nyertünk jogot.”
Márton Áron börtönviseléssel megpecsételt igazsága és a vele szemben álló „gyászmagyarok” elvtelen önfeladása a jelenben is érvényes és időszerű tanulságokkal szolgál számunkra. Még mielőtt bárki is „magyar irredentizmussal” vádolna, vádaskodna – le kell szögeznünk, hogy a mostani, változott körülmények között mi nem határkérdésről, hanem autonómiáról beszélünk, nem területet, hanem közösségi jogokat kérünk és követelünk. A nemzetközi szerződéseket és Románia alkotmányát tiszteletben tartva politikai párbeszédet szorgalmazunk, hogy az ország törvényes rendjének megfelelően és a román politikai törvény- és döntéshozókkal egyetértésben, egy olyan, tényleges és teljes körű autonómiarendszert hozzunk létre a magyar nemzeti közösség számára, mely – meggyőződésünk szerint – egyedül képes biztosítani megmAradását, gyarapodását és szabad fejlődését. Ezen törekvésünk teljes mértékben összhangban áll a nemzetközi normákkal, és megfelel azoknak a demokratikus autonómiaformáknak, melyek a világ és Európa számos országában közmegelégedésre működnek, és egyben a megbékélés és a stabilitás hordozói.
A felidézett történelmi példa másik nagy tanulsága az, hogy nemzeti közösségünk választott vezetőinek, szervezeteinek, pártjainak és szövetségeinek erkölcsi és politikai kötelességük a demokratikus népakarat képviselete, különös tekintettel a népek és nemzeti közösségek önrendelkezési jogának a tiszteletben tartására. Ebben a tekintetben az erdélyi magyarság képviseletét kisajátító prekommunista Magyar Népi Szövetséggel szemben Márton Áron püspök és áldozatvállaló memorandista elvbarátai voltak az igazi és hiteles demokraták.
Harmadsorban az egyházi népszolgálat világító példája szolgál tanulságul. „Ez nem politika. Itt az életünkről van szó!” – mondotta volt Áron püspök. Csak helyeselni lehet, hogyha nemzeti egyházaink nem bonyolódnak bele a pártpolitikába. Ami viszont hitbeli és történelmi örökségük folytatásaképpen ma is elvárható tőlük: az a híveik és társadalmunk javát szolgáló erkölcs- és nemzetpolitika. Az, hogy Isten szava legyenek a nép felé, és hogy a nép szavát is meghallják és hallassák, amikor és amennyiben ez szükséges. Amit ebben a viszonylatban Márton Áron mond, az az egyházi és világi előjárókra egyaránt érvényes: „A vezetőknek tudniuk kell, hogy tényleges tekintélyük addig van, a polgárok támogatására és tiszteletére addig van jogcíműk, engedelmességre addig számíthatnak, amíg hivatalukat küldetésnek tekintik az Isten által meghatározott rend és célok megvalósítására.”
B. Nehémiás próféta buzdítása a jogos önvédelemre
Erdély nagy püspöke vert helyzetben, a kommunizmus végérvényes berendezkedésének már-már kilátástalan időszakában mutatott példát arra, hogy soha ne adjuk meg magunkat, még a legreménytelenebbnek tűnő helyzetekben se adjuk fel a küzdelmet. A jogos önvédelem vállalására, bátorságra, kitartásra, önfeláldozó kiállásra buzdítja hosszan tartó fogságból szabaduló, ellenség által szorongatott népét Nehémiás próféta, amikor is a nemzeti önfenntartás eme „hadiparancsát” intézi hozzá: „Ne féljetek tőlük! A nagy és rettenetes Úrra emlékezzetek, és harcoljatok testvéritekért, fiaitokért, leányaitokért, feleségeitekért és házaitokért!” (Neh 4,14)
Isten embereit népünk iránti olthatatlan szeretetük késztette „ama nemes harc” (Pál apostol) felvételére. Istenbe vetett bizodalmukkal együtt „testvéreik, fiaik, leányaik, feleségeik” iránti odaadó szeretetük kölcsönzött a hadviselőknek kellő bátorságot és lelki motivációt ahhoz, hogy ne alkudjanak, és ne fussanak meg, hanem szükség esetén még a hivalkodó Góliátokkal, a legnagyobb túlerővel is halált megvető bátorsággal szálljanak szembe.
Vértelen igazság- és szabadságharcainkban, elkeseredett politikai és mindennapi küzdelmeinkben az Ige szava és Isten népének áldozatvállalása szigorú önvizsgálatra késztet bennünket: vajon megvan-e bennünk az a szeretet, mely népünk ügyének és védelmének megalkuvás nélküli szolgálatára késztessen? A „kompromisszumok művészetének” nevezett „politizáláson” kívül képesek vagyunk-e következetesen kiállni „házaink” népe, hazánk családjaink, gyermekeink, közösségeink és gyülekezetünk, falvaink és városaink védelmében és érdekében, hogy – idei nyári Táborunk központi gondolata értelmében – valóban itthon érezhessük magunkat szülőföldünkön, hogy ne csak itthon voltunk légyen, hanem a jelenben és a jövőben is itthon legyünk Erdélyben, Székelyföldön, Partiumban, Tusnádfürdőn és Nagyváradon, Komáromban, Beregszászon, Szabadkán, Drávaszögben, a Mura-mentén, az Őrségben és Budapesten, Magyarországon és az összes magyar külhoni területen – hogy nehogy az egész Európát önazonosságában fenyegető migránsok sorsára jussunk, nehogy a saját szülőhazánkban vagy Európában és a nagyvilágban szétszóródva váljunk idegenekké…?!
Amikor a kommunizmus összeomlott, majd az egyesült Európához csatlakoztunk – azt hittük, végre megszabadultunk, s kisebbségbe kényszerített népünkre is új korszak virrad. Negyed század után azonban azt kell látnunk, hogy nem csupán mi magunk, hanem immáron az egész, válságba kormányzott Európa súlyos veszélybe forog. Történelmi hagyományainkra emlékeztető módon, egyszerre kell harcba szállnunk az önmaga vesztét okozó nyugati világért, valamint saját magunk védelmében.
„Ne féljetek! Harcoljatok!” – hangzik Nehémiás kiáltványa. A föltétlen konfliktuskerülés jelenkori politikai divatjában sokaknak sérti a fülét ez a felhívás, Brüsszel urai pedig nem tudják, mihez is kezdhetnének a Bibliával, mint ahogy Izráel népének és a keresztény Európának az identitása is idegen és zavaró számukra.
Mindazáltal erre a „politikailag korrektnek” aligha mondható felszólításra kell hallgatnunk, és amikor és amennyiben szükséges, a konfliktust is vállalnunk kell, hogyha bőrünkről, létünkről, sorsunkról – „testvéreinkről, fiainkról, leányainkról, feleségeinkről, házainkról” – van szó, amikor Európa és magyarságunk jövője a tét! Ámbátor a Gonosszal szemben nem gyakorolhatunk „konfliktuskerülő magatartást”, és kompromisszumot sem köthetünk vele – hanem csak egyet mondhatunk: „Távozz tőlem, Sátán!”
Az idei Tusnádfürdői tábor sátoraiban ennek a nemes harcnak a vállalásával vettük számba az európai, a közép-európai és a Kárpát-medencei helyzetet és a magyarság állapotát, és tekintettük át sorskérdéseinket, valamint azokat a politikai, nemzeti, társadalmi, bel- és külhoni, illetve nemzetközi „hadszíntereket” és kihívásokat, melyek – a szintén bibliai szellemű – építőmunka mellett jogos küzdelmünk töretlen folytatására késztetnek bennünket.
Befejezésképpen Csintalan László kanonoknak, az idei csíksomlyói búcsú szónokának két himnuszunk szavait összekapcsoló áldásmondását idézem: „Isten, áldd meg a magyart, és ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!”
itthon.ma//erdelyorszag

Voltunk, vagyunk, leszünk
A mostani, változott körülmények között mi nem határkérdésről, hanem autonómiáról beszélünk, nem területet, hanem közösségi jogokat kérünk és követelünk – szögezte le az idei Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktáborban Tőkés László. Az alábbiakban közöljük az EMNT elnöke előadásának szerkesztett változatát.
Itt és most van a helye annak, hogy újból felidézzem a néhány évvel ezelőtt, ugyanitt elhangzott azon kérésünket – szó szerint idézem –, hogy: „vállaljanak védhatalmi státuszt a határon túli magyarok, Erdély iránt, mint ahogyan Ausztria tette ezt az olaszországi Dél-Tirol esetében". Röviddel ezelőtt egy újságíró ezzel a kérdéssel fordult a dél-tiroli EURAC Kisebbségi Jogok Intézetének két szakemberéhez:
– „Ausztria még mindig védhatalmi státuszt gyakorol a dél-tiroli németek fölött?
– Természetesen, Ausztria mindig is védhatalom volt, és ez nagyon fontos a dél-tiroliak számára – hangzott a válasz.
Munkatársa pedig így folytatta: – „... zajlik a második (1972-es) autonómiastatútum felülvizsgálata, melynek során ismét meghatározzák majd, mi lesz Ausztria szerepe Dél-Tirol vonatkozásában." Két európai uniós tagországról, Olaszországról és Ausztriáról van szó, amelyek 1946-ban, majd 1972-ben egy akarattal rendezték a Dél-Tirolban élő német/osztrák közösség területi önrendelkezésének, autonóm jogállásának a kérdését.
Miniszterelnök úr, köszönjük a védelmüket és támogatásukat! Európai módra, Románia és Magyarország is ezenképpen juthatna egyezségre a romániai, erdélyi, Székelyföldi magyarság önrendelkezése ügyében; a Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács pedig ugyanezt a megoldást javasolja az összes külhoni magyar közösség esetében. Kezdettől fogva az autonómia ügye mellett áll ki az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács országos és területi szinten, együtt az Erdélyi Magyar Néppárttal; sőt legutóbb az RMDSZ és társpártja, az MPP is elmozdulni látszik ebbe az irányba. Ezért élt-halt áldott emlékű Fodor Imre, Marosvásárhely legutóbbi magyar polgármestere, a Székely Nemzeti Tanács korábbi elnöke, és emellett tett hitet a bibliai korhatárt immár túllépett Király Károly, élő példaképünk az átkos emlékű Ceaușescu-diktatúra elleni küzdelemben!
Védhatalmi státusz és önrendelkezés
Az 1956-os forradalom és szabadságharc idei jubileuma mementó gyanánt tudatosítja bennünk, hogy szabadságszerető és szabadságharcos nép a magyar. Az erdélyi magyarság, kiváltképpen pedig a székelység számára a szabadság záloga és biztosítéka maga az autonómia. Köszönetet mondok azért, hogy már az alaptörvény is példás módon rendelkezik ebben a nemzetpolitikai prioritást jelentő kérdésben, konkrét módon pedig Szili Katalin személyében miniszterelnöki megbízott hivatott eljárni a külhoni magyarok autonómiatörekvéseinek előmozdítása érdekében. Miért olyan fontos számunkra az autonómia és a védelem? A védhatalmi státusz és az önrendelkezés? A továbbiakban erre a kérdésre keresem a választ: egy évforduló (A) és egy bibliai ige (B) összefüggésében.
A.) Márton Áron kiállása az erdélyi magyarság védelmében
Nem véletlen, hogy a magyar kormány idén emlékévet hirdetett boldog emlékű Márton Áron erdélyi/Gyulafehérvári katolikus püspök tiszteletére. Júniusi emlékkiállítása megnyitóján méltán nevezték őt „erkölcsi mércének", akit példaként lehet az érték- és morális válságban lévő európai társadalom elé állítani, hiszen ő egyaránt védelmére kelt az üldözött zsidóknak, a fogságba hurcolt erdélyi németeknek és a betiltott román görögkatolikus egyház kiszolgáltatott híveinek és papjainak, akikkel együtt utóbb maga is rabsorsra jutott. Nem utolsósorban pedig éppen hetven esztendeje annak, hogy ismételten fellépett saját hívei és magyarságuk védelmében, akik a II. világháború befejeztével a megszálló szovjet hadsereg és a visszatérő román impérium hatalma alá kerültek. Észak-Erdély és általában az erdélyi magyarság sorsa és jövője forgott kockán. A berendezkedő kommunistabarát román hatalommal és magával a Román Kommunista Párttal kiegyező Magyar Népi Szövetség elárulta Erdélyt. 1945 novemberében a Szövetség Százas Intézőbizottsága – Katona Szabó István diákvezető és Nagy Géza református gimnáziumi tanár ellenszavazatai mellett – egyhangúlag egész Erdély Romániához való tartozása mellett foglalt állást. Kiáltványukban – a korabeli pc/politikai korrektség szóhasználatával – jelentették ki, hogy „az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldása nem határkérdés"; óvtak „a nemzetközi reakció" háborús mesterkedéseitől, és hitet tettek „Erdély két népének eltéphetetlen egysége" mellett.
Beke György „a magyar önfeladás egyik legsúlyosabb drámájának", „önkéntes magyar Trianonnak" minősítette a Népi Szövetség Petru Groza és Vasile Luca/Luka László jelenlétében és politikai nyomása alatt elfogadott „hűségnyilatkozatát", mely „a népakarat meghazudtolásával járatta le az önrendelkezés nemes eszményét". Edmund Burke brit filozófus szerint: „A gonosz diadalához csak annyi kell, hogy a jók tétlenek mAradjanak". Erdélyben viszont a román kormányzat és a kommunisták által félrevezetett vagy velük cinkosságot vállaló magyar „szövetségi" politikusokkal szemben akadtak olyan felelős egyházi és polgári vezetők, akik nem mAradtak „tétlenek", hanem Áron püspök köré tömörülve szembeszegültek a magyarnak nevezett Népi Szövetség kapitulációjával, és memorandumot intéztek a párizsi békekonferenciához, amelyben az önrendelkezés elvének klasszikus megfogalmazásával fejezték ki nemzeti közösségük azon igényét, hogy: „Rólunk nélkülünk ne határozzanak, és ne akarják az erdélyi magyarságot keresztre feszíteni"
Az 1946. június 11-ei csíksomlyói búcsú közel állt ahhoz, hogy spontán népgyűléssé alakuljon át, amely erdélyi magyarságunk hiteles álláspontját juttassa kifejezésre. Az előretörő bolsevik hatalom árnyékában azonban Márton Áron kellő hitbeli bölcsességgel fogta vissza és csillapította le a háborgó kedélyeket és a jelenléti csúcsot döntő sokaságot. Szentbeszédében viszont kivételes nyíltsággal szólt a kiszüremlő párizsi határozat igazságtalanságáról és következményeiről. A nagy püspök a búcsújáró népnek a biztonságát nem kockáztatta, ezzel szemben viszont a helyettes áldozatvállalás szellemében szólt helyettük is: „A püspöknek azonban meg kellett hallania híveinek nagy aggodalmát, és ki kellett mondania azt, amit nekik nincsen szabadságukban kimondaniuk... Ez nem politika. Itt az életünkről van szó. S az emberi élethez az Istentől nyertünk jogot." Márton Áron börtönviseléssel megpecsételt igazsága és a vele szemben álló „gyászmagyarok" elvtelen önfeladása a jelenben is érvényes és időszerű tanulságokkal szolgál számunkra.
Nem területet, hanem jogokat kérünk
Még mielőtt bárki is „magyar irredentizmussal" vádolna, vádaskodna – le kell szögeznünk, hogy a mostani, változott körülmények között mi nem határkérdésről, hanem autonómiáról beszélünk, nem területet, hanem közösségi jogokat kérünk, és követelünk. A nemzetközi szerződéseket és Románia alkotmányát tiszteletben tartva politikai párbeszédet szorgalmazunk, hogy az ország törvényes rendjének megfelelően és a román politikai törvény- és döntéshozókkal egyetértésben olyan tényleges és teljes körű autonómiarendszert hozzunk létre a magyar nemzeti közösség számára, amely – meggyőződésünk szerint – egyedül képes biztosítani megmAradását, gyarapodását és szabad fejlődését. Ezen törekvésünk teljes mértékben összhangban áll a nemzetközi normákkal, és megfelel azoknak a demokratikus autonómiaformáknak, melyek a világ és Európa számos országában közmegelégedésre működnek, és egyben a megbékélés és a stabilitás hordozói. A felidézett történelmi példa másik nagy tanulsága az, hogy nemzeti közösségünk választott vezetőinek, pártjainak és szervezeteinek erkölcsi és politikai kötelességük a demokratikus népakarat képviselete, különös tekintettel a népek és nemzeti közösségek önrendelkezési jogának a tiszteletben tartására. Ebben a tekintetben az erdélyi magyarság képviseletét kisajátító prekommunista Magyar Népi Szövetséggel szemben Márton Áron püspök és áldozatvállaló memorandista elvbarátai voltak az igazi és hiteles demokraták.
Harmadsorban az egyházi népszolgálat világító példája szolgál tanulságul. „Ez nem politika. Itt az életünkről van szó!" – mondotta volt Áron püspök. Annak idején hasonlóképpen fogalmazott másik nagy erdélyi püspökünk, Makkai Sándor, aki azt mondta, hogy Erdély ügye nem politikai, hanem erkölcsi kérdés számára. Csak helyeselni lehet, hogyha nemzeti egyházaink nem bonyolódnak bele a pártpolitikába. Ami viszont hitbeli és történelmi örökségük folytatásaképpen ma is elvárható tőlük: az a híveik és társadalmunk javát szolgáló erkölcs és nemzetpolitika. Az, hogy Isten szava legyenek a nép felé, és hogy a nép szavát is meghallják, és hallassák, amikor és amennyiben ez szükséges. Amit ebben a viszonylatban Márton Áron mond, az az egyházi és világi elöljárókra egyaránt érvényes: „A vezetőknek tudniuk kell, hogy tényleges tekintélyük addig van, a polgárok támogatására és tiszteletére addig van jogcímük, engedelmességre addig számíthatnak, amíg hivatalukat küldetésnek tekintik az Isten által meghatározott rend és célok megvalósítására."
B.) Nehemiás próféta buzdítása a jogos önvédelemre
Erdély nagy püspöke vert helyzetben, a kommunizmus végérvényes berendezkedésének már-már kilátástalan időszakában mutatott példát arra, hogy soha ne adjuk meg magunkat, még a legreménytelenebbnek tűnő helyzetekben se adjuk fel a küzdelmet. A jogos önvédelem vállalására, bátorságra, kitartásra, önfeláldozó kiállásra buzdítja hosszan tartó fogságból szabaduló, ellenség által szorongatott népét Nehemiás próféta, amikor is a nemzeti önfenntartás eme „hadi parancsát" intézi hozzá: „Ne féljetek tőlük! A nagy és rettenetes Úrra emlékezzetek, és harcoljatok testvéritekért, fiaitokért, leányaitokért, feleségeitekért és házaitokért!" (Neh 4,14) Isten embereit népünk iránti olthatatlan szeretetük késztette „ama nemes harc" (Pál apostol) felvételére. Istenbe vetett bizodalmukkal együtt „testvéreik, fiaik, leányaik, feleségeik" iránti odaadó szeretetük kölcsönzött a hadviselőknek kellő bátorságot és lelki motivációt ahhoz, hogy ne alkudjanak, és ne fussanak meg, hanem szükség esetén még a hivalkodó Góliátokkal, a legnagyobb túlerővel is halált megvető bátorsággal szálljanak szembe.
Vértelen igazság- és szabadságharcainkban, elkeseredett politikai és mindennapi küzdelmeinkben az ige szava és Isten népének áldozatvállalása szigorú önvizsgálatra késztet bennünket: vajon megvan-e bennünk az a szeretet, mely népünk ügyének és védelmének megalkuvás nélküli szolgálatára késztessen? A „kompromisszumok művészetének" nevezett „politizáláson" kívül képesek vagyunk-e következetesen kiállni „házaink" népe, hazánk, családjaink, gyermekeink, közösségeink és gyülekezetünk, falvaink és városaink védelmében és érdekében, hogy – idei nyári táborunk központi gondolata értelmében – valóban itthon érezhessük magunkat szülőföldünkön? Hogy ne csak itthon voltunk légyen, hanem a jelenben és a jövőben is itthon legyünk Erdélyben, a Székelyföldön, a Partiumban, Tusnádfürdőn és Nagyváradon, Komáromban, Beregszászon, Szabadkán, Drávaszögben, a Mura mentén, az Őrségben és Budapesten, Magyarországon és az összes magyar külhoni területen. Hogy nehogy az egész Európát önazonosságában fenyegető migránsok sorsára jussunk, nehogy a saját szülőhazánkban vagy Európában és a nagyvilágban szétszóródva váljunk idegenekké!
Európa súlyos veszélyben forog
Amikor a kommunizmus összeomlott, majd az egyesült Európához csatlakoztunk, azt hittük, végre megszabadultunk, s kisebbségbe kényszerített népünkre is új korszak virrad. Negyed század után azonban azt kell látnunk, hogy nem csupán mi magunk, hanem immáron az egész, válságba kormányzott Európa súlyos veszélyben forog. Történelmi hagyományainkra emlékeztető módon egyszerre kell harcba szállnunk az önmaga vesztét okozó nyugati világért, valamint saját magunk védelmében. „Ne féljetek! Harcoljatok!" – hangzik Nehemiás kiáltványa. A föltétlen konfliktuskerülés jelenkori politikai divatjában sokaknak sérti a fülét ez a felhívás, Brüsszel urai pedig nem tudják, mihez is kezdhetnének a Bibliával, mint ahogyan Izráel népének és a keresztény Európának az identitása is idegen és zavaró számukra. Mindazáltal erre a „politikailag korrektnek" aligha mondható felszólításra kell hallgatnunk, és amikor és amennyiben szükséges, a konfliktust is vállalnunk kell, hogyha bőrünkről, létünkről, sorsunkról – „testvéreinkről, fiainkról, leányainkról, feleségeinkről, házainkról" – van szó, amikor Európa és magyarságunk jövője a tét! Ámbátor a Gonosszal szemben nem gyakorolhatunk „konfliktuskerülő magatartást", és kompromisszumot sem köthetünk vele – hanem csak egyet mondhatunk neki: „Távozz tőlem, Sátán!"
Az idei tusnádfürdői tábor sátoraiban ennek a nemes harcnak a vállalásával vettük számba az európai, a közép-európai és a Kárpát-medencei helyzetet, illetve a magyarság állapotát, és tekintettük át sorskérdéseinket, valamint azokat a politikai, nemzeti, társadalmi, bel- és külhoni, illetve nemzetközi „hadszíntereket" és kihívásokat, amelyek – a szintén bibliai szellemű – építőmunka mellett jogos küzdelmünk töretlen folytatására késztetnek bennünket. Befejezésképpen Csintalan László kanonoknak, az idei csíksomlyói búcsú szónokának két himnuszunk szavait összekapcsoló áldásmondását idézem: „Isten, áldd meg a magyart, és ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!"
Tőkés László
A szerző európai parlamenti képviselő
Krónika (Kolozsvár)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest (26. / részletek)
A magyarok válasza az agresszív román asszimilációs politikára 1927-től öltött konkrét formát, amikor megalakult a Magyar Revizionista Liga, és 1933-ban a Magyar Párt kongresszusa programpontjai közé iktatta Székelyföld autonómiáját. Ugyanakkor a Magyar Párt 34 alkalommal fordult a Nemzetek Szövetségéhez vagy különböző külföldi vallási egyesületekhez, nemzetközi érdeklődést keltve. Másfelől a román kormány igyekezett bebizonyítani, hogy a magyar kisebbség nem hűséges a román államhoz.
A maguk részéről a románok 1933-ban megalapították az Antirevizionista Ligát, amelynek minden erdélyi városban volt fiókja vagy alfiókja; a vezetőbizottságban Románia pátriárkája, különféle egyesületek képviselői és neves értelmiségiek kaptak helyet. 1938 januárjában Silviu Dragomir lett a kormány kisebbségügyi megbízottja, és még ugyanabban az évben létrehozták a Kisebbségekkel Foglalkozó Általános Bizottságot (Általános Kisebbségi Bizottságot). Minden politikai pártot felszámoltak, és tárgyalások folytak, hogy rávegyék a magyarokat, lépjenek be az egyetlen engedélyezett romániai pártba, a Nemzeti Újjászületési Frontba. Az 1939-es választásokon a magyarok tizenhat képviselője jutott be a parlamentbe, vezetőjük gróf Bánffy Miklós volt.
Az irredentizmus felé sodródás azért következett be, fejti ki Lucian Nastasă, mert a román kormányok kudarcot vallottak a nemzeti identitás megőrzéséhez kötődő problémák megoldásában, és nem tartották be az 1919-es kisebbségvédelmi egyezményt. A román hatóságok képtelenek voltak kezelni a magyarság életéhez kapcsolódó eseményeket, akár iskolai, felekezeti, hagyományőrző, akár történelmi megemlékezésekről volt szó, tiltásokhoz folyamodtak, hatalmas rendőrségi erőket vonultattak fel, és mindennek elsősorban a magyarok megfélemlítése volt a célja. A harmincas évek vége felé Erdélyben a kommunisták támogatásával egy új politikai szervezet jelent meg, a Madosz, amely a Magyar Párt doktrínáját és tevékenységét kívánta ellensúlyozni. 1937-től az egyszerű munkásból újságíróvá és íróvá váló Kurkó Gyárfást választották az antirevizionista beállítottságú, de önmagát minden magyar jogait védőnek deklaráló szövetség elnökévé. A mozgalomhoz olyan jeles írók csatlakoztak, mint Méliusz József és Kacsó Sándor. 1944-től a Madosz átalakult Magyar Népi Szövetséggé, 1944 novembere és 1945 márciusa között fontos szerepet játszott Észak-Erdély igazgatásában. 1944 őszén a szovjet hadsereg a román hadsereg, a rendőrség és a Maniu-gárdisták atrocitásai és túlkapásai miatt távozásra kényszerítette Észak-Erdélyből a román adminisztrációt. Az atrocitások kölcsönösek voltak mindkét nép részéről. A legszörnyűbb magyarellenes atrocitásokról, a szárazajtai székelyek lefejezéséről Domokos Géza is beszámolt Beke Györgynek adott interjújában, Benkő Levente könyvet is írt róla. A fatuskót, amelyen a kivégzések történtek, évtizedekig őrizték a Sepsiszentgyörgyi Székely Múzeumban. Domokos Géza állításait az utóbbi években megjelent dokumentumok is igazolják, amelyek részeltekkel szolgálnak a lakosságot rémületbe kergető „gépfegyveres tömeges kivégzésekről a Bihar megyei Tenkén és Magyarremetén és lefejezésekről Szárazajtán”. Papokat, falubírákat és jegyzőket, de egyszerű embereket, köztük nőket és betegen fekvő öregeket is megvertek, kiraboltak és megöltek. Egy másik véres eseményre 1944 szeptemberében a Bihar megyei Feketekápolna községhez tartozó Gyantán került sor. Itt a román csapatok felgyújtották a református templomot, és 45 magyart öltek meg. Ezt az esetet egy dokumentumfilm is feldolgozta, amelyet 2004-ben bemutatott a Román Televízió magyar nyelvű adása is. Abban a faluban paposkodott a magyar adás főszerkesztője, Boros Zoltán édesapja. A magyarok elleni túlkapások a háború után is folytatódtak. 1946. július 21-én az erdélyi református egyházmegye panaszt nyújtott be a miniszterelnökhöz, az ország vezetőinek segítségét kérte, „mert a mi népünk állandó félelemben él, a románok pedig erőnek erejével minden vagyonunkat elvennék, hogy elűzzenek az országból”.
1944-ben Észak-Erdély vezetését egy központi bizottság vette át Tudor Bugnariu prefektus, egyetemi tanár és Demeter János alprefektus vezetésével. A román és a magyar nyelvet is hivatalos nyelvvé nyilvánították a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban; minden hivatalos iratot két nyelven szerkesztettek. Három zászlót vontak fel, a románt, a magyart és a szovjetet; a magyar zászlót a Magyar Népi Szövetség 1948-ig továbbra is használta. Két külön tanügyi hálózatot szerveztek, román és magyar nyelvűt, a szövetség prioritásként kezelte az anyanyelvű oktatást. 1945 márciusában visszatért a román közigazgatás Észak-Erdélybe, és minden korábbi törvényt érvénytelenített. Az ez alkalomból szervezett ünnepségen Mihály király is részt vett, itt kérte nyilvánosan Vásárhelyi János református püspök a magyar voltuk miatt lágerekbe zárt papok és értelmiségiek szabadon bocsátását.
Ezalatt a román kormány magyarellenes tüntetéseket szervezett, és újra megjelentek a háború előtti feliratok: „Vorbiţi doar româneşte” (Csak románul beszéljenek), vagy újak, mint: „Nem lesz addig itt demokrácia, amíg a magyarok nem mentek el Ázsiába, a zsidók meg Palesztinába”. A vádak ugyanazok voltak, mint a háború előtt, és ugyanazok mAradtak mind a mai napig, miszerint a magyarok csak a határok megváltoztatását és az etnikai szeparatizmust akarják. (...) Az erdélyi magyarság megosztottsága, ezen belül vezetői egy részének balos beállítottsága már a második világháború utáni első évektől jelentős változásokat hozott a Bukaresti magyarság helyzetében. Mindez a román kormány tárgyalópartnerévé avanzsáló Magyar Népi Szövetségnek volt köszönhető. Szovjet nyomásra és egy kedvezőtlen, Erdély elvesztésével járó béke fenyegető árnya alatt a románok a kisebbségekre nézve kedvező törvények és kormányrendeletek meghozásával próbálták saját oldalukra csábítani a magyarokat. 1944 novemberében külön Nemzetiségi Minisztérium alakult, és 1945-ben megjelent a kisebbségi statútum (anélkül azonban, hogy az alkalmazó szabályzatot valaha is elfogadták volna), egyúttal hatályon kívül helyeztek minden diszkriminatív jellegű törvényt. Még az év júniusában létrehozták Kolozsváron a Bolyai Egyetemet. A tanügyi minisztérium két kisebbségi felügyelőséget létesített Brassó és Kolozsvár székhellyel; az 1945–46-os tanévvel kezdődően a felekezeti iskolák magyar tanerői is állami fizetést kaptak. A Népi Szövetségnek 417 ezer tagja volt, saját listát 17 megyében állított, és 538 862 szavazatot kapott, egyértelműen bizonyította erejét, amellyel számolni kellett az 1946-os választások után. A szavazatok 8,6 százalékával 29 helyhez jutott a parlamentben, ezzel a második legerősebb politikai alakulattá vált, és elismerték a magyarság kizárólagos képviselőjeként. A román kormánynak erre a külön magyar pártra csak a békeszerződés aláírásáig volt szüksége, hogy bizonyítsa, a magyarság képviselete egyetért Észak-Erdély visszacsatolásával Romániához. A szövetségre nagy nyomást gyakorolt Petru Groza miniszterelnök és a magyar származású Vasile Luca (Luka László), a magyarság egyetlen képviselője a Román Kommunista Párt politikai bürójában. A románok megszerezték az oly áhított beleegyezést, így 1947-ben aláírhatták a békeszerződést. A szövetséget, amely nem tartotta fontosnak a határok pontos megvonásának kérdését, a magyarság Erdély eladásával vádolta.
A Népi Szövetség fokozatosan megerősítette Bukaresti helyzetét és szerepét, politikai, kulturális és propaganda jellegű döntései nagyban befolyásolták a fővárosi magyarság életét is. Kezdetben tevékenysége még szerény mértékű, egy 1944 decemberében megtartott népgyűlésre és 1945 januárjában Petőfi Sándor születésnapjának megünneplésére szorítkozik; 1945-től azonban, miután székhelye a Magyar Társaság Zalomit utcai házába költözik, sokkal határozottabb programmal lép fel. Az épület csodával határos módon menekült meg az eladástól, a vevő a „magyarfaló” Universul napilap lett volna, amelynek szerkesztősége a szomszédos Brezoianu utcában volt; a lap tulajdonosa Stelian Popescu, az Antirevizionista Liga elnöke.
A szövetség első fontos kultúrpolitikai intézkedése a Bukaresti rádió magyar nyelvű adásának beindítása 1945 tavaszán. A szerkesztőségben kezdetben négyen dolgoztak, heti fél órában sugároztak, de ez kevesebb mint két év alatt napi két félórás műsoridőre bővült. Magyar nyelvű adás 7.30 és 8 óra, illetve 19 és 19.30 óra között volt, valamint vasárnaponként egy-egy fél óra. A műsor bel- és külpolitikai hírekből és nagy magyar írókkal készített interjúkból állt; fokozatosan női, ifjúsági és gyermekműsorokkal bővült. Egy év múlva megalakult a Kolozsvári Rádió magyar nyelvű szerkesztősége is.
A Magyar Népi Szövetség előnyös helyzete kedvező hatással volt a Bukaresti magyar iskolára is. Az iskola időközben református felekezeti gimnáziummá vált és a Brassói tanfelügyelőséghez tartozott, 1946-ban Petru Groza miniszterelnök személyesen is megtekintette, új tanerőket alkalmazhattak, három tanítónőt, egy református és egy evangélikus papot, illetve egy orvost. (Groza ez alkalommal a Petőfi Házat is meglátogatta.) Azonban hamarosan az új, 1948-as tanügyi törvény államosította a felekezeti iskolákat, a Bukaresti iskola tehát 1949-től állami líceummá alakult. Adott pillanatban az a veszély is fennállt, hogy az iskola elveszíti az épületét, azt már kijelölték a románok számára, azonban a szülők tiltakozása és a Magyar Népi Szövetség közbelépése ezt meghiúsította. (folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest (27. / részletek)
1947-ben a Népi Szövetség parlamenti csoportját is Bukarestbe költöztette; a parlamentben egy alelnöki és egy titkári tisztséget kaptak. A kormányban Takács Lajos (1908−1982) egyetemi tanár, 1945-ös párttag nemzetiségi államtitkár lett, RKP KB-tag és képviselő is volt, ’52-ben kémkedés hamis vádjával bebörtönözték, ’57-es rehabilitálása után a Bolyai Tudományegyetem utolsó rektora.
1947-ben jelent meg az első központi magyar napilap a Magyar Népi Szövetség kiadásában, Romániai Magyar Szó néven. Ugyanebben az évben a szövetség csatlakozott a Kommunista Párthoz, döntési hatásköre egyelőre továbbra is nagyon szűk mAradt. 1948-tól a párt politikai bizottságába olyan munkások is bekerültek, mint Alexandru Moghioroş (Mogyorós Sándor) tábornoki rangban vagy Szilágyi Ignác (Leontin Sălăjan). Kezdetben Szilágyit egészségügyi miniszterhelyettesnek nevezték ki, 1950-ben vezérkari főnök, 1955–1956-ban pedig hadügyminiszter volt. Rendkívüli kiváltságokban részesült Szilágyi Ignác mostohatestvére, Szilágyi János is, románosított nevén Ion Stănescu. Egyszerű marósként kezdte a Bukaresti Augusztus 23. műveknél, elvégezte az Andrej Zsdanov pártiskolát, ezután gyorsan haladt felfelé a társadalmi ranglétrán, fontos párt- vagy állami funkciókba került nemcsak a kommunizmus idején, hanem utána is: aktivista, a Nagy Nemzetgyűlés képviselője, Dâmboviţa megye első főtitkára, az Állami Nemzetbiztonsági Tanács elnöke, belügyminiszter, a Turizmus- és Sportminisztérium minisztere (1984−1990. március között) stb. 1989 után a Szocialista Munkapárt és a Szocialista Szövetség Pártjának tagja. Neagu Cosma volt tábornokkal közösen két könyvet adtak ki, átgyúrva a Securitate történelmét, nemcsak a saját intézménybeli szerepüket méltatva, hanem a többi alkalmazottét is, akik „a HAZA elkötelezett hívei voltak, hűséggel szolgálva azt…”
Miután Erdély problémája megoldódott, a román kommunisták úgy vélték, a magyarság túl sok kiváltsága teljesült, és elkezdték ezeket fokozatosan érvényteleníteni. Leghatásosabb eszközük a visszavonásokban és egyúttal a Magyar Népi Szövetség gyengítésében Luka László volt. Ő a sajtóban többször is megtámadta Kurkó Gyárfást, akit hamarosan leváltottak a szövetség elnöki tisztségéből. Kurkót támadta Lakatos István, a Szociáldemokrata Párt magyar részlegének képviselője is és többen az erdélyi és magyarországi magyarok közül. Egyik fő kifogás ellene az volt, hogy RKP-tag lett. 1948-ban Luka László a nemzetiségi kérdést megoldottnak nyilvánította, és a következő évtől sorra letartóztatták a szövetség vezetőit, hazaárulónak és irredentának nyilvánítva őket. Az elszenvedett kínzásokba az exelnök, Kurkó Gyárfás beleőrült. 1964-ben politikai amnesztiával szabadult, majd 1968-ban rehabilitálták. De Luka Lászlóra sem várt jobb sors. 1952-ben pénzügyminiszterként tartóztatják le, elájul, mikor megtudja, hogy mennyire súlyosak és abszurdak az ellene felhozott vádak. Halálra ítélik, amit majd életfogytiglani börtönre változtatnak. A börtönben halt meg 1963-ban. 1952 folyamán letartóztatták az illegalista mozgalom több régi tagját, akiket ő hívott Bukarestbe vezető állásokba. Az első ártatlan áldozat Jakab Sándor pénzügyminiszter-helyettes volt. Kémkedéssel, majd gazdasági szabotálással vádolták, és 20 év börtönre ítélték. A kihallgató- és kínzótisztje Butyika Ferenc (?–1997) volt, egykori Kolozsvári pártaktivista, későbbi állambiztonsági tiszt. Jakab felesége, akit szintén letartóztattak, megőrült. Jakab Sándor 1964-ben szabadult és a 80-as években kivándorolt.
„Szerencsésebb” áldozat volt Blatt (Balázs/Balaş) Egon (szül. 1922) Kolozsvári magyar ajkú zsidó, aki még középiskolásként vett részt az illegális kommunista tevékenységben. A külügyminisztériumba nevezik ki 1948-ban, később titkár lett a londoni román követségen. Élvezhette a nómenklatúra privilégiumait (kivéve az 1952−54 közötti éveket, amikor ítélet nélkül börtönben ült): négyszobás lakás a Tokió utcában, állás a felsőoktatásban számára és felesége számára is, később kutatói állás, lévén gazdasági szakértő és a lineáris programozás specialistája. Olyan neves kutatókkal dolgozott együtt, mint Grigore Moisil és Gh. Mihoc. Emlékirataiból érdekes adatokat tudhatunk meg a felsőoktatásban vagy a kutatásban dolgozó többi magyarról, közülük néhányat ő maga hívott Bukarestbe. Balázs Egon 1966-ban az Amerikai Egyesült Államokba emigrált, ahol folytatta kutatómunkáját szakterületén.
Méliusz József írót, a szövetség prominens tagját is letartóztatták; börtönben ült 1955-ig, később Bukarestben telepedett le. Letartóztatása családi tragédiák sorához vezetett: a Securitate által zaklatott felesége tisztázatlan körülmények között lett „öngyilkos”, 11 éves fia pedig, miután minden iskolából kizárták, helyrehozhatatlan lelki sérüléseket szenvedett.
Valamilyen szinten a sors kedvezményezettjének számított Czédly József jogász-közgazdász (szül. 1926). 1948−1950 között vezető beosztásban volt a szövetségnél, ezért három év kényszermunkával büntették; szabadulása után a Mezőgazdasági Minisztériumban dolgozott. Az RMDSZ magalakulásakor különféle felelős beosztásokba került: gazdasági igazgató, az RMDSZ Bukaresti szervezetének elnöke, a főváros alispánja, a Romániai Magyar Szó, illetve az Új Magyar Szó gazdasági igazgatója, jogtanácsosa.
A Magyar Népi Szövetség 1953-ban csendben „felszámolta magát”, a hír még a szövetség saját lapjában, a Magyar Szóban sem jelent meg. 1953. április elsejével a lap is nevet változtatott, Előre lett belőle. A szövetség tagjai még sok évig a Securitate figyelemkörében mAradtak, a letartóztatások a magyarországi forradalom utáni időkig folytatódtak. Az informatív jelentések Magyarország kémjeiként, revizionistákként, agent provocateurként emlegették őket még akkor is, ha éppen magas állami vagy pártbeosztásban voltak.
A Népi Szövetség tagjainak tragikus sorsához hozzájárult – kényszerűségből vagy óvatosságból – dr. Petru Groza, a román–magyar kapcsolatok egyik kulcsfigurája. Budapesti, berlini és lipcsei végzettségű ügyvédként és földbirtokosként ő volt az egyetlen román politikus, akinek szerep jutott mind a „polgári-földbirtokos”, mind a kommunista kormányban. A magyarság körében nagy népszerűségnek örvendett, népgyűléseiken magyarul szólalt fel; teljes jogegyenlőséget ígért, és hittek is neki. A szövetség vezetőit „barátainak” nyilvánította. Magyar kapcsolatainak volt szentimentális oldala is: törvénytelen lánya, Bisztray Mária (szül. 1923) egy Kolozsvári magyar színésznőhöz fűződő kapcsolatából született. Groza az Ekésfront alapítójaként és elnökeként a kommunista kormány miniszterelnöke lehetett 1945−1952 között anélkül, hogy a kommunista párt tagja lett volna. 1952−1958 között a Nagy Nemzetgyűlés elnöke volt, ami akkor az államfői tisztségnek felelt meg. Lőrinczi László költő, műfordító 1971-ben Beke Györgynek adott interjújában köszöni a sorsnak, hogy megismerhette Petru Grozát. Amikor Arany János kétnyelvű kiadásán dolgozott, Groza állandóan érdeklődött, hogyan halad a fordítással, és tanácsokkal is ellátta: „Sokszor teszem fel magamnak a kérdést, hogy munkámban vajon tudom-e érvényesíteni szellemének legalább egy szikráját?” – vallotta a költő.
A kormány és a pártvezetés által indított üldözések nemcsak a magyarokat érintették, a represszió minden „népellenségnek” szólt, akár a különféle politikai pártok képviselőiről, akár a főpapságról volt szó, nemzetiségtől vagy vallástól függetlenül. A vallási törvénnyel a kommunista állam átvette az ellenőrzést az egyházak fölött. 1948-ban a Groza-kormány egyoldalúan felmondta a Szentszékkel kötött konkordátumot, zöld utat adott ezzel a katolikusok elleni megtorlásoknak, akik rövidesen a „Vatikán kémjeivé” váltak. Az 1949. július 29-i kormányhatározattal felszámolták a vallási kongregációkat. A katolikus felekezeti iskolákra lakat került (beleértve a Bukaresti Pitar Moş utcai, közel százéves Mária Intézetet is). Az egyházak javait felleltározták, és betiltották a szerzetesrendeket. Az elnyomás mártírjává vált a szent életű Márton Áron erdélyi püspök, Kurkó Gyárfás unokatestvére. Régóta konfliktusban volt a hatalommal, mivel elutasította a laikus hatalom egyház fölötti felsőbbrendűségét, papjait is felszólította, hogy lépjenek ki a Magyar Népi Szövetségből. A békeszerződések aláírása utáni jogfosztásokat és megtorlásokat már a ’46-os csíksomlyói beszédében megjósolta, rebellis magatartása miatt letartóztatták, 1949−1955 között bebörtönözték, majd kényszerlakhelyre ítélték.
A hatóságok által Bukarestben foganatosított elnyomó intézkedésekre vonatkozó információk gyérek, ellentmondásosak, és elsősorban a román és német katolikusokra vonatkoznak.
Az 1998-ban megjelent, Börtönbe zárt egyház (Biserica întemniţată) című kötet is megemlít néhány kommunisták által üldözött magyar papot, de más források alapján ezek nem bizonyultak Bukarestieknek, két kivétellel: Gajdely Béla, aki a börtönben halt meg, és Demeter Antal, akit 1958-ban tartóztattak le és 20 év kényszermunkára ítéltek a „fennálló társadalmi rend elleni izgatásért”. Mindketten a Szent József-katedrálisnál szolgáltak.
A „Vatikán kémei” elleni 1951-es per után a Bukaresti érsekség évtizedekig nem tudott magához térni, és vikáriusok vezetése alatt mAradt. Csak 1984-ben neveztek ki élére egy püspököt Ioan Robu személyében, akit 1990-ben érseki rangra emeltek.
A Barátok templománál kisebb megszakításokkal ugyan, de a kommunista korban is magyar papok szolgáltak. Legtöbb ideig Zudor Ferenc tevékenykedett itt, 1940 és 1970 között; a miséket magyar és román nyelven tartotta. 1984−1986 között, Bertalan Balázs nyugdíjazása után nem voltak magyar nyelvű misék; ekkor a klézsei csángó származású Mihai Şerbant nevezték ki ide. A helyzet kissé összetettebb, mint ahogy Árvay Zsolt édesapja kéziratai alapján bemutatta. Az 1970-es évek végén a történész Demény Lajos részt vett Czikó Lőrinc, a Magyar Népi Szövetség egykori vezetője temetésén. A „szolgalelkű”, moldvai csángó származású katolikus pap „szokás szerint” románul tartotta a misét, és felháborodottan tört ki, amiért Demény a gyászbeszédét magyar nyelven mondta el. Máskülönben a Bukaresti magyarság „évek óta nem hallgathatta a szentmisét magyar nyelven”, állapítja meg a történész.
Ugyanilyen kevés a megfélemlített és üldözött magyar reformátusokra vonatkozó információ is. Családja elmondása szerint Takács Pál tanító évekig élt a Securitate zaklatásának terrorja alatt. A korszak református hitközségéről létezik egy beszámoló Albu Zoltán tollából, aki 1974−2000 között volt itt lelkész, de a cikkben túl sok a tévedés és túl sok minden mAradt ki belőle ahhoz, hogy szavahihető forrás lehessen. Miután 1945-ben szabadult a lágerből, Hamar Béla visszakapta papi állását Bukarestben. A Lutheránus utcai Calvineum befejezetlen épületében lakott, amíg 1950-ben az épületet elkobozta a belügyminisztérium. Ebben és a szomszédos villában működött a börtönigazgatóság, ahogy azt egy másik forrásból megtudtuk; a villa 1974-től a református lelkészhivatal székhelyévé vált. 1951-ben Székely Károlyt nevezték ki papnak, aki modernizálta az épületeket, beköttette a gázt és a folyóvizet. Asszisztálnia kellett egy újabb, a templomra vonatkozó lebontási határozatnál is. Ez alkalommal, 1959-ben a határozatot végre is hajtották. A Calvineum jelenlegi épületében ma is őriznek egy téglát az egykori templom falából.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ellopott piski történelem
Hosszas, ellentmondásokban és fordulatokban dúskáló pereskedés és egy jogerőre emelkedett igazságtalan ítélet után az Ocskay családnak végérvényesen le kellett mondania az ősi jussról. Európa harmadik legértékesebb arborétuma, a piski dendrológiai park az állam tulajdonában maradt. A román hatóságoknak az erdélyi magyar nemesekhez és a demokratikus rendszerekben szentnek tekintett tulajdonjoghoz való viszonyulása mit sem változott. A piski kastély és a hetvenhektáros park a Romsilva keretében működő kutatóállomás tulajdonában marad. Riportunkban a családi kálváriát jártuk körül.
Nincs visszaút. Az utolsó szalmaszál is – amibe az Ocskay család belekapaszkodott – elszakadt: a család végső búcsút inthet a piski arborétumnak és a rajta álló kastélynak. Az Ocskayak negyed évszázadon keresztül reménykedtek. Amit az embertelen kommunizmus egyetlen éjszaka alatt elvett, az azt követő eredeti demokrácia huszonöt év alatt sem adta vissza. Sőt, 2013 végén jogerős ítélet született, miszerint az arborétum soha többé nem lehet a családé. Az örökösök esetleg csak kártérítésen álmodozhatnak – talán újabb huszonöt esztendeig.
Belefáradtak a pereskedésbe
„Úgy döntöttünk, nem megyünk Strasbourgba, és nem pereskedünk tovább. Ennyi elég volt” – mondja megkeseredetten Balogh Árpád, Ocskay László veje. A 2001. október 30-án letett visszaigénylés óta a Budapesten élő ügyvéd maga látta el a család jogi képviseletét. A 2003-ban a bukaresti törvényszéken elkezdett perben nem kevesebb, mint tizenegy ítélet született. Miután „elhagyta” az alapfokot, az ügy a fővárosi táblabíróság és a legfelsőbb bíróság között „ingázott”. A Legfelsőbb Ítélő és Semmítőszék ötször küldte vissza a táblabíróságra. Az idők során hol az egyik, hol a másik fél fele billent a mérleg.
Ahányszor a helyzet megkívánta, Balogh Árpád mindig autóba vágta magát vagy vonatra ült, és Pestről Bukarestbe utazott. Mint mondja, minden egyes tárgyaláson megjelent: azon is, amelyen félnapos várakozás után hetvenkettediknek került sorra, azon is, amely az ellenfél halasztási kérésére három percnél többet nem tartott. „Amikor a pesti ügyvédkollégáknak meséltem, hogy aznap a bírónő csaknem hetvenkét ügyet tárgyalt, azt hitték, ugratom őket. Elképzelhetetlen, hogy mennyi energiát és pénzt beleöltünk. Ahhoz hogy a végén egy papírral maradjunk, amely szerint valamikor bizonyos összeget fogunk kapni. Pedig a másik fél is elismerte, hogy az Ocskayak tulajdonát képezte a kastély és a park, de arra hivatkozott, hogy nem mondhat le róla, hisz rezervátum, ahol kutatás folyik. Ha Mihály királynak a román állam felajánlotta a jóval nagyobb és pompásabb szinajai Peleş-kastélyt, egy Ocskay miért nem kaphatta volna vissza a piski kastélyát? Hol van itt az igazság?” – szomorodik el a vej.
A családnak egyébként minden egyes Hunyad megyei birtokáért a bíróságon kellett megküzdenie a helyi hatalmasságokkal. Nyert is, veszített is pereket. A kedvező és jogerős ítéletek közül is akad olyan, amelynek tíz év után sem sikerült érvényt szerezni. A magyarázat a szokásos: vagy nincs az államnak pénze, vagy az önkormányzat nem rendelkezik elég földdel.
„Az arborétum ügye is olyan, mint a gyulafehérvári Batthyáneumé: az állam mindenfélét kitalál, csak ne kelljen visszaszolgáltatnia a felbecsülhetetlen örökséget” – von párhuzamot a két kincs körüli huzavona és megaláztatás közt a piski római katolikus közösség lelkésze, Tóth János. A Jani atyaként ismert pap szerint a román állam fejőstehénként kezeli az Ocskayak birtokát. „Vágják a fát, használják az üvegházát, a csemeteiskoláját, bitorolják a kastélyt, befektetni meg nem fektetnek egy árva vasat sem” – mondja.
A magyar nemesektől a román államig
Az Ocskay család piski arborétumaként ismert dendrológiai park első növényeit a Gyulai család telepítette a 18. században. Ekkor a Maros partján elterülő hetven hektárnyi részt már ősi szilfa- és tölgyfaerdő borította. A későbbiekben a birtok a Kuún grófok tulajdonába került. A tulajdonképpeni arborétum kialakítása viszont a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, Fáy Béla nevéhez fűződik, aki feleségül vette a Kuún örököst, Irmát. Mivel kettejük házasságából nem született gyerek, a birtok Fáy sógorának, Máriássy Andornak a leszármazottaira szállt. Az egyik lány, Klementina Petronella, annak az Ocskay Istvánnak lett a felesége, aki az 1949-es államosításig nagy előszeretettel és rendkívüli hozzáértéssel fejlesztette a parkot. Az évszázadok során valamennyi tulajdonos hozzájárult a növényállomány gazdagításához, de a park az 1885-ben született Ocskay István ideje alatt élte fénykorát. A Kuún, a Fáy és az Ocskay család más vidékekről, de hasonló éghajlati övezetből hozattak érdekes fa- és cserjefajokat. A parkban számos olyan egzotikus fa, cserje és növény is meghonosodott, amelyről a szakemberek eredetileg azt hitték, nem élik túl a klímaváltozást. A magvak meghonosodásában fontos szerepet játszott az Ocskayak által létrehozott melegház.
Bár az államosítás óta a parkban mindmáig mostoha körülmények uralkodnak, az évszázados fákat az 1955-ben létrehozott Erdészeti Kutatóintézet és a park dendrológiai rezervátumi rangra emelt státusa mentette meg a láncfűrésztől. Bár sem a múlt, sem a jelenlegi rendszer nem kezelte elsődleges célként a tudományos kutatást, az itt dolgozó szakembereknek sikerült megfékezniük a pusztítást. Lehetőségeik szerint még a kommunizmus idején is számos füvészkerttel tartották a kapcsolatot, és a nemzetközi csereprogramok keretében igyekeztek más botanikus kertekből beszerezni újabb és újabb magvakat. Annak dacára, hogy az elmúlt fél évszázadban állaga sokat romlott, a piski park még így is Európa harmadik legértékesebb arborétumának számít, amely évente csaknem ötezer turistát vonz a Hunyad megyei kisvárosba. Több százan azért jönnek, hogy kimondottan Piskin termesztett dísznövényeket vásároljanak. Igencsak bő választék vár rájuk, hiszen a parkban mindmáig mintegy kétszázötven növényfaj található. „Nemcsak a kétszázötven fajt, de minden egyes fát és bokrot külön-külön is ismert Ocskay László” – állítja a Magyarországon élő veje, aki gyakran kísérte el apósát egy-egy nosztalgiaútra is az öregúr egykori birtokára.
Kazinczy után kutakodva
Az évszakhoz illő langyos, ám mégis oly csodás déli napsütésben színpompás arborétum fogad. Átlépjük a tágan nyitva álló kaput, de sem jegyárus nénivel, sem kapus bácsival nem találkozunk. Csupán a menyegzőjükre készülő fiatal párra figyelünk fel, akiknek szerelmét egy művészfotós próbálja átmenteni az örökkévalóságba. Sok szerencsét az életben! – kiáltjuk az évszázados fák alatt fényképeződőknek, mire a hátunk mögül valaki morcos szigorúsággal ránk mordul. „Maguk nem vettek jegyet!” – harsogja szemrehányóan a semmiből előbukkanó, igénytelen öltözetű férfi. De kitől is vettünk volna? És hol? Meg egyáltalán a dolgozni érkező újságíróktól is elkérik azt a pár garast? „Na jó, beszélek a főnökkel” – intéz el a park kisistenének tűnő férfi, majd sajtóigazolványainkkal biciklire pattan, és elteker. Már a sokadik vén platánon és borókabokron is túl vagyunk, amikor ismét megjelenik kerékpárjával, és diadalittasan közli, hogy „a főnök is azt üzeni: ha nincs Bukarestből külön engedélyük, jegyet kell váltaniuk”. Nem kell nagy matematikusnak lennie az embernek, hogy kiszámolja, mi kerül több pénzbe és időbe: kérvényt írni és küldeni a fővárosba, megvárni, amíg ott egy még nagyobb főnök vagy akár egy bizottság dönt és harminc napon belül esetleg válaszol, vagy megváltani az alig négylejes jegyet. Egyébként nincs min csodálkozni: amíg élt, az öreg Ocskay László mindig szívesen látott vendég volt a család parkjában, unokáit azonban már csak jeggyel engedik be az arborétum bokrok közül előbukkanó szemfüles őrei.
Prospektus, útbaigazítás, idegenvezetés…? – kérdezzük, majd a két keréken cirkáló őr csodálkozó tekintetéből megértjük a szótlan választ. Legalább azt árulja el, hol van a Kazinczy-emlékoszlop! – kérleljük. „Jaj, az nagyon messze van. Nem is biztos, hogy megtalálják” – ráz le, majd drótszamárra pattanva a fák közötti szélesebbik ösvényen eltűnik.
Ha már az arborétum képtelen idegenvezetést biztosítani, a hetvenhektáros dendrológiai park látogatására a birtok utolsó tulajdonosának a fiát, az államosításkor éppen egyetemi éveit taposó néhai Ocskay Lászlót „hívjuk” segítségül. Nem szellem, hanem papírra vetett tájékoztatója formájában. „A piskitelepi városközpont felé haladva már a vasúti átjáróról látni lehet a fehérre meszelt régi kúriát. A 19. században épült. Északi oldalán egy Celtis australis (déli ostorfa) látható. A kerítéstől az épület felé Juniperus sabina (nehézszagú boróka) kúszik. Mindkét kapu közelében nagy Forsythia suspensa-bokrok (bókoló aranyfa) sorakoznak. Nagyok, hiszen már gyermekkoromban is alatta játszottunk. A kúria északi oldalától körülbelül harminc méternyire végződik a piskitelepi plató, onnan hirtelen, tizenöt méteres lejtőn ereszkedünk le a Maros árterére. Az arborétumot egy malomárok osztja ketté alsó és felső kertre. Ennek vize Bátiz falunál ágazik ki a Sztrigyből. A malomárok és a nagy tó között található a legnagyobb Magnolia acuminata (liliomfa): 1968-ban egy pusztító szélvihar teljesen összetörte a liliomfa koronáját, de azóta újat növesztett” – írja a parkról szóló ismertető bevezetőjében Ocskay László. Szintén neki köszönhetően tudjuk meg, hol állított emléket a hálás utókor a híres nyelvművelőnek. „A hídtól egyenes út vezet Kazinczy Ferenc kedvenc pihenőhelyéhez” – olvassuk. Ez rendben is volna, csakhogy már legalább három-négy hídon jöttünk át… És egyik sem vezetett azonos irányba. „Az erdős részek között tágas, levegős, füves tisztások következnek egymás után. Egy fenyőcsoport mögött egyszer csak feltűnik előttünk egy százesztendősnél is idősebb Abies homolepsis (ez az egyetlen példány maradt meg). A tisztásokon túl tölgyek következnek, Bignonia, Crataegus (galagonya), megint Taxodium distichum (mocsári ciprus), Gingko biloba (páfrányfenyő), nyárfák, füzek, fenyők és paratölgyek. Északnak tartunk, kis kiemelkedőn kapaszkodunk fel, gyönyörű tisztás tárul ki előttünk. A tisztáson a tujacsoport mögül cseréptetős kis ház kandikál felénk. A másik oldalon nagy fák fala zárja el a kilátást: diófa, tulipánfák, fenyők. Itt megállunk, ugyanis megtaláltuk, amit kerestünk: a Kazinczy Ferenc-emlékoszlopot” – áll a leírásban, …mi meg továbbra is tanácstalanul, az erdő közepén. Az érsemjéni író ezelőtt kerek két évszázaddal járta be először a parkot. Előbb Marosnémeti és Dédács elöljáróival találkozott, majd későbbi apósa, gróf Török Lajos révén ismerkedett meg gróf Gyulay Ferenc feleségével, és így jutott el a dédácsi birtokra. Leveleiben megörökítette ott tartózkodásának élményeit: „Szebb napokat, ha ide nem számolom, amit a szerelem ada, sohasem éltem. A hideg Sztrigy (Sargetia) dél felé a havasokból siet a völgybe, s a grófné kertje alatt omlik eggyé az itt sebesen elfutó Marossal, az erdélyi vizek fejedelmével. Kijövök a szobából, s a grófnét fehér öltözetében, magányosan látom ülni a Maros szélén, kedvelt fája alatt, míg három barátnéi s a gyermekem a pázsiton játszadoznak. Akkor sebesen futok le a kert ormáról, hogy körükben újra láthassam magamat, s újra éljem életemnek eltűnt szép örömeit.” Ötven évvel az író és költő halála után, 1881-ben a birtok akkori tulajdonosa, Kuún Irma, a Hunyad megyei Történelmi és Régészeti Társulat küldöttségével együtt Kazinczy-ünnepélyt rendezett, melynek során a „szent öreg” által kedvelt szilfák árnyékában egy emlékoszlopot avattak. „KAZINCZY FERENCZ / KEDVENC HELYE / 1816” – vésték csupa nagybetűvel az obeliszkre, melynek tetejét kehely díszítette. Az, akinek sikerül az erdő zegzugaiban megtalálnia az emlékoszlopot, ne keresse az obeliszk ékességét, mert illetéktelen kezek rég eltüntették onnan.
Bár otthonról hozott útikalauzunkban a Géjza-forrás is szerepel, a fák közül elő-előbukkanó alkalmazottak csak unottan vonogatják a vállukat. „Ha inni akarnak, a kijárattól kétszáz méterre van egy élelmiszerbolt” – próbál segítségünkre lenni egy munkaruhába öltözött, ráérősen gereblyélő középkorú férfi. Már szinte két órája bóklászunk a csodálatos természetben, amikor egy forrásra bukkanunk; hogy ez a Géjza fejedelemről elnevezett kút volna vagy sem, nem tudjuk meg. Nemhogy a nevéről, a víz összetételéről sincs semmiféle tájékoztató a környéken.
Feladjuk a keresést, és visszatérünk oda, ahonnan elindultunk: a bejárat melletti csodaszép, kastélynagyságú kúriaházhoz vagy kúrianagyságú kastélyhoz, ahova időközben újabb ifjú pár érkezett. A park város felőli részén álló klasszicista formájú kis építészeti ékszert valamikor az 1700-as évek környékén emelték. Akárcsak a parkot, a Gyulai és a Kuún család után 1918-ig Fáy Béla, majd az államosítás napjáig az Ocskayak birtokolták.
Akinek nincs lelke visszatérni
A Piskin született Mátyás Dalma gyerekkora óta jó barátságot ápolt Ocskayékkal; a park mellett nőtt fel, és annak minden egyes kis részét ismeri. Hatvanhat éve, amióta Ocskay Istvánt és családját a kommunisták kizsuppolták onnan, nem lépett be az arborétumba. Akkor az egész egy fél órába telt: 1949. március 2-án a Siguranţa emberei a birtok elhagyására szólították fel a családot. Ocskayéknak harminc perc állt rendelkezésükre összepakolni a legszükségesebb személyes dolgaikat. A teherautó Piskitől kétszáz kilométerre, a Marosvásárhelyen megállapított kényszerlakhelyükre szállította. Mivel az egyetemet végzett fiúkat, Lászlót később Nyárádmagyarósra helyezték körorvosnak, a Nagy Nemzetgyűlés 1954. október 23-án „nagylelkűen” engedélyezte a szülőknek, hogy kényszerlakhelyüket a bekecsalji faluba helyezzék át. Alig egy év múlva Ocskay István hetven esztendős korában „végső kényszerlakhelyre” került; felesége, Klementina Petronella tizenkét évvel élte túl. „Szeretnék visszamenni a parkba, de nem tudok. Talán még nem jött el az ideje, hogy betegyem oda a lábam. Nincs lelkem arra” – magyarázza a nyugdíjas nő, és jól látni a tekintetén, hogy valahol a fák és bokrok között kalandozik, miközben a múltat idézi. Ocskayék kisemmizése Mátyásékat is érintette. Dalma néni nagybátyja, Bíró István a család sofőrje és a park igazgatója volt egyben. „Államosításkor minket is kisemmiztek. Azt mondták, mi is olyanok vagyunk, mint a báró úrék. Pedig nem is voltak bárók, de urak, az igen!” – mondja. Az asszony nem tagadja, valóban jól éltek, de meg is dolgoztak érte. Megvolt a tűzifájuk, kukoricájuk, sójuk, petróleumuk, azaz mindenük, ami a két világháború közötti háztartásban értéknek számított.
Dalma néninek csupa jó szava van az Ocskay család minden egyes tagjáról. Mint meséli, mindannyian igazi úriemberként viselkedtek, és ezt a helyi és környékbeli románság is méltányolta. Nemcsak a piski lakosság, de a dédácsiak, bácsiak, rápoltiak is rendkívül tisztelték és szerették őket. Egyébként ez a tisztelet kölcsönös volt. „Az öreg Ocskay István, aki ha ismerőssel találkozott az utcán – legyen az a szolgája is –, kalapot emelt. Mindig is azt hangoztatta, hogy a fejfedőt nemcsak félig-meddig kell megemelni, hanem annyira, hogy a madár át tudjon szállni alatta” – meséli Dalma néni.
A nála fiatalabb Fábián Mária harminc éven keresztül az arborétumot fenntartó kísérleti állomás technikusaként dolgozott. Ez idő alatt hol a növénygyűjteményt gondozta, hol a csemetekertben tevékenykedett, de az is előfordult, hogy egyéb feladatot kapott. Mint mondja, a szocializmus ideje alatt mindenki állandó alkalmazottnak számított, de a korra jellemző káderrotáció elvét betartva sűrűn mozgatták a személyzetet. „Azért mondjon bárki bármit arról a rendszerről, egy biztos: az arborétum sokkal jobban nézett ki, mint most. Több pénz volt és több alkalmazott. Meg az itt dolgozókat valahogy jobban is érdekelte az egyedi létesítmény sorsa” – állítja. A nyugdíjba vonult hölgy szívesen emlékszik azokra az időkre, amikor a hazai és külföldi csoportok egymás nyomába taposva látogattak Piskire. A turistabuszok főként iskolásokat és nyugdíjasokat hoztak az arborétumba, de az évszázados fák között megfordultak a kor nagyjai is. Az idősek még most is emlegetik a közeli Bácsiban született, a háború utáni első miniszterelnök Petru Groza sűrű látogatásait, a még idősebbek a királyi család jövetelére is emlékezni vélnek. „Elég gyakran tért haza egykori birtokára az öreg Ocskay István fia, László is, aki ugyan keserűen vette tudomásul, hogy a rendszer megfosztotta mindenétől, otthonától, családi örökségétől és emberi méltóságától, mégis hálásnak bizonyult, látván, hogy sem a kastély, sem a dendrológiai park nem jutott más erdélyi birtokok szomorú sorsára” – idézi fel „a doktor úr” látogatásait és érzelmeit Fábián Mária. A nyugdíjba vonult technikus azt bánja, hogy ha az állam foggal-körömmel ragaszkodik egy olyan kincshez, ami nem illeti meg, miért nem vigyázza legalább úgy, mint ahogy tette ’89 előtt. „Az állatkertet rég felszámolták, az arborétum pedig egyre elhanyagoltabbnak tűnik” – nyugtázza szomorúan, mint olyan, akinek az évtizedek során a szívéhez nőtt az Európa egyik legszebb arborétumának számító rezervátum.
Az osztályharc nem hal meg, csak átalakul
A Kolozsváron élő Ocskay József – László 1958-ban született fia – valamikor a hetvenes évek elején járt először ősei államosított arborétumában. Tizenéves volt, de most is előtte van az a kép, amint a család egykori erdésze rózsával és könnyes szemmel köszönti nagymamáját, Ocskay, született Máriássy Klementina Petronellát. Mint ahogy Mátyás Dalma bátyjára, Bíró bácsira, a mindenes sofőrre is emlékszik. Hogyisne jutna eszébe, hisz a családba „nőtt” ezermester szinte minden egyes piski látogatásakor elkísérte gazdáját. Amikor arról kérdezem, miként viseli a ’89 előtti és utáni, az egykori magyar nemes családok vagyonához szintén hasonlóan viszonyuló hatalom arroganciáját, azt mondja, meg kell tanulni elfogadni az igazságtalanságot. Nemrég elhunyt háziorvos édesapja, a szabadidejében rímeket faragó Ocskay László egyik versrészletét idézi: „A vörös csillag furcsa, szomorú egyveleg, / Csillag, mint szent idegen/ Marad vörös festett idegen”.
Az Ocskayakat nem csak vagyonuk teljes elkobzásával és a társadalom perifériájára való kiszorításával büntette származásuk miatt a rendszer. Azt a megaláztatást is át kellett élniük, hogy a kor legnagyobb példányszámú pártlapjában, a Scînteia 1949. március 7-i számában banditáknak nevezték őket. A hatalomváltás és az eltelt mintegy hetven esztendő mit sem változtatott a román hatóságok hivatalos álláspontján. A kastély épületébe betelepedett kutatóállomás látogatóknak szánt információs pannóin hiába is keressük az Ocskayak nevét és a birtok valós múltjáról szóló adatokat. A megsárgult, megkopott jegyzékeken sok mindenről lehet olvasni, ám a lényegről nem. Egyetlen kurta és furcsa mondat utal arra, hogy az Ocskay-birtok nem volt mindig a román államé. „Az államosításig (1948) magántulajdont képezett” – olvasható a szófukar mondat az egyébként rendkívül hosszas és aprólékos leírásban.
Ez nem fájt Ocskay Lászlónak? – kérdezem a vejét, mint aki nem ismerné a logikus választ. Aztán mégis valami mást hallok, mint amire számítanék… „Apósom nem afféle ember volt, a neveltetése miatt sok mindent nem tett szóvá, amiért más talán kikelt volna a képéből. Ő örült, hogy sem a kastélyt, sem a parkot azok bitorlói nem tették teljesen tönkre. Pedig aztán azokon a pannókon tényleg még a kertészről is több információ jelenik meg, mint az arborétum néhai létesítőiről” – mondja Balogh Árpád.
Ha már nem kapták vissza ősi jussukat, az örökségüktől megfosztott leszármazottak mégis jobb sorsot tudnának elképzelni a parknak és legfőképpen a kastélynak. Szerintük az épületben múzeumot és kultúrközpontot kellene inkább működtetni kiállítótermek berendezésével, szimfonikus kamarakoncertek szervezésével. Mindehhez viszont nem olyan vezetőkre lenne szükség, akik az elavultnak vélt, felbecsülhetetlen értékű intarziás parkettet modern laminált padlóra cserélik. Habár, ha jól belegondolunk, ez is egy módja a történelem átírásának.
Szucher Ervin
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Bizonytalan remények és tétova kételyek
2016-ban, Poszler György Az erdélyi magyarság száz évéről-című könyve a Korunk Komp-Press kiadó gondozásában jelent meg. „Ami 1956 előtt és után Erdélyben, Kolozsvárt következett” című beszélgetés során Kántor Lajos bemutatta Poszler György esszéjét. A könyvbemutatóval egybekötött beszélgetés „A magyar szabadság éve Kolozsváron” elnevezésű rendezvénysorozat része.
Poszler György 1931-ben született, Kolozsváron. Az iskolai tanulmányait a piarista kollégiumban kezdte. 1945-ben családjával Budapestre költözött. Iskolai és egyetemi tanulmányait Magyarországon fejezte be. Széchenyi -díjas irodalomtörténész, esztéta. Erdélytől nem szakadt el. Az utóbbi 20-25 évben gyakran járt Kolozsvárra.
2015 júliusában küldte „Bizonytalan remények és tétova kételyek” című tanulmányát a Korunk folyóirat számára, alcíme „Az erdélyi magyarság száz évéről”. Életműve lezárásának tekintette. 2015. augusztus 13.-án meghalt. Amikor a könyvet szerkesztették, a címet megfordították. Az erdélyi magyarság száz évének történetét foglalja össze, írása illúziómentes, valóságos. A könyv első oldalán a kezdő mondat részlet a román nemzetgyűlés 1918. december 1.-i határozatából: „Teljes nemzeti szabadság az együttlakó népek számára.” „A Bizonytalan remények és tétova kételyek Trianontól, illetve a Kiáltó Szótól az 1989. decemberi Hívó Szóig, sőt a 2010-es évekig követi az eseményeket, a közösség, az intézmények és egyes erdélyi személyiségek sorsát” írja Kántor Lajos „A búcsúzó Poszler György” című fejezetben.
Az „Exkurzus Márton Áronról” című fejezetben tisztelettel ír a nagy püspökről. „ Ő áll a választóvonalon. Lezárva egy szakaszt, ami ’44-ig tart. Megnyitva a szakaszt, ami ’45-ben kezdődik. A lezáró aktus a szentbeszéd, amit a kolozsvári Szent Mihály templomban tart ’44 május 18.-án. Megnyitó aktus a levél, amit Groza Péter miniszterelnöknek ír, ’46 január 28.-án.”
Ekszkurzus Petru Grozáról - című fejezetben szerző kiemeli: „De irgalmatlanul nehéz a feladata. Sikerei is vannak, de kudarcai is… Groza terve félig sikerül. A terv, hogy megadja a magyarságnak a teljes egyenjogúsítást. És megkapja magyarságtól a trianoni határok igenlését. Félig. Mert az egyenjogúsítást csak szavakban adja-adhatja-, az igenlés helyett csak az elfogadást kapja-kaphatja.” Sajátos politikai helyzet alakult ki, a negyvenes évek második felében elkezdődött a politikusok megfélemlítése. Jónéhányukat letartóztattak, bebörtönözték.
Politikai szervezetek, intézmények sorsa
A politikai kártya (?) vára című fejezetben a szerző átfogó képet nyújt a Magyar Népi Szövetség történetéről, a különböző korszakairól. 1944-1953 között tevékenykedett. „ A Szövetségben, a negyvenes évek második felében – mint mindenütt Kelet- és Közép- Európában – elkezdődött a régi gazdasági, politikai és kulturális értékteremtő keretek szétverése, ezek vezetőinek és alkotónak kiszorítása vagy megfélemlítése….’49 őszén lesújt a külső hatalom. Letartóztatják a magyarság, ezen belül a Szövetség jó néhány vezetőjét. Balogh Edgár, Csőgör Lajos, Kurkó Gyárfás kerül börtönbe”. Könyvében az illúziókról és kételyekről szóló eszmecsere egyik nagyon érdekes fejezete „Az autonómia illúziója.” A Magyar Autonóm Tartománnyal (1952-1960) kapcsolatos történésekre, felszámolásának folyamatára összpontosít. Történetét illúziók veszik körül. „Fegyvertelen, sérülékeny illúziók egyfelől. Öntudatos, gőgös illúziók másfelől… Valami olyasmik, hogy Románia közepén egy sajátos Kis-Magyarország építtetett.” Bizonyos momentumokra reflektál. Poszler visszaemlékszik arra, amikor 11 év után megérkezik szülővárosába. Érzékeli a változásokat, például a város nevének módosítását. A mozikban az idegennyelvű filmek két felirata eltűnt. 1958 februárjában Kádár János vezette magyar kormányküldöttség érkezik Romániába. „A román diplomácia remekelt. Nyolc napig utaztatták a különvonatot az országban. Úgy, hogy utasai öt éjszakát a vonaton töltöttek. Ennek értelmezése nem tartozik ide. De az igen, hogy az autonóm tartományban a delegációt felfokozott illúziók fogadták. Marosvásárhely főterén a küldötteket óriási tömeg várta. Kállai Gyula államminiszter mondott beszédet: Megmondjuk világosan: nekünk semmiféle területi igényünk nincs.” A kolozsvári Bolyai Egyetemről (1945-1959) szóló fejezetben átfogó képet nyújt az intézmény történetéről, amelyet Sziszüphosz egyetemének nevez. 14 évet élt. „Ahogy felépítik és lerombolják… Rövid történetében a felgörgetés-legördülés ritmusa pontosan követhető.” Reálisan mutatja be az egyetemi életet. A Bolyai Egyetem felszámolása a vendégtanárok eltávolításával kezdődött. A Végjáték című fejezetben az 1956 utáni évek feszült hangulatát érzékelteti. „És a magyar Bolyai Egyetem a felszámolt politikai intézmények (Magyar Népi Szövetség) és tudományos szervezetek (Erdélyi Múzeum- Egyesület, Erdélyi Tudományos Intézet) után az utolsó megmaradt, reprezentatív, kisebbségi szellemi központ”. Az egyetem felszámolási folyamatát lepésről-lépésre tárgyilagosan követi. Az intézményekkel párhuzamosan felrajzol portrékat, akik a kisebbségi autonómiát építhetik és áldozatokról ír, akiket e harc felőrölt. A könyv zárósorai: „Keresem a méltó, talán valamennyire találó befejezést e kétségekkel és reményekkel, hitekkel és csalódásokkal teli történethez… Talán nem kellett volna elhinni mindent.”
Poszler György az irodalmár szemével elemezi az erdélyi magyarság száz évének történetét. Rendkívül érdekes, olvasmányos könyvet tart az olvasó a kezében. Érdemes elolvasni.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

Több száz gyermeknek adják át az örökséget (A népzene és népdal az életük)
Székelyderzsen született, édesanyjától tanulta a legszebb dalokat, amelyek egy életre meghatározták útját. István Ildikó és férje, a szentegyházi származású Mihály Pál hangszerjavító, hangszerkészítő muzsikus a sepsiszentgyörgyi Művészeti és Népiskolában és háromszéki falvakban kétszáz gyermeknek tanít népdalt és néptáncot, az elmúlt tizenöt esztendőt ideszámítva akár az ezret is eléri óvodás és iskolás tanítványaik száma. Tegnap véget ért az Ildikó vezette népdalszakkör karácsonyi előadássorozata, mától a Mihály család lélekben a karácsonyra készül. Náluk hagyományosan a csend és a nyugalom jelenti az ünnep varázsát. Mindezekről az 1807-ben református parókiának épült, általuk felújított sepsiszentkirályi otthonukban beszélgettünk.
– Az volt a szerencsém, hogy egyszerű családban születtem, ahol a népdal érték – indokolja Ildikó, hogy honnan ered a népdal iránti szeretete. – Édesapám juhász volt, édesanyám mellette a háziasszony. Szüleim nagyon szépen mulattak, sokat énekeltek. Édesapám és két fiútestvére szépen táncolt és énekelt, nagyapámtól örökölték, a génjeikben volt. Hárman vagyunk testvérek, és nyaranta mindig volt még hat-hét ember segítségként a juhok mellett, így voltunk mi nagy család. A faluközösség is összetartó volt. Fájlalom, hogy ez kiveszett. Régen, ha valaki elkezdett építkezni, a fél falu ott volt, családként élt a falu is, közösségként. Volt egy nagyon jó papunk, Katona Dénes, neki is sokat köszönhetünk, és ott a gyönyörű templom, annak is megvan az ereje. – A székelyderzsi dalok elkísértek a székelyudvarhelyi gimnáziumba is, az ének miatt egy éjszakára még fogdába is kerültél. Hogy történt ez? – Akkor Dr. Petru Groza Líceumnak hívták a székelyudvarhelyi középiskolát, jelenleg Tamási Áron Gimnázium. Az volt a szerencsém, hogy ahogy bekerültem a gimnáziumba, elég hamar a Venyige együtteshez csapódtam. Ez nagy dolog volt. Hetente egyszer jártunk táncházba, amit bizony akkoriban nagyon tiltottak. Tizenhat évesként egy éjszakát zárkában töltöttem amiatt, hogy a táncház végén mindig elénekeltük a Haza is kéne már menni kezdetű kalotaszegi hajnalit, ami azzal végződik, hogy „valamennyi magyar lány, piros pántlika haján, szeret is az engem igazán”. Talán ez volt a bűnünk, mert egyszer, ahogy a táncházból kijöttünk, négy lódenkabátos egy bentlakó társamat és engem elkapott, beraktak egy dubába, a fejünkre húztak egy zsákot, és azzal elvittek. A néptanács épületének egy sötét termébe vittek, ott jól elnáspángoltak, tenyerünket és talpunkat verték, és folyamatosan azért nyaggattak, mondjuk meg, ki biztatott, hogy ezt csináljuk, és kitől tanultuk. Természetesen minket senki nem kötelezett éneklésre. Ez volt 1986-ban.  Tíz év a színpadon
– Magyartanár akartál lenni, mégis a néptáncos, népdalénekes pályára léptél. – Szép Gyula székelyudvarhelyi muzsikus szorgalmazta, hogy ezt az utat válasszam. Akkor indult a Háromszék Táncegyüttes és Csíkszeredában a Hargita. Először a Háromszék hirdette meg a versenyvizsgát, de mivel akkor érettségiztem, nem tudtam járni a felkészítőkre, ezért Könczei Árpi azt mondta, nem teheti meg másokkal szemben, hogy felvesz. Szalai Zoli is ott volt a bizottságban, és szólt, hogy egy hét múlva Csíkszeredában is tartanak vizsgát. Így kerültem a Hargita együtteshez, ahol tíz évet töltöttem táncosként és énekesként. Sepsiszentgyörgyre úgy kerültem, hogy Pali megkérte a kezem. Akkor hívtak a Háromszék Táncegyütteshez, de nem vállaltam, mert családot akartam, és úgy gondoltam, le kell jönnöm a színpadról, inkább tanítok, de azért valahogy folytatnám az éneklést is, mert nagyon szeretem. A Plugor Sándor Művészeti Líceumban akkor működött a mindmáig egyetlen néptáncosztály, egy ideig helyettesítettem az oktatót. Aztán megszületett a kislányunk, Dorka, és gyermeknevelési szabadság alatt jártam néptáncot tanítani óvodákba, emellett egyénileg is felléptem, zenekar nélkül. Aztán megkeresett Szilágyi Zsolt, a Művészeti és Népiskola akkori igazgatója, és megkérdezte, elvállalnám-e a néptáncoktatást. Így kerültem oda ezelőtt tíz évvel. Alkalmazhattak, bár nem volt szakvégzettségem, de megvolt a tíz év régiségem a színpadon. 
Hegedű és ló
Mihály Pál Szentegyházán nőtt fel, tizennégy évesen került Székelyudvarhelyre iskolába állategészségügyi szakosztályba, mert az volt az álma, hogy állatorvos legyen. Édesapja cipészmester volt, a családnak volt egy kis gazdasága, Pali ott szerette meg az állatokat. Jelenleg is van lova, a lovaglás számára sport és kikapcsolódás, azt mondja, szabaddá teszi.  Székelyudvarhelyen a Szász testvérekkel, Józseffel és Lőrinccel muzsikált, úgy is volt, hogy Ildikó énekelt és a fiúk zenéltek.
– Hogy került az első hegedű a kezedbe?
– Nyolc-kilenc éves koromban nővérem vette nekem az első hegedűt karácsonyra, s ha már ott volt a hangszer, valamit kellett kezdeni vele. Szüleim elküldtek zenetanárhoz, hogy tanuljak meg játszani. Zongoraszakos volt az illető, néhány évig jártam hozzá, nagyon untam, s egyszer azt mondta, nemigen van, amit tovább taníthatna nekem, így abbamaradt. 
Bekerültem Székelyudvarhelyre a líceumba, ott az osztálytársak között volt, aki muzsikálgatott. Alakítottunk egy rockzenekart, de nem volt hangszerünk, és nem is igen tudtunk zenélni. A többiek egy kicsit jobb anyagi körülmények között voltak, egyik vett dobot, másik gitárt, én nem mehettem haza szüleimhez, hogy vegyenek nekem hangszert. Készítettem egy elektromos gitárt. Addig faragtam, csiszoltam, még a mágnesmagot is megtekercseltem, igaz, két hónapig tartott, de végül megszólalt a gitár. Még én is meglepődtem, hogy sikerült. Közben hegedültem is, lakodalomba jártunk a barátokkal. De aztán összetörött a hegedűm, megreperáltam, egy idő múlva másoknak is javítottam hegedűt, így kezdődött hangszerjavító tevékenységem. A lakodalmakból elég szépen lehetett pénzt keresni, így otthonról nem kellett anyagi segítséget kérnem. Tánccsoportoknak is muzsikáltunk, a gyáraknak általában volt csoportja, és pénzért elvállaltuk a zenélést, sőt, ennek fejében kértem és kiutalással kaptam is egy garzonlakást, tizedikes koromban már kiköltöztem a bentlakásból. Készültem állatorvosira, nagyon sokat tanultam, be is iratkoztam a felvételire, de végül nem mentem el, utolsó percben úgy döntöttem, hangszerkészítő leszek. Ez 1989-ben történt.
Elmentem dolgozni állategészségügyi technikusként a homoródszentpáli kollektívbe. Egyszer meglátogatott a nővérem, aki akkor már Sepsiszentgyörgyön lakott, és látva a körülményeket fél órát sírt, majd azt mondta, ezt tovább ne folytassam. Szentivánlaborfalvára mentem az állami gazdasághoz, majd következett a katonaság, és mire visszajöttem, már nem voltak meg a gazdasági épületek, szétszedték. Haza nem akartam menni, hát hogy nézett volna ki, huszonéves fiatalember, aki hazamegy, mert nincs, miből megélnie, így elvállaltam mindenféle munkát, műanyagfröccsöntést, gombot öntöttem, törtem az őrkői követ. És eltartottam magam. 
Egy kocsmázás alkalmával jött Simonffy Béla zenészbarátom, aki a művészeti líceumban tanított, és javasolta, hogy menjek az iskolába hangszerjavítónak. Így kerültem 1993-ban oda. Kerezsi János volt az igazgató, tudta, hogy állategészségügyi technikusi végzettségem van, de azt mondta, próbáljam meg. És másnap kezdtem. Munka közben tanultam meg igazán a szakmát, és lassan kezdtek komolyabb munkákkal is megbízni. 1998-ban készült el az első hegedűm, azóta több mint száz hegedűt készítettem. A szerszámokat is én készítettem, most is azokkal dolgozom. Jelenleg fél állásom van a művészeti líceumban, és korrepetitor vagyok a Művészeti és Népiskolában Ildikó néptáncóráin. Utamra indulok
Baróton felnőtteket tanítottak, majd néptánccsoportot indítottak Vargyason, Bereckben, Köpecen, Középajtán, egy ideig jártak tanítani Kézdiszentlélekre, Fülébe, Bodosba, Kökösbe, Sepsiillyefalvára, Sepsibükszádra, sepsiszentgyörgyi óvodákba és iskolákba. Jelenleg Vargyason a harmadik nemzedékkel foglalkoznak, ők a Csillagkövetők néptánccsoport. Tanítottak táborokban, évekig oktattak Nagybánya és Máramarossziget környéki településeken, farsangi időszakban Marosvásárhelyen foglalkoznak több száz gyermekkel. Hétfő szabadnap a Mihály családban, ez a maguk által választott vasárnap, kedden és szerdán Ildikó népdalszakkört tart a Művészeti és Népiskolában 12 órától este nyolcig, csütörtök délután Köpecen tanítanak, pénteken Bereckben, szombat délelőtt Vargyason, délután Középajtán, vasárnap vannak a fellépések. Dorka lányuk hatodik osztályos a Plugor Sándor Művészeti Líceumban, ő is népdalkörös. 2013-ban jelent meg Ildikó első lemeze, az Utamra indulok. Zenél: Mihály Pál, Kelemen István, Gáspár Csaba (hegedű), Lőrinczi Zsolt (brácsa), Csibi Szabolcs (nagybőgő), Fazakas Albert (cimbalom), Melkuhn Róbert (furulya). Sok helyen bemutatták már, de a legnagyobb élmény a székelyderzsi lemezbemutató volt. Ildikó: – Amit lehetett, otthon mindent megtanultam a szüleimtől és a mulatságokban. Sokat dolgoztunk a mezőn, és ott sokat énekeltünk. Édesanyám volt a példaképem az énekben, ő gyönyörűen énekelt. A középiskolában a tánccsoport műsoraiban énekeltem, sok csíki, udvarhelyi, gyimesi éneket tanultam, a Hargita együttessel gyűjteni is jártunk. Szalai Zoli volt a vezetőnk, nagyon sokat segített a tudatos munkában. A lemezen nagyrészt székelyderzsi dalokat énekelek. A hangszeres kíséret azért érdekes, mert Paliék a homoródabásfalviaktól tanulták meg, Derzsen már jó ideje nincsenek muzsikusok. Nálunk a Marci család volt a nagy muzsikus család. Marci János prímásnak volt három fia, velük muzsikált, és a homoródabásfalvi fúvósók erősítették a bandát, így tanulták meg a derzsi muzsikát. 
– Négy éve indítottad a népdalszakkört a Művészeti és Népiskolában, a huszonhárom tanítványoddal egyenként foglalkozol...
– Minden álmom az volt, hogy éneket tanítsak. A népdal bővíti a szókincset, minden dal egy történet, ezáltal is tanulnak a gyermekek. Az ének, a zene felszabadít, boldoggá tesz.
 Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az erdélyi magyar sebészet története (3.)
Leróni az adósságot
A Magyar Sebész Társaság elmúlt tíz éve (2006-2016) című elegáns, szép könyvben jelent meg dr. Péterffy Árpád nyugalmazott szívsebész professzor 23 oldalas tanulmánya az erdélyi magyar sebészet történetéről. A tanulmányban a szerző bemutatja az erdélyi magyar orvosképzés és ezen belül a sebészet viszontagságos történetét. Az ismertető első két részében ebből idézve követtük az eseményeket 1945. június elsejéig, amikor a Ferenc József Tudományegyetem 1945 májusában jogutód nélkül megszűnt, és 1945. június elsejétől román királyi rendelettel magyar nyelvű tudományegyetem létesült, amely felvette a Bolyai Tudományegyetem nevet. Mivel a királyi rendeletben foglalt előírásnak, miszerint a Szebenből visszatérő I. Ferenc Ferdinánd román tannyelvű és az újonnan létesített magyar egyetem fele-fele arányban osztozik a javakon, a román fél nem akart eleget tenni és lemondani a magyar állam által épített 63 épület egyikéről sem, a kolozsvári magyar egyetem orvosi kara kénytelen volt a Marosvásárhelyre költözés lehetőségét elfogadni. Az átköltözés 1945 októberében kezdődött meg, egyrészt az üresen maradt hadapródiskola épületébe és a 30-35 ezer lakosú mezőváros három kórházába a felszerelés 25 százalékával. A Bolyai Tudományegyetemet, majd a különváló Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetet Groza Péter miniszterelnök támogatását élvezve prof. dr. Csőgör Lajos vezette, aki kiváló tanári kart nyert meg, köztük kilenc, majd újabb hat orvosprofesszort. Az OGYI-n az oktatás 1946. február 9-én kezdődött el és folyt magyar nyelven 1960-ig. Az ’50-es évektől az erdélyi szakemberekből álló tanári kar fokozatosan átvette a stafétabotot a szerződéssel dolgozó magyarországi professzoroktól, akik közül utolsónak Miskolczy Dezső akadémikus tért vissza Magyarországra. 
A „nagysebészet” terén a két világháború között elkezdődött tagolódás (önálló fül-orr-gégészeti, urológiai és ortopédiai klinikára) a Marosvásárhelyre költözés után épület hiányában nem volt lehetséges. Végül is a fül-orr-gégészeti klinika a mai helyén álló félbehagyott épületbe annak befejezése nyomán költözhetett be. A 100 ágyas, kétműtős sebészeti klinika rendbetétele után a város polgármestere 1945 márciusában dr. Péterffy Pált hívta meg osztályvezető főorvosnak Kolozsvárról, mivel a városban akkor nem volt képzett sebész. Őszire már jól működő sebészet fogadta a szerződéses tanárként érkező Klimkó Dezső sebészprofesszort és munkatársait: Pápai Zoltán, Kótay Pál, Gózner Elek, Szombathelyi László, Szerémy Lajos, Darkó Zsigmond, Böszörményi Lajos és Vass György sebészoktatókat és a segédszemélyzetet, akik Kolozsvárról telepedtek át. Klimkó professzor két év elteltével kénytelen volt visszatérni Budapestre, utódja, Csete Emil nagyváradi sebészfőorvos ugyancsak két év után távozott. Ezt követően a Kolozsváron magánszanatóriumot vezető dr. Mátyás Mátyás sebészprofesszor vette át a tanszék vezetését egészen haláláig. Hadd egészítsük ki a szerző szavait tanítványai méltatásával, akik „az igaz és szép orvosi legendák szerény hőseként” őrzik emlékezetükben Mátyás professzort. Az ő irányítása alatt vált ki az önálló urológiai tanszék dr. Kótay Pál, majd az ortopédiai és traumatológiai tanszék dr. Száva János és a gyermeksebészet dr. Kelemen Attila vezetésével, akik a későbbiekben elnyerték a professzori címet. E két utóbbi klinika 1960-tól a felújított katonakórházban kapott helyet. A sebészeti klinikán belül 1955-ben sebészeti és érsebészeti osztály létesült, amit az a szív-tüdő motor tett lehetővé, ami az erdélyi szülőktől származó Köteles Vilmos clevelandi üzemvezető és a clevelandi reformátusok adománya volt. 
Mátyás Mátyás professzornak dr. Pápai Zoltán adjunktus, később professzor volt az utóda, aki a tanulmány szerzője szerint „példamutató pontossággal és fegyelemmel irányította a klinikát”, „14 sikeres disszertációt vezényelt le”, 1974-ben, 65 éves korában mégis nyugdíjazták. Ő volt az utolsó magyar tanszékvezető egyetemi tanár az általános sebészeten, 1962-ben ugyanis elkezdődött a kétnyelvű oktatás bevezetése, és a gyakorlati órák nyelve kötelező módon a román lett. Ezáltal nagyon gyorsan sikerült megváltoztatni az egyetem jellegét, ami az általános sebészetre hatott ki a leginkább. „Szájhagyományok szerint volt olyan kolléga, aki Kolozsváron mint adjunktus ült be a gépkocsiba, és Marosvásárhelyen docensként szállt ki, majd rövid időn belül kinevezték professzornak a tartományi párttitkár hozzáértő döntése alapján” – olvashatjuk a tanulmányban.
1966-ban hozták létre a II-es számú sebészeti klinikát, amelyet a „néhai marosvásárhelyi magyar egyetem első román sebészprofesszora, P. D. Popa irányított”, ahova egyre több román oktató érkezett más városokból. Ekkor még előadótanárként (dr. Csizér Zoltán, dr. Naftali Zoltán) és tanársegédként is volt, aki tartsa a magyar előadásokat, de számuk a Ceauşescu-korszakban egyre jobban fogyott, miközben a magyar hallgatók száma is rohamosan lecsökkent. Bár 1983-ban az új Megyei Sürgősségi Klinikai Kórház megépítésével a sebészeti klinikák számát ötre emelték, amelyből három az új, kettő a régi épületben működött, ezek élére kizárólag román oktatókat neveztek ki, és a magyar sebészek előmenetele elakadt. Négy sebészeti klinikán a közelmúltig nem volt magyar oktató. Az I-es számú sebészet vezetője több mint 20 éven át kereste „a megfelelő magyar oktatót, és azt is egyes számban” – idézi A marosvárhelyi magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés című kötetből a tanulmány szerzője. 
Péterffy professzor örvendetesnek nevezi, hogy a II. számú sebészeti klinikán, amely Bancu Şerban előadótanár – később professzor – vezetésével 1996-ban vált ki az I-es sebészetből, ötven év után újra van általános sebész egyetemi tanár Marosvásárhelyen prof. dr. Bara Tivadar sebészfőorvos személyében, akit nemrég neveztek ki társprofesszornak.
A továbbiakban a szerző a klinikavezető sebészprofesszorok tudományos tevékenységét és a MOGYE nem túl kedvező rangsorolását veszi számba, és megemlékezik Marosvásárhely két meghatározó kórházigazgató sebészfőorvosáról. Az 1900-as évek elején Marosvásárhelynek modern központi kórházat álmodó Hints Elek (1861–1919) sebészfőorvosról, akinek tervét az első világháború hiúsította meg, továbbá Czakó József sebészprofesszorról (1895–1975), aki az e célból alakított részvénytársaság segítségével a két világháború között megvalósította az elképzelt 70 ágyas, korszerű kórházat. Ennek lett igazgató főorvosa, és 1935-ben ott végezte el az első szívműtétet Romániában, varrótűt távolítva el egy 22 éves fiatalember szívéből. 
Az írás végén a szerző megemlékezik az Erdély kisebb és nagyobb városaiban működő sebészorvosokról, és kilenc jelentős sebészprofesszor, főorvos bővebb életrajzát is közzéteszi tanulságos írásában. 
BODOLAI GYÖNGYI
Népújság (Marosvásárhely)

Kompromisszumos megoldás
Csütörtöki kimenő
Románia számára a nemzetiségi kérdés mindig a taktikai megfontolások és cselekvések sorába tartozott. Soha nem volt a nemzetépítés stratégiájának része. Csupán elterelő hadmozdulat, a külvilág számára megrendezett színjáték volt az időről időre történő „megoldás”.
Ezeket a mondatokat valamikor huszonöt évvel ezelőtt kellett volna leírnom, a nagy remények korában, amikor úgy tetszett, hogy az érdekvédelmi szervezet erőfeszítései nyomán a törvényhozás két háza belátta, hogy meg kell adni a nemzetiség számára a szabadságjogoknak több mint minimumát. Amikor az volt a cél, hogy Románia bekerüljön az EU-ba. Vagyis eljátszatták velünk, eljátszották nekünk és a külvilágnak azt, amit Gróza Péter már egyszer eljátszott ’45-ben Észak-Erdély visszaszerzéséért, amit másodszor Ceauşescu (RKP) eljátszott 1968-ban, Csehszlovákia lerohanásának másnapján, és odavetettek nekünk csábos lehetőségeket, amikkel éltünk is, amíg lehetett, tágítottuk, amíg a szorítás nem volt erős, de amelyeket mindkét esetben gyorsabban-lassabban, nyíltan és álságos módon visszavettek, megnyirbáltak, letörték törekedéseink elánját, felvilágosítottak naivságunkról. De nem eléggé. Nem volt elég kiábrándult hívő, cselekvő. Futotta 1989 utánra is.
Mindez hetek óta itt van a szemem előtt, ahogyan a katolikus gimnázium ügye nem alakul. Ahogyan egyre világosabb, hogy a döntéshozók vonakodnak még egy magyar iskolát megteremteni, rehabilitálni, restaurálni, még egy magyar iskola működését törvényes alapokra helyezni. Mert nálunk – s ez közhely – a kivívott jogok elévülnek, nincs állandóság, jogfolytonosság, jogbiztonság. Nem számítanak a (szerencsés, kedvező) precedensek.
Aztán felötlött bennem a megoldás is. A hangsúly a kormányzat (tanügyi, nemzetépítészeti hivatal) felfogásában nem a katolikuson van – az hidegen hagyja őket, hiszen a kommunista ateizmus emlőin nőttek fel a mai döntéshozók atyái, minden sűrű keresztvetés, ál-ájtat ellenére is – hanem a magyaron. Csak magyart ne. (Muzulmán pl. lehet, az úgy is Küsztendzsiben – Konstancán románul oktat.)
Tehát akkor létesüljön a tervezett katolikus iskolában egy román görögkatolikus osztály is. A Vatikán védelme alatt.
A menetrend is előre látható közel tíz alatt.
Előbb a kétnyelvű feliratok cserélnek helyet az iskolában. A kisebbség (ez esetben gk-osztály) pozitív diszriminációjának jogcímén. A tanári ajtajáról lekerül a „Tanári szoba” felirat, mert a cancellariának nem pontos megfelelője.
Aztán létrejön a második román osztály, és a legjobb és legvilágosabb termet igénylik maguknak, amit az igazgatóság készségesen megad. Ahogy annak sincs akadálya, hogy a két aligazgató és a főtitkár ne magyar legyen, a tanári gyűléseken lassan és kizárólag csak románul szabad felszólalni. Az iskolarádióban egy perc katolikus, azaz magyar zene még sugározható. Egyebekben szigorúan nemzeti. Elvégre ez a Şcoala Ardeleană.
A magyar osztályokban is kötelező a gk hittételeit tanítani, és az iskola előbb két nevet kap, mondjuk Kájoni János és Simion Bărnuţiu nevét, aki 1848-ban a lehető legtürelmetlenebb álláspontot képviselte a magyarsággal szemben. Ki akarta őket űzni a pannon pusztákra. (Beszéde minden jobb román ’48-as szöveggyűjteményben olvasható.) Persze az iskola magyar igazgatója beleegyezik, mert fogalma sincs, hogy ki is ez a Barnucz Simon. És a történelemtanár hiába tiltakozik, arra ügyet sem kell vetni, mert a hülye el akarja rontani a szépen kialakult együttműködést és testvériséget. A felirat az ötödik évtől már csak Simion Bărnuţiu Nemzetteológiai lyceum.
A hatodik éven a román osztályok száma több mint fele a római katolikusokénak. Sőt egyes 11-12. osztályokban elkezdődik a vegyítés, az órák egy részét már kizárólag államnyelven tartják, nem csupán az ún. nemzeti tantárgyakat.
A kilencedik esztendő táján a Görögkatolikus Lyceumban már alig várja az igazgatóság, a titkárok, a jegyző és a tanügyi főhivatal, hogy elballagjon az utolsó katolikus osztály, mert az alapítás tizedik évfordulóját nagy pompával kell megünnepelni. Az iskola megbízza a Nemzeti Zelea-Codreanuról elnevezett Sovinisztaképző Főegyetem főtörténészét, hogy írja meg az intézmény történetét, amiben még csak említés sem esik a magyarokról.
Azaz mégis: el akarták venni az ősi román iskolát 1848-ban, de mi megvédtük...
SEBESTYÉN MIHÁLY
Népújság (Marosvásárhely)

Buday Árpád szülőföldjének szerepe munkásságában
A Buday-emlékév 2017 keretében, Szegeden, május 17–18-án Buday Árpád halálának 80., Buday György születésének 110. évfordulója előtti tisztelgésül az MTA Szegedi Akadémia Bizottság, a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, a Néprajzi és Kulturális Antropológia, valamint Régészeti Tanszék konferenciát rendezett. Az MTA SZAB székházának dísztermében hangzott el Sas Péter művelődéstörténész Erdélyre fókuszáló előadása, mely egyúttal főhajtás volt Buday Árpád leánya, Buday György húga, a 100. éve született, családja emlékének átörökítéséért sokat tett Dr. Buday Margit (Baba) tüdőgyógyász igazgató-főorvos emléke előtt is. Az alábbiakban Sas Péter előadását közöljük.
SAS PÉTER
Az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárának igazgatója, Pósta Béla régészeti iskolájában formálódott tanítványainak az a kis csoportja, mely a későbbiekben meghatározójává vált az erdélyi régészeti kutatásoknak és folytatta a professzoruk által az Erdélyi Múzeum alapítóinak szellemében elkezdett céltudatos feltáró, gyűjtő és feldolgozó munkáját. A szigorú feltételeknek megfeleltek körébe tartozott az önmagát „triász”-nak nevező társaság, mely Kovács István, Roska Márton és a fiatalon, az első világháborúban elhunyt, oroszlánkörmeit éppen csak felmutatni tudó Létay Balázs hármasát jelentette. Nekik szóló dedikációja alapján a hármas „negyedik” tagjának Buday Árpádot számlálhatjuk, aki gyakornokként, majd osztályarcheológusként, később egyetemi magántanárként két évtizedig dolgozott Pósta Béla keze alatt. Professzora könnyen alakítható és fejleszthető, rátermett tanítványt kapott Buday Árpádban, akinek személyiségét a nagyenyedi Bethlen-kollégiumban Herepey Károly és Bodrogi János, a Ferenc József Tudományegyetemen Márki Sándor, Szádeczky Lajos és Vajda Gyula egyénisége alakította. Pósta Béla nyomdokában járva egész életében azt vallotta, hogy „Erdély magyar múltjának emlékeit minden erőnkből meg kell menteni”. A provinciális római régészetre, a klasszikai archeológiára és a római felirattanra szakosodott, melyek elengedhetetlenek voltak az életműnek is alkalmas erdélyi limes-kutatás megkezdéséhez.
A szerencsésen megindult munkálatokat az 1916-os román betörés megzavarta, Erdély 1918-as megszállása és annak hosszú távú következményei ellehetetlenítették. Karácsony vigíliáján Kolozsvárra is bevonultak a román csapatok. A VI. hadtest hadbírósága hamarosan az állam biztonságának veszélyeztetésével vádolta meg Buday Árpád és Roska Márton egyetemi magántanárokat, továbbá Mancz Albert múzeumi rajzolót. A szerencsésen végződött ügyben az ügyész halálos ítéletkérése ellenére mindhárom vádlottat felmentették. Ebben a történelmi helyzetben hunyt el mestere, aki az általa megteremtett és igazgatott intézet további vezetését egyedül Buday Árpád személyében látta megfelelőnek: három nappal Pósta Béla halála után meg is kapta kinevezését. Megbízatásának öt évig, 1924-ig tudott eleget tenni.
A szakmai lehetőségek további szűkülését jelentette, amikor a nagyszebeni székhelyű Erdélyi Kormányzó Tanács (Consiliul Dirigent al Transilvaniei) megbízottai átvették a Ferenc József Tudományegyetemet. Miután 1918 és 1930 között az Erdélyi Múzeum nem jelent meg – ahogyan Buday Árpád életrajzában megfogalmazta – „a tudomány népszerűsítésére adtam magam s nem lévén tudományos folyóiratunk, ott írok, ahol alkalom kínálkozik reá”. Cikkei a legkülönfélébb erdélyi magyar sajtótermékek – az Erdélyi Irodalmi Szemle tudományos és kritikai folyóirat, a Pásztortűz szépirodalmi és művészeti képes folyóirat, az Ellenzék független politikai napilap, az Ellenzék naptára, a Magyar Nép politikai, gazdasági, szépirodalmi képes hetilap, Az Újság független politikai napilap, A Hírnök keresztény társadalmi irodalmi és művészeti folyóirat, az Erdélyi Közgazdaság társadalmi, gazdasági és kritikai hetilap vagy a Cipészek Szaklapja – hasábjain jelentek meg. Az elvett magyar egyetem helyett az Erdélyi Református Egyházkerület kolozsvári teológiai fakultása mellett működő és újjászervezett Tanárképző Intézetben, valamint a Marianum Római Katolikus Polgári Iskolai Tanárképzőjében tanította az egyetemes történetet. Ehhez saját tankönyvét használhatta, mely Egyetemes történelem a magyar tannyelvű középiskolák felső osztályai számára. Első kötet: az ókor címen jelent meg. Másik tankönyve, a Románia története a középiskolák VIII. osztálya számára kéziratban maradt, a többszöri átdolgozás ellenére sem engedélyezték megjelentetését, az indoklás szerint „idegen szempontokból nézem az eseményeket”.
Tudományos ismeretterjesztésre szánt írásaiban a politikai jellegű témáktól sem riadt vissza. Az Ellenzék 1922. május 17-i számában Mi lesz Erdély műemlékeivel? címen Gróza Péter erdélyi ügyekért felelős miniszter nyilatkozatát idézve borzolta a kedélyeket, aki kijelentette, hogy fel fogják ajánlani az erdélyi magyar vonatkozású szobrokat és műemlékeket – köztük a kolozsvári Mátyás-szobrot – a magyar kormánynak. Mindebből merészen, de reálisan megfogalmazott következtetést vont le: „Mindez pompásan megfelel annak az ideológiának, mely a magyarságot másodrangú polgároknak tartja.”
Buday Árpád szakmai lehetőségei egyre jobban beszűkültek, ezért 1924-ben elfogadta a három évvel korábban Szegedre költözött Ferenc József Tudományegyetem „bölcsészet-, nyelv- és történettudományi karán megüresedett érem- és régiségtani tanszékre” való kinevezését. Repatriálásáról a kolozsvári lapok közül a Hétfői Újság így tudósított: „A kedvezőtlen körülmények miatt nagyon csenevészedő erdélyi magyar tudományosság egyik legkiválóbb képviselőjét veszíti el a közeli napokban.” A Gyallay Pap Domokos szerkesztette Magyar Nép képes hetilap olyan szerzőjétől búcsúzott, aki Erdély jeles szülöttei címen sorozatot indított, s kutatásai eredményeit „örömmel és boldogan közölte mindenkivel [...] s élvezte munkájának gyümölcsét az egész magyar társadalom”. Erre utalt Buday Árpád halála után Reményik Sándor, amikor 1937. április 13-án kelt részvétlevelében így fogalmazott: „Magamat pedig sok szál fűzött hozzá szintén, az uralomváltozás első idejéből, amikor az egészen megváltozott erdélyi élet erősebben kovácsolta össze a lelkeket.”
1924. július 23-án állították ki a Buday család fényképekkel ellátott hazatelepülési okmányát. A bélyegző lenyomatának tanúsága szerint augusztus 14-én lépték át a román–magyar határt. Szülőföldjétől való elválása természetesen csak testileg következett be, lélekben szinte mindig otthon járt. Ahogyan az Ellenzékújságírója találóan megírta: „viszi magával egy tiszta élet sok szép emlékével annak a földnek és múltnak szeretetével együtt, amelyektől soha elszakadni nem tudott”. A búcsúzó barátok között volt Kelemen Lajos, a katedra nélküli iskolateremtő levéltáros-történész. Naplójában megörökítette utolsó személyes találkozásukat. „Elindulásom napján búcsúztam el Buday Árpád kedves barátomtól. Huszonöt év szép emlékeitől, eddigi életem több mint fele oly sok kedves emlékétől búcsúztam, midőn utoljára voltam vele. Az utolsó napokban kerültem a találkozást is, mert valósággal fájt még beszélni is vele. Úgy jöttem le tőle, mintha az életem egy darabja szakadt volna tőlem el, s mintha betegség húzott volna le a lépcsőkön, midőn szomorúsággal tele lélekkel lassan igazán levánszorogtam a második emeletről, a Régiségtárból, lakásáról. Emlékeink magasságából jöttem én akkor le a jelen mélységébe. Egész úton ezzel volt tele a lelkem. Alig tudtam megírni a Pásztortűzben róla szóló búcsú-megemlékezésemet, melyet Dobokán fejeztem be, s onnan küldtem be György Lajosnak.”
A szülőföldjével való kapcsolattartást, lelki kontaktus fennmaradását elősegítették a barátok, elsősorban a legközelibbnek tartott Kelemen Lajos, aki 1924. november 17–18-án fogalmazott levelében írta: „Látom, hogy bővön van munkád. Annak nagyon örvendek, hogy a Munkásotthonban is előadást tartasz. Hadd sejtsék és tudják ők is a mi törekvéseinket. Igazán helyes és okos gondolat közéjük is oda állani, mívelni, irányítni, vezetni, emelni őket, hogy a nemzeti közösség érzése ne szakadjon meg velük. Végre a tudományt se csak kasztoknak mívelik…”
Buday Árpád Erdélyben töltött életideje cezurájaként az 1919–1924 között kolozsvári lapokban megjelent művelődéstörténeti jellegű cikkeiből és tanulmányaiból Tiszavirágok címen a Minerva kiadónál húszíves kötetet szeretett volna kiadni. A tervezett kötet hirdetéséből tudható, hogy előszavát Kristóf György fogalmazta volna. Személyének kiválasztása érthetőbb lesz, ha idézünk a Buday család áttelepülése előtti napokban, 1924. augusztus 10-én írt leveléből. „Köszönöm jó barátságod s áldom a sorsot, hogy hosszú éveken át egyek lehettünk. Bármennyire eltávolodunk k[ilo]méterek szerint, úgy-e lehetetlen, hogy ezután is egymásra nézve ne a régiek maradjunk.”
Buday Árpád 1926. szeptember 9-én keltezett levelében Kelemen Lajosnál érdeklődött: „Mi van a Tiszavirágok kéziratával?” A publicisztikai kötettel kapcsolatban a következő esztendő március 25-én fogalmazott levele adott további információt. „ATiszavirágok kézirata nálam van. Köszönet és hála a szíves fáradozásért. Nekem azért fáj, hogy nem jelenhetett meg, mert egy lustrumnak érdekes dokumentuma lett volna. Életem legnehezebb öt esztendeje volt az, de szerencsémnek tartom, hogy – ha már az Isten ilyen fordulatot adott nemzetünknek – legalább annyi ideig állhattam a magam kicsiny gátján! Sőt, éppen azt szeretem benne, hogy nemcsak azon a gáton, mely tulajdonképpen az enyém volt. Jól esik visszagondolnom és tudnom, hogy dolgaimban a Ti szerető aggódástok és támogatástok kísért, hogy éreznem volt okom, hogy egy nyomorgó, szerencsétlen, jobb sorsa érdemes náció szerves és méltányolt tagja vagyok. Ez hiányzik nekem itt, ahol mindenki az egyéni érvényesülést keresi.” Ráadásul a hazalátogatás lehetősége sem adatott meg számára. „Engem sajnos, aligha engednek haza, pedig nagyon szeretnék.” Ebből az következik, hogy a fél évvel korábban, 1926. október 30-án írt levele óta ebben az ügyben semmi nem változott. „Abból, hogy most mégis levelet írok, nem nehéz kitalálnod, hogy nem kaptam vízumot. […] nem tartom kormányotok részéről okos eljárásnak, hogy csekélységemet úgy megbecsüli, olyan fontosnak, pláné veszedelmesnek minősíti”. Kelemen Lajos Naplójában megörökítette, hogy barátja levelezését is figyelhették. „Tapasztaltam ugyanis, hogy nehányszor Budaytól jövő leveleim nagyon le vannak ragacsolva, tehát valószínűleg előzetesen felbontották.”
Hazavágyódásának kínjait ugyancsak Kelemen Lajosnak vallotta meg. „Milliószor gondoltam Reád. Amikor mentem újszegedi szállásomra, s a hídról láttam a jégtáblákat, amik a Tisza keleti oldalát ellepik, lelkemben Neked magyaráztam: Nézd, milyen kerekek a táblák, tudod-e mitől? Hát a Maros torkolatánál van egy csomó bolygó, azok addig forgatják, ütögetik egymáshoz a táblákat, amíg szép szabályos sokszögek, vagy köralakú lapok lesznek belőlük, s azután úsznak lefelé.” (1925. január 10.); Álmában Kelemen Lajossal professzortársához, Szádeczky Lajoshoz igyekeztek. „Ha mi ketten, egymást bizdítva az esetet megbeszélve sétálgatnánk délután a Kossuh Lajos vagy Deák Ferenc utcában, milyen egymást megnyugtatóan tudnók egymással versenyezve kidühöngeni magunkat, nem ártva közben senkinek, még magunknak sem! Tudod, ilyen tekintetekben, u[gyan] i[s] az egymást teljesen megértő lelkekben bizony nagy hiányosságban szenvedek itt.” (1925. május 3–4.); „A Pásztortűzben megjelent kis cikk igazán jól esett, mint annak bizonyítéka, hogy nemcsak én tartom magam Hozzátok, hanem Ti is így viselkedtek.” (1925. július 23.).
Honvágytól gyötört lelkének gyógyír lehetett Kelemen Lajos 1925. április 29-én írt levele: „arról akarlak megnyugtatni, még csak gondolni se merj affélét, hogy a szeretetünk fogyott volna meg irántad. Sok ágtól húzott, sokszor fáradt, elcsigázott szegény lelkünkben Te mindig ott vagy s ott maradsz.” Buday Árpád válaszlevelében boldogan igazolta vissza a rendíthetetlen lelki egymáshoz tartozást. „Köszönöm nagyon szép szavaidat, mellyel hozzám való jóságtokról biztosítasz. Bizonyos, hogy én lelkileg mindig Veletek vagyok, s minden dolgotokból kiveszem azt a részt, amihez nem okvetlenül kell a fizikai együttlét. Ezért itt az itteni társaságot is egészen jól nélkülözhetem, mert hiszen én tulajdonképpen az itteni eseményeket is az ottani szempontból ítélem meg.” (1925. május 3–4.) Nagy elfoglaltsága ellenére igyekezett minél gyakrabban levelet fogalmazni, mert „úgy vagyok vele, mikor Neked írok, mintha ép[p]en beszélgetnék Veled.” (1925. szeptember 30.)
1924–1937 között Buday Árpád a szegedi Ferenc József Tudományegyetemen a régészet tanára és a Régészeti Tanszék vezetője volt, 1931–1932-ben a Bölcsészettudományi Kar dékánja, 1932–1933-ban dékánhelyettese. Közben a Dolgozatok a Ferenc József Tudományegyetem Régiségtudományi Intézetébőlszerkesztője és az Acta Litteraria Szegediensis. Sectio Geographico–Historica társszerkesztője. Társadalmilag és szakmailag sikeres, megbecsült embernek tarthatta magát. Akkor mi késztethette az alábbi mondatoknak a megfogalmazására? „Egyébként megvagyunk, élünk, azaz úgy teszünk, mintha élnénk.” (1926. december 3.), továbbá „az én életem itten, ha nem is szomorú, s ha a folytonos munka eredményei itt-ott meg is látszanak, végkép[p]en nélkülözi azt a meleg, őszinte barátságot, ami ottan maradt Kolozsvárott.” (1928. április 18.) A szónokinak minősíthető kérdésre ugyancsak Kelemen Lajosnak írt levelében kaphatunk feleletet. „Mulatni fogsz rajta, hogy egy banketten a főispánunk – dr. Aigner Ká-roly »gyűtt-mentekként« aposztrofált bennünket. […] S Rupert úr nyíltan hirdeti, hogy az erdélyiek az oka minden bajnak…” (1928. április 18.)
Ellensúlyozás – ha ezt lehetett ellensúlyozni – ismét Erdélyből érkezett, György Lajos irodalomtörténész, a Pásztortűzfőszerkesztője levelében. „Válaszomat nem is kellene várnod, mert az egészen természetes, hogy bármilyen írást szívesen fogadok tőled. A Reinbold Ignácról szólót azonban inkább az E[rdélyi] I[rodalmi] Sz[emlé]-ben adnám, amelynek szerkesztését átvettem. Húsvétra készítem el az első számot. A Pásztortűz számára is legalább egy cikket várok tőled az év folyamán, hiszen minekünk is jól esik, ha hazagondoltok.”
A Pósta Béla szellemében folytatott szegedi munkálkodás nem mindenben növelte Buday Árpád népszerűségét. Az 1925. május 3–4-én keltezett levelében Kelemen Lajost egy ilyen esetről tudósította. „A most lebontott Szent Demeter-templom is kétszáz éves volt mindössze, pedig találtunk benne egy kis tornyot, ami XVIII. sz-i. Azt szét akarták robbantani, s úgy kellett interveniálnunk a polgármesternél. Nagy gondot okoztunk vele, mert ép[p]en útjába esik a kocsifeljárónak, melyet azért akartak és fognak csinálni, hogy a püspök egészen a főbejáratig hajthasson az új székesegyházhoz, amikor a templomba jön. Képzelheted, hogy ez a szempont engem nem győzött meg eléggé és a Műemlékbizottsággal letiltattam a lebontást.” (Jegyezzem meg, hogy a Dóm előtt álló, 12. századi alapokon nyugvó Dömötör-torony ma Szeged legidősebb ékessége.)
Nem hallgathatjuk el, hogy a magyarországi és az erdélyi magyarság egy nyelven beszél ugyan, de gondolkodásmódjuk és helyzetük különbözősége miatt az értelmezések eltolódhatnak. Ennek egyik fontos példája Trianonhoz és következményeihez való viszonyulás. 1926. február 6-án írt levelében Buday Árpád tájékoztatta Kelemen Lajost, hogy „Ő [Szádeczky Lajos] most összegyűjtötte a békerevízióra vonatkozó egész nyugati irodalmat és bő részletezéssel ismerteti. Érdekes olvasmány – nekünk. Ő tehát szerette volna az erdélyieket is ebben a gyönyörűségben részesíteni és rossz néven vette, hogy Te nem válaszoltál ezirányú ajánlatára. Alig tudtam neki megmagyarázni, hogy más az ilyen olvasmányok kritikája ott és más itt.” Egy másik, 1928. február 13-án keltezett levelében hozzátette: „Ahhoz a gondolkodásmódhoz, amely mindenben az egyéni szempontokat helyezi elsősorba, s amely egyszer a felekezet, máskor a faj jelszavával, de mindig önérdekből és a közért való felelősség érzése nélkül, gyűlöletet ordít és követel – nem tudok hozzászokni.”
El nem koptatható emblematikus szlogenünk: „Trianon.” Az 1920-ban eltépett film vetítője azóta is üresen kattogva forog. Az önsanyargató és másokat kárhoztató állapotnál nem tudunk tovább lépni. Megrághatatlanul, lenyelhetetlenül, kiköphetetlenül fulladozunk tőle, az egyszer mindenkire váró Nagy Átkelés sikerének reményében, Káron díjazására nemzeti obulusként ezt visszük magunkkal a nyelvünk alatt. A Trianon-szindróma kapcsán nem esik szó arról, hogy a gazdaságilag halálra ítélt „Csonka-Magyarországon” tovább élők voltak a szerencsésebbek, megmaradhattak egymás között, megmaradtak önmaguknak. A legerőteljesebb beleélési képesség sem elég ahhoz, hogy átérezhesse azoknak a lelkületét, akiknek nem egy kisebbé vált országban lehetett mégiscsak többségi magyarként léteznie tovább, hanem egy idegennek számító hatalom, egy újszerű, korábban soha meg nem tapasztalt uralom alatt kellett továbbélnie mindennapjait. A többségiből kisebbségivé válás traumáját adta vissza a legteljesebb nyelvi, szociológiai és mentális értelemben az 1920-as nyelvújító kifejezés: impériumváltás, vagyis hatalomváltás. Hűségeskü egy ismeretlen uralkodóra, az otthonosság érzetét keltő anyanyelv magától értetődő használata helyett idegen szavak és kifejezések magolása a mindennapi betevő kenyér reményében. (A korabeli lélek-lenyomatnak ma már nincs egykori átélője.)
Az országrészeket magukkal vitt nemzetiségek nélkül, a magára „maradt” magyar rezervátumban a továbbélési reflexeiket el nem veszített transzilvánok – Bethlen István miniszterelnöktől Bánffy Miklós külügyminiszteren keresztül Buday Árpád tanárig – Magyarországon élő erdélyikként lehetőségük szerint, meggyőződésük és hozzáértésük alapján próbáltak továbblépni, valamit tenni. Ahogyan 1925. szeptember 21-én Buday Árpád Kelemen Lajosnak írt levelében jelezte. „Azt hiszem, hogy nem teszek rossz szolgálatot, amikor kissé belevilágítok abba a történelembe, amelyről a magyar közönség olyan keveset hallott eddig, hogy bizony elég kár volt. Olyan keveset, mint amilyen keveset a romániai román közönség hallott a magyar történelemről, ami szintén kár volt, még ha egyelőre rajtunk bosszulódott is meg.” Későbbi, 1933. április 18-án kelt levelében a tárgyilagos történelmi ismeretek helyett, így könnyen manipulálhatókra panaszkodott Kelemen Lajos is: „itt a magyar ifjúság túlnyomó nagy része fajtája történetéről nem tud egyebet, mint amit az iskolákban tanult. E szerint a magyarok itt ezer évig nem csináltak egyebet, mint elnyomták a román nemzetet. Ez ment 1918-ig. A világháborúban azonban a dicső r[omán] nemzet 800.000 embere feláldozásával az egész világon példátlan hősiességgel a maga erejéből megcsinálta Nagy-Romániát. […] A háború alatt felnőtt féltanult és félig fegyelmezett ifjúság – mely még úgy, ahogy elhelyezkedett – az élet küzdelmeiben nem képezte tovább magát. Az pedig, amely azután nőtt fel, már 1922-től teljesen az állami tantervek történelem-emlőjét szívta, legfennebb jól-rosszul saját felekezete történetéből is kapott ízelítőt. Ezzel azonban olyan hatások is kerültek a legtöbbjük lelkébe, melyek a magyarságon belül az elválasztó öntudatot nevelték anélkül, hogy a felekezeteken felül álló összefogó nemzeti és faji öntudatot valaki beléjük nevelte volna.”
Eljött az ideje, hogy Buday Árpád a Pósta Bélától tanultakat a szegedi gyakorlatban is alkalmazza. Ahogyan 1927. június 20-én Kelemen Lajosnak megfogalmazta. „Nekünk most kizárólag a magunk bőrét kell konzerválnunk a legtökéletesebb szász önzéssel. Nem könnyű dolog, de muszáj, mert megmaradásunknak egyetlen lehetősége.” Írásainak, tanulmányainak „másságát”, nézőpontjának a magyarországitól való különbözőségét a szülőföldről hozott megközelítéssel magyarázta. Szerinte az anyaországiak megközelítése más, mert „nincs meg bennük az a lelkük mélyéig hatoló magyarság, vagy – mondjuk erdélyiség – ami akármilyen kis munkájukat értékessé tenné, legalább arra a kis darab földre nézve.” Ezt a módszertant alkalmazva fogalmazta meg egyetemi óráit, szabadelőadásait, valamint ismeretközlő cikkeit, tudománynépszerűsítő tanulmányait, vagy éppen rádiós szerepléseit, mint 1921-ben, az Erdélyi Estek műsor számára a Székely Himnusz szerzője, Csanády György rendező felkérésére A székely mívelődés története című írását. Kelemen Lajos nyári szünidejében, Dobokán, 1925. július 14-én fogalmazott levelében visszaigazolta, hogy az otthoniak szempontjából helyes úton jár. „Mind a két cikket azzal az érzéssel tettem le a kezemből, hogy egy nagy tartozásnak egy részlete legalább most mára törlesztődött. Finály méltatásának elmaradása az EME jubileumi emlékkönyvéből fájdalmas, dissonáns hiányosság volt. Most legalább itt a hiány pótlódott. Póstáról pedig igazán csak tanítványai írhatnak úgy, hogy működését megérthessék. Nehány rugóját az ő működésének és elhatározásának is csak mostani cikkedből értettem egészen meg. […] Ami a folyóiratod cikkeit illeti: én egyenesen helyeslem, hogy helyi és vidéki vonatkozású cikkeket adtok. Hiszen ez a nevelés és érdeklődéskeltés egyik módja és eszköze. […] Az Erdélyi Múzeumnak is ma majdnem azok a legbecsesebb cikkei, melyek Erdélyről s Erdélyből szólnak.” Szabadság (Kolozsvár)

Filmen örökítette meg a marosvécsi találkozókat Kemény János báró
Családi filmet kevesen forgattak a két világháború között Erdélyben, de Kemény János báró közéjük tartozott: a 17. Filmtettfeszt kolozsvári kiadásán az Erdélyi Helikon íróit láthattuk mozgóképen.
Az erdélyi irodalom mecénása, az Erdélyi Helikon megszervezője, Kemény János báró nemcsak szenvedélyes vadász volt, kedvtelései közé tartozott a fényképezés és a filmkészítés is. Mindez akkor derült ki, amikor Czigány Zoltán filmrendező az 1990-es évek elején kalandos módon bukkant rá Párizsban a 9,5 miliméteres tekercsekre és felhasználta azokat a Kemény János báró filmjei című 1992-es dokumentumfilmjében.
Ezt a filmet láthatta hétvégén a kolozsvári közönség, maguk a tekercsek ugyanis jelenleg a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban található Kemény-hagyatékban várják, hogy sor kerüljön a digitalizálásukra, tudtuk meg a filmvetítés utáni beszélgetésen.
Czigány Zoltán filmrendező megkereste azokat az embereket, akik még emlékezhettek a filmtekercseken látható emberekre, levetítette nekik a felvételeket és rögzítette első reakcióikat. Megszólal többek között Kemény Árpád, Marosi Ildikó, Sütő András, Kiss Jenő, Teleki Gemma, de a Kemény-gyermekeket a marosvécsi kastélyban nevelő egykori cselédlány is.
A felvételeken vadászzsákmánnyal pózoló Kemény János bárót, szaladgáló gyermekeit és a marosvécsi kastély számos híres vendégét láthatjuk: például Bánffy Miklóst, Tamási Áront, Nyírő Józsefet vagy a jóízűen nevető Teleki Károly grófot. A felvételek alatt és között hallható kommentárokból képet alkothatunk a marosvécsi találkozók hangulatáról, megtudjuk például, hogy Dsida Jenő, aki mindig a toronyszobában kapott szállást, itt olvasta fel először Psalmus Hungaricust. De a film nem áll meg az aranykornál, a megszólalók az államosítás utáni hányattatásokra is utalnak, és néhány felvillanó, retinánkba égő felvételen feltűnnek a kastélyban 2014-ig működő Neuropszichiátriai Rehabilitációs Központ szomorú körülmények között élő lakói.
Újabb filmfelvételek kerülhetnek elő
A némafilm-felvételek ismétlődéséből látni, hogy a Párizsban előkerült filmanyag nem túl hosszú. „Ez a jéghegy csúcsa” – mondta a Filmtettfeszt keretében szervezett beszélgetésen Szebeni Zsuzsa színháztörténész, a sepsiszentgyörgyi magyar kulturális központ vezetője. Mint mondta, a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött Kemény-hagyaték teljes átfésülését nyáron kezdték el. „Van olyan boríték, ami nem volt kinyitva, illetve még mindig van a mikrofilmtárban olyan felvétel, leginkább vadászatokról, amelyeknek a feldolgozása mai napig nem történt meg” – magyarázta a kutató, aki azt is hozzátette, hogy vannak olyan filmjelenetek, amelyekhez a Dámvad című, Kemény Jánosról szóló dokumentumfilm készítésekor még nem fértek hozzá, annak ellenére, hogy tudtak a létezéséről.
Nagy Kemény Géza, a báró unokája felidézte, hogy a hagyatékot a bukaresti magyar nagykövetség és a MALÉV-járat segítségével juttatták el a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumba, mikor a család úgy döntött, hogy áttelepül Magyarországra. Nem volt egyszerű: a hagyatékot MALÉV feliratú táskákban vitték, hogy ne keltsen feltűnést, hiszen a Securitate figyelte minden lépésüket.
Az örökös elárulta, hogy a hagyaték eddigi feldolgozása során a Czigány Zoltán 1992-es filmjében elhangzottakhoz képest számos új információ derült ki, például az, hogy a mészégető munkásként gürcölő írót Petru Groza parancsára helyezték át jobb munkahelyre. Előkerültek ugyanis Petru Groza akkori román miniszterelnök Kemény Jánoshoz magyar nyelven írt, irodalmi értékű levelei, külön érdekesség, hogy az elsőben még elvtársnak, a másodikban már írónak nevezi, a harmadikban pedig már őszinte barátsággal üdvözli. Kemény János válaszai sajnos egyelőre ismeretlenek.
Új megvilágításba került Kemény János színháztörténeti szerepe
A Kemény család három éve kapta vissza a marosvécsi kastélyt, ahol azóta, a helikoni leszármazottak éves találkozóján több kiállítást nyitottak meg, legutóbb nyáron, éppen Kemény Jánosról. Ez egy „alapkiállítás”, amit témák szerint fejlesztenek tovább, most éppen egy színháztörténeti résszel, mondta el Szebeni Zsuzsa.
Mint utalt rá, elképzelhető, hogy Kemény Jánosnak nagyobb szerepe volt a marosvásárhelyi Székely Színház alapításában, mint eddig gondolták, ugyanis előkerült az intézmény részletes költségvetés-tervezete, műsorpolitika-vázlata az író kéziratai között. „A történelmi körülmények nyilván nem tették lehetővé, hogy exponálja magát” – magyarázta a színháztörténész.
A feldolgozás alatt álló hagyaték több kincset tartalmaz még, hívta fel a figyelmet Szebeni Zsuzsa: egy „nagyon komoly” történelmi családregény vázlatát, Bánffy trilógiájának párhuzamát, személyes hangvételű jellemzéseket irodalmi személyiségekről, illetve a helikoni jegyzőkönyvekben olyan meglátásokat az erdélyi színház, mozi, vagy múzeum helyzetéről, amelyeket ma felmerülő kérdések kapcsán is lehetne hasznosítani.
Amellett, hogy minden más erdélyi arisztokratánál többet költött a kultúra támogatására, például megmentette a kolozsvári színházat egy óriási válságtól, Szebeni Zsuzsa abban látja Kemény János jelentőségét, hogy volt diplomáciai érzéke, a sokféle erdélyi értelmiségit együttműködésre bírni. maszol.ro

A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem pere
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc évfordulójára
A Háromszék olvasói egy különös kézirat egyik fejezetével ismerkedhetnek meg. E sorok írója A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem pere címmel két kötetben, ezer oldalon periratok – négy nagy „bolyais” per kihallgatási jegyzőkönyveiről, ítéleteiről, az egyetemről kizártak hiteles levéltári dokumentumairól, visszaemlékezésekről van szó! –, megfigyelési és követési, hálózati dossziék, a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács levéltárában őrzött dokumentumok alapján a romániai magyarság legfontosabb értelmiségi intézménye teljességre törekvő történetét tárja az Olvasó és a történészszakma elé. A cím is jelképes: a Bolyai Tudományegyetem diákjainak, tanárainak elítélésével valójában magát a romániai magyarság legfontosabb intézményét ítélték el, számolták fel! Az egyetem sorsa nem csupán a romániai magyarság legújabb kori története szempontjából, de az egyetemes magyarság története szempontjából is kivételes jelentőségű.
A levéltári dokumentumok ismeretében és publikálásával minden kétséget kizáróan bizonyítható: attól a pillanattól kezdve, hogy a román Hivatalos Közlöny – Monitorul Oficial – 1945. február 7-ei számában megjelent a Nemzeti Kisebbségek Statútumát biztosító törvényerejű rendelet, amelynek 18., 20., 22. szakasza kimondta: „A román állam biztosítja az együtt élő nemzetiségek számára az anyanyelvű oktatást az állami elemi, középfokú és felsőoktatási iskolákban, ha elegendő számú tanuló igényli ezt. A nem román tannyelvű iskolákban a tanári kart az állami iskolákban és tagozatokban az illető nemzetiség soraiból kell toborozni” (18. szakasz), „Az iskolákban a vizsgákon, beleértve az érettségi vizsgát, a fenti iskolák tanulóit azon a nyelven vizsgáztatják, amilyen nyelven a tantárgyakat oktatták” (20. szakasz), „A kolozsvári tudományegyetemen a jogi fakultáson, a bölcsész- és filozófia karon a szükségleteknek megfelelően – figyelembe véve az egyetemi hallgatók létszámát – magyar és német nyelvű tagozatokat létesítenek” (22. szakasz), a mindenkori román kormányok, politikai pártok, ideológiájuktól függetlenül, mindent elkövettek, hogy a magyar tannyelvű állami egyetemet ellehetetlenítsék, elszigeteljék, majd végérvényesen felszámolják, beolvasszák a román egyetembe. Ezen a stratégián az sem változtatott, hogy a párizsi béketárgyalások előestéjén – a román nemzeti érdekek messzemenő figyelembevételével, Észak-Erdély Romániához való csatolása reményében – I. Mihály román király, Ştefan Voitec nemzetnevelési miniszter és Mircea Durma pénzügyminiszter aláírásával a román Hivatalos Közlöny 1945. május 29-ei számában megjelent a 1945/407-es számú Királyi Rendelettörvény a Kolozsvári Magyar Tannyelvű Tudományegyetem létesítéséről: „Kolozsvárt 1945. június 1-jei hatállyal magyar előadási nyelvű állami Tudományegyetem létesül, amely a következő tudománykarokkal fog működni: a) Irodalom és Bölcsészet, b) Jog- és Közgazdaság-tudomány, c) Természettudomány, d) Orvostudomány. Ezen tudományegyetem működése érdekében rendelkezésre bocsáttatik a kolozsvári Regina Maria Leánygimnázium épülete. A szükségletekhez és lehetőségekhez mérten más épületek is rendelkezésre bocsáthatók. A Nemzetnevelésügyi Minisztérium miniszteri határozatban fogja megállapítani a tanszékek, kollégiumok és az oktató segédszemélyzet számát és címét.”
Vincze Gábor bevezető tanulmányában a kérdéskör lényegét így összegezi: „Szerintünk a kolozsvári magyar egyetem helyzete a mindenkori magyar–román viszony hiteles modelljévé vált. Amelyik nemzet megszerezte a politikai hatalmat Erdély, illetve a másik két történelmi nemzet fölött, az sajátította ki magának az egyetemet is.”
A román Hivatalos Közlöny 1945. május 29-ei számában megjelent a 406-os számú királyi rendelet is, amely elrendelte: I. Ferdinánd Tudományegyetem, valamint mindazok a közép- és alsó fokú iskolák, amelyeknek a második bécsi döntés után távozniuk kellett Észak-Erdélyből, térjenek vissza és foglalják el korábbi épületeiket. Ennek egyik következménye az lett, hogy a Magyar Mezőgazdasági Akadémia épületeit úgy kellett átadni a visszatérő román mezőgazdasági főiskola számára, hogy az a rendelkezésre bocsátott épületek hiányában gyakorlatilag megszűnt. A törvény nagy csapást jelentett a magyar gimnáziumok és általános iskolák számára. A magyar egyetem az elveszített negyvenhat épületért „cserébe” az átadott központi épület alapterjedelménél hatvan százalékkal kisebb sétatéri Marianum-épületet kapta meg. A román történelmi pártok – a Román Nemzeti Parasztpárt, a Román Nemzeti Liberális Párt –, az 1944. augusztus 23-ai „királyi puccs” után hatalomra került Rădescu-kormány hallani sem akart egy önálló állami magyar egyetem további fennmaradásáról. A Gheorghe Vlădescu-Răcoasa kisebbségügyi miniszter által 1944 novemberében kidolgoztatott Nemzetiségi/Kisebbségi Statútumtervezet 22. szakasza tételesen megfogalmazta: a működő kolozsvári állami magyar egyetem helyett a „kincses város”-ba visszatérő román egyetemen csak magyar és német tanszékek létesítését engedélyezik. Ma már kutathatók a második világháború után megalakult román kormányok üléseinek gyorsírásos jegyzőkönyvei. Ezekből kiderül: a román történelmi pártokon kívül a Román Kommunista Párt vezetői közül elsősorban a Moszkvából hazatért Ana Pauker külügyminiszter és Luka László/Vasile Luca, az Országos Demokratikus Arcvonal főtitkára, az RKP egyik titkára mereven ellenezte az önálló magyar egyetem létrehozását. A Nemzetiségi/Kisebbségi Statútum szerzőihez hasonlóan elegendőnek tartották egy magyar tanszék felállítását a román egyetemen. A romániai magyarság nagy várakozással – hetvenkét év távlatából egyértelműen állítható –, nagyon is túlzott illúzióval fogadta a „magyarbarátként” aposztrofált dr. Petru Groza vezette kormány – I. Mihály király a Szovjetunió ellentmondást nem tűrő nyomására nevezte ki kormányfőnek! – 1945. március 6-i hatalomra kerülését. Többek között azt is remélték: megoldódik a kolozsvári magyar egyetem sorsa. 1945. március 13-án, amikor a román kormány Kolozsváron hatalmas ünnepséget rendezett a román adminisztráció észak-erdélyi visszatérése alkalmából, Demeter János jogászprofesszor a minisztertanácsi ülésen emlékiratot adott át dr. Petru Groza miniszterelnöknek, amelyben a romániai magyarság számára még megoldatlan kérdéseket tárták a „demokratikus”-nak nevezett kormány elé: külön kitértek a magyar egyetem ügyére, Székelyföldön (Marosvásárhelyen) egy magyar tannyelvű műegyetem megalakítását kérték. A párizsi békeszerződés 1947. február 10-ei aláírása előtt a dr. Petru Groza vezette kormány arra törekedett, hogy a nemzetközi közvélemény, a győztes nagyhatalmak kedvező képet alakítsanak ki Románia kisebbségpolitikájáról, az országban viszont a román nacionalizmusnak tett látványos engedményekkel igyekeztek a tömegtámogatást valamelyest erősíteni. Ez a kettősség lehetővé tette, hogy a színfalak mögött felerősödjenek az önálló állami magyar egyetem puszta léte elleni indulatok. A román titkosrendőrség, a Siguranța 1945. július 13-ai jelentése szerint a Román Szociáldemokrata Párt 1945. június 21-én gyűlést tartott Nagyszebenben, ahol Victor Papilian kijelentette: „semmilyen értelme nincs egy kolozsvári magyar egyetem fenntartásának. Legrosszabb esetben – tette hozzá – a magyar egyetem Kézdivásárhelyen működhetne, ahol a román elem amúgy is kisebbségben van.” A jelentés így folytatja: „E soviniszta kérdés miatt lázadozva, a román egyetemi hallgatóság – akik imponáló számban vettek részt a gyűlésen – a magyarok ellen ellenségesen léptek fel, azt kiabálva: a magyarok mindig a totalitárius rendszerek csatlósai voltak.” 1945. június 5-én az alapító okirattal létrehozott magyar egyetem ideiglenes vezetősége kénytelen volt – még csak jogilag – átengedni a volt Ferenc József Tudományegyetem összes épületét a Nagyszebenből visszatérő I. Ferdinánd Király román egyetemnek. A bukaresti június 10-i tárgyalásokon hamar kiderült: Nagy Géza és Venczel József egyetemszervezők feleslegesen bíztak a román egyetem képviselőinek és professzori karának megértésében. A román orvosi kar két nappal a kölcsönös együttműködést kilátásba helyező Egyezmény aláírása után, 1945. június 7-én határozatot hozott arról: nem lehet épületeket átengedni a magyar egyetemnek! A román elképzelés szerint a magyar egyetemen egyelőre csak a bölcsészeti, valamint a jogi és közgazdasági kar kezdené meg működését, az orvosi és természettudományi kar kezdetben csak formálisan létezne: a diákok beiratkoznak e karok dékáni hivatalában, de az előadásokat a román egyetemen hallgatnák. A Nagyszebenből visszatérő egyetem román tárgyalóküldöttségének egyik tagja, Florian Ştefănescu-Goangă volt rektor kijelentette: „A kolozsvári egyetem épületei és helyiségei egyetlen egyetem működésének biztosítására sem elegendőek. Az épületek közös használata öngyilkosságot jelentene az I. Ferdinánd Király Tudományegyetemnek.” Ilyen körülmények között a kolozsvári magyar egyetem vezetőségének tervei között először vetődött fel: a magyar orvosi kart költöztessék át a Marosvásárhelyen üresen álló volt Hadapródiskola épületébe. A Kolozsváron megjelenő Világosság 1945. július 12-ei száma közölte: „A miniszterelnökség július 6-ai ülésén arról döntött, hogy a magyar egyetem orvosi kara Marosvásárhelyre fog költözni: a többi tudománykar pedig Kolozsváron marad. A marosvásárhelyi orvostudományi karnak rendelkezésére bocsátják a klinikai és nevelési célokból szükséges épületeket. A nemzetnevelésügyi és közegészségügyi minisztérium a rendelkezésre álló minden orvosi, nevelési és tudományos felszerelési anyaggal segíti ezt a tudománykart.” A marosvásárhelyi Hadapródiskola épületét 1945. szeptember elején vették át, októberben és novemberben folyamatosan költöztek át Kolozsvárról az intézmények, a klinikák, a tanszemélyzet és a technikai személyzet. Marosvásárhelyen viszont nem volt elegendő épület az orvostudományi kar, a tanárok, az alkalmazottak befogadására. A Hadapródiskola épületében nem volt vízszolgáltatás, mert a vízhálózatnak alacsony volt a víznyomása, a termekből hiányoztak az ülőhelyek, az asztalok. A kritikus lakáshiányt nem lehetett pótolni Soós József polgármester ígéreteivel. A karnak csak gyógyszerellátásra, élelmezésre, dologi költségekre havi 50 millió lejre lett volna szüksége, a közegészségügyi minisztérium havi ellátmányként csak 4,5 millió lejt utalt át. Az átalakítási, javítási munkálatok költségét másfél milliárd lejre becsülték. A hiányzó felszereléseket részben pótolni lehetett volna, ha a kolozsvári I. Ferdinánd Egyetem teljes egészében átadja a magyar kormány által 1940 után beszerzett klinikai felszereléseket, ahogyan azt a Hivatalos Közlöny – Monitorul Oficial 1945. július 16-ai számában megjelent határozat előírta. A marosvásárhelyi magyar orvostudományi kar megteremtése, európai elismertségének kivívása valóban a magyarországi és erdélyi magyar professzori kar, nem utolsósorban az orvostanhallgatók heroikus küzdelmének – de Marosvásárhelynek is – az eredménye.
(folytatjuk) Tófalvi Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Beszélgetés dr. Vajda Sándor borosjenői ny. főorvossal
„Mindig arra ügyeltem, hogy senkinek se okozzak fájdalmat” (II.)
„A megmaradásunkért dolgozom”
– Nagyon jelentős közösségszervező, közművelődési tevékenységedet hogyan lehet összeilleszteni a fogorvosi munkával?
– Egyik nem zárja ki a másikat. Mindig volt bennem egy belső késztetés, miszerint, ha tudok valamit, azt jó megosztani az emberekkel. Lehet, hogy jó pedagógus lett volna belőlem.
–Mi motivál? Miért csinálod?
– A megmaradásunkért dolgozom. Olyan nagy a beolvadás. És jöttek, és jönnek páciensek, magyar nevük van, de ki sem tudják ejteni helyesen a nevüket… Tudatában vagyok annak, hogy ezt a folyamatot nem tudjuk megállítani. De tudjuk fékezni. Valahogy úgy megy az egész, mint amikor egy fazék meleg vízbe beleteszünk egy jégcsapot. Az olvadni kezd. Ezt nem tudjuk megakadályozni, de tudunk még hozzáönteni egy kis hideg vizet, hogy lassítsuk a folyamatot. 1990-ig minimálisak voltak a lehetőségeink. Utána megkerestek különböző civilszervezetektől, más eshetőségek születtek.
– Melyek voltak a legfontosabbak?
– Miután Kolozsváron újraalakult az EMKE (Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület), és megalakult Aradon is, Borosjenőben létrehoztuk az EMKE fiókszervezetét, amelynek már 20 éve elnöke vagyok. Összejöveteleinken előadások hangzanak el a magyar irodalomról, történelemről, megünneplünk minden jeles történelmi eseményt, emléktáblát állítottunk két vértanú tábornoknak, akik kötődtek városunkhoz. Nagyszabású emlékünnepségen méltattuk Diószeghy László festőművész és Európa-hírű lepketudós, valamint dr. Balogh Ernő orvos-költő munkásságát, és emléktáblát helyeztünk el tiszteletükre a református templomban. Diószeghy Európa egyik legnagyobb lepkekutatója volt. Münchenben végezte a festő akadémiát, Holbeinnek volt tanítványa, és azért festett, hogy lepkét gyűjthessen és a lepkéket tanulmányozza.
Nagyváradon megalapítottuk a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaságot (PBMET), amelyik nagyon sikeres, több mint 100 kötetet adtunk ki. Húsznál több előadást tartottam náluk.
Foglalkozom helytörténettel, többek között bemutattam a borosjenői vár történetét, a római katolikus templomban található Barabás-festmények történetét, tanulmányt írtam a világosi Bohus családról, Leiningen-Westerburg Károlyról, a nők szerepéről a szabadságharcban, Perecsényi Nagy Lászlóról, aki Arad megye első magyar írója, újságírója volt, s ott nyugszik ő is a borosjenői temetőben stb. 2016-ban sikerült létrehoznunk egy több mint ezerkötetes magyar könyvtárat.
Meghívtak Isaszegre, ahol minden évben megrendezik a történelmi napokat. Ott is több előadást tartottam. Most már állandó vendégük vagyok. Két kedvenc témám van: „A kereszthalál orvosi szemmel” és „A gyógyítás a szentírásban”.
„… a határon túl is elhíresült Horváth Béla szavalóversenyről”
– Mondjál, kérlek, valamit a határon túl is elhíresült Horváth Béla szavalóversenyről!
– Azért hoztuk létre, mert városunkban nincs magyar nyelvű oktatás. Már 22. alkalommal tartottuk meg. Célunk, hogy azok a gyermekek és fiatalok, akik csak szüleiktől vagy nagyszüleiktől tanultak meg magyarul, a versek segítségével megismerjék, megszeressék, megtartsák anyanyelvüket, és azt majd tovább is adják. A rendezvény nagyban hozzájárul a nemzeti identitás megtartásához, a magyar gyermekek megismerik, számon tartják egymást, keresik egymás társaságát. A szavalóversenyen részt vevő gyermekek, akik többnyire vegyes házasságból származnak, évről évre helyesebben beszélik anyanyelvüket, már egymás között is magyarul beszélnek, és nem suttogva. Tehát büszkén vállalják nemzetiségüket. Eredményként említhetjük, hogy vannak szavalóink, akik románul végezték a gimnáziumot, és magyar nyelven folytatták az egyetemi tanulmányaikat, és olyan is van, aki az elemi iskolát románul végezte, és magyar nyelvű gimnáziumba iratkozott.
– Idén mikor volt a Horváth Béla szavalóverseny?
– Sajnos, nem tudtuk megtartani betegségem miatt. Március végén jött a komplikáció. Tizenegy évvel ezelőtt felfedeztek a vastagbelemben egy daganatot. Akkor megműtöttek, minden rendbe jött. Soha sem gondoltam, hogy valamikor még beteg lehetek. Most tavasszal egy nagyobb erőkifejtésnél szétváltak hasamban az izmok. Sürgősségi eset volt. Borosjenőben nem tudtak megműteni, mert nem volt altatóorvosuk. Be kellett jönnöm Aradra. Itt megoperáltak.
– Ki volt Horváth Béla?
– Borosjenőben született, kolozsvári színész, rendező, író, kultúrember volt. Huszonnyolc éve elhunyt. Felesége, Bisztrai Mária a színház igazgatója volt, Groza Péter lánya.
– 2014-ben a budapesti Lánchíd Rádióban Vass István Zoltán „magányos bozótharcosnak” nevezett. Erről mi a véleményed?
– Nem volt semmi támogatásunk. De a szavalóverseny minden résztvevőjének mindig tudtunk ajándékot átnyújtani. Kiharcoltuk. Mindig találtunk támogatókat. Amikor leközölték a jelzett riportot, el voltunk anyátlanodva, de végül csak sikerült továbblépni.
– Hogy érzed, megbecsülték, megbecsülik a munkádat?
– A múlt rendszerben azzal ismertek el, hogy vezető funkciókba neveztek ki. Megkaptam az „Egészségügy Kiváló Dolgozója” címet, a „Munka Érdemrendet”. ’90 után kitüntettek a PBMET Fényes Elek-díjával, majd megkaptam a Királyhágó-melléki Református Egyházkerülettől a Pro Partium-díjat, az aradi Szabadság-szobor Egyesület Emléklap és Emlékplakettjét, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Arad Megyei Szervezete „Tiszteletbeli Pedagógus” címét. 2015-ben Magyarország köztársasági elnökétől átvehettem a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést, „a szórványmagyarság megmaradása és kulturális életének gyarapítása, valamint a magyar gyermekek anyanyelvre való oktatása érdekében végzett kiemelkedő tevékenysége(m) elismeréseként”. 2017-ben szakmai és tudományos munkámat díjazva nekem ítélték a Pápai Páriz Ferenc-díjat.
– Hogyan viszonyulsz a politikához?
– RMDSZ-tag vagyok. Megvan a magyar állampolgárságom. Még Göncz Árpád írta alá. Nem a mostani lehetőséggel nyertem el.
„… sokat számít, hogy a beteg higgyen a gyógyulásban”
– Olvastam, hogy támogattad a borosjenői református templom újjáépítését. Igaz ez?
– Azt a templomot teljesen lebontottuk, új alapokat öntöttünk, egészében új épületet emeltünk. A régit már „csak a Szentlélek tartotta”.
– Voltak egyházi funkcióid is?
– ’94-től ’98-ig voltam a Temesvári és Aradi Egyházmegye főgondnoka, voltam a Királyhágó-melléki Egyházkerületnek igazgató-tanácsosa, közgyűlési tag, fegyelmi bizottsági tag, az Erdélyi Református Egyház Zsinatának tagja. Most már csak presbiter vagyok.
– Tőkés Lászlót ismered személyesen?
– Nagyon jó viszonyban voltunk. Mivel én nem függtem tőle, mindig megmondtam neki a véleményemet.
–Meghallgatta?
– Vagy elfogadta, vagy nem. De amikor közös ebéd volt, elvárta, hogy szemben üljünk egymással, és elbeszélgessünk… Sokszor volt vendégünk Borosjenőben, sőt még nótázásra is tanította a társaságot. Azt mondta, azért jött hozzánk, hogy feltöltődjék. Jól érezte magát velünk.
– Korunk emberének szüksége van Istenre, általában a hitre?
– Feltétlenül, mert akinek hite van, könnyebben megy át a nehézségeken. Például, műtét előtt sokat számít, hogy a beteg higgyen a gyógyulásban. A felépülésben sokat számít a közös imádság, éneklés.
„Létszükségletemmé vált az olvasás”
– Bemutatnád-e a családodat?
– 51 éve vagyunk házasok Katóval. Feleségem infektológus, osztályvezető főorvos volt. Nagyon jól megértjük egymást. Nagy segítségemre van a rendezvények szervezésében, átvállalva az adminisztratív problémákat. Nyilvántartja, értesíti, ha szükséges, felkészíti a szavalókat. Szívügyének tekinti az EMKE-rendezvények megszervezését, évekig tevékenykedett a Máltai Szeretetszolgálatban, a helyi szervezetet vezette. Sajnos nem lehetett gyermekünk… Édesapám géplakatos volt, magánúton adminisztratív jogot tanult, édesanyám háztartásbeli. Hatan voltunk testvérek; sajnos, az öcsém és a bátyám már nem élnek.
–Mit csinálsz legszívesebben szabadidődben?
– Legszívesebben olvasok. Ha egy nap nem olvasok legalább két órát, akkor felkelek éjszaka és bepótolom. Létszükségletemmé vált az olvasás. Mindenevő vagyok.
– Szereted embertársaidat?
– Nagyon becsülöm az embereket. Mindig arra ügyeltem, hogy senkinek se okozzak fájdalmat, és ha valakinek fájdalma van, próbáljam megszüntetni azt. Fontosnak tartom meghallgatni az embereket. Nagyon szeretem a gyermekeket, a gyermekpácienseim is szeretettel jöttek hozzám, jól elbeszélgettem velük.
–Bántottak sokat?
– Nem mondhatnám. A kollégáimmal mindig jó volt a viszonyom.
„… a legnagyobb gazdagság az, amit láttunk a világból”
–Mennyire vonz a képzőművészet, a zene?
– Festmények, szobrok és zene nélkül elképzelhetetlen a világ, és szegényebbnek érezném magam.
–Félsz az időskortól?
– Megbékültem, megbarátkoztam vele. Azt mondom, hogy méltósággal kell elviselni, és tudomásul kell vennünk, hogy sem fizikailag, sem pszichikailag már nem vagyunk 20-25 évesek.
– Gazdag ember vagy? Nem elsősorban az anyagiakra gondolok.
– Hálás lehetek a Teremtőnek, hogy el tudtam érni azt a lehetőséget, hogy megfelelő életvitelem legyen. Feleségemmel bejártuk csaknem egész Európát, csak Albániába nem látogattunk el. De voltunk Közel-Keleten, Közép-Ázsiában, Afrikában is. Sok szépet megcsodáltunk. Voltaképpen a legnagyobb gazdagság az, amit láttunk a világból.
–Boldog vagy?
– A boldogság relatív fogalom. Van, amikor boldognak érzem magam, van, amikor kiborulok, de ha mérlegre tennénk életemet, elmondhatom, hogy boldog lehetek. Bűn volna, ha lázadoznék a sorsom ellen. Kevés jó tulajdonságom van, de nem horkolok, nem büdös a lábam és nem vagyok irigy ember, tudtam örülni mások sikerének. Ha valakinek szép barátnője van, örülök neki, és arra gondolok, hátha nekem is lesz… Persze, ez vicc!
–Van kedvenc virágod?
– Feleségem a virágspecialista. Rengeteg virág díszíti az udvarunkat, a kertünket. Van egy 40 éves gumifánk, amely minden karácsonykor kivirágzik. Különben sok a rózsánk.
– Mit tennél másként, ha most kezdenéd?
– Lehet, hogy elfoglalnám a klinikai állást, amelyet felajánlottak, és diákokkal foglalkoznék.
– Aradon rengeteg fogorvosi rendelő nyílt. Nem gondolod, hogy túlságosan felhígult a szakma?
– Elkezdték szériában gyártani a fogorvosokat. Megduplázódott a végzett fogorvosok száma, és mindegyik ráhajt a pénzre. De én ezt nem ítélem el.
– Vannak igazi barátaid?
– Vannak. De nagyon sokan közülük átköltöztek egy másik dimenzióba.
– Példaképeid?
– Első helyen Kazinczy Ferenc. Szavai hitvallásommá váltak: „Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. / Ezt, ha nem érted / Szánts és vess, s hagyd másnak az áldozatot!” S még hozzátenném Jakab apostol gondolatát: „Aki azért tudna jót cselekedni és nem cselekszik, bűne az annak.” Juhász Béla / Nyugati Jelen (Arad)

Ellenzik a magyar oktatók a marosvásárhelyi orvosi és a Petru Maior-egyetem összevonását
Egyesülne a közeljövőben Marosvásárhely két legnagyobb állami egyeteme, a jelenleg konzorciumot alkotó orvosi és gyógyszerészeti, valamint a Petru Maior nevét viselő intézmény. Az orvosi magyar oktatói a teljes kiszorítottságtól tartanak.
„Eddig jegyben jártunk, most itt az ideje, hogy előkészítsük a házasságot” – jelentette be a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE), valamint a Petru Maior-egyetem kapcsolatának legújabb fejleményét az orvosi egyetem rektora.
Leonard Azamfirei szerint a két egyetem közötti kapcsolat megérett a továbbfejlesztésre; a két évvel ezelőtt életre hívott konzorciumot most az egybeolvadó egyetem váltaná.
Ezt európai trend, számos közös tudományos és kutatási projekt, infrastrukturális és anyagi gyarapodási vágy tenné indokolttá – véli a két intézmény vezetője. A tárgyalások stádiumáról Leonard Azamfirei és Călin Enăchescu is úgy nyilatkozott, jó ütemben haladnak, a közelmúltban a két szenátus is találkozott, és egyeztetett a témáról.
„Az utóbbi időben nagyon sok szó esik az egyetemek minősítéséről és besorolásáról. Azt tapasztaljuk, hogy a mindössze egyetlen szakággal rendelkező intézmények nincsenek, nem lehetnek ott a toplistán.
Az elvárások akkor nőhetnek, ha megfelelő infrastruktúrával, anyagi háttérrel, költségvetéssel rendelkezel. Ehhez pedig egy és nagy egyetem szükségeltetik. A jövőt az egységes marosvásárhelyi egyetem jelenti” – állítja Azamfirei. Călin Enăchescu, a Petru Maior-egyetem rektora szerint is mindkét félnek nyernivalója van a tervezett egybekelésből. „Vannak kötelező lépések, amelyeket nem ugorhatunk át, de remélhetőleg mielőbb az anyakönyvvezető elé állhatunk” – fogalmaz kollégájához hasonlóan metaforikusan a műszaki, bölcsészeti, közgazdasági, közigazgatási és jogi karokkal rendelkező felsőfokú tanintézet vezetője.
Aggódnak a magyar oktatók
A két egyetem közül csak a papíron multikulturális intézményként besorolt orvosi és gyógyszerészeti rendelkezik magyar tagozattal. Mivel a tagozatot házon belül is mostohagyerekként kezelik, nem sok esély mutatkozik arra, hogy a leendő, egyesített egyetem keretében valamelyik félnek szívügye legyen az anyanyelvű oktatás elsorvasztásának megfékezése.
Egy új intézet létrehozása végérvényesen a történelem fiókjába vágná a marosvásárhelyi orvosi egyetem létesítésének eredeti célját.
Mint ismert, az 1945. május 29-ei Hivatalos Közlönyben megjelent törvény a Kolozsvári Magyar Tannyelvű Tudományegyetem megalapítását rendelte el, s ennek keretében az orvosi fakultásét is. Ami valójában az 1944-ig Kolozsváron működő egyetem tevékenységének folytatását jelentette a kiegészülő új oktatói közösség irányításával. Mivel a kincses város egyetemén a román fél szembement a királyi rendelet maradéktalan alkalmazásával, a feszültségek elkerülése érdekében Petru Groza miniszterelnök Marosvásárhelyre, az üresen álló katonai alreáliskola épületébe költöztette a magyar orvosi fakultást, ahol 1946. február 11-én vette kezdetét az oktatás. A román tagozat jóval később, 1962-ben telefonon közvetített pártutasításra, hivatalos dokumentumok nélkül alakult meg.
Az esetleges egyesítéssel kapcsolatban a magyar oktatók néhány mondatos állásfoglalásukban adtak hangot aggályaiknak. A tanárok egyhangúlag kimondták, az egyesülés nem szolgálja az orvosi egyetem érdekét, még kevésbé a magyar tagozatét.
Szabó Béla tagozatvezető a súlyvesztés folyamatának felgyorsulását látja az intézkedésben. Ha létrejönne az Enăchescu és Azamfirei által megálmodott „nagy egyetem”, az orvosi magyar tagozata csak egy lenne a számos alegység között. Szilágyi Tibor, az egyetem volt rektorhelyettese szerint ezenkívül megszakadna az 1945-ben I. Mihály király által létrehozott magyar egyetem jogfolytonossága is. Mint hangsúlyozza, a döntés az orvosi román tagozatának sem kedvezne, hisz semmiféle szakmai ok nem támasztja alá. „Nemcsak felszereltségben, anyagiakban, de publikációkban is jobban állunk, mint a Petru Maior” – állítja. Szilágyi utódja, a tavaly megválasztott Nagy Előd is úgy véli, a két egyetem pénzügyi helyzete és történelmi háttere nem sorolhatja a MOGYE-t és a Petru Maiort azonos súlycsoportba.
Az oktatók mindenekelőtt az etnikai arányok teljes eltolódásától tartanak. Az utóbbi tíz évben a nem is olyan rég még „fele-fele egyetemnek” kikiáltott orvosi vezetősége 28 százalékra szorította vissza a magyar tanárok arányát, a két intézmény egyesítésével ez 15 alá csökkenne.
A részarányok csökkenésével az érdekérvényesítési lehetőségek is zsugorodnak, véli Brassai Attila. Meglátásában az orvosi magyar tagozata nemcsak saját szenátusától nem várhat el szinte semmit, de a Petru Maior oktatóira sem számíthat. „Ne feledjük, arról az erdélyi egyetemről van szó, amely mereven elzárkózott a magyar oktatás bevezetésétől” – figyelmeztet Brassai, akinek nincs tudomása arról, hogy a Petru Maior Románia elit egységei közé tartozna.
„Ha a magyar nyelvű oktatás ellehetetlenítése a legfőbb szempont, akkor a MOGYE-nak nyert ügye van” – jegyzi meg keserű öniróniával. Szucher Ervin / Krónika (Kolozsvár)

Nagybaczoni Nagy Vilmos: Végzetes esztendők
Rendhagyó a Székely Könyvtár egyik legújabb kötete: a szerkesztők választása a székely származású hivatásos katona, Nagybaczoni Nagy Vilmos volt honvédelmi miniszter Végezetes esztendők című írását adták közzé, amely a 1938–1945 közötti időszak magyar katonai eseményeit, azok vonatkozásait taglalja. A kötetet Molnár Vilmos ismerteti.
Magyarország második világháborús részvételéről már sok könyv jelent meg. A székely származású Nagybaczoni Nagy Vilmos könyve annyiban rendhagyó a témában, hogy a szerző 1942 szeptembere és 1943 júniusa között Magyarország honvédelmi minisztere volt. Úgymond „első kézből” származó információkkal bírt arról az időszakról, belülről ismerte az akkori döntéshozó állami apparátus működését, közeli kapcsolatban állt az ország hatalmi pozícióban lévő személyeivel. Már honvédelmi miniszteri kinevezése előtt is vezető katonai funkciókban volt. Az első bécsi döntés előkészületeként 1938-ban a budapesti I. hadtest élén (altábornagyként) bevonult a Magyarországhoz visszacsatolt felvidéki Ipolyságra, majd a második bécsi döntés után, 1940-ben, az újonnan felállított 1. magyar hadsereg parancsnokaként (és immár vezérezredesként, ami az akkori legmagasabb magyar tábornoki rang volt) a szintén Magyarországhoz visszacsatolt Észak-Erdély katonai megszállásában vett részt, ő vezette a Marosvásárhelyre bevonuló csapatokat. De hadtörténészként is jelentőset alkotott, az első világháborúról – amelyben maga is részt vett – írott könyvei ma is hivatkozási alapul szolgálnak.
A Végzetes esztendők az 1938–1945 közötti időszak magyar katonai eseményeit, azok vonatkozásait taglalja. Tömören, világosan, szakszerűen. Korabeli dokumentumokra is támaszkodva, mindig objektivitásra törekedve. A történések higgadt számbavétele pedig nem lehetett könnyű, azok után, hogy Nagybaczoni Nagy Vilmosnak mennyi gáncsban és retorzióban volt része, mind egyes magyar politikusok, mind a német hadvezetés részéről. Aminek oka az ő régi vágású tisztessége és embersége volt egy olyan korban, amikor gyűlöletet keltő szólamok uszítottak, és a világháború borzalmai mellett egyeseknek az volt a legfőbb gondjuk, hogy megalázzák, kínozzák és megsemmisítsék saját honfitársaik egy részét. Konkrétan a zsidó származású munkaszolgálatosokat, akikkel a magyar tiszti- és altiszti kar nyilas beállítottságú része megengedhetetlen módon bánt. Nagybaczoni Nagy Vilmos honvédelmi miniszterként intézkedéseket foganatosított ez ellen. Idézem őt: „Megszüntettem a munkásszázadok fogolyként való kezelését. Elrendeltem, hogy a betegeket és a szolgálatra alkalmatlanokat azonnal le kell szerelni. Megköveteltem, hogy a munkaszolgálatosok ellátása megfelelő legyen… eltiltottam a rossz bánásmódot és a testi fenyítést. A legszigorúbb vizsgálatot indítottam, majd súlyos büntetéseket szabattam ki azokra, akik a munkásszázadok embereivel brutálisan bántak, azokat bántalmazták, ütötték-verték vagy – megzsarolták. Ezek az intézkedések azonban a minisztérium tisztikarának egy részében igen nagy ellenszenvet váltottak ki irányomban. Ezek az urak egyetértettek a nyilasokkal.” Ennek hatására a munkaszolgálatosok helyzete – ha átmenetileg is – sokat javult. A háború után, 1965-ben a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet a Világ Igaza címmel tüntette ki Nagybaczoni Nagy Vilmost. Még 1941-ben, vagyis honvédelmi minisztersége előtt ellene volt, hogy Magyarország oktalanul és értelmetlenül hadat üzenjen a Szovjetuniónak. Honvédelmi minisztersége ideje alatt a magyar katonák érdekében, a felszerelésük kiegészítésére tett német ígéretek betartásáért, az orosz frontról való hazahozatalukért is tett lépéseket, sajnos a német hadvezetés ezeknek mindig ellenszegült, ígéreteit sohasem teljesítette. Úgy tűnhet, hadügyekben egy honvédelmi miniszter mindenható. Pedig nem, Nagybaczoni Nagy Vilmos keze is erősen meg volt kötve, egyrészt a történelmi körülményektől, a külpolitikai helyzettől, másrészt meg az ország szélsőjobboldali ellenzékétől, néha saját pártja politikájától is. De egy út minden körülmény közepette nyitva állt előtte, és ő nem is mulasztotta el: emberségesnek lenni. Segíteni az üldözötteken, kiközösítetteken, kiszolgáltatottakon. Embertelen körülmények dacára is megmaradni embernek. Lehet, nem könnyű, néha nem is népszerű, de hosszú távon ki szokott derülni: ez a jó választás. Még ha ezért közben retorziók érik is az embert. A magyar mondás szerint: nem az a legény, aki üti, hanem aki állja.
Nagybaczoni Nagy Vilmos állta a sarat. A háború vége felé a nyilasok letartóztatták és internálták, a kivégzéstől csak a háború befejezése mentette meg. A Rákosi-korszakban megfosztották rangjától és nyugdíjától, idős kora ellenére egyszerű szegkovácsként kereste a kenyerét. Később ugyan Románia akkori miniszterelnöke, dr. Petru Groza közbenjárására (még az erdélyi szászvárosi gimnáziumból ismerték egymást, együtt érettségiztek) visszakapta a nyugdíját – de ez már egy másik történet.
A Végzetes esztendők, azon túl, hogy segít tisztábban látni múltunknak egy fontos szeletét, emberségből, tisztes helytállásból is példát nyújt. Hargita Népe (Csíkszereda)

Beszélgetés László-Herbert Márk történésszel – Kézenfekvő volt, hogy a következő áldozat maga a király lesz
I. Mihály román király lemondatásának kerek, 70. évfordulója közeledik, alig pár nappal a volt uralkodó halála és temetése után. Halála kapcsán a hazai közvélemény figyelmének középpontjába került az elmúlt évszázad román történelmének egyik legérdekesebb alakja. Az uralkodó lemondatásának körülményeiről, nemzetközi visszhangjáról kérdeztük László-Herbert Márk történészt.
László-Herbert Márk Kolozsvárott született 1975-ben. A budapesti Külkereskedelmi Főiskola Szakdiplomácia szakán szerzett közgazdász oklevelet, majd az ankarai Bilkent Egyetemen és a budapesti Közép-Európai Egyetemen ért el mesteri fokozatot nemzetközi kapcsolatokból illetve közép-európai történelemből. Nemrég a Torontói Egyetemen szerzett doktori címet történettudományból. Jelenleg a budapesti Vera and Donald Blinken Nyílt Társadalom Archívum munkatársa.
– Mennyire volt törvényszerű Mihály lemondatása, lévén, hogy a II. világháború után az ország a szovjet érdekszférába került, és már másfél éve a Petru Groza által vezetett kabinet kormányozta az országot?
– Az, hogy Mihály királynak – így vagy úgy – mennie kell, várható volt, de a hogyan, a miként, az utolsó pillanatig bizonytalan maradt. Grozáék lépésről lépésre lehetetlenítették el politikai ellenfeleiket, ugyanakkor tesztelték a nyugati nagyhatalmak ingerküszöbét is. Miután a parasztpárti vezetők elleni kirakatperben 1947. november 11-én meghozták az ítéletet, kézenfekvő volt, hogy a következő áldozat maga a király lesz. Mihály király a Maniu-ítélet másnapján Londonba utazott Erzsébet hercegnő, a későbbi II. Erzsébet királynő esküvőjére, a kommunista vezetés pedig abban bízhatott, hogy onnan nem fog visszatérni. Ám a király pár nappal karácsony előtt visszatért Bukarestbe, a hatalom lépéskényszerbe került, és amint tehette, lépett is. Mihály király 1947. december 30-i lemondatása a kommunisták számára egy bizonytalan, átmeneti időszaknak a végét és a konszolidáció megkezdésének lehetőségét jelentette.
– Mennyire volt előrelátható Mihály trónfosztása? Figyelmeztették-e erre a lehetőségre a szövetséges országok – amelyek némelyikében rokon királyi családok uralkodtak?
– 1947 őszén a király is, az anyakirálynő is tudta, hogy a Monarchiának hamarosan vége. Tudták ezt a nyugati nagyhatalmak Bukarestben akkreditált diplomatái is. Már október végén, nem sokkal VI. György király meghívólevelének megérkezése után a bukaresti amerikai és brit követek arról folytattak eszmecserét, hogy mi minden történhetne – ideértve a trónfosztást is – Bukarestben, ha Mihály elfogadná a londoni meghívást. Ezért a brit követ arra figyelmeztette Mihályt és édesanyját, hogy jól fontolják meg az utazást, mert lehet, hogy nem engedik majd meg nekik, hogy visszatérjenek. Pár nappal később az amerikai követ már azt táviratozta Washingtonba, hogy a király nagyon el szeretne utazni Londonba, de elképzelhetőnek tartja, hogy nem térhet majd vissza a trónjára. Mihály tehát felkészült arra, hogy távollétében megfoszthatják a tróntól. A király tervezett londoni utazása a brit külügyminisztériumban kisebb zavart is okozott: miután Londonban teljesen kilátástalannak látták a román uralkodó helyzetét, a Foreign Office-ban attól tartottak, hogy Londonban Mihály esetleg maga akarna lemondani a trónról, amivel a brit kormányt hozta volna kínos helyzetbe az éppen Londonban zajló külügyminiszteri konferencia idején. A britek tanácsa ezért az volt, hogy – ha már elfogadta György király meghívását – közvetlenül az esküvő után, de mindenképpen a külügyminiszterek londoni tanácskozása előtt utazzon vissza Bukarestbe. Ez azért is fontos, üzenték Londonból Mihálynak, mert egy esetleges bukaresti puccsnak kisebb volt az esélye Molotov Londonba érkezése előtt, mint utána. Röviden összefoglalva: több figyelmeztetést is kapott Mihály a nyugati kormányoktól, a román királyi udvar folyamatosan kapcsolatban volt a bukaresti szövetséges követségekkel.
– Kapott-e Mihály Londonban arra vonatkozó jelzéseket, hogy ne térjen vissza az országba, mert lemondatására készülnek?
– Több szerző is megírta, hogy az Egyesült Királyságban élő rokonság arra biztatta a királyt, ne térjen vissza Romániába, de én erre legfeljebb csak utalásokat találtam az általam kutatott dokumentumokban. A diplomáciai levelezésből inkább az derül ki, hogy hivatalos személyek Mihályt Londonban semmilyen módon nem kívánták befolyásolni annak eldöntésében, hogy térjen-e vissza Romániába vagy sem. Magyarán: a brit és az amerikai diplomácia semmiképpen sem akarta vállalni a felelősséget Mihály döntésének esetleges következményeiért. A táviratokból kiderül, hogy Mihály többször is találkozott a londoni amerikai nagykövettel, akitől támogatást, tanácsot kért. A nagykövet minden alkalommal elmondta, hogy megérti Mihály király dilemmáját, de semmiféle tanáccsal nem kíván, és nem tud szolgálni. Nagyjából ugyanezt mondta neki Bevin brit külügyminiszter is. Mihály meglehetősen csalódottan hagyta el Londont, de hazafelé útba ejtette Svájcot, ahol további három hetet töltött a frissen eljegyzett Anna dán hercegnővel. Svájcból is megpróbált tanácsot kérni az amerikaiaktól arra vonatkozóan, hogy térjen-e vissza Romániába, vagy sem, de Marshall amerikai külügyminiszter válasza egyértelmű volt: annak eldöntése, hogy Mihály visszatérjen-e Romániába avagy sem, kizárólag Mihály dolga.
– Nem Mihály volt az első román király, aki – kényszerítve vagy jószántából – lemondott a trónról: apja, II. Károly kétszer mondott le fia javára. Volt-e szó róla, hogy a szovjet érdekszférában tartva az országot, Mihályt lemondatják és az Estorilban tartózkodó Károlyt hozzák vissza a trónra? Mi lett volna ebben a ráció?
– Igen, szóba került II. Károly exkirály visszatérése Romániába, de nem mindegy, milyen kontextusban. Mihály király édesapja Elena Lupescuval előbb Mexikóban, majd Brazíliában telepedett le. Nyilván nem érezték ott jól magukat – Elena Lupescunak egy dokumentum tanúsága szerint a szubtrópusi klímából lett elege –, így megpróbáltak visszatérni Európába. Franciaország vagy Portugália került szóba mint lehetséges úti cél, ám a nyugati Szövetségesek minden áron a nyugati féltekén tartották volna őket, legalábbis minél távolabb Bukaresttől és a nyugat-európai román diaszpórától. De Károly hajthatatlan volt, mindenképpen Európában akart letelepedni, és miután a francia kormány gyakorlatilag megtiltotta nekik, hogy oda betegyék a lábukat, útjuk Portugáliában véget ért. Károly és Lupescu 1947. október 5-én érkeztek meg Lisszabonba. A hírre beindult a párizsi és a nyugat-európai románság körében a találgatás, hogy Károly valójában Bukarestbe igyekszik-e, hogy ismét megfossza a fiát a tróntól. Az általam kutatott diplomáciai levelezés szerint olyan véleményeket is lehetett hallani, hogy Károlyt vélhetően a szovjetek akarják visszahozni Bukarestbe, de nem is királyként, hanem egy új köztársaság elnökeként! Ez abszurdum. Meggyőződésem, hogy II. Károlynak esze ágában nem volt köztársasági elnökként visszatérni Romániába, de abban is kételkedem, hogy akár régi-új királyként hozták volna vissza a szovjetek Károlyt, hiszen ők éppen a monarchia felszámolásán dolgoztak. Mindenesetre Lisszabonban Károlyék Mihály távolléte alatt végig rendőri megfigyelés alatt álltak, esetleges hazatérésüket megakadályozandó.
– Summa summarum: kijelenthető, hogy a szövetségesek prédául hagyták az országot és királyát a szovjet Oroszországnak? Mint ahogy egy évvel korábban az ugyancsak rokona II. Szimeon bolgár cár és 1945-ben unokatestvére, II. Péter jugoszláv király is kénytelen volt lemondani a trónról...
– Summázva ez így kijelenthető, de árnyalja az állítást, hogy 1946 nyarán-őszén – tehát jóval Péter 1945-ös trónfosztása után és nagyjából Szimeon 1946 szeptemberi menesztése idején – az amerikaiak még megpróbáltak beavatkozni Romániában. 1946 derekán az Egyesült Államok ugyanis még kulcsszerepet szántak Romániának Törökország és a Boszporusz „megmentésében”, több titkosszolgálati akciót hajtottak végre, szovjetellenes mozgósításba kezdtek, és földalatti hadsereget terveztek felállítani. Ezek az akciók viszont meghiúsultak, egy évvel később pedig, 1947 novemberében, a Maniu-per után az amerikaiak menthetetlennek ítélték meg a helyzetet, és ezért decemberben már meg sem kíséreltek beavatkozni a hazai történésekbe.
– Voltak-e diplomáciai kísérletek arra, hogy az 1947. december 30-i lemondást „visszafordítsák”?
– Nem tudok ilyenekről, de a nyugati nagyhatalmak hozzáállásából ítélve nem is állhatott érdekükben ilyesmi. Mihály király lemondatását tudomásul vették, a korabeli diplomáciai levelezés tanúsága szerint nem terveztek bármiféle módon beavatkozni a szovjetek és a román kommunisták december végi bukaresti machinációiba.
– Végezetül személyes kérdés: honnan az érdeklődés egy kolozsvári – magyar és szász családból származó – történész részéről a román király lemondatásának témája iránt?
– A király lemondatásával kapcsolatos dokumentumokra egy véletlen folytán bukkantam az amerikai Nemzeti Levéltárban, az ott látottakon felbuzdulva kutattam tovább Londonban és Párizsban. Tehát előbb „fedeztem fel” a dokumentumokat, és csak utána alakult ki bennem egy mélyebb érdeklődés a téma iránt.
– És mit mondanak a dokumentumok a király lemond(at)ásáról? Végjáték I. Mihály román király körül amerikai, brit és francia dokumentumok tükrében című könyve előbb magyarul jelent meg 2008-ban a Pallas-Akadémia Könyvkiadónál, majd román nyelven látott napvilágot 2010-ben Abdicarea regelui Mihai. Documente diplomatice inedite címen. Hogyan fogadta a román történész szakma, a közönség a kötetet? Milyen visszhangja volt?
– A magyar nyelvű kötetnek viszonylag halk visszhangja volt, de ez érthető, hiszen ez nem egy magyar téma, márpedig a romániai magyar olvasó – sajnos – csak ritkán vesz a kezébe román történelmi témájú könyvet. A román nyelvű kötetből viszont tudtommal jóval több kelt el, több helyen méltatták, többször hivatkoztak rá, különböző történettudományi írásoktól kezdve a Memorialul Durerii dokumentumsorozaton át internetes újságokig, blogokig. Ezekben a napokban – Mihály király lemondatásának 70. évfordulója táján – mintha újból megnőtt volna az érdeklődés iránta, ami számomra nagy öröm. A magyar és a szász kisebbséghez tartozóként a románokhoz szólni a huszadik század egyik legfontosabb romániai történelmi eseményével kapcsolatban nagy megtiszteltetés számomra.
– Volt-e alkalma a királlyal vagy a királyi ház más tagjával beszélni, levelet váltani kötete megírását megelőzően vagy azt követően?
– Nem találkoztam a királlyal vagy a királyi ház más tagjaival, de a 2008-as magyar és a 2010-es román kiadásból is küldtem egyet-egyet a királynak, amit a király titkára Mihály nevében szép, fejléces papíron meg is köszönt. Sarány István / Hargita Népe (Csíkszereda)

Kényszerből tett kisebbségbarát gesztusok
Sok legenda él Mihály királynak az uralkodása idején a magyarság irányába tett gesztusairól. Erről beszélgettünk Nagy Mihály Zoltán nagyváradi történésszel és levéltárossal.
– 1940-ben a trónt ténylegesen elfoglaló Mihály király apjától nehéz örökséget vett át a második világháború elején. Mi volt az oka az Antonescu-féle puccsnak?
– Ion Antonescu hatalomra jutása szorosan összefüggött a II. bécsi döntéssel: a román politikai elit, a katonaság és a társadalom nem nyugodott bele a területveszteségbe. A román hadsereg forrongott a revánsvágytól, hiszen egyetlen puskalövés nélkül kellett feladnia Erdélynek azon részét, ahol korábban egy esetleges magyar támadás feltartóztatására hadászatilag komoly erődrendszert épített ki. A román történelmi pártok bebizonyították, képtelenek biztosítani az ország területi épségét. Antonescu e tömeghangulatot használta ki jó politikai érzékkel. Támogatást a hadseregtől remélt, hiszen a legfelsőbb tisztikar elismert tagja volt, és úgy vélte, a legionárius mozgalom kellő politikai támogatásával biztosítani tudja az államszervezet zavartalan működését, és megóvja Romániát az újabb területi veszteségektől. A fiatal trónörökös személye e krízishelyzetben felértékelődött: I. Mihály király édesapja, II. Károly korábban többször is bebizonyította alkalmatlanságát. Így a fiatal király trónra lépése legitimizálta az új hatalmat. E sorsfordító időkben I. Mihály király volt az igazodási pont, a román nemzeti egység és az összetartozás megtestesítője.
– 1940-ben a trónt ténylegesen elfoglaló Mihály király apjától nehéz örökséget vett át a második világháború elején. Mi volt az oka az Antonescu-féle puccsnak?
– Az 1944. augusztus 23-i átállás levezénylőjeként Mihály király történelmet írt, az oroszoknak tett hatalmas gesztus ellenére az orosz hadsereg megszállta az országot, és százezernyi román katonát deportált Szibériába. Az orosz megtorlásnak hány dél-erdélyi magyar férfi esett áldozatul?
– Az augusztus 23-i román átállás hírét teljesen háttérbe szorították a francia fővaros, Párizs felszabadításáról tudósító nemzetközi sajtóorgánumok, holott a bukaresti események katonapolitikai szempontból sokkal nagyobb jelentőséggel bírtak. A király és a hadsereg gyors helyzetfelismerő képessége és döntései nemcsak Románia nemzetközi megítélését változtatta meg, hanem hadászatilag lerövidítette a Vörös Hadsereg dél- és közép-kelet-európai előrenyomulását. Ennek ellenére a román területre lépő Vörös Hadsereg nem szövetségesként tekintett a román hadseregre, hanem a szeptember 12-én aláírt fegyverszüneti egyezmény időpontjáig 150–200 ezer román hadifoglyot ejtett. A kutatás jelenlegi szakaszában nem állnak rendelkezésünkre pontos adatok arról, hogy a román hadseregben szolgálatot teljesítő magyar nemzetiségű katonák közül ekkor hányan estek orosz hadifogságba. A Szovjetunióba deportált román hadifoglyok névsorában csak az állampolgárságot tüntették fel, a nemzetiségi hovatartozásra csak névelemzés alapján következtethetünk. A korszakban sokkal nagyobb visszhangot kapott az észak-erdélyi magyar hadköteles férfiak, a katonaszökevények, valamint a magyar polgári lakosságot érintő 1944 őszi tömeges deportálások.
– Mennyire mondható el, hogy az 1945 márciusától kezdődő kommunista kormányzás alatt Mihály királynak alig maradt valós hatásköre az ország irányításában?
– Előre kell bocsátani azt a tényt, hogy az 1945. március 6-i kormányátalakítás, a baloldali pártok előretörése Moszkva kőkemény politikai és katonai nyomásgyakorlására ment végbe. A Bukarestben és környékén állomásozó orosz csapatok számának látványos felduzzasztása és orosz részről Erdély kérdésének lebegtetése kényszerhelyzetbe sodorta I. Mihály királyt: a nyugati hadszíntérre kivont román csapatok támogatásának hiányában értelmetlennek mutatkozott bármiféle román fegyveres ellenállás, de legfőképpen Erdély elvesztésének rémhíre racionális döntés meghozatalára serkentette. Ugyanakkor a fiatal király biztosítékot kapott arra vonatkozólag, hogy továbbra is megőrizheti alkotmányos jogköreit. A törvények csak az ő ellenjegyzése esetében emelkedhettek jogerőre, s abban bízott, hogy az angolszász nagyhatalmak és szövetségeseik minden eszközzel támogatni fogják az alkotmányos berendezkedés fenntartását, a monarchia fennállását és a román demokratikus jogállamiság működését. Ebben azonban a fiatal királynak csalódnia kellett. Nagy bátorságról tett tanúbizonyságot, hogy 1945 augusztusától négy hónapon keresztül nem volt hajlandó ellenjegyezni a kormány rendelkezéseit. Ellenben az 1946 őszi román parlamenti választásokat megnyerő, pontosabban meghamisító kommunista párt előretörése már előrevetítette a monarchia megszűnését.
– Hogyan jellemezhető az erdélyi magyarság sorsa az 1944 őszétől az 1947 decemberéig terjedő királyi időszakban?
– Figyelembe kell vennünk azt a tényt, hogy az 1945. márciusi kormányváltás után a baloldali pártok fokozatosan átvették az irányítást az összes központi közigazgatási intézményben, és az élet minden területén megkezdődtek a kivizsgálások, azaz a tisztogatások. Ez a taktika nem volt romániai jelenség, a kommunista pártok hasonlóképpen vették át az államigazgatás és a társadalom feletti ellenőrzést a Vörös Hadsereg uralta térségben. Annak ellenére, hogy az alkotmányos monarchia 1947 végéig fennmaradt, a király hatalmi jogkörei folyamatosan csorbultak. Egyértelmű, hogy az erdélyi magyarságot érintő jogkiterjesztő vagy -jogkorlátozó intézkedések nem a király kisebbségpolitikai elképzeléseit tükrözték, hanem elsősorban a lenini-sztálini nemzetiségi politika elveit részben követő vagy azt csak hangoztató Romániai Kommunista Párt érdekei érvényesültek.
– Tehát elsősorban kommunista érdeknek tudható be a Kisebbségi Statútum és a magyar egyetem újraindítása?
– Külön történet, és némileg kuriózumnak tekinthető a Kisebbségi Statútum és a Bolyai Egyetem ügye. A román hatalomátvétel után alkalmazott intézkedések eltértek a kisebbségi sorba került magyar nemzetrészekkel szemben a térségben alkalmazott politikai joggyakorlattól. Délvidéken a baloldali Tito vezette partizánok ekkor kezdték meg a magyarság megfélemlítését, a sokszor leírhatatlan brutalitást sem nélkülöző csoportos kivégzéseket, míg Felvidéken az egész magyarságra kiterjesztették a kollektív bűnösség elvét. Kárpátalján a Vörös Hadsereg vezényletével elkezdődött a magyarság tömeges deportálása. Romániában az 1944 őszén felállt tábornokok vezette kormányok és az Észak-Erdélyben berendezkedő román katonai és polgári hatóságok úgyszintén elkezdték a hadköteles magyar férfi lakosság deportálását. Ugyanakkor a román katonaság és a paramilitáris egységek – a Maniu-gardáknak titulát csapatok – számtalan településen atrocitást, kegyetlenkedést követtek el. Ezek méreteiben azonban nem hasonlíthatók össze a térség egyéb országaiban alkalmazott nemzetiségi politikai gyakorlattal. De nemcsak ebben volt egyedi a romániai helyzet, hanem abban is, hogy a moszkvai vezetésnek más érdekei voltak Romániával. A szovjet elképzelések szerint a kommunista pártnak már 1944 szeptemberében át kellett volna vennie a hatalmat Romániában, amit a király és a katonaság gyors helyzetfelismerő képessége megakadályozott. Éppen ezért a Kreml új taktikához folyamadott: az erdélyi kérdés „lebegtetésével” befolyásolta a román belpolitikai eseményeket. Arról van szó, hogy 1944. november 12-én a román katonai és polgári hatóságoknak el kellett hagyniuk Észak-Erdélyt, a területen szovjet katonai közigazgatást vezettek be. Ez azt jelentette, hogy a román átállás fejében remélt nyereményjegy beváltását Moszkva felfüggesztette. Ez józanítólag hatott a királyra és környezetére: érzékelnie kellett, hogy a kisebbségellenes politika nem folytatható, a magyarsággal szemben más politikát kell alkalmazni. Ezt a felismerést tükrözi az 1945. február elején megjelent Kisebbségi Statútum is. Vagyis a törvénycsomag reálpolitikai döntés eredménye volt, a magyarság irányába kényszerből meghozott gesztus, semmi több.
A Bolyai Egyetem létrejötte már a kommunista hatalomátvételhez köthető, hiszen az 1945 május végén megjelent törvényt a Petru Groza vezette kormány dolgozta ki. Elmondhatjuk, hogy a korszakban ez a döntés is egyedinek tekinthető, de a látszólag szovjet magyarbarát nemzetiségi politika mellett figyelembe kell vennünk azt a tényt, hogy 1944 őszén a kolozsvári egyetem vezetősége nemet mondott a kiürítési parancsra, helyben maradt, és az 1945 márciusától Észak-Erdélybe visszatérő román hatóságok egy működő magyar egyetemmel találták szembe magukat. A törvény szépséghibája az, hogy nem ismerte el a magyar egyetem jogfolytonosságát (valójában egy új magyar egyetemet hoztak létre) és az épületek elosztása, illetve az orvosi kar Marosvásárhelyre való költöztetése súlyosan sértették a magyar érdekeket.
– Az 1948 januárjában Nyugat-Európába távozó királynak az országból történő kiutasításával a kommunista rendszer teljes hatalomátvételt hajtott végre. Mi maradt a király után?
– Az 1947 decemberében megjelent törvény felszámolta a fiatal, mintegy 70 éves múlttal rendelkező román alkotmányos monarchia intézményét, és vele együtt véget vetett az akkor még csak 26 éves I. Mihály király uralkodásának is. Az adott bel- és külpolitikai helyzetben I. Mihály döntése – vagyis az, hogy trónjáról lemond, és a száműzetést választja – reálpolitikainak tekinthető. A sors iróniája az, hogy az ő személyéhez köthető vagy éppen a személyes döntésének köszönhető Románia területi szuverenitásának deklarálása, a román nemzeti és politikai egység megteremtése és védelmezése, és 1948-ban éppen neki kellett elhagynia ezt az országot.
– Sokan eljátszanak a gondolattal, hogy a rendszerváltás után Mihály király trónra való visszatérésével ma sokkal jobb helyzetben lenne az ország. Vajon mennyire reális ez az elképzelés?
– Történészként nehéz e kérdésre válaszolni. Azonban éppen a tanulmányaim és kutatásaim során szerzett ismereteknek köszönhetően kockáztatnám meg azt, hogy az alkotmányos monarchia visszaállítása nagyobb belpolitikai stabilitást hozott volna Romániának. 1990 után szemtanúi lehettünk az önjelölt politikusok, valamint a történelmi múltat és a hagyományokat nélkülöző pártok „regnálásának”, amely viszonyok közepette minden politikai szereplő a hatalom megragadásával és annak megtartásával volt elfoglalva, mindeközben az ország állampolgárai csak kárvallottjai voltak ennek a folyamatnak. E helyzetben hasznos lett volna az alkotmányos monarchia bevezetése, mert a király személyében egy, a politikai csatározások és érdekek felett álló személy garantálhatta volna a nemzeti egységet és az állami intézmények jogszerű működését. De mindez I. Mihály király halálával a múlt ködébe veszett. Makkay József / Erdélyi Napló (Kolozsvár)