Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Groisz Gusztáv
3 tétel
2015. április 8.
Kinek fütyöl az elkobzott katolikus egyházi ingatlan?
A Szabadság 2015. március 24-iki lapszámában DNA-vizsgálat a katolikus egyház ingatlanügyeiben címen hírt adott arról, hogy „Vizsgálatot indított az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) a római katolikus egyháznak visszaszolgáltatott vagyonnal kapcsolatban, amely során a kommunisták által elkobzott ingatlanok visszaadásának jogosságát szándékoznak ellenőrizni.
Hírforrások szerint az egyház »valóságos ingatlanimpérium« fölött rendelkezik.” Az írásom címében szereplő manapság nemigen használatos kifejezés ismerős lehet Arany János Fülemile című költeményéből. A „fülemile” füttyéért pereskedők helyett az igazságot tenni hivatott bíró lett a nyertes, aki ítéletében kihirdette, hogy az neki „fütyöl”.
A római katolikus egyház mindig teret engedett a vallásos érzületet nem sértő korszellem építészeti formában való kifejeződésének. Erre megfelelő példát nyújtanak mindazok az építmények, melyek nevéhez kötődnek. Tagadhatatlan, hogy az üzleti meggondolás is szerepet játszott az egyházi bérházak emelésében, a bérlakások kialakításában, mert a templomok, iskolák, óvodák fenntartását, a különféle szociális, karitatív tevékenységek anyagi hátterét elő kellett teremteni. A kolozsvári Szent Mihály egyházközség korábbi századokban sem rendelkezett a megvalósításra váró tervekhez szükséges anyagi háttérrel, minden nagyobb beruházását kölcsön felvételéből fedezte.
A római katolikus egyháznak Kolozsvárt évszázadok óta számtalan ingatlana volt, melyeken a városi tanács engedélyével emelkedtek a kincses város nem egyszer szimbólummá vált épületei. Ennek sorába olyanok tartoztak, mint a megvalósítójukhoz, a reneszánsz lelkületű Hirschler József prelátus-plébános nevéhez köthető Auguszteum és a ma is legendásként emlegetett egykori római katolikus tan- és leánynevelő tanintézet, a Marianum, valamint az angol parkváros – a Cottage – mintájára emelt sétatéri bérpaloták. Az egyház ingatlanjai közül központi elhelyezkedésük miatt elsősorban a Szentegyház (ma Iuliu Maniu) utcai bérpaloták, a Státus-házak vannak szem előtt.
1899-ben Grois Gusztáv főgondnok ötlete alapján a főtér keleti sorának közepén utcát nyitották, a korábban csak a Bolyai utcáig terjedő Szentegyház (ma Iuliu Maniu) utcát meghosszabbították a főtérig. A terv megvalósítása érdekében négy épületet le kellett bontani. Az egykori Gyergyai-ház akkor a porcelán és üvegkereskedő Frank Kis család kezén volt. A soron következő két házat a Radák család birtokolta, az egyik épületüket a gyalogjáróra kirúgó, kőlábakon nyugvó „áltánya” miatt Kislábasház néven emlegették. A házban sok árvaleányt istápolt báró Radák Istvánné, leánykori nevén gróf Rhédey Klára. A negyedik lebontott épület a Bánffy-palota melletti Tivoli-ház lett, melynek emeleti traktusán a Schütz-féle római katolikus árvaház működött. Az épület az egyház tulajdona volt, a két Radák-házat kárpótlásul kapták a várostól a templomot körülvevő, eltakaró épületek lebontásáért, a Gyergyai-házat megvásárolták a Frank Kis-örökösöktől. 1898 áprilisában a Hauszmann és Társa cég elkezdte a bontást, melynek eredményeképpen a négyteleknyi felszabadult helyen elfért a főtérig meghosszabbított utca és az új házsorok is. Az újonnan kialakított utcaszakasz két oldalán az Alpár Ignác tervezte eklektikus karakterű Státus-paloták, a római katolikus egyház hat modern bérháza magasodott.
A két sarki palota tetején három-három – a Szentháromságra utaló – kereszttel díszített harangmotívum jelezte az épületek hovatartozását. A keretes rendszerű bérház utcai frontján márványalapú lépcsőházból nyíló többszobás, bálteremhez hasonlatosan tágas lakások épültek a nagypolgárságnak, az épület hátsó traktusában udvari, körfolyosós, alacsony komfortfokozatú, szoba-konyhás olcsó lakások közös mellékhelyiséggel a cselédségnek. Az udvari szárnyat az észak-olasz palotákat idéző neoreneszánsz loggiahomlokzat tette lakályossá. A palotaházak földszinti üzlethelyiségeinek kirakatszekrényeit Komáromi János asztalosmester tervei alapján alakítottak ki. Az elegáns portálék felett festői látványt nyújtottak a kovácsoltvas cégérek.
Mindezek alapján természetes, hogy a szép tágas lakásoknak nagy volt a kelendősége, jó nevű orvosok, ügyvédek, a város notabilitásai közül többen kiigényelték, bérbe vették. Így volt ez megépítése idején és a korszakváltó 1920. esztendő után is.
A római katolikus egyház elleni harc legelszántabb képviselője a „magyarfaló” jelzővel elhíresült Onisifor Ghibu kolozsvári egyetemi tanár, a Monarchia korabeli Magyarországon az erdélyi ortodox főegyházmegye elemi oktatásügyi iskola-felügyelője volt. Bíró Vencel piarista tartományfőnök ellen címbitorlás és államellenesnek nyilvánított rendi címer használata miatt irredentizmus vádjával pert indított. Ötoldalas vádiratának csúcspontjaként rámutatott, hogy a rendi címer felett a magyar korona látható, a felette levő betűk – M. A. – pedig azt jelentik, hogy Magyar Állam. „Kíméletlen támadást intézett az erdélyi katolicizmus ellen azzal a nyilvánvaló célzattal, hogy egyházmegyénket, elsősorban pedig az erdélyi római katolikus Státust intézményeivel összetörje” – írta Kolozsvárt, 1924. február 15-én Mailáth Gusztáv Károly püspök Gyárfás Elemérnek, a Státus világi elnökének küldött levelében. Onisifor Ghibu konok elszántsággal elérte, hogy elnökletével a Vallásügyi Minisztérium „történelmi jogi bizottság”-ot alakított az Erdélyi Római Katolikus Státus jogi helyzetének kivizsgálására. 1931-ben a bizottság jelentését Un anahronism şi o sfidare: statul roman-catolic ardelean címen adta közre, mely a Státust alapjaiban támadta és egész létét megkérdőjelezte. 1932-ben a Státus vezetői alaposan dokumentált emlékiratban válaszoltak, melyet a román kormánynak Statusul Romano-catolic din Transilvania, a Szentszéknek Status romano-catholicus Transsylvaniensis címen terjesztettek fel.
Ezek után mi sem természetesebb, hogy Onisifor Ghibut a római katolikus egyház egyik bérházának (Octavian Goga, volt Vasvári Pál utca 7. sz.) lakójaként tarthatták számon. A Státus memorandumának kiadása felbőszíthette, melyet fokozhatott, hogy abban az időben levelet kapott Dr. Kedves Andrástól, a Szent Mihály Egyházközség gondnokától, aki bérhátrálékára figyelmeztette. Kategorikus hangvételű válaszlevelében mereven elzárkózott a fizetéstől.
Cluj, 6. X. 932.
Domnule Administrator,
La adresa Dvoastră primită astăzi, am onoarea a Vă răspunde că eu am plătit chiria în fiecare lună regulat – afară de Septembrie – aşa că nu mai sînt dator cu nimic. Eu v-am comunicat încă din decembrie anul trecut, că în urma reducerii considerabile a salariilor, nu pot plăti, începînd cu 1 Ianuarie, mai mult de 5000 lei lunar, sumă pe care am plătito foarte regulat şi pe care o voi plăti şi deaici înainte. Peste aceasta nu pot plăti nimic mai mult, deacea cu onoare Vă rog să binevoiţi a lua la cunoştinţă.
Cu deosebită stimă
Prof. Onisifor Ghibu
Levelét a Szent Mihály Egyházközség Lakásbérleti Bizottsága elé vitték. Az ott megbeszéltek értelmében Dr. Kedves András gondnok 1932. október 24-én újabb levelet írt, melyben részletes magyarázattal szolgált. Ebből tudható, hogy Onisifor Ghibu negyedévi lakbére 1932. május 1-ig járulékokkal együtt 21369 Lei volt, melyet a következő naptól 15330 Leire csökkentettek. A korábbi időszakból 22029 Lei bérhátráléka keletkezett. Levelét határozott hangon fejezte be: „Incât Domnul Profesor si-după lămurirea de mai sus n’ar fi în stare să achite atât restanţa cât şi chiria scadentă conform contractului, Vă rugăm să binevoiţi la dată legală a ne pune lociunţa la disposiţie şi în acest car cu toată stima Vă rugăm să binevoiţi a ne încunoştinţa la timp.”
A korabeli erőviszonyok ismeretében könnyen elképzelhető, hogy az Octavian Goga utcai egyházi ingatlan végül kinek a javára „fütyölt”.
1948. július 17-én Románia egyoldalúan felmondta a Szentszékkel kötött konkordátumot és megkezdődött a kíméletlen hadjárat a görög és a latin rítusú katolikus egyház ellen. A „klerikális reakció” ellen folytatott küzdelem részletei ismertek és feldolgozottak. A kommunista rendszer időszakában az erdélyi magyar történelmi egyházaktól 2140 ingatlant koboztak el. Példánkra, a 19. század végén a római katolikus egyház által építtetett Szentegyház utcai Státus-palotákra visszatérve rendkívül elgondolkodtató, hogy a hat bérház közül öt van egyházi tulajdonban, az egyik, a sarki 1. számú bérház – melynek földszintjén egykoron az Állami Takarékpénztár (CEC) működött – miért nincs az egyház ingatlanai között. Ennek kivizsgálása is meglepetéssel zárulhatna.
Az erdélyi közéleti napilap, a Szabadság ominózus cikke alapján ismét idézhető Arany János klasszikus tan-költeménye. A jogilag és erkölcsileg egyaránt rendezetlen visszaszolgáltatás körülményei között kinek „fütyölnek” ma az elkobzott és vissza nem adott egyházi ingatlanok?
SAS PÉTER
Szabadság (Kolozsvár)

2015. december 15.
Civil mozgalom a 19. században: a Kolozsvári Szépítőegylet
A polgári társadalom egyik jellegzetes szervezkedési formája az egyletekbe tömörülés. Az egyletek szolgálhatnak csak szórakozást, de többnyire valamilyen közös cél érdekében jönnek létre. Leggyakrabban olyan feladatokra vállalkoznak, amelyeket az állam, a hatóság nem akar vagy nem tud elvégezni. Erdélyben az 1870-es és 1880-as években lendült fel az egyletszervezés. Ekkorra vált világossá, hogy az 1867-es kiegyezéssel létrejött államhatalom milyen vonatkozásokat hanyagol el, hol hárulnak feladatok a civil társadalomra. Kolozsvár többtucatnyi egyletének egyik legérdekesebbje a Szépítőegylet.
A kolozsvári egyletalapítások élenjárója hilibi Haller Károly (1836–1911) jogászprofesszor volt. Bár Nagyszebenben született, s Szatmáron végezte iskoláit, majd szülővárosában a német jogakadémiát, már 1863-ban Kolozsvári lakos lett, mint az itt megnyitott Királyi Jogakadémia professzora. Feleségül vette Mikó Lőrinc unitárius jogtanár Róza lányát, s ezzel beilleszkedett az itteni társadalmi életbe. (Második felesége Szentkirályi Zsigmondnak, a kiegyezés utáni első polgármesternek Gizella lánya volt.) 1865-ben megválasztották a városi százas tanácsba centumpáternek, azután a városi közgyűlésnek lett tagja, összesen 45 évig vett részt a városvezetésben, s közben 1884–1886-ban a polgármesteri széket is betöltötte. Mikor 1909. november 20-án lemondott a közgyűlési tagságról, egyhangúlag Kolozsvár díszpolgárául választották.
Nem lehet minden városi ügy megoldását a hatóságoktól várni
Haller nevéhez fűződik a Sétatér Egylet (1865), a Tornavívó Egylet (1867), a Lövészegylet (1869), az Erdély(részi) Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE, 1885), az Unió Szabadkőműves Páholy (1886), a Kerékpáros Egylet (1890) és az Önkéntes Mentőegylet (1891) megalapítása. Ebbe a sorba illeszkedik be a Kolozsvári Szépítőegylet is.
Haller ötlete volt 1883 nyarán egy városi szépítőegylet alakítása. 1883. június 17-ére hívta össze a városháza közgyűlési termébe mindazokat, akik szívügyüknek tartották, hogy „más nagyobb városok példájára városunk utcái, közterei és közelebbi környéke, a közegészség és a modern ízlés követelményeinek megfelelőleg terv- és korszerűen szépíttessenek”. Az ülésterem megtelt városi tekintélyes polgárokkal, ami körülbelül százas létszámot jelentett. Haller nyitotta meg a tanácskozást, amelynek elnökéül közfelkiáltással őt választották, jegyzőjéül pedig Hegedüs István református tanárt (utóbb az egyetemen professzor). Haller kifejtette, hogy nem lehet minden városi ügy megoldását a hatóságoktól várni, „társadalmi mozgalommal kell a hiányokat pótolni”. Ő a grazi és nagyszebeni hasonló jellegű egyesületek szabályzatainak felhasználásával néhány alapelvet megfogalmazott, s azokat az értekezlet elé tárta. Többen hozzászóltak a kérdéshez, kiegészítéseket javasoltak. Végül egy kilenctagú alapszabály készítő bizottságot hoztak létre. Ennek elnöke Haller Károly lett, tagjai pedig Groisz Gusztáv jogtanár, Hegedüs István, Szvacsina Géza városi tanácsos (később polgármester), Kőváry László történész, Gámán Zsigmond iparkamarai titkár, Pákei Lajos főmérnök, Sigmond Dezső országgyűlési képviselő, Berényi József vasúti főtisztviselő.
Jó két hónap múlva a sajtó közli a városszépítő egylet 12 paragrafusos alapszabály-tervezetét Haller, Hegedüs és Szvacsina aláírásával. Az egyesület itteni megnevezése Kolozsvári Városszépítő Egylet. Célja: „A város köztereinek és utcáinak szépítése”. Az egylet a szépítést a városvezetés jóváhagyásával végzi, magánosoknál viszont erkölcsi befolyását használja fel. Az egylet tagjai lehetnek alapító tagok (50 Ft befizetésével) és rendes tagok (2 Ft). Az egyletet a közgyűlés, illetve az igazgató választmány vezeti. A közgyűlést minden évben októberben hívják össze, szükség esetén rendkívüli közgyűlést is összehívhat a választmány. A közgyűlésen évi jelentés hangzik el, meghallgatják a pénztári elszámolást, az egyleti tagok javaslatokat tehetnek, sor kerülhet az alapszabályok módosítására, s dönthetnek az egylet feloszlatása felől. A határozatokat viszonylagos szótöbbséggel hozzák. Az egylet tisztviselőit, az elnököt, a választmányi tagokat és a választmányhoz nem tartozó háromtagú számadásvizsgáló bizottságot a közgyűlés választja. A választmány az elnökből, pénztárnokból, jegyzőből és 18 választmányi tagból áll, mandátumuk hároméves. A választmány saját ügyrendjét maga állapítja meg. Az egyletet mindig az elnök képviseli, s a közgyűlésnek felelős tetteiért. Az egylet feloszlatását az összehívott rendkívüli közgyűlésen a tagok legalább kétharmadának többsége mondhatja ki, ebben az esetben az egylet vagyona a város tulajdonába megy át. Ezt az elég kezdetleges alapszabály-tervezetet minden bizonnyal megvitatták és tökéletesítették, s végül felküldték a Belügyminisztériumba. Az rendszerint észrevételekkel visszaküldte. A megfelelő átdolgozás után az Alapszabály megkapja a Belügyminisztérium jóváhagyását s az egylet a működési engedélyt.

2017. március 15.
KOLOZSVÁRI KRONOLÓGIA 1848. március 21-én a kolozsvári százfős városi tanács ülésével, továbbá a reformokat, valamint az uniót követelő, a Főkormányszékhez intézett feliratának megfogalmazásával, utcai tüntetésekkel kezdetét vette az erdélyi forradalom. 1848. május 29. és július 8. között tartják az utolsó erdélyi országgyűlést kolozsvári székhellyel; ezen a várost Grois Gusztáv főbíró és Gyergyai Ferenc jegyző képviseli;
május 30-án a Redut nagytermében egyhangúan kimondják az uniót Magyarországgal; az erre vonatkozó törvénycikket az uralkodó július 4-én szentesíti.
1848. július 2-ára összehívott „népképviseleti országgyűlés”-re Kolozsvár Méhes Sámuel tanárszerkesztőt és gróf Széchenyi István közlekedésügyi minisztert választja követéül.
1848. június 19-től 1849. január 2-ig báró Vay Miklós az erdélyi királyi biztos.
1848. július 7-én újabb követválasztást tartanak, mert Széchenyi nem fogadta el a tisztséget: Gyergyai Ferencet választják meg.
1848. augusztus 16-án Szász Károly javaslatára az unióbizottság kimondja, hogy a Kolozsvári Akadémiai Líceumot egyetemmé kell kiegészíteni és a pesti egyetem mintájára megszervezni. 1848. november 14-től december 22-ig gróf Mikó Imre az Erdélyi Főkormányszék elnöke. 1848. november 17-én Grois Gusztáv főbíró javaslatára feladják a várost, másnap bevonulnak Kolozsvárra az August Wardener tábornok és Karl Urban alezredes vezette császári csapatok. 1848. december 25-én Bem tábornok felszabadítja Kolozsvárt.
1848–1849-ben több, hosszabb-rövidebb életű politikai lap jelenik meg a városban: Jelen, Ellenőr, Honvéd, Szabadság.
1849. január 2-án báró Kemény Ferenc elnök – az unióra való tekintettel – felfüggeszti a Főkormányszék működését.
1849. május 11-én a Fellegvárban kivégzik a rögtönítélő bíróság által halálra ítélt, szász nemzeti érdekekért küzdő Stephan Ludwig Roth evangélikus tanárt.
1849. július 17. és 23. között Nicolae Bălcescu és Cezar Bolliac havasalföldi román író-politikusok a Biasini szálló vendégei.
1849. július 11-től 1851. április 18-án bekövetkezett haláláig Ludwig von Wohlgemuth császári és királyi altábornagy Erdély katonai és polgári kormányzója.
1849. augusztus 14–15-én a magyar csapatok kivonulnak Kolozsvárról, feladva azt az orosz és osztrák csapatoknak.
1849. szeptember 24-én Erdélyt hat katonai vidékre osztják, Kolozsvár-vidékhez (székhelye Kolozsvár) tartozik Kraszna, Közép-Szolnok, Aranyosszék, Torda-Doboka, Kővár-vidék, Belső-Szolnok egy része.
1849. október 18-án Kolozsvár Szamosfalva felőli határában kivégeznek két magyar honvédtisztet: Tamás András alezredest és Sándor László őrnagyot.
1849 novemberétől 1852 júniusáig jelenik meg a forradalom vérbefojtása utáni első hírlap, a Makoldi Sámuel szerkesztette Kolozsvári Lap.
(Forrás: Gaal György – Kolozsvár a századok sodrában: várostörténeti kronológia)