Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Gránitz Miklós
3 tétel
2010. szeptember 20.
Az EMKE és a BMC is tagja a magyarság szellemi múzeumának
Magyar Örökség-díjakat adtak át Kolozsváron
Rangos hazai és határon túli személyiségek jelenlétében adták át hétvégén a Magyar Örökség- díjakat Kolozsváron: a Magyar Örökség és Európa Egyesület által felkért Bírálóbizottság hatvanadik döntése értelmében ezúttal hét erdélyi személy és intézmény érdemelte ki az 1995-ben, a Magyarországért Alapítvány által létrehozott „magyarság szellemi becsületrendjét”. A Protestáns Teológiai Intézet dísztermében szeptember 18-án tartott ünnepségen Kiss András nyugalmazott főlevéltáros, Hajdó István főesperes, Kilyén Ilka színművész, Korniss Péter fotóművész, az erdélyi református, evangélikus és unitárius lelkészképzés, a 125 éves Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és a Barabás Miklós Céh részesült az erkölcsi elismerésben, és lett tagja a magyarság láthatatlan szellemi múzeumának. A rendezvény keretében a Gaal György tanár, irodalomtörténész és Gránitz Miklós fotóművész által összeállított Örök Házsongárd című kötetet is megismerhették a résztvevők.
„Soha irodalomra és tudományra (kultúrára) olyan szent feladat nem várt, mint ma, nemzetünknek ebben a lelki válságában. Megmutatni nemzeti múltunkban, nemzeti géniuszunkban az örök értékeket, ennek révén növelni az önbizalmat, az önbecsülést, figyelmeztetni a nemzeti hibákra, fejleszteni a nemzeti erényeket, saját értékének öntudatára ébreszteni a magyart: ez a szent feladat” – idézte Klebelsberg Kunó kultuszminiszter 1920-as írását bevezetőjében Hámori József agykutató, a Magyar Örökség-díj Bírálóbizottságának elnöke. Mint mondta, szükségszerű, hogy a Magyar Örökség-díjak átadására ezúttal Erdély fővárosában, Kolozsváron került sor. – A magyarságnak és kultúrájának megmaradását jelentős mértékben köszönhetjük az évszázadokon át független erdélyi fejedelemségnek. Erdélyből és a Partiumból származó kiválóságok, intézmények eddig is szerepeltek az évi díjazottak között, ma azonban mind a hét kitüntetett közvetve és közvetlenül is az erdélyi magyarság soraiból kerül ki – magyarázta Hámori, majd a díjról szólt néhány szót.
Megtudtuk: a Magyar Örökség-díj megalapítói 1995-ben a klebelsbergi gondolatok szellemében határozták meg a kitüntetés misszióját. Úgy látták, „az elmúlt negyven-ötven évben a magyar történelemnek olyan alkotó személyiségei merültek feledésbe, és kerültek ki ezáltal a nemzeti emlékezetből”, akik alapvetően meghatározták a 19. és a 20. századi Magyarország fejlődési irányát. – Ezeket a személyiségeket, életműveket szinte elő kell bányászni a feledés mélységeiből, hogy példaként lehessen őket a mai nemzedék elé állítani: íme, ők voltak azok, akik a magyar 20. századot megcsinálták. Ez az oka, ha úgy tetszik, történelmi oka annak, hogy bizottságunk számos esetben jutalmaz Magyar Örökség-díjjal már nem élő személyeket vagy egykor működött intézményeket – hangsúlyozta Hámori, majd hozzátette: ezek a személyek és intézmények óriások voltak a maguk idejében, a személyek közül nem egy a zseni kategóriájába sorolható. Bartók Bélát, Kodály Zoltánt, Lajtha Lászlót, Reményik Sándort, Dsida Jenőt és Nagy Imrét említette többek között példaként, mintegy bizonyítva: a díj odaítélésének fő szempontja az életmű minősége. Az intézmények közül többek között a több mint háromszáz éves nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium és a Nagybányai Művésztelep részesült eddig a díjban.
Ablonczy László megfogalmazása szerint a Magyar Örökség-díj a „magyarság szellemi becsületrendje”, nem jár pénzjutalommal, sem más anyagi elismeréssel: a kitüntetettek egy oklevelet kapnak, valamint egy jelvényt, amely a magyar Szent Koronát ábrázolja – fejtette ki Hámori József, majd Poprády Géza könyvtárosnak, a Magyar Örökség és Európa Egyesület alelnökének, a Bírálóbizottság tagjának adta át a szót. A Farkas Balázs, Fekete György és Makovecz Imre kezdeményezésére, a Magyarországért Alapítvány Kuratóriumának tevékeny közreműködése révén létrejött Magyar Örökség-díj kapcsán elmondta: a kitüntetettek kiválasztása az alulról építkező demokrácia elvén alapszik, ugyanis a Bírálóbizottság az állampolgárok által érdemesnek tartott személyek, együttesek, intézmények, teljesítmények közül választja ki a díjazandókat. Évente négy alkalommal hét-hét díjat osztanak ki a mostanihoz hasonló kulturális műsor keretében. Mint kiderült, a díj gondozását 2003. márciusában a Magyar Örökség és Európa Egyesület vállalta fel.
A folytatásban Schulek Ágoston, a Magyar Örökség és Európa Egyesület elnöke mutatta be a Bírálóbizottság tagjait: Hámori József akadémikust, a Bírálóbizottság elnökét, Poprády Gézát és Zelényi Kovács Annamáriát, a Magyar Örökség és Európa Egyesület alelnökeit, Juhász Judit szóvivőt, a Magyar Katolikus Rádió vezérigazgató-helyettesét, Bakos István tanárt, művelődéskutatót, Benkő Samu művelődéstörténészt, esszéistát, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagját, Kelemenné Farkas Márta nyelvészt, egyetemi oktatót, Boda László tanárt, művelődéstörténészt, Pázmándi Gyula vegyészmérnököt, közgazdászt, Rókusfalvy Pál pszichológust, Takács József biológust, agykutatót, Tóth-Pál József zenetanárt, kultúrakutatót, valamint Veres-Kovács Attila nagyváradi református lelkészt.
Magyar Örökség-díjban részesült, nevét az Aranykönyv őrzi és szombat óta a magyar szellem láthatatlan múzeumához tartozik: az erdélyi református, evangélikus és unitárius lelkészképzés (az elismerést Rezi Elek, Adorjáni Zoltán és Benkőné Zonda Tímea vette át, laudált Kozma Zsolt kolozsvári teológiai tanár), Kiss András nyugalmazott főlevéltáros, múltfeltáró nemzetszolgálatáért (laudált Benkő Samu művelődéstörténész), Hajdó István főesperes, lélekmentő szolgálatáért (laudált Berszán Lajos gyimesfelsőloki plébános), Kilyén Ilka színművész, kulturális missziójáért (laudált Medgyessy Éva marosvásárhelyi író, újságíró), Korniss Péter, fotográfusi alkotóművészetéért (laudált Sára Sándor operatőr, rendező), a 125 éves Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (az elismerést Dáné Tibor Kálmán, Dávid Gyula és Kötő József vette át, laudált Filep Antal budapesti néprajzkutató) és a Barabás Miklós Céh, az erdélyi magyar képzőművészetet felélesztő és megtartó szolgálatáért (az elismerést Kolozsi Tibor szobrászművész és Németh Júlia műkritikus vette át, laudált Dáné Tibor Kálmán művelődésszervező).
A díjazottak nevében Hajdó István főesperes mondott köszönetet, majd a Bolyai János Alapítvány Kuratóriuma által odaítélt Bolyai-pályadíjjal tüntették ki Benkő Samu akadémikust az Erdélyi Múzeum-Egyesület újjászervezésében és vezetésében kifejtett kiemelkedő közszereplői tevékenységéért, valamint Bolyai János marosvásárhelyi kéziratainak gyűjteményes kiadásáért, őt Nagy Ferenc méltatta. Az ünnepség keretében közreműködött a János Zsigmond Unitárius Kollégium Péterffy Gyula kórusa, Majó Julianna karnagy vezetésével, valamint Kilyén Ilka és a pusztinai Kovács Krisztián.
Rövid szünet után az Örök Házsongárd című, a budapesti székhelyű Pharma Press kiadónál megjelent kötetet ismerhették meg a résztvevők, Sipos Gábor EME-elnök méltatását Köllő Katalin, lapunk munkatársa tolmácsolta. Elhangzott: „a régi metszetek, archív felvételek, új fényképek a míves szöveggel összefonódva igazán és legjobban a minőségi papíron, kiváló nyomdatechnikával hatásosak, ráadásul szép kötésben, igényes védőborítóval – ezt a szépség-együttest forgathatjuk most a Pharma Press könyvkiadó jóvoltából. Dr. Gaal György kolozsvári tanár, irodalomtörténész, a kincses város múltjának avatott kutatója és Gránitz Miklós budapesti fotóművész több mint három évi kitartó munkájának eredménye kerül most az olvasó kezébe”. Az immár kétkötetes kiadvány létrejöttéért köszönetet mondott továbbá Gránitzné Demel Editnek, Gergelyné Tőkés Erzsébetnek, a Házsongárd Alapítvány „legfőbb munkásának”, aki a helyszíni munka feltételeinek biztosításában vállalt oroszlánrészt, valamint Dávid Ferencnek, a kiadó ügyvezető igazgatójának és az album külalakját elkészítő Árgyélus Grafikai Stúdiónak. A két szerző a kötetek megszületésének körülményeiről szólt, majd a rendezvény dedikálással zárult.
FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár)
Magyar Örökség-díjakat adtak át Kolozsváron
Rangos hazai és határon túli személyiségek jelenlétében adták át hétvégén a Magyar Örökség- díjakat Kolozsváron: a Magyar Örökség és Európa Egyesület által felkért Bírálóbizottság hatvanadik döntése értelmében ezúttal hét erdélyi személy és intézmény érdemelte ki az 1995-ben, a Magyarországért Alapítvány által létrehozott „magyarság szellemi becsületrendjét”. A Protestáns Teológiai Intézet dísztermében szeptember 18-án tartott ünnepségen Kiss András nyugalmazott főlevéltáros, Hajdó István főesperes, Kilyén Ilka színművész, Korniss Péter fotóművész, az erdélyi református, evangélikus és unitárius lelkészképzés, a 125 éves Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és a Barabás Miklós Céh részesült az erkölcsi elismerésben, és lett tagja a magyarság láthatatlan szellemi múzeumának. A rendezvény keretében a Gaal György tanár, irodalomtörténész és Gránitz Miklós fotóművész által összeállított Örök Házsongárd című kötetet is megismerhették a résztvevők.
„Soha irodalomra és tudományra (kultúrára) olyan szent feladat nem várt, mint ma, nemzetünknek ebben a lelki válságában. Megmutatni nemzeti múltunkban, nemzeti géniuszunkban az örök értékeket, ennek révén növelni az önbizalmat, az önbecsülést, figyelmeztetni a nemzeti hibákra, fejleszteni a nemzeti erényeket, saját értékének öntudatára ébreszteni a magyart: ez a szent feladat” – idézte Klebelsberg Kunó kultuszminiszter 1920-as írását bevezetőjében Hámori József agykutató, a Magyar Örökség-díj Bírálóbizottságának elnöke. Mint mondta, szükségszerű, hogy a Magyar Örökség-díjak átadására ezúttal Erdély fővárosában, Kolozsváron került sor. – A magyarságnak és kultúrájának megmaradását jelentős mértékben köszönhetjük az évszázadokon át független erdélyi fejedelemségnek. Erdélyből és a Partiumból származó kiválóságok, intézmények eddig is szerepeltek az évi díjazottak között, ma azonban mind a hét kitüntetett közvetve és közvetlenül is az erdélyi magyarság soraiból kerül ki – magyarázta Hámori, majd a díjról szólt néhány szót.
Megtudtuk: a Magyar Örökség-díj megalapítói 1995-ben a klebelsbergi gondolatok szellemében határozták meg a kitüntetés misszióját. Úgy látták, „az elmúlt negyven-ötven évben a magyar történelemnek olyan alkotó személyiségei merültek feledésbe, és kerültek ki ezáltal a nemzeti emlékezetből”, akik alapvetően meghatározták a 19. és a 20. századi Magyarország fejlődési irányát. – Ezeket a személyiségeket, életműveket szinte elő kell bányászni a feledés mélységeiből, hogy példaként lehessen őket a mai nemzedék elé állítani: íme, ők voltak azok, akik a magyar 20. századot megcsinálták. Ez az oka, ha úgy tetszik, történelmi oka annak, hogy bizottságunk számos esetben jutalmaz Magyar Örökség-díjjal már nem élő személyeket vagy egykor működött intézményeket – hangsúlyozta Hámori, majd hozzátette: ezek a személyek és intézmények óriások voltak a maguk idejében, a személyek közül nem egy a zseni kategóriájába sorolható. Bartók Bélát, Kodály Zoltánt, Lajtha Lászlót, Reményik Sándort, Dsida Jenőt és Nagy Imrét említette többek között példaként, mintegy bizonyítva: a díj odaítélésének fő szempontja az életmű minősége. Az intézmények közül többek között a több mint háromszáz éves nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium és a Nagybányai Művésztelep részesült eddig a díjban.
Ablonczy László megfogalmazása szerint a Magyar Örökség-díj a „magyarság szellemi becsületrendje”, nem jár pénzjutalommal, sem más anyagi elismeréssel: a kitüntetettek egy oklevelet kapnak, valamint egy jelvényt, amely a magyar Szent Koronát ábrázolja – fejtette ki Hámori József, majd Poprády Géza könyvtárosnak, a Magyar Örökség és Európa Egyesület alelnökének, a Bírálóbizottság tagjának adta át a szót. A Farkas Balázs, Fekete György és Makovecz Imre kezdeményezésére, a Magyarországért Alapítvány Kuratóriumának tevékeny közreműködése révén létrejött Magyar Örökség-díj kapcsán elmondta: a kitüntetettek kiválasztása az alulról építkező demokrácia elvén alapszik, ugyanis a Bírálóbizottság az állampolgárok által érdemesnek tartott személyek, együttesek, intézmények, teljesítmények közül választja ki a díjazandókat. Évente négy alkalommal hét-hét díjat osztanak ki a mostanihoz hasonló kulturális műsor keretében. Mint kiderült, a díj gondozását 2003. márciusában a Magyar Örökség és Európa Egyesület vállalta fel.
A folytatásban Schulek Ágoston, a Magyar Örökség és Európa Egyesület elnöke mutatta be a Bírálóbizottság tagjait: Hámori József akadémikust, a Bírálóbizottság elnökét, Poprády Gézát és Zelényi Kovács Annamáriát, a Magyar Örökség és Európa Egyesület alelnökeit, Juhász Judit szóvivőt, a Magyar Katolikus Rádió vezérigazgató-helyettesét, Bakos István tanárt, művelődéskutatót, Benkő Samu művelődéstörténészt, esszéistát, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagját, Kelemenné Farkas Márta nyelvészt, egyetemi oktatót, Boda László tanárt, művelődéstörténészt, Pázmándi Gyula vegyészmérnököt, közgazdászt, Rókusfalvy Pál pszichológust, Takács József biológust, agykutatót, Tóth-Pál József zenetanárt, kultúrakutatót, valamint Veres-Kovács Attila nagyváradi református lelkészt.
Magyar Örökség-díjban részesült, nevét az Aranykönyv őrzi és szombat óta a magyar szellem láthatatlan múzeumához tartozik: az erdélyi református, evangélikus és unitárius lelkészképzés (az elismerést Rezi Elek, Adorjáni Zoltán és Benkőné Zonda Tímea vette át, laudált Kozma Zsolt kolozsvári teológiai tanár), Kiss András nyugalmazott főlevéltáros, múltfeltáró nemzetszolgálatáért (laudált Benkő Samu művelődéstörténész), Hajdó István főesperes, lélekmentő szolgálatáért (laudált Berszán Lajos gyimesfelsőloki plébános), Kilyén Ilka színművész, kulturális missziójáért (laudált Medgyessy Éva marosvásárhelyi író, újságíró), Korniss Péter, fotográfusi alkotóművészetéért (laudált Sára Sándor operatőr, rendező), a 125 éves Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (az elismerést Dáné Tibor Kálmán, Dávid Gyula és Kötő József vette át, laudált Filep Antal budapesti néprajzkutató) és a Barabás Miklós Céh, az erdélyi magyar képzőművészetet felélesztő és megtartó szolgálatáért (az elismerést Kolozsi Tibor szobrászművész és Németh Júlia műkritikus vette át, laudált Dáné Tibor Kálmán művelődésszervező).
A díjazottak nevében Hajdó István főesperes mondott köszönetet, majd a Bolyai János Alapítvány Kuratóriuma által odaítélt Bolyai-pályadíjjal tüntették ki Benkő Samu akadémikust az Erdélyi Múzeum-Egyesület újjászervezésében és vezetésében kifejtett kiemelkedő közszereplői tevékenységéért, valamint Bolyai János marosvásárhelyi kéziratainak gyűjteményes kiadásáért, őt Nagy Ferenc méltatta. Az ünnepség keretében közreműködött a János Zsigmond Unitárius Kollégium Péterffy Gyula kórusa, Majó Julianna karnagy vezetésével, valamint Kilyén Ilka és a pusztinai Kovács Krisztián.
Rövid szünet után az Örök Házsongárd című, a budapesti székhelyű Pharma Press kiadónál megjelent kötetet ismerhették meg a résztvevők, Sipos Gábor EME-elnök méltatását Köllő Katalin, lapunk munkatársa tolmácsolta. Elhangzott: „a régi metszetek, archív felvételek, új fényképek a míves szöveggel összefonódva igazán és legjobban a minőségi papíron, kiváló nyomdatechnikával hatásosak, ráadásul szép kötésben, igényes védőborítóval – ezt a szépség-együttest forgathatjuk most a Pharma Press könyvkiadó jóvoltából. Dr. Gaal György kolozsvári tanár, irodalomtörténész, a kincses város múltjának avatott kutatója és Gránitz Miklós budapesti fotóművész több mint három évi kitartó munkájának eredménye kerül most az olvasó kezébe”. Az immár kétkötetes kiadvány létrejöttéért köszönetet mondott továbbá Gránitzné Demel Editnek, Gergelyné Tőkés Erzsébetnek, a Házsongárd Alapítvány „legfőbb munkásának”, aki a helyszíni munka feltételeinek biztosításában vállalt oroszlánrészt, valamint Dávid Ferencnek, a kiadó ügyvezető igazgatójának és az album külalakját elkészítő Árgyélus Grafikai Stúdiónak. A két szerző a kötetek megszületésének körülményeiről szólt, majd a rendezvény dedikálással zárult.
FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár)
2013. január 9.
Könyvbe zárt sírkert
Novembert írunk. Csendeset.
Az őszutó hűvöskék lehelete meglebbenti az Örök Házsongárd című díszkiadvány kitárulkozó lapjait, elringatja a papírra feszülő ódon tumbák képét, valamint a fotográfia hatalmával mozdulatlanságra kényszerített, mohába dermesztett Időt. Erdély legnagyobb sírkertjének, nyugalmas panteonjának suhanó évszázadai egyféle „révbe” jutottak itt, hiszen egy nyomtatványon valóban megállni látszik az illékony pillanat, ezért nem süpped tovább a kő, nem araszol a rozsda, nem pusztít, nem emészt feltartóztathatatlanul az emberi érzéketlenség és a gonosz szándék. Íme, a könyv, amelyben csak béke honol. És e béke megörökített pillanatai közepette megmutatkozik a rendeltetés tünékeny arca is, amely tán épp az efféle helyeken vehető ki legtisztábban: a porladó kövek domborzatának megpattanó erezetén, vagy a borostyán indák ölelésében félrebillent, korhadó fakereszten. Ez az örök Házsongárd – a távolba vesző Kolozsvár kihűlt szíve.
Sugallatos helynek tekinthető az ilyen. Úgy hiszem, egy művészlélek számára fokozottan is az. Ennek bizonyságaként pereg le szemeim előtt a témához kapcsolható nevezetes műalkotások egész sora, így Arnold Böcklin fűtött szimbolizmussal telített komor vászna, A holtak szigete, Szőnyi Istvántól a Zebegényi temetés, vagy Bosch, Bruegel, Dürer, éppenséggel Matthias Grünewald és Martin Schongauer apokaliptikus látomásainak katartikus hatású forgataga, ahogyan az élet-halál pillanatait fogalmazzák meg színeik, vonalaik szuggesztív erejével, fejet hajtva a végzet megmásíthatatlan hatalma előtt.
Viszont a Házsongárdhoz kapcsolhatón hasonló ihletésű művek látványát nemigen tudnám felidézni. Bár ez nem jelenti föltétlenül azt, hogy valahol mégis ne léteznének ilyenek. Ámde, épp eme bizonytalanság függvényében válik különösen jelentőségteljessé és már-már nélkülözhetetlenné egy megszállott fotográfus esztendőkön átívelő, akkurátus munkálkodása, hogy végül a vegyszerek erejével, netán digitális instrumentumokkal halhatatlanná tegye azt az emberi jelzésvilágot, amelyről meggyőződhettünk, hogy maga sem lehet halhatatlan. Itt, háromszázötven méterrel a tengerszint fölött, a földtől a lomb csúcsáig minden a zivataros történelem töményen fűszerezett levegőjével van mélyen átitatva, amihez olykor – magam is annyi éven át tapasztalhattam – az elmúlás fanyar, őszvégi aromája társul a hamvadó levelek szertefoszló füstjével és a pislákoló léleklámpások parányi gyertyafényeivel.
A fenti, személyes érzésekkel és a tárgyias valóság egymásba fonódó különös elegyével forgatom Gaal György professzor és Gránitz Miklós neves fotográfus mindmáig példa nélkülinek tekinthető, tudós hozzáértéssel napvilágra hozott kettős kötetét, amelyben szöveg és kép rezgéshullámain az évszázadok árnyalatai gazdagságával bontakozik ki e messze földön legendássá vált kegyhely históriája. S miután a belbecs górcső alá vétele másik recenzió tartalmát hivatott képviselni, hadd ejtsünk néhány szót a kötetpár arculata kapcsán a külcsínről is, mivelhogy bizton kijelenthetjük: nem mindennapi kiadvánnyal állunk szemben.
Egy könyv megjelenése már első pillantásra igen sokat sejtető lehet; ez alól az Örök Házsongárd című díszkiadvány sem kivétel. A kettős kötet mindkét címlapja már önmagában sugallatos jellegű: egy-egy remekbe szabott rokonakkord a porladó kő, az enyészet tompa koloritjának színhangjaival elbeszélve, amit díszesen koszorúz a címbetűk óarany nyomása; mindez harmonikusan olvad a borostyánzöldet felidéző tónusok lágy hátterébe. A kötet illusztrációs anyaga és a szövegrészek arányosan egyenlítik ki egymást, eszerint látványsorral gazdagon díszített képes albummal szembesülünk. És itt szólnunk kell arról, milyen kiválóan szolgálják a felvételek a művészfotó és a dokumentumfotó páros jellegét, hiszen kellő céltudatosság hiányában könnyen el lehet csúszni egyik vagy másik irányba, ami bizonyára a végső, nemes szándék kárára lett volna. A képek nagy erénye is ebben észlelhető, merthogy világosan egyesíti a kettősség jellemzőit, lemondva mindenfajta öncélúság nemkívánatos buktatójáról.
Egy sírkert képsorozaton történő megörökítése nem egyszerű feladat, hiszen a sokszínűség és a monotónia egymásnak ellentmondó kísértése azonos időben leselkedik a fotográfusra a zárszerkezet minden alkalommal történő elkattintásakor. Persze az avatott művészszem nem esik csapdába, merthogy tudja, minő értéket képviselnek a szerényen meghúzódó részletek is a „történelmies” díszlettér faragványokkal meghintett tárházában.
A némaság birodalmát megörökítő képek közt elmerülve, szemünk előtt egyedinek és korszakosnak nevezhető formajegyek váltogatják egymást; így üzen múlt a mának gránitban, mészkőben, homokkőben és kovácsoltvasban elbeszélve. S ahogy pörögnek a lapok, átérezzük: igencsak dicséretes a két kötet művészi összképének látványa. Hiszen aki járt az említett kegyhelyen, az tanúsíthatja, mennyire hitelesen adja vissza fotóművészünk az ősfák alatt meghúzódó világ sajátos hangulatú szellemiségét. És eme hatást még erősíti a téma szolgálatába állított felvételek színezettségének mértékletessége is. Merthogy, jó érzékkel, szerzőnk itt sem lő túl a célon, következetesen alkalmazza a környezetre oly jellemző bágyadt kolorit spektrumát, majd ezt is tovább finomítja a fekete-fehér expozíciók váratlanul fel-felbukkanó hatásaival. Így formálódik az összkép, tárulkozik fel századok meggyötört hagyatéka, a számtalan pusztuló közt is a még épen fellelhető. Külön említésre méltók a sírkert jellemző látványelemei közül a csapott tetejű „ereszes” kövek mohától fátyolozottan, vagy a méretes tumbák monolitjai, amelyeken a feliratok már-már felismerhetetlenségbe vesző betűi vívják talán utolsó csörtéjüket az enyészettel.
Noha a dombot betakaró sírkertet még a XVI. század vége táján alapították, kultuszának nagy korszaka voltaképpen a reformkor idejére tehető. E korból datálódnak többnyire az emlékoszlopok, kripták és mauzóleumok, amelyek közt helyet követel magának stílusában az empire, a neoromán, a klasszicizáló és természetesen az eklektika is. Jelentős szerephez jutott minden kiválasztott fotó, minden ötletes montázs, kompozíció, nemkülönben az oldalpárok visszafogott dialógusa, de a jól alkalmazott grafikai megoldások hangulatteremtő szerepe is tetten érhető. Ilyen eljárás az ábrák „áttűnetése”, amely visszatérő sikeres eszközévé válik a tervezésnek, hiszen szimbolikusan is sugallja a földi létből történő „átderengés” halkuló folyamatát. Mindez különféle tetszetős háttérvariációk kialakítására is fölöttébb alkalmas.
Azonban a két kötet, minden dicséret ellenére is felszínre hoz egypár olyan kérdést, amelyek nemcsak reájuk vonatkoznak, hanem tágabb értelemben is érintik a jelenkor formálódó könyvtípusának sajátos vonatkozásait. Elsőként említhetnénk a nagy múltú gyakorlatra, a klasszikus hagyományokra épülő „higgadt kiegyensúlyozottság” kiváltását a „mindent megmutatni akarás” elsöprő jelenségével. Ez a módszer a képi túlhalmozottság érzetéhez vezet, miközben a szem befogadóképességét is rendre próbára teszi. Voltaképpen ebben áll a számítógépes szövegszerkesztés felvirágzásának legsajnálatosabb velejárója. Csaknem minden négyzetcentimétert kitölt a tartalom és forma, nincs lélegzetvételnyi szabad hely, nemigen kínálkozik lehetőség olvasás során a megpihenésre. Mintha egy olyan zeneművel vagy drámával szembesülnénk, amelyből hiányzana a szerkesztés egyik leghatásosabb kulcseleme: a szünet. De egyre gyakoribb szokás – miként az a szóban forgó kötetek esetében is fennáll – a margók jelentéktelenné szűkítése a túl széles hasábok által, ami a sorközök indokolatlan ritkításával párosulva a szövegtest lazaságát vonja maga után. Pedig a betűtér határozott, tömör foltjainak és az azt arányosan körbeölelő fehér széleknek az oldal elsőrendű meghatározó formaelemévé kellene válniuk, pontosan amiatt, mert könyvről beszélünk. Ennek mellőzése reklámlapokra emlékeztető hatást képes kelteni, ami általában gyöngíti a kiadvány harmonikus egyensúlyát.
De tegyünk említést arról is, hogy az oldalak aljára mélyen lecsúszott képaláírások szövege gyakran olvashatatlan (I. köt. 196., II. köt. 139. old.), ez a mozgalmas háttérre nyomtatott versek esetében is többször előfordul (I. köt. 176. old.), és a hajtásba komponált kép is csorbát szenved (II. köt. 211. old.). Azok után pedig, hogy a szerkesztők idegen nyelvű „ismertető szöveggel” is meglepték az olvasót, indokolt lett volna az ilyen oldalakat következetesen színezett tónusú alapra nyomtatni a könnyebb tájékozódás kedvéért. Ez esetlegesen történik meg, bizonytalanságot teremtve.
Befejezésül megemlíteném: a második kötet 293. oldalán, a szövegjelzés fölött, tévesen, nem id. Cseh Gusztáv arcképe látható. Guszti bácsi szeretetre méltó, visszafogott személyére tisztán emlékszem, hiszen éveken át megbecsült tanárom volt a Kolozsvári Képzőművészeti Főiskolán, ahol könyvtervezést (!) és betűművészetet oktatott. A szép kiadványok iránti igényem és szeretetem megnyilatkozásai is voltaképpen az Ő szellemi testamentumából hagyományozódtak rám. Igyekeztem a tőle tanultakat kegyelettel megőrizni. Arcképének emlékével együtt.
(Megjelent a Magyar Napló 2012. novemberi számában)
Gaal György – Gránitz Miklós: Örök Házsongárd, Kolozsvár és sírkertje a századok sodrában, I–II. (Pharma Press, Bp., 2010.)
ÁRKOSSY ISTVÁN
Szabadság (Kolozsvár),
Novembert írunk. Csendeset.
Az őszutó hűvöskék lehelete meglebbenti az Örök Házsongárd című díszkiadvány kitárulkozó lapjait, elringatja a papírra feszülő ódon tumbák képét, valamint a fotográfia hatalmával mozdulatlanságra kényszerített, mohába dermesztett Időt. Erdély legnagyobb sírkertjének, nyugalmas panteonjának suhanó évszázadai egyféle „révbe” jutottak itt, hiszen egy nyomtatványon valóban megállni látszik az illékony pillanat, ezért nem süpped tovább a kő, nem araszol a rozsda, nem pusztít, nem emészt feltartóztathatatlanul az emberi érzéketlenség és a gonosz szándék. Íme, a könyv, amelyben csak béke honol. És e béke megörökített pillanatai közepette megmutatkozik a rendeltetés tünékeny arca is, amely tán épp az efféle helyeken vehető ki legtisztábban: a porladó kövek domborzatának megpattanó erezetén, vagy a borostyán indák ölelésében félrebillent, korhadó fakereszten. Ez az örök Házsongárd – a távolba vesző Kolozsvár kihűlt szíve.
Sugallatos helynek tekinthető az ilyen. Úgy hiszem, egy művészlélek számára fokozottan is az. Ennek bizonyságaként pereg le szemeim előtt a témához kapcsolható nevezetes műalkotások egész sora, így Arnold Böcklin fűtött szimbolizmussal telített komor vászna, A holtak szigete, Szőnyi Istvántól a Zebegényi temetés, vagy Bosch, Bruegel, Dürer, éppenséggel Matthias Grünewald és Martin Schongauer apokaliptikus látomásainak katartikus hatású forgataga, ahogyan az élet-halál pillanatait fogalmazzák meg színeik, vonalaik szuggesztív erejével, fejet hajtva a végzet megmásíthatatlan hatalma előtt.
Viszont a Házsongárdhoz kapcsolhatón hasonló ihletésű művek látványát nemigen tudnám felidézni. Bár ez nem jelenti föltétlenül azt, hogy valahol mégis ne léteznének ilyenek. Ámde, épp eme bizonytalanság függvényében válik különösen jelentőségteljessé és már-már nélkülözhetetlenné egy megszállott fotográfus esztendőkön átívelő, akkurátus munkálkodása, hogy végül a vegyszerek erejével, netán digitális instrumentumokkal halhatatlanná tegye azt az emberi jelzésvilágot, amelyről meggyőződhettünk, hogy maga sem lehet halhatatlan. Itt, háromszázötven méterrel a tengerszint fölött, a földtől a lomb csúcsáig minden a zivataros történelem töményen fűszerezett levegőjével van mélyen átitatva, amihez olykor – magam is annyi éven át tapasztalhattam – az elmúlás fanyar, őszvégi aromája társul a hamvadó levelek szertefoszló füstjével és a pislákoló léleklámpások parányi gyertyafényeivel.
A fenti, személyes érzésekkel és a tárgyias valóság egymásba fonódó különös elegyével forgatom Gaal György professzor és Gránitz Miklós neves fotográfus mindmáig példa nélkülinek tekinthető, tudós hozzáértéssel napvilágra hozott kettős kötetét, amelyben szöveg és kép rezgéshullámain az évszázadok árnyalatai gazdagságával bontakozik ki e messze földön legendássá vált kegyhely históriája. S miután a belbecs górcső alá vétele másik recenzió tartalmát hivatott képviselni, hadd ejtsünk néhány szót a kötetpár arculata kapcsán a külcsínről is, mivelhogy bizton kijelenthetjük: nem mindennapi kiadvánnyal állunk szemben.
Egy könyv megjelenése már első pillantásra igen sokat sejtető lehet; ez alól az Örök Házsongárd című díszkiadvány sem kivétel. A kettős kötet mindkét címlapja már önmagában sugallatos jellegű: egy-egy remekbe szabott rokonakkord a porladó kő, az enyészet tompa koloritjának színhangjaival elbeszélve, amit díszesen koszorúz a címbetűk óarany nyomása; mindez harmonikusan olvad a borostyánzöldet felidéző tónusok lágy hátterébe. A kötet illusztrációs anyaga és a szövegrészek arányosan egyenlítik ki egymást, eszerint látványsorral gazdagon díszített képes albummal szembesülünk. És itt szólnunk kell arról, milyen kiválóan szolgálják a felvételek a művészfotó és a dokumentumfotó páros jellegét, hiszen kellő céltudatosság hiányában könnyen el lehet csúszni egyik vagy másik irányba, ami bizonyára a végső, nemes szándék kárára lett volna. A képek nagy erénye is ebben észlelhető, merthogy világosan egyesíti a kettősség jellemzőit, lemondva mindenfajta öncélúság nemkívánatos buktatójáról.
Egy sírkert képsorozaton történő megörökítése nem egyszerű feladat, hiszen a sokszínűség és a monotónia egymásnak ellentmondó kísértése azonos időben leselkedik a fotográfusra a zárszerkezet minden alkalommal történő elkattintásakor. Persze az avatott művészszem nem esik csapdába, merthogy tudja, minő értéket képviselnek a szerényen meghúzódó részletek is a „történelmies” díszlettér faragványokkal meghintett tárházában.
A némaság birodalmát megörökítő képek közt elmerülve, szemünk előtt egyedinek és korszakosnak nevezhető formajegyek váltogatják egymást; így üzen múlt a mának gránitban, mészkőben, homokkőben és kovácsoltvasban elbeszélve. S ahogy pörögnek a lapok, átérezzük: igencsak dicséretes a két kötet művészi összképének látványa. Hiszen aki járt az említett kegyhelyen, az tanúsíthatja, mennyire hitelesen adja vissza fotóművészünk az ősfák alatt meghúzódó világ sajátos hangulatú szellemiségét. És eme hatást még erősíti a téma szolgálatába állított felvételek színezettségének mértékletessége is. Merthogy, jó érzékkel, szerzőnk itt sem lő túl a célon, következetesen alkalmazza a környezetre oly jellemző bágyadt kolorit spektrumát, majd ezt is tovább finomítja a fekete-fehér expozíciók váratlanul fel-felbukkanó hatásaival. Így formálódik az összkép, tárulkozik fel századok meggyötört hagyatéka, a számtalan pusztuló közt is a még épen fellelhető. Külön említésre méltók a sírkert jellemző látványelemei közül a csapott tetejű „ereszes” kövek mohától fátyolozottan, vagy a méretes tumbák monolitjai, amelyeken a feliratok már-már felismerhetetlenségbe vesző betűi vívják talán utolsó csörtéjüket az enyészettel.
Noha a dombot betakaró sírkertet még a XVI. század vége táján alapították, kultuszának nagy korszaka voltaképpen a reformkor idejére tehető. E korból datálódnak többnyire az emlékoszlopok, kripták és mauzóleumok, amelyek közt helyet követel magának stílusában az empire, a neoromán, a klasszicizáló és természetesen az eklektika is. Jelentős szerephez jutott minden kiválasztott fotó, minden ötletes montázs, kompozíció, nemkülönben az oldalpárok visszafogott dialógusa, de a jól alkalmazott grafikai megoldások hangulatteremtő szerepe is tetten érhető. Ilyen eljárás az ábrák „áttűnetése”, amely visszatérő sikeres eszközévé válik a tervezésnek, hiszen szimbolikusan is sugallja a földi létből történő „átderengés” halkuló folyamatát. Mindez különféle tetszetős háttérvariációk kialakítására is fölöttébb alkalmas.
Azonban a két kötet, minden dicséret ellenére is felszínre hoz egypár olyan kérdést, amelyek nemcsak reájuk vonatkoznak, hanem tágabb értelemben is érintik a jelenkor formálódó könyvtípusának sajátos vonatkozásait. Elsőként említhetnénk a nagy múltú gyakorlatra, a klasszikus hagyományokra épülő „higgadt kiegyensúlyozottság” kiváltását a „mindent megmutatni akarás” elsöprő jelenségével. Ez a módszer a képi túlhalmozottság érzetéhez vezet, miközben a szem befogadóképességét is rendre próbára teszi. Voltaképpen ebben áll a számítógépes szövegszerkesztés felvirágzásának legsajnálatosabb velejárója. Csaknem minden négyzetcentimétert kitölt a tartalom és forma, nincs lélegzetvételnyi szabad hely, nemigen kínálkozik lehetőség olvasás során a megpihenésre. Mintha egy olyan zeneművel vagy drámával szembesülnénk, amelyből hiányzana a szerkesztés egyik leghatásosabb kulcseleme: a szünet. De egyre gyakoribb szokás – miként az a szóban forgó kötetek esetében is fennáll – a margók jelentéktelenné szűkítése a túl széles hasábok által, ami a sorközök indokolatlan ritkításával párosulva a szövegtest lazaságát vonja maga után. Pedig a betűtér határozott, tömör foltjainak és az azt arányosan körbeölelő fehér széleknek az oldal elsőrendű meghatározó formaelemévé kellene válniuk, pontosan amiatt, mert könyvről beszélünk. Ennek mellőzése reklámlapokra emlékeztető hatást képes kelteni, ami általában gyöngíti a kiadvány harmonikus egyensúlyát.
De tegyünk említést arról is, hogy az oldalak aljára mélyen lecsúszott képaláírások szövege gyakran olvashatatlan (I. köt. 196., II. köt. 139. old.), ez a mozgalmas háttérre nyomtatott versek esetében is többször előfordul (I. köt. 176. old.), és a hajtásba komponált kép is csorbát szenved (II. köt. 211. old.). Azok után pedig, hogy a szerkesztők idegen nyelvű „ismertető szöveggel” is meglepték az olvasót, indokolt lett volna az ilyen oldalakat következetesen színezett tónusú alapra nyomtatni a könnyebb tájékozódás kedvéért. Ez esetlegesen történik meg, bizonytalanságot teremtve.
Befejezésül megemlíteném: a második kötet 293. oldalán, a szövegjelzés fölött, tévesen, nem id. Cseh Gusztáv arcképe látható. Guszti bácsi szeretetre méltó, visszafogott személyére tisztán emlékszem, hiszen éveken át megbecsült tanárom volt a Kolozsvári Képzőművészeti Főiskolán, ahol könyvtervezést (!) és betűművészetet oktatott. A szép kiadványok iránti igényem és szeretetem megnyilatkozásai is voltaképpen az Ő szellemi testamentumából hagyományozódtak rám. Igyekeztem a tőle tanultakat kegyelettel megőrizni. Arcképének emlékével együtt.
(Megjelent a Magyar Napló 2012. novemberi számában)
Gaal György – Gránitz Miklós: Örök Házsongárd, Kolozsvár és sírkertje a századok sodrában, I–II. (Pharma Press, Bp., 2010.)
ÁRKOSSY ISTVÁN
Szabadság (Kolozsvár),
2013. január 9.
Házsongárd kővirágai
Egy tágasra szakasztott temetőhely
Lehet szép egy sírkert? Andalítók, nosztalgiát ringatók Krúdy temetői? Igazolják Kant tételét? „Szép az, ami érdek nélkül tetszik.” Nem csupa érdek köt ahhoz a megszentelt földhöz, ahol „apáink hűlő, drága arcán járunk”? (Farkas Árpád) Nem lázad az idők kezdetétől a lélek az elmúlás ellen? Vagy ellenkezőleg: nem jövőnk záloga, biztosítéka a sírkövek és keresztek erdeje, a kripták csöndje, homálya? Nem mond ellent a földi halandó racionális alaptermészetének Paul Valéry hatalmas ódája, amelyben – mint gúla, mint szó-piramis – halmozódik egymásra tér, idő, Fény, Igazság, jelen, jövő, béke, nihil, kacaj, könny, álom, szeretet, gyűlölet, vagyis a lét? (Tengerparti temető)
Kérdések, amelyekre nincsenek válaszok, s ha vannak, annyira egyértelműek, hogy okafogyottá teszik azokat.
Impozáns, kétkötetes albumot adott ki a Pharma Press a Házsongárdról és a kincses városról, Kolozsvárról. Olyan pompás kiadvány ez, amely felkavar, s további kérdés-zuhatagba sodor: nem riadozik bennünk a lélek, hogy az elköltözöttek és az élők világát így egybekapcsolták a szerzők, Gaal György történész és Gránitz Miklós budapesti fotóművész? Nem sikolt belül, a mélyben Dsida Jenő (ő is itt nyugszik) Psalmus Hungaricusa, ha arra gondolunk, hogy Erdély újkori fővárosa, Kolozsvár ma már nagy magyar temető? Igazolják Reményik Sándort, akit Jókai Anna az előszóban, az Ajánló-ban idéz:
„A temető, az igazi élet / virraszt a halott városon”?
Az ilyen kérdéshalmaz a metafizikai világ felé mutat, amelynek nincsenek határai. Vagy a líra felé hajt, a költészet vízeséseibe sodor, annak túlsó tartópillére rendszerint a transzcendens mező.
Házsongárd titkát mostanig csak a költők tudták igazán fölfejteni. Tudta ezt a szerző-szerkesztő, Gaal György, Kolozsvár legjobb ismerője, ezért a könyvben, mint gyöngyszemek a pártán, versek sorakoznak: Áprily Lajos, Reményik Sándor, Wass Albert, Kányádi Sándor versei, és a beköszöntőt is költő írta, egyik legnagyobb kortársunk, Lászlóffy Aladár, aki már innen, a Házsongárdból üzen nekünk, élőknek a 2004-ben keletkezett és a Helikonban megjelent írásával. Nem akármilyen eseményt ünnepelt akkor míves esszéjével: abban az évben a Magyar Örökség-díjat Kolozsvár temetőjének ítélte a kuratórium. Az első, igazán modern Házsongárd-könyvet is Lászlóffy Aladár szerkesztette: Házsongárd – A temető neve és története, Helikon Kiadó, 1989.
Ez hát az egyik szféra, amelyben szavakká, trópusokká, nyelvi, költői alakzatokká lényegül a híres sírkert.
Múltunkat viszont a történelemtudomány vizsgálja, s Gaal György nagyszerű historikus. Közli a száztagú városi tanács 1585. május 11-én hozott döntését, amellyel az új temetőkert létesítését elhatározták. Mintha a korabeli prédikátorokat olvasnók, olyan ízes, olyan méltóságos lejtésű ez a XVI. századi magyar nyelv a jegyzőkönyvi szövegben:
„Gondolván azért őkegyelmek városul, az felső tanácsbeli uraim is fenn lévén, együtt végezték egyenlő vokssal, hogy a Torda utcai kisajtón kívül való földben, ahol mostan a dinnyét vetették, egy jó és tágas darab helyt szakasszanak temetőhelynek, ahova mind szegény és gazdag személy válogatás nélkül temetkezzék, mely helyt jó örökös sövénnyel befogjanak. Ez munkának penig és építésnek hamarsággal való végbe vitelére választották Szabó Lénártot és Bálint deákot. Mely két uraim mellett szüntelen az két espánok mindenben ott legyenek, főképpen az karóknak és fonóvesszőknek meghozatásában, szerzésében.”
A reneszánsz kora ez, és a reformációé, a prédikátorok dörgő hangját halljuk: Isten előtt minden ember egyenlő. És visszhangzik a bő másfél évtizeddel korábbi, 1568-as tordai országgyűlés határozata is, amely értelmében a szabadság nemcsak a halandó emberek találmánya, hanem az istenigazából a szellem, a lélek, a lelkiismeret szabadsága: „Nem engedtetik meg senkinek, hogy a tanításért bárkit is fogsággal vagy helyétől való megfosztással fenyegessen, mert a hit Isten ajándéka, az hallásból lesz, mely hallás Isten igéje által van.”
Ez Házsongárd egyedülálló titka. Misztériuma. Egyenlőség, testvériség, szabadság. Ezt a krédót a világ egyoldalúan a francia forradalmárok szájából ismeri, de itt az évszázadok zivataros kavargásában megvalósult. Ebben a temetőkertben a legutóbbi ordas időkig „szegény és gazdag személy válogatás nélkül” temetkezhetett, és az élők, akik elhantolták halottaikat, törvény által védve gyakorolhatták vallásukat, hitüket.
Igen, ez volt Erdély. Ennek a szellemét őrzi Házsongárd. Identitásunk része, alapeleme. Zarándokhely. És nem csak a kegyelet kötelez. Szakrális okai vannak a Házsongárd-kultusznak. A magyarságtól soha nem állt távol a szakralitás, első vezéreink szakrális fejedelmek voltak. Akik itt pihennek a régi nagy szellemek közül, azokat magunkkal, magunkban hordozzuk, mindegy, hogy Dunántúlon, Csallóközben, Kárpátalján, Bécsben vagy Torontóban élünk: Szenczi Molnár Albert (+1634) költő, tudós, zsoltárfordító, Apáczai Csere János (+1659) enciklopédikus, Tótfalusi Kis Miklós (+1702) betűmetsző művész, Gyarmathi Sámuel (+1830) nyelvész, Kótsi Patkó János (+1842), a színjátszás nagymestere, Bölöni Farkas Sándor (+1842) utazó és emlékiratíró, Kriza János (+1875) unitárius püspök, költő, néprajzkutató, gróf Mikó Imre (+1876), Erdély Széchenyije, Brassai Sámuel (+1897), az utolsó erdélyi polihisztor. Csonka és egyoldalú a névsor, önző módon csak a művészetek és a tudományok képviselőit emeltük ki.
S csak megemlíteni lehet a főnemesi családokat: itt pihennek a Bethlenek, Bánffyak, Kemények, akik nélkül nincs magyar történelem.
Párhuzamosan fut ebben a remek kiadványban a Házsongárd és Kolozsvár története. A korszakváltások, a nagyhatalmi tülekedések, Habsburg, oszmán ambíciók, kapzsi zsarolások, zabrálások, harácsok pusztították a várost, de mindig volt elég türelme, diplomáciája, pénze, katonája, hogy megvédje magát, hogy kibújjon a hurokból, volt kompromisszumkészsége, hogy a zsarnokot megpuhítsa.
Szász és magyar cívisek települése egykoron, neve is német eredetű, aztán 1790-ben Nagyszebenből Kolozsvárra költözött a Gubernium, a Főkormányszék, így lett Erdély fővárosa és a Kárpát-medence egyik legfontosabb magyar központja a XIX. században. Csak Trianon tudta megrendíteni, de még az is csak lassan, fél évszázad alatt húzta vissza a Balkánra.
Mindezt dióhéjban, szakszerűen, elfogulatlan tudományossággal meséli el a szerző, s kiváló illusztrációkkal látja el a fotóművész. (A képi anyag külön tanulmány tárgya.)
Nem lehet becsukni és letenni addig a két hatalmas kötetet, amíg nem lapozzuk fel, nem keressük ki a Névmutatóból kedvenceinket, azokat, akik „európai tetőt” alkottak az irodalomból, kultúrából; sokan megélték közülük a legsötétebb korszakot, a bolsevizmust is.
Kik azok az arcok, akikről már fényképek készültek, akik a szellem birodalmában barátaink voltak? Szakmai elfogultságból, de térszűke miatt is maradjunk a szépliteratúra mezején.
A marosvécsi találkozók résztvevői, az Erdélyi Helikon szerkesztői, prózamesterei, költői közül többen itt alusszák örök álmukat a Házsongárdban. Most valóban csak a legismertebbeket: Dsida Jenő (+1938), az angyal, Reményik Sándor (+1941), a legerdélyibb költő, Berde Mária (+1949), a prózaírás nagyasszonya, Bánffy Kisbán Miklós (+1950), irodalomszervező, prózaíró, Lám Béla (+1973), Csinszka első vőlegénye, regényíró, Szilágyi Domokos (+1976), költőzseni, Kós Károly (+1977), a reneszánsz-ember, Hervay Gizella (+1982) költőnő, Kacsó Sándor (+1984), a nagy publicista, Bajor Andor (+1991) világirodalmi mércével mérhető humorista és friss, nagy veszteségünk, Lászlóffy Aladár (+2009), világkultúra-felelős.
Gaal György nem élhetett az olvasó előjogával, kiváltságával, nem válogathatott ki csak kedvenceket: szakmáról szakmára, felekezetről felekezetre haladva, rövid életrajzot is közölve sorolja fel a levéltárosokat, szerkesztőket, színészeket, rendezőket, muzsikusokat, képzőművészeket, sportolókat, sőt a román kultúra és tudományos élet képviselőit. Nagy szolgálatot tettek a nemzetiségi küzdelmek mai vezetőinek azzal, hogy a teljes anyagot Jónás Éva és Tóth Gábor angolra is lefordította, tulajdonképpen kétnyelvű kiadvány a nagy könyv.
De minden ügybuzgalom ellenére csak megszámlálhatatlanul sok intézmény, szervezet és magánszemély támogatásával jöhetett létre, ezeket a Köszönetnyilvánításban sorolja fel Gaal.
Végezetül a legfájdalmasabb, legkínzóbb kérdésre kell válaszolnia írónak, kiadónak, szerkesztőnek, recenzensnek: mi a sorsa, mi a jövője a magyarság panteonjának, a Házsongárdnak?
Az közismert, hogy a románság pszeudo-történelmét írja. Nemcsak a dákoromán elmélet tartja magát makacsul, hanem a közelmúlt magyar emlékeit is pusztítják, rombolják gonosz kezek irgalmatlanul. Az erdélyi magyarság élethalálharcának egyik színtere most Házsongárd. Kolozsvár elrománosítása a szívós, kitartó betelepítésekkel nagymértékben sikerült, de a sírkertet is akarják. Megtiltottak magyar temetkezéseket, s Ó-Romániából behozott egyéneket hantoltak el itt, akiknek semmi közük nem volt sem Erdélyhez, sem Kolozsvárhoz.
Szervezetek, intézmények nélkül védtelen egy nemzetiség, ezért 1999-ben, tizenegy kuratóriumi taggal, létrejött a Házsongárd Alapítvány, amelynek fáradhatatlan igazgatónője Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet tanárnő. (Ügyvezető elnök: Gaal György).
Talán sikerül megmenteni nagy kincsünket, több mint négy évszázados kegyhelyünket. Legutóbb 2011. július 4-én volt tiltakozó körmenet a rongálások ellen, a sírkert jogi, intézményes védelme érdekében.
„Kiált a halál némasága” – írta Reményik Sándor Íme, bizonyság című versében, 1920-ban.
Szólaljon meg, kiáltson szerte a nagyvilágban az élő magyarság is! Különben emberiség elleni bűnöket követnek el romboló, barbár kezek Házsongárdban.
Kolozsvár nem az elmúlás, hanem a fiatalok városa. Erdélyben ott tanul a legtöbb egyetemista, otthonaik, az Egyetemi Könyvtár, az Egyetemisták Háza, a központi épület karnyújtásnyira van a sírkerttől, ezért hagyományosan oda járnak tanulni, és ott találkoznak a szerelmespárok.
Szép ellentét: jelképes egységben munkálkodnak az elköltözöttek szellemei a tudásra, szerelemre, életre éhes ifjú nemzedékekkel.
(Megjelent a Magyar Napló 2012. novemberi számában)
* Gaal György – Gránitz Miklós: Örök Házsongárd, Kolozsvár és sírkertje a századok sodrában, I–II. (Pharma Press, Bp., 2010.)
HEGEDŰS IMRE JÁNOS
Szabadság (Kolozsvár),
Egy tágasra szakasztott temetőhely
Lehet szép egy sírkert? Andalítók, nosztalgiát ringatók Krúdy temetői? Igazolják Kant tételét? „Szép az, ami érdek nélkül tetszik.” Nem csupa érdek köt ahhoz a megszentelt földhöz, ahol „apáink hűlő, drága arcán járunk”? (Farkas Árpád) Nem lázad az idők kezdetétől a lélek az elmúlás ellen? Vagy ellenkezőleg: nem jövőnk záloga, biztosítéka a sírkövek és keresztek erdeje, a kripták csöndje, homálya? Nem mond ellent a földi halandó racionális alaptermészetének Paul Valéry hatalmas ódája, amelyben – mint gúla, mint szó-piramis – halmozódik egymásra tér, idő, Fény, Igazság, jelen, jövő, béke, nihil, kacaj, könny, álom, szeretet, gyűlölet, vagyis a lét? (Tengerparti temető)
Kérdések, amelyekre nincsenek válaszok, s ha vannak, annyira egyértelműek, hogy okafogyottá teszik azokat.
Impozáns, kétkötetes albumot adott ki a Pharma Press a Házsongárdról és a kincses városról, Kolozsvárról. Olyan pompás kiadvány ez, amely felkavar, s további kérdés-zuhatagba sodor: nem riadozik bennünk a lélek, hogy az elköltözöttek és az élők világát így egybekapcsolták a szerzők, Gaal György történész és Gránitz Miklós budapesti fotóművész? Nem sikolt belül, a mélyben Dsida Jenő (ő is itt nyugszik) Psalmus Hungaricusa, ha arra gondolunk, hogy Erdély újkori fővárosa, Kolozsvár ma már nagy magyar temető? Igazolják Reményik Sándort, akit Jókai Anna az előszóban, az Ajánló-ban idéz:
„A temető, az igazi élet / virraszt a halott városon”?
Az ilyen kérdéshalmaz a metafizikai világ felé mutat, amelynek nincsenek határai. Vagy a líra felé hajt, a költészet vízeséseibe sodor, annak túlsó tartópillére rendszerint a transzcendens mező.
Házsongárd titkát mostanig csak a költők tudták igazán fölfejteni. Tudta ezt a szerző-szerkesztő, Gaal György, Kolozsvár legjobb ismerője, ezért a könyvben, mint gyöngyszemek a pártán, versek sorakoznak: Áprily Lajos, Reményik Sándor, Wass Albert, Kányádi Sándor versei, és a beköszöntőt is költő írta, egyik legnagyobb kortársunk, Lászlóffy Aladár, aki már innen, a Házsongárdból üzen nekünk, élőknek a 2004-ben keletkezett és a Helikonban megjelent írásával. Nem akármilyen eseményt ünnepelt akkor míves esszéjével: abban az évben a Magyar Örökség-díjat Kolozsvár temetőjének ítélte a kuratórium. Az első, igazán modern Házsongárd-könyvet is Lászlóffy Aladár szerkesztette: Házsongárd – A temető neve és története, Helikon Kiadó, 1989.
Ez hát az egyik szféra, amelyben szavakká, trópusokká, nyelvi, költői alakzatokká lényegül a híres sírkert.
Múltunkat viszont a történelemtudomány vizsgálja, s Gaal György nagyszerű historikus. Közli a száztagú városi tanács 1585. május 11-én hozott döntését, amellyel az új temetőkert létesítését elhatározták. Mintha a korabeli prédikátorokat olvasnók, olyan ízes, olyan méltóságos lejtésű ez a XVI. századi magyar nyelv a jegyzőkönyvi szövegben:
„Gondolván azért őkegyelmek városul, az felső tanácsbeli uraim is fenn lévén, együtt végezték egyenlő vokssal, hogy a Torda utcai kisajtón kívül való földben, ahol mostan a dinnyét vetették, egy jó és tágas darab helyt szakasszanak temetőhelynek, ahova mind szegény és gazdag személy válogatás nélkül temetkezzék, mely helyt jó örökös sövénnyel befogjanak. Ez munkának penig és építésnek hamarsággal való végbe vitelére választották Szabó Lénártot és Bálint deákot. Mely két uraim mellett szüntelen az két espánok mindenben ott legyenek, főképpen az karóknak és fonóvesszőknek meghozatásában, szerzésében.”
A reneszánsz kora ez, és a reformációé, a prédikátorok dörgő hangját halljuk: Isten előtt minden ember egyenlő. És visszhangzik a bő másfél évtizeddel korábbi, 1568-as tordai országgyűlés határozata is, amely értelmében a szabadság nemcsak a halandó emberek találmánya, hanem az istenigazából a szellem, a lélek, a lelkiismeret szabadsága: „Nem engedtetik meg senkinek, hogy a tanításért bárkit is fogsággal vagy helyétől való megfosztással fenyegessen, mert a hit Isten ajándéka, az hallásból lesz, mely hallás Isten igéje által van.”
Ez Házsongárd egyedülálló titka. Misztériuma. Egyenlőség, testvériség, szabadság. Ezt a krédót a világ egyoldalúan a francia forradalmárok szájából ismeri, de itt az évszázadok zivataros kavargásában megvalósult. Ebben a temetőkertben a legutóbbi ordas időkig „szegény és gazdag személy válogatás nélkül” temetkezhetett, és az élők, akik elhantolták halottaikat, törvény által védve gyakorolhatták vallásukat, hitüket.
Igen, ez volt Erdély. Ennek a szellemét őrzi Házsongárd. Identitásunk része, alapeleme. Zarándokhely. És nem csak a kegyelet kötelez. Szakrális okai vannak a Házsongárd-kultusznak. A magyarságtól soha nem állt távol a szakralitás, első vezéreink szakrális fejedelmek voltak. Akik itt pihennek a régi nagy szellemek közül, azokat magunkkal, magunkban hordozzuk, mindegy, hogy Dunántúlon, Csallóközben, Kárpátalján, Bécsben vagy Torontóban élünk: Szenczi Molnár Albert (+1634) költő, tudós, zsoltárfordító, Apáczai Csere János (+1659) enciklopédikus, Tótfalusi Kis Miklós (+1702) betűmetsző művész, Gyarmathi Sámuel (+1830) nyelvész, Kótsi Patkó János (+1842), a színjátszás nagymestere, Bölöni Farkas Sándor (+1842) utazó és emlékiratíró, Kriza János (+1875) unitárius püspök, költő, néprajzkutató, gróf Mikó Imre (+1876), Erdély Széchenyije, Brassai Sámuel (+1897), az utolsó erdélyi polihisztor. Csonka és egyoldalú a névsor, önző módon csak a művészetek és a tudományok képviselőit emeltük ki.
S csak megemlíteni lehet a főnemesi családokat: itt pihennek a Bethlenek, Bánffyak, Kemények, akik nélkül nincs magyar történelem.
Párhuzamosan fut ebben a remek kiadványban a Házsongárd és Kolozsvár története. A korszakváltások, a nagyhatalmi tülekedések, Habsburg, oszmán ambíciók, kapzsi zsarolások, zabrálások, harácsok pusztították a várost, de mindig volt elég türelme, diplomáciája, pénze, katonája, hogy megvédje magát, hogy kibújjon a hurokból, volt kompromisszumkészsége, hogy a zsarnokot megpuhítsa.
Szász és magyar cívisek települése egykoron, neve is német eredetű, aztán 1790-ben Nagyszebenből Kolozsvárra költözött a Gubernium, a Főkormányszék, így lett Erdély fővárosa és a Kárpát-medence egyik legfontosabb magyar központja a XIX. században. Csak Trianon tudta megrendíteni, de még az is csak lassan, fél évszázad alatt húzta vissza a Balkánra.
Mindezt dióhéjban, szakszerűen, elfogulatlan tudományossággal meséli el a szerző, s kiváló illusztrációkkal látja el a fotóművész. (A képi anyag külön tanulmány tárgya.)
Nem lehet becsukni és letenni addig a két hatalmas kötetet, amíg nem lapozzuk fel, nem keressük ki a Névmutatóból kedvenceinket, azokat, akik „európai tetőt” alkottak az irodalomból, kultúrából; sokan megélték közülük a legsötétebb korszakot, a bolsevizmust is.
Kik azok az arcok, akikről már fényképek készültek, akik a szellem birodalmában barátaink voltak? Szakmai elfogultságból, de térszűke miatt is maradjunk a szépliteratúra mezején.
A marosvécsi találkozók résztvevői, az Erdélyi Helikon szerkesztői, prózamesterei, költői közül többen itt alusszák örök álmukat a Házsongárdban. Most valóban csak a legismertebbeket: Dsida Jenő (+1938), az angyal, Reményik Sándor (+1941), a legerdélyibb költő, Berde Mária (+1949), a prózaírás nagyasszonya, Bánffy Kisbán Miklós (+1950), irodalomszervező, prózaíró, Lám Béla (+1973), Csinszka első vőlegénye, regényíró, Szilágyi Domokos (+1976), költőzseni, Kós Károly (+1977), a reneszánsz-ember, Hervay Gizella (+1982) költőnő, Kacsó Sándor (+1984), a nagy publicista, Bajor Andor (+1991) világirodalmi mércével mérhető humorista és friss, nagy veszteségünk, Lászlóffy Aladár (+2009), világkultúra-felelős.
Gaal György nem élhetett az olvasó előjogával, kiváltságával, nem válogathatott ki csak kedvenceket: szakmáról szakmára, felekezetről felekezetre haladva, rövid életrajzot is közölve sorolja fel a levéltárosokat, szerkesztőket, színészeket, rendezőket, muzsikusokat, képzőművészeket, sportolókat, sőt a román kultúra és tudományos élet képviselőit. Nagy szolgálatot tettek a nemzetiségi küzdelmek mai vezetőinek azzal, hogy a teljes anyagot Jónás Éva és Tóth Gábor angolra is lefordította, tulajdonképpen kétnyelvű kiadvány a nagy könyv.
De minden ügybuzgalom ellenére csak megszámlálhatatlanul sok intézmény, szervezet és magánszemély támogatásával jöhetett létre, ezeket a Köszönetnyilvánításban sorolja fel Gaal.
Végezetül a legfájdalmasabb, legkínzóbb kérdésre kell válaszolnia írónak, kiadónak, szerkesztőnek, recenzensnek: mi a sorsa, mi a jövője a magyarság panteonjának, a Házsongárdnak?
Az közismert, hogy a románság pszeudo-történelmét írja. Nemcsak a dákoromán elmélet tartja magát makacsul, hanem a közelmúlt magyar emlékeit is pusztítják, rombolják gonosz kezek irgalmatlanul. Az erdélyi magyarság élethalálharcának egyik színtere most Házsongárd. Kolozsvár elrománosítása a szívós, kitartó betelepítésekkel nagymértékben sikerült, de a sírkertet is akarják. Megtiltottak magyar temetkezéseket, s Ó-Romániából behozott egyéneket hantoltak el itt, akiknek semmi közük nem volt sem Erdélyhez, sem Kolozsvárhoz.
Szervezetek, intézmények nélkül védtelen egy nemzetiség, ezért 1999-ben, tizenegy kuratóriumi taggal, létrejött a Házsongárd Alapítvány, amelynek fáradhatatlan igazgatónője Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet tanárnő. (Ügyvezető elnök: Gaal György).
Talán sikerül megmenteni nagy kincsünket, több mint négy évszázados kegyhelyünket. Legutóbb 2011. július 4-én volt tiltakozó körmenet a rongálások ellen, a sírkert jogi, intézményes védelme érdekében.
„Kiált a halál némasága” – írta Reményik Sándor Íme, bizonyság című versében, 1920-ban.
Szólaljon meg, kiáltson szerte a nagyvilágban az élő magyarság is! Különben emberiség elleni bűnöket követnek el romboló, barbár kezek Házsongárdban.
Kolozsvár nem az elmúlás, hanem a fiatalok városa. Erdélyben ott tanul a legtöbb egyetemista, otthonaik, az Egyetemi Könyvtár, az Egyetemisták Háza, a központi épület karnyújtásnyira van a sírkerttől, ezért hagyományosan oda járnak tanulni, és ott találkoznak a szerelmespárok.
Szép ellentét: jelképes egységben munkálkodnak az elköltözöttek szellemei a tudásra, szerelemre, életre éhes ifjú nemzedékekkel.
(Megjelent a Magyar Napló 2012. novemberi számában)
* Gaal György – Gránitz Miklós: Örök Házsongárd, Kolozsvár és sírkertje a századok sodrában, I–II. (Pharma Press, Bp., 2010.)
HEGEDŰS IMRE JÁNOS
Szabadság (Kolozsvár),