Máj. 4-én a düsseldorfi Hans Böcker Alapítvány a bukaresti Goethe Intézetben kerekasztal-beszélgetést szervezett A kelet-európai kisebbségpolitika - a demokrácia fokmérője címmel. A rendezvényen német diákok tettek fel kérdéseket. A beszélgetésen az RMDSZ-t Nemes Árpád, a Szövetségi Elnöki Hivatal külpolitikai tanácsosa képviselte, a roma szervezeteket Nicolae Gheorghe. /RMDSZ Tájékoztató (Bukarest), máj. 6, 773. sz./

" A kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceum húsz tizedikes és tizenegyedikes diákja közül tizennyolcan tettek sikeres alap-, illetve felsőfokú németnyelv-vizsgát Bukarestben a Goethe Intézetben. A húsz tanuló nem mind nyelvosztályos. Négy évvel ezelőtt a Nagy Mózes Elméleti Líceum megpályázta annak a lehetőségét, hogy nyelvvizsgára készíthessék fel a diákokat. A kantai iskola az egyedüli magyar középiskola az országban, mely ilyen nyelvvizsgára készíthet fel diákokat, akik az így szerzett oklevelet életük során több helyen is fel tudják majd használni. /(Iochom): Diákok nyelvvizsgán. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 12./"

A magyar nyelv és kultúra jelenlétének, ismertségének erősítése a világban, a magyar nyelvoktatás színtereinek pontos feltérképezése lesz többek között a Balassi Bálint Intézet feladata; a magyarságtudomány fejlesztését célzó központot Pálinkás József oktatási miniszter avatta fel jan. 22-én Budapesten. Az ünnepségen magyar nyelven tartott előadást Amedeo de Francesco, a nápolyi egyetem professzora, Balassi-kutató. /Balassi Bálint Intézet a magyarságtudományért. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 23./ A Balassi Bálint Intézet (Bp., I. Somló út 51.) a közel fél évszázados múltra visszatekintő Magyar Nyelvi Intézet és az 1989-ben alapított Nemzetközi Hungarológiai Központ jogutódja. Az Oktatási Minisztérium 2002. január 1-jei hatállyal hozta létre az intézetet, mely megfelelő feltételeket biztosítva a magyar nyelv tanulásához és a magyar, mint idegen nyelv magas szintű elsajátításához, a magyar kultúra terjesztéséhez határokon belül és szerte a világban. Hasonló intézmény a British Council, a Goethe Intézet, a Francia Intézet, a Dante Intézet, a Cervantes Intézet, a Puskin Intézet stb., melyek kiterjedt intézményhálózattal rendelkeznek. Legfőbb céljaik: vonzó országkép kialakítása, a nyelvoktatás, a kultúra ismertetése és terjesztése, információszolgáltatás a lehető legszélesebb körben. A magyar nyelv és kultúra oktatásának, kutatásának és terjesztésének már működő külföldi központjai a Collegium Hungaricumok (Berlin, Bécs, Moszkva, Párizs, Róma), a Kulturális Intézetek (összesen 13, Romániában a bukaresti Magyar Kulturális Központ), a külföldi egyetemi és magyar oktató- és kutatóhelyek kormányközi egyezmények keretében kiküldött vendégoktatókkal és lektorokkal (összesen 39, Romániában Kolozsváron a Babes-Bolyai Tudományegyetem, a Bukaresti Tudományegyetem Hungarológia Tanszéke és Marosvásárhelyen a Színművészeti Egyetem Szentgyörgyi István Tagozatán), valamint a külföldi magyar oktató- és kutatóhelyek nem kormányközi egyezmények keretében kiküldött oktatókkal (összesen 40). Intézményes keretek között 32 országban folyik hungarológiai tevékenység: Amerikai Egyesült Államok (3 helyen), Ausztria (3), Belgium, Bulgária (2), Csehország (3), Dánia (2), Észtország (2), Finnország (5), Franciaország (8), Hollandia (3), Horvátország (2), India (2), Izrael, Japán (2), Jugoszlávia (2), Kanada (2), Kína, Korea, Lengyelország (4), Macedónia, Nagy-Britannia (3), Németország (10), Olaszország (11), Oroszország (3), Portugália, Románia (4), Svédország (2), Szlovákia (5), Szlovénia (2), Törökország, Ukrajna (2). A Balassi Bálint Intézetnek a Magyar Nyelvi Intézet és a Nemzetközi Hungarológiai Központ tevékenységének a folytatása mellett számos új feladata lesz. Az oktatói, felkészítői feladatok folytatásán túl az intézményi kapcsolattartás körének bővítése, a magyar nyelvoktatás színtereinek pontos feltérképezése, tanár- továbbképzés, kulturális rendezvények és tudományos konferenciák szervezése, könyvtári szolgáltatás, szakmai háttéranyagok kidolgozása, kutatás, kiadványok megjelentetése, kapcsolattartás, adatbázis működtetése, információszolgáltatás és számos más, a magyar nyelvet és kultúrát, a magyarságtudomány minél szélesebb körű megismertetését és népszerűsítését szolgáló tevékenység. Az intézet alaptevékenységéhez tartozó feladatok között szerepel a határon túli magyarok oktatásával és a magyar nyelv ápolásával kapcsolatos feladatok ellátása, továbbá a határon túli magyar és magyar nyelvet oktató pedagógusok és más szakemberek továbbképzésében való részvétel, valamint nyelvi, szaknyelvi utóképzés és magyarságismereti, kisebbségi kurzusok szervezése. A Balassi Bálint Intézet honlapjáról – www.bbi.hu – elérhető lesz a magyarságtudománnyal kapcsolatos minden ismeretanyag. /(Guther M. Ilona): Balassi Bálint Intézet. A magyarságtudomány új központja. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 24./

Ápr. 13-án rendezték meg a Látó szépirodalmi folyóirat hetvennyolcadik Irodalmi Színpadát. A Látó jóvoltából Marosvásárhelyen lassan felvonul a kortárs magyar irodalom. Jött eddig is sok író, költő Erdélyből, Magyarországról és szerte a világból. Most Balla Zsófia költőnőt és Báthori Csaba költő, író, műfordítót látták vendégül a folyóirat szerkesztői. Balla Zsófia Kolozsvárról áttelepült Budapestre. Báthori Csaba jogi végzettségénél fogva a paragrafusok embere, de szívesebben ír verset, prózát, és fordítja le a világirodalom egyik legnagyobb levelezője, Reiner Maria Rilke leveleit, amelyekből öt kötetnyi megjelent, a hatodik most van készülőben. De magyarra fordította Goethe Faustját és németre József Attila életművét. /(lokodi): A Látó Irodalmi Színpadán: Költők a csiszolásos, összerakós játékokról. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 15./

Az 1920–30-as évtized fordulóján induló fiatal írónemzedék tagjaiban Magyarország trianoni tragédiája és kétségbeejtő szociális állapota ébresztette föl a nemzeti és szociális felelősségtudatot. Végveszélyben látták az országot nemzeti és társadalmi szempontból egyaránt. Ezért azt a célt tűzték ki maguk elé, hogy társadalmi egyenlőségen és nemzeti függetlenségen alapuló új magyar nemzetet teremtsenek. A népi mozgalom tagjai a demokratikus átalakulást halaszthatatlannak ítélték a magyarság megmaradása szempontjából. A nemzetből korábban kihagyott néposztályok felszabadítása útján akartak demokratikus magyar nemzetet formálni. A népi írók legfontosabb törekvése az új, európai mintájú nemzettudat megteremtése volt. Ez a program fogta egységbe a különféle származású, különféle műveltségű, különféle esztétikai ízlésű írókat. Származásukat tekintve a népi írók közül legtöbben a parasztságból jöttek. Ezek egy része magasabb iskolái révén már fiatalon értelmiségivé és városivá lett, mint Erdélyi József, Illyés Gyula, Tamási Áron, Kovács Imre, Darvas József vagy Juhász Géza. Másik része pedig magasabb iskolák nélkül, önművelés révén vált íróvá, mint Veres Péter, Sinka István, Szabó Pál, Nagy Imre és Sértő Kálmán. És voltak, akik a középosztályból, többnyire vidéki értelmiségi családból származtak, értelmiségiként mégis szívügyüknek tekintették az alulsó Magyarország felszabadítását, nemzetbe emelését: ilyen volt Németh László, Kodolányi János, Féja Géza, Gombos Gyula, Gulyás Pál, valamint a budapesti születésű Szabó Zoltán. A népi írók ideológiai tekintetben is meglehetősen heterogén csoportot alkottak. A közös célt eltérő utakon, módokon keresték. Ebből következett az is, hogy egymás között is éles vitáik voltak sok-sok kérdésben. Az akkori fogalmak szerint baloldali, középen lévő és jobboldali egyaránt volt köztük. A népi írók számára a nép az egész nemzetet jelentette, nemcsak a parasztságot. A nép fogalmának ezt a tág, a nemzetével azonos értelmezését a népi írók világosan kifejtették. Németh László számára Homérosz, Dante, Shakespeare, Goethe, Petőfi volt a példa arra, hogy az irodalom a nép legmélyebb megnyilatkozása. Illyés Gyula szerint a népi irodalomban az egész magyar irodalom érkezett el fejlődésének egy régóta esedékes szakaszába, hogy azonosuljon az egész nemzettel. A népi írók a magyar társadalmat úgy akarták megváltoztatni, szociálisan igazságossá tenni, hogy közben nem feledkeztek meg a magyarság súlyos nemzeti problémáiról. Ezért volt a népi irodalomnak az erős társadalmi érdeklődése mellett határozott nemzeti jellege. A népi írók a magyar nemzet boldogulását a kelet-közép-európai népek közösségében keresték. Illyés a maga patriotizmusát is az egyetemes emberi értékekhez és jogokhoz való mély kapcsolódásával magyarázta. Valamennyien úgy érezték, hogy az író felelős népe sorsáért. Nyíltan megvallották, hogy irodalmi munkásságukkal a nemzet megújulását, igazságosabb életét akarják szolgálni. Tamási Áron szerint „nemzet- és sorstársaival egyetemben az író nemcsak azért felelős, amit írásban és szóban hirdet, hanem azért is, amit mások az ő hallgatása fölött a népével cselekednek. ” A népben-nemzetben gondolkodó Veres Péter is a cselekvő történelmi jelenlétet tekintette az író küldetésének. A népi író elnevezés Németh Lászlótól származik. A népi irodalom és a nyomában kibontakozó népi mozgalom jellegadó vonása az volt, hogy összekapcsolta a társadalmi és a nemzeti szempontokat. A nemzet felemelkedése érdekében akarta megszüntetni a társadalmi igazságtalanságokat. Éppen ez különböztette meg a népi írókat a baloldali radikalizmus képviselőitől. Ez volt a gyökere a népi-urbánus ellentétnek. A népiek is alapvető társadalmi változásokat sürgettek, de nem fogadták el a baloldali radikalizmusnak a nemzeti szempontokat mellőző ideológiáját. A népi-urbánus vitában a baloldali radikalizmus és a nemzeti radikalizmus ellentéte nyilatkozott meg. Később azonban sokféle ellentétnek lett fedőneve a népi-urbánus szembeállítás. A népi írók történelemszemléletének fontos eleme volt az a felismerés, hogy történelmünk során valamely külső és idegen hatalomra való támaszkodás sohasem segítette elő a nemzeti fejlődést. Ez a történelmi tapasztalat vezette a népi írókat, mindenekelőtt Németh Lászlót arra, hogy a magyarság saját útját keressék. Ezt a saját utat nevezte Németh László a harmadik útnak. A harmadik út a magyar radikalizmus igénye és programja volt. Németh László a fasizmussal és a szovjet rendszerrel egyformán szemben állva megfogalmazta a harmadik út programját. Ezt hirdette meg 1943-ban a második szárszói konferencián elmondott előadásában is. A reálpolitikus Bibó István is a harmadik út lehetőségéhez fellebbezett, amikor 1945-ben nagy tanulmányban mérte fel a magyar demokrácia válságát: „aki Magyarországból szovjet tagállamot akar csinálni, az hazaáruló, aki Magyarországon Habsburgot akar restaurálni, az is hazaáruló, aki pedig Magyarországot az elé a hamis alternatíva elé próbálja állítani, hogy csak e kettő között választhat, az kétszeresen hazaáruló, mert e kettő között ott van a harmadik, egyedül helyes út, a belsőleg egyensúlyozott, de radikális reformpolitikát folytató, demokratikus, független, szabad Magyarország lehetősége”. Az adott történelmi körülmények között a harmadik út eszméje nem juthatott többre, minthogy megfogalmazza egy független, szabad Magyarország igényét, melynek gyakorlati megvalósítására azonban akkor a történelem semmiféle lehetőséget nem adott. Mint eszmény mégis megmaradt a magyarságban. (A Mindentudás Egyetemén elhangzott előadás részlete/szerkesztett változata) /Görömbei András: A magyar népi irodalom. = Krónika (Kolozsvár), aug. 24./

"Az igaznak emlékezete áldott"
Főhajtás Toró Tibor emléke előtt
A történelmi Erdély újkori, Apor Péter-i metamorfózisában a rendkívüli veszteségek miatt érzett fájdalom lesújtó érzésével vettük hírül Toró Tibor akadémikus, az erdélyi csillagok világából a mindenség univerzumába emelkedett székely atomfizikus halálát.
Nagy elődje és ismerve szeretett mintaképe, az Erdély egén üstökösként előtte járó Bolyai János nyomdokába lépve, immáron Ő is elköltözött az áldott emlékezetű igazak világló panteonjába.
Az örökkévalóság fényévekben mérhető – mérhetetlen – magasságából és a csillagvilágok birodalmának madáchi hidegéből és sodró súlytalanságából – földi fogódzókat keresve – azonban hadd kapaszkodjunk vissza ide, Transzszilvániába, a területileg elvitatott, de létében mégiscsak megkérdőjelezhetetlen Magyar és Székely Autonómiába. Azokhoz a gyökerekhez, melyekből kinövekedvén, Toró Tibor is – a goethei metafora értelmében – szárnyra kapott egykor, hogy annak utána szellemi és tudományos pályája egyetemes magasságába íveljen.
Földi, földrajzi pályafutásának koordinátái: Énlaka, Magyarhermány, Kányád, Etéd, Székelyudvarhely, Nagyvárad és Temesvár – amiképpen Ő maga kijelölte. Életének útját és útjainak porát taposva haladtunk Vele együtt "földi vándorlásának" eddigi pályáján. Most pedig, húsz évvel a temesvári újrakezdés után, az Ígéret Földjének határán, az eltávozó atyákkal együtt Őt is méltóképpen elsiratván, örökébe és nyomdokába lépve, "az ő bölcsességének lelkével beteljesedve" (5. Móz. 34,9), Isten rendelésének engedelmeskedve, hadd haladjunk ugyanezen az úton tovább – azon a földön, amelyen Isten adta élnünk, és amelyből Ő maga is vétetett.
"Az igaznak emlékezete legyen áldott!" (Zsolt. 10,7)
Nagyvárad, 2010. október 18.
Tőkés László, Népújság (Marosvásárhely)

Elfelejtett erdélyi klasszikusok
Erdély a magyar irodalomban címmel tartott vasárnap előadást ifj. Tompó László irodalomtörténész, a budapesti Attila Király Népfőiskola tanára a Lorántffy-központban a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom szervezésében. A mintegy kéttucatnyi érdeklődő előtt olyan elhallgatott vagy elfelejtett, értékőrző erdélyi klasszikusokat idézett meg, mint Baróti Szabó Dávid, Kuthy Lajos, Szabó Dezső vagy Makkai Sándor. Előadását Szabó Dezső gondolataival kezdte: nemzeti megmaradásunkat elsősorban nem politikusainknak, hanem irodalmunknak köszönhetjük, amely pajzs, kereszt és fegyver is egyben. „Minden magyar felelős minden magyarért” – idézte a két világháború között igen-igen népszerű kolozsvári születésű írót, majd Hamvas Béla gondolataival folytatta, miszerint az erdélyi irodalom olyan gazdag értékmegőrző szereppel bír a magyar irodalomban, hogy a történelmi Magyarországból kiragadva, akár különállóan, önmagában is megállja a helyét.
Majd a háromszéki jezsuita költőről, Baróti Szabó Dávidról beszélt, aki a 18. század második felében a magyar nemzet megmaradását a magyar nyelv művelésében látta. Ebben az időben a magyar nem csak a törvényhozásnak, de az oktatásnak sem volt a hivatalos nyelve, ugyanis 1844-ig ezeket a szerepeket a latin töltötte be Magyarországon. Az erdővidéki születésű költő rengeteget támadta a nemességet, a főurakat, amiért nem művelik kellőképpen a magyar nyelvet. Majd a magyar ifjúsághoz fordult, magyar szóra, írásra, anyanyelvük ápolására, művelésére buzdította őket, a nyelv elsorvadásában ugyanis a nemzet kihalását látta: „Mint pusztúl Árpád hajdani nyelve, neme! / Serkenj fel mély álmodból, és szánd meg hazádnak / Nyelvét, mely ha kihal, tudd meg, örökre kihalsz”.
Ezekután az 1940-es évek egyik legnépszerűbb prózaírójáról, a mára már teljesen feledésbe merült érmelléki születésű Kuthy Lajosról beszélt, aki páratlan éleslátásról tanúbizonyságot téve már a reformkorban megjövendölte Hazai rejtelmek című művében Magyarország kamat- és a nemzet lélekrabszolgaságba hajtását: „A nemzeti ifjúság ivadékról ivadékra felnövend, nyomor közt, kilátás nélkül. Először láz és undor kapja meg s bőszen kérdezi: hát haza ez, mely kevés lakóinak tápot nem tud adni? Haza ez, mely szorgalmam, képzettségem után nem tart el? Haza ez, melyben a bennszülött ősvér minden útról, minden alkalmazásból, minden érdemlési módból ki van zárva, hogy idegen csavargóknak legyen mit falniok? … De ezt csak az első kiábránduláskor fogja mondani, aztán megtöri a nyomor s az uralgó erő igájába térnek”.
A továbbiakban ismét Szabó Dezsőről, a huszadik századi magyar irodalom egyik legnagyobb alakjáról beszélt. A kimagasló műveltséggel, tájékozottsággal és nyolc nyelv ismeretével megáldott Szabó már ötévesen folyékonyan olvasta Petőfi, Vörösmarty, Arany, Jókai, Verne, Hugo műveit. Nemzetnevelő munkásságában azt hangsúlyozta leginkább, hogy minden nevelési elmélet annyit ér, amennyit belőle a magyar öntudat kialakítására és erősítésére lehet használni. Gyakran ostorozta kora irodalomtörténészeit, mert azt tartották lényegesnek, hogy a világi irányzatok s alkotók miként hatnak, illetve hatottak a magyar kultúrára, nemzeti értékeinkre. „Kölcsey zsebkendője netán azért nedves, mert Goethe beleprüszkölt?” – tette fel ironikusan a kérdést az író, aki a lényeget kortársaival ellentétben abban látta, hogy a magyar nemzet tudósaival, művészeivel miként járulhat hozzá Európa szellemi arculatához. „Szabó Dezső nyelve egy óriási kincs, egy hatalmas hangszer” – folytatta Tompó. Az elsodort falu szerzője névszóigésítéseivel, kép- és szóleleményekben gazdag alkotásaival nagyban hozzájárult a 20. század első harmadában a modern magyar próza fejlődéséhez. „Idegen a világ mindenhol, csak itt vagyunk otthon, sehol máshol” – idézte székely meseregényének, a Csodálatos életnek a legutolsó sorait.
Végül Makkai Sándor nagyenyedi születésű református püspökről, íróról, s annak 1939-ben megjelent Tudománnyal és fegyverrel című munkájáról is beszélt az irodalomtörténész, melyet méltán tekinthetünk ma is nemzeti alaptantervnek, szemben az elmúlt években született tervezetekkel.
Balla Sándor, Reggeli Újság (Nagyvárad)

A cenzúra a legjobb stiliszta
Ha úgy tetszik, a beszédmód, a stílus, a szellemi színvonal kérdése ez az egész.
„Aki az ideológiai normákhoz nem tud alkalmazkodni, az fogalmazzon úgy, hogy ne vevődjék észre, mert már Goethe megmondta: a cenzúra a legjobb stiliszta.” Kitűnő kollégám és barátom, Láng Gusztáv bírálta így az egyetemi jegyzetemet 1983-ban, egy olyan tanszéki értekezleten, amelyről minden bizonnyal egy másik kéztől származó, menetrendszerű beszámoló is ment az ilyen „ideológiai” ügyekben illetékes „szervekhez”.
A pannon magyar értelmiségnek ajánlom
Ha nekem nem is, de kollégámnak éppenséggel akkor nagyon vigyáznia kellett, hogy megfelel-e az elvárásoknak, mert másképpen nem kap kivándorlási útlevelet. Elhangzott mástól is ilyen irányú kritika, az viszont már kielégítette az állítólag Goethétől származó szentencia imperatívuszát, mert az elméletekben jártas másik férfiú idevágó mondatában az öncenzúra ügyesen működött, valahogy így: „A szóban forgó irodalomelméleti jegyzetben a sajátos szellem fénye időnként nem a legmegfelelőbb helyeken villan fel.”
Csodák csodája, minden óvatoskodó változtatás nélkül jelent meg aztán nyomtatásban a kézirat Teremtett világ címmel a Kriterionnál, valószínűleg azért, mert a közvetlen szerkesztőt (Szilágyi N. Sándor kollégát) kivéve, a szolgálatos fülek közül senki nem értette, cenzorunk pedig meg se parittyázta az ontológiai, ismeretelméleti, esztétikai és nyelvfilozófiai hátteret, ami a marxista esztétikákkal szemben „villant fel” a könyvben, eléggé következetesen.
Elnézést, hogy ezzel a személyes emlékkel hozakodom elő, de még sorolhatnám azokat a filozófiai és elméleti tárgyú könyveket, amelyek akkoriban szintén átcsúsztak a szigorú réseken: Tamás Gáspár Miklós, Egyed Péter, Molnár Gusztáv, Ágoston Vilmos, Szilágyi N. Sándor tanulmányaira gondolok legfőképpen, a Bretter-iskola markáns csoportjára. Számbavéve, milyen kompromisszumokra kényszerítettek egykor a publikálási körülmények, a nyilvánosság folytonos állami kontrollja, és újraolvasva különböző műfajú szövegeinket, úgy gondolom, minden múltbeli gondolatunkat és kifejezésünket nyugodtan vállalhatjuk.
Most nem beszélek olyan nyilvánvaló veszteségekről, amelyekben többünknek része volt, mint például a letiltottság állapota, mondjuk, 1986-ban, vagy egy-egy kézirat kiadásának időbeli eltolódása, esetenként a Szekuritáté általi elkobzása is a házkutatások törvénytelen aktusai során, mert nem siránkozni, hanem bátorítani akarok.
Közben nálunk igazi kunszt lett úgy megírni a mondanivalót, hogy a folyóiratokban, heti- és napilapokban kötelező, zsarnokunkhoz intézett dicshimnuszok túloldalán lehessen valami olvasnivaló is azok számára, akik nem a címlapon megjelenő ideológiai szószra voltak kíváncsiak. Az ilyesmikért felelős szerkesztőkkel olykor alkuk is köttettek, hogy például Láng Gusztáv távozása után, nagy sikerű sorozata, a Kiskatedra megszűntével, az ő műfajához hasonló, legszűkebben szakmaira redukált, önkorlátozó stílusú rovat jelenjék meg Bölcsészkedjünk címmel.
És mindezt az ember nem úgy művelte már, hogy közben a Reményik Sándor képviselte Ahogy lehet rezignációját éreztük és éreztettük folytonosan az olvasókkal is, hanem olykor a cirkuszi mutatványos mosolyával, amint hajlékonyan átbújik azon a bizonyos karikán. Nem tartom becstelen dolognak, hogy rendszeresen publikáltunk egy olyan rezsimben, amikor jogos lett volna minden tiltakozás, de az a sztrájk, amit a fogalmazni és publikálni képes erdélyi értelmiség vezetett volna be, ha nyíltan ellenáll, az erdélyi magyar nyelvhasználat és irodalmi vagy tudományos értékteremtés mindennapi kis tetteinek feladását jelentette volna, a szellemi táplálék megvonását azoktól, akik mégis csak megtanulhattak anyanyelvükön olvasni.
Nos, ha úgy tetszik, a beszédmód, a stílus, a szellemi színvonal kérdése ez az egész. Nem néztem utána, hol is állította volt a szellemóriás német író ezt a ragyogó jellemzését a hatalom egyik eszközének, legtöbbször eléggé iskolázatlan lakájának, vagyis a cenzúrának, sokkal jobban bízom egykori kollégám, Láng Gusztáv memóriájában, mert ez a gondolat megér… egy meditációt, testvéreim.
Cs. Gyimesi Éva, Új Magyar Szó (Bukarest)

(Erdélyi) magyar történetírók
Korunk, 2011. május
”A nemzeti ábrándokat történetírásunkból zárjuk ki. (…) komoly küldetésű nemzetnek főként a valóra kell törekednie, tudományban és műveltségben szintúgy, mint a politikai és társadalmi életben. (…) míg történeteinek mesés hajdanán és mitológiai képeken kapkod valamely nemzet, nem illeti meg a férfiasultság díszes címe” – hangzik gróf Mikó Imrének, a Magyar Történelmi Társulat első elnökének a szervezet megalakulásakor, 1867-ben elhangzott intése, amely a 21. századra sem vesztett időszerűségéből.
A Korunk legfrissebb lapszámának súlypontját az (erdélyi) magyar történetírás képezi; az összeállítás megkísérli összegezni az erdélyi historiográfia évszázadait, a kezdetektől a 20. századi történészek munkásságáig.
A felvezető tanulmányban Romsics Ignác a magyar – és ezen belül az erdélyi – historiográfia történeti elemzését adja, ezt követően hazai és magyarországi szerzők jóvoltából Szamosközy István, Cserei Mihály, Bod Péter, Mikó Imre, Kőváry László, Jakab Elek, Márki Sándor, Szádeczky Lajos, I. Tóth Zoltán, Makkai László, Pósta Béla és a Kolozsváron kialakult régészeti iskola, valamint Jakó Zsigmond történetírói tevékenységébe kapnak betekintést az olvasók.
”Twitteratúra”: klasszikusok 140 karakterben
Sokak számára a világirodalom egyet jelent vastag kötetekkel, emelkedett nyelvezettel és nagy szerzőkkel, most viszont már a Twitter közösségi portálon is olvashatók lesznek 140 karakteres bejegyzésekben a legjelentősebb művek.
Minderre két chicagói diák vállalkozik. Ők nemcsak Szophoklész Oedipus király, Goethe Az ifjú Werther szenvedései, Shakespeare Hamlet című klasszikusait, hanem modern kori slágereket, többek közt a Harry Potter-köteteket is feldolgozzák.
Az Alíz csodaországban például így kezdődik: “Oh! Egy fehér nyuszi, mint a Mátrixban. Menő film, ha az ember drogokon él”. Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése a Twitteren így indul: “A fene ebbe a diákéletbe. Töméntelen munka, ócska szállás, és nekem van a legrondább kalapom az Urálnak ezen az oldalán”.
Ízelítő
2010. november 20-án a Kosztándi házaspár – Katalin és Jenő – képeinek bemutatására, Hegedűs Ferenc vállalkozó kezdeményezésére állandó galéria nyílt Kézdivásárhelyen. A megnyitóra aktualizált közös album jelent meg az Élet-Jelek Pallas- Akadémia sorozatban, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész gondozásában. (Deák Ferenc) * Örök igazság, hogy egy művészről teljes képet csak egy gyűjteményes kiállítás képes nyújtani. Még akkor is, ha az ott bemutatott munkák szinte mindegyike ismerős. Egységükben azonban másként hatnak, mondhatni új minőséget képeznek. (...) A múzeum birtokában lévő 80 metszet mellett Feszt László év elején, nagylelkű gesztussal, újabb 151 alkotását adományozta az intézménynek. (Németh Júlia) * Családi házuk közelében, a Szamos menti dombsághoz tartozó Csicsókeresztúron pár éve szobrot emeltek Torma Károlynak, a régésznek, a Magyar Tudományos Akadémia egykori tagjának, Aquincum föltárójának. (Murádin János Kristóf) * Miklóssy Gábor (1912–1999) festőművész Pogány Ö. Gábor művészettörténésznek, a Magyar Nemzeti Galéria ny. igazgatójának írott levelét Zwikl András művészettörténész találta meg Budán, meglehetősen különös, lomtalanítási körülményekben. (...) Keserű és őszinte látlelet, jeremiáda a levél. A késői Ceausescu-korszak egy megmerevített pillanata, a valóság szinte szürreálisnak tűnő elemekkel történő átvilágítása, állapotrajza. (Sümegi György) * Tanárként távolságtartó volt, katonás, szigorú, de nem merev. Diákjai észrevétlenül szerették meg. Huszárkapitány volt – ahogyan Ioan Horváth Bugnariu emlegette, a szó legnemesebb értelmében. (Andrásy Zoltánról – Szuszámi Zsuzsa) * Goethe azt kérdezte, hogy melyik az a műalkotás, amely van olyan fontos, mint egy fa. Valovits László erőteljes vonalaival, kompozícióival az ember és művének útját, az alkotás folyamatát tanulmányozza, az alkotó emberi jelenlét drámáját képszerűsíti. (Józsa István) * Az erdélyi kastélyok életében a vigasságnak nagy becsülete volt. Igen sok nagyúr tartott a XVI–XVIII. században udvari bolondot, markalfit, mint aminőt Bánffy György produkáltatott a gyalui menyegzőn. Báthory Zsigmondot az olasz léhűtők, mimusok, udvari bolondok, tréfacsinálók, mágusok, szellemidézők egész serege vette körül; Bethlen Gábor bolondját Mihály bírónak hívták, ki a fejedelem lakodalmán Balassi Ferenc cserkesz nevű bohócával tört kelevézt. (Biró József) * Erdélyi Művészet, 2011/1.
b.d.
Népújság (Marosvásárhely)

Gyimesi Éva: A cenzúra a legjobb stiliszta
A pannon magyar értelmiségnek
„Aki az ideológiai normákhoz nem tud alkalmazkodni, az fogalmazzon úgy, hogy ne vevődjék észre, mert már Goethe megmondta: a cenzúra a legjobb stiliszta.” Kitűnő kollégám és barátom, Láng Gusztáv bírálta így az egyetemi jegyzetemet 1983-ban, egy olyan tanszéki értekezlet keretében, amelyről minden bizonnyal egy másik kéztől származó, menetrendszerű beszámoló is ment az ilyen „ideológiai” ügyekben illetékes „szervekhez”. Ha nekem nem is, de kollégámnak éppenséggel akkor nagyon vigyáznia kellett, hogy megfelel-e az elvárásoknak, mert másképpen nem kap kivándorlási útlevelet. Elhangzott mástól is ilyen irányú kritika, az viszont már kielégítette az állítólag Goethétől származó szentencia imperatívuszát, mert az elméletekben jártas másik férfiú idevágó mondatában az öncenzúra ügyesen működött, valahogy így: „A szóban forgó irodalomelméleti jegyzetben a sajátos szellem fénye időnként nem a legmegfelelőbb helyeken villan fel.” Csodák csodája, minden óvatoskodó változtatás nélkül jelent meg aztán nyomtatásban a kézirat Teremtett világ címmel a Kriterionnál, valószínűleg azért, mert a közvetlen szerkesztőt (Szilágyi N. Sándor kollégát) kivéve a szolgálatos fülek közül senki nem értette, cenzorunk pedig meg se parittyázta az ontológiai, ismeretelméleti, esztétikai és nyelvfilozófiai hátteret, ami a marxista esztétikákkal szemben „villant fel” a könyvben, eléggé következetesen. Elnézést, hogy ezzel a személyes emlékkel hozakodom elő, de még sorolhatnám azokat a filozófiai és elméleti tárgyú könyveket, amelyek akkoriban szintén átcsúsztak a szigorú réseken: Tamás Gáspár Miklós, Egyed Péter, Molnár Gusztáv, Ágoston Vilmos, Szilágyi N. Sándor tanulmányaira gondolok legfőképpen, a Bretter-iskola markáns csoportjára. Számba véve, milyen kompromisszumokra kényszerítettek egykor a publikálási körülmények, a nyilvánosság folytonos állami kontrollja, és újraolvasva különböző műfajú szövegeinket, úgy gondolom, minden múltbeli gondolatunkat és kifejezésünket nyugodtan vállalhatjuk. Most nem beszélek olyan nyilvánvaló veszteségekről, amelyekben többünknek része volt, mint például a letiltottság állapota, mondjuk, 1986-ban, vagy egy-egy kézirat kiadásának időbeli eltolódása, ami nem más, mint a kéziratok évekig tartó veszteglése a fiókokban, esetenként a Securitate általi elkobzása is a házkutatások törvénytelen aktusai során, mert nem siránkozni, hanem bátorítani akarok.
Közben nálunk igazi kunszt lett úgy megírni a mondanivalót, hogy a folyóiratokban, heti- és napilapokban kötelező, zsarnokunkhoz intézett dicshimnuszok túloldalán lehessen valami olvasnivaló is azok számára, akik nem a címlapon megjelenő ideológiai szószra voltak kíváncsiak. Az ilyesmikért felelős szerkesztőkkel olykor alkuk is köttettek, hogy például Láng Gusztáv távozása után, nagy sikerű sorozata, a Kiskatedra megszűntével, az ő műfajához hasonló, legszűkebben szakmaira redukált, önkorlátozó stílusú rovat jelenjék meg Bölcsészkedjünk címmel. És mindezt az ember nem úgy művelte már, hogy közben a Reményik Sándor képviselte „Ahogy lehet” rezignációját éreztük és éreztettük folytonosan az olvasókkal is, hanem olykor a cirkuszi mutatványos mosolyával, amint hajlékonyan átbújik azon a bizonyos karikán. Nem tartom becstelen dolognak, hogy rendszeresen publikáltunk egy olyan rezsimben, amikor jogos lett volna minden tiltakozás, de az a sztrájk, amit a fogalmazni és publikálni képes erdélyi értelmiség vezetett volna be, ha nyíltan ellenáll, az erdélyi magyar nyelvhasználat és irodalmi vagy tudományos értékteremtés mindennapi kis tetteinek teljes feladását jelentette volna, a szellemi táplálék megvonását azoktól, akik mégis csak megtanulhattak anyanyelvükön olvasni.
Nos, ha úgy tetszik, a beszédmód, a stílus, a szellemi színvonal kérdése ez az egész. Nem néztem utána, hol is állította volt a szellemóriás német író ezt a ragyogó jellemzését a hatalom egyik eszközének, legtöbbször eléggé iskolázatlan lakájának, vagyis a cenzúrának, sokkal jobban bízom egykori kollégám, Láng Gusztáv memóriájában, mert ez a gondolat megér... Egy meditációt, testvéreim.
(Az írást nem sokkal halála előtt küldte szerkesztőségünkbe Gyimesi Éva.)
Élet és Irodalom,

Ady-központ: kettős elszámoltatást szorgalmaz Tőkés László
Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke kiterjesztené az elszámoltatást a határokon túlra is, ennek lehetőségeiről már tárgyalt Budai Gyula elszámoltatásért felelős kormánybiztossal – mondta el a politikus azon a pénteki sajtótájékoztatón, amelyen az Érmindszentre tervezett Ady-központ és termálfürdő magyarországi támogatásának “eltérítéséről” beszélt.
Tőkés László a sajtótájékoztatón felidézte az Ady Endre-szülőfalujába tervezett termálfürdő, irodalmi zarándokhely-projekt előzményeit. Mint fogalmazott, az Ady-központot eredetileg az első Orbán-kormány idején meghirdetett Széchenyi-terv pályázatán elnyert 320 millió forintból építették volna meg. “Nagyralátó terv volt. Azt gondoltam, hogy ha van egy Goethe-intézet Weimarban, nekünk is vannak olyan nagyságaink, akik megérdemelnének egy önálló, intézeti hátteret, zarándokhelyet. És mivel az adottságok megvannak, egy termálfürdőt is oda terveztünk” – mondta politikus, aki emlékeztetett, hogy a projektet az általa vezetett Királyhágómelléki Református Egyházkerület dolgozta ki. “A nevezett ügynek a főszereplője Mudura Alexandru” – fogalmazott Tőkés László, megemlítve, hogy a vállalkozó a Medgyessy-kormánnyal jó kapcsolatban állt, a nagyváradi Lotus Pláza építéséhez például állami támogatást is kapott. “Ő hozta létre Kis Sándor megyei tanácselnökkel és elvtársaival a Mecénás Alapítványt, amelynek a vizsgálatok szerint az volt a rendeltetése, hogy az általunk pályázati úton elnyert 320 millió forintot elcsatornázza, és törvényesnek tűnő keretet teremtsen” – szögezte le a politikus, aki szerint Tempfli József katolikus püspök “jóhiszeműségből” támogatta ezt. Tőkés László felidézte: a projekt végül Nagyváradon valósult meg, de nem az eredeti terveknek megfelelően, hiszen csupán egy konferenciaközpont épült meg. Szerinte az ügy kimeríti a korrupció fogalmát, mivel a pénzzel az alapítvány azóta sem számolt el. A politikus kifogásolta azt is, hogy 2011-ben összesen mintegy 32 millió forint támogatást kapott az a médiabirodalom, ami mögött szerinte a Mecénás Alapítvány-köre, az RMDSZ Bihar megyei vezetőségi köre áll. “Még a magyarországi leleplezésekhez viszonyítva is megrendítő esettel állunk szemben” – tette hozzá. Leszögezte: kettős elszámoltatásra lenne szükség, azaz a hazai támogatások felhasználása mellett a határon túli magyaroknak juttatott pénzek felhasználását is ellenőriznie kellene a kormányzatnak. Erről már tárgyaltunk Budai Gyulával és Orbán Viktor miniszterelnökkel is – emelte ki, majd hozzátette, ehhez szorosan hozzátartozna a közszereplők titkosszolgálati átvilágítása is. “Örömmel mondhatom el, hogy Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNP) kezdeményezésére megegyezés született a Szatmár megyei önkormányzat vezetőivel, Csehi Árpáddal és Zatykó Gyula, az EMNP megbízott alelnöke között. Ennek értelmében együtt fogunk működni az érmindszenti Ady-kultusz beindítása céljából és a régió felemelése érdekében” – fogalmazott, majd leszögezte, a nemzeti ügyek szolgálatához felül kell emelkedni a pártérdekeken. Az MTI kérdésére, hogy tettek-e feljelentést az Ady-projekttel kapcsolatban, Tőkés László elmondta, hogy jelenleg a “kivizsgálás szakaszában” járnak, de tárgyalnak az elszámoltatási kormánybiztossal, és a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium államtitkárával, Gál András Leventével is. “Egy egész bizottság vizsgálja ezt az ügyet” – emelte ki. Tőkés László szintén az MTI kérdésére elmondta: bár a projekt “zátonyra futott”, de nem mondtak le róla, keresik a “jóvátétel lehetőségét”. Ugyanakkor leszögezte: tisztában vannak Magyarország nehéz gazdasági helyzetével, de örömmel vették tudomásul, hogy a kormányzati szándék megvan az Ady-projekt megvalósítására. Szerinte jelenleg újra kell gondolni a beruházást.
erdon.ro

Hídépítés Bukarestben
Beszélgetés Kósa András Lászlóval, a Magyar Kulturális Intézet új vezetőjével
Új igazgatója van a Bukaresti Magyar Kulturális Intézetnek. A korábbi vezetőt, Bretter Zoltánt a 35 éves Kósa András László váltja a román fővárosban működő rangos kulturális létesítmény élén. Az évek óta Budapesten dolgozó szociológus, szerkesztő, közpolitikai szakértő Marosvásárhely szülötte, városunkban sokan ismerik, számos itteni rendezvény szervezője, szereplője volt, a Pro Minoritate című lap főszerkesztője, lapunkban is rendszeresen jelentkező tollforgató. Pályázatával május 21-én nyerte el a tisztséget, szeptemberben foglalja el helyét Bukarestben. Ebből az alkalomból készült vele az interjú.
– Szép és felelősségteljes a megbízatás, de könnyűnek egyáltalán nem mondható. Nehéz időszakban kerülsz Bukarestbe.
– A jelenlegi feszültség, amely a román belpolitikai helyzetből is adódott, reményeink szerint valamennyire a kulturális diplomáciával is oldható. Intézetünk is bizonyíthatja a román elitnek, a román közönségnek, hogy a magyar kultúrát érdemes ismerni, szeretni. Ennek érdekében sok érdekes és izgalmas dolgot tudunk tenni. De tudom, hogy valóban nem lesz könnyű a következő időszak több szempontból sem. A magyar gazdasági helyzet sem rózsás, és az ősz az itteni belpolitikában is mozgalmasnak ígérkezik. De úgy gondolom, hogy ez egy átmeneti periódus lesz, túl a választásokon, függetlenül attól, hogy kik nyernek majd, bizonyára lecsendesednek a dolgok, és a kapcsolatainkban is visszatér a normalitás. Ha a Román Kulturális Intézet körül is tisztázódnak a dolgok, ilyen vonatkozásban is visszaáll a folytonosság, hiszen olyan értelemben is egymásra vagyunk utalva, hogy a bukaresti magyar és a budapesti román kulturális intézet tevékenysége kölcsönösségi szerződésen alapul.
– Amihez azonnal hozzátehetjük, hogy a kultúrára ott sincs és itt sincs elég pénz. De a jelek szerint mindkét intézet igyekezett maximálisan kihasználni a gazdasági nehézségek miatt számukra eléggé korlátozottan biztosított lehetőségeket. Egy új igazgató mindig újító elképzelésekkel, friss lendülettel érkezik. Mi az, ami az említett cél érdekében sajátosan a te projekted szerint kell megvalósuljon?
– Hadd időzzek egy keveset a kérdés első felénél. A magyar kulturális intézetek a XX. század elejétől működnek a nagyvilágban. A román kulturális intézetek az utóbbi két évtizedben létesültek. Az ő eddigi tevékenységükben jól látszik ez a lendület. Budapesten húsz éve van román kulturális intézet, sok érdekes rendezvénnyel hallatnak magukról. Úgy tűnik, hogy a magyar intézetek száz éve bizonyos visszafogottsággal is járt, de mostanság sok helyre került új igazgató, ez remélhetőleg élénkítően hat a munkára. Én is az újonnan kinevezettek egyikeként igyekszem élénkíteni bukaresti jelenlétünket. Három nagy projektet képzelek megvalósíthatónak. Az egyik többek közt a magyar külügyminisztérium támogatására is számíthat, és arra vonatkozik, hogy létre kell hozni egy erdélyi kortárs magyar képtárat, amely a régió XX. századi képzőművészeinek reprezentatív műveit gyűjtené össze, mutatná fel. Ilyen mindeddig nem volt. Ráadásul mostanában a képzőművészeti piac is kezd fellendülni Romániában. Sorra nyílnak újabb galériák, aukciós helyek Bukarestben, Kolozsváron és így tovább. Ez is serkenthetné az elképzelés megvalósítását. A projekthez a jelek szerint a politikai akarat mellett meglehet a gazdasági támogatás is. Kovászna megye, Sepsiszentgyörgy város önkormányzata is felkarolta a képtár létrejöttét. A másik két nagyobb elképzelés Bukaresthez kapcsolódik, pontosabban az intézet székhelyéhez. Ez egy gyönyörű villa, az intézmény nemrég költözött ide, a kormánypalota közelébe. Persze az épület néhány szempontból még tatarozásra vár, viszont lehetőség van arra, hogy a tetőtérben egy modern színházi teret alakítsunk ki. Mobil, mozgatható színpad, változtatható nézőtér biztosíthatja majd korszerű színházi produkciók bemutatását ezen a helyen. Ezt már a központ előző igazgatója elkezdte, tervezeti fázisban van, feltétlenül érdemes valóra váltani. Egy másik követendő irány, amely felé, ha kissé nehézkesen is, de a magyar kulturális intézetek kezdenek elmozdulni, és a világban működő francia intézetek illetve a német Goethe intézetek már sikerre is vittek: nyitás a manapság népszerű kulináris sajátosságokra. Szeretnénk tehát Bukarestben egy kiváló magyar bisztrót működtetni, hiszen a gasztronómia is a kultúra része, mellette pedig a magyar borkultúra is kellő hangsúllyal meg kell jelenjen. Az intézet udvarán létezik egy erre alkalmas melléképület, nyilván az elképzelésünket egyeztetnünk kell a román vagyonkezelővel és az ügyben illetékes román állami intézményekkel. De remélhetőleg nem merül fel különösebb akadály, és megvalósíthatjuk ezt a tervet is.
– Természetes, hogy marosvásárhelyi lokálpatriótaként azt is szeretném hallani, hogy mi, marosvásárhelyiek hogyan húzunk hasznot a most induló bukaresti tevékenységedből. Például a Bernády Háznak eddig is jó kapcsolata volt a Bukaresti Magyar Kulturális Intézettel és még inkább a Sepsiszentgyörgyi Magyar Kulturális Koordinációs Központtal. Több színvonalas vásárhelyi kiállítás köszönhető ennek az együttműködésnek. Ez, gondolom, tovább bővülhet.
– Nyilvánvaló, hiszen marosvásárhelyiként én nem is gondolkodhatom másképp. Különben nem csak a Bernády Házzal volt ilyen jó kapcsolata a kulturális intézetnek és a sepsiszentgyörgyi koordinációs központnak, az Alter-Native nemzetközi rövidfilm- fesztivállal is kimutatható a személyes folytonosság, hiszen én is szervezője vagyok a fesztiválnak, természetes, hogy Bukarestben is törekszem majd, hogy gazdagítsuk a filmes programokat. A Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron is mindig hangsúlyos magyarországi részvételnek örülhettünk, ennek egy részét hol a szentgyörgyi intézet koordinálta, hol a bukaresti intézet finanszírozta valamilyen formában. Ezek tovább fognak működni, és lesznek újabb jellegű kapcsolatok is. Nem túlzottan nagy, átfogó rendezvényekre, tárlatokra gondolok, gyakran hatékonyabbak a kisebb, egyéni bemutatkozási lehetőségek. Jövőre például feltétlenül szeretném Bukarestben vendégül látni Csatlós Levente festőművész barátom kiállítását. Másrészt olyan értékes, nívós műgyűjtemények is vannak Vásárhelyen, többek közt a Bernády Házé is, amelyeket szintén érdemes megismertetnünk a román főváros közönségével. Ilyesmivel is segíthetjük az itteni alkotók népszerűsítését, akár úgy is, hogy intézetünk nem befogadóként, hanem jelentős galériák felé közvetítőként járul hozzá a bukaresti bemutatkozásokhoz. Ugyanakkor sajátos a helyzetünk, mert a bukaresti intézet kifejezetten a román közeg fele nyit, de nem akarnánk csak a fővárosban tevékenykedni. Elképzeléseim szerint ki kell vinnünk vidékre is a rendezvényeinket, például Craiovára színházi eseményeket, kiállításokat Nagyszebenbe, Iasi-ban történészkonferenciákat szervezni és így tovább. A sepsiszentgyörgyi koordinációs központ viszont kimondottan a Székelyföld magyarságát igyekszik gazdagítani tevékenységével. És azt se feledjük el, hogy van egy határozott szándék, a magyar állam költségvetésével is támogatott elképzelés a Kolozsvári Magyar Kulturális Intézet felépítésére, és ha ez elkészül, az is a feladatai körébe tartozik majd, hogy valamilyen formában kisugározzon Vásárhelyre is. Ezt én mindenképpen szorgalmazni fogom.
– Jó munkát, sok sikert mindehhez!
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)

KISEBBSÉGBEN: Ballagunk, reménykedünk
A bukaresti Ady Endre Líceumban az idén heten végeztek – a képen látható öt leány (négyen fehérben, egyikük pedig krémszínű ruhában) és két fiú (a zászlósok). Tavaly tízen végeztek itt, és kilencnek sikerült az érettségi – tehát a líceum 90 százalékos teljesítményével messze az országos átlag fölött áll, jelen pillanatban. Jövőre tizenheten végeznek, tehát érdemes reménykedni.
Cristiane Gertrud Cosmatutól, az Interetnikai Kapcsolatok Hivatala helyettes államtitkárától megtudhattuk, hogy az Ady Endre Líceum teljesítménye nem egyedülálló. Romániában a kisebbségek tannyelvén működő középiskolák általában 90 százalék körül teljesítenek, és többen közülük elérték a 97 illetve 98 százalékot is. Érdemes tehát oda íratni a gyermekeket... Ha elgondoljuk, hogy az érettségi eredmények tekintetében az országos átlag 50 százalék körül bukdácsol, inkább bukik - az átmenők száma ugyanis többnyire ez alatt van, nem pedig fölötte -, akkor valóban érdemes előnyben részesíteni a kisebbségi iskolákat. Egyébként Bukarestben a német tannyelvű középiskola, a Goethe Kollégium az egyik legkeresettebb. Ott tartunk, hogy bejutáskor német anyanyelvű gyerekek maradtak ki, mert német tudásukkal megelőzték őket román gyermekek. Hátha a többségiek rájönnek, hogy a magyar líceumok is garanciát jelentenek a megszerzett tudás, készségek, európai érvényesülés szempontjából. Akkor aztán felköthetjük a gatyánkat, hogy gyerekeink sikerrel versenyezzenek a bejutáskor.
Bukarestben működik még egy bolgár líceum is – nem bolgár tannyelvű, de minden osztályban bolgár nyelvet is tanító iskola. Sőt, ugyanitt görög nyelvet is tanulhatnak az oda járók. Tehát náluk a bolgárok, románok és görögök között szent a béke. Már csak a török nyelvnek kellene gazdát találni – ott vagy más fővárosi állami középiskolában. Úgy hisszük, ez is be fog jönni rövidesen a képbe. -
Zsehránszky István
Maszol.ro,

Kónya-Hamar Sándor: Adalékok és feljegyzések a Nyírő-ügyhöz
Még a Nyírő József temetés-botránya előtt került a birtokomba Szerb Antal, az Erdélyi Helikon pályázatát megnyerő – és 1934-ben kötetben kiadott – Magyar irodalomtörténetének hasonmása. Birtokomban volt ugyan egy 1945 után kiadott változat, csakhogy abból eleve hiányzott A mai irodalom c. fejezet 3. alfejezete, Az utódállamok magyar irodalma című és abban Tamási Áron és Nyírő József méltatása is. Volt alkalmam tehát összehasonlítani az eredeti és megcenzúrázott változatot. És végképp elvetni a Hegedűs Géza- és Ungvári Tamás-féle „Nyírő-minősítéseket”, melyek lényegében még az 1945-ben Brassóban megjelenő Népi Egység (a Magyar Népi Szövetség lapja) június 15-i számában és Szász István (későbbi Utunk-szerkesztő) tollából, Isten igájától Hitler igájáig (Nyírő József népáruló író politikai pályájáról) címen megjelent tendenciózus írásra alapoztak. A korabeli elismerés és méltatás tehát nagyon jókor jött!
Mert a Bárdi Nándor Az Erdélyi Párt és a regionális politika, Egry Gábor Az „erdélyiség” színeváltozása és Horváth Szabolcs Ferenc Népcsoportpolitika, szociális kompenzáció és gazdasági jóvátétel – A holokauszt Észak-Erdélyben, valamint Elutasítás és alkalmazkodás között című könyvekben leírt vagy manipulált igazságok ugyancsak felkeltették érdeklődésemet, mivel éppen akkor Albrecht Dezső és Vita Sándor, a második, a „nagy” Hitel szerkesztőinek, később országgyűlési képviselőknek és az Erdélyi Párt prominenseinek életét és életművét kutattam. Látókörömbe így került bele időnként Nyírő József is. Az erdélyi, kolozsvári holokauszt-ügyet viszont nem lehetett nem figyelemmel tanulmányozni, hiszen említetteket amiatt sikerült a legjobban besározni.
Kezdjük Albrecht Dezsővel. Az említett szerző-hármas nem kisebb dolgot állít, mint azt, hogy Albrecht Dezső (1907–1976) radikális antiszemita volt, és a harmadik magyar zsidótörvényt (1941. évi XV. tc. „a házassági jogról szóló 1894. évi XXXI. tc. kiegészítéséről, valamint az ezzel kapcsolatban szükséges fajvédelmi intézkedésekről”) erőteljesen támogatta, a törvényvitában szerepet vállalt, érvelésében pedig kimutathatóak antiszemitizmusának gazdasági, politikai, demográfiai és ideológiai összetevői. És zsidógyűlöletét az is világosan kifejezi, ahogyan a sárga csillag viselése ellen tiltakozott.
Albrecht Dezső nem vett részt a törvény vitájában. Az 1941 tavaszán-nyarán folyó parlamenti szópárbajban az országgyűlési jegyzőkönyvek szerint a vezérszónok Paál Árpád volt. Érvelésével még jelen volt László Dezső, Bánffy Dániel és Braunecher Antal. Vita Sándor emlékirata szerint pedig, azokban a napokban Albrecht Dezső Kövér Gusztáv képviselőtársával próbálta megértetni, hogy amennyiben nem változtat éles véleményén (ellenezte a zsidótörvény erdélyiek szerinti, külön kiegészítését), úgy Teleki Pál miniszterelnök kérésére ki kell zárni az Erdélyi Pártból (ami később meg is történt).
Nyírő József nem vehetett részt a vitában, hiszen őt (miután 1941-ben Kolozsvárott megszervezte az EP tagozatát és annak elnöke lett) csak 1942. február 14-én hívja be öt társával együtt Bárdossy László miniszterelnök, a behívott román képviselők üresen maradt helyére. Az 1942-ben megvitatott és elfogadott negyedik zsidótörvény (1942. évi XV. tc) vitájában viszont már szót kért. A vezérszónok Bánffy Dániel, a törvény pedig a zsidóság mezőgazdasági ingatlanjairól és földterületeiről szólt. Nyírő József az országgyűlés 1942. november 20-i ülésén nemzetnevelésről szónokolt, s a „levitézlett liberális zsidó felfogást” bírálta, aminek nyilván semmi köze nem volt a törvényvita tárgyához.
Szónoki fogás és szereplés? Feleletként idézhetjük az Országgyűlés jegyzőkönyvéből az inkriminált részletet: „Félre az útból a magyar lelkiségtől idegenkedőkkel. Azokkal, akik az úgynevezett humánum álorcájában a sajtó, az irodalom, a művészet, a lélek és a szellem területén olyan hosszú ideig büntetlenül pusztítottak bennünket a saját hazánkban. Ennek a felfogásnak, ennek a levitézlett liberális zsidó hagyatéknak, ami sok jóhiszemű magyart is megfertőzött köztünk, ennek a burkolt propagandának a magyar életből el kell tűnnie.”
Nyírő József 1943. november 24-én felszólalt a honvédelmi költségvetés plenáris vitáján is, és a leventemozgalom hasznosságáról és fontosságáról szónokolt, minden antiszemita utalás vagy felhang nélkül. Ilyesmit azelőtti és azutáni 3-4 felszólalásában sem találni.
De térjünk vissza Albrecht Dezső kimagyarázott tiltakozásához. Jóval a törvény zárószavazása után, egy „türelmetlen sárgacsillagos” napirendi pont kapcsán kért szót és mondta el a következőket 1941. december 2-án: „Nem akarom és nem kívánom a sárga folt (Dávid-csillag) kötelező viselésének bevezetését, egyfelől azért, mert ezt túlságosan látszat megoldásnak tartom, de másfelől azért sem, mert e nélkül még elhihetem például, hogy Budapesten itthon vagyok. Goethének egy mondása jut eszembe: »Lasst mich scheinen, bist ich verde.« Legalább látszódj kereszténynek és magyarnak, Budapest, míg tényleg azzá válhatsz. Aki pedig keresztény, az soha nem lehet antiszemita! Tehát nincs keresztény antiszemitizmus. Ne tagadjuk így a kereszténység zsidó eredetét!”
Nem ezt idézte később Esterházy János a pozsonyi zsidótörvény vitájában?
Albrecht Dezső ezt petíció formájában is benyújtotta, több EP-képviselő támogató aláírásával, így legelsőnek a Kövér Gusztávéval stb. De Nyírő József ezt még nem írhatta alá. Amit ő aláírt¸ az az 1944. április 5-e (a sárga csillag kötelező viselésének premiernapja) után Albrecht Dezső és Mikó Imre által fogalmazott memorandum, melyet a pártelnök gr. Teleki Béla adott át Sztójay Döme miniszterelnöknek. Vita Sándor emlékiratában erre így emlékezik: 1944. március 19-e után az országgyűlésnek már semmi jelentősége nem volt, a jobboldali pártok demagógiája uralkodott itt is és a sajtóban is. Láttuk, hogy ez a helyzet (s a terjedő gettósítás-hír) Erdélyre nézve mennyi veszedelmet rejt magában, ezért Albrecht Dezső, a párt ügyvezető alelnöke és Mikó Imre, a párt parlamenti csoportjának főtitkára, április 5-ke után egy nagy emlékiratot szerkesztettek a miniszterelnökhöz, s ebben szóvá tették, hogy az új kormány teljesen tehetetlen a féktelen demagógiával szemben, az erdélyi problémákkal egyáltalán nem foglalkozik, érveléseinket senki meg nem hallgatja, a zsidókérdést brutálisan kezelik, közéleti férfiakat (zsidók és nem zsidók), köztük képviselőket is, letartóztattak, elhurcoltak, a belpolitikában áldatlan kötélhúzás folyik a pártok között, és uralkodóvá igyekeznek tenni a nemzetiszocialista gondolatot. Ezt az emlékiratot (melyet az EP minden képviselője aláírt) május első napjaiban Teleki Béla adta át Sztójay miniszterelnöknek.” (Vita Sándor önéletírása, kiadatlan kézirat, 118. l.) Az emlékiratot az EP minden képviselője aláírta tehát, így gondolom, Nyírő József is.
Nyírő József életének 1942 előtti mozzanataira is szeretném felhívni a figyelmet. Az első az Uz Bence c. regényében a zsidó Róth Sámi alakjának igencsak rokonszenves megrajzolása. A könyv megjelenése után, még 1940 előtt, a nagyváradi Új Kelet című cionista lapban Benamy Sándor szólaltatja meg egy interjú keretében őt és feleségét is, melyben világosan kiáll a zsidóság mellett. Ezt a szöveget meg kellene találni (az Országgyűlés legteljesebb sajtógyűjteményében például) és újra közzétenni. Úgyszintén a Kádár Imre emlékiratát, melyben, akárcsak korábban Ligeti Ernő, mint az egykori Erdélyi Szépműves Céh alapító tagtársára emlékezik, és nem is akárhogyan. Nem hallgathatom el, hogy Kádár Imre rendkívül gyalázatos módon viselkedett például Vita Sándorral 1945 után (aki pedig kiállította számára az életmentő mentesítő levelet Kolozsváron).
Nyírő József életében bizonyára nagy élmény volt az 1941-42-es weimari író- és költőtalálkozó, melynek házigazdája maga Goebbels propagandaminiszter, s melynek Szabó Lőrinccel együtt volt meghívottja.
Radnóti Miklós naplóbejegyzését szokás rosszindulatúan idézgetni, ám Nyírő József Keleti Újságban közölt háromkolumnás beszámolóját már nem. Pedig érdemes volna. Még akkor is, ha Medvigy Endre irodalomkutató és az újabb Nyírő-összkiadás szerkesztője szerint, ami abban található, az „a házigazda iránti udvariasság szerencsétlen lenyomata”.
És most elérkeztünk Ligeti Ernő ügyéhez, melyben Mester Miklóssal és Albrecht Dezsővel együtt, Nyírő Józsefnek is szerepe volt.
Rugonfalvi Mester Miklósnak a Magyar Tudományos Akadémia kézirattárában lévő hagyatékában (MX5462. jelzettel őrzött), a Bokor Péternek adott interjújából (Végjáték a Duna-mentén) idézve, a következőket tudjuk meg: 1944. április 30-án nevezik ki államtitkárnak a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumba. Elmondása szerint erre Albrecht Dezső, az Erdélyi Párt ügyvezető elnöke, a Hitel c. folyóirat szerkesztője kérte fel képviselőtársát, Mester Miklóst, mondván, hogy „üresen áll a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban a politikai államtitkári állás és az Erdélyi Pártnak van felajánlva. Mi nem fogjuk betölteni, benned megbízunk, vállald el!” (Megjegyzem: az 1989-ben elhunyt Mester Miklós 1945 előtt az imrédysta párt képviselője volt. És csak 2012-ben jelenhetett meg az 1971-ben befejezett emlékirata a Tarsoly kiadónál 816 oldalon Arcképek – két tragikus kor árnyékában címen.)
A müncheni Új Látóhatár 1985. októberi számában megjelent Zsidókérdés Magyarországon 1944 c. tanulmány igazolja e felkérés előrelátó voltát. „Mester Miklós teljes erővel védelmébe vette a zsidó származású művészeket és írókat. Mindenki, aki beadta kérését a kultuszminisztérium útján megkapta a kormányzói mentesítést.”
A Bokor Péternek adott interjújában mondja el Mester Miklós: „Április 2-án hozzám jött Ligeti Ernő erdélyi írónak a felesége. Letartóztatták a férjét és segítséget kért tőlem. Ligeti Ernőt jól ismertem mint kiváló erdélyi írót, publicistát. Megígértem a feleségének, hogy segíteni fogok. Ugyanakkor érkezett hozzám dr. Gyöngyössy István, aki akkor az Egyesült Izzó jogtanácsosa volt, és kérte, hogy újságíró barátját, Arató András publicistát vegyem pártfogásba. A kettőt együtt vettem védelembe. Azonnal táviratszöveget diktáltam Baky Lászlóhoz, hogy engedje ki a letartóztatásból Ligeti Ernőt és Arató Andrást. Megkértem Ligetinét, hogy a távirat szövegét vigye le az Erdélyi Pártba. Őt ismerték ott, és tudták, hogy a férje milyen nagy szolgálatot tett az erdélyi magyar kultúrának, és kértem, szerezzen az enyém mellé még egynéhány aláírást. Visszajött délután két aláírással, Albrecht Dezső és Gaál Alajos írták alá, (…) közben Nyírő is utána küldte aláírását, tehát hárman. Ligetiné megmondta őszintén, voltak még az irodában, akik féltek és nem merték aláírni.(…) Óvatosságból Ligetiné távirat helyett levelet adott fel Baky László címére. Előzőleg lefényképezték a szöveget s az aláírásokat. Talán két nap múlva felhív Baky s megfenyegetett, hogyan merek ilyen levelet feladni a címére. Ekkor megmondtam, hogy az Erdélyi Párt támogatja ezt az ügyet. Két erdélyi íróról, újságíróról van szó. Én is erdélyi vagyok és szolidaritást vállaltam velük. Dühösen lecsapta a telefonkagylót. De az akció tovább folytatódott, mert közben államtitkár lettem és Ambrózynál is közbeléptem. Mind a kettő kikerült az internálásból, és meg is menekültek egészen 1944. október 15-ig.”
Időközben Vita Sándort május közepén Jaross Andor belügyminiszter kinevezte kormánybiztosnak, aki Kolozsváron június végéig állíthatta ki a mentesítő leveleket (igazolványokat). Emlékirata szerint, mert Ligeti Ernő nem kérte, Nyírő József levélben kérte Vita Sándortól a Ligeti Ernő, felesége és 13 éves fia, Bíró József művészettörténész és Tamási Áron (második felesége szüleinek) apósáék számára a mentesítő levelet. Vita Sándor Ligeti Ernőéknek és Bíró Józsefnek ki is állíttatta azt – Ligeti Ernő mentesítő igazolványát, 1945 januárjában még a nyilas kormány is tiszteletben tartotta, csak a suhancokból álló nyilas csőcselék nem, ahogyan a Bíró Józsefét sem –, Tamási apósáékat pedig (Endre László tanácsára) beutaltatta Haynal Imre klinikájára, és így menekülnek meg.
Amit még a Mester Miklós esetében meg kell említeni, 1982. június 19-i keltezéssel feljegyzést fogalmazott Nyírő József emberi és írói érdemeiről, valamint arról, hogy mi is volt a Magyar Erő című kiadvány. Az MTA kézirattára az MX5462/54 jelzettel őrzi ezt Feljegyzés címmel. Ezt közli teljes egészében Marosi Ildikó az Uz Bence esetei című könyvének előszavában a 8. oldalon: „Ma Nyírő József írói érdemeit elhallgatják, sőt mi több, fasiszta írónak minősítik teljesen igazságtalanul. Nyírő József az első és második világháború közt az Erdélyi Helikon munkaközösségéhez tartozott. Könyveit az Erdélyi Szépmíves Céh Kolozsváron és a Révai Cég Budapesten adta ki. Műveiben egyetlen antiszemita vagy politikai diktatúrát dicsőítő mondatot le nem írt. 1940-ben Észak-Erdély visszatérésekor országgyűlési képviselő lett [csak 1942-ben! – K-H. S.], de soha a parlamentben és sehol másutt politikai beszédet nem tartott. Mint az Erdélyi Párt alelnöke mérsékelt politikai irányzatot képviselt.
A második világháború alatt a Magyar Erő című folyóiratot szerkesztette. Ezt a folyóiratot a hivatalos körök a nagyon szélsőséges antiszemita és náci németbarát Rajniss-féle lappal, a Magyar Futárral szemben hozták létre. Igaz, 1944 végén Nyírő József Nyugatra menekült és többé nem tért vissza. De az is igaz – minden ellenkező híreszteléssel szemben –, hogy Nyírő Józsefet 1945-ben Magyarországon nem nyilvánították háborús és népellenes bűnösnek.
Ma is mint a legsikeresebb filmet tartják nyilván Nyírő Józsefnek Emberek a havason című filmjét (Szőts István rendezésében, s a Velencei Biennálé kitüntetésével), amely a második világháború alatt készült és többször szerepel jelenleg is a Film Múzeum műsorán Budapesten.
Dr. Mester Miklós
Budapest, 1982. VI. 19.”
Amit pedig a Nyírő József 1944. október 15-e utáni életéről és tevékenységéről tudni lehet: a nyilas puccs után, azok az erdélyi EP-képviselők, akik nem követték Nyugat-Magyarországra az Országgyűlést, Albrecht Dezsőtől, Pál Gáborig mind katonai behívót kaptak. Akik bevonultak, mint például Pál Gábor, elestek, vagy fogságba kerültek, más pedig fütyölt a behívóra, mint Albrecht Dezső, aki felvonult a Mátrába fát kitermelni. De az Erdélyi Párt képviselői közül többen nem mertek lemondani, féltek a katonai behívótól és Sopronig meg sem álltak, mint Nyírő József is, ám nem léptek be a nyilas pártba, hanem a nemzeti frakciók töredékéből létrehozták a Nemzeti Szövetség nevű ellenzéki parlamenti csoportjukat. Ennek a csoportnak lett sajtófelelőse Nyírő József. Az Eleven Újság című propagandaműsor, amely elsősorban az erdélyi és felvidéki menekülteknek szólt, hetente háromszor, hangos bemondóval közölte hír- és tájékoztató anyagát. Az országgyűlési dokumentumok között, és az Országos Levéltárban nem egy eredeti dokumentum található, melyben Nyírő József arról tesz panaszt, hogy a tájékoztató akcióban a nyilasok nemegyszer megelőzték őket korszerűbb rádiótechnikájukkal. Ezért technikai segítséget kér, és hiába.
A többi már az emigrációs lét és sors tartozéka.
Utóirat: az egyeseknek botrányt jelentő Nyírő-temetésen jelen volt és emlékbeszédet mondott Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke. Emiatt tiltakozásul Elie Wiesel holokauszt-túlélő visszaadta a Magyar Állam kitüntetését, amire Kövér László azonnal nyílt levélben reagált, és kijelentette, hogy sajnálja, de Nyírő József sem fasiszta, sem antiszemita nem volt, legfeljebb politikába tévedt írója-krónikása az erdélyi székely népnek. S ezt Elie Wieselnek is tudnia kellene, hogy mit jelent, hiszen maga is erdélyi volna.
Az erdélyi és „igazi” Elie (Elizier vagy Lázár) Wiesel pedig, ha élne, idén, 2013-ban töltené a 100. életévét. Hiszen nemcsak Grüner Miklós, az auschwitzi és buchenwaldi fogoly- és túlélőtárs – aki több mint 20 éve próbálja bizonyítani, hogy a Máramarosszigeten született zsidó rabtársa 1944-ben 31 éves volt –, hanem Carlo Mattogno olasz újságíró szerint is, a hiteles auschwitzi dokumentumokban, Lázár Wiesel születési adata 1913. 09. 04. Tetoválási száma A-7713. S azt is megállapítja, hogy Elie Wiesel nevű fogoly nem volt Auschwitzban, Elizier Wiesel viszont igen. Ki lehet a „világhírű” Elie Wiesel (sz. 1928. 10., vagy 09. hó 4-én vagy 30-án?), aki a tetovált sorszámot sohasem tudta bal alkar

Egy költő nem intermezzo két másik költő között
Születésnapi beszélgetés Balla Zsófiával
– Kezdjük egy vallomással: a napokban olvastam a Rigó és apostol azon részét, amikor Önnek az édesapja, Balla Károly író ott volt Pusztakamaráson, és Sütő Andrással együtt emlékeztek a '44-es deportálásra a kamarási zsidó temető árnyékában. Erről mit mesélt lányának az 1950-es években?
– Egy hét-nyolc éves kislánynak? Keveset. Láttam lábán a hegeket. Tízéves voltam, amikor meghalt. Amit háborús sorsáról tudok, azt anyám mesélte el nekem, később. Apám Nagyváradon bujkált, különféle személyi papírokat gyártott az üldözötteknek. Egy ilyen papírral úszta meg Gáll Ernő is a deportálást. Apám a Fekete-erdőnél próbált többedmagával átszökni Romániába, de elkapták, és feltették az első, Auschwitzba tartó vonatra. A haláltáborból Ebensee-be vitték. Ott a kőbányában összeesett a gyengeségtől, az éhezéstől. Az SS-őrség legényei szimulánsnak nézték, félholtra verték, összerugdalták és ráuszították a kutyáikat. (A lábán a harapásnyomokat én is láttam.) Apám elájult, de halottnak hitték, feldobták egy – a krematóriumba tartó – taligára. A halottégető kemencék előtt, mielőtt betolták volna, az egyik fogoly vette észre, hogy él… és bevitték az ún. revírbe, a "betegszobába". Ez az amerikai csapatok érkezése előtt két héttel történt. 35 kilós apámat egy amerikai vöröskeresztes nő ölben vitte a mentőkocsiig. A mauthauseni kórházból való a beteglapja.
– Édesapja a múlt század közepén az erdélyi magyar próza- és színházirodalom egyik jeles képviselője volt, több darabját játszották, sajnos, elég korán, 59-ben már meghalt. Hogyan emlékszik rá? Kérem, meséljen gyermekéveiről és a századközépi Kolozsvárról.
– Apám sokoldalú tehetség volt. Gyerekkorában maga faragta hegedűn muzsikált a lakodalmakban! Remekül rajzolt, nagyszerű ezermesterként és mókamesterként sokan ismerték és szerették. Ismert minden fűt és fát, felfedezőút volt vele a Hója-erdőben vagy a Bükkben, a Szentjánoskút környékén bolyongani. Apám sokszor hegedült baráti társaságnak, engem hegedűjével népdalokra tanított, szerettünk énekelni. A zenedarabokhoz vagy egy tál paprikás krumplihoz mindig rögtönzött valamilyen történetet... Tőle tanultam meg sakkozni, kártyázni, römizni, dominózni is. Ő vette nekem az első (Voigtlander) fényképezőgépem, a kép, amelyet róla készítettem, ma is megvan. Ma már látom, hogy apám nem csak érzelmes, nagylelkű ember, meggyőződéses baloldali, soha tisztséget nem viselő, idealista kommunista, tehetséges író és remek mókamester volt, hanem nagyon szép fiatal férfi is.
1956 őszén mentem első osztályba. Apám kézen fogva vitt, ő kísért el a "Szent Jóská"-ig. Azon az őszön anyámmal izgatottan hallgatták a magyarországi híreket. Sokan jártak hozzánk, esténként vastag cigarettafüstben vitatkoztak. Aztán a színdarabjának, a Vádolom magam-nak a bemutatója jut eszembe a sétatéri Magyar Színházban. És emlékszem az otopeni-i kórház szobájára, apám sovány, borostás arcára. 1959 novemberében odautaztunk hozzá, nem tudtam, hogy utoljára látom. Akkor tízéves voltam. Fejemre tette a kezét, és valamit mormogott. Ma már tudom, hogy elbúcsúzott tőlem és megáldott. Nehezen beszélt már, azt motyogta: egy őrültségre tettem fel az életem. És arról, hogy csak az 1956 után írott könyvei, a Miska és A mesterhegedű értékes irodalmilag. A lelkemre kötötte, hogy ha megnövök, csak azokat adjam majd ki. Azt mondta, hogy minden más, amit előbb írt, nem érvényes. Érdekes, ez a beszélgetés tisztán és világosan megmaradt bennem.
– Zenelíceumot végzett, 1972-ben már megvolt a kolozsvári Zeneakadémián szerzett tanári diploma, és befutott költő volt. Hogy lehet ezt a három hivatást összehangolni, hogy mindenből a legtöbbet nyújtson?
– Inkább kissé csodagyereknek számítottam a 19 éves koromban közölt első könyvem megjelenésekor. Inkább irodalomszakra vagy filozófiára szerettem volna beiratkozni, de anyám rábeszélt, ne hagyjam abba zenei tanulmányaimat. Mint rádiós, fantasztikus előadókat, karmestereket és remek együtteseket, zenekarokat hallhattam, láthattam, ugyanis én vettem föl többnyire a hangversenyeket, egy kis fülkében ültem a színpad oldalában. A hatvanas és hetvenes években a világ legjobb zenészei fordultak meg Kolozsváron. De azért elsősorban az irodalom érdekelt. Éjszakánként olvastam, írtam.
– 1980–82-ben magyar népzenét és zenei írást-olvasást tanított Désen, amikor kitiltották a városból. Miért?
– Azért, mert a dalkört egy táncházzal és egy magyar színjátszókörrel együtt a bátor Kalapáti Jolán tanárnő és Tőkés László, az egyházat erősen kritizáló, akkor még verseket is írogató, fiatal református lelkész szervezte meg – annyira, hogy maga is beült énekelni ebbe a körbe. Nos, a megyei pártbizottságnak nem tetszett, hogy a zenei oktatás egyházi személyek előtt is nyitott, és mindenesetre felszólítottak, hogy tiltsam ki Tőkés Lászlót a népzenei oktatásról. Mivel nem álltam kötélnek, kitiltottak a városból és munkahelyemen is kisebb "botrányokba" keveredtem. Betiltották Kolozsváron a Gaál Gábor kört is, amelyet akkoriban vezettem a Kolozsvári Írótársaság megbízásából. Ekkor – mint az erre vonatkozó 1700 oldalas megfigyelési anyagomból kiderül – már szemmel tartottak, és 1981–82-ben a biztonsági szolgálat lehallgatókészüléket helyezett el a lakásomban. Én nem voltam ellenálló, de 1980-tól 1990-ig így sem hagyhattam el az országot, többé nem kaptam útlevelet, és persze egyéb következményei is voltak annak, hogy normális európai magyar értelmiségiként próbáltam élni…
– Közben 1972–85 között a Kolozsvári Rádió magyar adásának zenei szerkesztője, amikor egyik napról a másikra megszűnnek a vidéki stúdiók. Ez lenne a második pofoncsapás. Milyen emlékei vannak azokból a rádiós évekből és a kolozsvári elit társadalommal ápolt kapcsolattartásról?
– Nehezen jutottam álláshoz. A kolozsvári értelmiségiek gúnyt űztek belőlem. Azok a neves írók, szerkesztők, akiket megkerestem, segítség helyett azt ajánlgatták, hogy menjek feleségül és éljek mint lelkészné, vagy azt, hogy menjek lottószelvényt árulni, az is munka… vagy hasonlókat. Sem segítséget, sem együttérzést, sem munkát nem kaptam senkitől, még szüleim legközelebbi barátjától sem, attól, akinek – saját bevallása szerint – apám kétszer mentette meg az életét. A bukaresti írók, Domokos Géza, Horváth Andor, Szász János voltak segítségemre. Az Előre című napilapnál kaptam riporteri állást. Főként ipari és mezőgazdasági cikkeket kellett írnom…
– Az 1981-ben megjelent Romániai magyar irodalmi lexikon első kötetében Kántor Lajos ezt írta: "nagyigényű, bonyolult verskompozíciói (…) közvetlenül is kifejezik azt a szerepet, amelyet szerzőjük következetesen vállal a romániai magyar líra neoavantgárd vonulatában: összekötni Szilágyi Domokos és Szőcs Géza nemzedékét, élet- és verseszményét." Úgy érzi, hogy ez sikerült?
– Mint annyi minden, amit leírtak rólam: tévedés. Sosem voltam neoavantgárd. Voltak kísérleti verseim, de mindig a Nyugat és az Újhold hagyományához kötődtem elsősorban. És a világirodalom nagy költőihez, elsősorban Rilkéhez.
De fontos volt számomra Goethe, Shakespeare, Eliot, Kavafisz és mások hatása is. És egy költő nem akar "összekötni", nem feltét egy szendvicsben, nem intermezzo két másik költő között. Erdély roppant maradi a nőket illetően. Az erdélyi irodalom amúgy sem bővelkedik filozófiai vétetésű, létkérdéseket felvető versekben. Az én költészetem főbb erővonalai pedig ehhez a babitsi, József Attila-i hagyományhoz kötődnek.
– Jó húsz éve, hogy Magyarországon él, s ma is aktív szereplője az ottani irodalmi életnek, tagja a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának. Ha most kellene döntsön – mármint a kiköltözésről –, ugyanezt tenné, sosem bánta meg?
– Az előbbiekből kiderül, hogy sok minden kiűzött engem: szakmai, orvosi, magánéleti, politikai okai egyaránt voltak a helyváltoztatásomnak. És sok minden vonzott, hiszen szeretem a nagyvárost, és itt van a magyar irodalom központja. Most különösen, hogy ennyire elromlott Magyarországon a demokrácia dolga, meg kell gondolnom a kérdését.
Aki kivándorol, sosem lesz egészen otthon, sem a szülőföldjén, sem a választott hazában. De ezen már nem kívánok változtatni. Itt írtam életem két legfontosabb könyvét, és értékelték is ezeket. Otthon nem tudtam volna megírni őket. Itt jó barátokra leltem, és főként arra az emberre, aki nem csak a férjem, de maga is nagyszerű költő, kritikus, és tizenhét éve a legfőbb szigorú szerkesztőm. A figyelmes, értő olvasatnál és a magas mércénél nincs nagyobb segítség egy író számára.
– A Magyarországon töltött évek ellenére ma is az erdélyi magyar irodalom egyik legjelentősebb költő(nő)-je. Érzi ezt a megbecsülést és tiszteletet?
– Néha igen. Nyáron, a Kolozsvári Magyar Napok szervezésében volt (huszonöt év alatt) a második szerzői estem Kolozsváron. Ez azért nem sok, ugye? Megtelt a Minerva társaság díszterme, ez jólesett. De az írók, a költőkollégák legnagyobb része nem jött el. De érthetem-e a megbecsülés jelének azt, hogy úgy jelentek meg a Korunk folyóirat Kolozsvár- antológiái, hogy egyetlen versemet sem vette föl a szerkesztő? Amiképp a Budapesten élő kolozsváriak közül csak egyetlen embert hívtak meg az alakuló Kolozsvár Társaságba… Azt, aki egyébként nem Kolozsváron született. Aki ott látta meg az eget, mint mondjuk Bodor Ádám, vagy Tamás Gáspár Miklós, vagy én, azokat nem hívták. Pedig életművünkkel nem hoztunk szégyent városunkra. Nekem egyébként minden könyvem tele van Kolozsvár-versekkel. Egy ilyen versre kaptam 2012- ben a Látó költészeti díját. A Látó elődjében, az Igaz Szóban indult 1965-ben a költői pályám. Ennek jövőre lesz 50 éve... Bezárul a kör. Az idő is elfogy, akár a levegő.
– Nyaranta több időt tölt Csángóföldön úgy, hogy Erdély szép tájait autózza végig családjával, gyermekkori éveinek emlékhelyeit. Mit érez ilyenkor a szívében, és mit lát az egykori kolozsvári költő?
– Honvágyat. Gyönyörűséget. És látom, hogy az erdélyi kultúra – Reményik Sándor nagyszerű képével – mint Atlantisz hever a mélyben. Az öntudatos magyar fiatal nemzedék jó részének fogalma sincs, kik éltek itt előtte, és miket alkottak. Pedig a nemzetiségi létezés egyetlen esélye a kultúra minden hajszálgyökerének a számon tartása.
– 1968-tól – amikor megjelent első Forrás- kötete, A dolgok emlékezete – 2010-ig, 42 év alatt 14 kötete jelent meg, ami háromévente egy kötetet jelent. Mondja, meg van elégedve ezzel a ciklikussággal, nem túl kevés?
–De, meglehetősen kevés. Egyébként 19 kötetem látott napvilágot. És van, amikor hét év után következett egyik a másikra. De nem ez számít. Lampedusának lényegében egyetlen fontos könyve van – bár írt néhány esszét, elbeszélést is. Rendkívül jó író. Számít ez? Mindenkit a legjobb, legmagasabb teljesítménye minősít.
– "Ne légy se víg, se szomorú" – írja egyik versében. Akkor milyenek legyünk?
– Nyugodtak, kiegyensúlyozottak. Ne higgyük magunkat semmi embernek, elnyomott kisebbséginek, és ne tengjen bennünk túl a magyarság önértékelése. Középen kell megállanunk, önérzettel és szerényen. Okosodni kell, jobbá lenni. Nagy célokat, nagy embereket kell magunk elé mércéül állítani, nem a mellettünk futóhoz méricskélni magunkat. Ebben a klasszikus egyensúly Shakespeare, Goethe, Tolsztoj, Montaigne, és még sorolhatnám. Egy Széchenyi, egy Kemény Zsigmond, egy Babits szellemi nagysága az igazi világító torony.
– Mi van még a fiókban? Gondolt-e arra, hogy az olvasók habzsolják az őszinte, fordulatokban gazdag tényirodalmat, az idő messzeségében "meg- porosodott", de sikeresen "lepallott" gyermekkori élményvilágot?
– Nem tényirodalmat írok, és nem megrendelésre. Van egy ki nem adott könyvem. Nem adtam ki a kezemből, mert nem felel meg a prózáról alkotott eszményeimnek. Nem akarok mindenáron publikálni, ahogy azt sokan teszik. Ami az olvasókat és elvárásaikat illeti: sokkal több világirodalmat, több nagy klasszikus szerzőt, szép magyar verset kéne olvasniuk, és sokkal több kritikai történeti munkát. Nem dicsőségünk ódáit, hanem valóságos, érdekes, emberi történelmet. Kevesebb gyenge minőségű fércművet. Több tudásra és jobb irodalmi ízlésre volna ma szükség, mert azt az iskola, a szülői ház már nem biztosítja. Egyelőre azonban a könyvesboltokban az álirodalom fogy jobban, nem a magas művészet.
– Legfontosabb díjak és elismerések?
– 1984, 1991: a Román Írószövetség Költészeti Díja, 1992: Déry-jutalom, 1995: Soros- életmű-díj, 1996: József Attila-díj, 2003: Palladium-díj, 2008: a Magyar Köztársaság Babérkoszorú-díja, 2010: Artisjus Irodalmi Nagydíj.
– Melyikre a legbüszkébb?
– Minden díjam megtiszteltetés. A díjak élni segítenek. De azok elsősorban az olvasó számára útjelzők. A legmagasabb díjam eddig a Magyar Köztársaság Babérkoszorúja és az Artisjus Nagydíj.
– Ha újrakezdhetné, ugyanezt az életpályát választaná?
– Ha másodszor is megszületek, akkor erre az angyalok nyelvén is tudok majd válaszolni.
– Köszönöm, hogy válaszolt – nem az angyalok, hanem még a magyarok nyelvén.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely),

Megnyílt a Herta Müller életét bemutató kiállítás
A Securitate „ferdítette” elsőként románra a bánsági írónő műveit!
A Szépművészeti Múzeum Barokk Termében február 13-án este került sor a Herta Müller Nobel-díjas írónő életének és irodalmi pályafutásának legfontosabb pillanatait bemutató kiállítás megnyitójára.
A szavak ördögi köre című kiállítás anyagát – fényképeket, dokumentumok és könyvek másolatait, kép- és hanganyagokat stb. – a Goethe Intézet és a Literaturhaus Berlin állította össze, és a temesvári Német Kulturális Központ jóvoltából jutott el Temesvárra.
A szép számú egybegyűltet, köztük Liliana Oneţ alprefektust és Rolf Maruhn temesvári német konzult Victor Neumann múzeumigazgató köszöntötte. A bánsági születésű Herta Müller Nobel-díjjal megkoronázott irodalmi pályafutásáról prof. Dr. Roxana Nubert, az írónő egykori évfolyamtársa tartott előadást, német nyelven. Herta Müller műveiből részleteket hallgattak meg a tárlatnyitó résztvevői, a szerző előadásában (hangfelvételről) és Claudia Ieremia, a temesvári Nemzeti Színház művésznője tolmácsolásában, román nyelven.
Herta Müllernek az Aktionsgruppe Banat irodalmi csoporthoz fűződő viszonyáról, műveinek cenzúrázásáról, a Securitate irattárában talált vele kapcsolatos dokumentumokról Werner Kremm, a Banater Zeitung főszerkesztője tartott kétnyelvű (német és román) előadást. Werner Kremm, az Aktionsgruppe Banat egyik alapító tagja azt is elmondta: Herta Müller később nagyra értékelte az irodalmi csoportosuláshoz tartozó fiatal költők rá gyakorolt hatását, akik nélkül: „Nem olvastam volna és nem írtam volna egyetlen könyvet sem. Az ő segítségükkel éltem túl a megtorló intézkedéseket. Ma is sokat gondolok ezekre a barátaimra és azokra, akik a Securitate lelkén száradnak és a temetőkbe kerültek”. Werner Kremm a Securitate irattárában megtalálta Herta Müller és a többi fiatal német író műveinek „rosszindulatú, tendenciózus, rossz minőségű” fordítását, amire azért volt szükség, mert a politikai rendőrség emberei csak románul értettek. A kiállításon látható, Herta Müllerrel kapcsolatos képek és dokumentumok egy része is a Securitate irattárából származik.
Az Aktionsgruppe Banat egykori alapítója, Werner Kremm a Nyugati Jelennek azt nyilatkozta: Herta Müller nem volt az 1972–75 között működött, majd a Securitate parancsára betiltott irodalmi csoport tagja, de kereste velük a kapcsolatot, és elolvasta a kör számára Németországból beszerzett, az akkori kortárs német irodalom legjavát képviselő könyveket. „Amikor Herta Müller írni kezdett, mi határozottan elutasítottuk, hogy az ő írásaival egy oldalon megjelenjenek az írásaink” – mondta Werner Kremm. – Véleményem szerint Müller akkor giccses verseket írt, és nehéz volt vele szót érteni, mert eleve elutasította a párbeszédet. Később az Aktionsgruppe Banat egyik vezéralakja, Richard Wagner író hatása alá került, aki szerintem döntő módon befolyásolta Herta Müller irodalmi pályafutásának alakulását.”
A niczkyfalvi születésű Nobel-díjas írónő életét és munkásságát bemutató kiállítás 2014. március 5-ig naponta 10–18 óra között látogatható a Szépművészeti Múzeumban. Február 20-án és 27-én 11–15 óra, valamint március 4-én 10–12 óra között német és román nyelvű idegenvezetéssel látogatható a kiállítás, amelyekre a r.popa@ccgtm.ro elektronikus postacímen lehet bejelentkezni.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad),

"Fiatal fa a hegyen..."
Tompa Lászlóról képekben
Pünkösdhétfő délutánján a Vártemplom gótikus termében idézték meg a fél évszázada eltávozott Tompa László alakját az idei első marosvásárhelyi helikoni együttlét szervezői.
– Az utókor nem méltó az életműhöz, nem szentelnek neki elég figyelmet – hangsúlyozta H. Szabó Gyula, a Helikon – Kemény János Alapítvány elnöke az emlékműsor elején, majd a költői pálya azon mozzanatát elevenítette fel, amikor is 1929-ben Tompa László megkapta az Erdélyi Helikon harmincezer lejes nagydíját. Az alapítvány elnöke abból a Tamási- levélből olvasott fel, amely a díj odaítéléséről döntő bizottság vitáját körvonalazza, és amely a székelyek nagy írója, Makkai Sándor állásfoglalását is idézi: "Meg-mondom őszintén, hogy én azt szerettem volna, hogy Áprily Lajos drámája kapja a díjat. Ez a könyv azonban még nem jelent meg. Ami Tompa Lászlót illeti, teljes szívvel és meggyőződéssel állok mellette. Én voltam az első, aki annak idején felhívtam rá a figyelmet, s azóta is állandóan azt látom, hogy ő az, akit Erdélyben lírának kell elfogadnunk".
A továbbiakban Cseke Péter irodalomtörténész hét képben villantotta fel "az udvarhelyi csillagtalan ég alatt" élő magányos lírikus élettöredékeit. Kuncz Aladár udvarhelyi kézfogása, Szabó Dezső udvarhelyi tavasza és Tompa László "bezárt lelke", Kuncz gyönyörű Tompa-verse, Tamási az Árpád utcában, Székely gazda a Székely Közélet szerkesztőségében, 56-os Tamási- köszöntő a vásárhelyi Kultúrpalotában, A goethei korban lévő költő köszöntése – ezek a pillanatképek határozták meg az emlékekben, háttérinformációkban gazdag előadás ritmusát. A kapcsolatrendszerek hálójában – elsősorban Kuncz Aladár, Szabó Dezső, Tamási alakjának megidézésével – színesedett a hallgatóság számára is a költő portréja, akinek 1923-ban megjelent Éjszaki szél című verseskötetéről Szabó Dezső így vélekedett: "Tompa László igazán nagy költő. Ez a kötete még nem ad egyenletes és egységes képet róla. (…) De igazán saját versei már (…), egy sötét hangú, mélyen emberi költészetet ígérnek". Tompa és Tamási korántsem felhőtlenül induló, később őszinte, mély barátsággá alakuló kapcsolatára többször is visszatért az előadó, Tamási Árpád utcai látogatása, majd az 1947 márciusában a Magyar Rádióban elhangzott műsor kapcsán, melyben Tamási Dsidát és az erdélyi költőtriászt, Áprilyt, Reményiket és Tompa Lászlót mutatta be. "Ott keleten, az európai végeken, szilárd és különös jelkép Tompa László, aki ma is magányosan él a székely anyavárosban. (...) Verse és ő maga komorságot, erőt és helytállást hirdet. Talán ő az új idők Julianus barátja, ki nemcsak folyton izzó magyar lélekkel ajándékozott meg minket, hanem olyan versekkel is, amelyek sohasem fognak lehullani a magyar sors és a magyar költészet mennyezetéről" – mondta barátjáról Tamási.
A goethei korban lévő költő megidézésekor Cseke Péter kiemelte, hogy míg a hatvanadik születésnapján harminc, a hetvenediken már csak öt írás jelent meg Tompa Lászlóról.
– 1978-ban jelent meg a Kriterion első szintézise a költőről, amelyet én is nagy haszonnal forgattam. De nagy szükség van újabb értelmezésekre is – jegyezte meg az előadó, majd örömét fejezte ki, amiért egykori tanítványa, Fekete Vince a Székely Könyvtár sorozat 23., válogatott Tompa-verseket tartalmazó könyvében magára vállalja ezt a feladatot: "Egy biztos: Tompa László nem »a székelyharisnyás költő«. (…) …európai rangú költő, egy kisváros nagyformátumú lírikusa (hangsúlyozom: lírikusa), aki a súlyos terhek alatt játékos is, könnyed is tud lenni, s akiről le kell hámoznunk mindazt a sallangot, ami az évtizedek alatt rárakódott, ha szeretni, élvezni szeretnők ezt a különleges, különlegesen jó, nem édeskés, hanem inkább karcosabb, súlyosabb léptű, de nagy költészetet".
Az emlékműsort Győrffy András színművész szavalatai színesítették. Többek között a Fiatal fa a hegyen című alkotás is elhangzott, amelyet Kuncz Aladár egykor gyönyörűnek nevezett. "Fény ütközik ki gallyai hegyén –/ Oh, bár lennék e fiatal fa: én!/ Feledve mindent, mi kedvetlenít,/ Szívhatnám a föld áldott nedveit./ S duzzadva tőlük, minden hajnalon,/ A szabad ürbe nyúlna száz karom."
Nagy Székely Ildikó. Népújság (Marosvásárhely)

Otthonom a magyar nyelv
Beszélgetés a 75 éves Lászlóffy Csaba költővel, íróval
– Egy harmincöt évvel ezelőtt megjelent könyvére, az Apokrif (1979) címűre figyelt fel a közvélemény, amellyel új műfajt teremtett a groteszk és az ironikus történelmi jelenítések formájában. Egyfajta "történelmi álruhába" menekült, sikerült kijátszania a hatalom cenzúráját olyan időkben, amikor a napi sajtóban például nem lehetett leírni azt, hogy "református lelkész".
– A groteszk, az irónia hangja, néhány korai drámámtól eltérően, valójában később vált jellemzővé prózai műveimben; itt még a múltidézés tragikusabb analógiájáról van szó, melyet a távolabb élő, akkor még ismeretlen írótárs, Varga Zoltán is lereagált volt nyomban az 1979-es újvidéki Periszkópban, miszerint sajátos módját választottam a múlttal való szembesülésnek, mindannak – idézem tőle –: "ami a letiportak tömegében általában öntudatlanul és ösztönösen szokott munkálni, kiemelkedő értelmiségiek, csúcsemberek esetében a tudatos magatartás sajátos formáit kristályosítja ki: mimikri mögé rejtett, kivezető utakat kereső «csendes politizálást«, kulturális értékmegőrző munkát, utókorra apelláló tanúszerepet, életérzést kivetítő és szimbólumokba sűrítő művészi alkotásokat… Felmerült, baráti ötletként, három évtized múltán, hogy az Apokrifot ki kéne adni újra, az akkori visszhangjára is gondolva, hisz nem csupán itthon és Magyarországon jelent meg róla egy tucat értékelés, elemzés, de még a Cs. Szabó Lászlónak eljuttatott példányra is tüneményes válasz érkezett, a levél egyik kitétele szerint Cs. Szabó londoni emigrációjában Kós Károly munkássága mellett, ebben a ritka könyvben talált enyhülést súlyos betegsége idején.
– Tordán született, majdnem azon a napon, amikor költő bátyja, Lászlóffy Aladár. Kérem, meséljen gyermekéveiről!
– Legszívesebben vallomás- és versidézetekkel válaszolnék. A honnan?-ra egyértelmű a válasz. A géneknek nem a "játékára" gondolok ezúttal, hanem arra, hogy egy belső égtájnak, a benned élő természet viszontagságainak vagy kitéve, melynek köszönhetően szívednek nem véletlenül lett ilyen a ritmusa, akárcsak szellemedben a rend. Halottaidra gondolsz, s látod gyermekeidet. Néha elég egy kései felismerés, egy megbocsátással fölérő "tapasz", hisz többnyire már csak hegeket találsz… Torda. Ahol már sejtettem, hogy lekaszált fényben (szemüreg-mélyben) lányok feküsznek dideregve… (Mellük havából ha ki lehetett volna olvasztani a megígért világot!)
… Amire nem emlékszel / vagy nem akarsz / emlékezni a sólyomréten át / klasszikus szimptomák // a rég beomlott tetejű / udvarház a mohás igék / a hosszúfarkú citromsármányt / rejtő tarló a cickány rágás-/ nyoma a rovarok páncélján /– minden kódolva testem préda / májam préda a gondolatok / könyvtára is iszapos hallgatás / mint árvizek után s a gyermek- / korod is végképp (…) Szellemi szülővárosom Kolozsvár lett; tágabb szülőföldem s állandó otthonom a magyar nyelv… Addig élsz, míg gyermekkorod látomása az ólomszél, a sejtek kiszáradása ellenére visszatér; csak bírja a szíved.
– Több drámáját mutatták be Erdélyben, Magyarországon és másutt. "Szellemes dramaturgiáról és erőteljes drámai nyelvről tanúskodnak ezek a darabok: szinte kiáltanak a színházi előadás után – írta Pomogáts Béla 1981-ben. – A Nappali virrasztás 1976 nyarán a Gyulai Várszínházban aratott sikert, remélhetőleg Lászlóffy Csaba többi műve is meg fog elevenedni a hazai színpadokon…"
– Nappali virrasztás című drámám Vörösmarty s Bajza bujdosásáról szól a szabadságharc 1849-es bukása után. Dokumentum értékű idézetek és utalások mellett – vagy inkább ellenére – allegorikussá, áthallásossá tette a drámát a két bujdosó író és a Mészáros (potenciális besúgó, jóllehet a Korunkban megjelent előtte egy jó része) – így itthon, mint több más magyar történelmi tárgyú mű eljátszására, nem volt esély. Sík Ferenc rendezőnek köszönhetően a nyári gyulai szabadtéri színpadon került sor az ősbemutatójára, majd egymás után több magyarországi társulat játszotta.
Pápán aztán ezzel a darabbal avatták volt fel az új színház épületét, s habár a budapesti főrendező ígérete dacára a Kádár-rendszer idején, "baráti figyelmeztetésre" '56-ra való utalásokat gyanítva benne (holott az erdélyi magyar kisebbség helyzetéről szólt valójában), eltanácsolták a színrevitelét, közvetlen a rendszerváltozás után a Nemzeti Színház kamaraszínpadán csaknem két tucatszor játszották sikerrel. Itthon csak egy pódium- előadást ért meg 1981-ben, a medgyesi református parókián.
– Bertha Csilla, aki Sütő- és Székely János-drámát is fordított angol nyelvre, Donald E. Morse-zal lefordította Az eretnek c. drámáját. Miről szól ez a színmű és milyen volt a mű fogadtatása?
– Mintegy negyven drámát írtam eddig, a budapesti Mundus Kiadó vállalt harminckettőt két kötetben… Abszurd színműveimre, bár kötetben még a hetvenes évek elején megjelentek, még mostohább sors várt: volt, amelyik el is "kallódott" a cenzúraviszonyok miatt. A legrégebbi, még a történelmi drámák előtt, az Akit a kereszten felejtettek "comico- tragoedia", még 1971-ből – magyarországi diákszínjátszók előadták volt, igaz. Bertha Zoltán: Profán passió – a modern erdélyi Krisztusdráma változatairól szóló tanulmányában ezt a groteszk színpadi művet tragikomikus bohózatnak nevezi, amely tele van "a fekete humort, a karikaturisztikus groteszket markírozó, cikázó anakronizmusokkal, utalásos szóviccekkel, maró iróniájú szójátékokkal: azért is neoavantgárd jellegű, mert a kihívó »proteszt« hangütést kottázza", s a szarkasztikus szenvedély kapcsán Donald. E Morse angol nyelvű tanulmányára hivatkozva kiemeli Lászlóffy abszurdjainak bizonyos világirodalmi rokoníthatóságát Mrozek, Havel, Genet, Albee, Beckett stb. némely műveivel…
Az eretnek, egyén és hatalom, erkölcs és elnyomás, eszmény és valóság ellentétét az abszurdlátomásig fokozva azt sugallta, csupán a kortárs olvasóknak (mert saját költségemen sikerült megjelentetni a Bolondok játékai című drámagyűjteményben), hogy a totalitárius hatalmi rendszerek tragikus történelmi szituációiban nemcsak az alattvalók szabadság-, autonómia- és szubjektumvesztése, az egyszerű és a szellemi ember megsemmisülése a nyilvánvaló és tragikus, hanem magának az öntömjénező, imádatot követelő hatalomnak a groteszk felőrlődése is.
A jég 1990 után tört meg, miután Floridában, egy nemzetközi találkozón bemutatták angolul Az eretnek vagy csórécsigavész című drámámat, amely a Kádár-rezsim idején odaát is elutasításra talált. De – az angliai, írországi s a 2006-os New York-i előadások után és dacára – itthon nem került színre még. Holott a szellem korlátozásának, a terror rejtettebb formáinak akár, a történelmi visszajátszása aligha megy újdonságszámba – Kelet-Európában különösképp –, s nem csupán bohózat formájában, de olykor bumerángként hat tartós gyógyulást remélő tudatunkra.
– Nagy Pál írta 1986-ban Lászlóffy Csabáról: "A minap még, jó évtizede, Balassi Bálinttól, Bethlen Miklóstól, Mikestől, Apáczaitól hozott címünkre verses üzenetet (…), most pedig, legutóbb a sztregovai udvarház gazdáját, Madách Imrét, Az ember tragédiája költőjét kereste fel, de csak átutazóban, mert már várta őt itthon a 20. sz. második felében egy zilált külsejű férfiú, aki novellafüzérnek álcázott vallomásai továbbítását kérte tőle sürgősen…" Kiről van szó, és mennyire sikerült a "továbbítás"?
– Először is, Nagy Pál magyartanárom volt a kolozsvári Apáczai, akkoriban még 2-es számú fiúlíceumban.
UDVARHÁZ SZTREGOVÁN c. kötetemről írt a megjelenés után. A Madách-regény mellett egy elbeszélésfüzér: az emlékezésből fakadó szaggatott időkezeléses technikával megalkotott történet. A méltatások szerint az író a spionoktól körülvett, magányos, beteg, csalódott Madáchnak nemcsak gondolatait, de egész életterhét is mintegy magára veszi, szuverén módon bánik azzal, mintha saját naplóját írná, saját rettegéseit vetné papírra, s egyszerre közelíti és távolítja az olvasót ehhez a világhoz és ettől a világtól, melyben már-már mellékes körülmény, hogy egy Madách nevű író élhette meg egy sztregovai udvarházban.
– Szintén Nagy Páltól tudjuk, hogy milyen sokakkal találkozott ’86-ig: Ovidiusszal, Mirabeau-val, Johann Sebastian Bachhal, Herzennel, Kossuth Lajossal, Mazzinival. Azóta eltelt még közel 30 év. Kiket "keresett" fel még térben és időben?
– Csupán egyetlen kötetem – a Bestseller- avagy a bestia nem alszik – szerkesztési koncepciójának jegyében került egymás mellé Cervantes, Zách Klára és … Márai Sándor sőt Hemingway és Örkény, archaizáló szövegfikciók és szerepjátékok, vagy például a bibliai Támár, Egon Schiele, Thomas Mann, Tintoretto, Vajda János, Cervantes, a bizarrá és morbiddá alakuló perverz Zách Klára történelmi parafrázis, Renan, és kedvenc szellemtársam: Romain Rolland, II. Szilveszter pápa, Bonaparte Napóleon, Bolyai János, Siegmund Freud, Eugénie császárné, Klaus Mann, Chamberlain – hadd ne folytassam. Ezt egy ifjú költőtárs, Korpa Tamás összegezéséből idéztem, aki Párhuzamos életrajzok – egy metapillanat kulisszái című tanulmányában az emlékezet hatástörténetéről értekezve prózaírói módszeremről azt állítja, hogy nem az ars memoriae által jellemzően kanonizált szituációkat és tereket tematizálom és foglalom fikcióba, hanem szubjektív emlékezet-apokrifeket hozok létre, radikálisan szakítva a konvencionális nemzedéki közérzetrögzítés sematikájával. Egyfajta idősík(el)tolódással bizonyos egyidejűség megteremtésére törekedtem. A különböző korok személyiségei így váltak kortársaimmá – anélkül, hogy aktualizáltam volna valamit is a korból, amelyben éltek…
Valahogy így kezdődött az én "reinkarnációs" galoppom az időben.
– Némelykor nehéz meghúzni a határvonalat a műfajok között. Egy másik elbeszéléskötetének, a 2003-ban megjelent Valami másnak a hátlapján Józsa István ajánlásában olvasható: a kötet prózafutamai "elsősorban nem az alkotásról szólnak, hanem néhány nagy személyiség (Xenophón, Dosztojevszkij, a vandálok uralmával szembesített bizánci Prokópiosz, Casanova, Ady) érzelmi szenvedélyéről, lelki pokláról… A sajátosan Lászlóffy Csabá-s, halált s halhatatlanságot kísértő reflexió nyilván itt is tetten érhető."… Valójában itt is a – mostani májusi Korunk-szintézistanulmányban olvasható – "reinkarnációs" szerepjátékára történik utalás?
– Kísérletező fajtának érzem magam; művészi útkereséseim könnyen indultak, formai kísérletezéssel. Sok kísérletezés után a műfaji határokat kezdtem lerombolni. Ezek a lebontások először csak szakmai kockázattal jártak. Aztán rájöttem, hogy az időben… bennem is minden megismétlődik, persze nem ugyanúgy, egy más szinten. Így eljutottam az egyidejűség határáig: valamilyen formában egyazon időben éltem át a megtörtént dolgokat. Úgy érzem, ez már nem egyszerű formai játék… A művészetek kalandja az idő csapdájából ered. Kilépni önmagunkból, ahányszor csak lehet, az alkotó ember kihívása ez a korlátozó mindenkori társadalmi léttel szemben. Nagy az út a megközelítéstől a megjelenítésig a különböző, olykor egymást keresztező idősíkokban. Át kell lépnem tudatommal máshova, másvalakibe…
– Egyik legújabb versében írja, hogy nyugodtnak kell maradni mindhalálig, nem kell bepá-nikolni… Fél a haláltól?
– Az évtizedek során számtalan verset, esszét, szöveget írtam – több mint játékos kihívást: őszinte szembenézést a halállal, az elmúlással. De ugyancsak ehhez fogható a Freudról szóló dramolettem, A roskatag bálvány, vagy a Jelenetek egy aggastyán estvéli órái című háromfelvonásos drámám Goethéről. Ez már "a reinkarnáció" szövegtenger hullámzása; persze kérdés, hogyan él a szerző az irodalomtörténetbe besorolni hivatott kortárs kritikusok tudatában… A nyugodtság vagy a pánik említéskor sohasem csak a magam életére, örökségére, reszkijére gondolok. S viszonyomat a halállal is nagyon emberinek érzem.
Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely)

Nyelvbűvészkedés
Hókuszpókusz, s már kész is a legújabb bűvészmutatvány.
Elénk tárja 452 oldalon Murádin László, a nyelvbűvész. Méghozzá azon a fülünknek oly kellemes „hangszeren” – őt idézem –, amit magyar nyelvnek, anyanyelvünknek nevezünk. Teszi pedig ezt, mármint a nyelvbűvészkedést, több mint félévszázada, hiszen ismert és elismert tudományos kutatói munkája mellett 1958 óta heti rendszerességgel közöl nyelvművelő írásokat a kolozsvári Igazságban és utódjában, a Szabadságban. Abban a napilapban, ahova jómagam csak 1990 után kerültem, s örököltem meg felejthetetlen emlékű Krizsán Zoli kollégámtól a Művelődés oldalt, Murádin László rovatával együtt. „Ellestem igéit s / Hókuszpókuszát, / S bűverővel én is/ Művelek csodát” – idézhetném találóan Goethe Bűvészinasát, hiszen sok mindent sikerült is ellesnem nyelvmesteremtől, bár a csodák műveléséig azért mégsem jutottam el.
De komolyabbra fordítva a szót, a nagyváradi Europrint Könyvkiadónál 2014-ben megjelent Hókuszpókusz című, nyomdatechnikai szempontból is igényes, elegánsan tetszetős kötet Murádin László 253, tudományos alaposságról és közírói, újságírói gyakorlatról árulkodó, ötletes, színes nyelvművelő írását tartalmazza. S a színesség itt tematikára és sajátos fordulatokban bővelkedő nyelvi megjelenítésre egyaránt vonatkozik. Miáltal a rövid és frappáns okfejtések népszerűsége sem marad el. Mert kit ne érdekelne például egy-egy sajátos nyelvi fordulat, szállóige, szólásmondás története vagy egyszerűen leghétköznapibb, állandóan használatos szavaink eredete, kialakulásuknak, esetleg más nyelvekből való átvételüknek, meghonosodásuknak a módozata. 
NÉMETH JÚLIA
Murádin László: Hókuszpókusz. Nyelművelő írások /Europrint Könyvkiadó, Nagyvárad, 2014/
Szabadság (Kolozsvár)

Ki volt Petőfi Sándor?
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szervezésében került sor a marosvásárhelyi unitárius egyház Bolyai-téri tanácstermében Szántai Lajos budapesti irodalomtörténész előadására Petőfi Sándorról.
Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc kapcsán leghamarabb Petőfi Sándor neve jut eszünkbe valamennyiünknek – kezdte előadását az irodalomtörténész, aki arról értekezett, hogy Petőfi vonatozásában mit jelentett a magyar haza szabadsága és a világszabadság. Meglehetősen fiatal volt, alig 26 évesen lépett ki az élők világából, de hogy hogyan halt meg, mi történt vele konkrétan, az rejtély, csak annyit tudunk, hogy eltűnt. Utoljára egy marosvásárhelyi orvos látta, de nem azt, hogy a kozákok felnyársalták volna, hanem azt, hogy szaladt. Voltak szemtanúk, akik azt látták, hogy eltalálta egy golyó a költőt, más azt látta, hogy egy kozák pika átjárta a mellkasát, míg egy harmadik szemtanú a Héjjasfalva és Fehéregyháza közötti út mellett a kukoricásból látta kilógni a lábát. „Ez három eset, amiből csak egy lehet igaz” – figyelmeztetett az előadó, majd Hathvany Lajos kétkötetes monográfiájára utalt, amely, mint mondta, a Petőfi-kutatások kincsesbányája lett. Minimális kommentárt tartalmaz, a kortárs forrásokat publikálja a költő életútjáról, a születésétől a haláláig az egymásnak ellentmondó adatokat tartalmazó dokumentumokat.
Petőfinek már a születése kapcsán kérdések merülnek fel: mikor született? 1823. január 1-e kora órájában, vagy 1822. december 31-én éjfélkor? Legalább két hely verseng a mai napig, hogy hol született, ezek közül Kiskőrös az egyik, amelyről Petőfi saját kezével beírja iskolai bizonyítványába, hogy ott született. Ugyanezt teszi akkor is, amikor katonának jelentkezik. De szintén ő mondja, hogy Kiskunfélegyháza szülötte. Hasonló a halálának is a helyszíne, hol halt meg pontosan és hogyan? Fehérgyeháza és Héjjasfalva között vagy Barbuzinban? Felmerülnek a kérdések arra vonatkozóan is, hogy kik voltak a szülei. Az apját, Petrovics Istvánt hajlamosak sokan szerbnek mondani, az anyát, Hrúz Máriát szlováknak. Egy biztos – figyelmeztet az előadó, miközben megmagyarázza, hogy mindkettő magyar volt –, bárki bárhonnan származik, eldöntheti, hogy mely nemzethez tartozik.
Petőfi Sándor költészetéről, életművéről is megemlékezett Szántai Lajos, párhuzamot állítva a nyolcvan évet is megérő Goethe és a fiatal Petőfi között. A magyar költő rövid élete alatt ezernél több verset írt. Versei a fejében fogantak és tisztultak le, idézte az okiratokban fennmaradt szemtanúk, barátok visszaemlékezéseit Szántai. Verseit ugyanis azonnal papírra vetette a költő, a legritkább esetben található kézirataiban javítás, áthúzás. A János Vitéz születéséről például fennmaradt, hogy pesti, nagyon szűk kis szobájában pipázott, sűrű füstbe burkolta magát, másik kezével egy pénzérmét dobálgatott. Ha néhány fejezettel megvolt, akkor tollat ragadott, és leírta azt.
Antal Erika |
Székelyhon.ro

Magyarul házasodtak össze
Nagyvárad- Hosszú idő után az elmúlt szombaton ismét magyar nyelven zajlott esküvői szertartás a nagyváradi városháza dísztermében, köszönhetően annak, hogy egy ideje Váradnak ismét van RMDSZ-es alpolgármestere.
Így Huszár István adta össze a megjelent két fiatalt- Mihály Anikót és Szabó Ottót-, illetve olvasta fel magyarul a hivatalos szöveget, ugyanis nem csupán a boldogító igen hangzott el a fiatalok anyanyelvén, hanem az egész ceremóniának ez volt a nyelve. Többek közt rész csendült fel a polgári törvénykönyv vonatkozó cikkelyeiből, és egy Goethe-idézet is szóba került a boldogságról. A házasulandók amúgy három módon jelezhetik szándékukat: személyesen, online vagy telefonon keresztül. Kapnak egy időpontot, hogy mikor kell leadják a hivatalos papírjaikat, és ezen a dátumon kell egy kézzel írott kérvényt benyújtsanak amennyiben azt óhajtják, hogy a polgári szertartás nyelve a magyar legyen.
erdon.ro

Elkezdődött A Holnap után fesztivál
Nem a kultúrát ünneplő öröm, hanem a szomorú rezignáció jellemezte a 3. A Holnap után fesztivál nyitórendezvényét, melyen Lászlóffy Csaba Jelenetek egy aggastyán estvéli óráiból című művét adták elő egy nappal a szerző halála után.
A nagyváradi Szigligeti Színház stúdiójában szerdán megtartott fesztiválnyitó rendezvényen Czvikker Katalin a színház menedzsere, a fesztivál egyik alapítója olvasta fel A Holnap után fesztivál alapító oklevelét, mely kimondja: „Alapítjuk ezt a fesztivált azért, hogy a mindent elfedő idő ne diadalmaskodjék az emlékezet fölött. Abban a hitben, hogy A Holnap nemzedékének akarását, alkotó erejét az utána következő nemzedékek folytatni tudták, folytatni tudják. Példájuk bizonyítja: e város teremtő szelleme el nem fogy. Újra és újra föllángol, még akkor is, ha a történelem hatalmas erejével néha elfojtani igyekszik. Nagyvárad magyarul szólalt meg Európa színpadán. És ennek már több mint ezer éve. Kimagasló személyiségeket adott a magyar kultúrának, akik által mind e város, mind a magyar kultúra gazdagodott. E fesztivál küldetése A Holnap nemzedékétől elindulva felkutatni azokat a személyiségeket, akik e városban születtek, avagy életük egy részében itt alkottak, s munkásságuk révén Nagyvárad megőrizte kiemelkedő szerepét a magyar kultúra történetében. Mi, alapítók bízunk abban, hogy méltók leszünk az emlékükhöz. A folytonosságra gondolván tekintünk a múltra, s cselekszünk a jövőért.”
Művében él a művész
Ezt követően Czvikker Katalin ismertette a József Attila díjas költő, drámaíró, esszéista, műfordító Lászlóffy Csaba életútját, majd pedig megjegyezte: „Ha ezt a kis bemutató szöveget tegnap olvassuk fel önöknek, akkor ezután csak annyi következett volna, hogy felvezetem az első előadásunkat. De sajnos úgy hozta az élet, hogy Lászlóffy Csaba a tegnapi nap folyamán elhunyt. Nem marad más hátra, mint arra gondolnunk, hogy a művész az alkotásai által él tovább lelkünkben. Lászlóffy Csaba, ha még élne, sajnos nem tudott volna jelen lenni, és mégis úgy érzem, hogy ma itt van köztünk”. A főigazgató egy szál virágot helyezett el a színtér mellett felállított Lászlóffy Csaba fénykép elé, majd felolvasószínházi produkcióként adták elő a Szigligeti Színház színészei – Firtos Edit, Pitz Melinda, Tasnádi-Sáhy Noémi, Csatlós Lóránt, Hajdu Géza és Kocsis Gyula – Lászlóffy Csaba Jelenetek egy aggastyán estvéli óráiból című művét. A darab Johann Wolfgang von Goethe öregkorába nyújt bepillantást, az irodalmi géniusz időskori szerelmei kapcsán szól a mű emberi vágyakról, nagyságról, dicsőségről, és mindennek hiábavalóságáról a mindenki számára egyformán és könyörtelenül múló időben.
Pap István
erdon.ro

Hegedűs Imre János: Erdővidék 2. (Szerelmes földrajz)
A Persányi-hegységben már-már háziállatnak számító barnamedvéről és annak testrészeiről három virágnövényt is elneveztek: medvehagyma, medvetalp, medveköröm. A medicina ugyanúgy kedveli, mint a kertkultúra. Egy sárga virágú mocsári növényt pünkösdi rózsának neveznek errefelé, holott az igazi pünkösdi rózsa a népdal szerint kihajlik az útra a lányok, asszonyok kertjéből, s halványpiros virágának illata nyomán indul el a szerelmes legény a rózsabokor tulajdonosához.
Erdővidék állatvilága, éppen a jó klíma, a termékeny talaj, a sűrű bozótok, ciheresek, vágatok miatt, igencsak gazdag. Vadászok, természetbúvárok állítják, hogy csak ritkán csattognak itt a hímszarvasok agancsai, annyi a tehén, jut mindenik basának bőven; őzet, nyulat, vaddisznót, borzot lépten-nyomon lehet látni az erdőszéleken, a tisztásokon; lakja az erdőket a feketególya, a szürke gém, a kék-, a szén- és a fenyőcinke, a pinty, az őrgébics, a citromsármány, a harkály, a tüzesfejű királyka; madárrajok lármájától vagy csicsergésétől hangosak a völgyek és a zugok, csattog a haris, uppog a tollbóbitás búbos banka, pitypalattyol a fürj, turbékol a vadgalamb, rikoltozik a kánya, kacag a gerle, vijjog a vércse.
Ha visszafelé pillantunk a fauna történetében, szédítő időutazásba bonyolódhatunk. Felsőrákos melletti lignitbányából 2008 júniusában szenzációs lelet került elő, a pleisztocén korban élt, a masztodonfélék családjába tartozó őselefánt csontváza kb. 2–3 millió éves, hossza 6 méter, magassága 2,65 méter, agyara 4,27 méter hosszú. Nemcsak kuriózum a lelet, hanem a Föld élővilágának értékes relikviája. Az Erdővidék Múzeuma őrzi Baróton. Csalóka ármány játszadozik a látogatóval, ha elmerülünk a lenti lapályok és hepehupák áldásainak csodálatában, máris a magaslatokra, a csúcsokra, hegyi hágókra kívánkozunk vissza. Van egy vulkáni kúp, amelyik beszélni tud: a Nagy-Murgó. Ez már a Hargita folytatásának számító Baróti-hegység unikuma, testvére a csíkországi Csomádnak, éppen csak a Szent Anna-tó hiányzik a belsejéből, tetejéről. Tökéletes gúla, olyan szabályos kúp, amilyent csak tüzet, követ és lávát okádó tűzhányók tudtak alkotni egykoron. Termékeny talaj képződött a vulkáni hamuból, így csúcsig ér az erdő, ősszel rozsdavörös óriás, télen, ha zúzmara rakódik a fákra, zizegő hang hallatszik, zenél a hegy, nyáron ő jelzi leghamarabb a vihart, máshol még szellő se rebben, de a Murgó morogni, dörmögni kezd, innen származik a neve. A tövében kanyarog be Erdővidékre – a Hatod-hágón keresztül – a XX. század elején épített betonút, az Olt völgyéből itt lehet átjárni Erdővidékre.
Mint jól megépített várnak, Erdővidéknek is több kapuja van. Az északkeleti kapu, vagyis átjáró a Persányi-hegységen keresztül Udvarhelyszékre vezet. Akár Felsőrákosról, a Rika-patak völgyén, akár Vargyasról, a Vargyas-patak mentén indulunk el, s eltérünk balra a Hagymás-, a Szármány-, a Súgó-patakok völgyébe, a környéken bámulatos kőlikakra, szurdokokra, tölcsér alakú mélyedésekre, azaz dolinákra és hasadékokra bukkanunk. A Gódra nevű táj Erdélyország egyik legszebb karszthegysége, nevezetes pontja a Súgólik, onnan ered a Súgó-patak, amelyik nem jelenik meg a felszínen, kacskaringós barlangalagútban folyik, remek föld alatti karszttünemény.
Erdővidék határmezsgyéjén, Vargyas és Homoródalmás között mosott számos barlangot föld alatt a víz, legnagyobb az Almási-barlang (újabb nevén Orbán Balázs-barlang), amelyet az erdővidékiek éppen úgy magukénak tartanak, mint az udvarhelyszékiek, s kultuszát egyformán őrzik, ápolják. Az igazi vándor nemcsak kapni akar a tájtól, adni is szeretne neki. Élményeket hordozunk magunkban, s azok egyesülnek az itt szerzett friss benyomásokkal. Az élmények sokszor hosszú, szövődményes utat járnak be, átalakulnak, metamorfózisuk révén beépülnek lírába, festményekbe, szobrokba, úti beszámolókba, az olvasóhoz a vászon, a színek, alakzatok könyvek által jutnak el. Ha Olaszhonba utazunk, előtte olyan jó kézbe venni Goethe híres munkáját: Utazás Itáliában. Ez a remekmű a részecskegyorsítókhoz hasonlóan mozgósít a pszichében, agyban, lélekben minden belső áramlást. Itt, a Vargyas völgyének és környékének csodás karsztvidékén önkéntelenül idéződik fel a legerdélyibb költő, Reményik Sándor szülőföldhimnusza. Ő délvidéki utazása során figyelte meg, miként keríti körbe a karszthegység földművelője a zsebkendőnyi területet, s termeli meg azon a mindennapit. Ez szólal meg, mint háttérzene gordonkahangja, ha szétpillantunk Erdővidék és Udvarhelyszék határvonalán:
Te is, testvérem, karszt sorsodat Fogadd el, s védd meg karszti földedet, Azt a sírodnak is kevés humuszt, Azt a pár négyzetméternyi helyet, S azt a fölséges Isten-lábnyomot, Mit a lavina minden rohama Eltörölni még sohasem tudott. Védd ezt a talpalatnyi telkedet, Cserépkancsódat és tűzhelyedet, Utolsó darab száraz kenyered! De azt aztán foggal, tíz körömmel. Démoni dühvel és őrült örömmel – Ahogy lehet…
(Ahogy lehet)
A reformkor költője, Kriza János még boldog mámorral nevezte hazának Erdővidéket, Trianon után Erdély számunkra már kőlavina-sújtott terület, törmelékkerítéssel kell védeni a megmaradt oázisokat. A szellem, a lélek, az ész minden kalandozását megengedi, sőt ösztönzi ez a vidék! Ha Olaszteleken nem térünk el Vargyas irányába, hanem továbbhaladunk a Kormos völgyén fölfelé – ez Erdővidék legnagyobb folyóvize –, boldog öntudatlansággal merülhetünk el az áldott természet pompájában, a füzesek, juharosok, bükkösök, gyertyánosok, tölgyesek, fenyvesek rengetegében, s Erdőfülén keresztül, át a hegygerinceken, mindvégig vízfolyással szemben haladva, a Keleti-Kárpátok hegyvonulatának legnagyobb tőzeglápjához, a Lucshoz jutunk, ennek a vizét csapolja le a Kormos, a láp hordalékanyagától lesznek a vízfenék kövei sötét színűek, innen a Kormos-patak neve. Igaz, a 3 km hosszú, 1 km széles kaldera, vagyis beroggyant kráter már Csíkszentkirály területén van, de hozadéka, a víz az Erdővidéket táplálja, ott kerülget kanyarjaival csodás lapályokat, ott öntöz virágarcú réteket, s oda csalogatja a szenvedélyes horgászokat pettyes és szivárványos pisztrángokra. Akkor zárul be a kör, akkor kerültük meg Erdővidéket, ha délnyugat felé is pillantunk, arra, ahol az Olt kanyarog, azon túl már más tájegység, a Barcaság kezdődik. Két sor füzérfalu keletkezett a két parton, egyik oldalon Hidvég, Bölön, Nagyajta, Miklósvár, Köpec, a másik oldalon – az mostani felosztás szerint már Brassó megye – Apáca, Ürmös, Ágostonfalva, Alsórákos. Apáca az első magyar enciklopédista, Apáczai Csere János és a kiváló költő, Bartalis János szülőfaluja, kultúrában, szokásokban, önazonosságban mindenik falu része Erdővidéknek, része a Székelyföldnek, még ha Brassó fennhatósága alá is kerültek. A történelem során az volt az itteni lakosság legnagyobb gondja, miképpen védheti meg magát a nyílt síkon betörő ellenségtől, ezért szász mintára erős várakat építettek, az egész vidék fölé emelkedő, impozáns épülettömb például a bölöni unitárius vártemplom. A népi kultúra, a viselet, az építkezés stílusa is vegyült, komoly szász hatás, újabban román hatás érte ebben a határsávban a magyarságot.
Szerencsére olyan szellemi kincsekben gazdag Erdővidék, amelyek megfejthetetlen hieroglifek idegenek számára, csak mi értjük azokat, mi lelkesülünk s termékenyülünk meg naponta általuk. El lehetne mondani e vidék történelmét, meg lehetne rajzolni a térképét csak a mondák, legendák, mítoszok alapján! Benedek Elek meg is cselekedte ezt.
Amott a Felsőrákosról Oklándra vezető út mellett Rika-vára, ott élt a nagy hun király felesége, ott szült három fiúgyermeket, s amikor meghalt, valahol ott temették el, ahol a várból legurított hatalmas szikla megállt. Ez a királyné sírja, s körülötte az erdőt ma is Rika erdejének hívják. Azt is tudni véli a népfantázia, hogy a királyné lovait egy bika vadította meg, a hintó felborult, s a mélybe zuhant. A bánatos férj, Attila, arany, ezüst, vas hármas koporsóba helyeztette a drága testet, és rabszolgáival temettette el. Azok kardjukba dőltek, hogy soha senki ne tudja meg pontosan a hant helyét, ne foszthassák ki a sírrablók.
A kör alakú Réka-vár romja viszont már nem legenda, Orbán Balázs is felmérte a bástyát, az omladékokat, Székely Zoltán régész a XIV., a Ferenczi testvérek a XI–XII. századra teszik az építését. Egyesületek lelkes csoportjai restaurálták, kirándulók sokasága keresi fel. Itt húzódik a Székelyföldön olyan sok helyen felbukkanó rejtélyes sánc- és töltésvonal egyik szakasza, az Ördögborozda, más néven Kakasborozda, amit talán a szarmaták, talán a honfoglaló magyarok ástak. A tudomány hallgat, a nép beszél.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kántor Melinda, a „stréber” színésznő
Pontosságnak márpedig lennie kell a színpadon, az előadáson a színésznek kutya kötelessége teljes mértékben jelen lenni – fejtette ki Kántor Melinda színművész, a Kolozsvári Állami Magyar Színház Livingroom beszélgetéssorozatának pénteki meghívottja.
A színésznő úgy fogalmazott, az, hogy mi a véleménye a színházról, a rendezőről, a kollégáról, az ő magánügye. Az eseményen Dimény Áron és Kali Andrea színművészek beszélgettek Kántor Melindával, a Livingroom hagyományaihoz híven végigkövették a meghívott életútját, így többek az is szóba került, hogyan lett belőle színész, miért ezt a pályát választatta.
„Stréber vagyok, szeretem amit csinálok, ezért dolgozom” – vallotta be Kántor Melinda. Elmondta, „több” szeretett volna lenni színésznél, gyerekként például orvos akart lenni, „mert a színész az színész”, később inkább atomfizikus. Gimnáziumban matek-fizika osztályba járt, ekkor megszerette a német nyelvet és német nyelvtanárnak készült. Ennek köszönhette, hogy megismerkedhetett Goethe műveivel, illetve a német kultúra más jeles alkotóival.
A beszélgetésből, amelyen sorra vették azokat az előadásokat, amelyekben a színművész játszott, kiderült az is, Kántor Melindának meglehetősen viszontagságos gyerekkora volt: szülei elváltak, édesapját csak látásból ismerte, édesanyját elvesztette, még mielőtt érettségizett volna. Az iskolában túlzott igazságérzete sodorta bajba, egy alkalommal hozzávágta a cipőjét tanárnőjéhez, mert úgy érezte, hogy az igazságtalanul „tépte meg” egyik osztálytársnőjét. Egy alkalommal pedig az osztálypénzből két zsák vállfát vásárolt egy utcai árustól.
A beszélgetésen szó esett bölcseleti kérdésekről is, például arról, hogy hogyan lehet az ember boldog. Kántor Melinda határozott álláspontot képvisel ebben a kérdésben. „Ha nem találod meg önmagadban a boldogság forrását, nincs az az atyaúristen, aki téged boldoggá tudna tenni” – szögezte le a színésznő.
Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár)

Elhunyt Kertész Imre
Budapest – Életének 87. évében hosszan tartó súlyos betegség után elhunyt Kertész Imre. A Nobel-díjas írót 2016. március 31-én, hajnali 4 órakor budapesti otthonában érte a halál – tájékoztatta csütörtökön Nyáry Krisztián, a Magvető Könyvkiadó igazgatója az MTI-t.
Kertész Imre az elmúlt hónapokban betegen is részt vett az 1991-2001 közötti naplóbejegyzéseket tartalmazó A néző című utolsó könyve sajtó alá rendezésében. Kertész Imrét a Magvető Könyvkiadó saját halottjának tekinti.
Kertész Imre 1929. november 9-én született Budapesten. 1944. június 30-án, tizennégy évesen Auschwitzba deportálták. Megjárta a buchenwaldi koncentrációs tábort, majd a lágerek felszabadítása után, 1945-ben hazatért Magyarországra.
1955 és 1960 között keletkezett írásai egy részét beépítette az 1960-tól 1973-ig írt első regényébe, a Sorstalanságba. A nyolcvanas években írói és műfordítói munkái jelentették megélhetését, a sikert csak az évtized második fele és a magyarországi rendszerváltás hozta meg számára. Lelkes fogadtatásra talált német nyelvterületen, összegyűjtött művei 1999-ben a Rowohlt Kiadó gondozásában jelentek meg. 1998 óta a darmstadti Deutsche Akademie für Sprache und Dichtung tagja; a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.
2002-ben a világon először magyar íróként Kertész Imre kapta az irodalmi Nobel-díjat. A Svéd Akadémia döntése indoklásában így írt: “egy írói munkásságért, amely az egyén sérülékeny tapasztalatának szószólója a történelem barbár önkényével szemben.” Kertész Imre 1975-ben megjelent, díjazott műve, a Sorstalanság máig az egyik legfölkavaróbb és leghitelesebb holokausztregény.
Főbb művei között van A kudarc, a Kaddis a meg nem született gyermekért, Felszámolás, a K. dosszié, Gályanapló, Valaki más: a változás krónikája, Európa nyomasztó öröksége, A végső kocsma, A néző – feljegyzések 1991-2001.
Számos elismerés mellett Kertész Imrét 1989-ben József Attila-díjjal tüntették ki, 1997-ben Kossuth-díjat kapott és elnyerte a lipcsei könyvvásár nagydíja és a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál nagydíját. Herder-díjjal tüntették ki 2000-ben, egy évvel később pedig a német Becsületrenddel. 2002-ben Budapest díszpolgára lett, 2003-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét vehette át, majd a Goethe-emlékérmet. 2004-ben a párizsi Sorbonne, 2005-ben a berlini Freie Universität díszdoktora lett. 2014-ben megkapta a Magyar Szent István Rendet.
– MTI – erdon.ro

Régiók zarándoklata kicsi pünkösdre
Nemcsak a helybelieket, hanem a szomszédos településekről, a távolabbi kisrégiókból érkezőket, az országban és külföldön élő alsórákosiakat, a magyarországi testvértelepülések – Zugló és a Békés megyei Gádoros – hivatalos küldöttségeinek tagjait is köszöntötte a református templomban tiszteletes Csákány Antal alsórákosi lelkipásztor azon az ünnepi istentiszteleten, amelyen a jobbágyfelszabadítás 168. évfordulójára, a szabadság napjára, a helyiek nyelvén a kicsi pünkösdre emlékeztek.
Visszalapozó Bizonyára kevesebb írott dokumentum maradt fenn arról, hogy mikor és miként jutott tudomására Háromszék és a többi székely szék jobbágyainak a robot megszüntetése, a jobbágyfelszabadítás híre. 1848. április 2-án Csernátonba, június 20-án az Erdővidékkel szomszédos Alsórákosra érkezett meg az örömhír. Háromszék számon tartja a csernátoni eseményt, de Alsórákos magyarsága ünnepet is ül emlékére, s ezt nevezik ők a szabadság napjának, kicsi pünkösdnek. Idén is méltó módon ünnepelt a Brassó megyei település. Nem számított szabálysértésnek, hogy a délelőtti közös istentisztelet idején a Sükösd– Bethlen-várkastély falainak árnyékában már mulatott a nép, füstöltek a lacikonyhák, sőt, reggelesen bárki megtekinthette a rákosi várplaccon azt a szabadtéri megszemélyesített játékot, amelyen a szabadságnapi eseményeket jelenítette meg a helybeli színjátszó kör Vetési Nándor zenetanár rendezésében.
Alsórákoson a jobbágyság felszabadításának napját mindig megtartják a pünkösd utáni hét hétfőjén, s ezt tették a diktatúra évtizedeiben is. A bécsi és a pesti forradalom híre néhány nap alatt eljutott Erdélybe, s ez váltotta ki, fokozta a határőri szolgálattal terhelt székely katonarendek megmozdulásait mifelénk is. A végekre azonban lassabban jutott el a hír, több helyen titokban tartották a földbirtokok uraságai. A főnemesség vagyonharácsolása anyagilag érintette a népet, s emiatt a forradalom idején megkísérelte önhatalmúlag orvosolni panaszait – írja Egyed Ákos történész. A szabad parasztok jobbágysorsba való döntése nagyon régi jelenség, a föld kisajátítása révén ugyanis személyes függésbe kerültek. Lazább volt a szabad jobbágy függése, mint a jórészt rabszolgákból lett örökös jobbágyé. A szabad jobbágynak sem volt földje, s a földesúr joghatósága alá tartozott. Földet, jobbágytelket kapott urától, s azért úrbért fizetett terményben vagy pénzben, tehát robottal tartozott. Az úrbér eltörlését hozták meg az 1848. március 15-ét követő események. A Habsburg-abszolutizmus kénytelen volt elismerni a jobbágyság eltörlését.
Mi is történt a Tepő-hegy alatt?
Áldott emlékezetű dr. Imreh Barna (1908–1982) volt alsórákosi református lelkipásztor sorait idézzük a még mindig kéziratban heverő alsórákosi falumonográfiájából. A szép, tavaszból nyárba hajló hétfőn jó hírre ébredt Alsórákos jobbágy- és zsellérrendű népe. „Pálszegiben, az úthoz közel dolgozók kocsizörgésre lettek figyelmesek. Az utas, amikor a Turzonon beereszkedve megpillantotta a robotolókat, kiszállt kocsijából. Idevaló fiú volt, a Huszár család sarja, lelkész Kolozsvár környékén, öreg szülei látogatására jött haza. Felháborodott a jogtalanságon, hogy a népet még mindig úrdolgára hajtják, felvilágosította véreit, hogy már március 15-én eltörölték a jobbágyságot, és máshol már él a nép szabadságával: a föld, a telek tulajdonukban van, és nincsen többé tized- és robotkötelezettség. Az örömhír futótűzként terjedt el az egész határon. Munkaszerszámaikat vállra vetve, egy emberként indul a nép a határ minden részéről hálaadásra az Isten házába. Mindenki: magyarok, a mátéfalvi románok, reformátusok, unitáriusok a tágas református templomba. Szerszámaikat a templom előtti szádogfának támasztották, s örömkönnyes szemmel lépték át a templom küszöbét, megköszönni Istennek a szabadítást. Petre Mózes, az akkori lelkész beszédében az új ünnepet kicsi pünkösdnek nevezte el, mert úgymond ekkor töltetett ki Alsórákos népére Isten szabadító szentlelke. A felszabadult nép pedig a hálaadás után az öreg fa alatt, fedetlen fővel, térdre hullva tett átok alatt fogadást utódaikra is kötelező erővel, hogy ezt a napot, a szentháromság vasárnapja utáni hétfőt, mint szabadság napját, minden évben megünneplik!”
Háromszéken Csernátonba 1848 áprilisában vitte a robot megszűnésének hírét uzoni Pünkösdi Gergely határőrtiszt, aki a katonarendűek és a jobbágyok jelenlétében hirdette ki. Sepsiszentgyörgyön április 11–12-én tartottak székgyűlést, amelyen a nép minden rétegének küldöttei részt vettek. Elhatározták a határőr-katonaság kötelezettségeinek rendezését, az úrbéri viszonyok kárpótlás melletti eltörlését, a törvények előtti egyenlőséget, a közös teherviselést. A fejlemények a május 30-án tartott népgyűlésen tetőztek, amikor Végh Ábrahám százados Csernátonban 257 nemzetőrt toborzott, hogy ellenállhasson a mozgalomnak. Még ma is ismert a nép körében – tájékoztatott Haszmann Pál nyugalmazott muzeológus – az „egrecírplacc”, ahol gyakorlatoztak.
A főnemesség vagyonharácsolása tűrhetetlenné vált, s a pórnép megkísérelte önhatalmúlag orvosolni panaszait. Torján le akarták mészárolni a nemeseket, Kézdiszentléleken egy nemest halálra vert a nép, és kezdték visszafoglalni a földeket, Albisban, Futásfalván és Csernátonban pedig az uraság szénafüveire hajtották a marhacsordát. Határőri mozgalmak jelentek meg, Ozsdolán erdőt foglaltak, Feldobolyban megtámadták a helyettes királybíró telkét. A katonaság mozgalmai egyfajta jobbágymegmozdulásokká alakultak. A nemesség védekezésképpen nemzetőrséget szervezett. Rétyen a jobbágyok megtagadták a robotot, összeesküdtek a nemesi családok elpusztítására. Zalánban egy huszárkatona a szolgálat megtagadására buzdította a népet, és ingerelte az úrbéreseket. Torján a dühöngő katonaság agyonveréssel fenyegette a jobbágyokat. A zsellérek lakta Mikóújfaluban az elöljáróság intézkedett a grófi birtokok felosztásáról, felparcellázták az irtványföldeket. Az alsórákosi Bethlen família sem képezhetett kivételt, de hogy magatartásáról maradtak-e fenn bizonyítékok, arról nincsen tudomásunk.
Protestáns zarándoklattá vált a kicsi pünkösd
Aki szabadnak hiszi magát, és mégsem az, nem más, mint a tudatlan szabadság áldozata. Goethe-idézettel kezdte ünnepi igemagyarázatát Csákány Antal zabolai származású lelkipásztor. Pál apostolnak a galáciabeliekhez írt levele (5:13–15) alapján értelmezte a szabadság fogalmát. „Egyféleképpen hasonlóak vagyunk mi is a rabszolgákhoz – mondta –, igazi szabadságra van szükségünk, isteni szabadságra. Minél jobban akarjuk a teljes szabadságot, annál inkább belegabalyodunk abba, akárcsak a pók hálójába az áldozat. A szabadsággal ugyanis tudni kell élni. Nem elég ünnepelni, a jézusi szabadság alapján kell élnünk, mérhetetlen összefogásban, egymással szembeni szeretetben.”
Az ünnepelt eseményhez igazodott a gazdag templomi műsor. A helybeli református vegyes kar a Szózattal nyitott, a gyerek- és ifjúsági kórus a kicsi pünkösdről született számot adta elő, vezényelt Vetési Nándor zenetanár. Gáspár Gizella helybeli óvónő kis ovisai – az aranytartalék – a messzi időbe viszik majd előre a betanult negyvennyolcas és Kossuth-nótákat – szentül hitte a hallgatóság. Pál Balázs elemista kisfiú nagy átéléssel énekelte a székely himnuszt. Az ünnepség immár hagyományos résztvevőjeként lépett fel a baróti Zathureczky-kórus és a Csíkszeredában tanuló moldvai csángók furulyával kísért dalcsoportja az általuk csángó himnusznak nevezett énekkel és csángó népdalokkal. Hunyadi Péter – aki magyarországi ösztöndíjasként már kilenc hónapja a helyi közművelődés önkéntes közkatonája – a kuruc szabadságharchoz kötődő nótákat adott elő kobzán. Ünnepi köszöntőbeszédet mondott Lukács Vencel csíkszeredai magyar konzul és Kovács Attila, a Brassó Megyei Tanács alelnöke. Az ünneplők serege a templom előtti öreg hárs alá gyülekezett most is, szólt a csíkkozmási Tuzson János Fúvósegyesület zenekara és Zsigmond István, mint annyiszor a lepergett évtizedek alatt, elszavalta a szabadság napjáról írt saját versét. Az ünnepséget megtisztelte jelenlétével a helyi gyökerekkel rendelkező Antal István parlamenti képviselő, nagytiszteletű Török István szomszédos olthévízi lelkész, a Sepsi- Barcasági Unitárius Egyházkör esperese.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szedjétek össze a morzsákat!
Beleborzong az ember, amikor recsegő fonográffelvételen Kossuth Lajos hangját hallja. Majd Bartók Béla néz ránk egy régi képen; amikor inkább szürke mint fekete-fehér szakadozó–ugráló filmkockákon megjelenik Kosztolányi vagy Babits Mihály. Archívumok kincsei ezek a töredékek, olyan időkből, amikor a technika gyerekcipőben járt, és egy filmezőgép ritka volt, mint a fehér holló. Egészen más ma a helyzet, amikor a térkamerák belegázolnak az intimitásunkba, és a média ontja kéretlenül is a valóvilágos, becális–győzikés percemberek minden mozdulatát és, sajnos, szavát is. Miközben… szomorúan tapasztalom, hogy erdélyi kultúránk és szellemiségünk nagyjai lassan-lassan elmennek minden halandó útjára. Cs. Erdős Tibor, Kusztos Endre festőművészek, Lászlóffy Csaba, Magyari Lajos írók, Varga Vilmos előadóművész (hányan nőttünk fel az Ő Villonján, Maszek balladáján), mennyire igazságtalan, hogy csak néhány nevet említek. Sokszor csak halálukkor döbbenünk rá, hogy milyen nagyok voltak, öregkorukra mintha megfeledkeznénk róluk. Pedig – Hölderlin gyönyörű megfogalmazásában –, ami megmArad, költők hozzák létre. Kézzel, szóval, hanggal alkotó kortársaink, akik nem törődnek belé az elmúlás letaglózó törvényszerűségébe.
Milyen örömmel néznénk egyórás dokumentumfilmet, amelyen Benedek Elek vagy Szent-Györgyi Albert beszélnének magukról, munkájukról, a nagyvilágról. Ha Arany Jánost hallgathatnánk, amint emlékeit újraértékeli vagy, miért ne, az élet apró dolgairól cseveg. Vajmi kevés mAradt róluk. Annak idején Goethe mellett volt egy Eckermann, aki a titán legapróbb gondolatait is lejegyezte. Persze nem mindenki éppen Goethe, de mégis, mindenképpen hasznos lenne nagy kortársaink arcát, lelkivilágát megőrizni a majdani kutatók és a szellemi étket fogyasztó nagyközönség számára. Ma már egy mobiltelefonnal is lehet minőségi felvételt készíteni. Ne hagyjuk elveszni nagyjaink egyetlen mozdulatát, egyetlen szavát sem!
Talán egy szép napon a Duna TV, félretéve Charly majmot és a latinos–törökös dramoletteket, visszatér eredeti küldetéséhez, és fiaink is láthatják majd, Erdélyország kertjében teremnek ma is magyar virágok.
Zubreczky Antal
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Gyökerek, szárnyak a zenelíceumban
A S. Toduţă Zenei Főgimnáziumban 830 tanuló kezdte meg a tanévet, közülük 274-en magyar tagozaton. Kállay-Miklós Tünde igazgatóhelyettes Goethét idézve a gyökerek és szárnyak fontosságáról beszélt: – A gyökereket elsősorban a szülői ház jelenti, ahol megértik és feltétel nélkül szeretik a gyereket, ahová bármikor hazatérhet, ahol hisznek benne, ahová mindig segítségért fordulhat. Ahogy cseperedik a gyerek, egyre többen jelentenek gyökérszerű fogódzót: pedagógusok, barátok, ismerősök. Ezért is tartjuk fontosnak szülőként, hogy olyan emberekkel vegyük körül gyerekünket, akikben megbízunk, akik a magunkéhoz hasonló értékrendet közvetítenek.
Szabadság (Kolozsvár)

Élet(ek) a hamis Aranykor előtt
Marosvásárhely után Nagyváradon is bemutatta majdnem tényregényét Kovács Levente színházi rendező, egyetemi oktató. Az És akkor jött az aranykor című könyvet Molnár Judit közíró, tanár segítségével ismerhették meg az érdeklődők. Szűcs László írása.
Az Illyés Gyula könyvesboltban összegyűlt publikum láttán akár azt gondolhattuk volna, színházi tematikájú művel jelentkezett ismét a Marosvásárhelyi rendező, hiszen jópár váradi színművész is megjelent, s a szerző korábbi munkái alapján joggal gondolhattunk volna erre a tematikára. Ám Kovács Levente nem először mesél történeteket a huszadik század derekának korából, Időutazás című 2013-as könyve a hatvanas évekből mesél történeteket.
Érdekes adalékkal szolgált a könyv címére utalva bevezetőként Molnár Judit, aki úgy emlékszik, kezdetben a Ceauşescu korszakot a kibontakozó személyi kultusz jegyében nem Aranykornak, hanem a Fény éveinek próbálták nevezni, de végül a jobb hangzású Epoca de Aur mellett döntöttek a diktátor marketingesei. Csakhogy Kovács Levente kötetében – amint arra a címe is utal – igazából a Ceauşescu uralma előtti korszak, az aranykor előtti világ jelenik meg. Méghozzá egy olyan életérzés, ami Molnár Judit szavaival „jó volt, amikor rossz volt. Hiszen amikor az ember fiatal, mindegy, hogy milyen rendszer van körülötte”. Az elnyomó rezsim hatásaira utalva egy Goethe idézettel is élt: a cenzúra finomítja a stílust.
Kovács Levente arról beszélt, hogy az általa megidézett korszakban, a hatvanas évek elején senki sem úgy indult neki az életnek, hogy ez egy szörnyű kor, tehát nem érdemes semmit sem csinálni. Eszmék, téveszmék voltak, amikben az emberek egy ideig hittek, aztán fokozatosan szeletelődött le minden remény. A szerző arról is beszélt, hogy e majdnem tényregényben a leírtak 95 százaléka valóban megtörtént, ha nem is feltétlenül azokkal, akikre a szerepeket az író kiosztotta. Különböző mellékszálakat is kibont, felbukkan nagypolgári család és prostituált, utóbbi az egyetlen talán, aki saját nevén szerepel. Kovács Levente arról a csodavárásról is beszélt, ami ifjúkora környezetét jellemezte, a letűnt polgári világ utáni nosztalgia sokáig kísérte az életüket.
A könyvbemutatón közreműködő Firtos Edit és ifj. Kovács Levente színművészek több rövid részletet adtak elő a regényes vásárhelyi korrajzból. Hallhattunk arról a korabeli reményről, hogy Gheorghiu Dej halála után sokan azt remélték, hogy Maurer elvtárs követi az első titkári székben, s nem a Kolozsvári egyetemegyesítést brutálisan végrehajtó, kevésbé ismert Nicolae Ceauşescu. Egy másik felolvasott részlet az egyik főhős beszervezési kísérletét idézte fel, melyet jellemző módon egy korábban Erdős névre hallgató, később Codrea elvtárssá átalakult szekus irányított.
erdelyiriport.ro

Naptár száznegyvenezer évre
70 éves lett Burján-Gál Emil szobrászművész, költő, szakíró. A születésnap ürügyén gyermekkorról, társadalmi átalakulásokról, művészetről, mesterekről, művészi hitvallásról, megvalósított és beteljesítetlen álmokról, irodalomról és esztétikáról beszélgetett az ünnepelttel Székely Ferenc.
– Mindjárt a háború után születtél Gyergyószentmiklóson, amikor Erdélyben még fortyogott a nagyfazék, bizonytalanság volt, szegénység, s Székelyföldön reggel is, este is szomorúan sütött a nap… Mesélj gyermekéveidről!
– Plebejus üknagyapám házában születtem, aki a napóleoni háborúk és a kiegyezés között élt hatvan évet. Fia egyéves volt, amikor a budai alagutat kezdték építeni, ő már nyolcvannégy esztendőt megélt, de lánya, apai nagyanyám, Kálmán Imre kortársa, 102 évig lehetett köztünk. Férje, Burján Tamás nagyapám Ady Endrével járhatott volna óvodába. Óvodáskoromból arra emlékszem, hogy szüleim, mikor mezőre mentek, leültettek a kicsi székre, előttem volt asztalnak a konyhaszék, rajta papír, olló, színes ceruza, azokkal eltöltöttem néhány órát hazatérésükig. Apám egyik lánytestvérének ma is őrzöm egyik olajfestményét – ennyi volt a vizuális felkészítőm. Vakáció előtt kiállította az óvó néni a kézimunkákat, én pedig csodálkoztam, mi dicsérni való van abban, hogy a kartonra előrajzolt állatfigurákat tűvel körül tudjuk szurkálni. (Ez a pontokkal való rajzolás felbukkant még főiskolás koromban, amikor ollóheggyel megkarcolt vonalak mentén kartonokat hajtogattunk, én óra-fogaskerékkel íveket pontoztam, így homorú-domború felületű síkok keletkeztek.) Elemista koromban jött divatba a kollektivizálás, a tanító néni hazaküldött agitálni: ha nem egyénileg művelik a földeket, akkor eltűnnek a parcellák közötti felszántatlan csíkok, velük pedig az ott fészkelő rágcsálók is. Erre apám legyintett, amiből levontam a következtetést: mezsgye van, róla pedig eltérő tartalmú állításokat lehet megfogalmazni. Az egy-valóság igazságára sütött másféleképpen a nap. Az akkor kollektivizált vagyonunkat máig sem sikerült visszaszerezni, az égi fény itt is fátyolos...
– Ki vette észre elsőbben, hogy a te kezedben másként áll az ecset, de még a toll is?...
– Hatodikos lehettem, amikor az alfalvi születésű Ambrus Imre tanárt Gyergyószentmiklósra nevezték ki. Rajzkört szervezett, tanítgatott és felvételizni küldött. Hetedikben már marosvásárhelyi diák voltam. Nagy Páltól kaptunk olyan feladatot, hogy írjunk a megyei tárlatról. Bordi András Erdőmunkás című életnagyságú akvarellje tetszett meg. Akkor szembesültem azzal, hogy külön lehet fogalmazni a kompozíció festőiségéről és az ábrázolt portré modelljének személyiségéről. Erre mondják, hogy együtt jár a mit és a hogyan, azaz: a jelenségi és a lényegi összefüggések, az ábrázolás meg a festői értelem. Nagy Pál irodalmi kört vezetett, amikor tanáraim: ifj. Bordi Géza és Péterfy László felszólalásra jelentkezett, visszafojtott csend várta. Középiskolás koromban kezdtem verseket fordítgatni, némi formaérzék-fejlesztés céljából. A szobrászatot a „mezsgye-tanulság” miatt választottam, mert az kézzel foghatóbb, tapinthatóbb, objektívebb kapcsolatot tett lehetővé az ábrázolásra kerülő modell és portréja között, mint a festészet.
– Marosvásárhely után következett Kolozsvár, a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola. Mesélj az ottani évekről!
– Érettségi körül kezdtek megjelenni Bretter György cikkei az Utunkban; jó volt az óráira járni. Első éves koromban Földes László egy fél évig alkotás lélektant adott elő, közben be-bejártam a harmadévesek esztétikaóráira is, hogy majd, amikor minket tanít, tudjak kérdezni. Sajnos ’73 januárjában kikísértük a Házsongárdi temetőbe. A nyolcvanas években, kölcsön kaptam a korábban végzettektől a jegyzeteket, össze is állítottam egy kéziratra való szöveget; korábban Földes és Tóth Sándor is kiadták tanáruk, Gaál Gábor filozófiai előadásait. Salvanu Virgil ábrázoló geometriát adott elő (ami vizuális logika), ezt a tudást kamatoztattam műszaki rajzórákon Ditróban és Gyergyószentmiklóson. Egy ditrói, Gyergyószentmiklóson érettségizett diákom Budapesten bejutott az építészeti szakra. Szobrásztanárom négy éven át Korondi Jenő volt, közben fél évig Kós Andrástól tanultunk kompozíciót. Borghida Istvánhoz jártunk művészettörténet-órákra. Amikor Budapesten beszabadultam a Szépművészeti Múzeum állandó kiállítására, s a termek közepéből szétnéztem, melyik falon vannak a vonzó, s melyiken az érdektelen festmények, akkor láttam, hogy az előbbi csoportban lévő munkák alkotóiról tanultunk, a többi akadémizmus volt. A gyakorlat igazolta Borghida jól tájékozottságát.
– Első munkahelyed?
– Két évig voltam tanár Gyergyóditróban, az elemi és a középiskolában.
– Eközben, persze elkezdtél dolgozni…
– Diplomamegvédéskor megkérdezték: mit fogok később csinálni? Azt válaszoltam: valami olyasmit, mint Vasarely, csak térben. Megszidtak, hogy figurális diplomamunkámmal félrevezetem a bizottságot. Mintha ugyanaz kellene legyen az, amit tanítottak, azzal, amit alkotni fogok. Sikerült kitalálni a gömbszimmetrikus mozaikkompozíciót, ezekből állítottam ki Kántor JózseffelCsíkszeredában, de az elvtársak nem kértek a tirannus születésnapjára összegyűjtött ajándékok közé ilyenfajta munkáimból...
– 1987-ben munkanélkülivé váltál, s így vártad a „nagy változást”, ami ’89 végén el is jött…
– Megjelent a szekuritáté fehér könyve, s a 333. oldalon szerepelek, mint aki műszaki rajzórákon soviniszta eszmékkel fertőzöm diákjaimat. A megyei tanfelügyelőségen nem iktatták kérvényemet, hogy kerüljek ki a tanügyből. Feleségemtől ugyanakkor dicshimnuszt próbáltak kicsikarni; decemberben láthatatlanokká és telefontalanokká kellett válnunk, hogy lekéssük a januári születésnapra megjelentetett Omagiu-kötetek szerkesztési szakaszát. Most lenne, mivel megszégyenítsenek!...
– Ekkor már valóban közeledett a kommunizmus vége, de még mindig ki akartak „rakni” valakit a főterekre, tömeghelyekre. Kit akartak?
– A párttitkárok ízlésétől és megfelelni készségétől függött. Az Omagiu című kötet viszont divattá vált, nem maradhatott el.
– Mindig igent mondtál a megrendelőknek?
– Nem panaszkodom, nem tolakodtak. Viszont meghívtak 1976–78 között a KISZ által szervezett parajdi alkotótáborba. Zömében vásárhelyi művészetisekkel jöttünk össze. Három nagy méretű domborművet faragtam a sóbánya falaira.
– Egyéni kiállításaid legtermékenyebb évei 1982-ben zárultak. Mivel „sértetted meg” őket, hogy azután kevesebb munkát kértek tőled?
– Van egy felszólító levelem a megyei kiállítás szervezőjétől, hogy gyorsan hozzam haza a fémszobraimat, ilyen mondattal: „mivel alkotmányukat kiálló, hegyes vasak képezik, elhelyezésük szükségszerű megoldása következtében még balesetveszélyesek is”. A megyei lapban megemlítették, hogy kompozícióim „érdekes kísérletek”. Akkoriban írtam az esztétikámat, amit ’87-ben elküldtem a Kriterionnak. Két hétig vitte a posta. A ’89-es kiadói tervben szerepelt, de papírhiányra hivatkozva nem került nyomdába. És összeollóztam a Földes-előadásokat.
– Mi a lényege a Földes-előadásoknak?
– Földes három fejezetre osztotta a tudnivalókat. „A művészetek együtt rengeteg közös kérdést vetnek fel. Az esztétikát három nagy problémakörre osztjuk. 1. Az esztétikum, a művészet és a társadalom viszonya;
2. A műalkotás elemzése; 3. A művészet mint fejlődéstörténeti jelenség.”
Némileg sajátos, azaz művészetspecifikus nézőpontot érvényesített, mert míg a művészettörténet a hasonlókban mutatja ki a változásokat, az esztétika a teljesen különbözőkben keresi az azonosságot. „A különböző művészeti ágak közötti rokonság éppen a művészet sajátos voltában áll, ezen lényegi tulajdonságon belül azonban nagyon különbözők. A művészetek közti különbségek esztétikai elmélete fontos dolog. Mindabban rokonok, amit specifikumként tárgyaltunk. Minden művészeti ág közös tulajdonsága: tárgyában emberközpontú totalitás; eszméjében a különösség fokán van; kifejezési formája a művészi kép.” Így kezdődik a második problémakör.
– Beszéljünk a szobrokról is. Hol találhatók köztéri szobraid, és kit ábrázolnak?
– Sorolom: Gyergyószentmiklós főterén látható a három és fél méter magas Szent Miklós-szobor, a gyilkostói Oltárkőn áll egy hétméteres keresztem, a város határában, a Gac-oldal aljára egy tízméteres, gerendákból összeácsolt keresztem került, a székesfehérvári honvédek tömegsírja mellett. Az örmény származású dr. Fejér Dávid portréja a kórház előtt látható. Gyergyóremete központjába, a helység szülöttének, Cseres Tibor írónak a domborműve került, a község katolikus templomában a Herczeg Ferenc által festett mennyezetfreskót újítottam fel. Volt egy térplasztikám a város központjában lévő szökőkútban, amit kidobtak, később a Szent Miklós-szobromra mondták ki három alkalommal a száműzetést-elköltöztetést főtérrendezés ürügyén – majd minden ellenkezésem ellenére szürkére mázolták.
És ami hiányzik: 2006. augusztus 23-án benyújtottam egy kérvényt az RMDSZ-hez és az önkormányzathoz, adjanak helyet egy ’56-os emlékműnek. Erre mai napig sem kaptam választ. S hadd mondjam el, néhány éve tanácsi határozat nélkül vágták ki tőből egy ötméteres csőgömb kompozíciómat a Virág negyedben. (Egy Péterváron atomfizikát végzett kollégám számította ki, hogy milyen szögben kell összehegesztenem az egyenes csöveket, hogy szabályos gömböt alkossanak; ez lehet a Vasarely műveire utaló térkompozíció. Világpremier a maga kategóriájában.) Esetemben az önmeghatározás: „ez a democsokrácia lebuktatandók mázlija” teljes színpompájában nyilvánul meg.
– Voltál a Figura Stúdió díszlettervezője (is); mikortól datálódik kapcsolatod-szerelmed a színtársulattal?
– Egyoldalú vonzalom volt, amit elszabotáltak. Aztán 2002 januárjában lapátra tettek, munkanélküliként a Tanulók Házához nyújtottam be kérvényt, hogy tanárkodjam. Ideiglenes kinevezésemet érvényteleníttették, akkor kezdődött szobraim kálváriája is. Máig tart megörökölt földjeim visszaadásának huzavonája, amit azzal tetéznek, hogy a jó helyen lévő, és általam visszaigényelt területeket másoknak mérik ki, a beerdősödött területeket pedig tarvágással intézték el. Feleségem, Gál Éva Emese grafikus, kilenckötetes költő, 2004-ig a Romániai Magyar Szó tudósítója volt, három interjú miatt egy fenyveskezű patrícius 2001 januárjában beperelte becsületsértés címén. Pert nyert, mégis kipenderítették az újságtól, a Vaskertes Iskolában oktatott, s megbuktatták óraadásból, hogy ne lehessen kinevezett pedagógus. Ennyi megpróbáltatást a szekuritáté sem talált ki ellenünk! Ha visszakaptam volna az eladható területeket, több szobrom lenne. „Csutakerdőm fekete, / ködruhás kísértete / leng ’sohamár’ szobraim / sehol-talapzatain.” És kézirataink sem halmozódnának…
– Valahol olvastam, a szobrász, mikor egy nagy történelmi személyiség szobrát készíti, az arcmását formázza, mivel a „kép” a domináns elem, a többit saját énjéből adja hozzá. Te hogy vagy ezzel?
– Itt is muszáj, hogy érvényesüljön a két fő szempont: a mit és a hogyan. Az ábrázolt személyiség egyedisége és a szobrászat általános műfaji követelményei kell ötvöződjenek. Saját szubjektivitásommal ezt szolgálom. Így válik a látvány művészi képpé.
– Térjünk át irodalmi munkásságodra. Szinte annyira vagy elismert képzőművész, mint elismert költő és filozófus. Mikor írtad első versed, s hány jelent meg nyomtatásban vagy irodalmi portálokon elektronikus formátumban?
– Középiskolás koromban fordítottam egy kötetnyi verset, egyik kéziratpéldányom a bukaresti földrengés idején (1977) tűnt el, a másikat, egy sokak számára nem szimpatikus szerkesztő „veszítette el”. Viszont az elismertségemmel van egy kis bibi. Amikor kiderült, hogy a főtéri szobromat el akarják költöztetni, még a helyi plébános sem nyilatkozott. Amikor a Hargita Megye Tanácsa támogatta esztétika könyvem megjelentetését, két megyeközpont egy-egy nyomdája utasította el a kivitelezést. Ez akkor volt, amikor kiderült, hogy én vagyok a szerző. Csak a Magyar Elektronikus Könyvtár „fogadott be” néhány kéziratot. Köztük van a Váci Mihály költészetét elemző tanulmányom is. (Talán nem áll messze Szilágyi DomokosArany János-, és Lászlóffy AladárSzabó Lőrinc-monográfiájától.) Szegeden jelent meg a költő születésének 90. évében; egykori diákomnak, dr. Pál Elemérnek és kiadójának maradok érte hálás. És Beke Sándornak, aki az Erdélyi Tollban közölt részleteket Fülep Lajos munkásságát elemző tanulmányom bevezetőjéből. Idén a tavalyelőtti verstermésem következik – interneten is olvashatók.
– Tehát összegezzünk: nálad párhuzamosan halad(t) képzőművészeti életed, pedagógusi pályafutásod, költői-lírai gondolataid versbeöntése. Hogyan sikerült ezt az egészet egységes harmóniába terelned és művelned?
– Mivel elméleti okoskodásaim központjában az esztétikai valóságok állnak, azok pedig társművészeteken átívelő törvények, nincs úgynevezett törés a különböző területek között. Váci-tanulmányom hozadéka: verseim líraisága körvonalazottabb lett.
– 1990 után szinte minden évben jelent meg írásod egy-egy Korunk-számban. Mi kapcsolatod volt a kolozsvári folyóirattal?
– Korunk-béli jelenlétemet Aniszi Kálmán segítette, később Kereskényi Sándor, A Hétnél pedig a 2015-ben elhunyt Adonyi Nagy Mária figyelt fel rám. Közben összegyűlt egy kötetnyi próza, vers, kiállításokkal foglalkozó cikk.
– Feleséged, Gál Éva Emese szintén képzőművész, elismert, sokat publikáló költő, nagyszerű szerkesztő. Szoktatok egymásnak tanácsot adni, egymás alkotásait véleményezni, bírálni, vagy építő gondolattal segíteni?
– Természetesen. Festő-költő lányunkkal sem kivételezünk. Neki decemberben jelent meg első kötete, főiskolás éveiben tizenkét Picasso-repró festői értelmét, plasztikai jelentéseit fogalmazta át alanyi lírává. Megemlíthetem egyik művészetis osztálytársamat, a közeli Borszéken élt és költővé vált Kamenitzky Antalt – tavalyelőtt késő ősszel bekövetkezett halála napjáig tartottunk vers-diskurzust.
– Két bejelentett találmányod van, melyek ezek?
– Másfél. Az első: három öröknaptár; 1985-ben “ártunk és ormányunk” nem nyomtatott a következő évre naptárt, magamnak kellett januárban rögtönöznöm a tanterv elkészítéséhez egy naptárfélét, aztán ezt elkezdtem tökéletesíteni. Ennek következtében van egy nyolcszáz évre, egy ezerkétszáz évre és egy száznegyvenkétezer évre szóló változat. Egyik barátommal közösen egy műszaki témát találtunk ki.
– Korábban beszéltünk Földes Lászlóról. Milyen emlékeid vannak róla, mennyire aktuálisak FL gondolatai?
– Stefano Bottoni jelentetett meg egy tanulmányt az ’56-os forradalom erdélyi kihatásairól, miután megtalált egy 1958-ban magyarul írt feljelentést Földes László kijelentéseiről. Ezért tíz éven át nem közölhetett! A Hét indított egy véleményháborút, próbáltam hozzászólni, amiből ezt-azt idézett az a szerkesztő, aki korábban elmismásolta versfordításaimat. Máshol sem akadt lehetőség, hogy nyomdafestéket lásson. Ahogy Földes László nem közölhetett tíz éven át, úgy a róla megfogalmazott véleményem sem jutott nyilvánosságra. Földes László a társművészetekre egyaránt érvényes esztétikai valóságok ismerője volt, a szépirodalomra vonatkozó alapgondolata pedig a Schiller által 1794. augusztus 23-án Goethének küldött leveléből olvasható ki. Ehhez a vonulathoz tartozott az 1885-ben született Fülep Lajos is. Fülepnek mai napig vannak értékelői, Földessel csupán magam foglalkozom. Mivel még nem jutott a kompilált esztétikája nyomdába, egykori tanítványaitól még várok fennmaradt jegyzeteket, egyelőre csak a képzőművész-kollégáktól kaptam, jó volna zenész hallgatóitól is kölcsönözni. Előadásainak megjelentetése hozzáférhetőbbé tenné kötetbe gyűjtött értékes írásait sokak számára.
– Egy másik tanulmányodban Váci Mihály költészetét elemzed Túlzás a szép címmel. Kérlek, foglald össze a Szegeden megjelent kötet üzenetét.
– Ebben is az esztétikai valóságokra összpontosítottam, azok jelenségi és lényegi kettősségére, azaz: a mit és hogyan dialektikájára. Könnyű dolgom volt, mert Váci a legköltőibb költőnk, alkotóként ő mondott alapvető, megfellebbezhetetlen igazságokat az alkotófolyamatok törvényszerűségeit leíró művészi általánosításról. Munkássága hagyományteremtő lehetne.
– Hol jártál Európában, s hová szeretnél még eljutni?
– Budapestig jutottunk el nejemmel 80-ban és ’82-ben. Mostanában már nem kívánkozom Európa más fővárosainak