"Glatz Ferenc Kádár-kori történész Nagyváradon jártában azt mondta: "Erdély az erdélyieké". Illene tudnia azt, hogy Erdély egy középkori magyar képződmény, amely akkor keletkezett, amikor Magyarország háromba tört, és hogy Erdély lakói akkoriban nagyon nagy többségben magyarok voltak. Az erdélyiek azok, akik itt születtek, akiknek ide temetkeztek őseik; nem bevándorlók. Illene ma már eldönteni, hogy ki az erdélyi, az itt született itt élők vagy a Moldvából, Munténiából és Olténiából betelepítettek? - írta Toducz Endre. Erdély ma Romániáé, Erdély ma Románia; sok román bevándorlóval és velünk, szomorú, kevés, megtévesztett magyarokkal, akik halottak napján gyertyát gyújtunk őseink még megmaradt sírjain és lelkes beletörődéssel várjuk elmúlásunkat-elmulasztásunkat. A mi sírunkon lesz, ki gyertyát gyújtson? A bevándorlók nem fogják emlékünket ápolni, beérik egykori házaink, műemlékeink, sírjaink döntögetésével is- fejezte be Toducz Endre megjegyzését. /Toducz Endre. Mikháza: Glatz Ferenc blődségeiből. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), dec. 9./"

"Az Apáczai Közalapítvány szervezésében dec. 12-én kezdődött Budapesten a második Apáczai Konferencia. A kétnapos rendezvényen a határon túli magyar nyelvű oktatás helyzetéről és a támogatási lehetőségekről tárgyalnak. A konferencián közel kétszáz résztvevő van jelen, akik az Apáczai Közalapítványtól 2003-ban támogatást nyert pályázatoknak a szerzői, lebonyolítói. A rendezvény fővédnökei Glatz Ferenc akadémikus, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Történelemtudományi Intézetének igazgatója és Szabados Tamás, az Oktatási Minisztérium politikai államtitkára. A kuratórium döntése alapján idén az Apáczai Éremben részesült dr. Gáll Tibor, a nyitrai főiskolán tanuló magyar diákoknak szánt kollégium létrehozásáért, Vass Levente pedig a marosvásárhelyi tanári lakások és szakkollégium létrehozásának a koordinálásáért. A rendezvényen bemutatják a "Ki Kicsoda Adatbázis"-t is, amely a határon túli magyar nyelvű oktatásban tevékenykedő pedagógusok, intézményvezetők, programvezetők adatait tartalmazza. A szekcióülések témái: a határon túli magyar tannyelvű közoktatás, a középfokú szakképzés és felnőttképzés, valamint felsőoktatás fejlesztése. /P. M.: Oktatási támogatásokról tárgyalnak. Második Apáczai Konferencia Budapesten. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 13./"

Glatz Ferenc akadémikusnak, a Magyar Tudományos Akadémia korábbi elnökének előadása nyitotta meg az Érmelléki Bocskai Napokat Székelyhídon jún. 2-án. Felvázolta, hogy a 16-17 századi erdélyi és európai történelmi miliőben a reformáció és anyanyelvűség kialakulásával mint jutott emberközelivé a kultúra. Bocskai Istvánnak, (1557-1606) tulajdonképpen egy szerencsés történelmi fordulat révén ölébe hullott Erdély és a magyarországi fejedelemség is, állapította meg Glatz Ferenc. Erdély mindig is sokszínű hely volt, ahol sokféle nemzet megtalálta helyét, homogenizálni sohasem lehetett. Bocskait 1605-ben választották Magyarország fejedelmévé, 1606-ban II. Rudolf elismerte a rendi jogokat és a vallásszabadságot, ami a bécsi békében öltött testet. Ezzel Erdély független fejedelemséggé vált. Az elavult nemzetállami értékrendet el kell felejteni, nyugalmat teremteni, fejtegette a Történettudományi Intézet vezetője. /Balla Tünde: Bocskai fejedelemtől bölcsességet tanulni. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 4./

Rajtunk áll, hogy az európai integráció valamennyiünk számára sikerrel járjon, s valamennyien nyertesei lehessünk – hangsúlyozta köszöntőjében Mádl Ferenc köztársasági elnök Budapesten, az Országházban, ahol államalapító Szent István király ünnepe alkalmából állami kitüntetéseket adott át. A legmagasabb állami kitüntetést, a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztjét az államfő Glatz Ferencnek, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) tagjának, az MTA Történettudományi Intézet Igazgatójának és Frunda Györgynek, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség szenátorának adományozta. (Frunda nem szakította meg egyiptomi nyaralását, az elismerést később veszi át.) A kitüntetettek között van Mózes Árpád evangélikus püspök, aki a közel fél évszázados lelkészi szolgálatáért, kiemelkedő egyházszervező munkásságáért, valamint Tempfli József, római katolikus megyéspüspök, aki az erdélyi magyarság érdekében végzett több évtizedes kiemelkedő egyházszervező munkássága elismeréseként kapta meg a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét (polgári tagozat). /Frundáé a legmagasabb magyar állami kitüntetés. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 21./

Szept. 17-18-án emlékeztek az ellenállási harc mártírjaira az 1989. decemberi forradalom egykori meghatározó személyiségei, a korábbi kommunistaellenes megmozdulások résztvevői és az érdeklődők Temesváron a református templomban, az Újvárossy Ernő nevét megörökítő gyülekezeti teremben. A sajtótájékoztatón Tőkés László püspök felolvasta a Református Világszövetség (amelynek elnöke) dokumentumát a vajdasági magyarokat ért atrocitásokról. – Tizenöt éve áldozta életét a decemberi forradalom előkészítésének szakaszában Újvárossy Ernő építészmérnök. A totalitárius rendszerrel való szembeszegülés első mártírjairól Péterszabó Ilona tartott előadást az ’56 után 57-en a temesvári perben /Arad, 2002/ című könyve alapján. A temesvári perben ártatlan embereket vetettek börtönbe, ítéltek halálra és végeztek ki feltehetőleg csak azért, hogy rettegésben tartsák a lakosságot. Erről az időszakról (1956) emlékeztek meg az egykori résztvevők, akik börtönnel, kényszerlakhellyel fizettek azért, mert volt bátorságuk felemelni szavukat a diktatúra törvénytelenségei ellen. Koczka György emlékezett arra, hogy főiskolai hallgatóként a kolozsvári Bolyai Egyetem 56-os rendezvényein vállalt szerepéért került börtönbe, majd kényszerlakhelyre a Baragánba. Oberten János líceumi diákként többedmagával kézzel írt háromnyelvű röpcédulát terjesztett az igazság védelmében. A büntetés börtön lett. Több szemtanú – Toró Tibor professzor, Wollner András, Tőkés László püspök – részletekkel egészítette ki az események résztvevőinek beszámolóját. Gazda József, aki elsőnek írt könyvet a temesvári forradalomról (Megváltó karácsony – erdélyi magyar túlélők emlékeznek, Aura Kiadó, Budapest, 1990) a város akkori hangulatát idézte fel. Szept. 18-án országos premieren bemutatták Koltai Gábor Trianon című filmjét. Neves magyar történészek – Raffay Ernő, Nemeskürthy István, Glatz Ferenc és mások – kommentálták a filmen bemutatott események hátterét. Tőkés László püspök felhívta a figyelmet: a filmet egyetlen tévéállomás sem volt hajlandó műsorába iktatni. A vetítést követően az 1989. decemberi események felidézése került előtérbe. Az egykori résztvevők és szemtanúk – Gazda Árpád, Balaton Zoltán, Makkai Zoltán és mások – elmondása nyomán számos fontos esemény háttere vált világosabbá a hallgatóság előtt. Többek között Újvárossy Ernő szerepe, akinek csupán annyi volt a “bűne”, hogy elvállalta a templom alagsora felújításának mérnöki tennivalóit, és cselekvően részt vett a (ma nevét viselő) gyülekezeti terem kialakításában. Tőkés László leszögezte: a kommunizmus elleni harc az országban még nem fejeződött be. Szégyellni valónak tartja, hogy a magyar közösséget képviselő RMDSZ vezetősége a kommunisták utódpártjával paktál. A rendezvénysorozat az erzsébetvárosi temetőben, Újvárossy Ernő sírjának megkoszorúzásával ért véget. /Sipos János: Mártírokra emlékeztek. Szemben a kommunizmussal. = Nyugati Jelen (Arad), szept. 20./

Január 8-án Sepsiszentgyörgyön bemutatták a Trianon című filmet, nem fért be mindenki a terembe, ezért a vetítést szervező Erdélyi Magyar Ifjak sepsiszentgyörgyi szervezetének még egyszer műsorra kell tűznie az alkotást. A vetítést követő beszélgetésen két magyarországi meghívott, Koltay Gábor filmrendező és Raffay Ernő történész elemezte a versailles-i békediktátumot követő, immár nyolcvanötödik éve tartó folyamatot. Koltay Gábor azután készítette a 130 perces, Trianon című produkciót, miután a magyar televíziók (köztük a Duna is) sorra elutasították a Velünk élő Trianon című, tizennégy egyórás részből álló dokumentumfilm sugárzását. A filmben megszólalók – Nemeskürty István, Raffay Ernő, Glatz Ferenc, Fejtő Ferenc, Pozsgay Imre, Szervátiusz Tibor, Csurka István, Tőkés László és Duray Miklós –Trianon máig ható következményeit is elemezték. Elhangzott, hogy a múlt században megkezdődött a magyar nemzeti tudat szétzilálása, Magyarország mélyrepülése. Pozs­gay Imre ,,példátlan iskolai agymosásról, a nemzeti, történelmi tudat likvidálásáról” beszél, Szervátiusz Tibor ,,lelki összeomlást” emleget, míg Duray Miklós úgy fogalmaz: ,,a félelemmel teli emberek nemzetévé váltunk, nem bízunk önmagunkban”. Tőkés László szerint amíg nem történik meg a trianoni folyamat feltárása, esélyünk sincs a változtatásra, Raffay Ernő pedig egyenesen ,,a magyarok csángósodását” emlegeti, míg Duray Miklós nézetében a kilencvenes évekbéli rendszerváltozás valójában a hatalom átmentését jelentette, azóta a titkos ügynökök rendszere hálózta be ezt a térséget. Raffay Ernő elmondta, generációk nőttek úgy fel, hogy fogalmuk sem volt, mi történt Trianonban, hozzátéve, hogy a december 5-i népszavazás bebizonyította: az anyaországiak a saját múltjukkal és a határon túli magyarok jelenével sincsenek tisztában, s ez nem más, mint nemzeti tudatromlás. /Mélyrepülés agymosással és nemzeti tudatromlással (Dokumentumfilm Trianonról). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 10./

Az RMDSZ választási kampányában vállalta a különböző autonómiaformák megteremtését és ezt teljesíteni fogja: még 2005-ben elfogadtatja a kulturális autonómia létrehozásának jogi kereteit rögzítő kisebbségi törvényt és a közigazgatási, intézményi decentralizáció révén a következő négy évben elérhető közelségbe hozza a közigazgatási, területi autonómia megteremtését is – jelentette ki Markó Béla miniszterelnök-helyettes január 22-én Nagyváradon, a magyar kultúra napja alkalmából rendezett vitafórumon. Glatz Ferenc, a Magyar Tudományos Akadémia volt elnöke tartott előadást a kulturális autonómia megteremtésének kérdéseiről. Az RMDSZ cselekvő részvétele Románia kormányzásában Trianon óta az első valóban sikeres nemzetpolitikai lépés – jelentette ki Glatz Ferenc. A fórumot követően a meghívottak részt vettek a magyar kultúra napja alkalmából tartott ünnepi gálaműsoron is. A rendezvényen jelen volt Lakatos Péter képviselő, Tempfli József nagyváradi római katolikus megyéspüspök, Szepessy László, a Szövetségi Elnöki Hivatal igazgatója, Szabó Vilmos, a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkára, valamint Cseh Áron, kolozsvári magyar főkonzul is. /Magyar kultúra napja. Vitafórum Nagyváradon. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 24./

A Trianon filmmel kapcsolatban fogalmazta meg véleményét Lucian Leustean a Curentul c. bukaresti napilap január 22-i számában. A Trianon „kétes minőségű dokumentumfilmnek és közepes kaliberű propagandaeszköznek tekinthető” – írta a román szerző. A magyar propaganda célja – legalábbis a két világháború közti időszakban – Nagy-Magyarország területi visszaállítása volt. Ebben a filmben vannak hazafias versek és indulók, gyertyalángok, sírok stb. George Barany magyar származású, amerikai történész megállapítása: „A magyar nacionalizmus – minél inkább változik, annál inkább ugyanaz marad!”. Lucian Leustean szerint a Trianon című film egy rendező (Koltay Gábor) és néhány, a trianoni szerződésnek a magyarokra és Magyarországra mért hatásairól a film keretében vélekedő személyek (Csurka István, Duray Miklós, Fejtő Ferenc, Glatz Ferenc, Nemeskürty István, Pozsgay Imre, Raffay Ernő, Szervátiusz Tibor, Tőkés László) kétségbeesett siránkozása…” A filmben Tőkés László püspök megfogalmazta: „A trianoni békeszerződés problematikáját fel kellett volna vetni 1989-ben, hiszen ez Erdély visszacsatolásához vezetett volna...”. Ugyancsak a református püspök mondta: „Amíg nem történik meg Trianon újraértelmezése, a népirtások és a holokauszt kontextusában való átminősítése, nem teremtődik meg a változást illető valós esélyünk.” A román cikkíró szerint Európát már nem érdeklik a kizárólagosságon alapuló autonómiák, a mesterséges elkülönülések és a mondvacsinált elszigetelődések. /Trianon és az általa ihletett film kapcsán. Egymásnak feszülő román vélemények. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 2./

Örvendetes, hogy az embereket érdekli, foglalkoztatja Trianon kérdése, és azzal sincs semmi baj, hogy léteznek legendák körülötte. Semmiképp sem vezet jó irányba viszont, ha történelmi magyarázat épül rájuk – mondta dr. Ablonczy Balázs történész, a budapesti Teleki László Intézet tudományos főmunkatársa. A kutató A történelmi emlékezet furcsaságai címmel tartott előadást november 22-én Kolozsváron, a Jakabffy Elemér Alapítvány székhelyén. Az Ablonczy által írt Trianon-legendák című tanulmány a 2002-ben, Romsics Ignác Mítoszok, legendák, tévhitek a XX. századi magyar történelemről című kötetben jelent meg. A történész szerint Trianon súlyos nemzeti csapásnak minősíthető, amely kihat a mai társadalomra, és nagyban meghatározza azt. A Glatz Ferenc szerkesztésében és vezetésével, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársai által készített Magyarok krónikája című lexikon jó példa erre a tévedésekre. A kiadvány a trianoni szerződés aláírásának helyeként a Kis- és Nagy Trianon közötti folyosót nevezi meg, annak ellenére, hogy a két épület távol esik egymástól, folyosó pedig nem létezik. Hibásak azok a megállapítások is, amelyek szerint a Kis Trianon adott otthont az eseménynek, valójában a Nagy Trianon folyosója, amely a XIV. Lajos által építtetett kastély két szárnyát köti össze. Apponyi Alberttel kapcsolatban született a másik legendárium: kiváló szónoklatával hívta fel magára a figyelmet. A legendárium szerint Apponyi 1920. január 16-án három nyelven (franciául, angolul, olaszul) elmondott beszédében „vette védelmében” Magyarországot. Apponyi beszéde valójában franciául hangzott el, angolul csupán az egyes fejezeteket foglalta össze röviden, olaszul pedig a végén szólt néhány mondatot. Az idős miniszter tevékenysége és beszéde Ablonczy szerint is bámulatos, Apponyi elismertségét mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy már életében tereket és utcákat neveztek el róla. Egy másik legenda szerint Georges Clemenceau miniszterelnök magyar menye, Mihnai Ida iránt érzett gyűlölete testesült meg tulajdonképpen a trianoni döntésekben. Habár Clemenceau felelőssége és elfogultsága vitathatatlan a békeszerződés megalkotásában – a fiatalok válása egyáltalán nem befolyásolta a miniszter politikai döntéseit. Franciaország vélt vagy valós érdekei szerint cselekedett. /Ferencz Zsolt: Trianon-legendák. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 24./

Tőkés László püspök a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem 11 magyar díszdoktorához fordult az egyetemi feliratok ügyében. Oláh György Nobel-díjas tudósnak, Erdő Péter bíboros-prímásnak, Bölcskei Gusztáv református püspök-zsinati elnöknek, Jakubinyi György gyulafehérvári érseknek, Abádi Nagy Zoltán, Bokros Lajos, Chikán Attila, Vajda Mihály és a norvégiai Csemay Lászó professzoroknak, valamint Pungor Ernő és Glatz Ferenc akadémikusoknak írt nyílt levelet Tőkés László, arra kérve őket, hogy a Babes-Bolyai Tudományegyetem díszdoktoraiként tekintélyüket latba vetve segítsenek a kolozsvári intézményben kialakult áldatlan helyzet megoldásában. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke úgy fogalmazott, hogy a Babes-Bolyai Tudományegyetemen olyan magyarellenes esemény bontakozott ki, amely felidézi 1919-et, amikor a bevonuló román karhatalom kilakoltatta székhelyéről az elődintézményt, a Ferenc József Egyetemet és tisztogatást hajtott végre a magyar oktatói karban, vagy azt, ahogyan 1959-ben Ceausescu vezényletével megszüntették a Bolyai Tudományegyetemet. Tőkés László kijelentette: napjainkban a multikulturálisnak álcázott kolozsvári intézményben szintén erővel akadályozzák meg az önálló magyar karok létrehozását, és nemhogy a Bolyai Tudományegyetem helyreállítására irányuló, jogos magyar követeléseknek nem tesznek eleget, hanem még az intézmény által előírt két- vagy többnyelvűségnek sem adnak teret. Elbocsátják állásukból, illetve a rendőrség kezére adják a törvényes jogokért, az ifjúság esélyegyenlőségéért kiálló magyar oktatókat – írta Tőkés László, súlyos etnikai diszkriminációnak minősítve Hantz Péter és Kovács Lehel adjunktusok elbocsátását. Arra kérte a díszdoktorokat, hogy csatlakozzanak az Erdély-szerte kibontakozó, széles körű tiltakozó megmozdulásokhoz. Bodó Barna elmondta: ha nem sikerül előrelépni még idén, és nem változik meg az egyetem román vezetésének hozzáállása a kétnyelvűség és az egyenjogúság kérdésében, akkor azt tervezik, hogy az intézmény minden magyar vezetője lemond. (Magyar Rádió Online) /Erdély.ma, dec. 2./

A római katolikus szentmisét követő, immár hagyományos körmenettel, majd a színházban megtartott Varadinum-gálával május 6-án véget ért Nagyvárad magyarságának egy hétig tartó ünnepe, a XVI. Festum Varadinum. A körmeneten több mint ezren vettek részt, az egyházi vezetők mellett jelen voltak az RMDSZ helyi tisztségviselői. Május 4-én Glatz Ferenc, a Magyar Tudományos Akadémia volt elnöke, a Történettudományi Intézet igazgatója Nemzeti történelem és kultúra az Európai Unióban címmel tartott előadást. A rendezvényen először mutatták be Romániában a tavaly a legszebb magyar könyv címet elnyerő A magyarok krónikája című kiadványt. /Jeles vendégek a Festum Varadinumon. = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 7./ A szentmisén a Magyar Művelődésért Díj kuratóriuma Árpád fejedelem-emlékdíjat adott át Tempfli József megyés püspöknek. Este a budapesti Honvéd Táncegyüttes gálaműsora zárta a Varadinum utolsó napját. A Novák Ferenc vezette táncegyüttes a Bartók útjai című produkciójának erdélyi bemutatója alkalmából a Varadinum-díjat is átadták. Sokaknak úgy tűnt: a városalapító Szent László tiszteletére, a helyi magyar értékek felmutatásának céljával rendezett programsorozat színvonala csökkent. Sárközi Zoltán, a helyi Magyar Polgári Egyesület volt elnöke felháborítónak tartja, hogy a város ünnepe alkalmával nem a helyi együtteseket, színházi társulatot népszerűsítettek a szervezők, hanem az importkultúra bemutatását karolták fel. Az Ady Endre Gimnáziumban Luxemburgi Zsigmondról szóló történelmi vetélkedő, a Partiumi Keresztény Egyetem dísztermében a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottság történelmi pályázatának díjkiosztó ünnepsége zajlott. „Minden egyszerre történik, egymásra szervezték a programokat, nem csoda, hogy egy-egy helyszínen kevesen jelennek meg, jóval kevesebben, mint tavaly” – elégedetlenkedett Dukrét Géza, a műemlékvédő bizottság elnöke. Dukrét megalázónak tartja, hogy Csocsesz meg Zalatnay Sarolta fémjelzi az ünnepet. /Gergely Gizella: Importsztárok vagy helyi érték? = Krónika (Kolozsvár), máj. 7./

Ilyen még nem volt: május 23–24-én román–magyar történészkonferenciát rendeznek Bukarestben, Média és történelemtudomány címmel. Mint ismeretes, a legutóbbi közös magyar–román kormányülésen határozták el, hogy váltakozva, a két fővárosban üljenek össze a felek egy későbbi közös történelemkönyv kidolgozása érdekében. A jégtörőnek számító eseményen részvevő küldöttségeket Glatz Ferenc akadémikus, a Magyar Tudományos Akadémia Történelemtudományi Intézetének igazgatója és Dan Berindei, a Román Tudományos Akadémia alelnöke vezeti. A hivatalos román történelemkutatás teljesítette a politikum történelemhamisító elvárásait, olyannyira, hogy közel tizennyolc esztendővel a nagy „változás” után is jelen van még ügyködésének eredménye a román szakkönyvekben. /Ördög I. Béla: Tudományosság kontra kontinuitás. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 14./

Történelmi korszakokra bontva fogják ezentúl rendszeresen tanulmányozni román és magyar történészek a két nép közös múltját – nyilatkozott május 23-án Glatz Ferenc akadémikus a Bukarestben rendezett román-magyar történészkonferencia első napját követően. A bukaresti Magyar Kulturális Intézet rendezésében a magyarországi História és a romániai Magazin Istoric című szakfolyóiratok történészei találkoztak egymással. Elhatározták, hogy rendszeressé teszik az ilyen jellegű találkozókat. Glatz közölte, várhatóan ősszel lesz a folytatása ennek a találkozónak, amikor román kollégáikat Budapestre hívják. Csorba László, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének igazgatóhelyettese elmondta: azért volt fontos ez a találkozó, mert létrejöhetett a szakfolyóiratok közötti együttműködési megállapodás. Csorba szerint az Európai Unió fel fogja ismerni, hogy az európai öntudat erősítéséhez az európai történelem új típusú ismeretére van szükség. Dorin Matei, a Magazin Istoric főszerkesztője is úgy látja, hogy a közös történelemkönyvnek meg kell születnie. – Itt az ideje annak, hogy végre közelítsük egymáshoz a párhuzamos történelmeket – fejtette ki Markó Béla RMDSZ-elnök a Bukarestben megrendezett magyar-román történészfórumon. /Román-magyar történésztalálkozó kezdődött Bukarestben. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 24./

Történelmi korszakokra bontva fogják ezentúl rendszeresen tanulmányozni román és magyar történészek a két nép közös múltját – nyilatkozta Glatz Ferenc akadémikus a Bukarestben rendezett román-magyar történészkonferencián. A bukaresti Magyar Kulturális Intézet rendezésében a magyarországi História és a romániai Magazin Istoric című szakfolyóiratok történészei találkoztak. Elhatározták, hogy rendszeressé teszik az ilyen jellegű találkozókat. Glatz közölte, hogy várhatóan ősszel lesz a folytatása ennek a találkozónak, amikor román kollégáikat Budapestre hívják. Csorba László, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének igazgatóhelyettese szerint az Európai Unió fel fogja ismerni, hogy az európai öntudat erősítéséhez az európai történelem új típusú ismeretére van szükség. A konferencián felszólalt Markó Béla RMDSZ-elnök is. „Itt az ideje annak, hogy végre egy történelmünk legyen, hogy végre közelítsük egymáshoz a párhuzamos történelmeket, amelyekben éltünk eddig mi, magyarok és románok” – hangoztatta a politikus. /O. M. : Feltárják a közös múltat. = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 26./

Június 17-én az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) székhelyén ülésezett a Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB), a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) hatodik területi, egyben első határon túli bizottsága. Az ülésen részt vett Pálinkás József akadémikus, az MTA májusban újonnan megválasztott elnöke. Pálinkás József elmondta: a hagyományok szellemében az MTA továbbra is szoros kapcsolatot kíván ápolni a romániai magyar tudományos élettel, ezen belül a KAB-al és az EME-vel egyaránt. Segíti a kutatóprogramokat, a pályázati erőforrásokhoz jutást, a csereprogramokat. Nem zárkózik el a román tudományos élettel való együttműködéstől sem. A díszvendéget fogadta az EME elnöke, Egyed Ákos történész. A Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) ülésén Péntek János elnök üdvözölte az anyaországi vendégeket (az MTA-elnökön kívül Berényi Dénes akadémikust és Tarnóczi Mariann titkárt.) Pálinkás József a KAB szerepét hangsúlyozta a kárpát-medencei magyarság kulturális egységének megőrzésében. Ezt az összetartozási tudatot erősítették elődei: Kosáry Domokos, Glatz Ferenc és Vizi E. Szilveszter, ezt kívánja folytatni ő is. Az MTA a magyarországi tudomány egészének megjelenítője, minden, tudománnyal foglalkozónak a köztestülete. Pálinkás József szerint globalizálódó világunkban nagyon fontos megőrizni a hagyományos emberi kapcsolattartást. Az MTA nem tesz különbséget a KAB és más területi bizottságai között. Komoly probléma a kutatómunkához szükséges utánpótlás biztosítása. Szükségessé vált közbelépni a legtehetségesebb fiatalok megtartása és a társadalom szellemi egészségének megőrzése érdekében. /Ö. I. B. : Kolozsváron a Magyar Tudományos Akadémia elnöke. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 18./

2007 után a tudományos igényű magyarországi stratégiai tervezés nem hagyhatja figyelmen kívül az együttműködést a szomszédos államokkal, és nem hagyhatja figyelmen kívül a határokon túl élő magyar közösségek szempontjait. Erről az új történelmi helyzetről folytatott az elmúlt év során konzultációkat Glatz Ferenc, az MTA Stratégiai Tanulmányok vezetője Csáky Pállal, a Magyar Koalíció Pártja elnökével, Markó Bélával, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnökével és Pásztor Istvánnal, a Vajdasági Magyar Szövetség elnökével. Megállapodtak, hogy július 8-án, Budapesten szűk körben, szakértők jelenlétében közös baráti eszmecserére jönnek össze. A vitára az akadémiai Stratégiai Tanulmányok vezető kutatóit, intézetigazgatókat és az EU-ban a kisebbségi kérdésben illetékes magyar parlamenti képviselőket hívtak meg. A találkozón egyetértés született a következőkről. Mind a magyar állam, mind a határokon túli kisebbségi magyar politikai szervezetek legyenek továbbra is elkötelezettek az európai kontinens etnikai-nemzeti sokszínűségének megtartásában és modernizálásában. A kisebbségi magyarság politikai szervezeteinek – de ugyanígy a magyar államnak – továbbra is fontos feladata a kisebbségek közösségi érdekérvényesítése és a magyarok önazonosságának erősítése. Olyan magyar nyelvű politikai szervezeteket tartanak kívánatosnak, amelyekben mind a nemzeti, mind a világnézeti-szociális önazonosságok megférnek. Kívánatos, hogy a térség magyarsága az itt élő különböző népek egymásrautaltságának megfogalmazója és az együttműködés ösztönzője legyen. A tudományos igényű magyarországi stratégiai tervek számoljanak a határon túli magyar politikai és értelmiségi elit együttműködésével. Legyen a térség magyarsága a regionális modernizációs stratégiai programok tervezésének és végrehajtásának motorja. Új szövetséget kell találni a párt- és szakértelmiség között. Tudomásul kell venni: a szakpolitika is része a nemzetpolitikának. A 2007 után kialakult új helyzetben, számba kell venni a magyar-magyar politikai kapcsolatok eszköztárát és intézményeit. A budapesti találkozón megegyezés született konkrét témakörökben szakmapolitikai stratégiai tervező testületek létrehozására. Ezen testületek helyzetfelmérés után konkrét cselekvési programokat fogalmazhatnak Négy stratégiai szakpolitikai tervező testületet hívnak létre szeptember 15-ig. Ezek: Kultúrpolitika (oktatási intézményrendszer és kulturális örökség katasztere); Természet- és vízgazdálkodás (éghajlatváltozás, mezőgazdálkodás és vízgazdálkodás, Duna-program); Területfejlesztés (határ menti térségek és vidékfejlesztés); Térbeli elérhetőség, infrastruktúra (közlekedés, informatika); Emberi és kisebbségi jogok Európában; A programok előkészítő munkálatait az MTA Stratégiai Tanulmányok Programbizottsága koordinálja. Csáky Pál, Glatz Ferenc, Markó Béla, Pásztor István /Nyilatkozat. Európai magyarságpolitika. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 10.

„A rendszerváltás óta a román történetírás gyorsan nyitott a világra és az új irányzatokra. Ma lényegesen szélesebb spektrumú, mint a magyar. De nyitott fokozatosan a magyarokkal való szakmai vitákra, együttműködésekre is” – írta a Bukarestben, idén májusban tartott román–magyar történészfórum összefoglalásában a História című budapesti folyóirat augusztusi száma. A fórum a két ország történészei közötti vitás kérdésköröket tűzte napirendre: „Éppúgy az ellenségeskedések, mint a békés együttélés, vagy éppen közös állampolitikai fellépések történetét. A középkortól a jelenkorig” – fogalmaz a lap hasábjain Glatz Ferenc, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének (TTI) igazgatója. Glatz Ferenc rámutatott, a bukaresti Magazin Istoric című népszerű történész-folyóirat az elmúlt években többször javasolt találkozót a két szerkesztőség között. Úgy látja, hogy a Magazin Istoric az utóbbi időben nyitott a magyar történeti problémák felé. Glatz Ferenc, aki 1989–1990-ben Magyarországon a művelődési miniszteri posztot is betöltötte, a szóban forgó bukaresti fórum előtt elküldött egy nyilatkozatot résztvevőknek. Egy szakma küldetése című nyilatkozatában többek között megállapította, hogy a magyar és román nemzet érdekei ma jobban találkoznak, mint korábban bármikor. A fórumon előadások hangzottak el a közös múltról a középkorban, az egyháztörténelemről a román–magyar kutatásokban, a nemzetté válás koráról, továbbá a 20. századi nagy szembenállásról, majd a nagy hallgatásról. Román részről Mihai E. Ionescu, Dan Berindei és Dinu C. Giurescu akadémikusok adtak elő. A magyar előadók: Zsoldos Attila, Csorba László, Szász Zoltán és Sipos Péter. A magyar–román történészkapcsolatok alakulásáról írt Szász Zoltán, a román–magyar történész vegyes bizottság magyar elnöke. Az 1971-ben, politikai intenciók alapján létrejött bizottság általában évente ülésezett: „Feszült légkörben, de egészében igényes tanácskozások voltak ezek, amelyekből kitűnt, hogy nem az ismeretanyag netáni hiánya, hanem szemléletbeli különbségek képeznek áthatolhatatlan akadályokat”. Hatása kevés volt a bizottságnak, de segítette a kölcsönös levéltári kutatásokat, amire persze a magyar kutatók voltak jobban rászorulva. 1983-at követően a hisztériakeltés évei következtek. Szász Zoltán emlékezett: „A polemikus történeti írásoknál nem lehetett megítélni, mit írt a tudós, s mi az, ami alá a nevét odaírták. Ami 1987 tavaszán történt, a háromkötetes Erdély-sorozat ürügyén, a politikai abszurd világába tartozik. Ki gondolta volna akkor, az elképesztő publicisztikai-politikai ágyúdörgés közepette, hogy három éven belül teljesen új korszak kezdődik Bukarestben is”. /Bajai Ernő: Végtelen történelem, változó idők. = Krónika (Kolozsvár), aug. 15./

Ünnepi misével és körmenettel kezdődik május 10-én, vasárnap Nagyváradon a Varadinum rendezvénysorozat. Az egyhetes, május 10–17. között zajló ünnepségsorozatot immár tizennyolcadik alkalommal szervezi meg a négy történelmi magyar egyház, több magyar civil szervezet, illetve a nagyváradi RMDSZ. Kiállítások, könyvbemutatók, színházi és táncelőadások, koncertek, vetélkedők is lesznek, jelezte Biró Rozália alpolgármester, a Varadinum Alapítvány kuratóriumának elnöke. Többek között megnyílik Kristófi János neves váradi festőművész kiállítása, valamint az Árpád-házi királyokról hangzik el előadás. Újra lesz hagyományőrző mesterek találkozója Apáról fiúra címmel, illetve a város három magyar tannyelvű gimnáziuma is szervez egy-egy programot. Új rendezvények is lesznek, például a Matyi Műhely Bábszínház népi játékot mutat be, a Nagyvárad Táncegyüttes premierrel lép fel. /Felnőtté vált a Varadinum. = Krónika (Kolozsvár), máj. 8./ A Varadinum keretében Csiky Ibolya színművésznő pályakezdésének 40. évfordulója alkalmából mutatják be a Kedves hazugot. Érdekes lesz a Határtalan Partium néptáncbemutató. „A Varadinum a kárpát-medencei magyarság egyik legnagyobb kulturális rendezvénye” – jelentette ki Fleisz János egyetemi tanár, a Bihar Megyei és Nagyváradi Civil Szervezetek Szövetségének (BINCISZ) elnöke. „Örülök, hogy megmaradt az ünnepség értékközpontúsága” – fűzte hozzá. „Neves meghívottak jelzik a Festum Varadinum színvonalát” – mondta Lakatos Péter parlamenti képviselő, utalva többek között Glatz Ferenc akadémikus, a Magyar Tudományos Akadémia volt elnökének Világrendváltás, vagy elég a mellény újragombolása? című előadására. /Ladányi Norbert: Bemutatjuk kulturális értékeinket. = Reggeli Újság (Nagyvárad), máj. 8./

Áttörésként értékelte a határon túli magyarság számára a szerbiai nemzeti tanácsokról szóló törvényt Markó Béla, az RMDSZ és Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnöke Budapesten, október 12-én tartott műhelybeszélgetésén. A Kárpát-medencei magyar kisebbség: helyzetkép és kilátások címmel zajló műhelybeszélgetésen Glatz Ferenc akadémikus kijelentette: a szlovákiai Magyar Koalíció Pártja (MKP), az RMDSZ és a VMSZ sikerét „Trianon óta a legnagyobb magyar sikernek tartom a magam részéről, rájöttünk, hogy magunknak kell segíteni magunkon” – tette hozzá. Hangsúlyozta, hogy a romakérdésre végre felfigyelt az Európai Unió, de elképzelhető, hogy a romaügy háttérbe szoríthatja a „klasszikus” kisebbségek problémáit. Pásztor István, pártja, a VMSZ utóbbi években folytatott politizálását értékelve elmondta, hogy a kisebbségi politikának „a kisebbségek közösségi ambícióit kell megfogalmaznia és sikerre vinnie, különben a közösségi támogatás elolvad”. Szerinte ebben jelentős eredményeket sikerült elérni, például a szerbiai kisebbségi önkormányzatiságról, a lényegében kulturális autonómiát biztosító nemzeti tanácsokról szóló törvénnyel, amelyet augusztus 31-én fogadott el a belgrádi parlament. Értékelése szerint ez új alapokra helyezi a szerb többség és a kisebbségek viszonyát. A törvény biztosítja a nemzeti tanácsok finanszírozását és az általuk működtetett intézményeknek fenntartását is. A nemzeti tanácsokról szóló törvény követendő példaként is felmutatható, például Szlovákia számára – mondta. Jelentős fejleményként említette meg azt a törvényjavaslatot is, amelyet a belgrádi parlament valószínűleg hamarosan elfogad, és amely a tartománynak az eddigieknél nagyobb hatáskört biztosít majd. Pásztor István szerint az is nagyon fontos, hogy talán sikerül létre hozni a második világháborúban a két közösség által egymással szemben elkövetett atrocitásokat kivizsgáló bizottságot, ez végre foglalkozna az 1944–45-ös délvidéki magyarellenes tömegmészárlásokkal is. Markó Béla, az RMDSZ elnöke hangsúlyozta, hogy a szerbiai nemzeti tanácsokról szóló törvény komoly „áttörés”, és különösen most jelentős, amikor Szlovákia éppen „vissza akar lépni” a kisebbségeknek adott jogok területén. Csáky Pál, az MKP elnöke szerint a szlovák politikai elit már megbánta a nyelvtörvény módosított változatának elfogadását, de nemzeti céljaik érdekében „belehajszolták magukat” ebbe. /Műhelybeszélgetés a Kárpát-medencei magyar kisebbségről. Markó szerint Szerbia előrelépett a kisebbségi jogok terén. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 13./

300 éves méltánytalanság jóvátétele
Lőrincz László, a Bethlen Baráti Társaság elnöke
Bethlen Gábor (1580–1629), Erdély nagy fejedelme tiszteletére emléktáblát avattak november 16-án a gyulafehérvári római katolikus székesegyházban egy méltóságteljes rendezvény keretében. A három évszázada jeltelen síremlék, amelyet a történelem vihara sodort el 294 évvel ezelőtt, amikor is 1716-ban az osztrák császári csapatok feldúlták, megsemmisítették, immár bekerülhet a köztudatba. A sírokban Bethlen Gábor, I. Rákóczi György, Gelei, Alstedius és Bisterfeld (a Bethlen Kollégium német ajkú professzorai), Keresztúri és Pápai Páriz Imre hamvai nyugodtak.
A rendezvényt a Kárpát-medencei magyar Református Generális Konvent szervezte. Számos, külföldről és belföldről ide sereglett emlékező – becslések szerint több mint ezer résztvevő – jelenlétében zajlott az ünnepély. Az ünnepi istentiszteleten dr. Pap Géza, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke hirdetett igét, Bethlen Gábort dr. Huszár Pál főgondnok, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának világi elnöke méltatta, a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye nevében Msgr. Potyó Ferenc általános érseki helynök mondott köszöntőt. Az emléktábla a székesegyházban lévő Szent Anna- kápolnában kapott helyet. Itt találhatók többek között a Bocskai István fejedelem és Martinuzzi Fráter György emlékére állított emléktáblák, valamint Izabella királynő és János Zsigmond király szarkofágja is. Az emléktábla felirata Bethlen Gábor jelmondatával kezdődik:/ "SI DEUS PRO NOBIS,/ QUIS CONTRA NOS?"/ (Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk:?),/ BETHLEN GÁBOR/ 1580-1629/ Princeps Transsilvaniae, Comes Siculorum, Dominusque Partium Regnum Hungariae./ Erdély aranykorának református fejedelme emlékére állították a magyar reformátusok./ 2010. november 16/.
A XX. század végén és XXI. század elején ébredt rá az emberi társadalom arra, hogy megfelelő fejlődést és életszínvonal-emelést csakis a tudás alapú társadalom építésével lehet elérni, minek megvalósítása erkölcsi és anyagi támogatást jelent az iskolarendszer és a tudományos kutatás irányában. A nemzeti jövedelem 3%-át kellene erre fordítani!!!. Több iskolát létesíteni, nem pedig megszüntetni, az infrastruktúrát fejleszteni, a tanítás minőségét javítani kell, mindenkinek biztosítva az anyanyelvén való tanulást, a tanárok számát növelni. Vannak olyan fejlett országok, ahol három tanulóval foglalkozik egy tanár. Ez a befektetés hosszú távon meghozza gyümölcsét. A tudás erős fegyver. (Itt megjegyezzük, hogy a tudás a legnagyobb érték, amit senki és semmilyen hatalom nem képes elvenni tulajdonosától. Bármennyit is adunk ebből másoknak, nem leszünk szegényebbek, de azok, akik átveszik ezt, bizonyára gazdagabbak lesznek.) Nem elég azonban a tudásalapú társadalom építését csak a politikai ígéretek szintjéig vinni. Ez demagógia. Tudni kell, hogy az emberi társadalomban a legnagyobb rossz, ami csak létezhet, nem az atombomba, sem a súlyos betegségek, hanem a demagógia. A demokráciáknak is rákfenéje, ami ma – a XXI. században – jobban virágzik, mint bármikor.
Bethlen Gábor megelőzte korát, a fent említett problémákra ráérzett, és konkrét lépéseket tett ez irányban négyszáz évvel ezelőtt a tanügy és a tudomány pártolásával, anyagi támogatással. Négy hosszú évszázad, ezen érdemes kissé elgondolkozni. (Leonardo da Vinci is kb. ennyivel előzte meg korát.) A fejedelem külhoni neves tudósokkal vette magát körül udvarában, iskolákat és főiskolát hozott létre, biztosítva az anyagi javakat is az optimális működéshez, ezzel önellátóvá tette őket. Célja a költséges külföldi egyetemek helyett az országban nevelni értelmiségieket. Külföldi professzorokat hívott meg kollégiumába azzal a céllal, hogy megfelelően képzett, egészséges ifjú nemzedéket neveljen Erdély számára. Elképzelése jónak bizonyult, íme négy évszázad óta ma is működik kollégiuma, amelynek akadémiai rangja volt annak idején, mely intézmény a magyar nyelv megőrzésének Mekkája. A társadalom és a történetírás elismeri és értékeli érdemeit ezen a területen is, amellett, hogy jó politikus és jó hadvezér volt. Ami az emlékezetét illeti, bizony adósok voltunk. Sírja három évszázad óta jeltelen, sőt nem létezik síremléke, nem volt hely, ahol egy szál virággal tisztelegjünk nagysága előtt. Megjegyezzük, hogy a Bethlen Baráti Társaság tíz évvel ezelőtt, 2001-ben átiratban javaslattal fordult a legilletékesebb fórumhoz, a Magyar Tudományos Akadémiához és a Magyar Történelmi Intézethez, személyesen dr. Glatz Ferenc elnök úrhoz, a fejedelmi síremlék felállításának ügyében. Íme ez a probléma valamelyest jóvátétetett. Népújság (Marosvásárhely)

Ez a béke bizony a bőrünkbe égett!
Trianon örök és lelkeket perzselő történelmi tapasztalata a magyar nemzetnek. A békediktátum különféle értelmezéseiről és máig ható következményeiről beszélt lapunknak Raffay Ernő történész és Szidiropulosz Archimédesz görög származású szociológus, az egyik legismertebb Trianon-kutató. 
Sinkovics Ferenc: Vajon miért mondja azt az egykori SZDSZ prominen-se, Bauer Tamás, hogy megérdemeltük Trianont? 
Szidiropulosz Archimédesz: Azért, mert a baloldalnak jelentős szerepe volt a tragédia létrejöttében. És ez a szerep árnyékot vet rájuk, különösen az olyan közéleti, politikai figurák miatt, mint Jászi Oszkár, Károlyi Mihály és Kun Béla. Most úgy kompenzálja saját felelősségét a baloldal, hogy fegyverként használja a tragédia emlékét. Az mondja például, hogy Trianon a szélsőjobb vesszőparipája. Raffay Ernő: Igen, a baloldal nem történelmi és nemzeti sorskérdésként, hanem kifejezetten politikai ügyként fogja fel Trianont. Összekapcsolják a Horthy-korszak revíziós törekvéseivel, viszont amikor a revíziók zajlottak, akkor keletkezett a zsidótörvények jelentős része is, egyes liberális gondolkodók számára pedig innen már csak egy ugrás a holokauszt kérdésköre. 
S. F.: A győztesek szándéka szerint országcsonkítás akart lenni a diktátum, vagy inkább halálos ítélet? R. E.: Csonkítás? Majdnem megszűnt a magyar államiság, ahogy ez történt 1815-ben a lengyelekkel. Karel Kramarz cseh miniszterelnök azt írta emlékirataiban, hogy amikor 1914 előtt már saját, önálló államukat tervezgették a csehek, akkor úgy gondolták, hogy Magyarországból csak Budapest és közvetlen környéke maradhatna meg. És 1919-ben tényleg megvolt az esélye annak, hogy Győrből csehszlovák–román határváros legyen!
Sz. A.: Persze tovább él a múlt. Olyan térképet találtam Jan Slota honlapján, amelyen már nyoma sem volt a magyar államnak. Eduard Benes is el akart törölni bennünket Zúzzátok szét Ausztria-Magyarországot! című írásában 1916-ban. A hazai liberális történészek szerint ez csak legenda.
S. F.: Melyek voltak Trianon valós előzményei? 
R. E.: Még 1855-ben készült egy térkép román értelmiségiek felvetései kapcsán. Ezen a térképen Románia keleti határa a Dnyeszter, nyugati határa pedig a Tisza. A románok öt-hat országban voltak szétszórva akkor, tulajdonképpen ez adta a koncepció kiinduló pontját. Generációkon át tartó mozgalom indult, s nagyon beleélték magukat a tervbe. Amikor 1919 márciusában Clemenceau francia miniszterelnök közölte Bratianu román miniszterelnökkel, hogy nem kapják meg a Tiszántúlt, akkor Bratianu azt mondta egy beszédében, hogy hatalmas csapás érte Románia területi szuverenitását! És elsiratta az olyan ősi román városokat, mint Debrecen, Gyula, Békéscsaba és Szeged. Bratianu szerint Debrecenben román anyák altatódalát vitte estéként a lágy szellő a város felett. Hasonló volt a helyzet a szerbeknél is. A Karadordevic dinasztia és a szerb politikai vezetés, élén Pasic miniszterelnökkel, délszláv nagybirodalmat akart, ez volt az úgynevezett jugoszláv gondolat. Ennek jegyében például nemcsak Pécs, de még Temesvár is jugoszláv város lett volna az elképzelések szerint. 
S. F.: Mintha nem is az angolok, a franciák akaratáról, politikai elképzeléseiről szólt volna eredetileg Trianon… Sz. A.: Sőt! Magyarország igen népszerű volt eredetileg a nyugati hatalmak körében, jele például a Kossuth-kultusz. De jött az igen erőteljes és fondorlatos román, cseh és szerb propaganda, illetve jött Seton-Watson skót író, aki magyarbarát volt eredetileg, de többek között az 1907-es csernovai eset kapcsán is megnyerték maguknak a szlovákok. Ezután Seton-Watson a legképtelenebb jelentéseket küldözgette Magyarországról, a brit külügyminisztérium pedig e jelentések alapján alakította ki a térségre vonatkozó külpolitikai stratégiáját. 
S. F.: Magyarország miért nem reagált minderre? 
Sz. A.: Itt folyamatosan óriási belpolitikai csatározások zajlottak a parlamentben, erre irányult a figyelem. A magyar politikai elit önhitten ült a saját babérjain, amint ezt egyébként a történész Szekfű Gyula is megírta. Nem a külső veszélyekről, az ellenünk folyó hatalmas propaganda-hadjáratról, a lejárató kampányokról, hanem az úgynevezett negyvennyolcasok és a hatvanhetesek szembenállásáról szóltak a parlamenti összecsapások. Mindez odavezetett, hogy Magyarország egyszerűen nem volt felkészülve a közelegő nagy világháborúra. A legtöbb államban szinte percek alatt szavazta meg a parlament a hadsereg korszerűsítését, nálunk több mint egy év kellett a véderőtörvény megalkotásához 1911 májusa és 1912 júniusa között a meddő viták, az ellenzéki obstrukció miatt. R. E.: És ez később is folytatódott. 1918-ban például megütközve figyelték a nálunk folyó eseményeket egyes nyugati gondolkodók, mondván, a leghülyébb grófot választottuk miniszterelnöknek, a legtehetségesebb politikusunkat pedig agyonlőttük. Itt ugye Károlyi Mihályról, illetve Tisza Istvánról volt szó. És itt voltak a szabadkőművesek is, kézbe akarták venni az országot, Károlyié kifejezetten szabadkőműves kabinet volt. 
Sz. A.: Sajnos Károlyi, majd pedig Kun Béla hatalomra jutása is a magyar történelem epizódja, s ebben az értelemben a magunk vétke volt. Ezt így értékelte a Nyugat is. Nem véletlen, hogy az 1919 januárjában kezdődő béketárgyalásokra nem hívták meg a magyarokat, Károlyit, majd pedig Kunt sem tekintették legitim, tárgyalóképes vezetőnek. Így nem is volt módunk beleszólni a dolgok menetébe, nem tudtuk menteni a menthetőt. 
S. F.: Egy komoly kormány képviselői odaülhettek volna? 
R. E.: Igen, az osztrákok például ott ültek. Teleki Pál és környezete egyébként már 1918 nyarától alaposan felkészült a leendő béketárgyalásokra. De ő 1919 januárjában viszont egyszerűen nem volt helyzetben. Több kutató is azt vallja, ha nem Károlyi, hanem Tisza vagy Bethlen István vezeti a kormányt a háború után, másként alakul a magyarok ügye Versailles-ban.
S. F.: Sokak szerint Trianon miatt sodródtunk bele aztán a második világháborúba.
Sz. A.: Tény, hogy a revízió volt a Horthy-korszak politikájának egyik fő iránya. A másik az ország politikai, gazdasági stabilizálása. És persze visszahozni Magyarország jó hírét. Bethlen ezt el is érte. Jó példa erre, hogy a nagyhatalmak is áldásukat adták a területi visszacsatolásokhoz.
S. F.: Mindegyik? 
R. E.: Az első bécsi döntés például alapvetően négyhatalmi, azaz német, olasz, angol, francia döntés volt. A másodiknál az antantállamok érdektelenségüket fejezték ki. Bethlen István 1931-ig stabilizálta az országot, ezt Trianonnal a nyakában kellett elvégeznie. Eleve meg kellett állapíttatni például az ország határait. Nemcsak a nyugati végeken, de délen is. Pécstől északra álltak a szerbek, s a húszas években úgy kellett visszaszoríttatni őket a nagyhatalmakkal. Paradox helyzet alakult ki, hiszen a magyar kormány egyfelől küzdött Trianon ellen, másrészt pedig pont a békediktátum pontjaira kellett hivatkoznia, amikor kérte a szerbek visszaszorítását. És itt a gazdaság kérdése. Trianon olyan gazdasági csapást jelentett nekünk, hogy ami a termelési színvonalat és minőséget illeti, az ország csak a húszas évek második felében érte el az 1913-as nívót és hatékonyságot. Bethlen így is csodát tett, az 1927-ben bevezetett pengő például néhány éven belül Európa egyik legerősebb pénze lett. A bethleni stabilizáció fontos üzenet a mostani kormány számára. Nem véletlen, hogy Orbán Viktornak épp Tisza és Bethlen a példaképe. Gyűlölik is emiatt. Itt kell elmondanom azt is, hogy 1924-ben indult a Trianon utáni új magyar pénzügyi politika. Természetesen a semmiből. Ekkor a hazai zsidó nagytőkések harmincmillió aranykorona alaptőkét adtak össze a nemzeti banknak, hogy pénzügyi értelemben is talpra állhasson az állam. Odaálltak Bethlen mellé. 
S. F.: Elterjedt a köztudatban, hogy csak kilencven évre szólt Trianon, de az 1947-és párizsi béke örökérvényűvé tette.
R. E.: Tévhit, sokan úgy tudták, hogy nem is kilencven, csupán ötven évre szól, de ez nem igaz. Örökre szólt. Tegyük hozzá, hogy hogy ma már nem is Trianon, hanem az 1947-es párizsi béke van érvényben. Ez állíttatta vissza a határainkat az 1938. január 1-jei állapotra. Sőt Trianonhoz képest még plusz három falut is át kellett adnunk Pozsonynál Csehszlovákiának. 
Sz. A.: Külön szerencsétlenség, hogy a magyarországi kommunizmus egészen más színezetű lett, mint a környező országoké. Képtelen volt nemzetben gondolkodni, teljes mértékben átadta magát az internacionalizmus eszméjének. Ezért kell ma is állandóan magyarázkodnunk a magyarságunk és a jelképeink miatt, s így szülték meg a „magyarkodás” pejoratív fogalmát is. Az én anyanyelvemben, a görögben például nincs olyan kifejezés, hogy „görögködik”. 
S. F.: Mit kezdhet egy mai magyar ember Trianon emlékével? 
Sz. A.: Ez nehéz kérdés. A baloldal szerint hagyjuk az egészet, Glatz Ferenc akadémikus például azt mondta tavaly, ne foglalkozzunk Trianonnal, mert már megoldódott a probléma a légiessé vált határokkal. Elfelejti persze, hogy e légies határok mögött hoztak például a magyarok ellen egy soviniszta nyelvtörvényt a szlovákok, hogy a kettős állampolgárság miatti fenyegetésekről és etnikai diszkriminációról már ne is beszéljek. 
S. F.: Igen, de miként harcoljunk Trianon ellen ma, 2011-ben?
Sz. A.: Ha harc, akkor a kettős állampolgárság például nem rossz kezdet. Ezután pedig az autonómiaköveteléseknek kellene következniük. Területi autonómiáknak. 
S. F.: Úgy tudni, II. János Pál pápa tett bizonyos indítványokat Trianon, közelebbről a megcsonkított Magyarország ügyében.
Sz. A.: Kutatom Trianon kérdéskörét, de én nem ismerek ilyet. 
R. E.: Én sem, elvileg persze bármi előkerülhet egyszer a levéltárakból. Ellenben Bratinka József egykori vatikáni magyar nagykövettől tudom, hogy az ottani román és szlovák bíborosok mindvégig napirenden tartották a trianoni kérdést az elmúlt húsz évben is. Igyekeztek meggátolni, hogy akárcsak a halvány ötlet szintjén is felvetődjék a rendezés gondolata. És sajnos épp II. János Pál pápa volt az, aki több évtizeddel a békediktátum után a trianoni határokhoz igazította az egyházmegyék régi határait. Ezzel egyházi értelemben is koronát kapott a diktátum.
Sinkovics Ferenc
Magyar Hírlap

A magyarság lélekszáma a korai századokban I.
Megismerhető-e a magyarok lélekszáma?
László Gyula Őstörténetünk című könyvében arra a kérdésre, hogy a honfoglaló magyarok lélekszámát meg lehet-e állapítani, azt válaszolta: „A félmillióra becsült szám találgatáson alapszik." Csorba Csaba rámutat, hogy az első olyan adat, amely némi fogódzót ad a népesség számának meghatározására, a húszezer lovast említő arab forrás, amely alapján a magyarság lélekszámát százezer főre becsülik. Megjegyzi azt is, hogy ennek alapján illúzió következtetni a honfoglalók számára. „Más (történeti, régészeti stb.) források összevetésével kell keresni az igazságot. Igen ám, csakhogy mindmáig nem áll rendelkezésünkre más forrás, mint az említett arab számadat. Ebben az esetben nem tehetünk mást, mint lemondunk a 20 000 harcosra vonatkozó adatról mint kiindulópontról, tudomásul vesszük, hogy a VIII–IX. századi magyar haderő és népesség létszámát nem ismerjük, s jelenleg nincs semmiféle olyan hiteles adatunk, amelynek alapján akár csak hozzávetőleges becslésekbe bocsátkozhatnánk." Nagy Kálmán hadtörténész szerint bizonyos az, hogy: „a létszámkérdésekben csak becslésekre szorítkozhatunk".
E markáns vélemények alapján úgy tűnik, hogy szélmalomharc a honfoglalók számának, illetve a Kárpát-medence népességének meghatározására tett minden erőfeszítés. Tény, hogy a magyarság lélekszámának megállapítása évszázadokon át valóban becsléssel, „egymásra" hivatkozással történt. Azonban a francia demográfusok eredményei alapján – dr. Kováts Zoltán szegedi történész-demográfusnak köszönhetően – rendelkezésünkre áll egy tudományosan, szakszerűen megállapított népességszaporulati kulcs. Kováts az európai népességnövekedési arányok, a francia történeti demográfiai kutatások eredményei alapján állítja, hogy a magyar nép szaporulatának mértéke a 900 és 1300 közötti időszakban nem haladhatja meg a négy ezreléket, hisz Európában „sehol sem tételeznek fel" ennél nagyobb ütemet. Az említett korszakban a szaporulati arány Magyarországon 900 és 1100 között 2,2, 1100 és 1200 között 3,9, 1200 és 1300 között 2,4 ezrelék. Ezek segítségével következtetni tudunk korábbi korszakok népességére.
E sorok írója úgy véli, eljött az ideje annak, hogy felülvizsgáljuk azokat az alapvető történeti forrásokat, amelyek értelmezése révén a szakirodalomban, a népszerűsítő jellegű kiadványokban és a közgondolkodásban a valóságtól távol álló demográfiai adatok válnak ismertté. Ha elfogadnánk a szakirodalomban közismertté vált kis lélekszámot, akkor – az 1300-as évek elején – Magyarországon egymillió alatti népesség élt volna. Márpedig biztosan állíthatjuk, hogy ez idő tájt a Kárpát-medence lakossága elérte a hárommilliót. Ezt állítja Glatz Ferenc történész, a Magyar Tudományos Akadémia egykori elnöke is. Dr. Kováts Zoltán 3–3,2 millióra becsüli a lakosság számát, a honfoglalás korára pedig 1–1,5 milliós lélekszámot valószínűsít. Szerinte csak így lehetséges az, hogy az évi kétezrelékes népszaporulat mellett Magyarország népessége 1300 táján elérte a hárommilliót.
A történeti források, a szakirodalom tanulmányozása révén arra a meggyőződésre juthatunk, hogy az Árpád vezette honfoglalók száma egymillió, míg a magyarul beszélők együttes létszáma 1,3 millió. Ez azt jelenti, hogy a kései avar lakosság, akiket griffes-indások népének nevezünk, a forrásokban említett ungri, illetve ungur közösség, a 677-es első magyar honfoglalók száma is jelentős. Mahúd Terdzsüman, aki 1740-ben korábbi krónikák alapján török nyelven megírta Magyarország története (Tárih-i Üngürüsz) című munkáját, egyértelműen szól arról, hogy a honfoglalók a Duna–Tisza közén magyar nyelvű népességgel találkoztak: „Amikor abba a tartományba érkeztek, látták, hogy csodálatosan bőséges folyamai vannak, sok gyümölcse és bő termése annak az országnak, és az ő nyelvükön beszélnek."
A kis lélekszámot népszerűsítő Kristó Gyula a magyarsághoz csatlakozott székelység számát ötezer, „legfeljebb" tízezer főben határozta meg. Úgy véljük, hogy a székelység lélekszáma a honfoglalás korában nem lehetett kevesebb 40–50 ezer főnél. Mivel a szakirodalom elhanyagolhatóan kis létszámú székelységet említ, ezért fel kell mérni a székelység lélekszámát is. Ez utóbbiak demográfiai viszonyait egészen a Bethlen Gábor fejedelem korában szervezett katonai összeírás évéig, 1614-ig követjük, mert ez volt az első szakszerű népességösszeírás.
A honfoglalók létszámának megállapításánál elsősorban az arab forrásokat elemzem. Mivel azok hadtörténeti jellegűek, a honfoglalás kori népességszám megállapítása érdekében kénytelen vagyok a honfoglaláskor előtti és utáni időszak hadtörténetével is foglalkozni. Az arab források csak ennek ismeretében értelmezhetőek. Hadtörténeti ismereteink, a X. századi katonai sikerek, mind-mind arra utalnak, hogy nagyszámú, erős hadsereggel rendelkező nép jelent meg a Kárpát-medencében. A korrekciós összehasonlítások, a visszakövetkeztetések és a történeti háttér ismeretében újraértékelhetőek a szakirodalomban ismert, népességre vonatkozó számítások. Célom – a gyér források ellenére – hozzájárulni a szakirodalmat uraló kisszámú honfoglalóról kialakított szemlélet megváltozásához. A két honfoglalás népe
A korábbi történésznemzedék – amint arra Kovacsics József is rámutatott – a honfoglalók számát nagyobbra becsülte a mai köztudatot uraló 100–350 ezer főnél. Az újabb nemzedékből csak nagyon kevesen merészelnek milliós lélekszámot emlegetni. Olyan is akad, aki a honfoglalás korának magyar népességét egymillió főre becsüli. Vékony Gábor a régészet, a nyelvészet és a demográfia adatait felhasználva állítja az egymilliós magyarság létét. Véleménye szerint a magyarok elődei az avarok voltak, akik a VI–VII. században telepedtek le. Úgy gondolja, hogy Árpád népe török nyelvet beszélt, és a Kárpát-medencében élő magyar nyelvű népesség egy százalékát alkotta. Számuk mindössze tizenötezer fő lehetett. Vékony Gábor korrekciós visszaszámlálással Magyarország népességét 900-ra, az Árpád vezette honfoglalás korára vonatkoztatva 1 195 300 főben állapítja meg. Ezt alapul véve 1100-ra 1 782 600, 1200-ra 2 172 000, 1330-ra 2 362 000 fős népességet számol. Vékony Gáborhoz hasonlóan a kései avarok magyar nyelvűségét vallja Rásonyi László turkológus professzor is, aki bennük a székelyek elődeit látja. László Gyulára hivatkozva Kiszely István azon a véleményen van, hogy a magyarul beszélő kései avarok jelentős számban érték meg a második honfoglalást, az Árpád vezette magyarok megérkezését. E sorok írója ugyancsak a kettős honfoglalás elméletének híve, mert ezt alátámasztják nemcsak László Gyula kutatásai, de más források, köztük a magyar krónikák és a toponímia is. László az Árpád vezette honfoglalók lélekszámát négyszázezer főre becsülte. Állítását a régészet, a topográfiai, az antropológiai és a demográfiai adatokra alapozza, miközben a magyarul beszélő griffes-indások, a 677 táján érkezők számát a honfoglalókénál nagyobbra teszi, ez azt jelenti, hogy ő a két honfoglalás magyar népét egymilliós létszámúnak taksálta. Mivel a griffes-indások által lakott, régészetileg bizonyított települések körül nem találunk idegen helyneveket, ez nemcsak arra utal, hogy ők magyarul beszéltek, hanem arra is, hogy a szlávok szórványosan, kisebb lélekszámban éltek. Lényegében a szláv népesség az avarok elől tömegesen menekült a Balkán-félszigetre, a Kárpát-medencében helyben maradtak inkább a gyepűkön éltek. Egy 13. századi magyar krónika 210 ezer harcosról szóló beszámolója szintén egyegymilliós lélekszámú magyar honfoglalóra enged következtetni.
Árpád kisszámú népe
A honfoglalás idején uralkodó VI. (Bölcs) Leó (886–912) bizánci császár, kortársként, elsősorban államvezetőként értékelte a birodalma szomszédságába letelepedő népeket. Úgy látta, hogy az Árpád vezette nép nagyszámú és katonailag erős. Taktika című művében olvashatjuk: „férfiakban bővelkedő és független ez a nemzet". E megállapítását a történészek, demográfusok némely része figyelmen kívül hagyta. Ezek közé tartozott Kristó Gyula, a honfoglaláskor egyik kutatója is. Ő egyike azon szakembereknek, akik befolyásolják a honfoglalásról vallott gondolkodást. Talán a legnagyobb hibát ott követi el, amikor kis lélekszámú magyarságképet vázol. E dolgozatomban épp e hamis, kis létszámú magyarságról kialakított képen szeretnék változtatni. Megkerülhetetlen, hogy ne elemezzük Kristó népességgel kapcsolatos írásait. „Mások megengedik – írja Kristó Gyula –, hogy hatvanezer és százezer fő körül lehetett a számuk (...), az azonban egészen biztos, hogy a honfoglalók eredetileg jóval kevesebben voltak, mint az itt talált Kárpát-medencei népesség."
Kristó elutasítja azt az egyre terjedő állítást, amely szerint a honfoglalók száma elérte a félmilliót. Bár rádöbbent arra is, hogy a honfoglalás korában emlegetett kis lélekszámú népességgel nem lehet megmagyarázni a Kárpát-medencét lakó, későbbi századokban kialakult népesség számát. Ennek ellenére az ellentmondást nem a honfoglalók számának növelésével akarja áthidalni, hanem a helyben talált idegen nyelvű néptöredékek létszámát emelve. Azt a meggyőződését hangoztatja, hogy a százezer fős honfoglaló mellett a Kárpát-medencében negyedmillió nem magyar nyelvű őslakó élt. 
Azonban ezzel sem elégedik meg, mert tudja, ha a Kárpát-medencében a honfoglalás korában az össznépesség csupán háromszázötvenezer, képtelenség a lakosság szaporulatának oly mértéke, amely révén – az 1300-as években – a magyarság száma több millióra emelkedjen. Ebből a meggondolásból írja: „nincs támpontunk arra nézve, hogy a bennszülött lakosság hányszorosan múlta felül a honfoglalókat." Az idegen ajkúak lélekszámának emelése azonban bumerángként csap vissza e népességelméletre, mert a kiagyalt népességarányok mellett a honfoglalók nem kerülhették volna el a szláv nyelvre való áttérést. Az idegenek nagy száma ellen szólnak 11–13. századból fennmaradt magyar szolganevek és toponímiai adatok. Az észérvek, a demográfiai törvényszerűségek is ellentmondanak a magyar nyelvűeket többszörösen meghaladó szlávság teóriájának. Ha Kristó Gyula honfoglalói soraiból kivesszük a kavar törzsek népességét, mert azok még 950 táján is ősi nyelvüket beszélték, akkor a Kárpát-medencében élő hetvenezer fős magyarságra kétszáznyolcvanezer, azaz egy magyarra négy más nyelvű jutott volna. Kristó ez utóbbiak számarányát azonban még ennél is többre becsüli. Ha az általa emlegetett arányokat fogadnánk el, ez azt is jelentené, hogy az alig húszszázaléknyi magyarságnak valóban asszimilálódnia kellett volna. A Kristó által feltételezett szláv népesség száma a régészet és a toponímia által igazolt, de nem ez képezi a vita tárgyát, hanem az említett arányok, a magyarság valós létszáma.
Ha eltekintünk a nyelvi aránytalanságoktól, és csak azt vizsgáljuk meg, hogy hogyan alakult volna 900 és 1300 között a kristói 250–350 ezer fős népességszám, akkor azt kellene látnunk, hogy Magyarország lakossága 1300 táján 500–700 ezer fő kellett (volna) legyen. Azért, hogy igazolható és megmagyarázható legyen a 14. század elejére kialakult népességszám, Kristó Gyula megnöveli nemcsak a más nyelvű lakosság arányát, hanem a honfoglalás utáni 400 év szaporulati ütemét is. Kristó szerint 900 és 1100 között a szaporulat négy ezrelék, 1100 és 1200 között tíz ezrelék, 1200 és 1300 között 4,3 ezrelék volt. 
E számvetés növekedési arányai megmagyarázhatatlanok. Európában a 800 és 1700 közötti kilencszáz év alatt a szaporulat átlaga két ezrelék volt. Kováts szerint a nevezett korban, Európában: „sehol sem tételeznek fel négy ezreléknél nagyobb népességnövekedést". Természetesen a magyarságnál is lehetett – bizonyos időszakokra vonatkoztatva – a két ezreléknél is magasabb népességnövekedési arány, de a mongoljárás pusztításai miatt ez 1300 táján nem érzékelhető. A 14. századelőn a történelmi Magyarországnak 3–3,2 millió lakosa lehetett.
Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székelyek jelen időben
Eddig már valahogy eljutottunk százötven esztendő alatt, hogy a Habsburgoktól, kommunistáktól parancsolt magyar néptörténet ellenében tudnak szólalni kutatóink, tudósaink, néprajzosaink. És hogy mondatom valóságát megvilágítsam, egyik sötét,  mai történelemhamisító szavait kell írásban meghangosítanom, hadd hallják. Glatz Ferenc (1941-) „magyar” akadémikus, egyetemi tanár, számtalan maga teremtette bizottság, alapítvány, akadémiai részleg létrehozója és mindennek – még az Akadémiának is (MTA) – egykori elnöke magyarázza a magyarokról:
„Ezek primitív hordák, akiknél a gyermek- és nőgyilkosság régi tradíció (így! –C. Z.) görbe lábú gyilkosok; nyelvük nem lévén, a sokkal műveltebb szláv törzsek szavait lopták el… A föld magántulajdonát sem ismerik, karikalábúak… Évszázadok alatt szoktak az egyenes járáshoz…” 
A jelen és a múlt hasonló történelemhamisítói, finnugrista nyelvészei ellenében kellett szólnia Rokaly József gyergyói történésznek, magyar eredet- és nyelvkutatónak is. Ahogy a háromszéki székely falu, Szentkatolna is kigyöngyözte a maga nagy tudósát, (Szentkatolnai) Bálint Gábort (1844–1913), húsz ázsiai és európai nyelv ismerőjét, a magyar nép és nyelv eredetének kutatóját, Gyergyócsomafalva is elküldte a maga Rokaly Józsefét felszólalásra, (1941-). 
Tavaly télen jelent meg hatalmas könyve, A SZÉKI-TA, a székely eredetkérdés tisztázása címmel. December elején mutatta be könyvét Sepsiszentgyörgyön, a Székely Nemzeti Múzeumban. Könyveit és 50 év munkásságát méltatták Budapesten. Megkapta a „Rovóbán czím örököse”címet és a Kettőskereszt kitüntetést. Az AMAMA Műveltség Egyesület, karöltve a Miskolci Bölcsész Egyesülettel, valamint a Magyar Koronaőrök Egyesületével, részesítette ebben a megtiszteltetésben március 21-én, tizenkilenc társával együtt. A kutatók közös tanulmánykötetét kiadták ez alkalomra. (Őshon, ősműveltség, ősi írás.) A szertartás a Magyar Országos Levéltár lovagtermében zajlott, a közös tanulmánykötet bemutatásának keretében.
Lapunk tisztelettel üdvözli Rokaly Józsefet a nagy megtiszteltetés alkalmából is, jó munkát kívánva a továbbiakban.
Czegő Zoltán 
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

"Új, szokatlan ruhája a nyelvnek"
Beszélgetés a 75 éves Péntek János nyelvésszel, etnográfussal
– Kezdjük a születésnapi beszélgetést egy fölöttébb aktuális kérdéskörrel: az internetes nyelvhasználattal. Lát-e veszélyt arra, hogy az internet martalékává váljék a magyar nyelv, és mit tehetnek a nyelvápolók, a nyelvhasználók, hogy ezt meggátolják, a szórványban és a szakmai kommunikációban mutatkozó szövegeróziót minimálisra csökkentsék?
– Nem tudom, ki minek tulajdonítja az elmúlt negyedszázad nagy nyelvi élményét: a szabadságot a nyelv használatában és a nyelvi kapcsolatainkban, a határtalanságot a magyar anyanyelvűek körében. Bizonyára van, aki azt hiszi, hogy ebben a politikai változás volt a döntő, én úgy érzem, hogy éppen a technika, a nyelv új dimenziója, új halmazállapota: az elektronikus nyelv. A fiatalok nem is érzik ennek újszerűségét, mert nem ismerték a régit, amit azért legtöbben talán az én nemzedékemből sem tudunk már elképzelni: mindennapi életünket a számítógépes írás, szerkesztés nélkül, az internet nélkül, a hírportálok nélkül, az elektronikus könyvtárak, folyóiratok nélkül, az elektronikus levelezés nélkül, a mindentudó telefonjaink nélkül. Azt is az informatika, az elektronikus nyelv teszi lehetővé, hogy gyakorlatilag végtelen befogadóképességű tárolóhelyekre kerülhet közös emlékezetünk: irodalmunk, kultúránk, tudományunk és maga a nyelv. Közben aggodalmaskodva nézzük, mit művelnek a fiatalok, hogyan esemeseznek, csetelnek, lájkolnak, hájpolnak, fészbukoznak. Irigység is van ebben az aggodalomban, a fejünkre nőttek, ezt ők jobban tudják, mint mi.
– Említette az elektronikus nyelvet…
– Az elektronikus nyelv köztes halmazállapota a beszélt és az írott nyelvnek, írott beszélt nyelvnek lehet tekinteni. Új, szokatlan ruhája a nyelvnek. A nyelv beszélt változatáról tudjuk, hogy kevésbé szabályozott, változatosabb, érzelmileg telítettebb, közvetlenebb, az írott nyelv pedig szabályozottabb, merevebb. A fiatalok említett gyakorlata a beszélt nyelvhez áll közelebb: nem követik az írott nyelv szabályait, a helyesírást, egyéni, kreatív megoldásokat keresnek, játszanak, és gyakran megbotránkoztatnak, mindezzel lazítják a néha egyébként is túl merev szabályozottságot. Mindez kétségtelenül hat az új nemzedék nyelvhasználatára. De nem tesznek mAradandó kárt a nyelvben, sőt a nyelv szereti az ilyen kihívásokat, provokációkat. Az elektronikus nyelv nyilvános vagy mAradandó szövegei ennél jóval kidolgozottabbak, igényesebbek, szabályosabbak. Az egyéni szöveg itt is az íróját jellemzi, honlapok igénytelensége az intézményt vagy a személyt, a hírportálok és internetes folyóiratok nyelve a szerzőkét, szerkesztőkét. Az azonban teljesen megalapozatlan félelem, hogy az internetnek a "martalékává váljék a magyar nyelv". Egy nyelv csak más beszélt nyelvek "martalékává" válhat, ha beszélőik saját nyelvüket azzal cserélik föl. Ez a beszélők nyelvi hűségén múlik elsősorban. A tragédia az volna, ha a magyar nem volna ott a globális digitális térben, ha kimAradna belőle. Ha digitális írástudatlanok mAradnánk. Ez olyan hátrányt jelentene, mint az, ha nem volna írásbeliségünk. A mostaninál is sokkal nagyobb lehetőség van benne, ezért nagy szükség van minden korosztály körében a digitális írásbeliség terjesztésére. A gyermekek ugyan már többet tudnak mindebből, mint a szüleik, de nekik is meg kell tanulniuk az iskolában digitálisan írni és olvasni. Mert éppen a mi oktatásunkban a digitális tananyagok segíthetik a korlátozások elhárítását, a szórványban élők bevonását, közös magyar oktatási felületek kialakítását. Megszabadíthatnak bennünket sokféle nyomorúságunktól.
– Mi volna a legfontosabb ezen a téren?
– Ebben az új helyzetben szakmailag az a legfontosabb, hogy a magyar nyelvtechnológia tartson lépést azzal, ami a világban történik, legyen annak élvonalában. Erre most nem panaszkodhatunk: a nyelvtechnológiának kiváló magyar szakemberei, műhelyei vannak, ezt a laikus is láthatja a számítógépek nyelvi programjaiban. Nemcsak a helyesírás-ellenőrzőre és a kétnyelvű szótárakra gondolok, hanem arra, hogy az idegen szöveg olvasóját is sok területen segítheti a nyelvtechnológia: automatikus gépi fordítás, hatékony nyelvoktatás. De elérhető közelségbe került az automatikus tolmácsolás, sőt a beszéd "online" fordítása is.
– 2011-ben nyílt levelet intézett a romániai magyar szülőkhöz, amelyben a gyerekek iskolaválasztásával kapcsolatosan adott jól alátámasztott érveket, tanácsokat. 2014-ben a magyar pedagógusokhoz és a magyar oktatás vezetőihez intézett levelet. Ez a kérdéskör – úgy érzem – mit sem veszített aktualitásából…
– Hosszú tanári pálya van mögöttem, és akiket taníthattam, azoknak is nagy része tanár lett. Szakmai életemnek ez a legfontosabb része. Közel harminc évig szülőként is érintett voltam. Tanítványaimmal tankönyvsorozatot is írtam a ‘80- as évek elején, 1993-ban tankönyvszerkesztő kollégámmal létrehoztuk az Erdélyi Tankönyvtanácsot. A magyar oktatás első kérdése: miért van az, hogy a magyar gyermekek mintegy egyötöde a román iskolát választja? Az arány nem változott, nagyjából ennyi volt 1990 előtt is. Ehhez rendszerint érzelmileg szoktunk viszonyulni, a szülők magyarságára szoktunk apellálni. Nyílt levelemben én elsősorban racionális, szakmai érveket sorakoztattam föl. A gyermek nyelvi jövőjéről a szülők döntenek, nekik viszont tisztában kell lenniük döntésük következményeivel. A megismerésben játszott szerepénél fogva tanulásra is az anyanyelv a legalkalmasabb, leghatékonyabb, ez megtart, megerősít saját kultúránkban, saját emberi létünkben. Miközben nem zárja ki sem a román nyelv, sem idegen nyelvek megtanulását. Megalapozza szellemi egyéniségünket. Oktatásunk romlását látva a három évvel későbbi levelemben arra szerettem volna figyelmeztetni az oktatásvezetőket, hogy nem elég folyamatosan csak a szülők felelősségére apellálni, hogy magyar iskolába írassák gyermeküket. Ezzel velejár a másik oldal felelőssége, hogy ne csapjuk be se a szülőt, se a gyermeket azzal, hogy magyar ugyan az iskola, de távolról sem versenyképes, csökkenti a tanuló későbbi esélyeit. És nem csak iskolaszervezési gondokról van szó, hanem arról, hogy oktatásunknak továbbra sincs intézményes szakmai megalapozása (és ezt nem az oktatási törvény akadályozza), hiányzik a vezetők folyamatos egyeztetése, együttműködése (a szakembereké, a politikusoké és az oktatásban is profitra törekvő vállalkozóké). A szolgáltatóként működő oktatási intézet hiányát ilyenkor, vizsgák idején érzékeljük, különösen a vizsgaprogramokon, a vizsgatételeken, a vizsgatételek fordításán. Ezekre, de tantervkészítésre, tankönyvek nyelvi és tartalmi ellenőrzésére sincsenek felkészült szakembereink. Mindennek a tanulók isszák meg a levét. Egyre inkább elkülönül a magyar oktatás három köre: a nagyvárosi elitiskoláké, a lakótelepi és falusi iskoláké, valamint a szórványkollégiumoké, szociális intézményeké. A vezetők és az értelmiségi elit figyelme szinte kizárólag az elitiskolákra irányul, jóval hátrányosabb helyzetben vannak, és leszakadtak a lakótelepi és a falusi iskolák, a harmadik körről pedig szinte nem is tudunk. Pedig a magyar tanulók túlnyomó többsége ehhez a második és harmadik körhöz tartozik. Ezeket a többszörösen hátrányos helyzeteket, az esélytelenséget próbáljuk ellensúlyozni az általam kezdeményezett tehetségtámogató programunkkal, a 13. támogatási évet záró Nyilas Misivel (www.nyilasmisi.ro). Gyakran találkozom olyan "befutott" fiatallal (orvossal, színésszel, mérnökkel, egyetemi oktatóval, képzőművésszel), akiről kiderül, hogy egyike volt az ezernél is jóval több ösztöndíjasunknak. Jó érzés tudni, hogy bennük megtérült támogatóink bizalma, bennük megvan az igazolása annak, hogy eséllyé lehet változtatni az esélytelenséget. Sok a tehetséges, támogatásra szoruló gyermek, de Erdélyben még mindig nagyon kevés az ennek fontosságát el- és felismerő civil támogató, jóval kevesebb, mint ahányan a világ minden részéből mellénk álltak.
Az oktatásban kulcsszerepük van a pedagógusoknak. De a pedagógusképzésben, az alkalmazásukban, megbecsülésükben sem használjuk ki, vagy nem jól használjuk ki a mozgásterünket. Három feltétele van annak, hogy valaki jó pedagógus legyen: legyen erre alkalmas születésénél fogva, legyen felkészült szakmailag, és legyen elkötelezett. Vannak ilyen kiváló tanítóink, tanáraink. Nem sokan. A pedagógusképzés pedig egyáltalán nem segíti őket abban, hogy azzá váljanak.
– Július 7-én töltötte 75. életévét. Isten éltesse sokáig! Meséljen bővebben a körösfői évekről, gyermekkori emlékeiről!
– Azt hiszem, nekünk, akik a háború idején születtünk, kevés a mesélnivalónk, mert a mi gyermekkorunk minden volt, csak mesés nem. Nagy traumák viszont bőven voltak, a családunkban is, a környezetemben is. Anyám gyermekként az iskola legjobb tanulója volt, de aztán azt kellett elviselnie, ami felnőttként egy falusi asszonyra várt: hét gyermeket szült. Elsőszülött fia csecsemőkorában meghalt, velünk, többiekkel is nagyon sok gondja-baja volt. Velem is. Hihetetlen, mit kellett elviselnie, meg is halt ötvenévesen. A szeretet és a gondok tartottak össze bennünket. A folytonos közös tusakodás, az aggodalom és a remény. De a legnagyobb nehézségek közepette is mindannyian fontosnak tartottuk a tanulást, az iskolát és a munkát. Engem is a családom segített, abban is, hogy életben mAradtam, és abban is, hogy aztán tanulhattam. Váradra úgy jutottam el középiskolába, hogy az akkor már ott dolgozó egyik nővérem és férje fogadtak magukhoz. Nekik köszönhetem, hogy az ország akkori egyik legjobb iskolájába kerülhettem, kiváló tanárok keze alá és kiváló osztálytársak közé. Ez már lépcső lehetett az egyetemre.
– Egyetemi pályája hogyan alakult 1990 után?
– 1990 januárjában a korábbi időszakban leépült egyetlen tanszék engem választott meg vezetőjévé. Kineveztek egyetemi tanárnak, doktori témák irányítójaként is akkreditáltak. Annak az évnek az őszén – 40 éves szünet után – elindítottam a néprajz szakos képzést (ma is ez az egyetlen ilyen tanszék az országban, román egyetemeken sincs más), két évvel később finn szakot indítottunk. 1994-ig vezettem ezt a közös, egyetlen tanszéket (akkor önállósult Cs. Gyimesi Éva vezetésével az irodalom tanszék), 2002-ig vezetője voltam a magyar nyelv és kultúra (azaz a néprajz) közös tanszékének (akkor önállósulhatott a néprajz tanszék), a lehetséges korhatárig mAradtam aztán vezetője a magyar és általános nyelvészeti tanszéknek. A ‘90-es években megnyílt a lehetőség a doktori képzésre, 2002- ben, az első lehető alkalommal elfogadtattam a Hungarológiai Doktori Iskolát. Az általam irányított 36 doktori dolgozatnak fele nyelvészeti, fele néprajzi volt. Mindez jelentős mértékben menedzseri szerep: a három tanszék kiépítése, az új tanárnemzedék felkészítése, egyetemi pozíciókba juttatása, a természetes szakmai kapcsolatok kiépítése "határon innen és túl". Eljuthattunk az Anyanyelvi Konferencia (a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága) rendezvényeire, hosszú időn át Erdélyt én képviseltem az elnökségben, az 1991-es Szegedi hungarológiai kongresszuson közvetlenül csatlakozhattam a Nemzetközi Filológiai Társasághoz, a római és a debreceni kongresszus közt (1996– 2006) alelnöke voltam a társaságnak. Közben részt vettem az egyetem és a hazai magyar felsőoktatás megújításában, feltételeink javításában, és folyamatosan vártuk a kedvező politikai döntést az önálló állami egyetem létrehozásáról. Ez végül mindmáig elmAradt, mint más reményeink teljesülése is. Nem rajtunk múlott.
– 2001-ben megalapítja és egyben szakmai vezetője lesz az MTA által kezdeményezett nyelvészeti kutatóállomásnak, a Szabó T. Attila Nyelvi Intézetnek. Mi az intézet célja, rendeltetése, milyen eredményt tud magáénak?
– Ennél többről van szó. 1990 előtt a nyelvészeti kutatásokban is sok volt a tabutéma. Ilyen volt az, ami a mi szempontunkból talán a legfontosabb: a nyelv emberi, társas dimenziója. A mi esetünkben az alárendelt nyelvi helyzet, a kétnyelvűség, a nyelvünkben végbemenő folyamatok, a nyelvi kontaktusok és dominanciák, a nyelvcsere stb. 1990 után azonnal hozzányúltunk ezekhez a témához. Adva volt a közös kutatás lehetősége és esélye, közös konferenciák, rendszeresen
megjelenő kiadványok. 2001-ben, Glatz Ferenc elnöksége idején az akadémia kezdeményezte, hogy a külső régiókban hozzunk létre kis helyi intézeteket, nyelvészeti kutatóállomásokat ezeknek a részben közös, részben sajátos nyelvi helyzeteknek, folyamatoknak, jelenségeknek, problémáknak a vizsgálatára. Így hoztuk létre mi itt a Szabó T. Attila Nyelvi Intézetet, amely két helyen székel, Kolozsváron és Sepsiszentgyörgyön, de amelynek nincs egyetlen főállású kutatója sem (www.sztanyi.ro). Emiatt működésünkben sok a bizonytalanság. Főként akadémiai támogatással és pályázatokból dolgozunk egy szűkebb, belső, és egy alkalmi, tágabb, külső munkatársi körrel. Van egy sorozatunk, a Szabó T. Attila Nyelvi Intézet Kiadványai. Ebben fontos tanulmánykötetek és monográfiák jelentek meg az erdélyi magyar nyelv jogi helyzetéről, az oktatás nyelvi kérdéseiről, a nyelvi revitalizációról, szórványok nyelvi helyzetéről, a kétnyelvűségről, a regionális nyelv (nyelvjárásaink) helyzetéről. Szótáraink jelentek meg: kétnyelvű közigazgatási szótár, legutóbb oktatásterminológiai szótár, román–magyar kulturális szótár (a román kultúra alapelemeinek bemutatása főként magyarországiaknak), magyar–román kulturális szótár (román nyelvű bemutatása a magyar kultúra legfontosabb fogalmainak, intézményeinek, személyiségeinek, régióinknak stb.). Talán ennél is fontosabb, hogy ezeket a kutatóállomásokat fokozatosan hálózattá szerveztük, ennek a szervezésnek fontos színhelye volt a kezdeti időszakban Illyefalva. Ott tartottuk nyári szemináriumainkat. A hálózat neve: Termini Magyar Nyelvi Kutatóhálózat, Budapesten is bejegyzett egyesületünk a Termini Egyesület (http://ht.nytud.hu/). Mostani szakmai munkámnak, jelenlétemnek mindez nagyon fontos kerete. A Szabó T. Attila Nyelvi Intézetnek szakmai igazgatója vagyok, a Termini Egyesületnek társelnöke. A hálózatot magát modellként emlegetik a Kárpát-medencei magyar–magyar kapcsolatokban. De nem lehet azt mondani, hogy ennek megfelelő támogatást kapna.
– 1992-ben egyike volt az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége alapítóinak, 1998-tól pedig elnökként vezeti a szövetséget.
– 2012-ben, a húszéves jubileum alkalmával kiadtunk egy kötetet Nyelvét megtartó közösség – közösségét megtartó nyelv cím-
mel, amelyben összefoglaltuk a két évtized történetét, a szövetség, a mozgalom eseményeit, eredményeit, és gondjainkról is szóltunk. Azt mondjuk magunkról, hogy az AESZ az anyanyelvi mozgalom szervezője és szakmai megalapozója, hasonló a szerepe, mint Magyarországon az Anyanyelvápolók Szövetségének (www.aesz.ro). Egyébként közös az adminisztrálása a Szabó T. Attila Nyelvi Intézettel. A szövetségnek kiadója is van, ez is közös a SZTANYI-val. Kiadványsorozata az AESZ-füzetek. Irodája Sepsiszentgyörgyön van, ügyvezető elnöke Ördög-Gyárfás Lajos. Ebben a keretben a legfontosabb szereplők a tanulók, a tanítónők, a magyar szakos tanárok. Évi fő rendezvényünk A magyar nyelv napjai, évente változó helyszínen. Ehhez hozzátartozik mindig egy szakmai konferencia. A Nyelvőrzés Díját 2000-ben adtuk át először, 2007-től viseli a Sütő András nevét. Olyan karizmatikus erdélyi személyiségeket díjaztunk, akiknek saját őrhelyükön jelentős szerepük volt – legtöbbjüknek továbbra is van – az anyanyelv megtartásában, a nyelvhasználat bátorításában. Akikre valóban ráillik Páskándi kiazmusa: "Pásztortűz helyett égő pásztorok! Élő jeltüzek!" A díjazottak teljes névsora megtalálható a szövetség honlapján, ott a laudációkat is el lehet olvasni. Ami talán a legfontosabb a közel két és fél évtizedes anyanyelvi mozgalmi munkában, a versenyek szervezésében, hogy ebben is sikerült összekapcsolni a Kárpát-medencei régiókat. Itthon az említett KAV-on kívül talán legnépszerűbb a mesemondó és a balladamondó verseny.
– 2004-től az MTA külső tagja, 2007-től pedig a frissen alakult Erdélyi Területi Bizottság első elnöke. Milyen feladatok elvégzése hárul e megtisztelő cím viselőjére?
– Nem a címek a fontosak. Akarva-akaratlanul, kicsit "muszáj-Herkulesként", benne voltam az egyetemszervezésben, belekerültem a tudományszervezésbe is. És közben kutattam, publikáltam. Ennek elismeréseként választott tagjává a Magyar Tudományos Akadémia 2004-ben. 2006- ban döntött úgy az MTA, hogy Romániában is létrehoz egy olyan területi bizottságot, amilyenek Magyarországon működnek. Ennek a bizottságnak a megszervezésére kért föl 2007-ben Vizi E. Szilveszter, az MTA akkori elnöke és Egyed Ákos, az EME elnöke. Az alakuló ülés engem választott meg elnöknek. Két mandátumon át viseltem ezt a tisztséget, most egyik alelnöke vagyok, akárcsak az Erdélyi Múzeum- Egyesületnek. Jelenleg a külső köztestületi tagok száma közel 900, a külső tagok száma 21 (www.kab.ro). Egyetemi nyugdíjazásomkor, 2007-ben nem mAradtam munka nélkül. A KAB a Magyar Tudományos Akadémia kiterjesztése, része az MTA-nak, integrálja, egymással és az akadémiával összekapcsolja a romániai magyar tudósokat, kutatókat. Kolozsvári Akadémiai Bizottságként emlegetjük, de működési területe kiterjed egész Romániára. Szakbizottságai, munkabizottságai, regionális bizottságai működnek Bukarestben, Temesváron, Csíkszeredában, Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Nagyváradon. Vezető testületünknek ezt kellett megszerveznie, kiépítenie. Közben az első mandátum idején értékelő elemzést készítettünk és jelentettünk meg a romániai magyar felsőoktatás helyzetéről és kilátásairól, a második mandátum idején összefoglalást készítettünk az erdélyi magyar kutatók 2002–2013 közötti eredményeiről (három kötetben jelent meg a múlt évben).
– Meséljen családjáról, hétköznapjairól, terveiről, díjairól!
– Ahogy telnek az évek, az ember élete egyre inkább leszűkül. Még akkor is így van ez, ha – sokféle munkám miatt – nekem viszonylag sokat kell utaznom. Ezek főként Kárpát-medencei és erdélyi utazások. Amikor itthon vagyok, szinte naponta bejárok a tanszékre, ott is megvannak a munkafeltételeim és ott vannak a kollégák. Gyermekeim már felnőttek, mind egészen kiváló emberek. Imre fiam van itthon, ő tanár itt az egyetemen, a többiek távol élnek (Áron fiam családjával a kaliforniai San Joséban, Veronka lányom családjával Tübingenben, Máté fiam doktori hallgatóként Münchenben). Hozzájuk ritkábban utazom, gyakrabban Budapestre és még gyakrabban otthonos erdélyi helyekre, a Székelyföldre is. Ami a díjakat, elismeréseket illeti: megtisztelő volt, hogy 1999–2003 közt Széchenyi professzori ösztöndíjas lehettem, és hogy ezzel járó kötelezettségként Szegeden is taníthattam. A Debreceni Egyetem díszdoktorává választott. Szűkebb szakmámtól kaptam a nyelvészekről elnevezett díjakat, érmeket, a Magyar Nyelvőr Díjat, szakmai-közéleti munkásságom elismerésének tekintem a Kemény Zsigmond- és a Bethlen Gábor-díjat. Az Akadémia Arany János-életműdíjjal tüntetett ki 2007-ben, a magyar állam a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével 2010-ben. Az itthoni elismerések ennél is fontosabbak: a Kriterion-koszorú (2002-ben, még Domokos Géza életében), szülőfalum díszpolgári címe 2007-ben.
– Mi van a fiókban, amit idén, életének 75. évében szeretne kiadni?
– Egyvalami tudható: a múlt évben megjelent az elmúlt tíz évben írt dolgozataimnak első kötete Történések a nyelvben a keleti végeken címmel. Ennek rövidesen megjelenik a 2. kötete is. Ez már nem meglepetés. Olyan is van, ami sokak számára talán meglepetés lesz, de annak a várható megjelenéséről is tudnak a szakmabeliek, a nagyobb nyilvánosság számára viszont nem szeretném beharangozni.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

Színe és visszája
Hála a vakmerő tudósoknak, Szentkatolnai Bálint Gábortól (1844–1913) Obrusánszky Borbáláig, ma már lehet szólni tájékozottként és tájékoztatóként a hunok és magyarság valós történelméről anélkül, hogy azt jóváhagyná kegyesen egy-egy Hunfalvi Pál (Paul Hunsdorfer, 1810–1691) vagy Glatz Ferenc, az életmű nélküli akadémikus. Igaz, nagy volt a jövés-menés Erdélyben is, másutt is a középkorban s még korábban. Amire föl szeretném hívni a figyelmet most is: az idegen népek, törzsek megszusszanása és otthonra találása Erdélyországban.
Elgondolom, és mások is, tudósok is teszik ezt, hányfajta nép élt és él ma is (már akiket az elmúlt hetven évben ki nem űztek a román hatalmak, mint pl. a német ajkúakat) ezen a földön. Lugostól Sepsibükszádig csak egy jó futamodás jó kocsival, és máris szembeötlő a népség vegyülése. Amire fölhívom most is a figyelmet, az az otthonteremtés, anélkül, hogy kénytelen lett volna Magyarországban vagy az Erdélyi Fejedelemségben anyanyelvét, kultúráját elhagyni annak a néprésznek. Bizonyság a ma már román többségű sok erdélyi város.
Ami a székelyföldi lakosságot illeti, itt vannak és remek székelyekké lettek önszántukból az üveghuták, kőbányák német, cseh, olasz szakemberei és azok leszármazottai az elmúlt százötven évben. Pirampel, Stekbauer, Obermájer, Herbszt, Gyakomelló és a többi családnevek és viselőik sosem jegyezték föl az üldöztetést, a fajgyűlöletet emitt, Székelyföldön, Magyarországban. 
Azt írja Glatz Ferenc mai akadémikus Budapesten, hogy a bevándorolt, honfoglaló magyarság kulturálatlan, nomád nép volt, nem ismerte a letelepedést, a magántulajdont, görbe lábú volt és rablásból élt... Érdekes lehet kávé mellett derülni ezen a vadságon, de hát megszokhattuk a hazai, megélhetési gáncsokat. Amire szeretettel figyelhetünk a mai áldott szent nap is, az a csupán jelzésként fölsorolt családnevek hosszú sora. Bücher Helmut sógorom hangoztatta előszeretettel, hogy ő bánsági, temesvári meg lugosi székely...
Illő módon gondolkodhatunk azon, miféle uralmi konkolyvetésből csapódott ránk, magyarokra az utóbbi száz évben a fajgyűlölet, mint minősítés, mint képtelen jelző. És kinek volt és van haszna ebből a minősítésből? Tudhatjuk, ha átgondoljuk. Nosza!
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)