"Magyarország és Románia a XXI. század elején címmel szervezett konferenciát okt. 7-én a marosvásárhelyi Petru Maior Egyetem történelem tanszéke. Az előadó dr. Alexandru Ghisa tudományos kutató, a budapesti román nagykövetség tanácsosa volt, ismertette a jelenlegi román-magyar viszony jellegzetességeit, történelmi és európai megközelítésből egyaránt. Elmondta, a két ország közötti viszony abszolút normális, a közös harcok, a részben közös történelem, a közös átmeneti időszak hasonló célokat, megoldásokat szült. A kapcsolat különösen aktívvá vált az utóbbi időszakban, miniszteri szinten is igen gyakran szerveznek találkozókat, megbeszéléseket. Jók a gazdasági, katonai kapcsolatok, sok közös projekt jött létre. A kisebbségi kérdések terén is együttműködik a két ország. Ghisa azt állította, Románia már megkezdte a történelem demitizálását /!/, Magyarországon ez még várat magára, ott erősödik a nacionalizmus. Fájlalta, hogy a Magyarországon élő román kisebbségnek nincsen parlamenti képviselete, nem élvezik ugyanazon jogokat, amelyeket az itteni magyarság. /Nagy Botond: Érdekes szemléletmód. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 10./"

Alexandru Ghisa, a budapesti román nagykövetség tanácsosa. „Kétéves párbeszédet folytattunk a státustörvény kapcsán, és megállapodtunk a jogszabály valamennyi cikkelyének alkalmazásáról. Ha szükség van a magyar állam által Romániában nyújtandó további támogatásokra, ezekről meg kell egyezni a román állammal, mert a támogatások haszonélvezői román állampolgárok” – nyilatkozta a Krónikának a Budapesten tartott csángó konferencia után. A rendezvényt lezáró kerekasztal-beszélgetésen Bálint-Pataki József, a Határon Túli Magyarok Hivatalának (HTMH) elnöke a 2000 óta létező évi százmillió forintos csángó alapról tett említést. Bálint-Pataki szerint az új helyzetben – amikor a Draskovics-csomaggal a magyar kormány 20 millió forintot vont el a célalapból – az a cél, hogy a keretnek a lehető legnagyobb hányadát használják fel Moldvában, a csángók szülőföldjén. A vita során Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke egy 1983-as levél felolvasásával érzékeltette, hogy Moldvában nem történt változás a csángók anyanyelvi hitélete tekintetében. „A mai tanácskozásunkról is titkosszolgálati jelentés készül, megállapításainkat feldolgozzák a iasi-i püspökségen” – jelentette ki Németh. Hozzátette, helyénvalónak találná, ha a két ország külügyminisztere egy csángóföldi találkozón kötelezné el magát a csángó gondok orvoslása mellett. Alexandru Ghisa felvetette, hogy Moldvában nem a magyar, hanem a csángó nyelv használatáról kellene beszélni. Felvetését Bilibók Jenő, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének megbízott elnöke szemléltető eszköznek tartotta arra, hogy milyen félremagyarázásokkal kell megküzdeniük, amikor a Bákó megyei tanfelügyelőségen az anyanyelv oktatásának a kiterjesztése mellett érvelnek. /Gazda Árpád: Beleszólnának a pénzosztásba. = Krónika (Kolozsvár), márc. 29./

A második bécsi döntésről
Tegnap és ma „A második bécsi döntés 1940. augusztus 30. – Előzmények és következmények“ címmel tartanak tudományos konferenciát a Szatmár Megyei Múzeum dísztermében. Csütörtökön 10 órai kezdettel gyűltek össze a Megyei Múzeum második emeleti termében a külföldi és hazai neves előadók, akik közösen az 1940. augusztus 30-án meghozott második bécsi döntéssel kapcsolatos legújabb kutatásaikat és szemléleteiket osztották meg egymással, elkerülve a nemzetek közötti vitákat. A konferencia során a megértés érdekében szinkrontolmács fordította az előadásokat. Hetven éve annak, hogy a döntés során Észak-Erdélyt visszacsatolták Magyarországhoz. Előrehaladást jelent, hogy a konferencia alatt, az események által legjobban érintett három ország, Románia, Magyarország és Ukrajna történészei problémák és összetűzések nélkül beszélhettek kényes témákról, mely segíti a köztük levő kapcsolatok további fejlődését is. Két nap alatt számos romániai, magyarországi és kárpátaljai tudományos intézmény képviselői ismertették a második bécsi döntéssel kapcsolatos nézeteiket. Előadást tartott: Romsics Ignác, Seres Attila és Szász Zoltán Budapestről, Valentin Orga, Marius Borzan és Ottmar Traţcă Kolozsvárról, Alexandru Ghiţă a bukaresti Külügyminisztériumból, Nagy Mihály Zoltán a Bukaresti Állami Levéltárból, Kolontári Attila Kaposvárról, L. Balogh Béni Esztergomból, Vasile Ciobanu Nagyszebenből, Cornel Grad Nagybányáról, Zan Mykhaylo és Roman Ofitsynskyy Ungvárról, Claudiu Porumbăcianu és Sárándi Tamás Szatmárnémetiből. Az eseményen Csehi Árpád, a Szatmár Megyei Tanács elnöke is jelen volt, aki elmondta, hogy ez az esemény nagy jelentőséggel bír, mivel általában ezen a témán tudományos monológok mennek végbe, most pedig alkalom nyílik a három érintett ország párbeszédére, és a történelmi eseményeknek érzelmek és nemzeti elfogultságok nélküli felvázolására, elemzésére. A múzeum igazgatója, Liviu Marta elmondta: egy konferencia megfelelő alkalom arra, hogy a történelmi előzményeket több szemszögből is megvizsgáljuk. Az elhangzott előadásokat tudományos kiadványban publikálják. Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti)

Madéfalván tiszteleg a Román Haditengerészet a székely mártírok előtt
Csíkszeredában zajló rendezvénysorozata keretében a Román Haditengerészet Madéfalván is koszorúzni fog a székely mártírok emlékművénél.
Előzmény nélküli gesztusokkal népszerűsíti magát Hargita megyében a Román Haditengerészet. Első lépésként Csíkszeredában kiállítást szerveztek: a tárlaton szerdától péntekig a Román Tengerészeti Múzeum gyűjteményébe tartozó hajó-maketteket, tengerről szóló festményeket, valamint két amatőr festő-tengerész műveit tekinthették meg az érdeklődők.
A Kájoni János megyei könyvtárban tartott kiállítás szerda esti megnyitóján közvetlen hangulatban beszélgetett az érdeklődőkkel Marius Rohart múzeumigazgató, Andreea Croitoru főmuzeológus, Liana Naum, a mangáliai tisztikaszinó vezetője, valamint Alexandru Ghinea és Nicolae Găgeanu festő. A fregattok, vitorlások, tengeralattjáró, vagy szappanból faragott képet bemutató tárlat abszolút premier az intézményben – mondta el Bedő Melinda osztályvezető. Tájékoztatása szerint a kapcsolatfölvétel gyakorlatilag úgy történt, hogy egy nap az irodájában termett a haditengerészet képviselője, és felkérte az intézményt a kiállítás társszervezésére.
A kiállítás-megnyitón elhangzott: azért esett Hargita megyére a választás a haditengerészet rendezvénysorozatához, mert tudomást szereztek arról,  hogy itt példásan gondozzák – a hősök etnikumától függetlenül – a haditemetőket, az értesülésük szerint mintegy ezer világháborús hős emlékét. A Román Haditengerészet programsorozata pedig az Első világháborús hősök emlékének tiszteleg, ugyanakkor a szervezők célja a hadtengerészet bemutatása, ismertetése Hargita megyében. Továbbá szeretnék megismertetni a tengerészek életmódját-világát, és szeretnének tengerészeket is vonzani Hargita megyéből. maszol.ro

Hencz Hilda: Magyar Bukarest (5.)
Festőművészek A művészettörténet számontart néhány XIX. századi magyar képzőművészt is, akik megfordultak Bukarestben, esetleg meg is telepedtek itt. Alkotásaikat ma is őrzi több fővárosi múzeum. A XIX. századi magyar művészek román vonatkozásait Árvay Árpád (1902–1985) kutatta, eredményeit az Elődök példája című, román fordításban is megjelent kötetben tette közzé.
Szathmáry Papp Károly regényes életrajzát is megírta (Szélsodorta falevél, 1973). (...) Az Árvay könyvében szereplő művészek nagy többségéről már sokat és sokan írtak, ellenben ritkán vagy egyáltalán nem említik magyar származásukat. A Bukaresthez köthető legfontosabb magyar festők: Barabás Miklós, Schoefft József, Ágoston Tivadar, Chladek Antal, Szathmáry Papp Károly, Wallenstein Károly és Rosenthal Dávid.
Mindannyian megjárták Nyugatot, Pesten, Bécsben, olasz vagy német földön tanultak, több nyelven is beszéltek. Néhányukat Erdélyben gyógyüdülő román bojárok hívták meg Bukarestbe. A kor kedvező volt: a bojárok és a gazdagabb kereskedők, főleg akik megjárták Nyugatot vagy ott tanultak, egyre inkább megkedvelték a művészeteket, az irodalmat, zenét. A francia nyelv fokozatosan kiszorította a szalonokból a görögöt, francia nyelvű lapok is megjelentek. A külföldi művészeket szívesen látták, és ez lehetővé tette számukra, hogy szépen keressenek.
A főúri körök egyik kedvence volt a fiatal Barabás Miklós. A kézdimárkosfalvi székely csodagyerek háromévesen kezdett iskolába járni, hatévesen már fújta a latin igeragozást. Orvos, ügyvéd vagy pap lehetett volna, ha nem marad tizenhárom évesen anyagi háttér nélkül. Mivel ügyesen rajzolt, és pénzt is kapott érte, a festészet mesterségévé vált. Alig 16 éves, amikor magyar nemesek portrékat rendelnek tőle, 18 évesen már 250 forintot keresett. Elefántcsont miniatűröket, litográfiákat, freskókat is készített. Bécsi tanulmányait kénytelen volt félbeszakítani, de Barabás tisztában volt, hogy a tehetsége mellett diplomára is szüksége lesz, s mindehhez pénz kellett. Valószínű, hogy a marosvásárhelyi Szabó József, Bolyai Farkas arcképfestője számolhatott be neki a bukaresti jó kereseti lehetőségekről: Szabó még gyalog ment Bukarestbe 1815 körül; nagyjából másfél év alatt annyit keresett, hogy megengedhetett magának egy pesti és bécsi utazást is. A román bojárok is ajánlották Barabásnak Bukarestet: a város teli franciául beszélő, tehetős orosz tiszttel, akik arcképeket szeretnének. Még mielőtt útra kelt volna, pontra tette francia- és olasznyelv-tudását, de tudott németül és románul is. Elegáns ruhatárra tett szert, a szebeni és kolozsvári úri körökben eltanulta a divatos öltözködést és viselkedést. Miután megismerkedett Iosif Raimondi bukaresti gyógyszerésszel, akinek a felesége szász nő volt, úgy döntött, szerencsét próbál Bukarestben. (…)
Az ifjú Barabás elkerülte Manuc fogadóját, ahol általában a kliensekre vadászó művészek megszálltak; visszariasztotta az ottani piszok, egy tágas házat bérelt magának. A Raimondi család, melynek jó kapcsolatai voltak, beajánlotta a rendőrparancsnoknak, Iancu Filipescunak, aki a maga során bevezette Pavel Kiseleff tábornok, Havasalföld és Moldva kormányzójának házába. Egy, a tábornok által adott bál során megismerte őt a város úri társasága, és számos megrendelést kapott, többek között a kormányzótól és az uralkodótól, Suţutól is, így 22 hónapos fővárosi tartózkodása alatt (1831 és 1833 között) 120 képet sikerült festenie. Más jellegű megrendelést kapott Ion Heliade-Rădulescutól, aki tervezett eposzának (Mihaiada) illusztrálására kérte fel.
Barabás Miklós volt az első magyar, aki említést tesz a bukaresti magyar szolgákról, értesülései a Raimondi családtól származtak. A Raimondi lányok több nyelven is beszéltek: szüleik anyanyelvén, az olaszon és a németen kívül tudtak franciául, románul, görögül (a szalonok nyelve), és a szolgáktól, dajkáiktól magyarul is megtanultak. Barabás Miklós olyan főpappal is találkozott, aki hibátlan magyarsággal szavalta el neki Csokonai A reményhez című versét.
Sok magyar szolgált Bukarestben, állítja a festő, sokkal keresettebbek voltak, mint a cigányok vagy a parasztok, és jól megfizették őket. A magyar szolgákhoz fűződő hosszabb kapcsolat oda vezetett, hogy sok havasalföldi bojár a nyelvet is érteni kezdte. Nemcsak néhány bukaresti bojár tanult meg magyarul, hanem – Beke György szerint – jól elboldogult magyarul Vasile Alecsandri is, akinek birtokain sok csángó dolgozott – ezt bizonyítja több lábjegyzet kéziratain; Merszefalván (Mirceşti) még az első világháború után is sok magyar maradt. Voltak olyan bukaresti magyarok is, akiknek sikerült jobb társadalmi pozíciót elérniük, Barabás megismert egy szerencsés nőt, aki egy görög orvoshoz ment feleségül.
A város átváltozásának szemtanúja volt a festő Barabás Miklós is. Számára Bukarest „roppant unalmas város” volt, ezért nem is írta le. Művészszemmel sokkal érdekesebbnek találta a keleti és nyugati viselet együttélését, „rosszmájú” megfigyeléseit naplójában jegyezte föl. Hivatalos lévén a Cantacuzino-palotába, szeme előtt egy annyira vicces jelenet zajlott le, hogy nevetését is alig bírta visszafojtani. A jelenet képre kívánkozott: az úr a kanapén hevert, míg török pipából pöfékelő vendégei a földön ültek törökülésben. A turbánhoz szokott urak a cilindert a fejükön felejtették, és a frakk szára a padlót seperte.
A festő megfigyelte, hogy a franciák mellett az oroszok is fontos szerepet játszottak a szokások és a ruházat megváltozásában. A románok lassan levetették török ruháikat, és az orosz egyenruhát imitálták: turbán helyett oroszos katonai sapkát, papucs helyett fekete csizmát, bugyogó helyett nadrágot kezdtek viselni. Csak a parasztok őrizték meg népviseletüket. Volt még több – G. Potra történész által „rosszmájúnak” ítélt – megfigyelése, ezek az 1985-ös Kriterion-kiadásból kimaradtak, elsősorban a románok hiányos higiéniájára és primitív korzózási szokásaira vonatkoztak. Habár a bojárok gyakran hívták meg ebédre, Barabás Miklós ezt rendszeresen visszautasította a fokhagymás ételek miatt. Egy ilyen divatos lakoma alkalmából konstatálta megrökönyödve és utálkozva, hogy a vendégek közvetlenül a leves után, a sültre nem várva, nekiestek az édességnek. Az asztalról hiányoztak a poharak, a vendégeknek szánt egyetlen poharat a szolgák töltötték újra, anélkül hogy az aljában maradt vizet legalább kiöntötték volna. Ugyanígy az édességhez is csak egy közös kiskanál járt, amelyet le sem mostak, a vendégnek kellett lenyalnia az előző vendég után. A helyzet évtizedekig változatlan maradt, Richard Kunisch följegyzi, hogy vendégként egy román bojárnál „mind egy kanállal ettek, egy kannából ittak, rang szerint, a nők utoljára...”, és „a levest egy közös tányérból ették”. Ha a felső tízezernél ilyen szokások voltak, nem csodálkozhatunk, hogy a különféle társadalmi rangú pácienseitől hazatérő orvos mindennap tetvészkedni volt kénytelen. (...)
Barabás napi rendszerességgel feljegyezett mindent, így azok nevét is, akiknek elkészítette portréját, a kapott honoráriummal együtt; a legolcsóbb kép 5 aranyba, mintegy 650 liter bor árába került. A listát 1915-ben adták közzé Magyarországon, dokumentumértékű, hisz az 1830-as évek Bukarestjének teljes úri társasága szerepel rajta. Kevesebb mint két év alatt a fiatal festő egy kishivatalnok tizenkét évi keresetét, 700 birodalmi aranyat tett félre, így megengedhette magának, hogy külföldre utazzon. Ragyogó tehetsége, kivételes vizuális memóriája és hatalmas munkabírása révén később Pesten az egyik legnagyobb magyar festőként a Magyar Akadémia tagja lett.
Abban az időben a legnépszerűbb magyar festő Bukarestben Szathmáry Papp Károly (Carol Pop de Szathmari – 1812–1887) volt. Pesten és Bécsben tanult, majd tanulmányútjai során végigjárta Németországot, Svájcot és Olaszországot, saját beszámolója szerint 11 nyelven beszélt. Döntésében, hogy Bukarestbe költözzön, Barabás Miklós is befolyásolhatta, miután bemutatta Alexandru Ghica fejedelemnek a dagerrotípia működését, és megfestette híres Postakocsi című képét, udvari festőnek nevezték ki; később az udvari fényképész címet is megkapta. Szathmáry érdeme az első művészi fotográfiák készítése Romániában. A dagerrotípia szabadalmaztatása után alig négy évvel, már 1850-ben saját műhelyt nyitott; lakásán festőműhelyt is, ahol képeit a kirakatban állította ki. Ez addig Bukarestben példátlan volt. Szathmáry eredetisége és a románoktól eltérő művészetszemlélete révén tűnt ki. Az impozáns életművet hátrahagyó festő, grafikus, fényképész, első háborús fotóriporter a románok nagyraértékelését a történelmük, életük, szokásaik, valamint viseletük iránt mutatott érdeklődésével nyerte el. Ő volt az első, aki lefényképezett egy román parasztot, de koronás főkről is készített képeket, az orosz cártól a török szultánig, neki köszönhető Cuză fejedelem és felesége, Elena portréja divatos Malakoff-szoknyában.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)