Határok és kerítések között
Miközben (hétfőn reggel) ezeket a sorokat írom, Amszterdamban ismét a menekültügyről tárgyalnak az unió külügyminiszterei. Drámaibb fogalmazásban Európa jövőjéről, higgadtabb megközelítésben csak a határairól, földközeli hozzáállásban pedig „csupán” a határok őrzéséről van szó. Főként pedig az ezer lyuktól foszladozó görög–török tengeri határról, amelyet a szétszórt szigetvilág miatt még áttekinteni sem olyan könnyű, hát még megvédeni, elzárni a migránsok újabb milliója elől. Márpedig a közel-keleti menekültek tavalyi első milliója után egyre több európai országban gondolják úgy, hogy a vendégszeretet előírásainak az eddigiekkel már bőven eleget tettek, Európa betelt, következésképpen... Azért nem folytatom, mert hát a folytatást a miniszter urak is, ahányan vannak, szinte annyiféleképpen képzelik el. Mindegyik a saját érdeke szerint, a maga szemszögéből nézi. Korántsem szent egyikük sem, de azért mindegyiknek maga felé húz a keze.
Noha én miniszter nem voltam és nem is leszek, csupán egy romániai magyar, hát én ebből a szemszögből figyelem a híreket, s próbálom saccolni a fejleményeket. A hírek pedig arról szólnak, hogy Románia, mérsékelt lelkesedéssel ugyan, de hajlandó lenne fogadni a számára kiporciózott migránsokat. Olvasom, hogy mennyi lenne a fejadagjuk, és mire is költhetik el, hogy hová gondolnák berendezni a táboraikat, mennyi időre fogadnák be őket, és így tovább. És azt is hallom, hogy hiába telt le a novemberi, majd decemberi határidő, ezek a fránya migránsok az orrukat húzzák, Isten ments, hogy a közmondásos román vendégszeretetre fájna a foguk. Olvashattak ők valamit, hallhattak valamit Sabin Gherman nézeteiről. Akinek korántsem egyedül van elege mioritikus tájainkból, gondoljuk meg, közel négymillió polgártársunk (majdhogynem migránsokat írtam) fordított már hátat neki, fordította Európa boldogabb tájai felé a szekere rúdját. Nem kellünk mi már, úgy tetszik, még a földönfutó migránsoknak sem.
No, de elég az önsajnálatból, vessünk egy pillantást szerfelett változatos határainkra. A román–bolgár, az ugye uniós belső határ, a magyar–román nemcsak uniós, de ezen felül vagy belül schengeni határ is, a szerbektől, az ukránoktól meg a moldáv testvérektől uniós külső határok választanak el minket. Amit utóbbiak elég könnyen átjárnak, több százezren, hála legyen a kettős állampolgárságnak. Mondjuk ezt mi itthon. Európában azért más hangok is hallatszanak. Magyarországról például olyasmi, hogyha a szükség úgy hozná, ők bizony a déli, schengeni határaikon felhúzott drótkerítést akár északra kanyarodva, a román–magyar–szerb hármashatár irányába is készek meghosszabbítani. Logikus lépés lenne, de az is érthető, hogy Bukarestben aligha tapsolnának neki. Pedig a dolog, legalábbis román–szerb viszonylatban nem is lenne akkora újdonság. Mert hát hiába volt Tito és Ceauşescu akkora kebelbarát, országaik között a szögesdrót bizony a régi világban is fennállt. Belső vasfüggöny, két barátinak mondott, szocialista ország között! Ahol bizony elég gyakori volt a puskaropogás, de szinte mindig a román oldalon. Akit a részletek, a Dunába lőtt vagy a jeltelen sírokba elkapart menekülők történetei, sorsa, részlegesen a névsoruk is érdekelne, a neves temesvári tévés újságíró,  Brînduşa Armanca könyvében bőven megtalálhatja. Ahol nem feledkezik meg a sikeres szökések részletezéséről sem. Például a Phoenix együttes tagjainak kalandos disszidálásáról a vaskapui vízierőmű gátján át, vagy Nadia Comâneci szenzációs szökéséről Csanád és Kiszombor között, mindössze egy hónappal az Aranykorszak dicstelen vége előtt. A könyv (Frontieriştii) több román kiadást is megért, 2011-ben megjelent magyar fordítását (Közelmúlt a médiában. Határesetek a szögesdróton, Irodalmi Jelen Könyvek, Concord Media Jelen) szintén gyorsan elkapkodták.
Láthattuk, hogy határ és határ között mekkora változatosság és különbség van, a kerítések és a szögesdrótok között sincs ez másként. Amiről viszont a Brüsszelben vitatkozó külügyeseknek sem kellene megfeledkezniük: egészen más, ha – mint az Aranykorban – a drótakadály a diktatúrát, az elszigetelődést, a bezártságot szolgálja, vagy pedig – mint manapság Európában – egy ezeréves identitást, kultúrát védelmez meg másfajta szellemiséget képviselő, aligha integrálható migránsok tömegeivel szemben.
Krajnik-Nagy Károly. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Kiállni, képviselni, harcolni?
Kiállni, képviselni, harcolni, e három parancs vezérli az RMDSZ munkáját a következő időszakban – ismételte meg a legutóbbi SZKT-ülésen elhangzott kampányszlogent Kelemen Hunor március 15-én Szatmárnémetiben. Hogy mennyire gondolják komolyan mindezt, arról az elmúlt két hétben történtek elég sok mindent elárultak.
Tőkés László állami kitüntetésének megvonása után még nagyjából helyénvaló volt az RMDSZ vezetőinek reakciója, közleményben, közösségi portálokon tiltakoztak az államfő döntése ellen, az első felindulást követően azonban megfogyatkozott a lendület, s arra például már nem futotta, hogy a szolidaritás megnyilvánulásaként minden magyar kitüntetett önként adja vissza az elismerést. A kiállás, képviselet, harc igencsak sajátos értelmezéséről árulkodik az is, ahogyan az RMDSZ a székely szabadság napjához viszonyult: lapítva, sunyítva, távol maradva, esetleg csak odasomfordálva. Pedig a marosvásárhelyi megmozdulás résztvevői nem valamiféle különös, komoly politikai szervezet számára vállalhatatlan eszmékért vonultak utcára, hanem ugyanazokért a célokért, amelyek az RMDSZ programjában is szerepelnek, és amelyekről törvénytervezetek is készültek: a jogegyenlőség biztosításáért, a kettős mérce megszüntetéséért, Székelyföld autonómiájáért, a magyarellenes intézkedések leállításáért. Mindez a jelek szerint nem fontos az RMDSZ-nek. Csak tudnánk, hogy akkor pontosan miért is akarnak kiállni, képviselni, harcolni?
És ugyanennyire lágy volt a szövetség reakciója aznap is, amikor Kelemen Hunor éppen e hármas parancsról szónokolt Szatmárnémetiben. Kapitánya, Kovács Péter például nyilvánosan megdorgálta azt az illetőt, aki a kolozsvári ünnepi megemlékezésen Emil Boc polgármester beszédét bekiabálással „zavarta meg” (értsd: fejtette ki nemtetszését a multikulturalitásról nyilvánvaló hazugságokat soroló politikussal szemben). Arra az elszólásra pedig egyetlen RMDSZ-es vezető sem reagált, ami pedig mindennél élesebben rávilágít, miért is nem érezhetjük mi otthon magunkat ebben az országban, miért kell nekünk frusztráltan harcolnunk akkor is, amikor más örülne, ünnepelne. Emil Boc ugyanis azt találta mondani, büszke az Oscar-díjas Saul fiában szereplő Molnár Levente teljesítményére, akit díszpolgári címmel tüntetnek ki, „még akkor is, ha magyar etnikumú”. Ezt mondja Kolozsvár polgármestere a magyar nemzeti ünnepen a magyarok előtt, és senki le nem reagálja, senki egy szót nem szól, hogy miért fájó, sértő, dühítő ez számunkra. De ugyanúgy nem számíthattunk az RMDSZ-re egy másik kolozsvári ügyben sem: nyitott elméjű transzilvanista románok – Sabin Gherman és a hozzá hasonlóan gondolkodó társai nagyobb felháborodással tették szóvá, mint az RMDSZ, hogy a hatóságok nem engedték a felvonulást Erdély történelmi zászlajával.
Kiállni, képviselni, harcolni? 
Farcádi Botond. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az Erdély-zászló mellett
Kikelt Sabin Gherman transzilvanista újságíró a március 15-én Kolozsváron történt hatósági fellépés ellen, amellyel bevonatták Erdély történelmi zászlaját. Minden rendben zajlott, amíg közbe nem léptek a rendőrök. Az ünneplők arra is gondosan figyeltek, hogy a magyar, a székely zászló mellett a román trikolór is ott legyen – ecsetelte Gherman. 
A rendőrök az Erdély zászlajával való vonulást tiltották meg arra hivatkozva, hogy az etnikai gyűlöletet szít, mert 1918 előtti. Miképpen lenne törvényellenes a történelmi Erdély történelmi zászlaja?! Az a zászló, melynek jelképei ma is ott vannak Románia címerében? Miképpen lehet törvénytelen az a zászló, amelyet Iuliu Maniuék is elismertek, és amely – jól látszik az eseményt megörökítő Samuil Mîrza fényképész felvételein – az 1918-as gyulafehérvári nagygyűlésen is ott volt, az odasereglett románok vitték oda. Mert akkor is Erdély történelmi zászlaja volt, az után is az maradt – magyarázta Gherman, aki szerint „ott tartunk, hogy engem erdélyi románként diszkriminálnak: miért ne vonulhatnék én a saját jelképeimmel, ha például Victor Ponta Moldva zászlajával pózol?” Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere tegnap fényképpel és bejegyzéssel tudatta, hogy a rendőrségi fellépés elleni tiltakozásul hivatalában kitűzte Erdély zászlaját. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A magyarság állami elnyomása
Egyediek és megismételhetetlenek vagyunk 
Egymást érve jönnek a magyarellenes állami intézkedések, amelyek Tőkés László kitüntetésének visszavonásával folytatódtak a korábbi afférok (Mezei, Ráduly, Antal, Bekéék letartóztatása) után: a csendőrség 84 személyt bírságolt meg a székely szabadság napján való részvételért. Az sem kifejezetten magyarbarát gesztus, hogy március 15-én Kolozsváron belekötöttek az Erdély-zászlóba.
A csendőrség marosvásárhelyi mobil egysége közleményben tudatta csütörtökön, hogy a székely szabadság napján zajlott megemlékezés és tüntetés videofelvételeinek tanulmányozása után 84 személyt bírságoltak meg összesen 70 800 lej értékben. 
Bírság 84 személynek
A közlemény szerint 50 résztvevőt azért bírságoltak meg összesen 61 ezer lej értékben, mert „be nem jelentett, be nem iktatott vagy tiltott tömegrendezvényt szerveztek; szervezőként nem léptek fel a tömegrendezvény megszakítása érdekében akkor, amikor a közrend és a csend megzavarására alkalmas cselekedeteket tapasztaltak”.
A csendőrség tájékoztatása szerint 34 személyt csendháborításért büntettek összesen 9800 lej értékben. Ciprian Călușer, a csendőrség szóvivője szerint a nagy számban kirótt bírság annak a következménye, hogy a hatóság álláspontja szerint a résztvevők engedély nélkül vonultak a főtérre, a prefektusi hivatal elé. Arra a kérdésre, hogy március 15-én, a magyar nemzeti ünnepen és december elsején, a román nemzeti ünnepen is hasonlóképpen járnak-e el, a szóvivő kijelentette, nem hasonlíthatók össze ezek az események a székely szabadság napjával.
Izsák Balázs elmondta, a csendőrség vezetőivel való egyeztetések egyikén személyesen adta át a csendőrség parancsnokának a városházán bejelentett forgatókönyvet és a bírósági határozatot, amely a bejelentés tudomásul vételére kötelezi a polgármestert. Hozzátette, mindezt a csendőrséggel folytatott megbeszélés jegyzőkönyvében is rögzítették. László György, az SZNT jegyzője az MTI-nek elmondta, egyértelmű megfélemlítési akciónak tartja a bírságot, amelyet maga is peres úton készül kifogásolni: „Így próbálják befogni a szájunkat!” – magyarázta.
A megbírságoltak között szerepel a bélafalvi Boldizsár Béla is, akire 500 lejes büntetést sóztak, amiért – a tanú által alá sem írt jegyzőkönyv szerint – „hangoskodott”. Lapunknak elmondta, nemcsak megfellebbezi a bírságot, hanem zaklatásért be is pereli a marosvásárhelyi csendőrséget. (Mi több, olyanokra is bírságot róttak ki, akik jelen sem voltak Marosvásárhelyen. Lásd írásunkat a 2. oldalon.)
Tiltakozások: Sabin Gherman, RMDSZ
Már beszámoltunk arról, Kolozsváron civil ruhás rendőrök akadályozták meg, hogy a március 15-ei ünnepi felvonuláson többen Erdély zászlójával vonuljanak. Az esetről felháborodottan beszélt Sabin Gherman autonomista a tévéműsorában, szerinte a csendőrök csak végrehajtják, amit fent kigondolnak, a román nacionalizmus és magyarellenesség legfentebbről, az országot vezető SRI felől fúj.
Állásfoglalásban ítélte el a tömeges megbírságolást Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke is. „Elfogadhatatlannak és felháborítónak tartjuk, hogy magyar emberek gyülekezéshez és szimbólumhasználathoz való jogát korlátozzák a hatóság képviselői Marosvásárhelyen és Kolozsváron. A szabadságjogainkat sértő intézményi túlkapások folytán a magyar közösség amúgy is megingott biztonságérzete még inkább csökken” – áll a szövetségi elnök által aláírt állásfoglalásban. 
Az RMDSZ mindkét fent említett esetben kéri a hatósági eljárások pontos indoklását, hiszen az alaptalan szankciók kirovása ellentmond a jogállamiság elveinek. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Trianonon innen, Trianonon túl
A Trianonon innen, Trianonon túl címet viselte Raffay Ernő történész előadása, melyre szerda délután került sor a Jelen Ház nagytermében. Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Aradi Szervezete által közösen összeállított megemlékező program „a nemzeti összeomlás sajátságos magyar útját és az abból kivezető túlélés útját” vázolta fel a közönségnek, ahogy az a meghívókon is szerepelt. A rendezvényt egy videoklip és egy rövid, „powerpointos” bemutató vetítésével indították a szervezők. Az est hangulatához hozzájárult Vesztergám Miklós, aki tárogatón játszott, és Murvai Dávid, aki egy Reményik-verset szavalt a közönségnek.
Köszöntőjében Borbély Zsolt Attila, az EMNT Arad Megyei Szervezetének elnöke többek között azt emelte ki, hogy ’89 után nyíltan lehet beszélni bármiről – szerencsére. Illyés Gyulát idézve tehát kijelentheti, „magyar az, akinek fáj Trianon”. A témához kapcsolódó történelmi tényekkel és érdekességekkel vezette fel Raffay Ernő előadását, majd néhány adattal is szolgált a vendégről. Magát az előadást nem részletezném, hiszen Borbély Zsolt, és természetesen az előadó jóvoltából sikerült készítenem egy interjút, melyből kiderül: miről volt szó, mi az, amiről szó lehetett volna, és, mivel az idő és a professzor úr is megengedte, egyéb dolgokra is rákérdezhettem.
Teljesen új tárgyalások kellenének
– Mások már megtették előttem, de hadd üdvözöljem én is Aradon, professzor úr! Bár nem először jár nálunk, mégis szeretném megkérni, hogy pár szóban mutatkozzon be az olvasóknak, hiszen szinte biztosan nem elég annyit mondani, hogy ön történész…
– Köszönöm! Én magamról annyit mondanék el, hogy történész vagyok, 68. életévemet élem, származásomra tekintve pedig apai ágon székely vagyok – Csókfalva, Hármasfalu. 1617-ben Bethlen Gábor fejedelem adott egy Raffay Mihály nevű ottani embernek lófőszékelységet, tehát nemesi rangra emelte. Anyai ágon Vas megyei családból származom. Körülbelül ennyi. A rendszerváltás idején politikus voltam, két ciklusban is, és nagyjából végig országgyűlési képviselő. Honvédelmi államtitkár, tehát katonai ügyekkel foglalkoztam, 1994-től pedig egyetemi oktató vagyok. Voltam a Partiumi Keresztény Egyetemen Nagyváradon, a Református Egyetemen Budapesten, most pedig a Wekerle Sándor Üzleti Főiskolán tanítok gazdaságtörténetet és diplomáciatörténetet. Szóval egy öreg tanárember vagyok, aki foglalkozik erdélyi, Trianonnal kapcsolatos kérdésekkel.
– A mai előadás címe Trianonon innen, Trianonon túl, de úgy-e van az előadásnak másik, hosszabb változata is. Mi az, amit ott tárgyalnak, és most nem hangzott el?
– Trianon okai és következményei szerepelnek az előadásomban, ami azt jelenti, hogy a történelemóra része az addig tart, amíg az 1800-as évek közepétől eljut Európa és a Magyar Királyság Trianonig, 1920-ig. Azután, napjaink felé haladva, Trianon következményeit sorolva először a Horthy-korszakról szoktam beszélni, a négyszeres területi revízióról, a román–magyar, csehszlovák–magyar és szerb–magyar történelmi ellentétekről, amelyek rendkívül mélyek, és szinte feloldhatatlannak látszanak. Azután az 1945 utáni Trianon-következmények kapcsán úgyszintén a kommunizmusról, a romániai és szlovákiai sovinizmusról, szerbiai magyarírtásokról beszélek, illetve, ami nem nagyon volt benne (mert most csak egy óra állt rendelkezésemre, tehát jó harminc perccel rövidebb volt az idő), a rendszerváltozás óta eltelt több mint negyed évszázadról szoktam beszélni. Ezt itt csak megemlítettem, hogy 1989–’90-ben két nagy esemény is lezajlott. Első a kommunizmus bukása – ez pozitív –, és a magyarok számára két nagy lehetőség Trianon megtámadására békés vagy nem békés eszközökkel: az egyik, hogy Csehszlovákia 1992. dec. 31-én két darabra bomlott, Jugoszlávia pedig 1991. és 1995. között egy véres háborúval bomlott fel. Na most, a dologban az a lényeg, hogy a csehek és a szlovákok ügyesen szétosztották maguk között a területet is, a fegyvereket is, bizonyos gazdasági ügyekben is megegyeztek, és ekkor Magyarországnak lett volna lehetősége Szlovákia nemzetközi jogi értelemben vett elismerése kapcsán bizonyos követeléseket tenni a szlovák kormány felé a felvidéki magyarok érdekében. A másik, hogy amikor Jugoszlávia felbomlott, a második világháborúval azonos hosszúságú, véres háború volt a szerbek és a horvátok, illetve a szerbek és a bosnyákok között. Ezeknek a részleteit szoktam elmondani. Pl. a kilencvenes évek elején, az Antal-kormány idején volt a Kalasnyikov-ügy, amikor Magyarország két nagy kamion, tehát több tízezer fegyvert és több millió lőszert adott el készpénzért a függetlenségét kinyilvánító Horvátországnak – hogy ennek milyen politikai és katonai következményei voltak annak idején. Ez nagyon fontos téma, az RTL-klub nemzetközi stábja is erről készít most egy komoly filmet, jelenleg Zágrábban forgatnak.
Ezenkívül szoktam beszélni arról is – hiszen magam is erdélyi családból származom, és a könyveim egy része a román–magyar viszonyról szól –, hogy az első világháborúban Romániának milyen szerepe volt Magyarország kapcsán. Az egyik következő könyvemnek az lesz a címe, hogy az 1916. évi erdélyi román katonai betörés.Tehát 1916 augusztusában megtámad bennünket a saját szövetségesünk, ami elég furcsa, a nemzetközi joggal nehezen magyarázható döntés. Ez gyakorlatilag a mai napig a román–magyar viszont teljesen rosszá tette. Mindegy, hogy mit mondanak a külügyminiszterek, az államfők, a különböző kormánytagok, sajnos az a helyzet, hogy a két ország között most is súlyos ellentétek vannak. Éppen azért, mert a NATO-n belül Románia annyira Amerika-barát, hogy fölhatalmazva érzi magát arra, hogy (főleg székelyföldön) dűlőre vigye a romániai magyarok ügyét úgy, hogy a románoknak jó legyen, a magyaroknak nem. Szerintem ez így tovább nem mehet; az én felfogásom szerint kétoldalú tárgyaláson kéne beszélni a román és magyar kormányköröknek. Ezekről szoktam még beszélni az előadásokban.
– Ma olvasható volt az egyik hírportálon, hogy Szijjártó Péter és a román gazdasági miniszter erősebb együttműködést tervez a két ország között. Az viszont megfigyelhető, hogy gazdasági szempontból tényleg jól együtt tud dolgozni a két ország, főleg a határ mentén, a kereskedelmi kamarák révén. A gazdaságban tehát nem nyilvánul meg az ellentét, vagy csak nem nyíltan?
– Hát, már Trianon után elkezdődött a gazdasági kapcsolatok kiépítése. Főleg a régi kelet-magyarországi megyék, de egész Erdély a Magyarországgal való kereskedelemre van ítélve. Él egy Sabin Gherman nevű kolozsvári úr, akit én személyesen ismerek, és aki azt mondja, hogy a román költségvetésben Bukarest több támogatást kap, mint Erdély összes városa és faluja együttvéve. Ez azt jelenti, hogy Bukarest – az ő álláspontja szerint, de én is egyetértek vele – nem irányít elég pénzt és szándékot Erdély felé. Emögött viszont már politikai megfontolás van, mert nem minden esetben érzik magukénak Erdélyt. Legkevésbé a székelyföldi megyék fejlesztését támogatják. Ugye Bukaresttől nyugatra vannak, de Budapest felől a Kárpát-medence legkeletibb három megyéjéről van szó. Gondolok itt a botrányos autópálya-építésre, de ezt ismerik a Nyugati Jelen olvasói, nem akarom részletezni. Mindazonáltal nekem is az a véleményem, tehát egyetértek Szijjártó miniszter úrral abban, hogy a gazdasági kapcsolatokat jó, ha fejlesztjük, mert az oldja, oldhatja a politikai feszültségeket. Igen ám, de nem fogja! Hiába kereskedünk egymással, a cégeknek ez jó, természetesen, és helyes, mert mindkét kormány támogatja az állampolgárait. Azonban ha Bukarestben azt gondolják, hogy a magyarok elítélendők, horthysták, irredenták és a „szörnyű” területi autonómiát akarják, és emiatt idegenkednek a magyaroktól, akkor a magyar–román megbékélésnek semmi jeleit nem fogjuk látni. Az egy dolog, hogy a kamarák kereskednek, rémisztő kamionforgalom van, ami jó – de csak ha van autópálya… A gazdasági kapcsolatok tehát jók, de nem elegendőek.
– Ezek kapcsán két kérdés fogalmazódott meg bennem. Az egyik, hogy akkor mire lenne szükség a feszültségek enyhítése érdekében, ha egyáltalán van ilyen?
– Nagyon komoly kapcsolataink vannak – elvileg. Az unióban is tagok vagyunk, valamint a NATO-ban katonai szövetségesek. Ennek a kettőnek olyan rendkívüli összetartó erőt kellene jelentenie, ami nincs! A fő kérdés az marad, hogy Erdély hova tartozik. Ezt a kérdést kell megoldani, és a két nemzet közötti, korrekt megoldás után lehet csak jó a viszony. Ugyanis az, hogy a románok egy szerencsés nemzetközi pillanatban ide bevonulnak, elfoglalják egy másik nép országát (ahol az ő fiai is laknak, etnikai kisebbségben), megszállás alatt tartják és örök időkre ott akarnak maradni, nonszensz. Őrült nagy problémát okoz a két nemzet között, mert azért a magyarok sem birkák, mi is ismerjük a történelmet. Én azt mondom, hogy a románok és a magyarok között teljesen új tárgyalásokat kellene folytatni. A két ország delegációja üljön össze, tárgyalják ki a problémát az oktatástól a határokig, a kereskedelemtől a vallásokig mindent, amit lehet, beszéljenek meg, mert ez csak így fog működni.
– A másik kérdés – hogy az eredeti témához is visszakanyarodjunk –: előadásából azt a tanulságot vontam le, hogy figyelnünk kell a lehetőségekre, arra mikor adódik alkalmunk változtatni. Miről ismerhetjük fel ezeket a pillanatokat?
– Igen… Az a helyzet, hogy a világ történelmét mindig a nagyhatalmak döntik el. 1918 előtt, a Monarchia részeként ebbe a magyaroknak is volt beleszólásunk. 2016-ban is a nagyhatalmak döntenek, ezek most az USA, Oroszország és Kína, meg az ún. kisebb nagyhatalmak (mert ilyenek is vannak, például Németország stb.), de főleg az USA és Oroszország döntenek. Nekünk tehát az orosz és amerikai viszonyok békéssé vagy erőszakossá válásának kontextusában kell cselekednünk. Hogyha békésebb lesz, akkor mi Erdély kapcsán föl tudunk vetni kérdéseket. Ha erőszakossá vagy háborússá válik, akkor nagyobb a baj, mert a NATO-ban szövetségesek vagyunk Amerikával. Magyarország érdeke azonban akkor is a NATO-s és az Európai Uniós kapcsolatok meggyöngítése. Nem mondom, hogy a kilépés, de mindenképp gyöngítés, mert túl közel vagyunk ahhoz, hogy Oroszország felénk irányítsa a rakétáit. És most – kétségtelen tény, felső katonai vezetők elmondták –, hogy az orosz rakéták egy része Románia felé irányul. Megítélésem szerint tehát a román kormány öngyilkos politikát folytat.
– Elnézést kérek, de ha már erről is szó esett, nem bírom ki, hogy meg ne kérdezzem! Úgy látom, hogy a két nagyhatalom között Magyarország (főleg a migráns-kérdés kapcsán), inkább az oroszok felé hajaz. Önnek mi a véleménye erről?
– Jól látja. A helyzet az, hogy én nem vagyok sem Fideszes, sem KDNP-s, meg semmilyen pártnak a tagja, de figyelem az eseményeket, és egyetértek azzal, amit a mostani kormány csinál. Nem szabad nagy tömegekben beengedni a menekülteket – a szerencsétleneket és árvákat, akik az életükért futnak, nyilván –, de a nagy tömegeket nem, mert Európa elvesztheti az identitását. Egyébként már elvesztette, tehát a keresztény Európa már nem létezik. Nyugat-Európa a liberalizmus által lepusztított, fogyasztói társadalmak egymás mellett élésének konglomerációja, ha szabad ilyen bonyolultan kifejeznem magam.
Magyarország, Románia, Lengyelország az, ahol nagyobb vallásos tömegek vannak, bár Románia és Szlovákia sajnos túl soviniszta – jelenleg őket tartom Európa két legsovinisztább országának. Ezeket leszámítva a magyar kormány álláspontja helyes a migráns-ügyben, mert először valóban csak nyugaton, de utána az egész kontinensen hihetetlen kegyetlenséggel lepusztítják a kereszténységet, mert sem bennük, sem vallásukban nincs meg a Krisztusi szeretet fogalma.
– Reméljük hát, hogy ha eljön az idő, a vezetők felismerik majd a pillanatot! Én pedig köszönöm szépen a beszélgetést!
– Én is köszönöm szépen!
Gál Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Álom az államban?
Magam is reménykedtem többször a Bálványosi, illetve a Tusnádfürdői Szabadegyetem hasznosságában. Ma is. Mire ezek a sorok megjelennek, talán már elhangzik sokadszor a felhívás és a kötelező reménytetés „az építő jellegű magyar–román barátságra”. Naponta föltehetném a kérdést, vajon fölkészültünk-e mi az újabb parlamenti választásokra, az azzal járó és már bejáratott totális, magyarság ellenes támadásokra minden fronton Romániában? Marosvásárhelyen ugyanis a román sajtó már napi adagokban küldözgeti mérgezett nyilait szanaszét. És hiszi, hiszi ám a vezérkar, hogy haszonnal. Most olvasom Gheorghe Giurgiu elvadult írását az autonómia gondolata, szerinte rémálma ellen (Cuvântul Liber, 2016. júl. 21.), melyben nem kisebbet állít, mint azt, hogy az autonómia a nemzeti államok ellen szól, Európában sehol nincs „állam az államban”, és az autonómia csak a magyar nacionalizmus álma a „szabad, független, egységes román nemzeti államban”, s mi több, alkotmányellenes. Nem sorolom.
Ám megütötte a fülünket az a mondat is, hogy „a 13 Aradi vértanúnak semmi köze a román történelemhez”. – Mondanám bizony az ötödik osztályos Déneskének, magyarázd meg, fiam, a bácsinak, mi köze… De inkább az Európai Unió belső törvényeire figyelmeztetném, na, nem Déneskét, mert ő tudja, mi közünk milliós rendekben nekünk a magyar autonómiákhoz szanaszét. Az se lenne közömbös hatású, ha a történelemgyurmázó, megélhetési, mezei történészecskéknek előadást tartana, mondjuk Sabin Gherman például vagy Lucian Boia.
Hát uraim és vezéreink, föl vagyunk-e készülve amúgy istenigazából a hasonló össztüzekre ezekben a Marosvásárhelyi, Tusnádfürdői Isonzókban? És Tusványoson és százfelé föl vagyunk-e készülve éjszakai mészárlásokra, olyanokra, amelyeknek elszenvedői és túlélői voltunk éppen száz évvel ezelőtt, 1916-ban? Vagy ahhoz a magyarmészárláshoz sincs semmi köze a román hatalomnak, oda és vissza? Van felelősség és fejetlenség. Van állítólag barátság és gyűlöletbeszéd. Utóbbinak már kortárs szobrai is vannak magyar tájakon, idegen anyagból összegyúrva. Nem rémítgetek, de jogom és kötelességem is bizony figyelmeztetni, számonkérőleg is akár. Küldetésem is.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kelemen Hunor december elsejéről: „Szimbolikus gesztusoktól még nem nyitnék pezsgőt”
Kelemen Hunor annak függvényében vesz részt jövőre a december elsejei állami rendezvényeken, hogy milyen lesz a román állam viszonyulása a centenárium perspektívájában a nemzeti kisebbségekhez. Az RMDSZ elnökét a román nemzeti ünnepről kérdeztük.
- Ha jól tudom, kapott meghívót az elnöki hivataltól a december elsejei nemzeti ünnep hivatalos rendezvényére. Ha nem éppen elsején ülésezne a MÁÉRT, eleget tenne a meghívásnak?
- Eddig is kaptam meghívót a nemzeti ünnep állami rendezvényére, és eddig sem vettem részt. Bizonyos történelmi eseményeket ugyanis a nemzetközösségek eltérően értékelnek. Ilyen történelmi esemény 1918. december elseje is. Minden többség felelős a területén élő kisebbségekért. A román állam pedig az elmúlt száz esztendőben rengetegszer gondoskodott arról, hogy az országban élő magyarok ne másként ítéljék meg 1918. december elsejét, mint ahogy most. A száz évvel ezelőtti ígéreteket nem tartották be, ezért szerintem az a normális reakció, hogy meg kell ugyan adnunk egymásnak a tiszteletet, de ez nem jelenti az, hogy kölcsönösen tudunk örülni egymás ünnepeinek. Azt várom a román államtól, hogy az 1918-as nagygyűlésen elfogadott dokumentumok követően, az akkori ígéreteket – lefordítva a 21-ik századra – betartsa. És ha betartja, akkor biztos eljön az idő, amikor 1918-ra is másként tekintünk, mint most. De ismétlem: ehhez kell tennie valamit annak, aki az ígéreteit nem tartotta be. Ezen senkinek nem kell felháborodni, őszinte, tisztességes beszédre van szükség ebben a kérdésben. Ebből kiindulva talán el lehet indulni egy olyan úton, amelynek végén változhat 1918 magyarok általi megítélése.
- Két RMDSZ-es önkormányzati vezető, Antal Árpád és Tamás Sándor is meghívót kapott a nemzeti ünnep sepsiszentgyörgyi rendezvényeire. A kampányra hivatkozva mindketten elhárították a meghívást, de azt nyilatkozták, hogy jövőre már részt vehetnek a rendezvényen, ha felszólalhatnak. Elképzelhető, hogy az RMDSZ elnöke is részt vesz jövőre a bukaresti hivatalos ünnepségen?
- Nem tudom azt most megmondani, hogy jövő ilyenkor hogyan járok el. A kérdés az, hogy mi fog történni a következő egy évben, milyen lesz a román állam viszonyulása a centenárium perspektívájában a nemzeti kisebbségekhez. Ha eljön az a pillanat, amit Antal Árpád és Tamás Sándor emlegetett, az azt is jelenti, hogy nyilvános beszédben, felszólalásban elmondjuk, miként látjuk 1918. december elsejét, de nem azzal a szándékkal, hogy a románokat sértsük, hanem az őszinte párbeszéd reményében.
- Egy kolozsvári román képviselőjelölt a román parlament többnyelvű feliratozására tett javaslatot egy kampányrendezvényen. Arra hivatkozott, hogy „legalább most, 100 évvel az egyesülés után, nem ártana betartani azt, amit 1918. december 1-jén Gyulafehérváron aláírtak”. Mihai Goțiu nagy eséllyel bejut a parlamentbe. Hogyan viszonyul a jelölt kijelentéséhez?
- Egy ilyen kijelentéshez nyilván csak igenlően lehet viszonyulni. Persze kérdés az, hogy van-e mögötte valós szándék. Számomra pedig leginkább az a kérdés, hogy amit Mihai Goțiu (akit inkább antikapitalista, anarchista, zöld aktivistának tartok, mint politikusnak), Sabin Gherman, Smaranda Enache, Valentin Stan mond, az nem csak szimbolikus gesztus-e? Mert magyarul feliratozni a parlament épületét, az szimbolikus gesztus. Számomra az a fontos, hogy román állam tartsa be az 1918-as ígéreteket, mert az nyilván már nem szimbolikus gesztust jelentene. Száz éve a teljes mértékű anyanyelvhasználat biztosítását ígérték az oktatásban, kultúrában, igazságszolgáltatásban, és ez a 21-ik századra lefordítva azt is jelenti, hogy Székelyföldön második hivatalos nyelvként elismerik a magyart, az ellenőrző könyveket magyar nyelven állítják ki az oktatásban, a hivatalos nyomtatványok többnyelvűek és még sorolhatnám. Tehát nem csak egy olyan szimbolikus gesztusra gondolok, hogy a parlament épületére felkerül magyarul a „parlament” felirat. Ha a Mihai Goțiu-féle kijelentések mögött az ígéretek betartása iránti nyitottság is van, akkor lassan csak lesznek partnerei annak, amiket mi mondunk, és lesznek partnerei a 21. századi európaiságnak a román társadalomban is. De attól még nem nyitnék pezsgőt, hogy ha a parlament épületére felkerül „parlament” felirat. A magyar közvélemény-formálók sokszor ott tévednek, hogy egy-egy ilyen kijelentés után bontják is a pezsgőt, és utána kapják a pofonokat, például a Traian Băsescu tíz esztendejét.
- A Jobbik szerdán Erdély több városában performansz keretében hívta fel a figyelmet arra, hogy 98 év alatt sem valósultak meg a gyulafehérvári nyilatkozat ígéretei. Ezt hogyan kommentálja?
- Az ígéretekre nekünk kell emlékeztetnünk a román államot, nem másoknak. Ezt az erdélyi magyaroknak kell megtenniük, és ezt meg is teszik. Ez a mi dolgunk, nem egy szélsőséges párt dolga.
Cseke Péter Tamás maszol.ro

Akinek elege van Romániából – beszélgetés Sabin Ghermannal románokról, magyarokról, Erdélyről
Csak közös román–magyar párt létrehozásában lenne partner, de abban nagyon. A román közvélemény szemében fekete báránynak számító Sabin Gherman kolozsvári újságíróval román ünnepekről és Erdély autonómiájáról is beszélgetett Csinta Samu újságíró.
 Van kedvenc román történelmi alakja?
– Nincs. Inkább olyan példákat tudnék felhozni, amelyek nagyon zavarnak. Baba Novac kolozsvári emlékművén például az áll, hogy magyarok által megölt román hős. Márpedig ha ugyanazt művelném, mint Baba Novac, hasonló bánásmód járna nekem is. Mert mit érdemel egy kém? Ő ugyanis szerb betyárként az ortodox pappal szövetkezve pénzért szolgáltatott információkat a temesvári pasának, hogy mikor kellene megtámadni Lugost és Karánsebest.
– Az 1918. december elsejei nagy egyesüléssel azért csak jobb a viszonya...
– Nem feltétlenül. Az én diákkoromban a nagy egyesülés korántsem volt még akkora esemény, gyakorlatilag mindent augusztus 23-ában élt ki a Ceaușescu-rezsim. A gyulafehérvári események nem sokat mondtak nekem, jelentőségük csak jóval később kezdett tudatosodni bennem. És az is, hogy december elseje nem más, mint egy győzelemre, illetve veszteségre való emlékezés apropója, amelyben mindkét érdekelt fél, a román és a magyar is abban hibázik óriásit, hogy aránytalanul felnagyítja a pillanat súlyát. Márpedig a történelmet nem lehet újrajátszani.
– A gyulafehérvári kiáltványban foglalt vállalásokat sem? Például amelyik teljes nemzeti szabadságot ígér valamennyi együtt élő nép számára.
– És amely vállalásokat a mai napig elmulasztottuk életbe léptetni. A Kárpátokon túl a magyarokat ma is hazátlanoknak, bozgoroknak nevezik, bennünket, románokat pedig magyar keverékeknek, boanghenoknak. Ha te lebozgorozod a magyart – szoktam ilyenkor válaszolni –, akkor én is az vagyok, mert azzal vagyok szolidáris, aki mellettem él Erdélyben. Persze tudom, hogy ez édeskevés.
– A magyar és román történetírás pedig továbbra is párhuzamos pályákon fut. December elseje tekintetében is.
– Ami a történelemkönyvekben ma zajlik, egyszerre szomorú és abszurd. A magyar szemlélet Erdély elvesztésének folyamatos siratásában merül ki. A román nacionalizmus ugyanakkor furcsa kettősségben fuldoklik: miközben állandóan a román felsőbbrendűséget hangsúlyozza, nem bízik saját történelmében. Minden győzelem mögött ott érzékelhető az örökös frusztráció, hogy bennünket, románokat mindig nyomorult jobbágyokként kezeltek. A német és francia diákok viszont ma saját térségük összefésült történelmét tanulják. Pedig közöttük több száz éves háborúskodás húzódik, míg mi, magyarok és románok ezer év alatt talán kétszer-háromszor estünk egymásnak háborúban, akkor sem feltétlenül nemzeti okokból. A német–francia példa alapján kellene nekünk is megírnunk közös történelmünket, előtte viszont olyan környezetet kellene kialakítanunk, amelyben mindenki saját nyelvén írhat, olvashat, énekelhet, és ebből semmiféle hátránya nem származhat.
– Közel húsz éve jelent meg a nagy vihart kavart, Elegem van Romániából című vitairata. Másként fogalmazna, ha ma írná?
– Részben biztosan, időközben ugyanis változott a befogadó közeg. A román állampolgárok negyedének van már elege ebből a Romániából, derül ki egy nem régi felmérésből. Én mindenekelőtt gazdasági érvekkel próbálom meggyőzni az embereket. Miért kell 41 megye, amikor hét régió sokkal hatékonyabban működhetne? Mindenkinek szüksége van gazdaságilag érvényesíthető régiós identitásra, Erdélynél ismertebb régió pedig kevés van a világon. A hivatalos kurzus azonban Erdélyt ma is csak az időjárás-jelentésben nevezi a nevén. Holott Erdély több száz éve létezett, amikor Romániának még nyoma sem volt. Amikor Havasalföld és Moldva még valahol a ködben bolyongott, Erdély már a vesztfáliai béke aláírói között szerepelt. Az egyik jelentős román szociológus – nevét saját védelmében hallgassuk el – máig nem merészeli nyilvánosságra hozni annak a közvélemény-kutatásnak az eredményét, amelyben arra kérdeztek rá, hogy hányan szorgalmaznák Erdély adminisztratív-pénzügyi autonómiáját. Nos, 62 százalékról van szó.
– Mi akadályozza leginkább az erdélyi autonomista mozgalom – amelynek érdekében megalapította az Erdély–Bánság Ligát – sikerét? A magyarok jelenléte?
– Ellenkezőleg. Ez a mozgalom csak akkor teljesedhet ki, amikor a magyarok, a románok és a szászok egyformán akarják. Sokan megkeresnek, hogy csináljunk külön pártot. Én viszont kizárólag egy alku tárgyát soha nem képező elv- és alapvetésrendszer mentén, váltott elnökséggel működő erdélyi párt létrehozását támogatom. És ezt a magyar pártok vezetői felé is többször egyértelműsítettem már.
– Ebben a műfajban viszont elég riasztó a felvidéki Most–Híd párt példája...
– Valóban, az a modell legalább tíz évvel késleltette a mi törekvéseinket. Azóta az aludttejet is tízszer megfújja mindenki ebben a témában. A Most–Híd esetében az volt az alapvető hiba, hogy nem fektették le azokat a soha alku tárgyát nem képező alapelveket, amelyek megszabják a párt működését. Ilyen az anyanyelv használata, egy másik kulturális-nyelvi közösségben való lét jogosságát és jogegyenlőségét szabályozó megállapodás. Mindig elképeszt, amikor a magyarok kisebbségként határozzák meg magukat. Hagyjátok ezt a Ceaușescutól hallott kifejezést, mondom nekik, ti nemzeti közösség vagytok, amely az én identitásomat is alakította. Érdemes lenne a nemzeti közösségek szintjén is érvényesíteni a felvinciek és alvinciek példáját. A két Fehér megyei település lakói annak idején megegyeztek, hogy soha nem emlegetik fel az elődök által egymás ellen elkövetett sérelmeket. Sőt, a gyerekeiknek sem mondják el, hogy ne mérgezzék a tudatukat.
– A történelem elhallgatható? Mi több: elhallgatandó?
– Nem ebben az értelemben. Ha egy csepp tintát öntünk egy pohár vízbe, máris oda a tisztaság. Egyetlen csepp gyűlölettel egész nemzedékeket mérgezhetünk meg. A történelmet úgy kell ismernünk és értékelnünk, ahogy megtörtént, a teljes körülményeikkel együtt. Ki kell mondani, milyen őrült dolgokat voltunk képesek művelni egymással. Hogy mi sem voltunk okosabbak a korabeli világnál. Erdély velünk, mindannyiunkkal az igazi, ezért nem vagyok hajlandó más pártban gondolkodni, csakis vegyes pártban.
– Akkor az RMDSZ elbukásáért szurkol a december 11-i parlamenti választáson?
– Nem feltétlenül, ha ugyanis az RMDSZ nem éri el az ötszázalékos küszöböt, és csak alternatív útvonalon, mondhatni a hátsó bejáraton jut be a parlamentbe, sebzett farkassá válik, amelyet az ép farkasok – akikkel korábban kormányon volt – kíméletlenül széttépnek. Azonnal a többi jelentéktelen magyar párt közé sorolják, feladat kipipálva, ellenség hatástalanítva, mondják majd a nagy román pártok. Nem kívánom az RMDSZ vesztét, bár nem kedvelem túlságosan. Azt szerettem volna ugyanis, hogy engem, az erdélyi románt is képviseljen a parlamentben. Ezt nem nagyon érzem, de lévén az egyetlen erdélyi identitású regionális párt, szurkolok neki. Ugyanakkor számomra az egyetlen erkölcsileg elfogadható párt. Egyetlen adalék: a dák állam központját, Sarmisegetuza maradványait Kelemen Hunor kulturális miniszter mentette meg a leaszfaltozástól.
– Mit gondol, Erdély autonómiája esetén Románia milyen tekintetben veszítené a legtöbbet?
– Semmiféle veszteséget nem szenvedne el Erdély saját lábra állásával. Nyereségről annál inkább beszélhetünk. Mindenekelőtt hatástalanítani lehetne a nacionalizmust, eltűnne az a kép, miszerint a románok magyart reggeliznek, és fordítva. Egy jóléti Erdély ugyanakkor több szomszédos régiót is képes lenne maga után húzni. Persze nem az 1927-es szinten, amikor Románia költségvetésének 86 százalékát Erdély és a Bánság biztosította. Ma Bukarestben adóznak az ország legnagyobb cégei, az a 2500 vállalat, amelynek éves üzleti forgalma meghaladja az 50 millió eurót. Csak így érdemes értelmezni, hogy Bukarest adja a hazai össztermék 25 százalékát. Az ország bármelyik Mol-kútjánál vásárolsz benzint, annak adóvonzatai a bukaresti kasszát gazdagítják. Arról nem is beszélve, hogy míg országszerte 600 ezer köztisztviselő dolgozik, Bukarestben 430 ezerre rúg a számuk.
– Hol tápláltak a fejébe ennyi „hazaáruló” gondolatot?
– Így alakult. A Marosvásárhelytől 35 kilométerre fekvő Mezőzáhon születtem, Vásárhelyen éltünk, s ma is sajnálom, hogy nem tanultam meg tisztességesen magyarul. Magyar barátaink szülei ugyanis mindig arra kérték anyámat, beszéljünk románul, hogy az ő gyerekeik is megtanulhassák a nyelvet. Az egyik első dilemmám is Záhról fakad: az iskolai tankönyvekből a népnyúzó magyar nemesekről tanultunk, az öregektől viszont azt lehetett hallani, hogy a falu földesura, Ugron István egyáltalán nem a hétfejű sárkány megtestesítője volt, hanem visszahúzódó, diszkrét ember, aki sokat segített az embereken. És ott volt a gyönyörű kastély, amely mindig is meghatározta a falu identitását. 1989-ig nem is volt magyar- vagy románkérdés: együtt húsvétoztunk, szilveszterkor román és magyar éjfélkor egyaránt koccintottunk, normálisan éltünk. A disznóság a forradalmat követően tört ki, amikor hirtelen sok embernek lett fontos a nemzetiségi kérdés.
SABIN GHERMAN
Újságíró, publicista, Erdély adminisztratív autonómiája ügyének animátora. A Maros megyei Mezőzáhon született 1968. november 22-én, a craiovai egyetem román–francia szakán diplomázott, 1992 és 1999 között szerkesztőként dolgozott a köztelevízió kolozsvári stúdiójában. Ma a kolozsvári székhelyű Transilvania Look tévé népszerű műsorvezetője. A Monitorul de Cluj napilapban 1998-ban közölte a nagy vitát gerjesztő, Elegem van Romániából című vitairatát, amelyet a ProTransilvania Alapítvány saját kiáltványává nyilvánított. 2000 májusában megalapította az Erdély–Bánság Ligát, amelynek elnöke is volt. Az Európai Szabad Szövetség romániai jelentéstevője.
[Háromszék] itthon.ma/erdelyorszag

Válasszunk
Az 1989-es rendszerváltáskor szép reményeink voltak. Megalakult az RMDSZ, és azt hittük, ez egy olyan szervezet, mely csak értünk, a romániai magyarságért dolgozik majd. A kezdetekben voltak még olyan személyiségei, akik a kommunista rendszerben is felemelték szavukat, ám már akkor akadtak bőven, akik túl sok kompromisszumra kényszerültek Ceauşescu rendőrállamában, és akik jószántukból működtek együtt a Securitatéval.
Ők a későbbiekben zsarolhatók és irányíthatók voltak. A marosvásárhelyi események után kezdett átrendeződni az egész romániai társadalom. A pogromkísérlet átmentette a Securitatét (más néven), és megmaradtak a magyar kollaboránsok is. Az RMDSZ-en belül felülkerekedtek azok, akik megszokták az elvtelen kompromisszumokat, és eltűrték, hogy megalázzák a romániai magyarságot. Mennie kellett Király Károlynak, Szőcs Gézának és végül Tőkés Lászlónak is, mert ők másképp látták a magyarok érdekvédelmét. És jött a Markó-éra. Ez volt az a dicstelen korszak az RMDSZ-ben, amikor a megalkuvást, az álmainkról való fokozatos lemondást, a felelőtlen, súlytalan politizálást úgy nevezték, hogy kis lépések politikája. ’93-ban megkötötték a neptuni egyezményt, amely az autonómiatörekvéseink feladását jelentette.
Voltak még becsületes emberek a szervezetben, akik látták, hogy rossz irányba halad a magyarság érdekvédelme. Ők megalakították a Reform Tömörülést, de a Markó Béla, Borbély László, Frunda György, Verestóy Attila irányította kemény mag ellen semmi esélyük nem volt. 
’96-ban először került kormányra az RMDSZ. Kezdetben még feltételként szabták a Bolyai Egyetem visszaállítását, aztán már abba is belementek volna, hogy Szebenben legyen egy Petőfi–Schiller multikulturális egyetem. És ezzel meg is halt a Bolyai ügye. Ugyanez történik a MOGYE-nél is. A Reform Tömörülés tagjai – miután látták, hogy az RMDSZ-en belül nem lehet semmit változtatni – különváltak, megalapították az MPP-t és a Székely Nemzeti Tanácsot. Ettől kezdve az RMDSZ két dologra összpontosított: magyar ellenzéke megsemmisítésére és az autonómiamozgalom ellehetetlenítésére. Mára sikerült az ellenzéket majdnem teljesen felszámolni, és aki azt hiszi, hogy a visszavonuló öregek után változik valami, az csalódni fog. 
Az RMDSZ 27 éves uralma juttatott oda, hogy ma már egyházi javakat vesznek vissza és iskolákat zárnak be. Ugyancsak ennek köszönhető, hogy a romániai magyarság nem képes kellő eréllyel reagálni jogfosztásainkra. Tragikomikus volt, amint 50–100-an kiabáltuk, hogy „Beke Isti ártatlan”, október 30-án, a székely autonómia napján kb. 150-en voltunk, és egy héttel később a marosvásárhelyi iskola miatt is jóval kevesebben mentünk ki, mint az adventi gyertyagyújtásra.  Választási kampány van. Az RMDSZ sem szűkölködik a jelszavakban. Itt van mindjárt a reklám: „December 11. a magyar összefogás napja”. Mondják ezt azok, akik az EMNP-vel, az SZNT-vel semmiképp nem fognának össze. Bekebeleztek egy olyan kimúlóban lévő pártocskát, amelynek az elnöke mindenáron képviselő szeretne lenni... A másik sokat hangoztatott jelszó: „ott kell lennünk, ahol a döntéseket hozzák”. Ezt Biró Zsolt MPP-elnök fordította le érthetően: „ott kell lennünk, ahol a spágát adják”. És végül a plakátokon lévő: „Erdély. A jövő”. Ez a legfrissebb és legüresebb. Tudtommal sem Sabin Ghermannal, sem Fancsali Ernővel nem tárgyalt soha az RMDSZ, nem egyeztetett az Erdélyért küzdő mozgalmakkal...  
December 11-én az menjen el szavazni, aki ezt a fajta politikát szeretné továbbra is, addig, amíg a romániai németek és zsidók sorsára nem jutunk. Aki szeretné kifejezni tiltakozását a dolgok rossz irányba való haladása miatt, és szeretné, hogy végre elkezdjék az igazi küzdelmet a romániai magyarság érdekeiért, az maradjon otthon!
Lepedus Gyula Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sabin Gherman: Hajaj, kelj fel, Möriuka, mer’ nagy a baj! 
Minden alkalommal, amikor fontos dolognak kell történnie ebben az országban, azonnal előmásznak a haza bérrettegői, hogy arra figyelmeztessék az erdélyieket: veszélyben Transzilvánia. Egyesek szűrbe bújnak, trikolórral a hajtókán, mások buszra szállnak, és mindenképpen Székelyföldön akarják megenni kolbászos babfőzeléküket – és őket mind a stúdiókban ücsörgő kinyalt figurák „elemezgetik”, arról mesélve, hogy a Facebookon azt olvasták, Erdélyben még egy veknit sem vásárolhatsz, ha nem mondod, hogy „kenyér”.
Egy közönséges plagizáló azon kesereg, hogy a külföldiek miatt nem épül a Kárpátokon átívelő autópálya, egy másiknak azért vannak hőhullámai, mert 2018-ra már nem lesz teljes az ország. Szerinte a megoldás, hogy Románia a románoké, és büszkén felmutatja a középső ujját – digitus impudicus, hiszen Róma örökösei vagyunk! – a sorosistáknak, a nem románoknak, a báránybőrbe bújt brüsszelieknek. Az a baj, hogy egyikükben sem merül fel a kérdés, vajon mit érez egy erdélyi, amikor azt látja a tévében, hogy az ő Erdélye rendszeresen a katasztrófa szélére sodródik. Vajon miről beszél Iuăn és Mărie, miközben a bukaresti urak azt hangoztatják habzó szájjal, hogy a falu jegyzője lopiban iratokat állít ki, és eladja az ősi földet – hajaj, kelj fel, Möriuka, mer’ nagy a baj! Mer’ Ianoş bacsi, aki már negyven éve aprítja a ződet a deznyónak, azért vett nagyobb taligát, hogy kihordja rajta Erdélyt Debrecenbe, nem azért, hogy Iuănnak segítsen kiönteni az ól alapját. Valójában egyes urak, bukarestiek, nem hallottak egy egyszerű dologról: Erdély már csaknem száz éve egyesült Romániával. Igen, egy sor nem román etnikai közössége volt, igen, más volt a múltja, igen, ezek az erdélyiek nem nagyon röhögtek a vicceken – de ettől még nem kell kételkedned az egyesülésben. Amit a politikus elvtársak most tesznek – igen, erdélyiek is – az, hogy kételyeket ébresztenek ezen egyesüléssel szemben. Politikailag legitimálják a feldarabolás témáját. És nem azért teszik, mert félnek, hanem azért, hogy a szavazók féljenek.
És hogy lásd, mennyire ostobák – és itt a romániai vezetők tettei érdekelnek, nem a magyarországiaké vagy a kongóiaké, mert román vagyok, nem magyar vagy kongói, az enyéimnek fizetek különleges nyugdíjat, nem a magyaroknak vagy a kongóiaknak. Nos, csapjunk a „lecsóba”: lehet, hogy holnap az egyik fontos újság oldalain vagy a CNN-en megjelenik, na, egy riport Erdélyről. Ott láthatjuk majd Pontát, aztán Egységes Románia Pártos szövetségesét, Dragneát is, meg Tăriceanut – az egész világnak beszélnek. Az interjút lepusztulni hagyott régi templomok, átadás után néhány hónappal visszabontott autópályák, településeket jelző táblák képeivel illusztrálnák, amelyeken a hazafiak piros-sárga-kék festékkel fújták le a nem román nyelvű feliratokat – mivel mással illusztrálnának egy összeesküvést, hisz csak nem visznek kísérteteket a képernyőre? Aztán azt látjuk, hogy Ponta örömmel veszi át Moldva zászlóját, a bölényfejest, hogy Tăriceanu ünnepélyesen felvonja Máramaros zászlóját, miközben más polgármestereket bíróságokra vonszolnak, mert kitűzték a székely zászlót. Ugyancsak itt láthatjuk Opreát is, amint Kovásznába viszi a hadsereget, a szélsőjobb tapsa közepette. „Kifelé, kifelé a magyarokkal az országból” – ez hangzik a háttérben, amit persze lefordítva feliratoznak. A stúdióban ülő meghívottak kiguvadt szemmel nézik, hogy Kolozsvár bejáratánál kínaiul is üdvözlet fogad, csak a magyar közösség nyelvén nem, pedig a román többség mellett csak ez maradt még meg a capital of Transylvaniában. Dan Puric is felbukkan, habzó szájjal védelmezve azt, ami szerinte egy ország, meg persze van mânz/barză/rânză is (a dákopaták állítólagos dák szavai – a szerk.). Hangsúlyosan szóba kerül az antiszemitizmus is.
Az ellenérvek már nem is számítanak, mert nem számítanak a 64 vármegyések hülyeségei sem, már nem számít, hogy Iuăn meg Ianoş bacsi elképedve nézi, miként kerültek be a tévébe csak azért, mert együtt vannak, amióta világ a világ – a bolygó éppen most tudta meg a román politikusoktól, hogy valami gond van Erdélyben, és hogy Bukarest képtelen azt másképp kezelni, mint erőszakkal és megfélemlítéssel. Ohó, meg ne feledkezzem róla: a riporter megemlíti, hogy a „Románia a románoké” a Ştefan Tătărescu ezredes által vezetett Nemzeti-Szocialista Párt (Nemzeti-Szocialista, Fasiszta és Keresztény Acélpajzs) szlogenje volt a 30-as években. A képernyőn nagyban megjelenik e párt jelképe és zászlója: fehér és vörös alapon fekete horogkereszt, körülötte a már említett szlogen: „Románia a románoké.”
Az eszmék? Tegnap is, ma is ugyanazok: forrásainkat elorozzák tőlünk, gyarmattá váltunk, tehát a nemzeti büszkeségnek muszáj legyőznie a külföldi senkiháziakat.
A két világháború közötti román nácizmus könnyen párhuzamba állítható Tăriceanu, Ghiţă vagy Ponta beszédeivel – és ennél több nem is kell. A riportot aztán több ezer jelentős újság és több száz tévé átveszi, Bukarestben és Erdélyben megjelennek az első állandó külföldi tudósítók, a diskurzusok élesednek, felemelkednek az első öklök, itt az idő, hogy… Ahaj, kelj fel, Möriuka, mer’ nagy a baj! Tetszik? Amikor már teljesen elveszett a történelmi idő érzékelése, egyesek csak azért kerülnek be a politikába, mert azt hiszik, ahhoz nem kell semmilyen képzettség. Ezek az emberek éhen halnak, ha elkobozod pénzüket, és bedobod őket a való életbe. Tedd fel magadnak a kérdést. Válaszolj magadnak. Még egyszer. És még egyszer. Mihez is értenének ezek? Több milliárdról rendelkezhettek, és autópályák – fityisz, kórházak – fityisz, iskolák – fityisz. A nemzeti sors körvonalazását várjuk el tőlük, miközben még nekik sincs sorsuk? Már attól boldogok, hogy állami „állásuk” van, boldogok, hogy milliókat kereshetnek csak beszélve. Hamar megtanulták, hogy az ostobaság gyorsabban visz sikerre, mint a munka, pontosan úgy, mint a hajdani bukováriak, az utolsó padban tanyázó csavargók. Nem maradt évismétlő Antonescu is kétszer, hogy aztán ideiglenes elnök, Románia fadörje meg madörje legyen belőle? Zgoneából, Vitéz Mihály (Mihai Viteazul) kollégájából – szintén megbukott vagy háromszor – nem lett az állam harmadik legfontosabb embere? Na és Tăriceanu, szintén bukott, a második legfontosabb? Mind hazafi a bajsza alatt…
Olyan lett a hazafiság, mint egy étkezési jegy – nem kérnek érte semmit, sem autópályát, sem iskolát, sem kórházat, elég egy kicsit azon pörögnöd, hogy Erdély rrromán föld, és kész. Nem számít, hogy egy évtizede nem olvastál el egy könyvet, teljesítetted a kötelességed, nesze egy kis repeta, mert maradt némi kolbász a fazék alján.
(România liberă/Főtér) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Túlkapás az Erdély-zászló bevonatása
A csendőrség nem az Erdély-zászló használatáért bírságolta meg a kolozsvári március 15-ei felvonulás négy résztvevőjét, hanem azért, mert a szervezők felszólítása ellenére sem hagyták el a rendezvény helyszínét – tudatta maga a hatóság tegnapi közleményében. Az RMDSZ cáfolja, hogy kérte volna az Erdély-zászlóval felvonuló személyek eltávolítását, és túlkapás miatt panaszt tesz a belügyminiszternél. Fancsali Ernő kolozsvári EMNP-elnök azonban a bíróságon keresi igazát, és nem kér az RMDSZ segítségéből: szerinte helyben kellett volna közbelépni.
„A felvonulás békésen és civilizáltan zajlott, de a felvonulók között megjelent négy személy, aki Erdély 1918 előtti zászlaját lobogtatta. A rendezvény szervezője elhatárolódott ezektől a személyektől, azt kérvén, hogy vonják be a zászlót, vagy hagyják el a felvonulók menetoszlopát. A négy személy nem vetette alá magát a kérésnek, ezért a szervezők a csendőrség segítségét kérték” – áll a közleményben, amely szerint a négy személyt összesen 1500 lejre bírságolták meg.
Csoma Botond, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke azonban határozottan cáfolta, hogy a felvonulást szervező RMDSZ-nek lenne kifogása az Erdély-zászlóval szemben, és perverziónak nevezte, hogy a csendőrség a szövetségre próbálja hárítani a felelősséget. Elmondta: a rendezvényt megelőző egyeztetésen a csendőrség arra figyelmeztetett, hogy az Erdély-zászló románellenes és alkotmányellenes szimbólum, a szervezőknek kell eltávolítaniuk. A felvonuláson is a csendőrség kérte a kolozsvári RMDSZ ügyvezető elnökétől, szólítsa fel távozásra az Erdély-zászlót vivő személyeket.
„Nem értem, hogy mi a baja a csendőrségnek az Erdély-zászlóval, amikor az ezen szereplő szimbólumok részei Románia címerének. Hogy lehet románellenesnek tekinteni azt a zászlót, amely alatt 1918-ban a gyulafehérvári nagygyűlésre vonultak az erdélyi románok, hogy Erdély és Románia egyesülését kérjék?” – kérdezte Csoma Botond. Ha a csendőrségnek baja van Erdély zászlajával, ne hárítsa a felelősséget az RMDSZ-re, hanem vállalja álláspontját, és jelölje meg azt a törvénycikkelyt, amely alapján eljár – szögezte le. Hozzátette: az RMDSZ kész minden jogi segítséget megadni azoknak az EMNP-s politikusoknak, akiket az Erdély-zászló miatt bírságoltak meg. Első lépésként az RMDSZ és az EMNP közös levélben hívja fel a belügyminiszter figyelmét a csendőrségi túlkapásra, ő maga pedig interpellálni fog a képviselőházban a március 15-ei kolozsvári felvonuláson történtek miatt. Fancsali Ernő, az EMNP kolozsvári szervezetének elnöke szerint az RMDSZ-nek a helyszínen, a csendőri fellépéskor kellett volna kiállnia mellettük. Nem is fogadja el a felajánlott jogi segítséget, hiszen van saját jogi képviseletük – nyilatkozta a Krónikának. Azt is elmondta: nem fizeti ki a bírságot, és perelni fog. Emlékeztetett: tavaly március 15-én is felszólították az Erdély-zászló összecsavarására, és akkor eleget is tett a kérésnek, mert beszédet kellett mondania, és nem akart elkésni. Rámutatott: más rendezvényeken nem okoz problémát a lobogó, például március 10-én a marosvásárhelyi székely szabadság napi felvonuláson is azzal vonult fel. A történtekhez Sabin Gherman, a transzilvanista mozgalom egyik szószólója is hozzászólt – tudósít a Krónika. A kolozsvári újságíró szerint a hatóságoknak valamilyen okból mindig az Erdély-zászlóval gyűlik meg a bajuk, míg Bukovina, Moldva és a Bánság lobogója gond nélkül használható különféle rendezvényeken. „Vajon a dák farkast ábrázoló zászló nem 1918 előtti? Vagy a máramarosi lobogó, mely előtt még Tăriceanu is tisztelgett miniszterelnökként?” – kérdezi, és megjegyzi: március 15-én a dési ünnepségen gond nélkül loboghatott a magyar és a román zászló mellett Erdély és az Európai Unió zászlaja.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sabin Gherman: Mióta tilos Erdély zászlaját lobogtatni Romániában?
- teszi fel a kérdést Sabin Gherman a Romania Liberă-ban közölt írásában a Március 15-i kolozsvári zászló-incidensre utalva. Az ismert erdélyi román újságíró, az Elegem van Romániából manifesztum szerzője felháborodva vette tudomásul, hogy néhány fiatalt 500 lejes pénzbírságra büntették, mert Erdély történelmi zászlajával vonultak ki a magyar szabadságharc és forradalom évfordulóján.
Gherman szerint a csendőrség magatartása már csak azért is elfogadhatatlan, mert az ország más régióiban az ottaniak jelképei egyáltalán nem zavarják a hatóságokat. Még akkor sem, ha ezek Uram bocsá’ 1918 előttről származnak. És sorolja (vélhetően a teljesség igénye nélkül): 2015. november 28-án Gura Humorului településen leleplezték Stefan cel Mare szobrát, az ünnepségen felbukkant Bukovina történelmi zászlaja is, amely azóta is ott lobog. 2014. május 19-én Victor Ponta akkori miniszterelnöknek a Szociáldemokrata Párt (PSD) megyei szervezetei Moldova történelmi zászlajával kedveskedtek. 2008. május 29-én Calin Popescu Tariceanu akkori kormányfő nagybányai hivatalos látogatása alkalmával Máramaros zászlaja előtt tisztelgett. 2012. október 4-én Gorj megye akkori prefektusa Victor Ponta jelenlétében bejelentette, hogy a vidék jobb reklámozása kedvéért kihelyezi a megye zászlaját a Retyezát-hegység egyik csúcsára, a Papusára.
„Ha Bukovinában, Olténiában és Moldovában is szabad használni az 1918 előtti zászlókat, mi lehet azzal az Erdély-zászlóval, hogy ennyire megijednek tőle a román hatóságok? A színek ugyanazok, mint a román trikolóron, csak másképpen, sárga-piros-kék sorrendben. Hogy 1918 előtti? Miért, 1918 előtt nem volt élet Erdélyben? Csak azért, mert minket 1918. december 1-én „örökbe fogadtak”, most muszáj kussolnunk, amikor látjuk, hogy a mostohaszülők kevesebbet engednek meg nekünk, mint a többieknek?” – fejezi ki értetlenségét Gherman.
Az újságíró emlékeztet az 1849-es nagyszebeni ún. kokárda-perre, és ajánlja, hogy a román hatóságok vonják le ebből is a tanulságot. Az esetről 1895-ben beszámolt a bukaresti Universul Literar folyóirat is. (https://eurocom.wordpress.com/2016/04/18/erdely-zaszloja-nem-kepviseli-a-romanokat-magyaromania). A nagyszebeni bíróság elé állított öt erdélyi lányt azzal vádolták, hogy a memorandum-per vádlottjainak tiszteletére trikolór kokárdát viseltek és politikai tüntetéseket szerveztek. A kérdésre: elismerik-e, hogy május 27-én, amikor Kolozsvárról visszatértek a memorandum-per elítéltjei, román trikolór kokárdát viselek, az egyikük úgy válaszolt: azért viselték a román trikolórt, mert minden nemzetnek joga van viselnie a trikolórját. „Mi a nemzet iránti szeretetből és a román ügy mártírjai iránti tiszteletből viseljük”. A trikolór kokárda viselésével nem az állam ellen akartak tüntetni, hanem a nemzeti érzéseiket akarták kifejezni, hangzott el az Universul Literar-ban megjelentek szerint. A bíró megkérdezte azt is: tudatában voltak-e annak, hogy tilos ilyenfajta trikolór viselése? A válaszra a kérdezett lány úgy fogalmazott: „Nem tudtam, hogy tilos. De még ha tudtam is volna, akkor is hordom. Senkinek sem ismerem ez azt a jogát, hogy megakadályozzon nemzeti érzéseim kifejezésében.” „Felszólítottak a csendőrök arra, hogy vedd le a kokárdát?” – kérdezett ismét a bíró. „Igen. De nem vettem le, hanem a mellemen hordtam, mert egyetlen csendőrnek sem ismerem el a jogát, hogy megakadályozzon a román trikolór viselésében.” „Tudtad-e, hogy a román trikolór állam elleni tendenciákat fejez ki?” „Nem. Mi szent dolognak tartjuk a román trikolórt és minden nemzeti ünnepen viseljük” – folytatódott a bíró és vádlott közti párbeszéd a Maghiaromania portálon idézett szöveg szerint, amelyet Gherman is említ cikkében.
„Odajutottunk, hogy most, a 21. században is ugyanúgy büntessenek a csendőrök identitásunk vállalásáért, mint régen? Erdélyben mindennek létjogosultsága van, kezdve az olasz vendéglőre kihelyezett olasz zászlótól a cégek, vagy focicsapatok jelképeit viselő lobogókig, csak az Erdély-zászlónak nem? Visszatérünk megint Brătianu hülyeségéhez, aki azt mondta: „Akarjuk Erdély, de az erdélyiek nélkül?” – emlékeztet Gherman az egykori liberális politikus elszólásához, amelyet az 1918-as egyesülés krónikásai révén maradt fenn.
„Mi az, hogy nem ismered el az identitásomat? Vagyis az én identitásom a te félelmeid függvénye? Ha egyszer erdélyi vagyok, nem mindegy, hogy Ioannak, Jánosnak vagy Johannak hívnak, hiszen román állampolgár vagyok ugyanolyan jogokkal, mint a bukovinaiak vagy a moldvaiak? Nem kellene inkább tisztelni azt, hogy János és Johann is magukénak érzik a trikolórt, mint a közös értékek jelképét?”- fogalmaz Gherman ironikusan megjegyezve: sajnos sem a politikusoknak, sem a csendőrüknek nincs honnan tudniuk, hogy az erdélyi románok is ezt a zászlót hordták 1918 decemberében.
„Én, erdélyi román, amikor látom az utcán Románia és Magyarország nemzeti zászlóit szabadon lobogni, miközben az Erdély-zászló tiltott, azt gondolom: Erdélyre még annyi idő után is félelemmel tekint Románia, ahogy évszázadokkal ezelőtt Magyarország is tette. Bukarest sem érti, mint ahogy Budapest sem értette, hogy ennek a térségnek az identitása a buna ziuából, jónapotból és gutentágból alakult ki, itt mindegyik kultúra egyenlő, mindegyik adott és kapott valamit a másiktól”, idézzük Ghermant.
Nem érti sem Bukarest, sem Budapest, hogy túl az aranyon, ezüstön és kőolajon, Erdély legnagyobb gazdagsága az emberek, azok az erdélyiek, akik szilveszter éjszakáján kétszer is pezsgőt bontanak, 12-kor és 1 órakor, kétszer ünneplik a Húsvétot, akik nem a breaking news-ból értesülnek, hogy megjött a tél, és ahol nem kell a csendőrséget kivezényelni havat lapátolni … - összegez Sabin Gherman.
(http://www.romanialibera.ro/opinii/comentarii/de-cand-e-interzis-steagul-transilvaniei-in-romania----opinie-443782)
Szabadság (Kolozsvár)

Erdély-zászlóvivők: nem álltak ki mellettünk a szervezők
A március 15-ei kolozsvári ünnepi rendezvényen Erdély-zászlójuk miatt igazoltatott, illetve megbírságolt néppártos felvonulók a Krónikának elmondták, nem értik, a szervezők miért nem avatkoztak közbe a helyszínen. Fancsali Ernő nem fizeti ki az 500 lejes bírságot. A történtek Sabin Ghermant is felbosszantották.
Nem fizeti ki Fancsali Ernő a március 15-ei kolozsvári ünnepi felvonuláson Erdély-zászlója miatt kiszabott 500 lejes bírságot, és bíróságra viszi az ügyet. Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) kolozsvári szervezetének elnöke a Krónikának elmondta, nem számítottak arra, hogy az idei március 15-ei felvonuláson is szemet szúr a lobogó. Fancsali ugyanis a 2016-os ünnepségen is hasonlóan járt: a csendőrök akkor is felszólították arra, hogy csavarja össze az Erdély-címeres, kék-piros-sárga zászlót.
„Mivel akkor beszédet kellett mondanom, és nem akartam elkésni, eleget tettem a felszólításnak” – magyarázta lapunknak a transzszilvanista mozgalom támogatója, aki ennek nyomán tavaly „megúszta” bírság nélkül. Rámutatott, más rendezvényeken nem okoz problémát a lobogó jelenléte: a március 10-ei marosvásárhelyi székely szabadság napi felvonuláson például gond nélkül lobogtathatták a jelenlévők a zászlót. Sőt szerdán ők maguk is probléma nélkül lesétálhattak a Hajnal lakónegyedből a kincses város központjában tartott ünnepségre, és miután távoztak a rendezvényről, akkor sem szúrt szemet senkinek a kibontott lobogó.
Fancsali azt is elmondta: nem fogadják el a Csoma Botond Kolozs megyei RMDSZ-elnök által felajánlott jogi segítséget, hiszen egyrészt van saját jogi képviseletük, másrészt úgy véli, az ünnepséget szervező szövetség tagjainak a helyszínen, a csendőri fellépéskor kellett volna kiállniuk mellettük, megakadályozva, hogy megbírságolják őket.
Az EMNP kolozsvári elnöke Facebook-oldalán közölte: a szervezők szerint a csendőrség egy nappal a rendezvény előtt értesítette őket, hogy „nemkívánatos Erdély zászlaja”. Ennek nyomán a március 15-ei felvonuláson a szervezők arról tájékoztatták őket, hogy a lobogókkal csak saját felelősségre vonulhatnak, jelenlétükről pedig értesíteniük kell a csendőrséget. Ezt követően a csendőrök kiragadták őket a tömegből a szervezők kérésére hivatkozva, illetve arra, hogy „nemkívánatos személyek a zászlókkal”. Fancsali nem írta alá a helyszínen a bírságolási jegyzőkönyvet, így még nem kapta kézhez a hivatalos iratot, de amint ez megtörténik, az ügyet bíróságra viszi, tehát a bírságot nem fizeti ki.
Közösen vonják kérdőre a belügyminisztériumot
A kolozsvári megemlékezésen kibontott Erdély-zászlóval vonult Soós Sándor, az EMNP Kolozs megyei szervezetének elnöke is, akit a csendőrök emiatt igazoltattak, egyelőre azonban nem tudni, rá kirónak-e bírságot. Soós a Krónikának kifejtette: összesen négy személyt állítottak elő, közülük egyvalaki figyelmeztetésben részesült, a hatóságok ugyanakkor a másik három személyre egyenként 500 lejes bírságot róttak ki – egyelőre csak azt tudni, hogy az egyik szankció Fancsalit „illeti meg”. Soós úgy fogalmazott: nem tud arról, hogy őt is megbírságolták volna.
Az EMNP megyei elnöke azt is elmondta: a március 15-ei ünnepség szervezői a felvonulás során több ízben is odamentek hozzá, és felszólították, hogy csavarja össze az Erdély-zászlót, mivel azt alkotmányellenesnek minősítették – ellenkező esetben kénytelenek lesznek értesíteni a csendőrséget. Az ügy azzal zárult, hogy a Főtér környékén több csendőr kiszólította a tömegből, és igazoltatta, egyébként Soós sem írta alá a jegyzőkönyvet.
Rámutatott: nem tudja, hogy az RMDSZ vezetői mennyire látták át a teljes rendezvényt, de tény, hogy Czirmay Zoltán, a szövetség kolozsvári szervezetének ügyvezető elnöke és csapata első ízben szervezett ilyen rendezvényt. Fancsalihoz hasonlóan a néppárt megyei elnöke is azt kifogásolja, hogy a szervezők a helyszínen nem álltak ki mellettük, illetve az Erdély-zászló használata mellett. Soós arról is beszámolt: egyeztettek az ügyben Csoma Botonddal, és abban állapodtak meg, hogy közösen – a szervezők és a sértett fél nevében – a belügyminisztériumhoz fordulnak, magyarázatot kérve a történtekre, majd Csoma interpellálni fog a képviselőházban.
Sabin Gherman szerint a hatóságoknak valamilyen okból mindig az Erdély-zászlóval gyűlik meg a bajuk, míg Bukovina, Moldva és a Bánság lobogója gond nélkül használható különféle rendezvényeken. „Vajon a dák farkast ábrázoló zászló nem 1918 előtti? Vagy a máramarosi lobogó, mely előtt még Tăriceanu is tisztelgett miniszterelnökként?” – tette fel a kérdést bejegyzésében a televíziós műsorvezető, aki szerint ismét a nacionalista logika érvényesült. Gherman megjegyezte, március 15-én a dési ünnepségen gond nélkül loboghatott a magyar és a román zászló mellett Erdély és az Európai Unió zászlaja.
Erdély-zászló: egymásra mutogat az RMDSZ és a csendőrség A román csendőrség kolozsvári mobil egysége közleményben tudatta: nem az Erdély-zászló lobogtatásáért bírságolta meg a kolozsvári március 15-ei felvonulás négy résztvevőjét, hanem azért, mert a szervezők felszólítása ellenére sem hagyták el a felvonuló tömeget. Eközben az RMDSZ magyarázatot vár a csendőrségtől az Erdély-zászlókkal kapcsolatos eljárás miatt.
Gyergyai Csaba, Kőrössy Andrea
Krónika (Kolozsvár)

Sabin Gherman: Mióta tiltott Romániában Erdély zászlója?
A tényállás a következő: fejenként 500 lejre büntettek néhány fiatalt, mert egy engedélyezett rendezvényen Erdély történelmi zászlójával vonultak fel. A csendőr a jegyzőkönyvben azzal indokolta a bírságot, hogy „Erdély 1918 előtti zászlója volt náluk”. Az utcákon haladó menetoszlopokban jelen volt az Európai Unió, Románia és Magyarország zászlója – az esemény Kolozsváron zajlott, március 15-én, a magyarok napján. A megbírságolt fiatalok azt mondják, maguk a szervezők hívták oda a csendőröket, a szervezők megijedtek, és azt állítják, hogy nem egészen így történt: a csendőrség arra hívta fel a figyelmüket, hogy drasztikusan felelősségre vonják majd őket a hatóságok, ha a menetoszlopokban megjelenik az az erdélyi zászló – tehát mit tehettek volna?
Nézzük meg a dolgot alaposan. 2015. november 28-án, Gura Humorului-on leleplezik III. (Nagy) István (Ştefan cel Mare) szobrát, és azóta Bukovina történelmi zászlója is az árbócon lobog. 2014. május 19-én Victor Ponta kormányfő Moldva történelmi zászlaját kapja ajándékba az SZDP megyei szervezeteitől. 2008. május 29-én, az akkori kormányfő, Tăriceanu tiszteleg a Nagybányán felvont máramarosi zászlónak, méghozzá egy hivatalos ceremónián. 2012. október 4-én Gorj megye akkori kormánymegbízottja bejelenti, hogy a térségbeli idegenforgalom népszerűsítése érdekében Victor Ponta kormányfő jelenlétében felvonja a Păpuşa-csúcsra a megye zászlóját. Ez év március 21-étől kezdve megünneplik Olténia napját – talán a művelődési minisztérium így tudomást szerez majd az összeomlás határán lévő olténiai bástyákról.
Bukovinában „szabad”. Olténiában és Moldvában szintén – egyeseknél – lassan mondom, hogy értsék – még az „1918 előttieket” is.
Mi lehet Erdély zászlajában, ami ennyire megijeszti őket? A színek ugyanazok, mint a román zászlón, de sárga–piros–kék sorrendben. Az, hogy 1918 előtti? Vagyis Erdélyben 1918-ig nem volt élet? December 1-jén örökbe vettek minket, és muszáj befognunk a szánkat, amikor az örökbefogadó szülők egy tálnyival kevesebb híg levest adnak nekünk, mint a többieknek? Egyaránt kapunk a tarkónkra a magyar és a román zsandártól is? Hékások, térjetek észhez, mert a történelem néha olyan, mint egy ostoba tehén, amely nekiront a fejeteknek… Erdély zászlójának színei egy híres per, a nagyszebeni kokárdaper ürügyéül szolgáltak – 1894. május 27-én a memorandisták perében érintett román hazafiak egy csoportja visszatérőben volt a szülővárosába, a helybéliek pedig háromszínű kokárdát viselve fogadták őket. A nagyszebeni tudósítókkal rendelkező hegyen túli újságok arról számoltak be, hogy a vádlottak és főleg öt fiatal lány közül senki sem hátrált meg a bíró előtt, és kiállt identitásához való joga mellett. És az 1895. február 13–25-ei bukaresti Universul literarból megtudhatjuk a fiatal román lányok érvelését: „A bíró kérdésére, hogy ismerték-e azt a törvényi rendelkezést, amely tiltotta ezen színek viselését, azt válaszolja, tudomása volt arról, hogy a törvény tiltja idegen színek viselését, de a sárga-piros-kék trikolór nem idegen trikolór, hiszen ezek a színek a mieink, románoké, ennek az országnak az őshonos lakóié, azon kívül pedig Erdély színei is. (…) Nem tartja úgy, hogy tettével bármilyen, törvény által tiltott bűncselekményt követett volna el, mert ezen ünnepi alkalomból csak jó románi érzését akarta kifejezni.” A nagyszebeni románok védője Erdély egyik ragyogó ügyvédje, dr. Amos Frâncu volt, akit az Erdélyi Szigethegység Tribunusának is neveztek – arról az Amos Frâncuról van szó, aki dr. Ioan Raţiut, a Román Nemzeti Párt vezetőjét védte a memorandisták perében, akiket azért helyeztek vád alá, mert a külföldi sajtóban ítélték el az erdélyi románok elnyomását. „A sárga-piros-kék trikolór azonban nem idegen trikolór, mert ezek a mi színeink, a románoké.” Most, a XXI. században oda jutottunk, hogy identitásunk miatt bírságolnak meg minket, mint hajdanán, de ezúttal a román csendőrök? Bármit viselni lehet Erdélyben az olasz vendéglőre kitűzött zászlótól egy cég vagy egy labdarúgócsapat zászlajáig – csak az erdélyiek zászlóját nem? Újra visszatérünk Brătianu ostobaságához, az „Erdély kell nekem, de erdélyiek nélkül”-höz? Ha Románia egy nagy család, akkor Erdély miért az a gyermek, akit bezárnak a pincébe, miközben a rokonság lagzin mulatozik? Hogyhogy nem ismered el az identitásomat? A te félelmeidtől függ az én létezésem? Ha erdélyi vagyok, ha Ionnak, vagy Jánosnak, vagy Johannak neveznek, akkor nem vagyok román állampolgár, ugyanolyan jogokkal, mint a bukovinai vagy a moldvai? Talán méltányolnunk kellene, hogy János és Johann is elfogadta Ion jelképét, a sárga-piros-kék zászlót – a közös értékek közös jelképét. Sem a politikusoknak, sem a csendőrségnek nincs honnan tudniuk (sic!), hogy az erdélyi románok ezt a zászlót vitték 1918. december 1-jén Gyulafehérvárra is, és hogy aztán 1968-tól kezdődően a Magazin Istoricban és minden ezt követő tanulmányban a zászló színeit vörös-sárga-kék sorrendbe helyezték, hogy jól mutasson a nemzeti egységi termelési versenyben. (Egyes vélemények szerint a fekete-fehér képeken egy ortokromáziának nevezett jelenség okozza a látszólagos sorrendváltást, bár ez még nem magyarázza meg, hogy az 1918-as zászlók miért vízszintes sávozásúak és nem függőlegesek, mint a mai román zászló – a szerk.). A forradalom után tisztséggel jól kibélelt történészek egész hordája termett, azok a Vatra Românească-bérletesek, akik tovább vitték azt az ostobaságot, hogy a románok Erdélyben csak gyermekgyártó szolgák voltak. Egyrészről a nemzetség vitézségéről áradoznak, másrészről a falu nyomorúságáról beszélnek. Most egyes nacionalisták Petőfi-verseket tanulnak meg kívülről, hogy jól fésült előadásokon szavalják el őket, miközben annak a „sajtónak” adnak interjúkat, amely azért pánikol, mert a magyarok el akarják lopni tőlünk Erdélyt. De ők sohasem tesznek majd említést a mócokról szóló 1996/33-as törvényről, például, amely már 21 éve létezik, és szintén 21 éve nem alkalmazzák – a mócok csak választási kampányban jók, nem igaz? Akárcsak Erdély. Én, az erdélyi román, miközben azt látom, hogy Románia és Magyarország zászlója szabadon loboghat, míg Erdély zászlója (félig-meddig) be van tiltva, a következőt gondolom: Erdély még mindig rettegést okoz Romániának, ahogy a múltban Magyarországnak is, évszázadokon keresztül. Bukarest sem érti, mint ahogy Budapest sem értette, hogy ennek a térségnek az identitása a „bună ziua, jó napot, guten tag”-ból született, hogy minden kultúra egyenlő, és mindegyik beleadott és kapott is ezt-azt az erőforrásaiból. Bukarest és Budapest sem fogja fel, hogy Erdély legnagyobb kincsét az aranyon, ezüstön, földgázon túl az emberek jelentik, akik éjfélkor és éjjel egykor is bontanak szilveszteri pezsgőt, akik két húsvétnak örvendenek, akik nem szoktak hozzá olyanféle breaking news-okhoz, hogy itt a tél és üres a kamra – itt nem a csendőröknek s bakáknak kell kenyérrel, hússal és lapáttal érkezniük a saját portánk körüli hó eltakarításához. És talán meg kellene emészteniük – a politikusoknak, zsandároknak és más félősöknek –, hogy elvihetik az aranyat, az ezüstöt, a gázt, a szénát a jászolból és a kotlós tyúkot a fészekből, de nem vehetik el tőlünk „a jó románi érzelem kifejezésének szándékát”. Miért kellene ezt megemészteniük? Mert a történelem néha úgy viselkedik, mint egy tehén. (România Liberă)
A Háromszék megjegyzése:
Legalább a saját tehenünket ismerhetnénk
Megbízható történészek szerint a három színt a lobogón úgy összegabalyították az egyre groteszkebbé és nevetségesebbé váló zászló- s felségjelcsatákban, hogy hiába fogadja el román is, magyar is, ma már sem rendőr, sem finánc ne tudja, miért is szabjon ki bírságot, ha nagyúri kedvében éppen büntetni akar. Mert akar.
Nem az Erdély-zászló miatt büntették meg Soós Sándort
A kézhez kapott jegyzőkönyv szerint az EMNP Kolozs megyei elnökét azért bírságolták meg március 15-én, mert ellenszegült a szervezők felkérésének, és nem hagyta el az ünneplő menetet. A szervezők felszólítása ellenére sem hagyta el a március 15-ei kolozsvári felvonulás helyszínét, és ezzel megsértette az 1991/60-as törvény 26. cikkely első bekezdésének f. pontját – áll a Soós Sándor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Kolozs megyei elnöke büntetésének jegyzőkönyvében.
A március 23-án kézbesített, 500 lejes bírság jegyzőkönyve úgy hivatkozik Czirmay Zoltánra, a kolozsvári RMDSZ ügyvezető elnökére, mint arra a szervezőre, aki kezdeményezte a megbüntetett, illetve figyelmeztetésben részesített személyek eltávolítását a menetből. A büntetés meg sem említi az Erdély-zászlót mint kifogásolt jelképet.
Az EMNP Kolozs megyei szervezete közleményében azt írja: nem kételkedik abban, hogy a csendőrség akarattal szított feszültséget a szervezők és a résztvevők között, ezért a jegyzőkönyvek elleni fellebbezést követően beperli a csendőrséget.
A helyzet tisztázása érekében azonban felszólítják az RMDSZ-t, hogy
mutassa be a március 14-én a csendőrséggel tartott egyeztető gyűlés jegyzőkönyvét, amelyben a csendőrség felszólítja az RMDSZ-t az Erdély-zászló használatának tiltására;
mutassa be a március 15-e után leadott tiltakozását a csendőrség felé, amelyben a csendőrséget hazugsággal vádolja;
adja törvényszékre a csendőrséget, amiért megsértette az ünneplők jogait;
kérjen nyilvánosan bocsánatot a kolozsvári magyarságtól, amiért szervezési mulasztások miatt nem megfelelő keretek között zajlott le a nemzeti ünnep. (Forrás: Főtér)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Amit látsz, az nem igaz – a helyzet sokkal rosszabb
A román politikus ugyanazzal az ostoba természetességgel teszi meg a lépést a külföldiek elárulásától a saját népe elárulásáig. Sabin Gherman írása.
Ezek aztán kemények… Megjelenik a tévében Olguţa (Lia Olguţa Vasilescu munkaügyi miniszter – a szerk.) és a korrepetálás megadóztatásával fenyegetőzik, a Parlamentben pedig Iordache (Florin Iordache volt igazságügy-miniszter, jelenlegi képviselőházi alelnök – a szerk.) akarja törvénybe foglalni, hogy a pártoktól ne lehessen elkobozni az illegális kampánypénzeket. Hasonlóképpen szánakozva zokognak a román szegények sorsán, miközben 130 millió régi lejre kétszerezik meg a saját fizetésüket. Üvöltöznek, hogy nem vagyunk gyarmat, de amerikai adótörvényt akarnak – ez egy 74.608 oldalas törvény és a tengeren túli közgazdászok már évek óta küzdenek a leegyszerűsítéséért.
Rácuppantak az ostobák a marmaládéra, ez történik most. A totális kofák – a fodrászok rémei – vannak most hatalmon.
A legostobábbak megválasztották a legostobábbakat, mert különben nem tudom megérteni, hogyan kerülhettek bukovárisok az ország élére.
Ott van az a bukaresti is (Gabriela Firea főpolgármester – a szerk.), aki a legfájintosabb erkélyt akarja díjazni – miközben ő a haza újgazdagjaihoz méltó díszletben lakik, tengeralattjáró-ablakokkal a kandalló mellett. Amaz a Munkaügyi Minisztériumot uralja, miután Románia legtöbb segélyezettjével bíró megyéjének fővárosában szerezte a tapasztalatát. A Képviselőház munkaügyi bizottságának elnöke egy bizonyos Solomon (Adrian Solomon – a szerk.), aki felvilágosult kommunistának mondja magát – és igen, a híres Vaslui megyében szerzett közigazgatási tapasztalatával érkezett. A PSD (Szociáldemokrata Párt – a szerk.)egy (természetesen bolygószintűen sikeres) ruhatervezőnőt (Liliana Turoiu – a szerk.) akar a Román Kulturális Intézet (ICR) élére ültetni, csakhogy ő nem igazán fogja fel, hogy egy jól felvarrt ingujjhoz nem nagyon illik a „meghoztam az apportomat” – ez inkább a román nyelv sliccéhez való, hölgyem. De az illető teleormani (Liviu Dragnea PSD-elnök származási helye – a szerk.), tehát egy meteorit sem robbanthatja ki a helyéből.
Miután látta, hogy mekkora hullámokat vet a progresszív adózás, a teleormani bég (Liviu Dragnea – a szerk.) úgy tett, mint általában: létezik egy szörnyűséges terv, mellyel el akarják érni, hogy az Európai Bizottság túlzott hiány miatt megbüntesse Romániát, összeesküvést forralnak a román szocializmus ellen, mi jót akarunk tenni, de a földönkívüliek nem hagyják. Még a pénzügyest is elküldte, hogy mindenféle zöldségeket meséljen nekünk, este pedig visszatért a képernyőkre a bég: nem vagyunk gyarmat, mi vagyunk itt örökre az urak, mânz-viezure-barză (a dákopatákat kifigurázó felsorolása a román nyelvben állítólag fennmaradt dák szavaknak – a szerk.). Mert amit látsz, az nem igaz…
Ez a banda valójában megérezte, hogy a civilizáció kihívásai itt hosszú távú megtollasodást ígérnek. Ezekben nincs bátorság világosan kimondani, hogy le sem szarják az Európai Uniót, de mindent elkövetnek, hogy kikerüljenek az Unióból: egy 3 százaléknál nagyobb hiány az euró-övezettől, vagyis az EU-hoz tartozás kiteljesedésétől való eltávolodást jelenti. Ezt akarják, a falu szélén a lábát lógató lusta banda gondolatmenetét követve: munkát keresek, de add Istenem, hogy ne találjak. Nem mutatkozhatnak Putyin ideológusaival, de Dugin a Parlamentben és a Bukaresti Főpolgármesteri Hivatal termeiben mutatja be ostobaságait; üvölt bennük a román büszkeség, de szintén ők csinálnak az emberek – egyszerű – ortodoxiájából egy kremli Cárnak megfelelő ideológiát. Szintén Moszkva szállította nekik az ügyeletes ellenségeket is: Soros és a nyitott társadalom, a multik, a külföldiek – arra az esetre, ha az emberek az itteni lopkodásokról kérdezgetik őket.
A román politikusnak egész történelme során nem okozott nehézséget keresztezett ujjakkal esküt tenni. Olyan természetességgel mondott egyet és csinált mást, mintha a világ népei hazugságon, ravaszkodáson, ügyeskedéseken alapulnának.
A román állam így, e politikusok kénye-kedve szerint épült föl
– és még csodálkozunk, ha valaki arra emlékeztet minket, hogy a mieink hazudtak az 1878-as berlini kongresszuson, hogy hazudtak az első világháborúban és hazudtak a másodikban is. Még most is hazudnak.
Úgy-ahogy bekerültünk az európai klubba, bekerültünk a NATO-ba is; így, bice-bócán is, de gyümölcsöző történelmi korszakban élünk – Romániának sohasem voltak ekkora biztonsági és jóléti garanciái, még akkor is, ha idegesít minket, hogy már nem vághatjuk bele a kést a disznóba és muszáj szétválogatnunk a szemetet.
Annak az eurovilágnak vagyunk a részei, ahova mindenki igyekszik, ott vagyunk, amiről a Szabad Európát, vagy az Amerika Hangját hallgatva álmodoztunk; még mindig itt vagyunk, de ezek vezetésével a világon nem lesz egyetlen normális ember sem, aki megbízna a kézfogásunkban – a román politikus pedig mindig ugyanazzal az ostoba természetességgel tette meg a lépést a külföldiek elárulásától a saját népe elárulásáig.
Sabin Gherman; foter.ro/cikk

Sabin Gherman: Újra el akarják tőlünk venni Erdélyt a magyarok
Vajon építenek nekünk néhány autópályát, iskolát, kórházat is?Minden alkalommal, amikor éppen valami nagy tolvajlás zajlik, a Román Akadémia rendszeresen színre lép és a magyaroktól félti Romániát.
Februárban a tereken forrongtak az emberek, a Román Akadémia pedig hadba hívta a polgárokat Románia területi integritásának (!) megvédéséért, most a PSD (Szociáldemokrata Párt – a szerk.) zúzza porrá az egész román kutatást, az Akadémia pedig arról beszél nekünk, hogy Magyarország újrakezdi a Románia elleni propagandáját; a figyelmeztetést szerdán, Bukarestben fogalmazta meg a Román Akadémia a Nagyító alatt az információs hadviselés című konferencián.
A megfogalmazó ugyanaz az I. A. Pop, akadémikus, aki 1989 előtt a kommunista egyetemi hallgatók egyik vidéki kisfőnöke volt, ma pedig a nemzeti félelmek engedményese.
Ugooorjatok, mert Orbán Viktor Budapestre viszi Erdélyt, a pálinkafőző üstökkel együtt!
Nem a mi dolgunk, hogy Magyarország siratja a történelmét – mindegyik ország ezt teszi, mi is. Igen, Magyarország csaknem száz évvel ezelőtt elvesztette Erdélyt és ez még mindig nyílt seb, az övé. De azért gondoljuk csak végig: ha – ad absurdum – holnap elveszítenénk Moldvát, mi nem ugyanezt tennénk? Sitty-sutty, túllépnénk ezen? Mi nem csináltunk nemzeti ünnepet Besszarábia és Románia egyesülésének emlékéből, ezzel próbálva meg begyógyítani saját történelmi sebünket?
A hősiességünkkel és igazságosságunkkal dicsekszünk, de egy olyan országtól reszketünk, mely feleakkora, mint mi és amilyen igazságosak vagyunk, megtagadjuk tőle a jogot, hogy saját belátása szerint vélekedjen a saját történelméről.
Az lenne a mi sorsunk, hogy nem csinálunk semmit, de állandóan a szomszéd portáját lessük?
Ahelyett, hogy Erdélyben egy kiteljesedést látnának, ezek a nagy akadémikus urak az egészet gyűlöletre és rettegésre szűkítik le; és a gyűlöletet és rémületet azok felé irányítják – na, ki felé? –, akik felépítették azokat a városokat, melyekkel ma mi, románok büszkélkedünk. Ez az őrület, hogy Erdélynek muszáj piros-sárga-kéknek lennie, szintén a rrrománizmusnak ezektől a vállalkozóitól származik – valójában amennyire román Erdély, ugyanolyan mértékben magyar is, meg német is, de ha Bihar egyes szegleteibe mész, akkor még szlovák Erdélyt is találhatsz, ha meg Szamosújvárra – a hajdani Armenopolisba – mész, akkor láthatod az örmény örökséget. Olyan nehéz megérteni, hogy Erdélyben a kultúrák egyenlők és kiegészítik egymást? Nem vagy képes felfogni, hogy elmúlt száz év és itt az ideje előre tekinteni?
Amilyen gonoszak a magyarok, a debreceni kórházakban románul kezelnek, a nyíregyházi állatkertben románul is kapsz az állatokról tájékoztatást; Budapesten a helyi tömegközlekedés jegyautomatái román nyelven is eligazítanak. Amilyen gonoszak a magyarok, a gyulai román középiskolán a román elnevezés az első és a román trikolór is ki van tűzve az épületre. Esetleg nem mindig tejjel-mézzel folyó Kánaán a két ország politikusai közötti kapcsolat? Nem a politikusok találták fel az Édent, ők csak elénk furakodtak a sorban, mint mindig.
Lehet, hogy mielőtt másokat szidnánk, fel kellene tennünk magunknak a kérdést: hogyhogy másoknak vannak autópályáik, mi pedig, az ügyeletes győzők, még mindig földutakon – természetesen ősi földről van szó – tesszük tönkre a tengelyeinket. Náluk vajon miért vannak kórházak és iskolák és öntözőberendezések, nálunk pedig – minden európai pénz ellenére – ezek hiányoznak?
Aztán azt is meg kellene magunktól kérdeznünk, hogy náluk miért van megművelve minden talpalatnyi föld, nálunk pedig nincs, pedig mi egyek vagyunk a természettel. Azt már meg sem teszem, hogy összehasonlítsam a felújított, végső soron identitást generáló műemlékeiket a megyei tanácsi főnökök és művelődésügyi miniszterek között ide-oda tologatott romjainkkal. És igen, megemlítendő, hogy mások kormányfője a húsvétot a feleségével és a lányaival töltötte, miközben Hazánk Pártjának Főnöke óceáni halat horgászott, a bulvárlapba illő macájával együtt.
Valójában az a nagy baj, hogy ezek a „hivatalosságaink” placebo hatású történelmet akarnak, olyan században akarnak hasznosak lenni, melyet nem értenek. Magyarországról és Erdélyről beszélsz nekem, miközben Románia már egyesült Magyarországgal és Lengyelországgal és Portugáliával és Németországgal és még vagy húsz országgal?
Mennyit fogtál fel az Európai Unióból, az elveiből és az értékeiből? Mennyit értettél meg a NATO-ból? Arról beszélsz te nekem, hogy Budapesten van egy főosztály, mely majd Trianonról és Erdélyről fog értekezni? Na és?
Hol van a Román Akadémiában, a román kormányban az a főosztály, mely megmutatná, hogy jóléten és becsületességen keresztül a történelmek kibékíthetők egymással?
Vagy attól félünk, és azt szégyelljük, hogy a Gyulafehérvári Nagy Nemzetgyűlés Határozatába foglalt ígéretek pusztába kiáltott szavak maradtak?
Azt, hogy nem voltunk képesek átvezetni a hegyeken egy autópályát? Azt, hogy 2017-ben lesz száz éve – igen, elvtársak, Centenárium! – annak, hogy a Bodzai-hágón keresztül elkezdték megépíteni az Erdély és Munténia közötti vasúti összeköttetést és még mindig nincs kész? Azt, hogy a Szeret–Bărăgan-csatornára vonatkozó első tanulmányok, melyeket Davidescu professzor készített, már 1912-ben megvoltak és ez a csatorna, mely fél Moldvát kihúzná az éhezésből, még mindig nincs kész?
Ha a Román Akadémia becsületesen állna hozzá a küldetéséhez, akkor tízesével gyártaná a következő száz évre vonatkozó alapvetően fontos projekteket, elképzelést nyújtva arról, miként haladjon keresztül Románia egy olyan évszázadon, melyben annyi lehetőség és kihívás van, mint amennyi soha korábban a történelem folyamán. Megpróbálná meggyőzni a kormányon lévőket, hogy a képzett embereké a jövő és hogy az oktatásba történő befektetés sohasem mond csődöt. Hiába beszélnek ők mindenféle konferenciákon – nem így kell helyretenni egy ország csontozatát.
Mit nem képesek felfogni az akadémiai elvtársak: ők olyan politikusok alá adják a lovat, akik már nem képesek történelmi időt generálni Románia számára. A Nagy Párt előtt hajbókolnak, olyan országban akarnak okleveleket és címeket, ahol az oklevelek és címek már nem sokat érnek, ha nem te hurcolod a Nagy Vezér aktatáskáját. Vannak ott, a Győzelem (Victoriei) úti székházban néhányan, akik az aggódó ostoba logikája szerint porrá zúzzák Ion Heliade Rădulescu, Titu Maiorescu vagy Timotei Cipariu örökségét, ami 1989 előtt is működött, amikor Ceauşescu is Budapestről szóló hírekkel akarta csillapítani az éhségünket – és ahelyett, hogy ezek amiatt jajongnának, hogy Románia elveszíti Erdélyt, inkább körül kellene egy kicsit nézniük: Románia éppen önmagát veszíti el.
A Trianon 100 egy 22 személyből álló kutatócsoport, mely további 11 kutatócsoporttal együtt 2016-ban XX. századra vonatkozó történelmi kutatásokra nyert el a Magyar Tudományos Akadémiától egy kutatási alapot. A választott témának Trianon 100 a címe. A program öt évig zajlik a budapesti Történelemtudományi Intézet keretében.
Sabin Gherman / Romania Libera; Főtér; itthon.ma/szerintunk

Holnaptól Nyitott Kapuk a Kolozsvári Unitáriusoknál
A Kolozsváron tevékenykedő unitárius egyházközségek, oktatási intézmények, valamint civil szervezetek közreműködésével, idén is megszervezik a Nyitott kapuk a kolozsvári unitáriusoknál nevű rendezvénysorozatot, amely az unitarizmushoz közel áll, de egyetemesen elfogadott tárgyi és szellemi értékek bemutatását célozza meg. Az idei, június 7–12. között zajló rendezvénysorozat az 500 éves protestáns reformáció jegyében zajlik, ami azt jelenti, hogy a tevékenységeinek központi része ezen Európát meghatározó szellemi irányzat értékei köré csoportosul. Természetesen, a korábban megjelölt témák mellett alkalom adódik a szórakozásra, ismerkedésre, valamint a felkínált kulturális programok élvezésére. A rendezvény részletes programterve olvasható a nyitott-kapuk.blogspot.ro oldalon is.
Szerda, június 7.
15 órakor kezdődik a Vadrózsák népdalvetélkedő. 18 órakor megnyitják az idei rendezvénysorozatot. A köszöntő beszédek után a KDFIE előadja Kis Herceg című előadását a János Zsigmond Unitárius Kollégium Felvinczi György dísztermében. 20 órakor szeretetvendégség lesz a János Zsigmond Unitárius Kollégiumban.
Csütörtök, június 8.
12 és 18 között zajlanak a nyitott templom programjai. 17 és 20 óra között gyermekfoglalkozásokra várják a kisebbeket az Unitárius Óvodában (kőfestés, filcfűzés, arcfestés, aszfaltrajzok stb.). 17 órakor Balázs Mihály Hitújítás és egyházalapítás között, Tanulmányok az erdélyi unitarizmus 16–17. századi történetéről című kötetét Molnár Lehel egyházi levéltáros mutatja be a János Zsigmond Unitárius Kollégium, Dávid Ferenc Imatermében. Ugyanekkor városséta is indul a Korzó Egyesület vezetésével A király (ál)ruhái – Mátyás kultusz Kolozsváron tematikával. Gyülekező és indulás Mátyás király szülőháza előtt. 17.30 órakor nyilt napot szerveznek az unitárius bölcsődében. 19.30 órakor menyitják a Biblia és reformáció című kiállítást az unitárius templomban. A találkozót zenés program egészíti ki. 20.30 órakor borkostolót szerveznek az 1568 Bistroban. A helyek korlátozott száma miatt, előzetes bejelentkezés szükséges. Jelentkezni atdacz@yahoo.com (Dácz Tibor) elektronikus postacímen, vagy a 0740974060 (Rácz Norbert Zsolt) telefonszámon lehet. A belépő személyenként 20 lejbe kerül.
Péntek, június 9.
12 és 18 óra között lesznek a nyitott templom programjai. 13 órakor Kolozsvár unitárius szemmel városnéző séta kezdődik Korodi Alpár, a János Zsigmond Unitárius Kollégium történelemtanára vezetésével. Találkozás az Óvárban, a Ferences templom előtt. 17 és 20 óra között gyermekfoglalkozások lesznek az Unitárius Óvodában (kőfestés, filcfűzés, arcfestés, aszfaltrajzok stb.). 17 órakor Popa Márta Egyszerű és érdekes fizikakísérletek című kötetét Karácsony János egyetemi adjunktus mutatja be a János Zsigmond Unitárius Kollégium Felvinczi György dísztermében. 18 órakor pedig Fehér János A bölöni unitárius templomvár című kötetét Kovács András művészettörténész, akadémikus mutatja be. 19 órakor Quo vadis ecclesia? című kerekasztal beszlégetés kezdődik a mai reformáció lehetőségeiről a Kolozsvár-Belvárosi Unitárius Egyházközség tanácstermében (Brassai Sámuel utca, 6. szám). A beszélgetésen különböző felekezetű lelkészek osztájk meg véleményüket a keresztény egyház jelenével és jövőjével kapcsolatosan.
Szombat, június 10.
14 órakor szervzik a Szabad Szeminárium a Szentírásról tevékenység záró találkozóját a belvárosi unitárius templom udvarán (rossz idő esetén a belvárosi tanácsteremben, Brassai Sámuel utca, 6. szám). 16 órakor Szabad Sajtó? címmel kerekasztal beszélgetés kezdődik, ahol kényes témákról beszélgetnek az erdélyi média néhány képviselőjével. 18 órakor a Concordia vonsonégyes koncertezik a belvárosi unitárius templomban, ezúttal Mozart darabokat adnak elő. 19 órakor Egy másfajta reformáció / O altfel de reformă című beszélgetés kezdődik Sabin Ghermannal a János Zsigmond Unitárius Kollégium Felvinczi György dísztermében.
Vasárnap, június 11.
11 órakor istentisztelet kezdődik a belvárosi unitárius templomban, utána közös ebéd az iskola udvarán, vagy a tornateremben. 11 órakor vasárnapi iskola keretében a kisebbek megnézhetik a Váróterem Projekt A szökevény szeplők című előadását. 18 órakor pikniket szerveznek az iskola udvarán, ahol a hangos színpadi éneklés helyett most egy nagy, közös gitározást szerveznek. 20 órakor Biciklitúra filmvetítés kezdődik.
Hétfő, június 12.
18 órakor Sebestyén Márta és Andrejszki Judit koncert kezdődik az unitárius templomban Erdőkön mezőkön járó... címmel, amely századok magyar zenéjét dolgozza fel európai kitekintéssel, népi és írott forrásokból. Közös régizene koncertjeik izgalmas utazást jelentenek mindkettőjük számára. Szabadság (Kolozsvár)

Levegőben lóg a Nagy Egyesülés – anyááám, akkora történelem nő a hátunkra, mint egy púp…
Bérbe vettünk egy repülőt és politikusok seregei vonultak fel a fogadására; Nagy Egyesülésnek keresztelték el, mintha a szárnyas fémszerkezet egy (újabb) érv lenne a dákok/románok kontinuitása mellett…
Másrészt arra gondolok, hogy a Tarom Nagy Egyesülése némiképpen indokolt – végül is az ott dolgozók csaknem fele rokonságban áll egymással, tehát el lehet mondani, hogy ez a szerencsétlen állami vállalat egy helyre, testi-lelki egységbe gyűjtötte őket össze.
Hogy a fenébe lehet ilyen névre keresztelni egy repülőt?
A következő Boeingeknek „Ilyen a román, ha kirúg a hámból”, „Mi románok vagyunk”, „Mária, drága Mária”, vagy „Kifelé, kifelé a magyarokkal az országból” lesz a nevük?
Amikor a szabadság csak szabadon kapható banánon és az automatás kólán alapul, amikor a demokráciánk Isztambulból hozott farmerrel és szerbektől érkező Vegetával kezdődik újra, akkor nem kellene csodálkoznunk az identitásnak eme bárdolatlan világra üvöltésén, ezen a tüntető kínlódáson. Sőt: ha gúnyt akarsz űzni egy eszméből, akkor felmázolod az összes kerítésre, ahogy Funar csinálta a kukákra felpingált trikolórral. Emlékeznek még, hogy mennyire gyűlölték Raţiut, amikor ez a szokmányos, csokornyakkendős ember megmondta a magáét a demokráciájukról?
Emlékeznek még az 1989 utáni legfőbb pedigrére, az akkori csúcsideológiára: a szójás szalámira? Tisztességes önvizsgálat nélkül léptünk túl azon az egész pattanáson, eldiskurálgattunk egy kicsit a témáról egy miccs és egy sör mellett és kész – „Gyerünk, asszony, tisztítsd meg a sártól a bakancsomat és add a trikolóros nyakkendőt, mert bemegyünk Jeurópába! Gyerünk, mert mingyá’ behúzok egyet, te Doina!”
Rondán hangzik, nem igaz? Söpörjük szőnyeg alá, nem igaz?
Lassan-lassan felépítjük magunknak az éretlen nemzeti brandet,
mely éppen csak kijutott a törzsi görcsök időszakából és dühös, mert az emberiség nem énekel meg minket az ódáiban; egy euró-furcsaság, mely a nagyobbak előtt hajbókol, de fennhordja az orrát, ha megérkezik a putrijába.
Ha tovább folytatódnak ezek a hülyeségek, akkor azt hiszem, szomorú év lesz 2018 – országútra pattannak majd a hazafiak és átkelnek a Kárpátokon, hogy elmagyarázzák nekünk, erdélyieknek, mi a helyzet Erdéllyel, a bánságiaknak, hogy mi a helyzet a Bánsággal, a bukovinaiaknak pedig azt, hogy mi a helyzet Bukovinával.
Azok éve lesz, akik még az Olümposz legendáit sem olvasták, de az Olümposzról beszélnek majd nekünk a nagy legendáinkról.
Mit fogunk ünnepelni? Talán azt, hogy repülőket bérelgetünk, miközben tengelytörő földutakon járunk? Vagy azt, hogy még az európaiak által alamizsnaként osztogatott pénzből sem vagyunk képesek kórházakat építeni? Vagy azt, hogy a haza jövendőbeli védelmezőinek csaknem fele funkcionális analfabéta?
Tudom, én vagyok a búval bélelt, aki állandóan a nagy nemzeti sistergéssel szemben károgok – de ha a fiad állandóan azt mondaná, hogy bújja a tankönyveket, miközben kerüli a tanulást, akkor azt mondanád neki, hogy nem baj, vagy a tanárok a hibásak? Az igazságot ki kell majd mondani, ez gyógyszer – szükség van rá, ha a pilóták émelyegni kezdenek a hurkoktól.
Előbb, vagy utóbb össze kell majd hasonlítanunk a terveinket az eredményeinkkel: elővesszük a papírosokat és terepre megyünk, méterről méterre. Meg kell majd néznünk, hogy ez a Boeingre írt egyesülés azt jelenti-e, hogy szavazással mentjük meg a korruptakat a DNA-tól (Országos Korrupcióellenes Igazgatóság – a szerk.), a nemzeti lagzi több millió köbméternyi erdő tarra vágását is jelenti-e, minisztériumokban suttyomban aláírt engedélyekkel. Nézzük csak meg, fiacskám, mi az a nagy egyesülés, a féltéglás melldöngetéseken túlmenően – és nem, nem a történelmet vitatom, hanem annak privatizálását; és jogosan lehetek csalódott, hogy az a nagy egyesülés, melyről annyit írnak a tankönyvek, csak területeket és lakosságot vesz számba, de értékeket, elveket végig vett projekteket nem.
Azt fogod mondani, hogy ezek metaforák, hogy legalább a látszat kedvéért megoldást is kellene mondani – rendben: adj tíz nagy projektet a következő 10, 30 vagy száz évre és ígérem, hogy akár a fűbe is harapok értük. Hallottál tíz nagy projektet? Oktatás? Egészségügy? Kultúra? Öntözések? Infrastruktúra? Adott valamilyen támpontot bármelyik politikus? Végül is most egy mánelés a Vaslui megyei kormánymegbízott (Eduard-Andrei Popică, egy helyi kiskirály veje – a szerk.), a romániai köztisztviselőket olyan hölgy vezeti, aki korábban bugyiban tájékoztatott a várható időjárásról (Amanda Arcan, Emilia Arcan szociáldemokrata szenátor lánya – a szerk.). Ezek is szerepeltek a gyulafehérvári kiáltványban?
Tegnap Károly herceget láttam a tévében – emberekkel parolázott, beszélgetett és nem a rendőrségi autók villogója világította be az arcukat; hasonlítsd ezt ahhoz a menetoszlophoz, mellyel Oprea (Gabriel Oprea volt belügyminiszter – a szerk.) járt kocsmázni. Szintén a tévében láttam a szászfehéregyházi házát, melyet a világ sajtója a világ legvagányabb helyeivel tartja egy sorban lévőnek – hasonlítsd csak össze a teleormani ravaszdi (Liviu Dragnea szociáldemokrata elnök – a szerk.)villájával.
Nagy-Britannia trónörökösének kell idejönnie, hogy meggyőzzön bennünket, ez a hely lehet Európa – talán utolsó – nyugodt helye, mert a mieink folyamatosan a disznóságaikkal tartanak lázban minket – hol a levéllel, hol a birkával (Románia országimázs-logóira vonatkozó utalás – a szerk.).
Inkább Szingapúrról meséljek, hogy lásd, nem a hely, a rang, a fű, fa, bokor számít? A szegénység?
Néhány évtizeddel ezelőtt még csak egy nagyobbacska halászfalu volt, amíg mind asztalhoz nem ültek és feltették maguknak a kérdést, miként kerülhetnének egy sorba a civilizált világgal, a terv pedig a következő volt: idevonzzuk az intelligenciát, befektetünk az oktatásba és az egészségügyi politikákba. Mondjam el még azt is, hogy bár ez a legkevésbé korrupt ország, az állam képviselői folyamatosan azt hangsúlyozzák, hogy a törvény szigorú betartása és a korrupcióval szembeni intolerancia továbbra is rendkívül fontos? Hol van most Szingapúr?
És hol vagyunk mi? Odajutottunk, hogy azt állítjuk, Ceauşescu iskoláiban az oktatás oktatás volt és volt Polidinünk – csakhogy közben az intelligenciát ügyeskedéssé, ravaszkodássá változtattuk; és biztos lehetsz benne, hogy sokba fog nekünk kerülni ez a beteges túlélés. Hozzászokunk a rosszhoz, sőt, bosszúsan dicsekszünk, hogy mi is leülnénk két-három évet néhány millióért, mint a politikusok – és ez a legrosszabb, hogy hasonlítani kezdünk rájuk.
Rondán hangzik mindez, igaz? Péntek van, sisteregnek a grillek, hoci ide, te Doina, azt a flekkent, hagyd a fenébe az újságot; anyááám, micsoda hurkokat csinál az ott fenn…
Sabin Gherman http://foter.ro/cikk

1848-ban létezett Románia. Avram Iancu a Román Nemzetért harcolt
Sabin Ghermant leoltja az egyik ügyeletes nemzetféltő. Hogy merészeli azt mondani, hogy 1848-ban Románia nem létezett?
Mindenkinek joga van (látszólag megalapozott, nem éppen nyilvánvalóan téves) vélemények kifejtésére, de senkinek sem engedhető meg, hogy nem-igazságokat mondjon, senkinek sincs joga botrányos kijelentésekkel misztifikálni a történelmet.
Sabin Gherman úr a România liberă 2017. június 30-i, pénteki kiadásának 9. oldalán tette közzé saját „véleményeit”: kimunkáltan és odavetetten, gyakran mocskos szavak használatával. Joga van hozzá, még akkor is, ha számos „véleménye” kétséges, mintha a romániai és főleg az erdélyi helyzet felületes ismeretéből született volna.
De visszautasítjuk S. G. csalárd kísérletét az 1848-as Magyar Forradalom főbenjáró hibájának mentegetésére: a magyar vezetők kompromittálták az akkor kihirdetett helyes ideáljaikat azzal, hogy a Forradalom Programjába belevették a történelem menetével ellentétes imperialista kívánságot: az abszolút többséget alkotó románok által lakott Erdély megszállására tett kísérletet.
Kossuth felkiáltása: „Prosperáljunk, prosperáljunk, magyarosítsunk el minden horvátot, románt és szlávot, mert különben elveszünk!” (nem világos, honnan vette a szerző az idézetet, a román fordítású szövegre sem ad ki a Google-kereső más román nyelvű forrást – a szerk.). Wesseleni (helyesen: Wesselényi – a szerk.)pedig: „Csak azok a románok kapnak állampolgári jogokat, akik magyarrá válnak.” (lásd, mint fent – a szerk.). Bárki számára világos: nem szolgálhatsz két urat; nem követelhetsz szabadságot a saját nemzetednek úgy, hogy közben más nemzet leigázására törekedsz.
A következőt állítja S. G. ügyetlenül ócsárolva: Azonnak, akik azt mondják, hogy „a magyarok [1848.] március 15-én Erdéllyel akarnak egyesülni azt is tudniuk kellene, hogy Avram Iancu Bécsért harcolt, nem Bukarestért”!!! És ráerősítve még a blaszfémiára: „Arról nem is beszélve, hogy 1848-ban Románia még nem is létezett”!!! Hogyan közölhetett a România liberă ilyesmit!?!
Nem azt állítjuk, hogy S. G. történelmi téren tudatlan, mert alapos okunk van azt állítani, hogy sokkal inkább a rosszindulat és a közvélemény manipulálásának szándéka magyarázza azt a furcsa módszert, amit ez az ember alkalmaz. Bűnös állításokkal nem mentheted meg sem a pészédések (PSD, Szociáldemokrata Párt – a szerk.), sem az eremdéeszesek becsületét, akik nemrég nevetséges éjszakai tranzakciókig süllyedtek.
A szabadság és demokrácia eszméit 1848-ban – akárcsak ma is – a románok is támogatták. Csakhogy ők nem ihattak a szabadság idegen megszállás mérgével kevert borából.
Maguk a józan magyarok állították: „Erdélyben két hatalom dönthet az egyesülés sorsáról – az Országgyűlés és a román nép. Az Országgyűlés csak néhány száz embert képvisel, a románság az egész Erdélyt jelenti. Erdély egyesülése a románok egyetértése nélkül olyan dolog, amihez hozzá sem szabad látnunk” (E szövegrészlet alapján joggal feltételezhető, hogy az idézetek Radu Theodoru kommunista író, majd 1989 után a szélsőséges Nagy-Románia Pártban politizáló szerző Urmaşii lui Attila/Attila örökösei című áltörténelmi könyvéből származnak – a szerk.).
A balázsfalvi Szabadság-mezőn összegyűlt románok egyértelműen hangot adtak helyes álláspontjuknak: társadalmi szabadságot és nemzeti szabadságot követelnek. A budapestiek agresszivitását látva politikailag és katonailag is megszervezték magukat, hogy ellenálljanak az idegen megszállásnak. Ilyen körülmények között a pillanatnyi helyzetből kiindulva hoztak létre szövetségeket és kapcsolatokat. A balázsfalvi Nemzetgyűlés elutasította az „egyesülést” Magyarországgal, a nép pedig kikiáltotta: „Mi az Országgal akarunk egyesülni”, vagyis Románországgal. Avram Iancu pedig helyt adott ennek a felszólításnak, melynek célja az volt, hogy
kivezessen egy nemzetet abból a (dél-afrikaihoz hasonló) apartheidból, amit telepesek és megszállók kényszerítettek Erdélyre.
Az „Ország” pedig Románia volt 1848-ban is, hiszen még egy feldarabolt vagy megszállt népnek is van saját országa, a mienk pedig mindig is Románország volt: Moldva, Erdély, Munténia. Avram Iancu Bukarestért, a Román Nemzetért harcolt. És Bukarest Iancu harca révén néhány évtizeddel később az újra-kiegészített Ország Fővárosa lett.
Amikor a magyar kormányfő 2016 decemberében azt mondta, hogy őszinteségből magyarázza a románoknak el, hogy a magyarok nem örülhetnek a december 1-i ünnepnek, a Romániai Keresztény Polgári Fórum (FCCR) levelet küldött neki, melyben arra kérte, hogy kezelje keresztényi módon ezt a kérdést és vegye figyelembe, hogy egyes emberek vagy egyes népek életében vannak olyan pillanatok, amikor jelentős igazságtételek történnek.
Az igazságtétel haszonélvezői örülnek és nagylelkűeknek kell lenniük (Maniu 1918-ban: „Nem akarunk elnyomókból elnyomókká válni.”). A többiek, a jogtalan kiváltságaikat elvesztőknek pedig a felebarát iránti szeretettel kell fogadniuk a változást és ők is tehermentesítettnek kell érezniük magukat, annak örvendezve, hogy már nem nyomják el a testvéreiket.
Liviu Petrina / http://foter.ro/cikk

Sabin Gherman: a PSD a Centenárium alkalmából Ausztria-Magyarországra küld minket
Ezt mondják a szállítmányozók, akiknek tíz-tizenöt óra kell, hogy Jászvásárról (Iaşi) eljussanak a borsi vámig („A nemzetközi szállítmányozás a Románia körüli országok, elsősorban Magyarország és Ausztria felé fog átvándorolni” – a Romániai Közúti Szállítmányozók Országos Szövetségének alelnöke). Ezt mondják a nyugati térségben élők. Nagyjából ezt mondják mindazok, akik egyik szemüket a szocialisták ígéretein,a másikat a zsebükből kirántott pénzen tartják.
Az üzemanyag túladóztatása a román kisvállalkozók kicsinálását jelenti, akiknek nincs külföldi vésztartalékuk – és ezt a büszke románok pártja teszi.
A román már két évtizede minden egyes liter benzin után egy centtel többet fizet – a Bancorexes csalás fedezésére –, mintha ebben az országban nem lennének börtönök a csalók számára is. Szintén két évtizede ígérgetnek nekünk autópályákat is, a minisztériumi irodák tele vannak összevissza vonalazott kartonokkal – még sincsenek. Amióta ez az állam uralma alá hajtott minket, mindenféle söpredékeket ültettek a fejlesztés szempontjából létfontosságú cégek élére, akiket jobban érdekel a pártfőnök ruhájára kerül szösz, mint azok a vonalak a kartonokon. És ez nem tegnap kezdődött: Averescu kormánya rögtön 1918 után nem politikai vagy gazdasági okok miatt bukott meg, hanem mert összeveszett Brătianuval azért, mert Ştirbeyt mindenképpen be kellett préselni a resicabányai gyár igazgatótanácsába – hogy is maradhatott volna tisztség nélkül a kisherceg?
Iuliu Maniu 1938-as memorandumában a „bukaresti kávéházi tőzsdéken eldöntött” kinevezések ellen lázadozott. Romul Boilă, az Erdélyi Kormányzótanács volt minisztere a regáti tisztviselők betelepítésére válaszul a pénzügyek és a közigazgatás széles körű decentralizálásán alapuló alkotmányt javasolt 1931-ben; I. Teodorescu bukaresti – na, tessék! – újságíró szintén felháborodik az ezekre a betelepítésekre fordított több tízmillió lej elpazarolása miatt: „A legutóbbi minisztertanácsi ülésen úgy döntöttek, hogy 10 millió lejt biztosítanak az erdélyi betelepítésekre. Persze, ezt további milliók fogják követni, a korábban Dobrudzsában, most pedig a Kadrilaterben elszenvedett kudarcok ellenére. De van egy másik módszer is betelepítésekre, mégpedig egy biztos sikert ígérő. Jó közigazgatást, hibátlan igazságszolgáltatást, teljes gazdasági szabadságot, az adók igazságos elköltését kell biztosítani, röviden mindenkinek meg kell adni az élet, a becsület és a munka kiteljesedését.”
Ismerősnek tűnik? – de a példákat a történelemtankönyvek szőnyege alá söpörték, mert az egyesülésből nászajándékos lagzit csináltak, nem lehetőséget arra, hogy modern és képzett nemzetet fejlesszenek ki a világnak ebben a sarkában. Mi, erdélyiek azt reméltük, hogy majd cserepekkel boríthatjuk be a regáti tetőket, végül oda süllyedtünk, hogy a mi tetőnket fedi bádog… Mi, örök áldozatok, kizárólag mások messzi évszázadokban történt betelepítéseiről beszélünk, de Antonescu marsallról hallgatunk – márpedig ez az Antonescu XX. századi, nem régmúlt századok embere: „Ami román, azt Bukovinába telepítem: ami idegen, ukrán és a többi, azt lágerekbe tesszük és onnan a szláv országokba küldjük. (…) Uraim, ennek a nemzetségnek ki kell használnia – ezt a katasztrófát, hogy megtisztuljon, homogénné váljon. Nincs bennünk könyörületesség” (Minisztertanács, 1941. március 7.). Tudom, legszívesebben káromkodnál – jobban szeretnél meséket olvasni a „barză, mânz, viezure”-ról? (A protokronisták mániája szerint ezek a román nyelvben fennmaradt dák szavak – jelentésük gólya, csikó, borz –, melyek a román és a dák nép kapcsolatát és a románok Erdély feletti „történelmi jogát” bizonyítják – a szerk.)
És ha továbbmegyünk, hol vannak a nagy projektek – nagy projekteket kérdeztem, nem nagy vagyonokat, értjük?
Paradox módon, a XX. század legutálatosabb korszakában több marad ránk az idióta Ceauşescutól, mint a két világháború közöttiektől vagy a mostaniaktól. Az 1924-ben elkezdett Duna–Szeret-csatorna még nem készült el, mert nincs pénz. Az Erdély és Munténia közötti vasútvonalat, a Bodza-szoroson keresztül, 1907-ben kezdték el – leállították, mert nincs pénz. Moldvából Nyugat felé vezető autópályákat már 1937 óta követelnek hangosan – még mindig nincsenek, mert nincs pénz. Csak a parlamenti képviselők javadalmazására, a különleges nyugdíjukra, az állammal kötött szerződéseikre és az összes többi, szintén őket érintő hasonlókra van pénz – mert ha globális versenyt tartanának abból, ki tud jobban gallyra vágni egy országot, szintén a mieink győznének. Rendben, mutass egy politikust, akinek volt tíz jelentős terve a következő száz évre. Barză, mânz, viezure?
A Parlamentben ülők közül egyik sem teszi fel a kérdést, hogy a déli románok miért Bulgáriába járnak bevásárolni, a nyugatiak Szerbiába és Magyarországra, az északiak Ukrajnába, a keletiek pedig Moldovába. Senkiben sem merül fel a kérdés, hogy Románia belsejében miért élsz egyre nehezebben te, román állampolgár – azt hiszik, hogy ha Mărăşeşti-en feltűzik magukra a trikolór kokárdát, akkor a mărăşeşti-i munkanélküli újra bízni fog ebben az országban. Vagy ha trikolórral a mellükön büszkén körbejárják a Gajna-tetőt, a móc megfeledkezik majd arról, hogy létezik egy 21 éve nem alkalmazott törvény a mócokról; a tanárok meg a GDP 6 százalékáról.
Isten őrizz, hogy háború legyen, mert nem találnál elég embert még egy hadtest felállításához sem. Igen, ebben a népben, melyről a tankönyvek azt írják, hogy az áldozatvállalás etalonja, ebben a népben már az a kérdés merül fel, hogy van-e még mit védenie. A politikusok vagyonát, házait, brazíliai vakációit, a legkülönlegesebb románok javadalmazását és nyugdíját? Miért is harcolnál? Mohóságukban ezt sikerült elérniük a politikában tevékenykedő elvtársaknak: annak a néma bizalomnak a felszámolását, hogy egy nap majd magunkhoz térünk, a mi utcánkban is kisüt majd a nap, rágjuk a füvet, mert majd jobb lesz, te gyermek, feküdj neki a tanulásnak, mert így lesz belőled valaki…
A román állam valójában egy példátlan átverés: ahelyett, hogy igazat mondanánk egymásnak és megnéznénk, mit kell kijavítani és korszerűsíteni, azt mondtuk, hogy az állam egyszerű létezése elegendő. Autópályák helyett földutakra raktunk ki trikolórokat; vállalkozók helyett tisztviselőseregekbe ruházunk be; becsületes önértékelés helyett – mit sikerült elérnünk száz év alatt és mit nem – identitárius fétiseink vannak. Miről feledkezünk meg? – arról, hogy a történelem néha egy ostoba tehén és száz évenként jól beléd rúg: a románoknak ahhoz, hogy eljussanak a centenáriumi ünnepségekre, előbb fel kell keresniük a magyarországi és ausztriai benzinkutakat – majd rohanni kell Bukarestbe, hátha elcsípnek valamit azokból a beszédekből, melyek arról szólnak, hogy miként győztük le mi, a nagy vitézek, az osztrák-magyarokat.
Sabin Gherman / itthon.ma/erdelyorszag

Sabin Gherman: Iohannis, most vasárnap velünk kell az utcára vonulnia!
Igen, tudom – egyes tanácsadói azt mondhatnák, hogy minden áron stabilitásra van szükség; de nincs nagyobb annál a pornál és hamunál, amit ezek most az országra szórnak.
A gonosz stabilizálódása, vagy ha tetszik, banálissá válása zajlik, lassan behatol a vérünkbe és elfáradtunk. A daganattól nem lehet csak kibeszéléssel megszabadulni. A megvédendőket sem lehet csak a Facebookon megvédeni, tetszikeket küldve annak a néhány tucatnyi embernek, aki még kitart a Győzelem (Victoriei) téren. Már nem elég egyik intézménytől a másikig sétálgatni, a himnuszt énekelve és „Az SZDP a vörös pestis!”-t skandálva; őket már nem érdekli, nem vagyunk intézmény. Az elején még megijedtek, de már kész. Iohannis nem öltheti magára a – tankönyvekben szándékosan eltorzított – néma királyi szerepet, mint 1947-ben; ők erre számítanak (ha a szerző I. Mihály király „sztrájkjára” utal, akkor az 1945. augusztus 21-e és 1946. január 7-e között zajlott – a szerk.). Ezek végső rohamot indítottak minden ellen, ami még normális volt ebben az országban. Mindenekelőtt a korrupció elleni harcot törnék le. És nemcsak az igazságügy élén álló nyájas alakról van szó, a hajtók kéz a kézben járnak. Az oktatás romokban, és már nem sok hiányzik ezeknek, hogy egy egész nemzedéket alája temessenek; a közpénz elpazarlása példátlan a történelemben, az állam már hét bőrt nyúz le rólunk úgy, hogy még egy autópályát, iskolát, kórházat sem ad érte cserébe. Nagy a nyüzsgés, az intézmények megteltek rokonokkal és haverokkal, autószerelők és járművezetők kerülnek stratégiai intézmények élére, a Parlament tele van a pártok közötti régi haverságok maradványaival. Iohannis, tudnia kell, hogy nekünk mindezeket jól meg kell fizetnünk, jobban, mint egy professzort vagy orvost, és ha majd csődbe megy ez az ország, ők azért is minket fognak hibáztatni. Vagy a külföldieket. Vagy a „cotroceni-i dajcsot”. De akkor már mindegy lesz. Iohannis, senki sem érdemli azt, ami napjainkban történik. Senki sem egy Rollsért vagy egy Rolexért hagyta itt ezt az országot, hanem azért, mert már nem bíztak; megrémültek, amikor meglátták gyermekeik fényképét, tízeseiket, színjelességük megünneplését. Eljön a pillanat, amikor már nem tudod feldolgozni a méreganyagokat, egyszerűen maga alá gyűr a helyzet, és hónapokon keresztül hajnali négykor riadsz fel: vajon milyen sorsunk lenne, ha elmennénk? Beszélnem kell a komámmal, mert már tíz éve „odaát” van… És repülőre ülsz és elmész és körülszimatolsz a másik, idegen országban, és azt látod, hogy az idegenség valójában itt van, abban az országban, ahol születtél és karácsonykor kántálni jártál. És nem akarsz elmenni, súlyos kövek nőnek a szívedre és nehézzé teszik azt; de „értük, a gyermekekért megyünk el; legalább nekik legyen jövőjük”… Iohannis, ez nem SZDP elleni harc. És nem az ellenzék (sic!) kedvéért kell lejönni az utcára. A régmúlt szovjet tankjait a mostaniak bunkósága és cinizmusa váltotta fel: két évismétlő a társa a hatalomban; igen, a kettes számú ember és a hármas számú ember szó szerint évismétlő; sőt, az egyik elítélt bűnöző, a másik még bíróság előtt áll. Ezek az ostoba tolvajok a végsőkig elmennek majd az uralkodási kiváltságért. Nem ezt érdemeljük. Az utcának támaszra van szüksége. Az ön érdekében, Iohannis, egyesek több száz kilométert tettek meg és a szavazófülke előtt beálltak a sorba. Vasútállomásaink fiatalokkal voltak tele, és egyik sem érezte úgy, hogy az idejét vesztegeti órákat állva azokban a pokoli sorokban. Mások a munkahelyüket kockáztatták arról beszélve nyilvánosan, hogy mit jelentene, ha Ponta lenne az elnök. Mások, sokan, mindent elkövettek és meggyőzték az öregeket, hogy önre szavazzanak – mert az öregek már belefáradtak a sok semmibe foszlott reménykedésbe. Ezeknek az embereknek támaszra van szükségük – hogy ne öregedjenek bele időnek előtte ebbe a sok reménykedésbe. Ha most nem ad határozott jelzést az utcának, ez az ország hosszú időre megbetegszik. Eddig csak olvastunk a két világháború közötti nacionalizmusról, most akár újra is élhetjük. A kormányon lévők már most is megtalálják az ügyeletes bűnösöket minden rosszért. A külföldi bankokat. A magyarokat. A zsidókat. Merkelt. Brüsszelt. Mi nem, mi szentek vagyunk, akik autópályákra és iskolákra és kórházakra és öntözőrendszerekre gondolva kormányzunk, de az idegenek nem hagyják – ezzel tömjük az Európai Unió legképzetlenebb és legbetegebb népének a fejét. Iohannis, láthatta, hogy az emberek már nem vonulnak apróságokért az utcákra, mindenki megtalálta az életcélját és mindenki igyekszik – jól-rosszul – saját maga sorsának kovácsa lenni. A mozgássérültek azért mentek a kormány épülete elé, mert csak dolgozni akarnak – igen, ők, az egykezűek, vagy egylábúak, vagy a kerekesszékbe kényszerítettek dolgozni akarnak ebben az országban, mely jobban törődik a segélyezettekkel, mint a dolgozókkal. Ezek az emberek a csúfság ellen vonultak utcára – igen, a csúfság az ok, amiért most egymás mellett vonulnak az utcákon az egészségesek és a betegek; és igen, minden betegségük ellenére azért vonulnak, hogy gyógyítsanak. Azt is láthatta, hogy üzletemberek összegyűlnek és a pazarlásról beszélnek riadtan, azt is láthatta, hogy falusi öregasszonyok a szájuk elé kapják a kezüket és hallgatnak – mert így csináltak az ő nagyszüleik is, amikor félreverték a harangokat. Menjen ki az utcára, és nézze meg az embereket – szürkék, gondterheltek. A bizalom utolsó morzsái vesznek oda, „és mi van akkor, ha benne vagyunk a NATO-ban, és mi van akkor, ha benne vagyunk az Európai Unióban? Hisz a tolvajlástól így sem szabadulunk meg…”. Tudja, hogy mit jelent ez, Iohannis? Egy történelmi korszak elpazarlását, a modernitás újabb elpuskázását. România liberă; Főtér.ro; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A románok és magyarok egymásra utaltságáról beszéltek egy nagyváradi konferencia előadói
A románok és magyarok egymásra utaltságáról beszéltek a nagyváradi polgármesteri hivatal dísztermében tartott pénteki konferencia román és magyar előadói.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a Reconstructio Egyesület által szervezett konferencia résztvevői arra a kérdésre keresték a választ, hogy Erdély és Románia egyesülésének a küszöbönálló centenáriuma esélyt vagy veszélyt jelent-e a román-magyar kapcsolatokban.
Tőkés László európai parlamenti képviselő, az EMNT elnöke nyitóbeszédében a párbeszéd fontosságát hangsúlyozva arra figyelmeztetett, hogy jelenleg Romániában és Erdélyben párhuzamos román és magyar monológok zajlanak. „Meg kell tanulnunk a közös erdélyi dialektust, mert ez az egyedüli lehetőségünk a jövő építésére” – jelentette ki Tőkés László. Úgy vélte: olyan reprezentatív román-magyar párbeszédre lenne szükség, amelyben a magyar oldalon a teljes erdélyi magyar társadalom képviselői ott ülnek, és nem a román állam választja ki a magyar tárgyalópartnereket.
Florin Birta, Nagyvárad liberális alpolgármestere köszöntőjében elmondta, hogy a határ menti város száz beruházással kívánja ünnepelni az Erdély és Románia egyesülése óta eltelt száz évet. Hidakat, utakat akar építeni, amelyek mind a magyaroknak, mind a románoknak hasznára lesznek.
Gabriel Andreescu bukaresti politológus, egyetemi tanár arra figyelmeztetett, hogy rosszul indult a centenárium előkészítése, hiszen 2017 elején a Román Akadémia 84 tagja nemzetféltő, magyarellenes felhívást tett közzé. A politológus szerint a szimbolikus jelentőségű román intézményeket, amilyen az akadémia is, még mindig a Ceaușescu-diktatúra idején kialakult nemzeti kommunista ideológia hatja át. Hozzátette: bizonyítható, hogy az akadémikusok nyilatkozatának az értelmi szerzői a Securitate ügynökei voltak.
Dan Masca, a marosvásárhelyi Szabad Emberek Pártja (POL) alapítója úgy vélte: ha az erdélyiek nem veszik kezükbe a sorsuk irányítását, a régió mindig Bukarest és Budapest „manőverezési területe” lesz. „Ha nem tesszük lehetővé, hogy minden közösség magát irányítsa, a gyermekeink más országot fognak választani” – jelentette ki a vállalkozó.
Hasonló szellemben szólalt fel Sabin Gherman televíziós újságíró, a korábbi „Elegem van Romániából” röpirat szerzője. Megbocsáthatatlan bűnnek tartotta, hogy az erdélyi románok, magyarok és németek nem hozzák létre azt a közös pártot, amely a tartomány autonómiájáért lép fel. „Ha nem tesszük le egy olyan párt alapjait, amelyben románok, magyarok és németek ott vagyunk együtt, és amely a három erdélyi hivatalos nyelvet felvállalja, soha nem fogunk győzni” – vélte Sabin Gherman.
Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke szerint az erdélyi magyarság éppen az autonómiaköveteléssel bizonyítja a legjobban a román állam iránti lojalitását. Megjegyezte: a többkultúrájú régiók akkor teljesíthetnek jól, ha a kultúrák nem harcolnak egymás ellen. Ezért a románok és magyarok egymás iránti bizalmát kell erősíteni. Hozzátette: a tabumentes párbeszéd a bizalom újraépítését segítheti elő.
Hans Hedrich politológus, civil aktivista arra figyelmeztetett, hogy félre kell tenni az első világháború, és Európa azt követő átrendeződésének az etnocentrista szemléletét, hiszen a háború is és az azt lezáró béke is a földrész gazdasági szempontok szerinti újraelosztásáról szólt.
Szilágyi Ferenc, a Partiumi Autonómiatanács elnöke Románia és Magyarország egymásrautaltságára hozott fel példákat. Megjegyezte: földrajzi helyzete folytán Románia csak Magyarországon keresztül kapcsolódhat Nyugat-Európához, Magyarország viszont az erdélyi magyarok iránt viselt felelőssége miatt nem Nyugat-Európa felé, hanem a román határ felé építi az autópályákat, amelyek Románia kapcsolódását is szolgálják.
A konferencia második részében a magyar nyelvnek az üzleti életben betöltött szerepéről hangzottak el előadások. Gazda Árpád / MTI; Erdély.ma

Közös erdélyi dialektust a román és magyar monológok helyett – konferencia Nagyváradon
A románok és magyarok egymásra utaltságáról beszéltek a nagyváradi polgármesteri hivatal dísztermében tartott pénteki konferencia román és magyar előadói, a közelgő centenáriumi eseményekben rejlő veszélyeket és lehetőségeket is elemezve.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a Reconstructio Egyesület által szervezett konferencia résztvevői elsősorban arra a kérdésre keresték a választ, hogy Erdély és Románia egyesülésének a küszöbönálló centenáriuma esélyt vagy veszélyt jelent-e a román-magyar kapcsolatokban. Megnyitóbeszédében Tőkés László európai parlamenti képviselő, az EMNT elnöke a párbeszéd fontosságát hangsúlyozva arra figyelmeztetett, jelenleg Romániában és Erdélyben párhuzamos román és magyar monológok zajlanak. Szerinte a mesterségesen gerjesztett romániai magyarellenességgel szemben a megbékélést és a párbeszéd lehetőségét kell keresni, s e célokat szolgálja a jelenlegi konferencia is.
„Meg kell tanulnunk a közös erdélyi dialektust, mert ez az egyedüli lehetőségünk a jövő építésére” – jelentette ki Tőkés László, aki bemutatta a magyar és angol nyelven már korábban is megjelent, idéntől románul is elérhető, Erdély – Európa tündérkertje című kiadványt. A Bálványosi Intézet gondozásában megjelent ismeretterjesztő könyv bemutatja Erdély rövid történetét, valamint gazdagon illusztrálva ismerteti a térség történelmi régióit és ezek kulturális sokszínűségét.
„Kiadványunkra a romániai modernizáció egyfajta előtanulmányként is tekinthetünk. E modernizáció lényege, hogy az európai regionalizmus szellemében, Románia közigazgatási felosztását a történelmi régióknak megfelelően kellene újragondolni, ennek részeként pedig elkerülhetetlen, hogy a székelyföldi és a partiumi autonómiatörekvésekről is beszéljünk. Mindez nem lehet tabutéma többé, erre hívja fel figyelmet mai találkozónk is, s aki mégis elzárkózik az ez irányú párbeszédtől, az nem tesz mást, mint szőnyeg alá söpör egy kétségtelenül létező problémát” – hangoztatta Tőkés. Tőkés László: a két népnek – múltjáról beszélve – a jelenre és a jövőre koncentrálnia
Lucian Boia történész gondolatait idézve az EMNT elnöke kijelentette: míg a románság a december 1-jei egyesülést ünnepli, addig az erdélyi magyarság szomorúan emlékezik a történelmi múltra. E meglévő ellentét egyedüli feloldása az lehet, ha a két nép – múltjáról beszélve – a jelenre és a jövőre koncentrál. „Megértésre, toleranciára és empátiára van szükségünk. A centenáriumhoz közeledve nem szabad provokálnunk a románságot, hanem a jövőépítés útjára kell lépnünk” – zárta beszédét Tőkés.
Köszöntötte a megjelenteket Florin Birta, Nagyvárad alpolgármestere is, aki elmondta: a jövő évi centenáriumi eseményeket Nagyváradon 100 új beruházási projekttel kívánják megünnepelni, melyek közül 20-at a nagyváradi lakosok jelölhetnek ki. „Hidak, utak és közintézmények felújítását tervezzük, mely beruházásokat az itt élő románok és magyarok egyaránt fontosnak érezhetnek. A város vezetőiként hisszük, hogy a centenáriumi események Nagyváradon nem konfliktusforrásként, hanem az együttműködés példáiként lesznek jelen életünkben” – jelentette ki Florin Birta.
Gabriel Andreescu politológus, egyetemi tanár felszólalásában elmondta: nincs olyan érdek, mely egymás ellen kívánná fordítani az erdélyi románokat és magyarokat, a meglevő dialógus pedig minden további nélkül fenntartható, ha a határok és a kisebbségi jogok stabilak.
„A kisebbségi jogok európai követelmények, és úgy kell őket betartani, ahogyan azt a kisebbségben élő népek megfogalmazzák. Én úgy hiszem, hogy amit a székely kisebbség kér, az alapvető joggá kellene váljon. A román társadalom veszélyként kezeli az autonómiatörekvéseket, noha e megközelítés teljességgel irracionális. Ideje lebontanunk a történelmi kliséket, és egy valódi demokráciában kell élnünk” – jelentette ki Gabriel Andreescu.
Dan Mașca, a Szabad Emberek Pártjának (POL) elnöke elmondta: az erdélyi románok és magyarok csak akkor lehetnek sikeresek, ha együtt, összefogva dolgoznak közös szülőföldjük felemelkedéséért. „Az év minden napján egymásra vagyunk utalva. Épp ezért nem a centenáriumban rejlő veszélyekről kell beszélnünk, hanem sokkal inkább arról a lehetőségről, hogy közösen írjuk történelmünket” – mondta a pártelnök, majd hozzátette: bár napjainkban kevés lehetőség adódik a valódi párbeszédre, a legfontosabb mégis az, hogy románok, magyarok és szászok szabadon élhessenek együtt, s úgy alakítsák sorsukat, hogy arra az elkövetkező generációk is büszkék lehessenek.
„Erdély Románia Svájca lehetett volna, most mégis utolsók vagyunk az oktatás, a gazdasági fejlődés, vagy épp az egészségügy tekintetében. Ennek legfőbb oka, hogy nincs kellő szabadságunk ahhoz, hogy a megfelelő képviselőket a megfelelő tisztségekhez juttassuk" – jelentette ki Dan Mașca. Hasonló szellemben szólalt fel Sabin Gherman kolozsvári televíziós újságíró, az „Elegem van Romániából” röpirat szerzője. Megbocsáthatatlan bűnnek tartotta, hogy az erdélyi románok, magyarok és németek nem hozzák létre azt a közös pártot, amely a tartomány autonómiájáért lép fel. „Ha nem tesszük le egy olyan párt alapjait, amelyben románok, magyarok és németek ott vagyunk együtt, és amely a három erdélyi hivatalos nyelvet felvállalja, soha nem fogunk győzni” – vélte Sabin Gherman.
Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke felhívta a figyelmet: míg a romániai magyar diákok átfogóan tanulmányozzák a román nyelvet, kultúrát és történelmet, a román nemzetiségű diákoknak nem adatott meg a lehetőség, hogy megismerkedjenek a magyar nyelvvel és kultúrával, noha ez jelentősen hozzájárulna a magyarsággal szembeni tolerancia kialakulásához.
„Nyugodtan kijelenthetjük: 100 évvel a román egyesülés után mi, magyarok nem érezzük biztonságban magunkat Romániában. Az erdélyi német kisebbség eltűnése is azt bizonyítja, hogy kultúránk folyamatos veszélynek van kitéve.
Azon kell dolgoznunk – románok és magyarok közösen –, hogy országunkat egy biztonságos és mindenki számára élhető hellyé tegyük. Az Erdély és Bukarest közötti viszony soha nem volt problémamentes, a túlzott központosítás és a költségvetési pénzek elosztásának módja pedig arra enged következtetni, hogy a román főváros gyarmatként kezel minket" – jelentette ki a néppárt elnöke, aki szerint egy román—magyar—német együttműködés a teljes közösség felemelkedését eredményezheti.
Szilágyi szerint a románságnak tiszteletben kell tartania, hogy a magyarok nem tudnak ünnepelni a centenáriumi megemlékezések közben, de képesek tiszteletben tartani a románság ünnepét. Krónika (Kolozsvár)

Megtalálni a közös hangot (Román–magyar párbeszéd)
A románok és magyarok egymásra utaltságáról beszéltek a Nagyvárad Polgármesteri Hivatalának dísztermében tartott pénteki konferencia román és magyar előadói. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a Reconstructio Egyesület által szervezett konferencia résztvevői arra a kérdésre keresték a választ, hogy Erdély és Románia egyesülésének küszöbönálló centenáriuma esélyt vagy veszélyt jelent-e a román–magyar kapcsolatokban.
Tőkés László európai parlamenti képviselő, az EMNT elnöke nyitóbeszédében a párbeszéd fontosságát hangsúlyozva arra figyelmeztetett, hogy jelenleg Romániában és Erdélyben párhuzamos román és magyar monológok zajlanak. „Meg kell tanulnunk a közös erdélyi dialektust, mert ez az egyedüli lehetőségünk a jövő építésére” – jelentette ki Tőkés László. Úgy vélte: olyan reprezentatív román–magyar párbeszédre lenne szükség, amelyben a magyar oldalon a teljes erdélyi magyar társadalom képviselői ott ülnek, és nem a román állam választja ki a magyar tárgyalópartnereket.
Florin Birta, Nagyvárad liberális alpolgármestere köszöntőjében elmondta, hogy a határ menti város száz beruházással kívánja ünnepelni az Erdély és Románia egyesülése óta eltelt száz évet. Hidakat, utakat akar építeni, amelyek mind a magyaroknak, mind a románoknak hasznára lesznek. Gabriel Andreescu bukaresti politológus, egyetemi tanár arra figyelmeztetett, hogy rosszul indult a centenárium előkészítése, hiszen 2017 elején a Román Akadémia 84 tagja nemzetféltő, magyarellenes felhívást tett közzé. A politológus szerint a szimbolikus jelentőségű román intézményeket, amilyen az akadémia is, még mindig a Ceauşescu-diktatúra idején kialakult nemzeti kommunista ideológia hatja át. Hozzátette: bizonyítható, hogy az akadémikusok nyilatkozatának az értelmi szerzői a Securitate ügynökei voltak. Dan Masca, a marosvásárhelyi Szabad Emberek Pártja (POL) alapítója úgy vélte: ha az erdélyiek nem veszik kezükbe sorsuk irányítását, a régió mindig Bukarest és Budapest manőverezési területe lesz. „Ha nem tesszük lehetővé, hogy minden közösség magát irányítsa, a gyermekeink más országot fognak választani” – jelentette ki a vállalkozó. Hasonló szellemben szólalt fel Sabin Gherman televíziós újságíró, a korábbi „Elegem van Romániából” röpirat szerzője. Megbocsáthatatlan bűnnek tartotta, hogy az erdélyi románok, magyarok és németek nem hozzák létre azt a közös pártot, amely a tartomány autonómiájáért lép fel. „Ha nem tesszük le egy olyan párt alapjait, amelyben románok, magyarok és németek ott vagyunk együtt, és amely a három erdélyi hivatalos nyelvet felvállalja, soha nem fogunk győzni” – vélte Sabin Gherman.
Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke szerint az erdélyi magyarság éppen az autonómiaköveteléssel bizonyítja a legjobban a román állam iránti lojalitását. Megjegyezte: a többkultúrájú régiók akkor teljesíthetnek jól, ha a kultúrák nem harcolnak egymás ellen. Ezért a románok és magyarok egymás iránti bizalmát kell erősíteni. Hozzátette: a tabumentes párbeszéd a bizalom újraépítését segítheti elő.
Hans Hedrich politológus, civil aktivista arra figyelmeztetett, hogy félre kell tenni az első világháború és Európa azt követő átrendeződésének etnocentrista szemléletét, hiszen a háború is és az azt lezáró béke is a földrész gazdasági szempontok szerinti újraelosztásáról szólt. Szilágyi Ferenc, a Partiumi Autonómiatanács elnöke Románia és Magyarország egymásrautaltságára hozott fel példákat. Megjegyezte: földrajzi helyzete folytán Románia csak Magyarországon keresztül kapcsolódhat Nyugat-Európához, Magyarország viszont az erdélyi magyarok iránt viselt felelőssége miatt nem Nyugat-Európa felé, hanem a román határ felé építi az autópályákat, amelyek Románia kapcsolódását is szolgálják. A konferencia második részében a magyar nyelvnek az üzleti életben betöltött szerepéről hangzottak el előadások. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Új, erdélyi pártot szorgalmazott itt Gherman
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács – a Reconstructio Egyesülettel közösen – ismételten megtartotta a 2013 óta rendszeresnek számító román–magyar konferenciát. Először Sepsiszentgyörgyön, majd Marosvásárhelyen és Kolozsváron tartottak ilyet – most pedig Nagyváradon.
Ismét Váradon járt, és újra húzónévként szerepelt egy konferencia meghívottainak sorában Sabin Gherman, aki egyébként az EMNT más rendezvényein is volt már vendég. A kolozsvári televíziós szerkesztő és műsorvezető, aki 19 évvel ezelőtt vált ismertté, az Elegem van Romániából című írásával, és azóta is a transzilván gondolat, az erdélyi románok, magyarok és más nemzetiségek együtt munkálkodásának, Erdély közös fejlesztésének híve, a Bukarest-központúsággal szemben, a váradi városházán tartott konferencia első paneljének egyik előadójaként kijelentette: „amíg Erdély Bécs és Budapest idejében létezett, addig Bukarest idejében már nem létezik”. Azaz a központosítás miatt háttérbe szorul. És ezzel anyagilag is veszít. Példaként említette, hogy Kolozsvár körgyűrűjét fejlesztenék, európai uniós támogatásból, de azért veszítenek el százmillió eurónyi finanszírozást, mert egy pecsétre kell hiába várni Bukarestben – és hasonló veszteségek sora éri Erdélyt, a Bukarest-központúság miatt.
Megvezetettek
Szerinte „a románok ugyanúgy meg vannak vezetve, mint a székelyek: a politikai vezetőik mindig a megfelelő ellenségképet mutogatják nekik, riogatják őket”, holott úgy véli, minden nemzetiségnek teljesen egyenlő jogokat kellene élveznie Erdélyben is, és együtt dolgozni a fejlesztéséért, úgy, hogy „mindenki biztonságban érezheti és megélheti az identitását”. Azt szorgalmazta, hogy az erdélyi románok, magyarok és németek hozzanak létre egy közös pártot. Ez kifejezetten erdélyi tömörülés lenne, amely az autonómiáját is zászlajára tűzné. Úgy véli, lehetetlen úgy haladni, ha nem próbáljuk meghaladni a mai politikai kereteket, ha nem közös, transzilván párt képvisel minket, és ha nem lesz teljes a jogegyenlőség, egészen odáig, hogy három erdélyi hivatalos nyelv is legyen például. Amúgy nem először beszél ilyen párt megalakításáról. Már évek óta hangsúlyozza fórumokon is, hogy nagy jövője lehetne egy olyan erdélyi pártnak, amelyiket közösen vezetnek románok, magyarok és németek, és amely az erdélyiséget helyezi politikája középpontjába. Más alkalmakkor már előadta, hogy 1998-ban, amikor az Elegem van Romániából! című röpiratát megfogalmazta, 4,6 százalékos népszerűségre tett szert, négy évvel később már 25 százalék volt azok aránya, akik elégedetlenek a központosított Romániával, és meglátása szerint, egy erdélyi párt gyorsan szert tehetne legalább 10 százalékos népszerűségre. Most, Váradon még hozzátette: „kezet mindig a többségnek kell nyújtania”. Bővebb kitekintésben pedig kiemelte: „mindenféleképp az EU-val kell tartanunk, ragaszkodnunk kell hozzá, a hibáival együtt is – és eljön majd az az idő, amikor a romániai unióellenes politikai szöveg is vállalhatatlanul alpárinak fog már számítani”, hiszen az egyetlen élhetőbb jövőképet és jelent is még mindig az EU kínálja.
Jogok biztosítása
Gherman ismét síkra szállt a magyarok jogainak totális biztosításáért is, még akkor is, amikor a hallgatóság köréből olyan hozzászólóktól kapott ironizáló feddést, ellenvéleményt, mint például a volt PUNR-s és volt PRM-s parlamenti képviselő és szenátor, Mihai Drecin történész. Gherman azzal vágott vissza: „Együtt kell fejlődnünk, és ne akarjuk már mi, a többség megmondani más nemzeti közösségeknek, hogy nekik mi a jó, akár oktatás terén, akár más területeken”. Ugyanakkor nagyon fontosnak tartja, hogy „ne csak románul és magyarul gondolkodjunk, hanem közös szándéktól vezérelve, egyként alakítsuk ki erdélyi identitásunkat is – mert amíg ezt nem tudjuk elérni, addig a transzilvanizmus csak az elméletekben létezhet.” Hozzátette: jelenleg önálló erdélyi gazdaság nem létezik, még annyira sem, ahogy valamelyest létezik a Bánság, Moldva, Dobrudzsa gazdasága. Ezen úgy lehetne változtatni szerinte, ha közös, életminőséget javító projektekbe fognának az erdélyiek. „Ekkor világossá válna mindenkinek, menyire jól értjük egymást, mi, románok és magyarok, és menyire nem a különbségeket kell hangsúlyoznunk, hiszen sokkal több van, ami összeköt, a közös lakhelyünk és a közös céljaink is” – fogalmazott, jelezve, hogy az általánosságok azonban nem elegendőek, hanem együtt kimódolt és végrehajtandó, nagyon is konkrét projektek kellenek, gazdasági, közigazgatási- és kulturális téren is.
Ott is nehézkes
A nagyváradi konferencia második része a magyar nyelv üzleti életben való használatát járta körbe, mely során – Tiboldi László EMNT-alelnök moderálásával – előadást tartott dr. Kántor Zoltán, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója, dr. Beretka Katinka, jogász, egyetemi tanár, Gelu Barna, a Bihar megyei Vállalkozók Szövetségének elnöki tanácsadója, Pajzos Csaba, az RMKT Bihar megyei elnöke, valamint Csomortányi István, az Erdélyi Magyar Néppárt Bihar megyei elnöke. Dr. Kántor Zoltán megemlítette: az anyanyelv-használati küszöbérték, azaz a 20% Szlovákiában és Romániában használatos, és az egész EU-ban ezek a legrestriktívebb ilyen küszöbértékek. A Szerbiából érkezett dr. Beretka Katinka az ottani anyanyelv-használati szabályozást mutatta be, Gelu Barna azt emelte ki, hogy az üzleti életben a kommunikációban is a gazdasági célok elérése a legfontosabb – és ha ez működik, az magával hozza a fejlődést sok más területen is. Pajzos Csaba többek között azt idézte, egy kutatás nyomán, hogy egy romániai magyar átlagosan 12 ezer óra alatt tanulja meg az államnyelvet, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy az anyanyelv használata még a gazdaságban is fontos, mivel többet adunk el, és többet is vásárolunk, ha a tranzakciók közbeni kommunikáció anyanyelven folyik. Csomortányi István felszólalása zárta a konferenciát, amelyben kifejtette, hogyan áll az anyanyelv használata a kereskedelemben és a közszolgáltatási szférában – és az összes terület közül épp ez utóbbiban áll a legrosszabbul. Szeghalmi Örs / erdon.ro

Esély a párbeszédre?
Két konferenciát is szerveztek a hétvégén, egyiket Aradon, másikat Nagyváradon, mindkettőnek a magyar–román párbeszéd volt a témája, és mindkét helyszínen igen fontos gondolatok hangzottak el a többség–kisebbség kapcsolatáról, a közelgő centenáriumi év jelentette kihívásokról.
Az aradi rendezvényt Surján László volt EP-képviselő, a nagyváradit a Tőkés László vezette Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács kezdeményezte, szervezte, s bár első ránézésre furcsának tűnhet, hogy szinte egy időben zajlik két nagyjából azonos célokat felvállaló rendezvény, az mégiscsak örömmel tölthet el, hogy több ilyen fórumot is le lehet bonyolítani. Mintha-mintha a román résztvevők száma is gyarapodna lassacskán: a hasonló eseményekre évek, évtizedek óta előszeretettel visszajáró Smaranda Enachén, Gabriel Andreescun, Sabin Ghermanon kívül a felszólalók között fiatalabbakat vagy újakat is találunk: ide sorolhatjuk Hans Hedrich civil aktivistát vagy Dan Maşcát, a Szabad Emberek Pártjának vezetőjét. Persze, ez még mindig nem elegendő, jó lenne, ha olyan sokan lennének, hogy fel sem tudnánk sorolni őket, jó lenne, ha a hasonló rendezvényeket nem a magyar fél kezdeményezné. És az is szép lenne, ha ezeken a konferenciákon nem arról szólnának az előadók, mit kellene tenni, hogy az előítéletek falait leromboljuk, s hogy valódi párbeszéd alakuljon ki az Erdélyben élő magyarok és románok között, hanem például számvetést lehetne végezni arról, hogy az elmúlt időszakban hány közös programot tudtunk megvalósítani, együttes fellépésünk révén milyen problémákat tudtunk megoldani. Csakhogy ettől egyelőre távol állunk, s vélhetően nem is kerülünk közelebb, míg az erdélyi románság többsége továbbra is Bukaresttől várja a megoldást problémáira, s míg az erdélyi magyarság legerősebb szervezete, az RMDSZ nem fektet nagyobb hangsúlyt a regionális szövetségesek felkutatására, annál is inkább, mert Bukarestben lassan sem a kormánypártokkal, sem az ellenzéki alakulatokkal nem lehet már szót érteni. Kelemen Hunor és más RMDSZ-es vezetők az elmúlt időszakban szóltak a magyar–román párbeszéd eme parlamenten kívüli formájának szükségességéről – ha e kijelentéseket tettek is követik, minden bizonnyal tágulhat azok köre, akik megértéssel, empátiával viszonyulnak kéréseinkhez, és partnerként, nem veszélyforrásként tekintenek ránk. És akkor talán nem kellene ismét amiatt aggódnunk, hogy december elsején újra Sepsiszentgyörgyre látogat az Új Jobboldal, mert az erdélyi románságban olyan erős lenne a szélsőséges magyarellenesség elutasítása, hogy maguk állítanák le az újabb provokációt. Addig is azonban nekünk kell minden lehetséges fórumon tiltakoznunk a készülő újabb magyarellenes akció ellen. Farcádi Botond / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)