Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Gerlóczy Mariette
3 tétel
2002. augusztus 3.
"A háromszéki földbirtokos családokat 1949-ben elhurcolták Dobrudzsába, a rizsföldekre, a sertéshizlaldákhoz. Szántaniuk kellett, priccs és barakk volt az osztályrészük. A deportáltak kényszermunkát végeztek, volt köztük diplomás tanár, orvos, jogász, mérnök, művész, férfi és nő, öreg s fiatal. Egyikük, uzoni Temesváry Jánosné Gerlóczy Mariette megrázó könyvet írt a kitelepítésről, a dobrudzsai évekről, a világ torz változásáról /Két ország közt félúton, Csíkszereda/, és aki az 1990-es évek elején a Kovászna megyei Uzonban visszakapott, kastélynak is beillő udvarházát a falunak adományozta. /Komoróczy György: Háromszék - Dobrudzsa - Székelyudvarhely. Nagybányai Bányay Sándorné emlékére. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 3./"
2014. április 1.
Van még kutatnivaló – Megjegyzések egy évforduló apropóján
Ha csigalassúsággal is, de halad idehaza is a sztálinizmus osztályalapon véghezvitt gaztetteinek szakszerű feltárása. A tömegtájékoztatásnak köszönhetően pedig a köztudatba is kezd beszivárogni a rémtettek egy részének híre.
A Moszkvából irányított osztályharc vívmányai közé tartozik egyebek közt a birtokos nemesség és főnemesség – iskola és templomépítők – felszámolása: vagyonuk elkobzása, kényszerlakhelyre, munkatáborokba hurcolásuk, megfigyeltetésük és üldöztetésük a politikai rendőrséggel.
A titokban tartott előkészületek után 1949. március 2-án éjszaka két és három óra között beindult az akció, rá egy fél órára már csak 30-40 kilós csomaggal döcögtek országutakon a kisemmizett családok a kijelölt gyűjtőtáborok felé.
Marosvásárhelyen az erdélyi magyar történelmi családokat egyesítő Castellum Alapítvány szervezésében március 3-án emlékeztek a szégyenletes esemény 65. évfordulójára. Előrelépésnek számít, hogy a népes hallgatóságnak – az egykori kitelepítetteknek és leszármazottaiknak – történész szakember tartott előadást megtalált dokumentumok alapján.
Viták is fakadtak. Mert az eseményeket átélő jelenlévők megjegyezték, hogy bizonyos dokumentumok valótlanságokat tartalmaznak, ugyanis nem igaz, hogy a kitelepített családoknak lakást és állást biztosítottak. Állításukat magam is – mint a szörnyűségek átélője – megerősítem. Lakást is, munkát is (de csak kétkezit érettségi vagy diploma mellett is!) ők maguk kellett keressenek. Leltárt sem készítettek az úgynevezett kisajátítási bizottságok! Nem készült leltár a kastélyok és udvarházak berendezéséről, sem más ingatlanról vagy állatállományról. Mindent széthordtak, elloptak.
A marosvásárhelyi megemlékezés egyik tanulsága: rést kell ütni a kommunista hazugságok falán. Az itt következő megjegyzéseknek talán csak a történelmi hitelesség szempontjából lehet jelentősége. A vásárhelyi eseményről szóló egyik tudósítás azt írja, hogy 1948. február 25-én felkészítőt tartottak a pártaktivistáknak az akció előkészítéséről, március 1-jén titoktartás mellett megalakultak a kisajátítási bizottságok (…), és jött húshagyó kedd, a kitelepítés napja.
Csakhogy az a bizonyos húshagyó kedd 1949-ben volt! Tévedés itt az 1948-as évszám, hisz a kitelepítési rendelet 1949. március 1-jén jelent meg és lépett hatályba. Ha 1948. február 25-e nem tévedés, mennyire lehet komolyan venni azt a román sajtóban megjelent állítást, mely szerint a bukaresti pártvezetés 1948 nyarán Sztálin megbízottjának, Vorosilov marsallnak jelenlétében határozta el, hogy a földbirtokosoktól elveszik az 1945-ben még meghagyott 50 hektárt is?
Arról is jó volna olvasni szakmunkákban, igaz-e, hogy Sztálin tervét, mely szerint a földbirtokosokat szibériai munkatáborokba kell deportálni, amerikai közbelépés akadályozta meg? Ez azért is fontos, mert a kitelepítettek közül sokan így tudják, így hallották (köztük jómagam is). A képzelőerő működésbe léphet: a két rémes diktátor közül az egyik 19, a másik egy híján 20. Szibériától függetlenül komolyabb fórumokon mostanában, a kutatások haladtával el-elhangzik a kérdés: Auschwitz után öt évre hogyan történhetett meg ez a nagy disznóság?
Székelyudvarhelyen is volt megemlékezés március 2-án. Ott egyebek közt az hangzott el, hogy a fiatalabb nemzedék jóformán semmit sem tud a ’49-es kitelepítésekről, a fordulat előtt még a történelem szakos egyetemi hallgatók sem hallottak róla, a tankönyvekben ma sem olvasható semmi erről az eseményről. Sőt: a nemrég megjelent A székelység története című kézikönyv és tankönyv is hallgat róla.
Azt viszont pozitívumként említették az alkalmi szónokok, hogy a kolozsvári Gál Mária, a budapesti Gerlóczy Mariette és Széchenyi Kinga (gróf Széchenyi István dédunokája) könyvei mellett ma már mesteri és doktori tudományos dolgozatok/értekezések témái közt megtalálható a romániai kitelepítés is. A restitúció és kártérítés gyalázatos menetéről is szóltak az emlékezők, bírálták az európai parlamenti képviselőket és a hazai igazságszolgáltatást.
A hazugságokról Udvarhelyen is szó esett. A 1949/83-as számú kitelepítési rendeletben is vannak hazugságok, a korabeli kommunista sajtóról nem is beszélve. Például: a kisajátítást végző szervek a legtöbb birtokos gazdaságát siralmas helyzetben találták. Gazdasági gépeiket fedél nélkül, sárban, esőben, hóban kint hagyták az udvaron a rozsda szabad martalékául. Állatállományuk is siralmas állapotban, a földesúri renyheség, lustaság áldozatává lett. Csonttá soványodott lovak, kiálló bordájú szarvasmarhák, lyukas tetejű istállók. (Brassói Népújság, 1949. március 6.)
Ilyen a szemenszedett hazugság! Udvarhelyen így összegeztek: soha többé ne születhessen meseszerű ideológiára és hazugságra épülő társadalmi rendszer, soha többé iskolázatlan, buta emberek ne vezethessenek országokat, de még kisebb közösségeket sem. A rendszerváltozás után a szabad sajtónak köszönhetően meggyőződhettünk a népi bölcseletről: aki hazudik, az lop is.
Komoróczy György. Krónika (Kolozsvár)
Ha csigalassúsággal is, de halad idehaza is a sztálinizmus osztályalapon véghezvitt gaztetteinek szakszerű feltárása. A tömegtájékoztatásnak köszönhetően pedig a köztudatba is kezd beszivárogni a rémtettek egy részének híre.
A Moszkvából irányított osztályharc vívmányai közé tartozik egyebek közt a birtokos nemesség és főnemesség – iskola és templomépítők – felszámolása: vagyonuk elkobzása, kényszerlakhelyre, munkatáborokba hurcolásuk, megfigyeltetésük és üldöztetésük a politikai rendőrséggel.
A titokban tartott előkészületek után 1949. március 2-án éjszaka két és három óra között beindult az akció, rá egy fél órára már csak 30-40 kilós csomaggal döcögtek országutakon a kisemmizett családok a kijelölt gyűjtőtáborok felé.
Marosvásárhelyen az erdélyi magyar történelmi családokat egyesítő Castellum Alapítvány szervezésében március 3-án emlékeztek a szégyenletes esemény 65. évfordulójára. Előrelépésnek számít, hogy a népes hallgatóságnak – az egykori kitelepítetteknek és leszármazottaiknak – történész szakember tartott előadást megtalált dokumentumok alapján.
Viták is fakadtak. Mert az eseményeket átélő jelenlévők megjegyezték, hogy bizonyos dokumentumok valótlanságokat tartalmaznak, ugyanis nem igaz, hogy a kitelepített családoknak lakást és állást biztosítottak. Állításukat magam is – mint a szörnyűségek átélője – megerősítem. Lakást is, munkát is (de csak kétkezit érettségi vagy diploma mellett is!) ők maguk kellett keressenek. Leltárt sem készítettek az úgynevezett kisajátítási bizottságok! Nem készült leltár a kastélyok és udvarházak berendezéséről, sem más ingatlanról vagy állatállományról. Mindent széthordtak, elloptak.
A marosvásárhelyi megemlékezés egyik tanulsága: rést kell ütni a kommunista hazugságok falán. Az itt következő megjegyzéseknek talán csak a történelmi hitelesség szempontjából lehet jelentősége. A vásárhelyi eseményről szóló egyik tudósítás azt írja, hogy 1948. február 25-én felkészítőt tartottak a pártaktivistáknak az akció előkészítéséről, március 1-jén titoktartás mellett megalakultak a kisajátítási bizottságok (…), és jött húshagyó kedd, a kitelepítés napja.
Csakhogy az a bizonyos húshagyó kedd 1949-ben volt! Tévedés itt az 1948-as évszám, hisz a kitelepítési rendelet 1949. március 1-jén jelent meg és lépett hatályba. Ha 1948. február 25-e nem tévedés, mennyire lehet komolyan venni azt a román sajtóban megjelent állítást, mely szerint a bukaresti pártvezetés 1948 nyarán Sztálin megbízottjának, Vorosilov marsallnak jelenlétében határozta el, hogy a földbirtokosoktól elveszik az 1945-ben még meghagyott 50 hektárt is?
Arról is jó volna olvasni szakmunkákban, igaz-e, hogy Sztálin tervét, mely szerint a földbirtokosokat szibériai munkatáborokba kell deportálni, amerikai közbelépés akadályozta meg? Ez azért is fontos, mert a kitelepítettek közül sokan így tudják, így hallották (köztük jómagam is). A képzelőerő működésbe léphet: a két rémes diktátor közül az egyik 19, a másik egy híján 20. Szibériától függetlenül komolyabb fórumokon mostanában, a kutatások haladtával el-elhangzik a kérdés: Auschwitz után öt évre hogyan történhetett meg ez a nagy disznóság?
Székelyudvarhelyen is volt megemlékezés március 2-án. Ott egyebek közt az hangzott el, hogy a fiatalabb nemzedék jóformán semmit sem tud a ’49-es kitelepítésekről, a fordulat előtt még a történelem szakos egyetemi hallgatók sem hallottak róla, a tankönyvekben ma sem olvasható semmi erről az eseményről. Sőt: a nemrég megjelent A székelység története című kézikönyv és tankönyv is hallgat róla.
Azt viszont pozitívumként említették az alkalmi szónokok, hogy a kolozsvári Gál Mária, a budapesti Gerlóczy Mariette és Széchenyi Kinga (gróf Széchenyi István dédunokája) könyvei mellett ma már mesteri és doktori tudományos dolgozatok/értekezések témái közt megtalálható a romániai kitelepítés is. A restitúció és kártérítés gyalázatos menetéről is szóltak az emlékezők, bírálták az európai parlamenti képviselőket és a hazai igazságszolgáltatást.
A hazugságokról Udvarhelyen is szó esett. A 1949/83-as számú kitelepítési rendeletben is vannak hazugságok, a korabeli kommunista sajtóról nem is beszélve. Például: a kisajátítást végző szervek a legtöbb birtokos gazdaságát siralmas helyzetben találták. Gazdasági gépeiket fedél nélkül, sárban, esőben, hóban kint hagyták az udvaron a rozsda szabad martalékául. Állatállományuk is siralmas állapotban, a földesúri renyheség, lustaság áldozatává lett. Csonttá soványodott lovak, kiálló bordájú szarvasmarhák, lyukas tetejű istállók. (Brassói Népújság, 1949. március 6.)
Ilyen a szemenszedett hazugság! Udvarhelyen így összegeztek: soha többé ne születhessen meseszerű ideológiára és hazugságra épülő társadalmi rendszer, soha többé iskolázatlan, buta emberek ne vezethessenek országokat, de még kisebb közösségeket sem. A rendszerváltozás után a szabad sajtónak köszönhetően meggyőződhettünk a népi bölcseletről: aki hazudik, az lop is.
Komoróczy György. Krónika (Kolozsvár)
2016. július 18.
Nemzeti rapszódia
Gerlóczy Mariette: 1923-2002.
Porszemek vagyunk a viharban. De hát ilyen viharhoz, mint ez a háború, még a sziklás hegyek sincsenek felkészülve. Ez nem mentegetőzés, tehetetlenségünkben aligha van mentségünk őrjöngő repülőgépek meg tankseregek háborújában. Annak is a vége felé. Ha nem éppen ez a nap vagy a holnap lesz az utolsónk… Apám, porszemek vagyunk Veled együtt ebben az iszonyú fergetegben. Hol vagy most?
1944. október 6-án a nyilasok már hatalmon, elhurcolják Gerlóczy Gábor vezérőrnagyot, Horthy Miklós volt első szárnysegédjét Tarnócapusztáról, a birtokáról. Akkor már Horthy Miklós is csak volt kormányzó. Pesten a Royal szállóban tartották fogva néhányukat. „Itt viszem ezt a levelet Apámnak. Benne élek magam is az omlásban, melyről beszámolnom már lehetetlen. Azt sem tudom, mit vihetek Apámnak… a szereteten kívül.”
A nemzeti vész haragja még nem ülhetett el. A nyilasok tobzódtak a halálban, noha közöttük is voltak már, akik tudták, ez már a vég.
Csatay Lajos honvédtábornok, hadseregparancsnok, volt honvédelmi miniszter és felesége, Gerlóczy Mariette jelenlétében ették meg a megengedett zsemlét, egyebet nem vihetett senki a foglyoknak. Az a zsemle mérgezett volt, ők tudták ezt, így kérték és kapták övéiktől – öngyilkosságot követett el a Csatay házaspár: ciánkáli volt az utolsó eledelük ’44. október 16-án.
„Édesapám, végeztem mindmáig a dolgom a Margitszigeten, ápoltam magam is a sebesülteket kórházakban, búvóhelyeken. Nem tehettem mást, ezt vállaltam, és többet nem is lettem volna képes végezni ebben a halálzivatarban. Hiszem, hogy Édesapám sokakkal együtt átvészeli a végzet innenső végét is. Úgy döntöttünk, hogy megyünk Apánkkal mi is az orosz fogságba. Nem válhatunk el Apámtól. Jöjjön, aminek jönni kell, ott, amott vagy itt! Szeretettel csókolja lánya, Mariette.”
Az orosz főtiszt két tolmácsot is kapott, amikor „beismerte” a történtek egy részét harsány hangon, már 1945. márciusában. Az egyik tolmács tudott németül, az orosz tiszt is.
„Be kell ismernünk, uraim és hölgyeim, tévedés volt a hosszú orosz védőőrizet. Önök szabadok, elmehetnek.”
Őrizetben volt a Háromszéki Uzonból a két Temesváry fivér. Ott vitéz Dálnoki Veress Lajos volt hadseregparancsnok is. Az élet, s azzal a szerelem is ott van mindörökké a halál vetésén, meglátni és megszeretni egy pillanat műve. A tarnócapusztai nagybirtokos Gerlóczy Gábor kormányzói első szárnysegéd lánya ott és akkor ismerkedett meg Temesváry Jánossal.
„Aki olvasod ezt a följegyzést, tudd meg tőlem, hogy a szerelem hatalmasabb még háborús időben is a halálnál. Ahol zúg égen s földön a halál, a szerelmet ott is meg kell művelni! Apám, édes jó Apám, hol vagy most? Megbocsátod-e, hogy Temesváry Jánossal elmegyek Székelyföldre…?
Lehet, hogy széthull ez a világ, amelyet meglaktunk. Én csillagként tudom mindig magam fölött, hogy velem és értem, értünk jöttél Uzonba, a szerelemért. El nem válhatunk. Temesváry János nem vár áldozatot, s amink megmAradt a vészkorszakból, az mind közös.”
Az esküvőre Uzonban került sor, az ifjú párt, Gerlóczy Mariettét és Temesváry Jánost Márton Áron katolikus püspök adta össze 1946. július 31-én, éppen 70 esztendővel ezelőtt.
„Nem tudom, lesz-e annyi béke, hogy megtaláljam a helyem a székelyek világában, magyar állampolgárként. Sosem adom fel sem a szerelmem, sem az állampolgárságom… Drága Júlia, valahogy eljut talán levelem Budapestre. Valami szép kezdődött velünk, Jánossal…”
És kezdetét vette valami barbár idő. 1949 márciusában fegyveres románok szedték össze a kelletlen egyéneket, mert kellett a birtok, az uzoni szeszgyár, és nem kellett a magyar. Temesváryné Gerlóczy Mariettét és férjét Sepsiszentgyörgyre ragadták, börtönbe vetették. A 26 éves, terhes ifjú asszony vérmérgezést kapott, orvosnak tilos volt bemenni hozzá, szülés után a baba meghalt. Fáskamrában laktak, napszámos munkát végeztek. És újabb román döntés érkezett: a kizsákmányolók 1950-ben Dobrudzsába mennek.
Ismeretlen nép, hely, fabarakkokban lakni, vízben, rizsföldön dolgozni, készülni a halálra vagy egy másmilyen életre. Nyolcvan ember, asszony együtt a nyomorban örök szövetségében, egymást éltetve és temetve.
„Soha, János, sosem, egyszer sem bántam meg, hogy eljöttem veled Uzonba, ide, Dobrudzsába, ahol azt sem tudjuk, hol vagyunk, s a román hatalom is eltagadja… Most telt el öt és fél év. Itt, Kolozsváron is dolgozunk… tovább.”
– Mi Urunk, teremtőnk, adj végre nyugalmat Temesváry Jánosnak, aki, akár a népe, megbűnhődte a nagy háború minden vétkét a maga védtelenségében Adj vigasztalódást érdemben hitves özvegyének… Mariettének…
Kik jelen valának a 35 évesen elhalt férj temetésén, följegyezték a szívek falára, hogy a pap is elcsuklott, sírt is… Az örök özvegy élte tovább az ítéletéletet, 2002-ig.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Gerlóczy Mariette: 1923-2002.
Porszemek vagyunk a viharban. De hát ilyen viharhoz, mint ez a háború, még a sziklás hegyek sincsenek felkészülve. Ez nem mentegetőzés, tehetetlenségünkben aligha van mentségünk őrjöngő repülőgépek meg tankseregek háborújában. Annak is a vége felé. Ha nem éppen ez a nap vagy a holnap lesz az utolsónk… Apám, porszemek vagyunk Veled együtt ebben az iszonyú fergetegben. Hol vagy most?
1944. október 6-án a nyilasok már hatalmon, elhurcolják Gerlóczy Gábor vezérőrnagyot, Horthy Miklós volt első szárnysegédjét Tarnócapusztáról, a birtokáról. Akkor már Horthy Miklós is csak volt kormányzó. Pesten a Royal szállóban tartották fogva néhányukat. „Itt viszem ezt a levelet Apámnak. Benne élek magam is az omlásban, melyről beszámolnom már lehetetlen. Azt sem tudom, mit vihetek Apámnak… a szereteten kívül.”
A nemzeti vész haragja még nem ülhetett el. A nyilasok tobzódtak a halálban, noha közöttük is voltak már, akik tudták, ez már a vég.
Csatay Lajos honvédtábornok, hadseregparancsnok, volt honvédelmi miniszter és felesége, Gerlóczy Mariette jelenlétében ették meg a megengedett zsemlét, egyebet nem vihetett senki a foglyoknak. Az a zsemle mérgezett volt, ők tudták ezt, így kérték és kapták övéiktől – öngyilkosságot követett el a Csatay házaspár: ciánkáli volt az utolsó eledelük ’44. október 16-án.
„Édesapám, végeztem mindmáig a dolgom a Margitszigeten, ápoltam magam is a sebesülteket kórházakban, búvóhelyeken. Nem tehettem mást, ezt vállaltam, és többet nem is lettem volna képes végezni ebben a halálzivatarban. Hiszem, hogy Édesapám sokakkal együtt átvészeli a végzet innenső végét is. Úgy döntöttünk, hogy megyünk Apánkkal mi is az orosz fogságba. Nem válhatunk el Apámtól. Jöjjön, aminek jönni kell, ott, amott vagy itt! Szeretettel csókolja lánya, Mariette.”
Az orosz főtiszt két tolmácsot is kapott, amikor „beismerte” a történtek egy részét harsány hangon, már 1945. márciusában. Az egyik tolmács tudott németül, az orosz tiszt is.
„Be kell ismernünk, uraim és hölgyeim, tévedés volt a hosszú orosz védőőrizet. Önök szabadok, elmehetnek.”
Őrizetben volt a Háromszéki Uzonból a két Temesváry fivér. Ott vitéz Dálnoki Veress Lajos volt hadseregparancsnok is. Az élet, s azzal a szerelem is ott van mindörökké a halál vetésén, meglátni és megszeretni egy pillanat műve. A tarnócapusztai nagybirtokos Gerlóczy Gábor kormányzói első szárnysegéd lánya ott és akkor ismerkedett meg Temesváry Jánossal.
„Aki olvasod ezt a följegyzést, tudd meg tőlem, hogy a szerelem hatalmasabb még háborús időben is a halálnál. Ahol zúg égen s földön a halál, a szerelmet ott is meg kell művelni! Apám, édes jó Apám, hol vagy most? Megbocsátod-e, hogy Temesváry Jánossal elmegyek Székelyföldre…?
Lehet, hogy széthull ez a világ, amelyet meglaktunk. Én csillagként tudom mindig magam fölött, hogy velem és értem, értünk jöttél Uzonba, a szerelemért. El nem válhatunk. Temesváry János nem vár áldozatot, s amink megmAradt a vészkorszakból, az mind közös.”
Az esküvőre Uzonban került sor, az ifjú párt, Gerlóczy Mariettét és Temesváry Jánost Márton Áron katolikus püspök adta össze 1946. július 31-én, éppen 70 esztendővel ezelőtt.
„Nem tudom, lesz-e annyi béke, hogy megtaláljam a helyem a székelyek világában, magyar állampolgárként. Sosem adom fel sem a szerelmem, sem az állampolgárságom… Drága Júlia, valahogy eljut talán levelem Budapestre. Valami szép kezdődött velünk, Jánossal…”
És kezdetét vette valami barbár idő. 1949 márciusában fegyveres románok szedték össze a kelletlen egyéneket, mert kellett a birtok, az uzoni szeszgyár, és nem kellett a magyar. Temesváryné Gerlóczy Mariettét és férjét Sepsiszentgyörgyre ragadták, börtönbe vetették. A 26 éves, terhes ifjú asszony vérmérgezést kapott, orvosnak tilos volt bemenni hozzá, szülés után a baba meghalt. Fáskamrában laktak, napszámos munkát végeztek. És újabb román döntés érkezett: a kizsákmányolók 1950-ben Dobrudzsába mennek.
Ismeretlen nép, hely, fabarakkokban lakni, vízben, rizsföldön dolgozni, készülni a halálra vagy egy másmilyen életre. Nyolcvan ember, asszony együtt a nyomorban örök szövetségében, egymást éltetve és temetve.
„Soha, János, sosem, egyszer sem bántam meg, hogy eljöttem veled Uzonba, ide, Dobrudzsába, ahol azt sem tudjuk, hol vagyunk, s a román hatalom is eltagadja… Most telt el öt és fél év. Itt, Kolozsváron is dolgozunk… tovább.”
– Mi Urunk, teremtőnk, adj végre nyugalmat Temesváry Jánosnak, aki, akár a népe, megbűnhődte a nagy háború minden vétkét a maga védtelenségében Adj vigasztalódást érdemben hitves özvegyének… Mariettének…
Kik jelen valának a 35 évesen elhalt férj temetésén, följegyezték a szívek falára, hogy a pap is elcsuklott, sírt is… Az örök özvegy élte tovább az ítéletéletet, 2002-ig.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)