Etnikai magyarok. Etnikai magyarok. Etnikai magyarok
Ezt ismételgetem most néhány perce, mióta – én hülye! – elolvastam Mihancsik Zsófia cikkét.
Ezen a kifejezésen egyébként én most joggal lepődtem meg, vagy általánosan szokás használni a magyar sajtó általam kevésbé látogatott berkeiben? Tényleg nem tudom, segítsetek.
Az írásban arról van szó, hogy az etnikai magyarok ugyanolyan ukrán állampolgárok, mint a nem etnikai magyar ukrán állampolgárok, úgyhogy mars harcolni a diktátor ellen!
Ennek a gondolatnak a mélyelemzésébe egyelőre nem mennék bele, per pillanat úgy érzem, nem vagyok abban az idegállapotban.
A szerző problémája egyébként az, hogy magyar politikusoknak és nem politikusoknak van pofájuk aggódni a kárpátaljai magyarok – izé, etnikai magyarok – sorsa miatt, így külön is.
A kurva anyjukat.
Azzal viszont egyébként mélységesen, mondhatni százszázalékosan egyetértek, hogy nemcsak az etnikai magyar emberéletek fontosak. Nekem legalábbis biztosan nem.
Pokolba a háborús pszichózissal!
Az a helyzet, hogy engem utoljára a 2004-es népszavazási kampány alkalmából idegesített fel a politika úgy istenigazából, és sokáig azt hittem, hogy soha többé nem fog. Tévedtem, nem is kicsit. Hiszen még soha nem utáltam annyira semmit, mint most ezt a háborús pszichózist.
Annyi minden van, ami bosszanthatja az embert – a dugós boroktól a bunkó autóstársakon át az egészségügyi várakozásokig –, hogy a politikára igazán nem érdemes idegszálakat és agysejteket pocsékolni. Orbán Viktor egy majom? Oké, de ha így van, akkor elsősorban megfigyelésünk, és nem rajongásunk vagy gyűlöletünk tárgyának kell lennie. Mondtam már sokszor, én ezekre az emberekre – meg arra, amit tesznek, illetve mondanak – mindenekelőtt kíváncsi vagyok. Ennyi, amit tehetek, és még az, hogy megírom, ha szerintem ostobaságot cselekszenek. Azt is, ha nem, de olyan ritkán fordul elő. Mindenkinek megvan a szerepe, mindenki teszi a dolgát.
Általában. Most viszont különleges időket élünk. Előrebocsátom, némelyek szerint ez hülyeség, minden pont olyan, mint máskor, de én vitatkoznék. Két okom is van rá. Az egyik, hogy amit magam körül látok – hallok, olvasok –, amiből ki tudok indulni, az rendkívülinek mutatja a korszakot. Lehet, hogy ha nem figyelnék a hírekre – vagy ha másmilyen hírforrásokat követnék –, akkor nem lennék ennyire zaklatott, ezen azonban sajátos munkakörömnél fogva sem bírok változtatni. A másik ok a saját érdeklődésem és érzékenységem. Ez a háború egyszerűen túl közel van hozzám. Nem kilométerben, földrajzilag a sok-sok éves délszláv őrület sokkal közelebb volt – de gondolom, értitek ti ezt.
Annak idején a csecsenföldi dolgokat is közelebbinek éreztem – húsz év eltelt, mégis emlékszem, milyen döbbenten néztem az internetet, mikor azt olvastam rajta, hogy megölték Ruszlan Labazanov harctéri parancsnokot, akivel egykor egy szakaszban voltunk katonák –, de Kelet-Ukrajna még inkább rám nehezedik. Egy példát mondok, épp ma délelőtt telefonált anyám, hogy kisgyerekkori legjobb barátom így pár hónappal az 50. születésnapja előtt megkapta a behívót. Azonnal el is húzott nagyon messzire, egy másik országba.
Jól tette. Ez nem az ő háborúja.
Na de mire is akarok kilyukadni?
Arra, hogy a Putyin-látogatás még inkább megmutatta, milyen könnyen-lazán csúsznak bele az emberek ebbe a háborús pszichózisba. Itt, Magyarországon. Akartam már írni erről korábban is, hisz mindig meghökkenek, milyen parázs viták alakulnak ki a keletukrán posztjaim alatt. Nyilván nem a kommentelőimet, azaz benneteket akarlak piszkálni, ez csak példa volt. Ugyanígy, sőt pláne hivatkozhatok a sajtó egészére, a mikroblogszférára és bármire.
Gazda Albert
cink.hu

A G-nap első évfordulója
Némi iróniával „G-napnak” nevezik a magyar médiában február 6-át, amikor tavaly Simicska Lajosnál elszakadt a cérna, és több jelentős sajtóorgánumnak adott interjúban az ondó közkeletű megnevezését használta leíró jelzőként korábbi barátja, a magyar miniszterelnök vonatkozásában.
Akkor sokan úgy véltük, nem lehet hosszú távon fenntartani a nemzeti oldalhoz kötődő médiaorgánumokat úgy, hogy azok főállásban a Fidesz-kormányt támadják. Különös tekintettel arra ugyebár, hogy ezen orgánumok törzsközönsége eleve úgy szelektálódott, hogy a nézők–olvasók elsöprő többsége épp a megerősítést várta fideszes kötődésében.
Az eltelt egy esztendő szolgált némi tanulsággal. Mérget nem vennék a Magyar Nemzet nyereségességére, de az olvasói támogatottságát nem vesztette el annyira, hogy a lapot megszűnés fenyegesse. A lap egyszerre nyitott jobbra is meg balra is, egyrészt nagyobb teret kap benne a Jobbik, másik oldalról pedig leszerződtettek két olyan népszerű újságírót, akik a szó legszorosabb értelmében függetlenek, a politika senki földjén mozognak. Az egyik a borbloggerként is ismert Gazda Albert, aki korábban olyan népszerű online lapok főszerkesztőjeként dolgozott, mint az Origo vagy a Cink, a másik a bulvármédia kőkemény ostorozója, a liberális indíttatású, de a liberális tabukat rendesen felrugdosó, szókimondó Puzsér Róbert. A Nemzet néha megenged magának egy-egy mondvacsinált, erőltetett támadást a kormány ellen (egy tehetséggondozásról szóló projektet például azzal próbált meg hitelteleníteni, hogy annak gazdája, Orbán János Dénes egyik verscímének trágárságába kötött bele), de összességben színvonalas lap maradt.  
Hasonló a helyzet a Hír tévével. Miként a főszerkesztő egy nagyinterjúban a „G. nap” első évfordulója alkalmából elmondta, most végre „szabad” a tévé. Bizonyos mértékig szórakoztató, hogy az egykori és jelenlegi hírtévés munkatársak kölcsönösen árulózzák egymást, hiszen végtére mind a maradás, mind pedig a markánsan kormányelkötelezett köztévénél való elhelyezkedés magyarázható éppen úgy értékelkötelezettséggel, mint karrierizmussal, de annyi biztos, hogy jót tesz a magyar médiapiacnak, hogy a Magyar Idők mellett van Magyar Nemzet és a köztévé mellett Hír tévé.
Borbély Zsolt Attila. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Jobbik részünk
A modern tömegdemokrácia belső logikája a bulvár mocskába rántaná le a politikát. Minden kelendő, ami szenzáció, mindennek hírértéke van, amire az emberek ugranak, és amivel ártani lehet egy másik tábor vezéralakjának. Ugyanakkor az is természetes, hogy a jobb érzésű emberek megpróbálnak ellenállni a mocsok-áradatnak, és vészharangot húznak, midőn a politika körüli bulvárkommunikáció újabb és újabb határokat lép át.
Emlékezetes G. Fodor Gábor esete az egykori modellel, akit lekurvázott, aktfotóit pedig pornófotóknak nevezte, pusztán azért, mert az illető az MSZP-ben vállalt közéleti szerepet. Félreértés ne legyen, az MSZP színeit felvállalni ép erkölcsi érzékkel és ép szellemi adottságokkal nem lehet. Ez egy dolog, ám pellengérre állítani valakit, és súlyosan a becsületébe gázolni, mert húsz évvel ezelőtt meztelen fotók jelentek meg róla, elfogadhatatlan. Örömteli, hogy akkor GFG-nek visszavonulót kellett fújni a szinte össztársadalmi felháborodás miatt.
A legújabb áldozat Volner János, a Jobbik új frakcióvezetője, aki Vona Gábort váltotta e poszton. „Bokros” esete egy hölggyel, akivel saját bevallása szerint is hosszabb ideje kapcsolatban áll, nemcsak a bulvármédiát járta meg, hanem a fősodor is foglalkozott vele, persze ki így, ki úgy.
Igen korrekt cikket közölt az ügyben érdekmentes Magyar Nemzet Gazda Albert tollából. (Érdekmentes, mondom, hacsak azoknak a híreszteléseknek nem adunk hitelt, miszerint a Jobbik és Simicska között titkos megállapodás köttetett, s Orbán volt szövetségese a zajos szakítás után beállt a Jobbik mögé. Feltéve, de meg nem engedve, hogy ez így lenne, sem tűnik valószerűnek, hogy ezért állna ki karakánul a tudatosan centrista pozíciót elfoglaló közíró a tiszta közélet mellett.) Gazda alapvető kérdéseket feszeget A Habony-titok című írásában. Hova vezet e negatív tendencia, van-e egyáltalán határ, van-e még tabu, vagy tényleg mindent lehet, s bármit lenyelnek a nagyobbik kormánypárt azon politikusai, akik jóérzése biztosan tiltakozik az ellen, ami történik.
Gazda szeretné hinni, hogy van Rubicon, s vele alighanem együtt rezdül a nemzet jobbik része, melyet nem fertőzött meg a „bármit lehet” gátlástalansága.
Borbély Zsolt Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Megalakult a „Hámor” kézműves egyesület
Nagyenyed, Torda és Marosludas környékéről toborozzák a mestereket
Rendkívül fontos és időszerű kezdeményezésnek adott otthont július közepén a Nagyenyedi Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Ház: a környék kézműveseinek alakuló ülését tartották.
Az ötletgazda Albert Ferencet sokan ismerik a vidéken, hiszen gyönyörűen farag, isteni kürtöskalácsot készít, amelyet szülőfalujában, Székelykocsárdon árusít – és nem akárhogyan, hanem favázas biciklin kínálgatja a portékát, pedálozás közben pedig a Magyar népmesék című rajzfilmsorozat jól ismert dallamát sugározza egy kis készülék. Albert Ferencet választották az alapítvány elnökévé.
BASA EMESE
Szabadság (Kolozsvár)