Egy ünnep, több egyetértés
Ágyban, párnák közt, taknyos zsebkendőhalmok, jobbra orvosság, balra citromos tea. Olvasás. Köhögés, melegem van, fázom, fejfájás, így sem jó, úgy is kényelmetlen, pár perc szunyókálás, újra köhögésroham. Bekapcsolom a tévét. Elkezdődött az ünnep.
Egyes magyar adók rajzfilmet sugároznak, a Dunán és az m1-en, m2-ön ünnepi reggeli műsor van, csak néha egy-egy rövid híradó. Verset mondanak, énekelnek, hegedülnek, beszélgetnek a forradalomról és szabadságharcról nők, férfiak, olyan derűsen, hátradőlősen, oldottan. Még úgysem láttam a budapesti hivatalos ünnepi ceremóniát, hiszen ez itthon szabályos munkanap, legfeljebb elnézik, ha elfutunk ünnepelni, illetve nekünk újságíróknak kicsit talán munkaköri kötelességként is felfogható a városi ünnepségen való részvétel. No, de most a legjobb helyről, az „első sorból” láthatom a budapesti történéseket. Zászlófelvonás, katonai parádéval. Hétágra süt a nap a fővárosban, az államfő csak úgy kiskabátban vonul fel. Ünnepre kedvező időjárás. Jókora a tömeg. Teljesen olajozott a forgatókönyv.
Aztán időutazás 1848-ba, egy 163 éves híradóba. Beszámoló Petőfi napjáról, a stúdióban berendezett Pilvax kávéház korabeli díszletei között. Halszálkás ruhájában igazán szemrevaló jelenség Novodomszky Éva, a fő híradós. Gaskó Balázs három szakértővel eleveníti fel március 15-e eseményeit. Szinte családias beszélgetés sikeredik, mintha csak úgy a vasárnapi ebéd után, szűrt napfényben gombolyítanák a szót. Érdekes tálalás, egyszer sem unalmas vagy vontatott, bár annyiszor ismételt adatokkal szolgál. Neves forradalmárok ízletes korabeli naplórészletei tanúskodnak a szabadságharcos napok végtelen lelkesedéséről. Amolyan színpadiasan elhangzott a 12 pont, tetszett az a formabontás is, ahogy vásott tudatlan kölyökként a műsorvezető megmagyaráztatta nekünk az egyes tételek jelentését. Megkóstoltuk a Kossuth-kiflit, kokárdát varrtak a főkötős leányok-asszonyok, fény derült a kokárdás színek megfelelő sorrendjére, bemutatták a korabeli divatot, ismertették a zenét, táncot, lapszemle – vagy nem is, sokkal inkább valóságos lapmustra tanúi lehettünk, tisztázták a 48-as árviszonyokat, 10 krajcár volt egy kávé, és az is kiderült, hogy a zászló és a lobogó nem is éppen szinonimák. S közben többet tudhattunk meg 48-ról, mint sok tucatnyi történelemórán. Hát így is lehet az „unalmas” múltról műsort készíteni.
Közben a hivatalos események helyszíneit is kapcsolták, a nemzet színe-javának egy része nyújtott ízelítőt különféle zenékből, versből, táncból. Na meg szónoklatból. Szép napja volt Orbán Viktornak: becslések szerint mintegy húszezer ember szűnni nem akaró tapsa fogadta, ám úgy félórás beszéde kissé talán túl hosszúra sikeredett, bár elemzése terjedelmes szakdolgozat gyönyörű témája lehet még. Szép gondolat, miszerint „minden magyar ki fog állni minden magyarért, minden magyar közösen, együtt ki fog állni Magyarországért” – bárcsak úgy lenne. Azt azért már el kell fogadnunk, hogy egy politikus mindig politikus, akkor is, ha éppen ünnepel, így hát nem várhattuk el a kampányelemek teljes mellőzését. Tulajdonképpen örültem, hogy pontosan ezekkel a szavakkal nem esett szó a kétharmados forradalomról, ilyenszerű említése gusztustalanul túlzott párhuzam lett volna. Bár azért az sem semmi, 2010-et 56-hoz és 90-hez hasonlítani... Örültem, hogy nem érvényesült a szokásos „szidjuk az előző kormányt” stílus, így végső soron az ellenzéket is csupán egyszer említette, akkor sem közvetlenül, csak „nyolcéves mocsárként”, értsünk belőle. Érthető módon nem beszélt a miniszterelnök a sajtószabadságról sem (tette ezt annál inkább az egyáltalán nem elnéző ellenzék...), ám sokkal többet szólt a már szintén agyonbírált új alkotmányról, amely húsz évvel a rendszerváltás után a kommunista régit hivatott végre felváltani. Csodálkozásomra a beszédben nem esett szó a határon túli magyarok honosításáról, bár éppen hétfőn tették le az esküt az első újdonsült állampolgárok. Meglepő volt a kijelentése, miszerint „nem tűrtük el 1848-ban, hogy Bécsből diktáljanak nekünk, nem tűrtük el 1956-ban és 1990-ben sem, hogy Moszkvából diktáljanak, most sem hagyjuk, hogy Brüsszelből vagy bárhonnan bárki is diktáljon nekünk”, hiszen Magyarország jelenleg éppen az Európai Unió soros elnöki tisztségét tölti be – tisztára tudathasadásos állapot... Nagyon igaza van abban, hogy a csalódottság a magyar élet alapérzése lett, mint tudjuk, „sírva vigad a magyar”, és: „Csak szabad emberek alkothatnak szabad társadalmat, ezért fel kell szabadítani magunkat hibáink és bűneink alól is. (...) Ne csak a politikát, ne csak a gazdaságot, de magunkat is újítsuk meg, hogy szabadon láthassuk el feladatainkat.”
Egészséges lelkű gyermeket nem úgy alakítunk apróságainkból, hogy örökké azt ismételgetjük neki, mit tévedett, hangsúlyozzuk a hibáit, szidjuk a legkisebb melléfogásáért. Ugyanúgy is felcseperedik gátlásos, kishitű, önbizalom-hiányos, frusztrált, keserű felnőtté, aki adottságaival nem tud élni, tehetségeit a sírba viszi. Nincs ez másként a nemzettel, bármely nemzettel sem. Úgy tud nagyot alkotni, ha egészséges lelkületűvé neveljük, ha pozitív önképe van. Akkor lesz országát támogató, adófizető polgár (ez sem mellékes!) a magyarból is, ha úgy „nő fel”, hogy szereti és vállalhatja magyarságát, nagyra értékeli kultúráját, büszke elődeire, történelmére, nemzetére, hazájára.
Bár hál’ istennek eltűnt a kordon a Kossuth téren, sajnos az idei megemlékezés sem jelentette minden magyar közös ünnepét – az MSZP, mint az várható volt, külön „elégedetlenkedett” még egyet. Az viszont már tetszett, hogy többen is emlegették: 1848-ban teljes volt a magyarok egyetértése, és március 15-e talán az egyetlen olyan ünnep, amelynek jelentőségét illetően – inkább többé mint kevésbé – minden magyar egyetért. Ezzel talán már lehet kezdeni valamit ebben a folyton civakodó méltatlan utókorban…
KEREKES EDIT. Szabadság (Kolozsvár)