Ünnep után, szabadon
Találkoztam egy költeménnyel: Bowen monológja, sötétben a címe. Képmutató hétköznapjaink szabadságát vázolja benne Márton László. Fantasztikus erejű, felkavaró szabadságélmény e vers a 90-es évek elejéről, amely a legsötétebb diktatúrák mindenütt jelenvaló, brutális teljességét megörökítő nemzeti litániánkat, az Egy mondat a zsarnokságról címűt idézi. Ennek egyfajta remekbe szabott, önálló irodalmi értékkel bíró, sajátos üzenetet megfogalmazó parafrázisa, továbbgondolása.
Magam is elgondolkodtam azon, hogy március idusán, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc ünnepén, a közmegegyezés szerint is talán a legfontosabb nemzeti ünnepünkön miért nem az ünnephez közvetlenül kapcsolódó írás az, ami megmozgat bennem valamit. Volna rá magyarázat, mégse fejtegessük. Messzire vezetne, miért legyünk ünneprontók? Annyi talán elegendő lesz, hogy számomra a Bowen-monológ a legszervesebb részének bizonyult az ünnep előestéjén meghitt környezetben és hangulatban zajló megemlékezésünknek, mellyel a hajdani (s a majdani?) nemzeti szabadságvágyat egyetemesebb kontextusba helyeztük a köldöknéző csuhajkodásnál. Valahogy úgy, ahogy annak idején Petőfiék a Pilvaxban tehették, amelyet egyébként nem is Pilvaxnak, hanem csak Fillingernek nevezett a forradalmi társaság.
A Bowen-monológ talán ugyanúgy kordokumentum, akár az Egy mondat a zsarnokságról, 1956 nemzeti dala. Megszenvedett és nap, mint nap eltékozolt szabadságunk kordokumentuma. Távol áll Petőfi romantikus hevületétől. Vállaltan Illyés Gyula kultikus tisztelettel övezett versének monoton szerkesztését követi, a zsarnokság után ránk szabaduló, lényegében a zsarnokságból sarjadzó „szabadságnak” elemi nyelvi erővel megrajzolt kórképe a rendszerváltás közvetlen közelségéből, ahonnan származik. Mellesleg irodalmi csemege is, hiszen Illyés nagy kortársát is „megidézi”: Bowen egy X-beli börtöncellából ismerős, ahová Déry Tibor regényhőse, G. A. úr vetődik, egy mondatba szerkesztett verses monológját pedig a regény színpadi változatához írta Márton László.
Ha nem ismernénk Illyés Gyula borzongató költeményét a szabadságélmény kozmikus méreteket öltő hiányáról (melynek az idén 10 esztendős Terror Háza Múzeum kiállítótermeiből, szüleink és nagyszüleink legsötétebb emlékezetéből kísért az ikonográfiája), talán az 1992-es Bowen-monológ is kevesebbet jelentene számunkra. Hiszen a szabadság-tautológiát, mint alapvetést („hol szabadság van, ott szabadság van”) kibontó Bowen-monológ a zsarnokságról szóló illyési vádirathoz képest, abból eredően fogalmazza meg döbbenetesen igaz állításait. Illyés hatalmas körmondatának hatására szabadságunkat a zsarnokság hiányában sejtjük, a Bowen-monológ viszont azzal szembesít, amivé a szabadság fajul. A zsarnoksággal ellentétben, amely a maga fortélyos félelmeivel összeköt – „mindenki szem a láncban” –, a szabadság a maga szintén fortélyos félelmeivel a szétesés felé mutat: „…ha megpróbálna bárki/ a szabadsággal szembeszállni,/ az a megtestesült szabadság.”
És most szabadság van, „középszerű és fantáziátlan”, ahol „minden szabad mindekivel szemben.” Ismerős, ugye? Hiszen a szabadosságnak megélt, a meg nem értett vagy súlyosan félreértett és félreértelmezett szabadságról szól, aki szónokol Brüsszelben, Budapesten és Csíkszentjehován egyaránt, és vörösbe gyullad a végeken a véleménydiktatúrájában tobzódó liberálfasizmus vagy a rögvalóságba talajgyökerező gyepű-radikál, közöttük pedig mi, célját, hitét és értékrendjét vesz(ej)tő, kiábrándult csendes többség. Petőfi lángoló soraiban megálmodott szabadságának tékozló örökösei
LACZKÓ VASS RÓBERT
Márton László:
Bowen monológja, sötétben
Hol szabadság van,
ott szabadság van
nemcsak az elpusztított tájban,
nemcsak a lelki félhomályban,
hol büntet s nem kitüntet
a csüggedő tekintet,
nemcsak a parttalan vitákban,
nemcsak a promiszkuitásban
nyilvánosság előtt s az ágyban,
a szállhatatlan szállodákban,
a jégveremben és az étteremben
és a vasúti menetrendben,
ott szabadság van
az orrban és a szájban,
az okozatban és az okban,
a felgyűlt szemétkupacokban,
mikre szabadon száll a döglégy,
ott a mulandóság: öröklét,
hol szabad a tárgyak esése,
mint az emelkedés esélye,
ott szabadság van
nemcsak a méltatlankodásban,
a társadalmi erjedésben,
a rémhírterjedésben,
a félelemben és a sérelemben,
ott minden szabad mindenkivel szemben:
hol szabadság van,
ott szabadság van
minden lerakódó mocsokban,
anyagokban s műanyagokban,
abban, ahogy a ködből
ezerféle zaj bömböl,
abban, hogy mi sem titkos:
tudható, ki mit dugdos;
hol szabadság van,
ott szabadság van
nemcsak a nagybetűs címekben,
a célzatos újságcikkekben,
és nemcsak abban, hogy a hátsó
gondolatok mögül kilátszó
leghátsók mögül egyik-másik
gondolatlanság is kilátszik:
hol szabadság van,
ott szabadság van
az áram- és a gázszolgáltatásban
és minden málladozó házban,
a szerződések betűjében,
az ígéretben és a szószegésben,
abban, ahogy felnő a gyermek,
akit szülei nem nevelnek;
hol szabadság van,
ott szabadság van
a részletekben s a totalitásban,
a bármiről hihető jóban,
apátiában és agresszióban,

az elzárt olajvezetékben,
a műholdakkal figyelt égben,
az értelmetlen mondatokban,
a szótövekben és ragokban,
a teljes bizonytalanságban,
a levegőnek mondott mérgesgázban;
szabadságot világít át a röntgen,
szabadság van a börtönökben,
hol szabad szabályok lakolnak,
kiknek a mánál szabadabb a holnap,
s ha megpróbálna bárki
a szabadsággal szembeszállni,
az a megtestesült szabadság,
melyért az életüket adták
oly sokan; és most szabadság van,
középszerű, fantáziátlan,
s mint a beton, olyan tömör lesz,
megízleled és megcsömörlesz,
de nem menekszel tőle mégse,
mert nincsen se hossza, se vége,
te is egy darab szabadság vagy,
s ha meghalsz, a szabadság rádfagy:
ő mondja meg, mi lettél,
hírtelenebb hírednél.
Szabadság (Kolozsvár)

IV. Székelyföldi Jótékonysági Motorostalálkozó és Rockfesztivál
Fantasztikus hangulat, jó körülmények: ebből jövőre is kérünk!
Vannak rendezvények, amelyek ugyancsak próbára teszik azt, aki egy rövid cikkben próbálja visszaadni a lényegüket: ilyen a múlt héten, június 23–26. között Szentegyházán lezajlott IV. Székelyföldi Jótékonysági Motorostalálkozó és Rockfesztivál is, amelyet a legjobb megtapasztalni, megélni. Aki idén nem lehetett ott, annak talán a fotók nyújthatnak hitelesebb ízelítőt.
Csütörtöktől vasárnap reggelig ugyanis megállás nélkül zajlott az élet a találkozónak helyet adó kemping és strand területén, egymást követték az élő koncertek, a különböző versenyek, kísérő programok.
Kétségtelen, hogy a rockzene szeretete mellett a rendezvény gerince és éltetője a „hovatartozás érzése”, amelyet megtapasztalhattak a résztvevők, hiszen több ezer, hasonló érdeklődési körrel, értékrenddel bíró ember töltött együtt pár napot. Fiatalok és idősebbek, párok, egyedülállók és gyerekes családok, nemre, életkorra, foglalkozásra (sőt, nemzetiségre!) való tekintet nélkül azért érkeztek oda, hogy szórakozzanak, kikapcsolódjanak, feltöltődjenek – ez maradéktalanul sikerült is.
Picik, anyukák, apukák – nagyon sokan családdal jöttek
Mivel még zajlanak az utómunkálatok, a résztvevők pontos száma nem ismert, de legalább annyian voltak, mint tavaly (7000), talán még többen is, vélik a szervezők: Székely Motoros Összefogás néven a marosvásárhelyi Auld Cut MC, a székelyudvarhelyi Independent Eagles MC, a kászoni KMB Motors MC, a csíkszeredai Rebel Wolves MC és a kézdivásárhelyi Flagellum Dei MC klubok.
Mit meg nem teszünk kánikulában a frissítő nedűért!
Mint megszokhattuk, a motorosok segítenek, ahol tudnak: a mostani rendezvény nevében sem csak a jó hangzása miatt szerepel a „jótékonysági” megnevezés, a találkozó bevétele ezúttal két rászorulóhoz megy majd. Ezer euróval támogatják egy elektromos kerekesszék megvásárlását annak az udvarhelyszéki fiatalembernek a részére, aki mindkét lábát elveszítette, a fennmaradó összeget egy csíkszéki kiskorúnak juttatják, aki súlyos májbetegséggel küzd – mondta el Rancz Dezső a szervezők képviseletében.
Sokan, jó hangulatban
A fesztivál első napján, csütörtökön a Mazur, a Terra Siculorum és a Background állt színpadra, majd a Pokolgép hozta szokásos formáját fantasztikus hangulatú koncerttel. Jó ötletnek bizonyult, hogy már csütörtökön rajtolt a motorostalálkozó, nagyon sok embernek sikerült megoldania, hogy már az első napon ott lehessen Szentegyházán. Pénteken délután viszont már nagyon berobbant a hétvége, a délutáni–esti órákban érkezőkkel a strandhoz vezető lekanyarodónál levő torlódás sejtette, hogy jó néhányan lesznek a fesztiválon.
Színpadon az Aurora zenekar – mint mondták, ennyi „teát” rég nem ittak
A zápor sem vette el senki kedvét, sorra húzták fel a sátrakat, és gyülekeztek a színpadoknál, ajánlatos is volt a tempós berendezkedés, mert a program nem sokat késett: a magyar punkzene legendás bandája, az Aurora nem várakoztatta meg a rajongókat. A sort két tribute-banda, a Ramm-Brand(t) és az AB/CD folytatta, majd a Party Cover Band által játszott slágerekre lehetett bulizni. Szombaton a nagyszínpadon a Zorall sem okozott csalódást, a Bagossy Brothers Company után Ganxta Zolee és a Kartell, majd a Sex Action folytatta a színvonalas koncertek sorát, végül vasárnap az Inogsz dalaira kelt fel a nap.
Szombat délután versenyek is színesítették a programot: például a motorszépségverseny második díja Kézdivásárhelyre jött haza (a szervezőség saját motraival nem nevezett).
Szépségverseny: itt nincs olyan, hogy túl különleges
Igaz, ami igaz: a négy forró nap kétségtelen sztárja a sör volt, talán csak a gyerekek nem fogyasztották, a köré szervezett vetélkedők: sörivás Al Bundy-módra, sörmászóverseny stb. alatt a hasát fogta a közönség, Rancz Dezső született showmanként vezette le a programot.
Folyamatos volt az érdeklődés a felállított jurtánál, a játszótér és a strand végig teljes kapacitással üzemelt, a kiállított autócsodák és veterán motorok sem szűkölködtek hódolókban.
Egyik nagy pillanat a tombolanyeremény kihúzása volt, a Suzuki GSXF600 sport túramotor Székelykeresztúrra került, mégpedig oly módon, hogy a szerencsés fiatalembernek már van sajátja, ezt még azon melegében, helyben a testvérének ajándékozta.
Nem lett volna teljes a buli, ha elmarad a fesztivál egyik sajátos színfoltja, a szombati utcazenélés: a Crazy Plumbers rockabilly-zenekar páratlan hangulatot teremtett, a közönség nem bánta meg, hogy kitartott mellettük a sorozatos technikai akadályok ellenére is.
Külön kiemelendő, hogy a négy nap alatt semmiféle rendbontás nem történt, a szervezők köszönik minden egyes résztvevőnek, hogy bebizonyították: civilizált körülmények között is bulizhat együtt több ezer ember. Ugyanakkor a Flagellum Dei MC ezúton mond köszönetet minden szimpatizánsnak, támogatónak és médiapartnernek, akik az idők során együttműködtek a klubbal.
F. I.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Felszabadító reggae a Partiumi Magyar Napokon
Változatos programokkal, kulturális és szórakoztató rendezvényekkel várja a közönséget az augusztus 19. és 28. között zajló Partiumi Magyar Napok Szatmárnémetiben – számol be a kronika.ro.
A szervezők közlése szerint népszerűnek bizonyulnak a koncertek is, így sokakat vonzott a Ladánybene 27, a gyerekek körében meglehetősen népszerű Alma együttes vagy a Moby Dick fellépése is.
Ha reggae-életérzésről, örömzenéről és a pozitív hangulat megteremtéséről van szó, a Ladánybene 27 zenekar mestere a műfajnak. Több százan buliztak a jamaicai ritmusok magyar meghonosítóinak legjobb dalaira a Széchenyi utcai Diego színpadon. László M. Miksa, a Ladánybene 27 énekese a koncert előtt arról beszélt, hogy már 32 éve annak az üzenetnek a szellemében működik az együttes, hogy a zene révén „tehermentesítsék az embereket”. Ez pedig a Szatmárnémeti koncerten a boldog arcokat és mosolyokat látva valóban megtörtént. Feszültek a húrok, és lobogtak a hajak a Moby Dick koncertjén. A magyarországi thrash metal együttes hetedik alkalommal lépett fel Szatmárnémetiben, de ezúttal sem okoztak csalódást a közönségnek. Zúzós bulit ígért a zenekar, ezt meg is kapták a rajongók. A gyerekek sem unatkoztak: aki közülük szereti a jóféle muzsikát, és ellátogatott a Tűzoltótoronyhoz, annak biztos nem volt oka panaszra, hiszen a magyarországi Alma együttes fergeteges hangulatú koncertet adott a Partiumi Magyar Napokon. A koncert kezdete előtt már jó fél órával szinte zsúfolásig megtelt a tér, a „hardcore” rajongók „almás” pólókban nyomultak az első sorokban, míg a félénkebbek a Tűzoltótorony tövéből vizslatták a fura hangszereken játszó zenészeket. Az almások pedig elhozták Bogyót és Babócát, szólt a dal sportról és a finom reggelikről, egy sztori erejéig pedig Ganxta Döglégy Zolee bácsi is említésre került a Kicsik és durvák című dal apropóján.
Természetesen nem mAradhatott el az örök kedvenc szülinapos nóta sem, felköszöntötték a 15 éves Partiumi Magyar Napokat is. A legnagyobb meglepetést talán a szervezők tartogatták a gyerkőcöknek, hiszen míg a közönség önfeledten bulizott, addig a színpad mögött lelkes önkéntesek tálalták fel a közel 300 szelet tortát, mellyel a szervezők kívántak kedveskedni a kicsiknek. Az almások fergeteges bulit csaptak, a torta pedig az utolsó morzsáig elfogyott.
A rendezvénysorozat keretében egyébként színházi előadások, kulturális rendezvények és további koncertek várják a nagyérdeműt egészen vasárnapig. Csütörtökön Magyarország egyik legavatottabb szájharmonikása, Ferenczi György és zenekara, a Rackajam ajándékozza meg örömzenével a szatmári közönséget. Ferencziék egyébként koncertet tartottak a vasárnap zárult Kolozsvári Magyar Napokon is. Szatmáron a hétvégén gazdag felhozatal várja a Partiumi Magyar napok résztvevőit. A részletes program a Partiuminapok.ro honlapon olvasható – írja a kronika.ro.
Erdély.ma

Értékszüret a csütörtökön kezdődő Őszi Sokadalmon
A szervezők szerint változatos, de elsősorban értékközvetítő programokra számíthatnak mindazok, akik részt vesznek a csütörtökön kezdődő, vasárnapig tartó Kézdivásárhelyi Őszi Sokadalmon.
A négynapos céhes városi rendezvény fő helyszíne idén is a Gábor Áron tér lesz, ahol ezúttal is berendezkedhet a több mint 130 kézművest és hagyományos termelőt felvonultató vásár. Szintén a főtéren gyermekvárost alakítanak ki, míg a gasztronómiai programokat kínáló pityókafesztivál a közeli Molnár Józsiás parkban kap helyet. A tavaly rendkívül népszerű borudvarban idén a minőségi italok kóstolása mellett a népzenéé és a néptáncé lesz a főszerep.
A Kézdivásárhelyi Ifjúsági Szervezet (KVISZ) ifjúsági teret rendez be a fõtéri parkban, ahol kiállításokra, társasjátékokra, irodalmi rendezvényekre várják az érdeklődőket. A Vigadó művelődési ház udvarán idén is berendezik az Urbanizé-kertet, ahol az elektronikus zene kedvelői számára kínálnak programokat. Az Őszi Sokadalom keretében tartják meg a fúvószenekarok és mazsorett csoportok 14. találkozóját, melyre szombaton 11 órakor kerül sor a Molnár Józsiás parkban.
Előreláthatóan ezúttal is a főtéri nagyszínpad lesz a legnépszerűbb helyszín, ahol pénteken Keresztes Ildikó és zenekara, majd Ganxta Zolee és a Kartel lép fel. Szombaton Homonyik Sándor és zenekara lesz a sztárvendég, míg vasárnap a rendezvényt záró tűzijáték előtt a legendás Omega lép színpadra. A nagyszínpad programja keretében egyébként a délutáni órákban a helyi zenekarok szórakoztatják az Őszi Sokadalom résztvevőit. „Értékszüret – ez az Őszi Sokadalom mottója, ehhez ragaszkodva állítottuk össze az idei rendezvény programját is" – fogalmazott a rendezvényt beharangozó sajtótájékoztatón Bokor Tibor, a Háromszéki kisváros polgármestere.
Gyergyai Csaba
Krónika (Kolozsvár)

/Fenyő/tőről metszett novellista (Székely írók Pesten)
Fura, eklektikus hangulata van Csender Levente válogatott novelláskötetének. „Tudod, nagyapa, aki két országban él, annak csak fél ideje van mindkét helyen, csak két fél életet él az egy egész helyett, és azt is valahogy úgy, hogy egyik helyen a teste, másikon a lelke. És pont ott nincs, ahol épp akkor lennie kéne” – írja a József Attila-díjas Csender Levente Tranzitváró című, a jó novellák közül is kiemelkedő írásában.
Ez a fajta szomorúság lengi be az egész könyvet (persze a pompás humor csillogása közben egy percre sem szűnik meg!), ami annál is érdekesebb, mert az Egyszer majd el kell mondani című kötet a szerző eddigi négy könyvéből válogat, és még „ráadásnovellákat” is tartalmaz – a szomorúság, a vendégmunkáslét konokul elviselt kilátástalansága azonban meghatározza a külalakjában is szép könyvet. Különösen igaz ez a borítóra, amely diszkrét, de jól dekódolható szimbolikával operáló képével árnyalja az előzetes elvárást, különösen, ha az olvasó ismeri Csender Levente korábbi műveit vagy életútját, esetleg mindkettőt.
Rám teljes mértékben igaz mindez: évek óta ismerem Csender Leventét és az írásait is, ráadásul nemcsak szinte egy évben születtünk, de életünk egy jelentős részét ugyanúgy Székelyudvarhelyen, nyaraink javát pedig a nagyszüleinknél töltöttük (mármint ki-ki a sajátjánál, hogy góbéskodjak itten); a székely vendégmunkások Budapesten című, sok fájintos buszozással (ahol maximális hangerőn dübörög a Kék a szeme, arca csupa derű kezdetű öröksláger a Dupla Kávé együttes előadásában) és megaláztatással járó élethelyzetet is nagyjából egyszerre tapasztaltuk meg (s nagyjából egyszerre fakasztott belőlünk keserű dalt). Éppen ezért nem tudtam távoltartással olvasni a könyvet: a bennem lakozó professzionális olvasó érzékelte ugyan, hogy mikor jó egyik-másik szöveg vagy stíluselem, ujjongva fedezett fel egy-egy különösen irodalmi megfogalmazást („A nyálkás köd a kedvünkön taposott.”), vagy az élet kegyetlenségét szenvtelenségében is elegánsan és elborzasztóan felidéző fordulatot („Jó száz méterre az öccse, a laposfejű Pétör támasztotta a botját, szemben a dombon Robi üldögélt, a legkisebb fiú, kit az apja rádobott a kályhára kiskorában, és megégett.”), a humor nagyszerű lenyomatait („A döglegyek elindulnak, nagyanyám a légycsapóval le-lesújt, minden csapás egy légynek tönkreteszi a nyarát.”), a szociális problémákat rendkívül finoman felidéző mondatot („Román harmonikások jöttek szerenádozni a tömbházak közé, valami szomorú balkáni nótát húztak, néhány ablak kinyílt és zacskóban aprópénzek kezdtek szabadesésbe, csak akkor tűnt föl, hogy mennyien vannak hétköznap délelőtt otthon, amikor szállt a sok zacskó lefelé.”), a bennem lakó emlékező és érző ember mégis minduntalan arra döbbent rá, hogy nemcsak olvasok, hanem újra is élem gyermekkoromat meg az egész vendégmunkás-nyomorúságot, amiről jó volna már elfeledkezni, de persze nem lehet, pedig már egyszer (kétszer, többször) elmondtuk… Hiszen magam is emlékszem mindarra, amit leír: a ’89-es udvarhelyi eseményekre, a tömbházak között és előtt zajló életre, a falu szépséges, de egészen elképesztő emberi sorsokat (és halálokat, halálokokat) szemérmesen elrejtő világára, a kisváros kisembereire, a földnek a nagyszüleink életében betöltött, mindent felülíró szerepére, a mindennapokat megnyomorító, koloncként vonszolt, keserves múltra, a történelmi események darálójából kihullt emberroncsokra, de persze arra a székely konokságra és csavaros humorra is, amellyel túl lehet élni mindent és bármit. De – a ravasz szerkesztésnek köszönhetően – mire belenyugodtam volna, hogy egy könyvnyi „emlékiratot” olvasok, hirtelen jött egy-egy szöveg, amelyik miliőjében, hangulatában, letisztult nyelvhasználatában tökéletesen felidézte az előbbi halmazt, mégis könnyedén meggyőzött arról, hogy Csender Levente akkor ír hibátlan fikciós novellát, amikor csak kedve szottyan rá.
Fura, eklektikus szerkezete lesz ettől a válogatáskötetnek, ám ez a javára válik (de hogy ne gyanúsítsanak azzal, hogy „falustársak” lévén egymást csak dicsérjük, leírom, hogy nem ártott volna bele egy szómagyarázat, mert a magyarországi célközönség nem biztos, hogy érti például a hándikápát és sommer szavakat, no meg azt is, hogy az Egyszer megvadulok én nem Zámbó Jimmy számának, hanem az Irigy Hónaljmirigy zenekar Zámbó Jimmy-paródiájának a címe: az eredeti szám az Egyszer megjavulok én címet viseli, mint arról bárki meggyőződhetett, aki a Budapest–Székelyudvarhely-járatokon ezt a dalt az elmúlt évtizedben kábé húszezerszer meghallgatta), és olyan dinamikát hoz bele, amelyiktől maradandó élvezet lesz az olvasás. Ritka a jó novelláskötet és a jó novellista; s hadd idézzem Karácsony Benőt, aki egy interjúban ezt mondta: „Az olvasóközönség általában nem keresi a novellát. Regényt akar. Az irodalmi kínálat tehát igyekszik alkalmazkodni a kereslethez. A novella kis cserepekben, mondjuk mozaikokban adja az írót. A nagyvonalúság előnyei hiányzanak belőle. Nem tartja az olvasót fogva egy téma, egy mese bűvkörében. Anyagi hozama sem kielégítő. Egyébként nagy kár, hogy így van. Néhány írónk, akik novellában maradandót alkottak, átsodródtak a regényírásba, anélkül, hogy igazán regényírókká váltak volna.” Reméljük, Csender Levente építkezik majd regényben is – de tisztelettel kérjük, hogy a remek novellák írását akkor se hagyja abba.
NAGY KOPPÁNY ZSOLT
/Csender Levente: Egyszer majd el kell mondani. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2015/ Háromszék (Sepsiszentgyörgy)