A Maros megyei roma szervezetek képviselői romániai cigány középiskola jövőbeni alapításához gyűjtenek tapasztalatokat, valamint romák számára indult szociális programokról tájékozódnak október 11-13-a között Pécsett. „A magyar kisebbségi vezetőkhöz hasonlóan úgy gondoljuk, a romániai cigányság felemelkedése elsősorban az oktatás révén lehetséges” – mondta Petre Zelarin, a Roma Szociáldemokrata Egyesület Maros megyei elnöke. Meglátogatják az 1994-ben alapított roma Gandhi Gimnáziumot, a Pécsi Tudományegyetem Romológia Tanszékét és konferencián vitatják meg a cigány kisebbségek helyzetének javítását célzó európai uniós és magyarországi programokat. /Pécsen gyűjtenek tapasztalatot a Maros megyei roma iskolához. = Krónika (Kolozsvár), okt. 12./

Balázs Ferenc (1901-1937) unitárius lelkész a marosvécsi Helikon írói közösség tagja volt, Kolozsváron született, ott érettségizett, az egyetemen zenét, bölcsészetet és unitárius teológiát végzett. Oxfordban ösztöndíjasként tanult, majd Amerikába ment, onnan hozott feleséget. Hazafelé a világ legkülönbözőbb egzotikus tájaira is eljutott, Indiában Gandhinál töltött több napot, de járt Japánban, Szingapúrban, Burmában, Irakban. Bejárom a kerek világot – ezt a címet adta úti élményeit megörökítő művének. Hazatérve Torda mellett, Mészkőn volt lelkész. Templomot épített, orgonát vásárolt, iskolát és lelkészi lakást bővített, népfőiskolát szervezett, életre hívta az Aranyosszéki Vidékfejlesztő Szövetkezetet. Faluélményeit a Rög alatt című művében mondta el. Tüdőbaja fiatalon végzett vele. A fiatal, alig húszéves teológushallgató megírta a Trianon utáni erdélyi magyar irodalom első művét, a Mesék címűt. Kézirata 1921-ben keletkezett: „Írta és kézzel másolta, fűzte és kötötte Balázs Ferenc” – áll a 108 oldalas, 25 mesét tartalmazó kéziraton. A címzett vagy a múzsa az akkor 14 éves szentgericei Kuti Ilus, akinél a hetvenes évek elején találta meg a kéziratot Marosi Ildikó, és 1973-ban adta ki először a Kriterion Kiadó. Halálának 70. fordulóján újból kiadták (Mesék. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2007). /Kuti Márta: Mesék a szerelemről, szeretetről. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 26./

A Dalai Láma Budapesten találkozott Tőkés Lászlóval
2010. szeptember 17-20. között került sor a XIV. Dalai Láma – polgári nevén Tendzin Gyaco – hetedik magyarországi látogatására.
Budapesti látogatása rendjén Őszentsége két előadást tartott a Papp László Sportarénában, melyre – a programszervező bizottság tájékoztatása szerint – rendkívül sokan érkeztekErdélyből. A kulturális és szellemi hagyományok megőrzéséért, az erkölcsi felelősségtudat egyetemességének hirdetéséért, a békéért és az erőszakmentes megoldásokért folytatott munkássága elismeréseképpen Budapest díszpolgári címét adták át a XIV. Dalai Lámának.
Ma délelőtt Őszentsége programja az Országházban folytatódott, ahol 10 órától országgyűlési képviselők és meghívott vendégek – közöttük Tőkés László püspök, az Európai Parlament alelnöke –, fogadták a Felsőházi teremben. A tibeti vallási vezetőt a jelenlévők nevében Ékes József képviselő, a Magyar-Tibeti Baráti Társaság elnöke köszöntötte. A Dalai Láma rövid beszédében felidézte, hogy 1956-ban, amikor brutálisan vérbe fojtották a magyarok szabadságharcát, bár fizikai értelemben messze, Tibetben volt, „erős aggodalmat” érzett Magyarország iránt. Kijelentette: elkötelezetten minden lehetséges alkalommal szót emel az alapvető emberi jogok védelmében, és az „emberi jóság” eszményét népszerűsíti. „Tudatosítanunk kell, hogy az emberi jóság a belső béke forrása” – mondotta, és hozzátette, hogy a belső béke megteremti azt a – szeretetre és kölcsönös tiszteletre épülő – (fele)baráti viszonyulást, amelyet az emberek egymástól elvárnak. Amiképpen azt a világvallások is hirdetik, mindenkor ilyen baráti viszonyulásra kell törekednünk. Kína Tibet-politikáját merevnek minősítette, de a kínai vezetők reálpolitikai szemléletváltozását tükröző „kapitalista kommunizmus” intézményesülésének összefüggésében optimizmusának adott hangot: reménye szerint valamikor visszatérhet majd Tibetbe, és kínai útlevele lesz.
Ezt követően került sor a Dalai Láma és Tőkés László püspök, európai parlamenti alelnök személyes találkozójára. A mintegy negyven perces megbeszélés nyitányaképpen erdélyi képviselőnk egy, a székely származású Kőrösi Csoma Sándort ábrázoló rézplakettet ajándékozott Őszentségének. Tőkés László hangsúlyozta: erdélyi közösségünk mindenkor büszkén gondol arra, hogy Kőrösi Csoma Sándor, aki annakidején angol-tibeti szótárával elősegítette Tibet egyedülálló kultúrájának megismerését a nyugati világ számára, közülünk való volt. Hozzátette, hogy többek között ezért is tekint a legmélyebb együttérzéssel erdélyi magyarságunk a Tibetben zajló kegyetlen elnyomásra. Tőkés László alelnök Joseph Daul, az Európai Néppárt EP-frakciója elnökének alkalmi levelét is átadta Őszentségének, melyben a néppárti képviselőcsoport nevében az elnök nagyrabecsülésükről és támogatásukról biztosította a követendő mintaképpé nőtt tibeti vallási és politikai vezetőt.
Erdélyi képviselőnk az Európai Parlament kultúrák közötti és vallási közösségekkel folytatandó párbeszédért felelős alelnöki minőségében méltatta a Dalai Láma – Maha Atma Ghandiéhoz hasonló – erőszakmentes, de rendíthetetlen küzdelmét, amelyet hosszú évtizedek óta folytat az emberi jogok tiszteletben tartásáért és a valódi szabadság megvalósulásáért. Az emberiség szolgálatában álló világvallások összefogásának, illetve a – keresztény – szeretetparancs európai és globális meghonosításának szükségszerűségéről szólva az EP-alelnök XVI. Benedek pápa ez irányú törekvéseit is ide kapcsolta. Tőkés László támogatásáról biztosította a Dalai Lámát, hiszen, mint rámutatott, a kínai kommunista diktatúra továbbra is brutális eszközökkel igyekszik megtörni a tibeti nép szabadságvágyát, a kormány teljes tibeti befolyásra és tökéletes hírzárlatra törekszik.
Őszentsége tömör áttekintést nyújtott a tibeti helyzetről, és arra kérte Tőkés Lászlót, hogy lehetőségei szerint tegyen lépéseket egy európai parlamenti tényfeltáró bizottság tibeti látogatásáért, amennyiben a totalitárius rendszerek elleni leghatékonyabb fegyver – amiképpen az 1989-ben a Ceauşescu-rendszer elleni küzdelemben is megmutatkozott – a nyilvánosság és az átláthatóság. A megbeszélés rendjén Tőkés László ismét meghívta Erdélybe Őszentségét, és sajnálatának adott hangot, hogy idén nem láthattuk vendégül Kőrösi Csoma Sándor szülőhazájában. Őszentsége is sajnálatosnak nevezte a román diplomácia Kína-szervilis, elutasító magatartását, és arról biztosította Tőkés Lászlót, hogy örömmel eleget tesz meghívásának, amint a román kormány szívesen látja.
A megbeszélések végén a Dalai LámaA vallások közötti testvériség felé vezető úton című dedikált könyvét ajándékozta Tőkés Lászlónak.
A 75 esztendős buddhista főpap 1935-ben született Északkelet-Tibetben. A dalai lámát az elhunyt láma halála napján született csecsemők közül választják ki: a XIII. Dalai Láma reinkarnációjaként kétéves korában találtak rá Tenzin Gyaco-ra, akit 1940. február 22-én be is iktattak tisztségébe. A dalai láma és a tibeti buddhista szerzetes állam székhelye hagyományosan Lhásza városa volt. Mao Ce-tung hatalomra kerülésekor Kínában a kommunista rendszer azonnal bejelentette igényét a tibeti papi államra. A Kínai Vörös Hadsereg alakulatai 1950-ben vonultak be Tibetbe és 1951-re teljesen ellenőrzésük alá vonták az országot. A velük együttműködő pancsen lámára bízták a helyi „autonómia” irányítását. A dalai láma a kínai hatalomátvétel idején Indiába menekült, azóta emigrációban él.
A XIV. Dalai Láma a világ első számú buddhista vezetőjeként rengeteget utazik, az ökumenikus egyetértést, a szeretetet és megértést hirdeti, Tibet és a világbéke érdekében. Erőszakmentes ellenállási stratégiája, valamint a tibeti nép autonómiájáért folytatandó párbeszédkísérlete a kínai hatóságok egyértelmű elzárkózása miatt folyamatosan zátonyra fut. Márpedig ha a párbeszéd nem vezet eredményre, az nemcsak a tibeti nép számára jelent tragédiát: ha az erőszakmentesség nem vezet célra, és a szövetségi autonómia nem valósulhat meg Tibetben, a másfélmilliárd kínai állampolgár demokráciához való joga, valamint az emberiség békevágya is súlyos károkat szenved. Őszentsége a Dalai Láma a legelismertebb békeharcos, a tibeti nép szabadságvágyát megtestesítő önfeláldozó és békés küzdelmét Nobel Békedíjjal is jutalmazták 1989-ben. erdon.ro

Harmincöt alapítványt és közalapítványt szüntet meg a magyar kormány
(MTI) – Nonprofit gazdasági társaságok és központi költségvetési szervek veszik át annak a harmincöt, a kormány által létrehozott alapítványnak és közalapítványnak a feladatait, amelyek megszüntetését a legújabb Magyar Közlönyben megjelent kormányhatározat tűzi célul.
A Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes jegyezte határozat megbízza az állami vagyon felügyeletéért, valamint a kormányzati tevékenység összehangolásáért felelős minisztert: tegyék meg a szükséges intézkedéseket egyes alapítványok és közalapítványok megszüntetése érdekében, és rögzíti, hogy céljaik megvalósítására, feladataik ellátására a kormány többségi részesedéssel közhasznú szervezetként működő nonprofit gazdasági társaságot kíván alapítani.
Így megszűnik a többi között az Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány, a Fogyatékos Személyek Esélyegyenlőségéért Közalapítvány, a Gandhi Közalapítvány, az Iparfejlesztési Közalapítvány, a Magyar Kultúra Alapítvány, a Magyar Nemzeti Üdülési Alapítvány és a Nemzetközi Pető András Közalapítvány. Az új közhasznú szervezetek megalapításáról az állami vagyon felügyeletéért felelős tárcavezetőnek – azaz Fellegi Tamás nemzeti fejlesztési miniszternek – kell gondoskodnia.
A kormányhatározat további alapítványok és közalapítványok megszüntetéséről is rendelkezik, felkérve a nemzeti fejlesztési, valamint a közigazgatási és igazságügyi minisztert, hogy – a megszűnő szervezetek által ellátott feladatok felett szakmai felügyeletet gyakorló miniszter bevonásával – tegyék meg a szükséges intézkedéseket. Kimondja továbbá, hogy az érintett alapítványok, közalapítványok feladatait központi költségvetési szerv, illetve egyéb közfeladatot ellátó szervezet látja majd el.
A határozat értelmében ily módon szűnik meg a többi között a Határon Túli Magyar Oktatásért Apáczai Közalapítvány.
A kormányhatározat ugyanakkor kimondja, hogy a megszűnő alapítvány vagy közalapítvány által ellátott feladatokkal kapcsolatban tanácsadó testület hozható létre a kuratóriumaik bázisán.
A feladatok határideje mindkét esetben 2011. április 30.
A miniszterek kormányhatározatban meghatározott feladata, hogy az alapítványok és közalapítványok hatékony és átlátható működése érdekében szükséges szervezeti és személyi változásokról január végéig gondoskodjanak.
A határozat végül felhívja a kormányzati tevékenység összehangolásáért felelős minisztert – azaz Navracsics Tibort –, hogy vizsgálja felül az alapítványokra és közalapítványokra vonatkozó szabályozás módosításának szükségességét, és javaslatairól február végéig készítsen előterjesztést.
A kormány még július végén határozott úgy, hogy a közigazgatási és igazságügyi miniszter más tárcavezetők bevonásával vizsgálja felül a kormány által létrehozott alapítványokhoz és közalapítvá-nyokhoz rendelt feladatok ellátásának hatékonyságát, és együttes előterjesztésben tegyenek javaslatot a szükséges intézkedésekre. Népújság (Marosvásárhely)

„Kétnyelvűség” program
A folyó héten zajlik a Civil Elkötelezettség Mozgalom képzéssorozata melyet a Szülőföld Alap Oktatási és Szakképzési Kollégiuma támogat, melynek helyszíne a Sepsiszentgyörgy. A „Magyar nyelvű ügymenet a Gyermekvédelemben és a Szociális gondozásban” elnevezésű projekt, a „Kétnyelvűség” Programunk szerves része. 
A projekt azzal a céllal született, hogy egyrészt állami valamint közigazgatási intézmények szintjén tudatosítsa a magyar nyelvhasználatot szabályozó jogi hátteret, másrészt aktívan hozzájáruljon az érvényben lévő kétnyelvű formanyomtatványok gyakorlati és széleskörű intézményes használatához. A jelen projekt partnere a Kovászna Megyei Szociális Gondozási és Gyermekvédelmi Vezérigazgatóság. A partnerség előzetes megbeszélések és egyeztetések alapján jött létre. A képzés célja, hogy az intézmény munkatársaival közösen kialakítsunk egy olyan egységes ügyrendet, amely a kétnyelvű nyomtatványok használatát három nagyon fontos területen elősegíti. Ez a három terület a következő: 1. Az állampolgárok és a hivatal közötti kommunikáció.
2. A hivatalos ügyek megvitatásával kapcsolatos információk magyar nyelven történő tárolása és az ehhez kapcsolódó formanyomtatványok kialakítása. 3. Nyilvánosság magyar nyelven történő tájékoztatása. 
A program keretében tehát a fent megjelölt három területen a Kovászna Megyei Szociális Gondozási és Gyermekvédelmi Vezérigazgatóság eddigi egynyelvű írásbeli (román nyelvű) gyakorlatának módosítására, illetve a már kidolgozott kétnyelvű formanyomtatványok gyakorlati használatára kerül sor. A program elsődleges eszköze tematikus képzések tartása. A képzések célja egyrészt az anyanyelv/magyar nyelvhasználat fontosságának tudatosítása elsősorban az írott hivatalos dokumentumok és az intézményi ügymenet során valamint olyan gyakorlati tudás és eszköztár kialakítása, amelynek során a képzések résztvevői megismerkednek a már 2008 óta érvényben lévő kétnyelvű dokumentumokkal, valamint elsajátítják a kétnyelvű dokumentumokhoz kapcsolódó gyakorlati tudást.
A képzések két különálló tematika köré csoportosulnak:
• Egyik fő tematikája a nyelvi jogi háttér bemutatása valamint a nyelvi jogok használatának fontosságának a tudatosítása. • A képzés második gyakorlatra épülő tematikája az intézmény ügyintézésében használatos kétnyelvű formanyomtatványok valamint a használatukhoz kapcsolódó ügyrend kialakítása. 
Mindezek mellett, a képzésekkel párhuzamosan, sorozatos személyes és telefonos konzultációk alapján a CEMO szakemberei, az Igazgatóság munkatársaival közösen összeállítanak egy, a kétnyelvű ügymenetet elősegítő stratégiát, amelynek elkészítésénél felhasználásra kerülnek majd egyrészt a képzések során összegyűjtött és feldolgozott információk másrészt, a képzésben résztvevő szakemberek és a gyermekvédelemben dolgozók kiscsoportos munkái, projektjei. 
A képzések célcsoportja a Kovászna Megyei Szociális Gondozási és Gyermekvédelmi Vezérigazgatóság • köztisztviselői
• szakemberei (pszichológus, pszicho pedagógus, logopédus, szociális munkás) • illetve adminisztratív dolgozói.
Az igazgatóság feladatokat lát el felnőtt védelem, fogyatékkal élő személyek, valamint a gyermekvédelem terén. Ezen intézmény esetében kiemelten fontos szerepe van a kétnyelvű ügyintézés megvalósításának, hiszen az intézmény ügyfeleit halmozottan hátrányos helyzetű gyermekek, fogyatékosok, illetve idős személyek képezik, akik sérülékeny társadalmi csoportok tagjai. A román nyelv nem (megfelelő szinten) való ismerete általános az ő körükben és a román nyelvű ügyintézés nagyban akadályozza a valós, mély tartalmakhoz való hozzáférést és a problémák sokszor felszíni és ideig-óráig tartó kezelését eredményezi csupán.
„Legyünk mi a változás, amit látni szeretnénk a világban.” GANDHI
Erdély.ma

Az írók unalmas emberek
Születésnapi beszélgetés Bölöni Domokossal
Bölöni Domokos (Dányán, 1946. augusztus 11.) romániai magyar író, a marosvásárhelyi Népujság művelődési rovatának szerkesztője. Maros megyében (volt Kis-Küküllő vármegye), a közigazgatásilag Bonyha községhez tartozó Dányán nevű faluban született. Dicsőszentmártonban járt középiskolába. 1973-ban román-magyar szakos oklevelet szerzett a marosvásárhelyi Tanárképző Főiskolán, majd 17 éven át a sóvidéki fazekasfaluban, Korondon tanított. Volt községi könyvtáros, iskolaigazgató, irodalmi kör szervezője stb. Nős, három gyermek édesapja és három unoka nagyapja. Első írása 1974-ben jelent meg a kolozsvári Utunk című irodalmi hetilapban. Kisprózái a bukaresti Ifjúmunkás és Előre, a marosvásárhelyi Új Élet és Igaz Szó, a csíkszeredai Hargita, valamint a Brassói Lapok című kiadványokban jelentek meg. Első kötete a bukaresti Kriterion Kiadó Forrás-sorozatában látott napvilágot Hullámok boldogsága címmel 1980-ban, Bajor Andor és Szilágyi István ajánlásával. 1985-ben Hét vége című novellájával elnyerte az Igaz Szó szépirodalmi folyóirat novellapályázatának első díját. (A történet eredeti címével – Parasztnovella – szerepel a szerző egyik kötetében.) 1986-ban szintén Bukarestben adták ki újabb novelláskötetét, A szárnyas embert. 1990 tavaszán visszatért Marosvásárhelyre; a Népujság című napilap munkatársa, a művelődési rovat szerkesztője. 1993-ban két írása elnyerte a Magyarok a Magyarokért Alapítvány pályázatának első díját próza kategóriában. 1998-ban szülőfalujáról írt munkáját nagydíjjal jutalmazta a budapesti Magyar Napló (A magyar társadalom önképe az ezredfordulón címmel meghirdetett pályázatán). A Népujság mellett létesült Impress Kiadó első köteteként adták ki 1992-ben Harangoznak Rossz Pistának című könyvét. További kötetei: Egek, harmatozzatok! (Válogatott novellák, 1995), Dégi Gyurka pontozója (Kisregény, 1998), Bot és fapénz (1999), A próféták elhallgattak (2002), A nevető gödör (2004), Jézus megcibálja Pricskili Dungónak a fülét (2006), Széles utcán jár a bánat (2007), Elindult a hagymalé (2009), Micsobur reinkarnációja (2010), Küküllőmadár (2011).
Ír tévéjegyzetet, glosszát, tárcát, recenziót, karcolatot, novellát. Több száz oldalnyi krónika, riport, művelődési cikk és jegyzet jelent meg neve alatt a Népujságban és más erdélyi lapokban. 1990 óta tagja a Romániai Írók Szövetségének, 1999 óta pedig (ezredikként!) a Magyar Írószövetségnek.
– Kezdjük a gyermekkorral, a szülőfölddel… Írásaiban gyakran tér vissza a dányáni és a Kis-Küküllő menti évekre, emlékekre...
– A gyermekkor meghatározó az ember életében. Legerősebb emlékeim onnan érkeznek, ez a forrás, amelyből mindig meríthetek. Igaz, hogy a forrást mifelénk csorgónak mondják. Hát onnan csordulnak-cseppennek a meséim. Egyszer csak eszembe jut egy név, és a még elérhető személyeket vagy a temetői szellemeiket faggatom: ki volt az illető, miért kapta éppen azt a gúnynevet, amit sosem tudott lerázni magáról, kinek vétett, ha vétett, és mit nem vétett, ha nem vétett. Jaj, de ki nem vétett? Mi volt az erénye? Én magam is sok vétséget követtem el akármiféle életemben…
Segítettem is, akin lehetett. A jóságot kevésbé tartja számon az utókor.
– Ír verset is, prózát is…
– A versről jót vagy Sékszpírt. Mindenki költő szeretne lenni. Félárván nőttem fel, apátlanul, és ez sérültségem fő forrása. Szüleim kétéves koromban váltak el. Asszonyok neveltek, ami nem baj. Érzékenyebbé tettek minden látható és láthatatlan dolog iránt. A család előbb gazdatisztet szeretett volna faragni belőlem, aztán belátták, hogy inkább valami "nadrágos" ember lehetnék, és nem fogtak be, mint társaimat a többi háztartásban, a nehéz fizikai munkára. Csúfoltak is emiatt gyerektársaim, mert "urasan" beszéltem. Az udvarházából kiakolbólított uraság könyvtárának egy része a mi félbemaradt házunk elkészítetlen szobájában kötött ki, arra anyámmal rendesen rájártunk, és mielőtt feljelentettek volna, egy piciny részét el is olvastuk… Aztán egy hajnalon ránk törtek, nagyapámat a szekér elé fogták, egymagában kellett vonszolnia az aranyozott bőrkötésű kötetekkel megpakolt szekeret a községházáig, ahonnan a szebbjét elvitette az akkor éppen grasszáló pisztolyos gazember (később kapusként pusztult el egy vegyigyárban, sav ölte ki a látását, van isten), a többit pedig, amint arról Sütő András is írt egy égbekiáltást: elégették – mint az osztályellenség mocskát.
Verseimet csak az anyám ösmerte és szerette, halála után minden kézzel foghatót elvittek az üresen maradt lakásból, a Rád János készítette 1939- es "csícsős hegedűmet" is, füzetem a rossznál is rosszabb verseimmel valahol kallódik.
Büszke lehetek rá, hogy Arany János és Petőfi Sándor, később Kányádi Sándor lehettek a "mestereim". A Toldiból egész énekeket tudok idézni, a János vitézt betéve tudtam valaha. Aki magyar pennás ember nem ismeri ezeket a remekműveket, vizet sem vihet irodalmunknak. Számomra a költészet az elsődleges, az a világmegismerő forma, amit magammal vinnék a galaktikán kívülre is. A próza is költészet, csak egy kicsit szabadabb, ezért néha nehezebb is. Korán beláttam, hogy nem lehetek költő, mert ahhoz a tehetség töményebb, sűrítettebb változata kelletik. Az ember ismerje meg és "lakja be" önnön korlátait. Nem könnyű "elkönyvelni", hogy nem sikerül, amit szeretnénk. Sokan bele is halnak, mások mindenáron túl akarnak lépni rajta, és fűzfapoétákként cégéreztetik magukat. Mióta irodalmi kört is vezetek, és ez nem ma kezdődött, hanem inasként a Nagy Pál és a Kicsi Antal vezette Aranka György irodalmi körben, utána Korondon, az Ambrus Lajos irányította Firtos körben, később a Hazanéző irodalmi találkozóin, 2005-től pedig a Súrlott Grádics irodalmi összejövetelein, számos élettel és sorssal szembesített az élet, többen mentek el úgy, hogy búcsút sem intettek a széles poétai mezőknek. Elsősorban a világ babrált ki velük, de valójában saját magukkal vívták a csatát, és a saját gégéjüket szorongatva maradtak alul. Alulírott is bűnös vagyok, mert néha, pohár ital mellett keresetlenül közöltem velük – hogy tehetségtelenek. Belátom: nagy baromság volt. Tehetségtelen ember nincsen. Csak kinek-kinek más-más vágányon kell tolatnia, míg a "siker" is megérkezik; volt már olyan, hogy egy fej saláta formájában, vagy egy tetvektől hemzsegő, eltévedt őzgidácska képében, amit az imádott nő hozott feléd az erdei tisztáson…
– Élete fontos szakaszát képezik a Korondon töltött évek. Meséljen erről.
– Korond jelentette számomra a visszatérést megszenvedett anyanyelvemhez. Az én kis falum, Dányán: többnyelvű, hogy finoman fejezzem ki magam. Ott bizony télidőben a macska dezserálódott a kerten, vagyis ráfagyott a kerítésre. Arany János és Petőfi mellett az én külön irodalmi szentem Tamási Áron volt. Még helyi kis színjátékot is írtam az ő modorában. (Tehetségről itt se essék szó.) Amikor 1973-ban kiderült, hogy Korondot választhatom pedagógiai működésem színhelyéül, onnan még Izsák József tanár úr sem tudott kibillenteni, pedig egyik szép tanítványa javára jó lélekkel cserélte volna el velem ezt a falut. Más kérdés, hogy egy üres zsebű csóró, még ha tanár is, mihez tud kezdeni a már akkor is dúsgazdag fazekasfaluban. Olyan kapitalizmust Marx sem ismer, ami akkor már ott virágzott!
Hát én, balfék, kivittem a családomat is, nyomorogtunk eleget. Hat vagy hét albérletet is "meglaktunk". Kiderült: nem is rendes tanárként vagyok ott, hanem az igazgató ideiglenesen üres helyére libbentettek, mint egy pihepárnát. Feleségem tanítónőként egy kerek tanévig szintén a pálya szélén térdepelt. Egyik bajból a másikba tapsintottam, nem vagyok büszke magamra. Úgy utálom a diktatúrának azt a szakaszát, mint Ludas Matyi a pipefost.
– Korond után Marosvásárhely következett, az erdélyi kultúra egyik fellegvára. Volt más lehetőség is?
– Nem volt, mert nem lehetett, mert nem is kívántam. Mindig is Vásárhelyre vágytam vissza, ha megszámolom, életem kisdednyi első részét a falumban töltöttem, majd Vámosgálfalván és Dicsőszentmártonban, de közben mindvégig dányániként. Aztán Marosvásárhelyen a rettenet évei következtek: a Pedáról kétszer is kirúgattam magam, láttak-e már olyan hülyét, aki harmadszorra is ugyanoda felvételizik, megint bejut, előbb harmadiknak, aztán csak közepesnek, végül viszont: elsőnek – és el is végzi?! Akkor már megvolt a fiunk, Attila, és nem nagyon mertünk ugrándozni.
Nem tudom, miért, de Vásárhelyre mindig hazavágytam. Sok Bölöni élt itt az idők során. Nekem ez a szerencsétlen város a szerencsém és a nyomorúságom egyben. Nem féltem soha tőle – amikor visszatértem kilencvenben, éppen sipircelt a gyengébb idegzetűek kisebb serege. Ma büszkén jönnek vissza nosztalgiázni kedves vendéglők exkluzív csöndességébe. Védett állatokként szeretik, ha az ünnepi szónoklat fölidézi azokat az időket, amikor "muszáj volt innen elpucolni" – csak mert éppen jól jött az eltakarodási lehetőség.
(Idézet egy kötetből: "Az úribb társaság levegőt vett, ballonba ült és elspulnizott. Ímé, helló, megint vásárhelyiznek, miközben tudják magukról, hogy mekkora senkik és semmik.")
Minden halott vásárhelyi nevében megsértődöm, ha mindenféle hazaugri menőmanók ugyabugyálják a mai vásárhelyi helyzetet, megmondóemberekként tanítanak semmire. Ezeknek a még mindig gyakor sznob vásárhelyiek körében kerül vevőjük, a libegő lelkűek mindég térdre hullanak a villogó szaremberek előtt.
Sosem hallgattam a félelmeimre. Keveset élek. De azt intenzíven. Pedig az íróembert a félelmei is éltetik. A szorongásai és a rettegései. Nincsenek normális álmaim. Borzalmas az agyam éjszakai élete. Nem látok, nem hallok, nem érzékelek, csak valami homályos, csendben zajló, bicskás, csonka kaszás gyilkosságot, amely nem is olyan régen történt, hol is.
Tudod, milyen egy csonka kasza? Mennyire vág el egy torkot például?
Engem nem küldött senki sehová. Ha egy nem idevaló elküld valahová, azonnal kap tőlem egy kontraexpediálást. De ha ezt a kilencvenes, alkalom kínálta kitakarodott deckanépséget hallom, és egyre gyakrabban hallom, mert jövögetnek haza-haza, és elkezdik "visszavenni" a várost: gyászmisézni afölött, hogy ők milyen szerencsétlenek – akkor az égnél is magasabbra megy föl a pumpám.
– Mit jelent(ett) egy megyei lapnál dolgozni a harmadik évezred fordulóján?
– Megyei lap: megyei lap. Paperla-pap, mondaná Jókai, Mikszáth. Nekem csak bajt jelent, mert képtelen vagyok "belehelyezkedni" egy "megyei lap" lelki tünetegyüttesébe: micsodás megfeleltetési kényszereknek van kitéve a szétcincált, rendkívül heterogén közösség, mekkora nyomás nehezedik rá mindenféle, nálanál nehezebb "portfóliójú" intézmények és hintázmányok részéről – és mi lesz, ha egyszer ezek – egyöntetűleg vagy önegytetűen – úgy döntenek, hogy tovább már nem is leszünk?!...
– Hogy lehet "összehozni" a napi zsurnalisztikát a szépirodalommal?
– Nem lehet, és nem is kell. Amit zsurnalisztikának mondunk, az a cikkírás, nap mint nap. Ha valaki úgy tud a hétköznapok akár jelentéktelen eseményeiről is írni, hogy az, mondjuk, két évtized múltán is olvasható és élvezhető, már enyhén szólván irodalmat művel. Szépirodalom akkor lehet belőle, ha száz év után is beválogatják egy antológiába. Nekem annyi közöm volna mindehhez, hogy jól tudom: mikor valahonnan "tudósítok", például Fehéregyházáról, azt nem fogják szépirodalomként elkönyvelni sehol a kerek világon. Az: dokumentum, akkor is, ha nem mindenben követi a valóságot. Itt inkább a hitelesség a lényeges. Ha nem az a lány mondta el azt a Petőfi-verset, hanem egy másik, kit érdekel? De a Petőfi-vers és az eszmei üzenete: az legyen pontosan megjelölve.
– Kikre büszke, akikkel találkozott élete folyamán, bár lehet, hogy már nincsenek is az élők sorában? Van-e személyes élménye vagy emléke, amit ezektől a szellemóriásoktól kapott, s féltve őrzött kincsként visz tovább?
– Ó, hát hogyne. Gondolom, az Isten azért áldott meg valamiféle kínos fantáziával, hogy néha ragyogó lények is rám mosolyogjanak. Egyszer például Gandhi úr szinte rálépett a bal lábujjamra. Észrevette, bocsánatkérőn sétált tovább. Vannak ilyen kedves vízióim.
De persze ismertem néhány hazai írót is, akikről már nem illik efféle lábtaposó anekdotákat mondani. Sütő András egyszer fél órán át káromolt, ízes nagypénteki delíriummal, a telefonban, míg nagy nehezen végül kiderült, hogy mégsem rólam van szó. És a végén azt mondta, hogy a kurvaistenit, te Domi, mért nem szóltál, hogy nem te vagy az.
Milyen jó, ha az ember nem mindég az elején mondja be a tutit.
Az írók unalmas emberek. Ami nekik fontos, az nekünk rettenetes. Ami nekünk fontos, arra ők rá se bagóznak.
Magam sem tudom igazából: mikor vagyok olvasó és mikor író. Ez a legcsodálatosabb a dologban, a sok sületlenség mellett. Mert az, gondolom, senkinek sem diadalmenet, ha hajnali fél ötkor kipattan a szeme, mint a rugós bicska, és hiába szeretne visszaaludni, hiába próbálkozik a tévécsatornák valamelyikén vígan szökellő pornóval, hiába mondja el többször is az Úr imáját – nem és nem, nem és nem.
Tessék föltápászkodni, halkan mosakodni-budizni, aztán a számítógéphez osonni.
Ne tudja meg senki, hogy írni készülsz, te randa firkász.
És akkor még! Vajon mi sül ki az egészből?!…
Az írók szomorú emberek. Ha véletlenül egyiknek vagy a másiknak sikerül jó művet alkotnia, akkor kezdődik csak igazán a tragédiája.
Az írók belehalnak abba, hogy nem egyebek.
– Ha valamit másként "tehetne" leélt életéből, mi lenne az?
– Nem lennék gyík egy napsütötte kövön. Szabó Lőrinc metaforája az örökkévalóság minden pillanatában érvényes – de például most én beszélek, és nem Szabó Lőrinc. Aki él és prózaíró, annak mindenféle helyzet ideális; szerencsétlenségemben én mindvégig leginkább adószedő lennék. (Egy pompás Mikszáth-elbeszélésben válaszolja a pedellus: – Semmi újság, kegyelmes uram. Szedik az adót mindenfelé.
Ezzel szoktuk köszönteni egymást Nagy Pállal.)
– Mi van a fiókban, mikorra várható új Bölöni-kötet?
– Van és volna. De minek. Évente összeáll egy- egy kisprózai könyvecskének az anyaga. Kiadóm nincsen. A hülyekrízis beálltáig lapom részvénytársasági alapon adhatott némi jutalékot a tagoknak, azokból a szerény összegekből nyomattam ki gyenge munkáimat. Hát ennek is vége. Tértijegy az ablakon túlra című kötetem egy székelyudvarhelyi úrnál várja a rendes feltámadást.
Meghalni percenként kész vagyok, de amúgy nem sietek. Kegyelmi állapot, ha sikerül valami kis akármit össze- ökörmölnöm, ha a rádióban kéthetente felolvashatok, ha…
Ha, ha, ha. Há!
Az írók szörnyetegek. Unalmas fantaszták. Minek kell interjút s mindenféle szamárcsikós semmiségeket közzétenni róluk?
Hagyjátok békén őket!
Kérdezett: Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely)

K Ö Z L E M É N Y
A nagyváradi születésű Wágner Nándor örökségét felelevenítő, első napi ünnepélyes program nyomán Tőkés László EP-képviselő útja Tokyóba vezetett, ahol 2012. május elsején erdélyi képviselőnket Ebata Takako alsóházi képviselőasszony parlamenti hivatalában fogadta. A képviselőnőt 2009-ben választották meg, - egyebek mellett - a japán-EU kapcsolatoknak is cselekvő részese, és a kölcsönös látogatások szervezése is a feladatkörébe tartozik. Tőkés László őszinte együttérzését fejezte ki az Észak-Kelet Japánt sújtotta földrengés károsultjai és az áldozatok hozzátartozóikért, és sok sikert kívánt az újjáépítő munkához.
Ebata asszony külön köszönetet mondott az Európai Unió és Magyarország nyújtotta támogatásért a szerencsétlenség idején, továbbá azokról a különleges nehézségekről szólt, amelyekkel jelenleg kell megbirkóznia országának. Kérdésére válaszolva, az egykori temesvári lelkipásztor felidézte az 1989-es romániai eseményeket, megemlítve, hogy Ceauşescu-rezsim bukását követően az NHK japán televízió volt egyike az elsőknek, amelyek interjút készítettek vele a történtekről. A kelet-közép-európai rendszerváltozás, valamint Japán és az Unió országai viszonylatában sajnálattal állapították meg, hogy milyen súlyos gondot jelent a népességfogyás, a társadalom elöregedése és az ezzel járó szociális gondok. A középréteg gyengülésével együtt egyre nagyobb szakadék keletkezik a gazdagok és a szegények között. A társadalmi-gazdasági válság ezen kihívásaira együtt kell keresni a megoldást – hangsúlyozták mindketten.
Az európai parlamenti képviselő következő útja az Európai Unió japán külképviseletére vezetett, ahol Maeve Collins helyettes delegációvezető fogadta.
Az Unió 1974-ben alakított ki diplomáciai kapcsolatot Japánnal. Az Európai Parlament japán kapcsolatokban illetékes Delegációja 1979-ben alakult meg. Az Unió és a Parlament találkozóira váltakozó helyszínen, évenkénti gyakorisággal kerül sor. Az EU és Japán kapcsolatainak stratégiai szintű megalapítása az 1991-es csúcstalálkozón, majd a 2001-ben elfogadott közös Akció-Terv révén történt. A legutóbbi, sorrendben immár 32. parlamentközi találkozót tavaly ősszel, Tokyóban tartották.
Collins asszony az európai-japán kapcsolatok kedvező alakulásáról számolt be vendégének. Ázsiában az EU számára Japán kiemelkedő fontosságú partner, a történelmileg kialakult demokratikus és alkotmányos rendszere, valamint közös értékeik okán – mondta az írországi politikusnő. A kommunista Kína előretörése miatti japán aggodalmak, valamint az Észak-Korea-i diktatúra jelentette biztonságpolitikai veszélyek kapcsán Tőkés László Tibet és a kelet-turkesztáni ujgurok tarthatatlan helyzetére mutatott rá, kelet-közép-európai viszonylatban pedig az EU emberi és kisebbségi jogok terén viselt felelősségét hangsúlyozta. Egyetértettek abban, hogy az Uniónak további erőfeszítéseket kell tennie annak érdekében, hogy Japánban végképp eltöröljék a halálbüntetést.
A május elsejei politikai program következő eseménye az a munkaebéd volt, melyet Ryuji Yamane helyettes külügyminiszter adott Tőkés László tiszteletére. Az ebéden részt vettek Jiro Kodera, az európai ügyek külügyi hivatalának főigazgatója, Maeve Collins, az EU képviseletében, valamint Szerdahelyi István, magyar és Radu Şerban román nagykövetek. Tőkés László köszöntő beszédében kiemelte, hogy milyen nagy benyomást tett rá Japán hagyományőrzésre irányuló törekvése, mely példás összhangban áll az ország rendkívüli mértékű modernizációjával.
Bemutatkozásképpen felidézte az 1989-es kelet- és közép-európai változásokat, ezen belül pedig a temesvári forradalmi eseményeket, melyek a Ceauşecu-diktatúra bukásához vezettek. Romániai kisebbségi magyarként és egyházi emberként Isten iránt hálaadással értékelte azt, hogy egykori elnyomott ellenállóból európai képviselő lett, aki Japánban is egyszerre képviselheti a román és a magyar érdekeket, valamint az európai közösséget. Ezzel együtt arra is felhívta a figyelmet, hogy a volt szovjet tömb országaiban tovább kísért a kommunizmus – erre vallanak egyebek mellett a legutóbbi szlovákiai választások eredményei, valamint a posztkommunista erők romániai előretörése. Nem utolsó sorban erdélyi képviselőnk azért a támogatásért is köszönetet mondott, melyet az 1989-es rendszerváltozás nyomán nyújtott Japán Magyarország számára, a reformok megvalósítása érdekében. Ugyanakkor azokra a méltánytalan támadásokra is felhívta a figyelmet, melyek az Orbán Viktor vezette magyar kormányt érik, a kommunizmus visszahúzó örökségének a felszámolásáért vívott küzdelmében.
Yamane külügyminiszter-helyettes saját emlékeit felidézve arról érdeklődött, hogy – a valóságban – a volt diktátor feleségét, Elena Ceauşecu asszonyt mekkora felelősség terheli az egykori romániai állapotok kialakulásában. Válaszában Tőkés László „a jóságos férj és a gonosz feleség” általánosan elterjedt előítéletes hiedelmét cáfolta és azt, a sajátos román „kirakatpolitikát” jellemezte, mely Ceauşescu ex-elnököt „a béke nemzetközi bajnokaként” igyekezett a világ előtt bemutatni.
Ryuji Yamane – elmondása szerint – több ízben járt Afrika, Közép- és Dél-Amerika, valamint a Közel-Kelet térségében és ennek rendjén a kisebbségi ügyek terén széleskörű tapasztalatokra tett szert. A kis lélekszámú kisebbségek autonómiáját nem támogató, pragmatikus véleményének hangot adva kérdezett rá az Unió kisebbségi politikájára. Válaszában Tőkés László elmondta, hogy sajnos az EU ezen a téren nem mutat kellő érzékenységet. Annak ellenére, hogy az EU 500 milliónyi polgára közül minden hetedik valamely etnikai közösség tagja, Európában változatlanul csak az egyéni emberi jogokat ismerik el, a kisebbségi kollektív jogokról pedig hallani sem akarnak. Emiatt nem lehet megnyugtató megoldást találni – példának okáért – a határon túli magyarok vagy románok ügyében – jelentette ki EP-képviselőnk.
Az EU halálbüntetéssel kapcsolatos bírálataira reagálva, Yamane helyettes külügyminiszter abba a sajátos megvilágításba helyezte a japán igazságszolgáltatás gyakorlatát, miszerint végrehajtható halálos ítéletet csakis teljesen bizonyított esetekben, a bűntettüket beismerő elítéltek vagy az önszántukból halálbüntetést kérő elítéltek kaphatnak. A japán állásponttal szemben Tőkés László a mózesi törvényeken és a krisztusi szereteten alapuló keresztény lelkiismeretre hivatkozott, mely feltétel nélkül visszautasít bármiféle emberölést.
Tőkés László programja 2012. május 2-án a japán főváros Nakano kerületében folytatódott, ahol Daisuke Tanaka polgármester meghívására a helybéli Filozófiai Parkban tett látogatást. A rendhagyó létesítmény alapítója Inoue Enryo japán filozófus volt (1903), aki egész életét és munkásságát a keleti és a nyugati filozófiai gondolkodás szintézisére szentelte. Egzotikus parkjában ekképpen kaptak helyet Buddha és Konfúciusz, valamint Szókratész és Kant, és ugyanezen vallástörténeti és szellemfilozófiai felfogásnak megfelelően került ide Wágner Nándor Filozófiai kert elnevezésű szoborcsoportja, melynek másával, illetve nagy alakjaival – köztük Ábrahámmal, Jézussal és Buddhával, továbbá Mahatma Gandhival és Assziszi Szent Ferenccel – a budapesti Gellért-hegyen is találkozhatunk. A nagyváradi születésű jeles szobrász alkotását a két ország közötti diplomáciai kapcsolatok felvételének kettős jubileuma (1869, 1959) alkalmából megrendezett Magyar-Japán Emlékév keretében, 2009-ben avatták fel, hogy a művész eredeti szándéka szerint „ez a mű egymás jobb megértését szolgálja a világban”.
A Wágner Nándor művészeti hagyatékának továbbadásával foglalkozó japán és magyarországi alapítványok képviselőinek – köztük Chiyo Wágner asszony és Kiss Sándor alapítványi elnök – részvételével zajló, jelképes erejű tisztelgés után a vendégeket Nakano városrész önkormányzatának vezetői fogadták a városházán. A magyarországi, romániai és japán viszonyokról, a társadalmaikat próbára tevő gazdasági, szociális, erkölcsi válságról, a magyar-japán kapcsolatokról, valamint a közös japán és európai értékekről folytatott elmélyült beszélgetés jól szolgálta egymás kölcsönös megismerését és megértését, a távoli országaink közötti hídépítést – állapította meg Tőkés László, erdélyi látogatásra híva meg vendéglátóit.
Erdélyi EP-képviselőnk utolsó politikai találkozójára a japán külügyminisztériumban került sor, ahol Jiro Kodera, az európai ügyek hivatalának főigazgatójával folytatott megbeszélést.
A főigazgató a Japán-EU kapcsolatok jelenlegi állásáról nyújtott időszerű tájékoztatást, külön hangsúlyt fektetve az idén ősszel sorra kerülő, újabb japán-EU csúcstalálkozó előkészítésére, ezen belül is pedig az európai részről akadályokba ütköző Gazdasági Partneri Egyezményre. Szintén kiemelt témaként került előtérbe az ázsiai biztonságpolitika kérdése – elsőrenden Kína és Észak-Korea viszonylatában. A globális biztonság összefüggésében Japán nem csupán legfőbb szövetségesére, az Egyesült Államokra, hanem minden bizonnyal az Európai Unió föltétlen támogatására is számíthat – fejtette ki véleményét erdélyi képviselőnk.
A továbbiakban a magyar-japán és a román-japán kapcsolatok kérdése vetődött fel. Tőkés László elismerését fejezte ki Japán Visegrádi Négyekhez (V4) fűződő kapcsolatainak a fejlődése iránt. Romániai vonatkozásban Jiro Kodera a vízummentesség végleges megítélésének az akadályairól számolt be. Hogyha ezen a téren a román fél javulást tud felmutatni, valamint a schengeni rendszerbe is felvételt nyer, akkor elhárul az akadálya annak, hogy az EU többi tagországához hasonlóan Románia is megszerezze a vízummentességet – mondotta a főigazgató.
Délután Tőkés László Radu Şerban román nagykövetnél tett tisztelgő látogatást. A nagykövet elismeréssel szólt az előző napi munkaebéden folytatott megbeszélésről, a magyar, a román és japán kapcsolatok viszonylatában. Erdélyi képviselőnk első kézből nyújtott számára tájékoztatást Kodera főigazgatónak a román vízumkérdéssel kapcsolatos álláspontjáról.
Este Szerdahelyi István, Magyarország tokyói nagykövete adott díszvacsorát Erdély európai képviselője tiszteletére, melynek meghívottai zömmel a japán akadémiai élet hungarológiával foglalkozó – magyarul is beszélő – jeles képviselői voltak. A nagykövet az egykori temesvári lelkipásztort köszöntötte első Japánba vezető útja alkalmából és az erdélyi magyarságról, valamint a szűkkörű, de igen intenzív japán-magyar kapcsolatokról szólt pohárköszöntőjében. Válaszában Tőkés László – egyebek mellett – elismeréssel szólt arról a „japán modellről”, mely meglátása szerint harmonikus módon ötvözi a hagyományt és a haladást. Köszönetet mondva a japán tudós személyiségek magyarságunk ügyében végzett szolgálatáért, őket is Erdélybe, Nagyváradra hívta meg.
Nagyvárad, 2012. május 3.
Tőkés László
EP-alelnök Sajtóirodája.
Transindex.ro

A győzelem küszöbén
Külső és belső erők egész sora próbálja akadályozni a székely szabadság napjának méltó megünneplését – legnagyobb gátjai mégis mi magunk lehetünk, ha hagyjuk félelmeinket, kicsinyhitűségünket felülkerekedni, ha nem ismerjük fel a marosvásárhelyi demonstráció jelentőségét, feledni hagyjuk azt az érzést, amely egy évvel ezelőtt vagy ősszel a nagy menetelés során adatott meg nekünk: a hitet, hogy együtt erősek vagyunk, küzdelmünk eredményes lesz.
A Székely Nemzeti Tanács három évvel ezelőtt ünnepelte először a székely szabadság napját március 10-én, katalán mintára kereste meg azt a történelmi dátumot, amely kifejezheti szabadságvágyunkat, és évről évre mind nagyobb tömegeket toborozhat ezt megerősíteni. Március 10-e az autonómiaharc újabb és újabb állomását jelentheti. A katalánok 1980 óta gyülekeznek szeptember 11-én, saját szabadságuk nemzeti ünnepén. Sok százezren lepik el Barcelona utcáit, tavaly 400 kilométeres élőlánccal erősítették meg autonómiájukat, álltak ki tartományuk függetlensége mellett. Szeptember 11-e több évtizede szent időpont a katalánok számára, kicsi, nagy, idős és beteg is utcára vonul. Vesztes csata évfordulóját választották ők is ünnepüknek, az 1714-es spanyol örökösödési háború tizennégy hónapnyi ostromot követő barcelonai bukására emlékeznek. Mi március 10-én a Makk-féle összeesküvés 1854-ben kivégezett tagjai előtt tiszteleghetünk, ők az elbukott magyar forradalom és szabadságharc lángját próbálták újra fellobbantani. A nemzeti önrendelkezés volt az a cél, amelyért életüket áldozták, példát mutatva bátorságból és hűségből. Minden adott hát, hogy március 10-e a székelység nagy ünnepe legyen, melyet néhány nap múlva követ március 15-e, a magyar nemzet szabadságünnepe. Egyik nem kizárja vagy gyengíti a másikat, hanem erősíthetik egymást. Tavaly 30 ezren gyűltünk össze Marosvásárhelyen, október végén 120 ezren alakítottunk ki élőláncot Kökös és Bereck közt. Nem szabadna hagyni, hogy ez a folyamat most elbotoljon csak azért, mert a polgármester nemet mondott a felvonulásra, vagy mert az RMDSZ kormányon próbálja érvényesíteni közösségi igényeinket. Munkájukat is segítheti, ha utcára vonulva állunk ki az autonómia mellett, ha megmutatjuk: néhány miniszteri, államtitkári székkel nem lehet kiváltani a magyarság jogos követelését. „Először nem vesznek rólad tudomást, aztán kinevetnek, majd harcolnak ellened, végül győzöl” – Izsák Balázs SZNT-elnök Mahatma Gandhi szavait segítségül hívva toborozza Marosvásárhelyre a székelyföldi magyarokat. 2014 tavaszán mi, székelyek eljutottunk hát arra a pontra, amikor már tiltással, megfélemlítéssel próbálnak megállítani. Most nem szabad megijednünk, hiszen a győzelem következik.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Kalapdobással búcsúztak a tanító- és óvóképzősök
Végzős hallgatók, egyetemi oktatók, családtagok és barátok vették át a szurkolók helyét csütörtökön a Babeş–Bolyai Tudományegyetem székelyudvarhelyi kihelyezett tagozatának kicsengetési ünnepségén a Városi Sportcsarnokban. Tanácsokkal, idézetekkel, verses-zenés műsorral indították útra a tanító és óvópedagógus szakot végzett fiatalokat.
Ötvennégy nappali tagozatos és huszonhárom távoktatásos hallgatót köszöntött elsőként dr. Antal Sándor tanulmányi igazgató a székelyudvarhelyi sportcsarnokban, hangsúlyozva, hogy miandannyiukban ott van az egyedi és meg nem kettőzhető érték.
„Te magad légy a változás, amit látni szeretnél a világban” – Mahatma Gandhi szavait idézte beszédében Bunta Levente polgármester, rámutatva, hogy nem szakma, hanem küldetés kell legyen a hallgatók választott pályája, hiszen az emberi tudással, annak alakításával foglalkoznak majd az elkövetkezőkben. Nem csak bölcsességet és élettapasztalatot adunk át az eljövendő generációnak – tért ki köszöntőjében Porsche Éva Hargita megyei tanfelügyelő, hangsúlyozva a pedagógusok szerepét a személyiség és kritikus gondolkodás kialakításában. Tót-Harsányi Éva, a Zsibongó Napközi Otthon igazgatónője és Tikosi Éva, a Tompa László Általános Iskola vezetője szintén a pedagógusi feladat fontosságára emlékeztette a végzősöket.
Az ovisok verssel és rajzzal, az iskolások gitárral kísért dallal, a másodéves főiskolások pedig beszéddel, valamint zenés-verses előadással búcsúztatták a ballagókat. Ezt követően a távoktatásos és nappalis hallgatók szóltak végzős társaikhoz. A nappalis hallgatók cselló, furulya és gitár hangjával tették emlékezetessé a ballagási dalokat, majd az oklevelek átvétele után mindannyian a levegőbe dobták kalapjaikat.
Veres Réka. Székelyhon.ro

„Nem meggyőződésből”
A kommunista rendszerben volt egy mondás: mondd azt, amik ők mondanak, gondold azt, amit akarsz, és tedd, amit tudsz.
A balkáni ügyeskedő-filozófia megfogalmazása volt. Sokan egyenesen humorosnak találták. Engem mindig elszomorított, mert nem ezt tanultam Édesapámtól, aki gyakran ismételte: mindent meg tudok bocsátani ezeknek, de azt nem, hogy hülyének néznek. Ő nem tudott olyasmit mondani, amiben nem hitt. Félre is rúgták, el is vitte a szíve.
Milyen egyszerű Szolzsenyicin megfogalmazása: legalább ne tapsoljatok…
A hetvenes–nyolcvanas években nagy csalódásaim közé tartoztak a találkozásaim a volt osztálytársaimmal, barátaimmal. Beálltam én is, mondták, majd jött a szinte kötelező magyarázat: de nem meggyőződésből…
Hát akkor meg miért?
Persze, emberi gyarlóság és a megalázó szükség. Úton volt a gyerek, mesélte a volt legjobb barátom. Valahol az ötvenedik hely körül voltam a lakásváró listán. Aztán valaki megsúgta a megoldást. Este beadtam a kérvényt, reggelre a negyedik helyre ugortam, biztosan alvás közben, mert észre sem vettem.
Elő akartak léptetni, világosított fel a szende hölgyike, a néhai második padból, az ablak mellett. És anélkül nem lehet, tudod. Tudtam. De azt is, hogy nem halt meg senki főnökség nélkül, legalábbis ez idáig.
A 89-es forradalom idején a legismertebb román irodalomkritikus adjunktus volt, majdnem ötvenéves létére. Mert nem állt be. Túlélte. Kisebb fizetéssel, de egyenes gerinccel.
Többre tartom azt az ateistát, aki hisz a hitetlenségében, mint a kétarcú kirakathívőt.
Gandhi elkötelezett pacifista volt, sem ő, sem követői nem fogtak volna fegyvert. Mégis, amikor megkérdezték, mi a véleménye azokról, akik elmennek a háborúba, de azzal az elhatározással, hogy a levegőbe fognak lőni, Gandhi becstelen magatartásnak minősítette, a bajtársak becsapásának.
Ezt Jézus így fogalmazta meg: bárcsak forró volnál vagy hideg, de mivel langyos vagy, kiköplek a számból.
A világot mindig azok az emberek vitték előre, akik meggyőződésből cselekedtek. És még azok is, akik naivan egy téveszmében hittek, valami tragikusan szép méltóságot mutattak fel.
Mert köpetszerű tócsákban nem úszkálnak hattyúk.
Zubreczky Antal
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Izsák Balázs: Az erőszakmentes székely ellenállásra emlékezzünk a madéfalvi vérengzés évfordulóján
Izsák Balázs szerint a madéfalvi vérengzés évfordulója arra teremt lehetőséget, hogy a Habsburg Birodalommal szembeni erőszakmentes székely ellenállásra emlékezzünk.
A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke az SZNT és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT)marosvásárhelyi kultúrpalotában szervezett megemlékezésén mondott beszédet szombaton este, a madéfalvi vérengzés 253. évfordulóján. Beszédében visszásnak tartotta, hogy az 1762-'63-as székely szabadságharcból csupán az ezt lezáró 1764-es madéfalvi vérengzésről szokás megemlékezni. Szerinte ez olyan, mintha az 1848-'49-es forradalmat és szabadságharcot a világosi fegyverletétel évfordulóján idéznénk.
Izsák Balázs úgy vélte: a madéfalvi vérengzést megelőző székely ellenállás azért merült méltatlanul feledésbe, mert fegyvertelen volt. Mária Terézia rendelkezései ugyanis - amelyekkel szemben a jogaikat védő székely férfiak tiltakoztak - éppen a székelyek hadra fogására vonatkoztak. Az SZNT elnöke szerint az erőszakmentes ellenállás az indiai Mahatma Gandhi, majd az amerikai Martin Luther King révén csak a 20. században szerzett létjogosultságot.
"Mi, a ma élő utódok elmulasztottuk elmesélni a világnak, hogy másfél évszázaddal Gandhi előtt, két évszázaddal Martin Luther King előtt a székelyek már tömegesen éltek az erőszakmentes ellenállás eszközével" - jelentette ki Izsák Balázs.
Az SZNT elnöke a rendezvényen adta át az SZNT által odaítélt Gábor Áron-díjat a szentegyházi gyermekfilharmóniának, és vezetőjének, Haáz Sándor karnagynak, akik - mint fogalmazott - "a székelység jó hírét viszik szerte a nagyvilágban". A rendezvény a gyermekfilharmónia koncertjével zárult.
A császári csapatok 1764. január 7-én hajnalban a megrohamozták Madéfalvát, és több száz ember lemészárolásával megtörték a székelyek Mária Terézia rendelkezéseivel szembeni ellenállását. A császárnő 1760-ban elrendelte a székely határőrség újbóli felállítását. Az új szabályok előírták, hogy a székelyeknek idegenben is kell szolgálniuk német nyelvű vezénylet alatt, és azt is, hogy nem illetik meg őket azok a szabadságjogok, amelyeket korábban a katonai szolgálat fejében élveztek. Madéfalván mintegy 2500-an gyűltek össze, és tiltakozó petíciót fogalmaztak Mária Teréziának, amikor az ellenállást megtörő váratlan támadás történt.
MTI
Szabadság (Kolozsvár)

Sepsiszentgyörgy: Cselekedni a szabadságért (Székely szabadság napja)
Ki kell állnunk jogainkért, hogy a román hatalom megértse, csak az autonómia szavatolja megmaradásunkat, kevesebbel nem érjük be. A hazáért, szabadságért életüket adó hősök előtt akkor tisztelgünk igazán, ha hajlandóak vagyunk kilépni a közönyből, cselekvően szót emelni az élhetőbb jövőért – ezt az üzenetet fogalmazták meg a felszólalók tegnap Sepsiszentgyörgyön a székely szabadság napi megemlékezésen.
Sepsiszentgyörgyön a turulszobornál gyűlt össze mintegy kétszáz megemlékező, azon a téren, amelynek a Székely Nemzeti Tanács kezdeményezésére a Székely szabadság tér nevet kellene viselnie. Gazda Zoltán sepsiszéki elnök elmondta, a szükséges lépéseket megtette, mint fogalmazott: a névadó bizottság térfelén pattog a labda. A sepsiszentgyörgyi turulszobornál negyedik éve szervezik meg a székely szabadság napját. „Ebben a nem Európához méltó környezetben teljesen magunkra hagyottan kell példát merítenünk a székely vértanúk bátor kiállásából, áldozatvállalásából, tudatosítanunk kell, hogy ma is, ha nem is hasonló módon, de mindnyájunk cselekedetére szükség van” – ezekkel a szavakkal vezette fel a megemlékezést Gazda Zoltán. Nem szabad közömbösnek, fásultnak lennünk, az nem hozza el autonómiánkat, amely egyetlen módja megmaradásunknak. Ha hagyjuk, hogy a diktatórikus hatalom a fejünkre nőjön, csak bátorítjuk még szörnyűbb megalázásunkban – hangsúlyozta. Kifejtette, ez a nap próbatétel is, „ha nem leszünk elég sokan, az ellenséges hatalom látja, hogy velünk bármit megtehet. Ha nem emeljük fel hangunkat elég határozottan, hiába várjuk, hogy a román hatóságok figyelembe vegyenek.” És hozzáfűzte, az SZNT teljesen korlátozott lehetőségei között nem kér sokat: egy évben kétszer-háromszor mozduljunk meg, határozottan mutassuk fel akaratunkat gyermekeink, unokáink élhetőbb jövőjéért. Felkérte az önkormányzatokat: választott testületekként, cselekvő háttérként támogassák akcióikat, hisz ezek nem öncélúak.
Az évek során a székely szabadság napja az összetartozás, a közös fellépés és az önrendelkezésért folytatott küzdelem szinonimájává vált – hangsúlyozta ünnepi beszédében Tóth-Birtan Csaba, Sepsiszentgyörgy alpolgármestere, aki felsorolta a székelyföldi magyarság sérelmeit, és leszögezte, a XXI. századi Európában nem képezheti vita tárgyát, hogy egy nemzeti közösségnek szabad-e önrendelkezésről beszélnie. „Nekünk a székely szabadságról, önrendelkezésről beszélnünk kell, és tennünk is érte, jelenlétünkkel, szülőföldhöz szabott létünkkel. (…) Vértanúink emlékéhez akkor leszünk igazán hűek, ha mi is kiállunk közösségi jogainkért, ha minden hatalmi visszaélés ellenére vállaljuk követeléseinket úgy, ahogy azt a Marosvásárhelyen kivégzett mártírok tették” – hangsúlyozta. Bancea Gábor református lelkész áldásában Dániel próféta könyvéből idézett, Istenről, aki ki tud szabadítani az égő, tüzes kemencéből, a mindenkori királyok uralma alól, és India nagy prófétája, Gandhi egyik történetét elevenítette fel a fiókáiért tűzben életét áldozó madárról. A hatalom és megtorlás szomorú valósága azóta jelen van világunkban, amióta ember létezik – hangsúlyozta, és felidézte az 1848–49-es forradalom utáni megtorlásokat, a szabadságért életüket adó hősöket. „Azok az emberek Marosvásárhelyen és itt, Sepsiszentgyörgyön is valami emberfeletti hittel, elszántsággal, bátorsággal és szeretettel pontosan azt tették, mint az anyamadár, meghatározó döntést hoztak, hogy életük árán is védelmezik ezt a kincset, a szabadságot. Császárok, demagógok és idegengyűlölők sosem értették, és ma sem értik. Erdőirtók és gyújtogatók, soha nem tanultak belőle, hogy a vértanúk véréből ezer és ezer élet támad, mert a szabadság szent madara soha nem ég el a tűzben, mindig újraéled” – hangsúlyozta Bancea Gábor lelkész.
A hol csendesebben, hol erősebben szemerkélő esőben elsősorban azok voltak jelen, akik Marosvásárhelyre is továbbutaztak a szentgyörgyi megemlékezés után. Háromszékről öt autóbusz és több személygépkocsi utasai tették meg a kétszáz kilométert, hogy csatlakozzanak az ottani központi ünnephez és tiltakozó felvonuláshoz.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Rög alól bejárni a kerek világot
Alig harminchat év adatott meg neki, de rövid életében többet ért el, mint mások akár egy matuzsálemi kor alatt. A méltatlanul elfeledett Balázs Ferenc unitárius lelkész és népművelő halálának 80 éves évfordulóján a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégiumban szerveztek emlékkonferenciát.
Egy újságoldalon lehetetlen összegezni Balázs Ferenc rövid életének összes megvalósítását. Templomot épített, orgonát vásárolt, iskolát és lelkészi lakást bővített Mészkőn, vidékfejlesztő szövetkezetet alapított, dalárdát és színjátszó csoportot irányított, dán mintára népfőiskolát szervezett, verset és prózát írt, dalokat szerzett – mégis alig beszélünk Balázs Ferenc unitárius lelkészről, akinek, ha a betegség nem rabolja el egészen fiatalon életét, valószínűleg egészen más fényben állna életműve. De még e rövid időszakban is annyi mindent tett, amire másnak talán több élet sem lenne elég.
Gépészmérnöknek készült, de egy fiatalkori tüdőfertőzés gyógyítására az orvos falusi levegőt ajánlott Balázs Ferencnek. Így terelődött figyelme a falu felé, ahol akkor az értelmiségi számára csak a gazdatiszti és a papi állás kínálkozott. „Jobb a falu szolgája lenni, mint a grófé” – írja később, s e meggondolással iratkozott be az unitárius teológiára. Bár nem volt egészséges – tüdőbaj kínozta szinte gyerekkora óta –, kerékpárral és vonaton járta a világot.
Saját bevallása szerint Amerikában eszmélt rá „élete nyitjára”:  „egy nagyszabású világszemlélet körvonalai bontakoztak ki előttem, amelynek lényege szerint e világfolyamat, amelynek részei vagyunk, cél irányában halad.
Arra is feleletet találtam, hogy mi az a cél, amely a létezés minden mozzanatának értelmet ad. Az adatok, amelyeket fölsorakoztattam, arról győztek meg, hogy e világ minden darabja a fejlődése kezdeti fokán olyan tevékenységet fejt ki a saját természetének megfelelően, amelyik az egész világ roppant egybefüggésébe beleillik” – írja a Bejárom a kerek világot című 1929-ben megjelent kötetében.
Népfőiskola és szövetkezet
Hihetetlenül izgalmas életút állt Balázs Ferenc mögött, és utazásainak minden találkozásából ihletett merített. „Világkörüli útján a szövetkezeti mozgalmat párhuzamosan tanulmányozta a népfőiskolai szervezőmunkával” – mesélte lapunknak Hunyadi Attila Gábor történész, a konferencia egyik előadója, aki Bardocz Sándor szerkesztővel együtt tavaly kisfilmet is készített Balázs Ferenc emlékére. Az unitárius lelkész Japánban például találkozott Toyohiko Kagawa japán keresztény misszionáriussal, aki az oszakai munkástelepeken és a falvakban szervezett népfőiskolákat. Indiában találkozott Rabindranáth Tagore Nobel-díjas polihisztorral, valamint Mohandász Mahatma Gandhival, India politikai és spirituális vezetőjével. „Tagore népfőiskoláját Balázs Ferenc magasabb rendűnek tartotta a szinte kizárólag csak politikai szabotázsokkal foglalkozó Gandhi-féle akciónál” – mutat rá Hunyadi Attila. Tagore népiskolája mára India egyik legjelentősebb egyetemévé nőtte ki magát, egykoron pedig nemcsak irodalmi és általános műveltséget nyújtott a diákoknak, hanem kézműves ismereteket is elsajátíthattak az oda érkező fiatalok. Dániában tartózkodó felesége is hasznos tanácsokkal látta el a hazatért mészkői lelkészt: a dán népfőiskolai rendszerről számolt be neki, amely már akkoriban a legkiforrottabb volt. De a tapasztalatok alapján a dán szövetkezeti rendszer is követhetőnek bizonyult.
Balázs Ferenc egyik fontos megvalósítása a tejszövetkezet létrehozása volt, amely közvetlenül a tordai termelőktől szállította szekérrel a friss árut a vásárlókhoz. Az aranyosszéki Vidékfejlesztő Szövetkezet a világ első szövetkezeti formában bejegyzett vidékfejlesztő egyesülete volt, amely saját üzletet nyitott Tordán, ahol a tájegység termékeit lehetett értékesíteni.
Hunyadi Attila szerint talán egyetlen hibát lehet felróni Balázs Ferencnek: nem vette figyelembe, hogy a szövetkezetek csak úgy eredményesek, ha tágabb hálózatba illeszkednek, elszigetelten működésképtelenek. Tulajdonképpen a mészkői lelkész a szervezés gyerekbetegségeivel küszködött, és ha tovább élt volna, ezeket az ő személyisége is kinőtte volna – tette hozzá a történész. De a szövetkezeti koncepció túlélte megálmodóját, sikeresnek és életképesnek bizonyult az egész világon. „Balázs Ferencet világkörüli útjának hazatérése után egyetlen gondolat foglalkoztatta: magyarul kell moderneknek lennünk. Ő maga Kőrösi Csoma Sándor, a legendás nyelvész sírjánál úgy fogalmaz, hogy a székelység legnagyobb fia az eredetet kutatta, ő pedig a jövőt építi. De a múlt és a jövő szimbiózisa az igazi útja a megmaradásnak és haladásnak” – zárta az emlékkonferencián tartott előadását Hunyadi.
Az amerikai–dán kapcsolat
Az amerikai–dán kapcsolat Felesége, az amerikai–dán származású Christine Frederiksen, mindvégig kitartott férje mellett. „Mindenki rólad kérdez és az esküvőnk időpontjáról. Azt válaszolom nekik, hogy jössz már, és minden meglesz a maga idejében” – írja 1929-ben Keresz­túrról keltezett levelében menyasszonyának. A szerelemben pontosan annyira elkötelezett és kitartó volt, mint bármi másban, amibe belefogott. Rendkívüli dolgokon mentek keresztül együtt, de külön-külön is. A dán családból Chicagóban született Christine egyik nagybátyja művésztelepet vezetett Új-Mexikó államban, itt töltött néhány hetet a két fiatal, és itt erősödött meg a szerelmük is. Egyébként Balázs Ferenc Kalifornia állam több mint ötven településén szervezett magyar nóta- és népdalestet, ahol csellón és énekkel működött közre – tudtuk meg Hunyadi Attila történésztől. Balázs Ferencnek 1932-ben született Enikő nevű lánya az Amerikai Egyesült Államokban él. Élete folyamán sokféle tisztséget betöltött, jelentős tevékenységet fejtett ki egyebek mellett a környezetvédelem terén is. A konferenciára eljött Balázs Ferenc lányának két unokája, illetve az egykori mészkői lelkész ükunokája is.
Emlékkonferencia Kolozsváron
A május 26-án a Magyar Unitárius Egyház székhelyének Dávid Ferenc-imatermében szervezett Balázs Ferenc-emlékkonferencia és ünnepi megemlékezés előadói Rácz Norbert lelkész, Vallasek Júlia irodalomtörténész, Hunyadi Attila Gábor történész, Lakatos Sándor lelkész, Dáné Tibor Kálmán művelődésszervező, Gwyn Reid testvérgyülekezeti képviselő, Keszeg Vilmos néprajzkutató voltak. Elnökölt: dr. Rezi Elek teológiai tanár. Május 27-én Mészkőn ünnepi istentiszteleten emlékeztek meg Balázs Ferencről, majd az egykori mészkői lelkész sírjánál kopjafát avattak.
Helye az irodalomban
„Balázs Ferenc apostoli élete minden bizonnyal az idők homályába vész, ha rendkívüli irodalmi munkássága nem maradt volna fenn a számunkra” – írja Gondolatok Erdély nem kötött parancsra működő iskolájáról című munkájában Dáné Tibor Kálmán művelődésszervező. 1923-ban Tamási Áronnal, Kemény Jánossal, Kacsó Sándorral és másokkal kiadja a Tizenegyek antológiáját, amelyben az erdélyiségről és a székely mitológiáról írott tanulmánya a csoport, s egyben az új nemzedék eszmei és művészi hitvallása. Az unitárius lelkész 1932-től részt vett a marosvécsi helikoni találkozókon. Az erdélyi magyar irodalomról tartott előadást, később az íróközösség az ő javaslatára kezdett foglalkozni egy népművelő könyvsorozat kiadásával. Ám bármekkora volt is a korabeli elismerés, a későbbi nemzedékek diákjai már alig hallottak a Zöld árvíz vagy a Rög alatt írójáról és műveiről. „Rendkívül inspiratív egyénisége volt a formálódó erdélyi magyar irodalomnak, a Tizenegyek antológiájának, vagyis az első generációs szervezett jelentkezésnek volt egyfajta termékeny alakítója” – nyilatkozta lapunknak Vallasek Júlia irodalomtörténész. A transzszilvanista vonulatot követte ő is, de ez másodlagos volt pályáján. Olyankor írt, amikor betegsége miatt pihenésre kényszerült. „Költőként, prózaíróként tartjuk számon, olyan különleges prózaíróként, akinél nagyon nehéz a műfajokat behatárolni, verseinél pedig az avantgárd ihletet kell kiemelni” – mondta a mészkői lelkész irodalmi munkásságáról az irodalomtörténész, aki szerint Balázs Ferencnek teljes joggal megvolt a helye a helikoni találkozók asztalánál, hiszen gyakorlatias szervezőötletekkel, újító javaslatokkal állt elő.
Balázs Ferenc Kolozsváron született 1901. október 24-én. Az Unitárius Kollégiumban érettségizett, teológiát végzett, majd egyházi ösztöndíjjal Angliában és az Egyesült Államokban tanult. Járt Japánban, Szingapúrban, Burmában, Irakban, Konstantinápolyban, Indiában, eljutott Kőrösi Csoma Sándor sírjához. 1930-ban Torda közelében, Mészkőn vállalt lelkészi állást. Itt kötött házasságot az amerikai egyetemen megismert Christine Frederiksennel. Balázs Ferenc az Aranyos menti faluban eltöltött hét esztendő alatt próbálta meg álmait megvalósítani. 1937. május 22-én hunyt el, korai halálát tüdőbetegség okozta. Művei: Mesefolyam (1922), Bejárom a kerek világot (útirajz, 1929), Ifjúsági daloskönyv (1931), Kis hittan (1932), Aranyosszéki tervek (röpirat, 1933), Közérthető evangélium (1935), Rög alatt (emlékirat, 1936), Zöld árvíz (regény, 1936), Új ember vallása (1937).
Nánó Csaba Erdélyi Napló (Kolozsvár)