A romániai magyar régészközösség reprezentatív szakmai testülete, a Pósta Béla Egyesület, az Erdélyi Múzeum-Egyesület és Székely Nemzeti Múzeum, a házigazda intézmény közös szervezésében november 6-8-a között tartották a 7. Erdélyi Magyar Régészeti Konferenciát. A tanácskozás ünnepélyes megnyitóval kezdődött. A rendezvényen a Székely Nemzeti Múzeum Acta Siculica című évkönyvét, a múzeum Székelyek. A kereszténység védelmezői elnevezésű kiállítás katalógusát, illetve a Gáll Erwin és Gergely Balázs szerzőpáros Kolozsvár születése. Régészeti adatok a város X–XIII. századi történetéhez című könyvét ismertették, majd november 7-én szakosztályi előadások következtek. Az utolsó napon szakmai kirándulás volt, célállomások: az erdőfülei Dobó középkori temploma és kápolnája, a nagyajtai unitárius templomvár és az erősdi őskori lelőhely. /Csinta Samu: A múltkutatás hétvégéje. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 10./

Közel száz, a Kárpát-medence valamennyi részéből érkezett magyar régész, és mintegy ötven régészhallgató vett részt az elmúlt hét végén a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban rendezett 7. Magyar Régészeti Konferencián. A Pósta Béla Egyesület, az Erdélyi Múzeum-Egyesület és a házigazda intézmény közös szervezésében tartott tanácskozást Sztáncsuj Sándor, a Székely Nemzeti Múzeum régésze vitathatatlan sikernek nevezte. Bemutatták a Székely Nemzeti Múzeum Acta Siculica című évkönyvét, az intézmény Székelyek. A kereszténység védelmezői elnevezésű kiállítás katalógusát, illetve a Gáll Erwin és Gergely Balázs szerzőpáros Kolozsvár születése. Régészeti adatok a város X–XIII. századi történetéhez című könyvét. A rendezők idén is négy szakosztályba – őskor, ókor, népvándorláskor, középkor – tagolták az 54 előadást. /CS. S. : Lendületet adó régészhétvége. Erdélyi Magyar Régészeti Konferencia Sepsiszentgyörgyön. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 11./

Kolozsvár szellemi kisugárzása ezer esztendeje meghatározó tényezője volt a régió történetének. Különösen értékesek azok az adatok, amelyek a középkori város 10–13. századi előzményeit tárják elénk. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület által megjelentetett kötet /Gáll Erwin – Gergely Balázs: Kolozsvár születése. Régészeti adatok a város 10–13. századi történetéhez/ ezeket gyűjtötték össze. Munkájuk hiánypótló, mert a korábbi szakirodalomban itt-ott elszórt adatokat ilyen egységben még egyetlen mű sem tárgyalta. Munkájuk értékes része a város területén talált 10–13. századi temetők kutatástörténetének ismertetése. A temetők leletanyaga az egész korabeli magyarság régészeti emlékanyagához része. Ez az első Erdélyben, magyar nyelven megjelent, honfoglalás és államalapítás kori sírokat és temetőket közlő és elemző önálló monográfia. /Révész László, a Magyar Nemzeti Múzeum tudományos főmunkatársa, tanszékvezető egyetemi docens (Szegedi Tudományegyetem Régészeti Tanszék): EME-kiadvány Kolozsvár születéséről. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 9./

Régészkonferencia Sepsiszentgyörgyön
Régészkonferenciát tart november 11-étől Sepiszentgyörgyön a romániai magyar régészközösség szakmai testülete, a Pósta Béla Egyesület, az Erdélyi Múzeumegyesület (EME) és a házigazda intézmény, a Székely Nemzeti Múzeum közös szervezésében.
A vasárnapig tartó VII. Erdélyi Magyar Régészeti Konferencián közel száz Kárpát-medencei magyar régész vesz részt, akiknek munkájához várhatóan mintegy 50 régészhallgató csatlakozik – írja a Krónika című kolozsvári napilap.
A tanácskozáson bemutatnak néhány új kiadványt: az SZNM Acta Siculica című évkönyvét, továbbá a Székelyek. A kereszténység védelmezői tematikájú kiállítás katalógusát, illetve a Gáll Erwin és Gergely Balázs szerzőpáros Kolozsvár születése. Régészeti adatok a város X–XIII. századi történetéhez című könyvét ismertetik.
A szombati szakmai előadások után vasárnap szakmai kirándulásra indulnak a résztvevők, a célállomások az erdőfülei Dobó középkori temploma és kápolnája, a nagyajtai unitárius templomvár és az erősdi őskori lelőhely.
A korábbi hat konferencián kialakult gyakorlatnak megfelelően a rendezők idén is szívesen látnak minden régészt, aki fontosnak ítéli kutatásai eredményeinek ismertetését. Így alakult ki az 56 előadásból álló értekezésfolyam, amelyet négy szakosztályba – őskor, ókor, népvándorláskor, középkor – tagolva hallgathatnak meg szakemberek és érdeklődők.
Forrás: echotv.hu
Székelyföldportál.info

Átadták az idei Székelyföld-díjakat
A tizenhét éve alapított Székelyföld folyóirat díjait október 9-én, csütörtökön adták át Csíkszeredában a Székelyföld Galériában. A rangos díjban idén Borcsa János irodalomkritikus és Gáll Erwin régész részesült.
Házigazdaként Lövétei Lázár László, a Székelyföld kulturális havilap főszerkesztője köszöntötte a díjazottakat. Beszédében köszönetét fejezte ki a fenntartó Hargita Megye Tanácsának az általa nyújtott támogatásért.
Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke gratulált a díjazottaknak, hogy alkotásaik révén hozzájárulnak Székelyföld hírnevének öregbítéséhez. Megítélése szerint megyénk és egész Székelyföld egyik büszkesége ez a díj, térségünk egyik legrangosabb kulturális díja.
– Székelyföld kulturális autonómiájáról többet kellene beszélni, jó lenne, ha tudnánk olyan jövőképben gondolkodni, amely az itt született alkotókat itthon maradásra, hazatelepülésre, itt alkotásra ösztönzi – mondotta.
Szarka Gábor, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának konzulja a díjazottak mellett a szerkesztőségnek is gratulált az elmúlt években kifejtett munkáért.
– A Székelyföld folyóirat nagymértékben hozzájárul a magyar nyelv és kultúra ápolásához. Az egész magyar nemzet számára érték a Székelyföld és a Székelyföld-díj – fogalmazott a konzul.
Elsőként Fekete Vince laudálta Borcsa János irodalomkritikust, majd Molnár Vilmos méltatta Gáll Erwin régész munkásságát. A Székelyföld-díj mellett a hagyományokhoz híven további két díjat adtak át: a Székely Bicskarend Díjat Ágh István Kossuth-díjas költő, míg a Szabó Gyula-díjat Dimény- Haszmann Árpád költő érdemelte ki – olvasható a Hargita Megyei Tanács közleményében.
Népújság (Marosvásárhely)

A fel nem adható város
Gergely Balázs Kolozsvár ötvenezer magyarjáról, a románok Napocájáról és az örök városnévtábla-probléma lehetséges megoldásáról
Vasárnap kezdődik és egy hétig tart a Kolozsvári magyar napok rendezvénysorozata. Gergely Balázs történésszel, az ötszáz programból álló kulturális esemény fő szervezőjével arról beszélgettünk, hogyan zajlik a magyar temetőkben a többségi nemzet honfoglalása, illetve hogyan sikerült – ha csak egy hétre is – a történelmi belvárost visszafoglalniuk a magyaroknak.
– Ha jól láttam a közösségi oldalon, akkor gratulálnom kell: eggyel nőtt a Kolozsvári magyarok száma. – Pontos az információ, köszönjük a jókívánságot! Két nappal ezelőtt a feleségemmel, Emőkével az idei Kolozsvári magyar napok (KMN) első felvezető rendezvényéről, a Puskás Ferenc-kiállítás és a magyar olimpiai udvar megnyitójáról száguldottunk be a szülészetre, és pár órával később megszületett harmadik gyermekünk, Anna Rózsa. Egy kicsit aggódtunk, hogy a két nagyobb fiú, Mátyás és István hogy fogadja az új jövevényt, de mára már megnyugodtunk: nyoma sincs féltékenységnek, nagy az öröm! Természetesen számunkra szülőként is rendkívüli boldogságot jelent a család gyarapodása, nagyon vártuk már ezt a pillanatot.
– Hány magyar él most Erdély fővárosában? Ők mennyire mozgósíthatók egy-egy közösségi eseményre? – A Kolozsvári magyarság létszáma a rendszerváltozás óta folyamatosan és drasztikusan csökken. Nem kell túl messzire visszatekinteni ennek szemléltetésére: gyermekkoromban még közel kilencvenezer magyar élt a városban, mára ez a szám negyvenkilencezerre csökkent. 1977-ben a magyarság aránya 33 százalék volt, ma alig 16. Beszédes számok. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy kesergéssel és önsajnálattal nem sokra megyünk, csupán a bajt tetézzük. A jelenlegi adatok alapján ez a majd ötvenezer Kolozsvári magyar, kiegészülve az évente itt tanuló mintegy tízezer magyar egyetemistával, Erdély legnagyobb magyar közössége, illetve azzá válhatna, ha megsokasodnának az embert emberrel összekapcsoló kötések, és megerősödnének a közösségi reflexek. Mozgósítani kell. Számos egyéb mellett ezt a célt tűztük magunk elé a Kolozsvári magyar napok elindításával is: évente legalább egyszer megteremteni a lehetőséget arra, hogy a meghatározó mértékben nagyvárosi szórványban élő és ennek következtében atomizálódott magyarság egybegyűljön egy ünnepi rendezvénysorozat keretében. Olyan kulturális seregszemlét képzeltünk el, amely igazi közösségi élményt nyújt, mindenkivel érezteti az összetartozás örömét, és pozitív hatása egész évben kitart.
– Kicsit várjunk a magyar napokkal, előbb beszélgessünk a régész-történész Gergely Balázzsal! Több tanulmányt írt – egyedül vagy társszerzővel – a város múltjáról és temetőiről is. Mennyi idő alatt történik meg a nemzetiségváltás egy temetőben?
– Több éven át kutattuk és próbáltuk rekonstruálni – a honfoglalás és a kora Árpád-kori régészeti emlékek, elsősorban a temetők nagyon gazdag leletanyaga alapján – Kolozsvár és környéke korai történetét Gáll Erwin munkatársammal és barátommal. A témát a Kolozsvár születése – Régészeti adatok a város 10–13. századi történetéhez című könyvünkben dolgoztuk fel. Az általunk kutatott évszázadok vonatkozásában a kérdés nemigen értelmezhető, a korabeli temetőkben elsősorban a temetkezési szokások változása, az éppen aktuális divatok utalhatnak egyes társadalmi változásokra. A közelmúlt viszonylatában azonban sajnos releváns a kérdés. A Kolozsvári Házsongárdi temető változása pontosan követi s egyben mutatja is a városban végbemenő etnikai, nemzetiségi átalakulást. A meghatározó módon magyar temető az utóbbi évtizedekben egyre inkább elrománosodik, és ez a térhódítás a Kárpát-medence legrégebbi, máig működő köztemetőjének arculatát is radikálisan átalakítja. A Ceausescu-diktatúra alatt tömegesen betelepített románok előbb a várost, most pedig már lassan a temetőt is birtokba veszik. Elsősorban a Házsongárd Alapítvány és a Kelemen Lajos Társaság erőfeszítéseinek köszönhető, hogy a kiszorulás jelenleg már valamelyest lassult, és mára legalább a műemlék jellegű sírok és kripták viszonylagos, a törvény által szavatolt védelmet élveznek.
– Most ünneplik a várossá nyilvánítás hétszázadik évfordulóját. De mikor született Kolozsvár? – Kolozsvárt Károly Róbert magyar király emelte városi rangra 1316. augusztus 19-én. Természetesen maga a település jóval korábban, az 1213-ból származó első írásos említését évszázadokkal megelőzve alakult ki, valamikor a honfoglalás korának végén, az Árpád-kor hajnalán. A város Erdély kora középkori történetében betöltött kiemelkedő státusát jelzi, hogy az Anjou-dinasztiából származó uralkodó a városi rangra emeléssel egy időben visszaadta a település korábbi kiváltságait.
– A románoknak is fontos ez a hétszáz éves évforduló?
– Úgy tűnik, hogy a Kolozsvári román értelmiség egy kisebb részét leszámítva a város románságának nemigen éri el az ingerküszöbét a jubileumi évforduló. Nehéz lenne egyetlen pontos magyarázatot találni arra, hogy miért. A passzív viszonyulásuknak egyik valószínű oka az lehet, hogy nekik – a magyarokéhoz képest – kevésbé markáns a Kolozsvári identitástudatuk. Számukra a Házsongárdtól a főtérig mindennek inkább funkcionális, mint szimbolikus értéke van. Másrészt valószínűnek tartom, hogy a román elit a középkorban kialakult, meghatározóan magyar és szász múltú Kolozsvár helyett – a módszeresen belesulykolt dákoromán kontinuitásmítosz alapján – sokkal inkább a város alatt rejlő Napocát érezné magáénak, gyökereit a hajdani római városból eredezteti.
– Gheorghe Funar 2004-ig tartó, tizenkét éves polgármesteri mandátuma idején a város a magyarellenesség erdélyi fellegvára volt. Akkoriban elképzelhetetlen volt, hogy valaha is jól érezheti magát egy magyar Kolozsváron. Mikor kezdett enyhülni a légkör?
– Mindamellett, hogy a funari korszak teljesen ellehetetlenítette Kolozsvár fejlődését, képletesen szólva azt is mondhatjuk, hogy mintegy másfél évtizeddel meghosszabbította a negyvenéves kommunista diktatúrát. Meggyőződésem szerint pusztán azért, hogy befejezhesse mindazt a rombolást – elsősorban etnikai vonatkozásban, a magyar közösséggel szemben –, amelyet a korábbi rendszer tűzött ki célul maga elé. Sötét idők voltak. PAradox módon pontosan neki volt köszönhető, hogy a Kolozsvári magyarság önvédelmi reflexei kiélesedtek. A folyamatos veszélyérzetnek köszönhetően akkoriban a közösségünk spontán politikai mozgása is sokkal jelentősebb volt, mint manapság. Részben ennek, illetve az egyre inkább felvilágosult, ezért mindinkább elégedetlen többségi románságnak volt köszönhető a megkésett változás. Így is pár év kellett ahhoz, hogy alkalmazkodni tudjunk az új helyzet nyújtotta lehetőségekhez, és felfogjuk, hogy a fejlődési pályára visszaállt Kolozsvárban mekkora lehetőségek rejlenek. Magunk részéről ez a felismerés a Kincses Kolozsvár Egyesület megalapításában – erre 2010 tavaszán került sor – és a Kolozsvári magyar napok életre hívásában öltött formát.
– Most ott tartunk, hogy akár román oldalról is lehet beszélni arról: az ortodox katedrális előtt, az új főtérnek szánt részen 1993-ban felállított, monumentális Avram Iancu-szobor csúnya, méltatlan a városhoz. Van rá esély, hogy lebontják vagy elköltöztetik a húsz-egynéhány méter magas oszlopot? – A román képzőművész-társadalom fogadatlan prókátoraként mondom, hogy a szakma már a kezdetektől vehemensen tiltakozott a szóban forgó szobor felállítása ellen, és nyíltan kimondta, hogy egy újabb grandomán giccset nyomnak le a Kolozsváriak torkán. Sajnos ez sem volt elég, hogy az illetékes elvtársak jobb belátásra térjenek, ennek következtében még jó ideig kénytelenek leszünk elviselni ezt a vizuális aberrációt a város központjában.
– Egy ideje Kolozsvár tűnik a legélhetőbb erdélyi városnak: vibráló kulturális élet, nagyszerű közösségi terek, jó kocsmák, rengeteg fiatal. Mi történt az utóbbi években, mivel magyarázható ez a változás? – Az elmúlt években Kolozsvár fokozatosan visszanyerte Erdélyben a nem hivatalos főváros szerepét, így újra megalapozott a történelmi jelmondat: Transilvaniae civitas primaria, azaz első az erdélyi városok között. Bízom benne, hogy ez a pozitív folyamat tovább fokozható, de ennek az egyik előfeltétele az, hogy a hivatalosságok – a gyakorta minden alapot nélkülöző szlogenek helyett – nagy erőfeszítéseket tegyenek Kolozsvár történelmi jó hírnevének továbbvitelére. Itt élek ebben a városban, és nap mint nap erősebben érzem, hogy ebben a folyamatban a város többségi lakossága is egyre inkább partner. A hatvanas-hetvenes években betelepített többség lassan elöregszik, s az őket követő második-harmadik generáció már máshogy viszonyul a városhoz. Egyre inkább elkopnak a frusztrációk, helyüket a természetes otthonérzet veszi át, és ez nekünk, magyaroknak is jó. Kolozsvár ipari városból szolgáltatóvárossá vált, az alapjait mára egyre inkább a tanügyi, kutatási, pénzügyi, szoftveripari és más jellegű, diplomás szolgáltatókat alkalmazó ágazatok jelentik. Ezek a Kolozsváriak a korábbiakhoz képest más kulturális tapasztalattal és világlátással közelednek a város – de facto is létező és megnyilvánuló – multikulturalitásához.
– Háromévnyi civil munka után döntött úgy, hogy visszatér a politikai életbe, és idén indult az önkormányzati választásokon. Miért?
– Döntésemmel a magyar történelmi egyházak vezetőinek megtisztelő felkérésére mondtam igent. Ambivalens érzésekkel vágtam bele, hiszen köztudomású, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt egyik alapítójaként nehéz volt elfogadnom az RMDSZ listáján való indulás lehetőségét. Két fontos tényező kellett ahhoz, hogy meghozzam ezt a döntést. Egyrészt a néppárt országos vezetőségének hozzájárulása az indulásomhoz, másrészt nem döntöttem volna így, ha Kolozsvár újraválasztott alpolgármestere, Horváth Anna személye nem jelentene garanciát a számomra. Nem mellékesen számomra Kolozsvár – Kántor Lajos szavait idézve – a fel nem adható város, ezért kötelességemnek is éreztem igent mondani. Jó érzés tudni, hogy a választási eredmények visszaigazolták a döntés helyességét, hiszen Kolozsváron a rendszerváltás óta először sikerült megfordítani a folyamatosan csökkenő tendenciát, az előző ciklushoz képest több magyar önkormányzati mandátumot szerezve. A munka dandárja nyilván ezután következik, de mindent megteszek azért, hogy a vállalás konkrét eredmények révén értelmet nyerjen.
– Valahol olvastam egy érdekes gondolatát, amelyben azt állította, a magyar nyelvű táblák mi magunk vagyunk. Kifejtené ezt?
– Kolozsváron magyar szempontból talán a legjelentősebb, mindmáig megoldatlan szimbolikus kérdés az úgynevezett táblaügy. Miközben Erdély számos kisebb-nagyobb településén, függetlenül a törvény szabta előírásoktól, kihelyezik a magyar helységnévtáblákat, az ötvenezer magyar által lakott Kolozsváron ezt mindmáig szabotálja a városvezetés. Teszi ezt dacára annak, hogy egy több mint tíz éve meghozott, ma is érvényes önkormányzati döntés kötelezi a tábla kihelyezésére. Funar máig kísértő szellemével egyetértésben farhámba ült Emil Boc volt kormányfő, az amúgy magyar szempontból is sokkal inkább pozitív, mint negatív megítélésű Kolozsvári polgármester. Bár ez a manapság sokat hangoztatott európai értékek alapján anakronisztikus és nevetséges, nem engednek sem az elementáris jóérzés, sem a józan ész szavának. A romániai kisebbségügy állapotát pontosan jelzi, hogy sem politikai, sem jogi, sem emberbaráti eszközökkel nem lehet jobb belátásra bírni az illetékeseket. Ők dacolnak, mi pedig egyre frusztráltabbá válunk attól, hogy még ezt az apró és elementáris gesztust sem képesek megtenni irányunkba. Ebből az áldatlan status quóból kellene valamilyen módon kitörni. A sok kudarcos próbálkozás után bennem egyetlen megoldás körvonalazódik: egyre többször és többen gyűljünk össze magyar közösségként, és tegyünk látható, proaktív módon a városért, mely a miénk is. A folyamatos láthatóságunk az egyetlen módja annak, hogy okafogyottá tegyük az ellenállást táblaügyekben. Ők ugyanis arra számítanak, hogy az állandó kudarcérzet következtében visszafordíthatatlanul a múltba zárkózunk, egyre csalódottabbá és reményvesztettebbé válunk. Ezzel szemben nekünk egyetlen életképes és – megkockáztatom – győztes túlélési stratégiánk lehet: ha nem kerül ki a Kolozsvár felirat, mi magunk válunk azzá. Egy ötvenezer magyarból álló öntudatos, életképes, ugyanakkor konstruktív és mosolygós közösség maga lesz a Kolozsvár tábla, ha tetszik, ha nem az éppen aktuális városvezetésnek.
– Félt hét éve, az első magyar napok idején? Volt magyarellenességből vagy nacionalizmusból eredő negatív élménye?
– Nem volt, inkább ellenkezőleg: a rendezvény minden várokozásunkat felülmúlva kimondottan pozitív hatást gyakorolt a Kolozsvári magyar–román viszony normalizálására.
– Elképesztő élmény volt számomra is részt venni tavaly az egyhetes augusztusi eseményen, amely Erdély egyik legnépszerűbb rendezvénysorozatává nőtte ki magát pár év alatt. Ilyenkor egyfajta szimbolikus visszafoglalása történik a belvárosnak, hiszen mindenhol magyar szót hallani, magyar árusok árulják a portékáikat, magyarok lépnek fel a színpadokon. Mi várható idén?
– A Kolozsvári magyar napok alaphangulatát valóban az adja, hogy több tízezer magyar ember együtt mozog a szimbolikus tereken. Ezért az élményért járnak haza a város elszármazott magyarjai, ez a legfontosabb felhajtóerő. A román közönség is érzi a jelenség különleges voltát. Természetesen kellenek a minőségi programok is ahhoz, hogy a képlékeny népsokaság ne céltalanul bolyongjon. Vannak már bejáratott programtömbök, amelyek nélkül elképzelhetetlen Kolozsvári magyar napokat szervezni, ilyen például a Farkas utcai kézműves vásár, a borudvar, a könyvvásár, a középkori falu vagy a romkertben zajló gyermekprogramok. Rengeteg intézmény önálló eseménnyel tölti meg a fesztiválutcát, zajlik az élet. A bejáratott programok mellett viszont szükség van újdonságokra is ahhoz, hogy képesek legyünk a megújulásra. Idén a hétszáz éves évforduló apropóján került be sok új program, ugyanakkor az éppen zajló olimpia mellett sem mehetünk el szó nélkül. Ötszáz rendezvénnyel a tarsolyunkban nem túlzás azt remélni, hogy mindenki talál kedvére valót. A hetedik KMN minden bizonnyal arról is emlékezetes mArad sokak számára, hogy 55 éves pályafutása alatt először koncertezik Kolozsváron az Omega együttes – a közönség már nagyon várta ezt a pillanatot. Szintén először lép fel a Kolozsváriak előtt Ákos, aki rendkívül igényesen összeállított, magas színvonalú koncerttel készül. Különlegesnek ígérkezik Erkel Ferenc Hunyadi László című operája a Kolozsvári Magyar Opera előadásában, majd az azt követő háromdimenziós épületvetítés-premier a Szent Mihály-templomra a világhírű Bordos László Zsolt rendezésében. Ilyet még garantáltan nem látott Kolozsvár és Erdély közönsége. Summa summarum, igyekeztünk mindent megtenni azért, hogy méltó módon ünnepeljük Kolozsvár városi rangra emelésének hétszázadik évfordulóját.
Lukács Csaba
Magyar Nemzet

A középkori Kolozsvár a régészet tükrében
Egy nemzetközi konferencia margójára
A hétvégén zajló nemzetközi történész-konferencia a 700 éve szabad királyi városi rangot kapott Kolozsvár múltjába tekintett vissza, bemutatva a kutatás legújabb eredményeit, érintve a várostörténet számos, eddig nem kutatott aspektusát.
Hasonlóan a 2000-ben megszervezett nagyszabású konferenciához, amely Kolozsvár 1000 éve címmel később kötetben is megjelent, ez a tudományos fórum is feltehetőleg majd egy tanulmánykötetben fogja közölni a négy ország 71 résztvevőjének előadását, amely fontos adaléka lesz a várossal eddig foglalkozó tudományos munkáknak. A nemzetközi konferencia számos új eredménye közül elsősorban a város középkori régészetével foglalkozó előadások érdemelnek nagyobb figyelmet, mivel a megszaporodó városi beruházások egyre nagyobb veszélyt jelentenek Kolozsvár amúgy sem nagy számú középkori emlékeire.
A konferencia pénteki előadásai közül egy teljes szekció foglalkozott Kolozsvár középkori emlékeivel és a kutatások új eredményeivel. Gáll Erwin, a bukaresti Vasile Parvan Régészettudományi Intézet munkatársa – Gergely Balázs és Nagy Szabolcs kolozsvári régészek közreműködésével készült előadásában – a kincses város úgynevezett „születésével” és legkorábbi, 11–14. századi emlékeivel foglalkozott. A témát monografikus formában is közölt szerzők kiemelték, hogy a jelenleg 30 helyszínen azonosított középkori lelőhelyek Kolozsváron és közvetlen környékén a nem megfelelő ásatási technikák, valamint az állandóan változó historiográfia nemegyszer torzító narratívái miatt alig ismertek vagy kevés információval szolgálnak. Bár a régészeti források összevetése a levéltári dokumentumokkal és kartográfiai ábrázolásokkal több részletre deríthet fényt, a 30 helyszín többségében máig közöletlen vagy félre- értelmezett régészeti anyag az immár kilenc éve haldokló Erdélyi Történeti Múzeum leltárában alussza álmát.
Gáll Erwin előadásában elmondta: mind a kolozsmonostori temető(k), mind a Főtéren a Szent Mihály templomban és környékén történt temetőásatások igen problematikusak mind azok kronológiáját, mind pedig a temetők fejlődésében és terjeszkedésében bekövetkezett változások tekintetében. Nem tudjuk biztosan, hogy Kolozsmonostoron tényleg létezhetett-e két templom, ahogy ezt nemrég Mordovin Maxim, az ELTE Régészeti Intézetének kutatója feltételezte. Ugyancsak problematikus a régi szakirodalom által 14. századinak datált kerámiaanyag pontos kora. Gáll Erwin kiemelte, hogy Kolozsvár kora középkori településtörténetének megértéséhez szükséges lesz nemcsak az utóbbi évek jól dokumentált ásatásainak részletes közlése, de a még kutatható és hozzáférhető régi ásatási anyag újraértelmezése is.
Feld István az ELTE egyetemi tanára a középkori Magyar Királyság városfalaival és azok kapuival foglalkozó előadásában kiemelte, hogy a témával – bár igen kecsegtető – sem a történeti, sem a régészeti kutatás nem foglalkozott mélyrehatóan. A történész felsorolta azokat a városfalakat, amelyeknek legkorábbi védművei viszonylag jól dokumentáltak régészetileg. Ezek közül Pest, Buda, Pécs városfalai a leginkább kutatottak, de viszonylag jól datálhatóak a nagyszebeni városfal fázisai is – elsősorban Radu Lupescu kolozsvári történész kutatásai révén. Érdekességként jegyezte meg, hogy Pest második, bővített városfala meglepően hasonlít a kolozsvári városfalhoz, amely a két erődítmény azonos korával – és akár tervezőivel – is magyarázható. Feld kiemelte, hogy a közeljövőben szükséges lesz a városkapuk fejlődésének részletesebb kutatására. A magyar történész megjegyezte: bár egyáltalán nem megnyugtató a hír, német nyelvterületen is csak nemrég jelent meg a középkori német városok városfalairól összefoglaló munka.
Különösen érdekes volt Lupescu Radu, a Sapientia EMTE történészének előadása Kolozsvár városfalairól. Az eddig ismert régészeti és levéltári forrásokat új, 19. századból származó kartográfiai és építészeti felmérések eredményeivel összevető kutatás számos pontban módosította a kincses város második középkori (a rómaival legalább a harmadik) városfaláról alkotott ismereteinket. Előadásában elmondta, hogy az 1366 óta ismert Óvár városfala már 1448-ban mint „Vetus castrum”, azaz régi vár, régi erődítés néven volt ismert és az új fal építése már 1404-ben megfogalmazódott. Az építés 1405 és 1500 között folyamatosan zajlott, a városfalat igen nagy számban megszakított városkapuk és tornyok nagy része már Mátyás király uralkodásának második felében állt (1460–1470-es évek). Ezek egy részét szerencsére évre pontosan lehet feliratokkal datálni.
Lupescu Radu a négy, legjobban dokumentálható városkaput elemezte előadásában. A Lakatosok céhe által fenntartott Híd utcai kaputornyot 1872-ben bontották le. Szerencsénkre, a városfal nagy részének lebontása előtt egy budapesti Régészeti Bizottság részletes jelentést és tervrajzot készített erről a kaputoronyról is. A Veress Ferenc fotóin és számos 18-19. századi festményen és metszeten is megjelenő háromszintes épület stílusában nagyban hasonlít a városfal többi kaputornyára és a vajdahunyadi vár egyik tornyára. Ez az 1477-ben épült kapu is a Mátyás korabeli építészet jegyeit viseli magán, bár a későbbi időkben többször módosítják.
A Monostor utcai Szűcsök kaputornyát 1843-ban bontották le, így ennek dokumentálása jóval szerényebb. Szerencsére nemrég került elő az az 1842-ből származó vázlat, amely a kapu lebontás előtti állapotát dokumentálja. Ugyancsak ismert Nagyajtai Kovács István és Jakab Elek 19. századi metszete a kapu címeréről, amely Lupescu Radu értelmezése szerint Mátyás király korára datálja a feltételezhetően 1476-ban befejezett kaput.
A Közép-utcai kaputorony, amelyet a Mészárosok céhe tartott fent, ugyancsak Jakab Elek munkája révén ismert. Ez volt a legnagyobb becsben tartott kaputornya a városnak, az óramester lakása, a város dobosának székhelye. Az ugyancsak a 15. században befejezett épületen állhatott a város első köztéri címere is, amelyet csak Nagyajtai Kovács István leírásából ismerünk. A városrendezés és a műemlékvédelem talán legkorábbi kolozsvári történeteként jelenik meg a Magyar utcai városkapu tragikus sorsa. Az 1872-ben lebontott kaput 1869-ben részletesen dokumentálják, de Veress Ferenc fotói is kiváló forrásként szolgálnak. A megmentésére indult kezdeményezés és városi civil mozgalom sajnos – ahogy számos mai műemlékvédelmi mozgalom esetében is – sikertelen volt, az épületet porig rombolják Kolozsvár gyors terjeszkedése és a bővülő forgalom miatt.
Rendkívül fontos előadás volt Csók Zsolt rövid beszámolója a jelenleg Kolozsváron folyó régészeti ásatásokról. Az Erdélyi Történeti Múzeum régésze hangsúlyozta, hogy a 2005 és 2015 között megtízszereződött ingatlan-beruházások és a nem megfelelő városrendészeti szabályzat miatt számos műemlék került veszélybe Kolozsváron. Külön problémaként emlegette a középkori régészek hiányát az átalakulás előtt álló múzeumban, valamint a középkori emlékek elhanyagolását az őskori és római emlékekkel szemben. Az elmúlt néhány hónapban 8 helyszínen zajló ásatások – többek között a Szent Mihály-templomban, a Petőfi utcában, a Református Kollégiumban, a Karolina téren és a Kinizsi Pál utcában – új adalékokkal szolgálhatnak a város középkori történetéhez és remélhetőleg felhívják a helyi intézmények és városvezetők figyelmét az egyre növekvő számú beruházásokra. Arra, hogy ezek nemegyszer olyan értékeket is veszélybe sodornak, mint legutóbb a Kinizsi Pál utcában történő bontás során a középkori városfalat is érintő építkezésnél megfigyelhető.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)