Értékről, nyitottságról jubileum után
Beszélgetés a 80 éves Gálfalvi Zsolttal
Gálfalvi Zsolt szerkesztő, irodalomkritikus, művelődési életünk kiemelkedő személyisége november 30-án töltötte 80. születésnapját. Még eleven lehet benne annak a bensőséges estnek a hangulata, amikor író-, újságíró-, szerkesztőkollégái köszöntötték, és átnyújtották neki az alkalomra összeállított jubileumi kiadványt, amely több mint hat évtizedes pályájának szinte valamennyi vetületét felvillantja. Az összejövetelről és a születésnapi füzetről akkor frissiben beszámoltunk lapunkban. Pár nappal később otthonában beszélgettünk az ünnepelttel. Az ott készült hangfelvétel rövidített változata az alábbi interjú.
– Mióta visszatértél Vásárhelyre, minden fontosabb rendezvényen jelen vagy. A rád jellemző kíváncsiság tehát az idő teltével sem csitul, erősebb a belső késztetés, hogy közvetlenül megtapasztald a dolgokat, mint az emberre elkerülhetetlenül rátelepedő kényelem.
– Nézd, ez alkati dolog is lehet, de tény, hogy a jó értelemben vett kíváncsiság az egész munkásságomat illetően valóban mélyen bennem van. Minden érdekel, ami a szellemi életben történik, és amennyiben lehet, igyekszem is mindezt követni. Vásárhelynek gazdag és változatos a szellemi élete, és még mindig van közönsége a rendezvényeknek. Én is szeretnék ezzel lépést tartani, a számomra fontosabb eseményekre elmegyek. Persze, amikor tudok, mert sajnos hozzá kell tennem, hogy az előző ittlétem alatt sok orvos barátom volt, most kevesebb van, mégis több orvoshoz járok.
– Köztudomású az igényességed is, magas a minőségi mércéd. Az említett rendezvények azt nyújtják, amit elvársz tőlük?
– Abban az értelemben, hogy képet adnak arról, hogy az életben mi történik, igen. Önkéntelen is hírértéke, tájékoztatásértéke van minden eseménynek, annak is, amelyik meglehetősen gyenge. Nem csak vásárhelyi jelenség viszont, és engem zavar, hogy a színvonal rendkívül ingadozó. Van olyan rendezvény, ahova nagyon szívesen megy el az ember, élményt jelent, és van olyan is, ami gyenge, érdektelen, felületes, felszínes. De ez sajnos napjainkban a szellemi élet egészére elmondható. Sokfelé járok, és azt tapasztalom, hogy az értékszempont, az igényesség nem mindig érvényesül kellő mértékben, kellő következetességgel.
– Gondoltál-e arra, hogy a rendszerváltozás után ennyi idővel ilyen irányultságú lesz a szellemi élet? Ilyesmire vagy többre számítottál?
– Be kell vallanom, hogy én nem számítottam. Reménykedtem. Mindig reménykedem abban, hogy a feltételek változása, a körülmények megváltoztatása elősegítheti azt, hogy a dolgok új irányba haladjanak. A szellemi életre is úgy tekintek, mint esélyek és lehetőségek sorozatára, és egy közösség életrevalóságát, képességeit, reményeit, jövőjét azon mérem le, hogy mennyire tudja ezeket az esélyeket és lehetőségeket hasznosítani. Ha eleve lemond ezek hasznosításáról, akkor megette a fene. Ha próbál érvényesíteni olyan szempontokat, olyan megoldásokat, amelyek a lehetőségeken belül a szellemi értékteremtést és értékterjesztést szolgálják, az nagyon jó és nagyon biztató. És látok ilyen törekvéseket, ezeknek őszintén örvendek.
– Az a tizenéves fiatalember, egykori önmagad, aki több mint hatvan évvel ezelőtt elkezdett írni, és megpróbált betörni az irodalomba, milyen reményekkel indult?
– Azt szerettem volna, hogy olyasmiről írhassak, ami fontos, ami lényeges, amit az emberek figyelmébe kell ajánlani. A körülmények furcsa alakulása folytán korán, tizenvalahány évesen kezdtem az írást. Itt, Vásárhelyt, a negyvenes évek végén, az ötvenesek legelején voltak olyan mozzanatok, amelyek okkal hívták fel a figyelmemet arra, ami történik. Például a színház akkor egészen kiváló előadásokkal jött elő. Ezt most már sokan elfelejtik.
– Akkor még a Székely Színház nagy társulata, aranycsapata működött itt.
– Jó társulat volt, nagyon igényesek voltak. Kiváló előadásokat láthattunk. Lenyűgözött az Úri muri, vagy a Csehov-előadások. A színházi élet nagyon vonzó volt. Az irodalmi élet itt akkor annyira nem remekelt, nem volt annyira sokszínű és változatos.
– Emlékszel az első publikált írásodra? Mi volt, miről szólt?
– Attól függ, hogyan számítom. Én az akkori Népújságnál dolgoztam. Ugyanakkor írtam a Bukarestben megjelenő Ifjúmunkásnak is. Az első írásaim tudósítások voltak művelődési eseményekről. Nagyon rövid időn belül a szerkesztőségi helyzet úgy hozta, hogy filmekről kellett írnom, felkérésre én lettem a lap filmkritikusa. Nagyon szórakoztató, de meglehetősen terhes foglalkozás volt. Két bemutató volt Vásárhelyen, hetente váltották a műsort. Egyazon napon délután 3-tól megnéztem az egyik filmet, 5-től a másikat. Bementem a szerkesztőségbe, 9-re le kellett adni az írást. Ha valamirevaló film volt, arra előzetesen kellett készülni. Két óra alatt megírni két filmről a véleményedet meglehetősen nehéz feladat. Aztán egyre többet írtam más művelődési eseményekről.
– Aztán úgy hozta az élet, hogy a filmnél fontosabb területeddé vált az irodalom, a színház. Az utóbbi később olyan mértékben, hogy egy időben vezetted is a vásárhelyi társulatot.
– De számomra alapvetően mindig a szerkesztés volt a legfontosabb. Szerkesztőként próbáltam tenni valamit a romániai magyar művelődésért, irodalomért. Visszatérve a kezdetekre, noha nagyon foglalkoztatott a színház, itt Vásárhelyt nem írtam róla. 1951-ben kerültem Kolozsvárra az Utunkhoz, és ott egyszer csak elküldtek színházi kritikát írni. Abban az időben jó néhány magyar színház volt, mindenik más-más helyen. Fiatal voltam, engem lehetett utaztatni, valószínűleg ez is volt az oka, hogy ezzel megbíztak. Szatmáron, Váradon, Sepsiszentgyörgyön, később Temesváron jelen kellett lennem a bemutatókon. A színikritika egyre jobban érdekelt, persze sokat olvastam is a színházról, színházművészetről. Amikor már színikritikusként tartottak számon, és adott pillanatban visszajöttem Vásárhelyre, többször is bevontak a színház munkájába. És egyszer csak arra ébredtem, hogy színházigazgató vagyok, pedig nem akartam az lenni.
– Külső ember lehet egyáltalán színházigazgató? Ma ezt hogy látod?
– Szerintem lehet. De két dolog szükséges hozzá. Egyik, hogy valamennyire értsen a színházhoz, és ezenkívül tudja azt, hogy nem ért hozzá. A kettő együtt teremt olyan viszonyokat, hogy az embert valamennyire elfogadják. A magyar színháztörténetben számos példa van arra, hogy írók, jeles kultúremberek lettek jó színházigazgatók. Minden színházi munkának egyik alapja a műsor. A műsorrendbe kiválóan bele tudtam szólni. Ezen túlmenően megértés szükséges, olyan légkör kialakítása, amely alkotómunkára ösztönöz. De bonyolult kérdés ez, sok időt venne igénybe a kifejtése.
– És mire van szükség ahhoz, hogy valaki jó szerkesztő legyen?
– Nagyon sok mindenre van szükség. Mindenekelőtt olvasottságra, tájékozottságra, érdeklődésre, tanulásra, alapos műveltségre és nem utolsósorban az emberekkel való közös hang megtalálására, párbeszédkészségre. És annak a megértésére, hogy jól szerkeszteni csak az adott időszak szellemi áramlatait ismerve, azokat értékelve, elemezve, azokban a legjobb lehetőségeket megtalálva lehet. Hozzáértés, szorgalom és kitartás nélkül nem megy. És nem utolsósorban kiváló érzék és képesség szükséges az emberi kapcsolatok kialakítására.
– Eddigi életed folyamán nagyon sok emberrel megismerkedtél, sokféle egyéniséggel tudtál kapcsolatot teremteni. Mi tette lehetővé, hogy mindenikükkel szót tudtál érteni?
– Igyekeztem mindig nyitott lenni, befogadó mindenfajta olyan törekvésre, amely értelmes és értékteremtő. Nem zárkóztam el olyan törekvésektől sem, amelyeket nem éreztem teljes mértékben a magaménak, de tudtam, hogy érték rejlik bennük. Kell ez a képesség, hogy az ember bele tudjon helyezkedni a másik tudatába, képzeletvilágába, törekvéseibe, hogy az értékekre figyeljen, és elkerülje az esetleges személyes ellenszenv érvényesülését. Az érték legyen a fő szempont, ebben legyen következetes. Persze ez is viszonylagos. A szerkesztésben, lapcsinálásban sokféle törekvés egyesül. És valamit az említetteken kívül is tudni kell: belejavítani a kéziratba, rendbe hozni, ha szükséges. Na, meg tudni kell azt is, hogy van olyan kézirat, amit vissza kell utasítani.
– A lapszerkesztőnek ahhoz is hozzá kell szoknia, hogy szerkesztői teendői háttérbe szoríthatják szerzői ambícióit. Sok esetben írói munkássága sínyli meg azt, hogy a lehető legeredményesebben szeretné teljesíteni szerkesztői feladatát. Nem bánod, hogy azért, mert mindig volt ilyen feladatod, kevesebbet tudtál írni, mint amennyit írhattál volna?
– Természetesen bánom, és minél idősebb leszek, annál inkább. De én az egész munkásságom alapvető részének tartom a szerkesztést. Számomra a szerkesztés alkotómunka. Alkotómunkának tartom a válogatást, az emberekkel való törődést, kapcsolattartást. Ilyen szempontból rám nagyon nagy hatást fejtett ki az első főszerkesztő, akivel dolgoztam, Gaál Gábor, akinek sok esztétikai állásfoglalását lehet vitatni. Én is vitattam, de egészen kiváló szerkesztő volt. Ő mindig arra figyelmeztetett, hogy a lapszerkesztés műalkotás.
– És az irodalmi életben való aktív részvétel, a szervezőmunka? Azt hova sorolnád?
– Az is nagyon fontos. Szívesen csináltam volna kevesebbet, és hamarabb vissza is vonultam volna, ha nincs az a sajátos helyzet, ami egyrészt az adott társadalmi, politikai feltételek között, másrészt a nemzetiségi lét miatt alakult ki. Szükséges volt erre a szerepvállalásra is ahhoz, hogy az ember normálisan tudjon szerkeszteni. Ahhoz, hogy a kéziratok megjelenését biztosítani tudjuk, hogy embereket tudjunk toborozni, szükség volt arra, hogy megpróbáljuk befolyásolni, javítani az irodalmi élet feltételeit. Szerintem ez 89 előtt is és 89 után is nagyon sokat számított. Azok a lapok éltek, élnek, amelyeknek a vezetői az irodalmi élet szervezésében részt vettek, akik tudták, hogy ez közösségi ügy. Az embernek hallatnia kell a szavát, hozzá kell járulnia ahhoz, hogy a szóértésnek, az állandó érintkezésnek, beszélgetésnek, gondolatcserének, párbeszédnek a légköre kialakuljon. Pénzt kell szerezni ahhoz, hogy a lap megjelenjen. Anyagi feltételeket kell biztosítani, ami szintén nehéz. Az irodalmi élet szervezése, a közélet tényleg nagyon fontos. Szeretném, ha senki nem venné túlzott önbizalomnak, amit mondok, de meggyőződésem, hogy ha néhányan nem vagyunk ott Bukarestben, nem vállaljuk, hogy oda költözünk, és ott bizonyos munkaterületeket lefedünk, akkor a romániai magyar irodalom, az erdélyi magyar irodalom sorsa sokkal bonyolultabb és nehezebb lett volna. Itt elsősorban olyan emberekre gondolok, mint Domokos Géza. Ezt különben egyre többen ismerik fel. Nyilván a felelősségérzet természetes megnyilvánulása volt ez, de nagyon nagy szükség volt rá. A romániai magyar íróknak Bukarestben tekintélye volt, legalábbis az írószövetség komoly erőinél. És amit mi mondtunk, azt többnyire lehetett érvényesíteni.
– Bizonyos dolgok, amikről beszélsz, a rendszerváltozás előtt is érvényesek voltak, részben ma is azok. Sajnos az lehet a benyomásunk, hogy a mostani közhangulat, az írói körökben tapasztalható atmoszféra semmivel sem jobb, mint 89 előtt.
– Szerintem a közhangulat és a közösségi kapcsolatok rendszere ma rosszabb. De az, hogy nem változott meg alapvetően, nem igaz. Megváltoztak az irányai, a tartalmai, a formái. A mai irodalmi közélet meglehetősen tele van feszültségekkel, ellenségeskedésekkel, indokolatlan különbözőségekkel. Természetes, alapvető szükséglet a különbözőség, de itt tulajdonképpen nem is erről van szó, hanem ellentétekről. Olyan ellentétről, amely az irodalomba a politika oldaláról kerül(t) be. A politikát szükségesnek tartom. De amikor a politikai manipuláció annyira eluralkodik, mint a volt szocialista országokban, amikor annyira erőteljesen érvényesülnek a hatalmi meggondolások, amikor a demokráciát egyre inkább helyettesíteni próbálja a hatalom manipulatív és autokratikus gyakorlása, akkor az irodalom nagyon sok kárt szenved. Nagy a feszültség, az egymás elleni acsarkodás az irodalmi és szellemi élet terén is, pedig itt ez nem való. Tévedés ne essék, az irodalom és általában a művészeti, szellemi élet sohasem volt a béke szigete. Mindig nagyon erős verseny érvényesült, és nem használtak mindig fair módszereket. De itt most a megszokottnál több van, s ezt elsősorban az autokrata politikai gyakorlat elterjedésének tulajdonítom.
– Sokan köszöntöttek a születésnapodon, de az is mindegyre elhangzott, hogy vannak bizonyos adósságaid. Én is csatlakozom azokhoz, akik úgy gondolják, hogy várhatnánk tőled egy olyan könyvet, amelyben az eltelt évtizedekben felgyűlt tapasztalataidat s mindazt, amit átéltél, valamilyen módon megosztanád az olvasókkal. Akár memoárszerűen. Nem készül ilyesmi?
– Emlékiratot nem akarok közzétenni. Szeretnék egy-két olyan esszét írni, amelyben megpróbálom végiggondolni mindazt, ami az elmúlt évtizedekben velünk, bennünk, körülöttünk történt. A teljesség minden igénye nélkül. Néhány mozzanatot szeretnék, olyat, amire nagyon jól emlékszem. Együtt dolgoztam például az egykori Erdélyi Helikon szerkesztőivel, nagyon jó baráti viszonyban voltunk. Pontosan tudom, hogy ők annak idején a harmincas években hogy dolgoztak, mit csináltak. Nem idealizálni akarok, inkább pontosítani. Az, amit ma elmondanak a helikoni viszonyokról, nem mindenben találó. Aztán együtt dolgoztunk egy csomó fiatalemberrel az ’50-es években, akik már nem fiatal emberek, vagy nincsenek is, ez is lehet esszétéma: az egymást váltó nemzedékek, a sajátos és nem sajátos vonások, az állandó jellegű konfliktusok és sok egyéb. Én az utóbbi években szinte egyáltalán nem írtam. Ennek magánéleti és nem közösségi okai vannak. Erőt kell vennem magamon, ha még egy kicsi idő van, hogy papírra vessem azt, amit gondolok. Azért is, mert időnként az irodalmi és szellemi élet különböző jelenségeit látva és tapasztalva elmegy a kedvem az írástól. Lehangolónak és kedvrontónak tartom azt, ami a művészeti és szellemi életben végbemegy. De hát az embernek meg kell próbálnia túltenni magát ezeken. Arra gondoljon, mennyi okos, értelmes, rokonszenves, teremtő erejű ember dolgozik a legkülönbözőbb művészeti ágakban, a sajtóban, és velük jól szót tudunk érteni. Jó érzés velük együtt dolgozni. Megpróbálni együtt tenni valamit, és kicsit igazítani a világon, amely nem tartozik a lehető legjobb világok közé.
– Az utóbbi gondolat jegyében kívánok jókedvet neked és mindazt, ami az íráshoz, meg persze az értelemes élethez szükséges. Isten éltessen sokáig!
Nagy Miklós Kund
Népújság (Marosvásárhely)

Valamit igazítani a világon. Gálfalvi Zsolt 80.
Szűk családi és baráti körben köszöntötték Marosvárhelyen a nyolcvanéves GÁLFALVI ZSOLTOT pályatársai, hozzátartozói. Nem csak egy életmű összegzését hozta a Bolyai Klubban megrendezett este, hanem az erdélyi magyar közösségszervezés legfontosabb évtizedeit, a rendszerváltást, a rendszerváltás utáni évtizedeket tette érthetőbbé. Parászka Boróka írása.
Irodalomkritikusként, esztétaként, intézményvezetőként, kultúrdiplomataként, televíziós szerkesztőként-vezetőként, színházigazgatóként is maradandót alkotott, állítják pályatársai. Szerteágazó munkái révén egyike azoknak, akiknek a legkiterjedtebb kapcsolatrendszere épült ki az erdélyi magyar közösségi- szellemi életében. „Beszélgető-” és „kérdezőművész” – ez lehet a legpontosabb és legérzékenyebb meghatározása annak, mi az, amivel alkotók, gondolkodók sorát megihlette, munkára ösztönözte. Nyolcvanadik születésnapján több nemzedék közös kötetben köszöntötte a visszavonultan élő Gálfalvi Zsoltot, kinek szellemi jelenléte ma is meghatározó. A Bolyai Klubban rendezett beszélgetésen ebből a kötetből is elhangzott néhány írás. Földes György történész Budapestről utazott Marosvásárhelyre, hogy Gálfalvi Zsoltot, az „erdélyi Prosperót” köszöntse.
Az erdélyi Prospero„Nincs se világi, se túlvilági hatalma, se sziget, se kard, se varázs, se szolgák, se szellemek és mégis Prosperóra emlékeztet” – mondta Földes György, aki szerint a shakespeari hőshöz a marosvásárhelyi gondolkodót a bölcsesség szeretete és tisztelete teszi hasonlóvá. „Egyikük értelmét, cselekvését sem a bosszú, hanem a bölcsesség, az igazság irányítja” – hangzott el a Bolyai Klubban, ahol az évtizedes pályatárs visszafogott, de egyértelmű meghatottsággal méltatta Gálfalvi Zsolt érdemeit. „Születhetett volna arabnak, akkor kádi lenne, orosznak, akkor sztároszta. Ha amerikainak, akkor békebíró.
Amúgy meg mindenütt az lenne, aki. Újságot szerkesztene, okosítana, híd akarna lenni az emberi vágyak és a valóság között. Tanácsot adna annak, aki kér, asztalhoz ültetné a harcosokat, hogy ne üssenek, hanem inkább egy, vagy inkább két pohár bor mellett beszéljenek. Lehetne szülőföldjének fejedelme, jól járna ezzel mindenki, aki ott él. Legyen román, magyar, szász, félig ez, vagy tán egészen az. Hiszen az én Prospero barátom nem csak Milanónak akar jót, hanem Nápolynak is.
Nem kíván elvenni senkitől semmit, csak mindenkinek a jussát akarja. Nem akar rosszabb sorsot más nemzetének, mint a sajátjának. Ha bölcs barátom szavára hallgatnának az ott élők, akkor az, aki egykor elment, még az is visszatérne, mert tudná, hogy itt jobban értik és tisztelik”. A méltatások nem csak a személyes életművet, hanem a személyes életmű által gazdagított hely szellemét is érintették. „Marosvásárhelyen három világ, civilizáció ölelkezik egymással anélkül, hogy alágyűrné egymást. Ez a bölcsesség kútja három forrásból.” – mondta a budapesti Földes György a körülötte lévőknek, a Kolozsvárról, Bukarestből vagy éppen Nagyváradról származóknak-érkezőknek. Ahhoz, hogy ez a bölcsesség érvényre jusson, személyes kvalitásokra, helyzetértésre is szükség volt. „Az én barátom soha nem akart több lenni önmagánál, de azért a mindenséggel mérte önmagát. Ez a szerény öntudat, a mértékletesség, az empátia, és az ügy iránti alázat az, amivel mértéket ad mindenkinek, aki vele egy szellemi, gondolati és politikai térben és időben létezik, alkot és dolgozik. Mióta ismerem, sajnos káromra és hibámból nem elég régóta azzal a tudattal élek, hogy figyel, segít, harcostárs. Ha becsületes ellenfele lennék, akkor se kerülném el a háza táját. Ha igazáról nem tudna meggyőzni, akkor is okosabb lennék a távozás után, mint érkeztemkor. Az erdélyi Prospero uralkodás helyett egész életét a nép és a kultúra szolgálatával tölti. Nem a nyolcvan év teszi bölccsé, hanem a hivatása, az egyetemessége, az hogy az egyetemes kultúra nemzetivé, közös kinccsé válik. Mindez annak tudatában, hogy a hagyomány segít népként megmaradni, de a kultúra megújítása, a közös jövő kialakítása, a sorsközösség az, ami nemzetté emel egy népet. Sorsközösség nincs közös kultúra, az eltérő szellemi és politikai hagyományok kölcsönös tisztelete, a demokratikus és szociális minimum nélkül” – érvelt „erdélyi barátja” mellett Földes György, aki az életmű összegzésével nem zárta le azt. „Lenyűgöznek a kilencvenes években írt cikkei, az általa szerkesztett lap szerteágazó tartalmai. Ez a nem a múlt, ez az a kompetencia, amelyre mindannyiunknak most is szüksége van. Erdélyi Prospero járj közöttünk, ne csak hallgass minket, szólj is hozzánk, folytasd velünk is a párbeszédet.” – kért és biztatott a felszólaló.
Az intenzív értelmiségi
Gálfalvi Zsolt a tőle megszokott szerény iróniával fogadta a dicsérő szavakat. „Nem hiszem, hogy lenne alkalmam arra, hogy hasonló szövegeket magamról még egyszer végighallgassak. Amikor még egyszer elmondják majd ezeket, már nem fogom hallani” – mondta mosolyogva az ünnepelt, aki a legfontosabbnak a feléje irányuló megértést nevezte. „Éreztem valami megértést az iránt, amit én próbáltam kudarcokon keresztül csinálni az életemben. Az rajzolódott ki a szavaitokból, ami mindannyiónkat összeköt. Azokat, akik a koszorújukat a magyar nyelv elé úgy teszik, mint az egyetlen és közös hazájuk elé.” – utalt vissza Illyés Gyula Koszorú című versére, amelyet az est során Gáspárik Attila mondott el. Markó Béla az ünnepség házigazdájaként és moderátoraként arról faggatta az ünnepeltet, mit jelent a felelősség kérdése számára. Felkészült, de nem érzelemmentes válasz érkezett.
Gálfalvi arra figyelmezett, meg kell érteni, mit jelent „intenzív értelmiséginek” lenni – ezt a szerepkört ugyanis nem lehet kierőszakolni, és ehhez alapvető tulajdonságokra, szellemi, elvi igényekre és igényességre van szükség. „Senkit se lehet rákényszeríteni a felelősségre, arra, hogy gondolja végig, mit ír. Értelmesen élni és dolgozni csak akkor lehet, ha valamilyen felelősséget érzünk nem egyszerűen a leírt szavak iránt, hanem az emberi értelem iránt”
– mondta Gálfalvi Zsolt, aki nem szakadva el az iróniától megjegyezte, az értelem ez a legnagyobb hiánycikk, pedig ezért szoktak a legkevésbé panaszkodni az emberek, hogy nincs. „Szoktak panaszkodni ezért, azért, a pénzért, az élelemért. Az értelemért, na azért nem szoktak panaszkodni” – mosolygott össze a közönségével az ünnepelt. Nem csak az „intenzív értelmiségi” fogalmát elevenítette és magyarázta az érintett, hanem olyan további kulcsszavakat is felvetett, mint a „szóértés”. „Az értelem esélyein, lehetőségein munkálni, megteremteni a szóértés légkörét, azért fontos, mert e nélkül teremtő munka nem létezik.” – emlékeztetett Gálfalvi Zsolt. A tömör helyzetértékelés a rendszerváltás és a rendszerváltás utáni évtizedek értelmezésévé is vált. Az elmúlt évtizedekben ugyanis a kultúra szerepéről alkotott elképzelések, elvárások megváltoztak, több szempontból „magánüggyé” vált a színház, az irodalom, a képzőművészet. 89 után az emberek „rühellték a prófétaságot” – mondta az esztéta, aki úgy vélte, ez egy alapvető tévedés, és egyet jelent a felelősségtudatról való lemondással. Markó Béla kérdésére újabb és újabb, egymást kiegészítő válaszok érkeztek. „A felelősség nem számonkérés, hanem az, ami az emberen belül munkál, amikor ír, szerkeszt, emberekkel beszél, amikor megteremti a közösségi légkört amelyben értelmes esélyeket valóra lehet váltani. Enélkül nincs szabadság, se teremtő erő.”
„Mindig elkapott a gépszíj”Bár Gálfalvi Zsolt nagyon határozott, humorral erősített szavai „felelős”, következetes álláspontot képviseltek, Markó Béla, mint pályatárs és mint alkotó is árnyalta az elhangzottakat. Az „erdélyi intézménnyé” vált személyiség mögött mégsem olyan „egy tömbből faragott” életmű van. A Marosvásárhely–Bukarest tengelyen dolgozó intézményvezető háta mögül felsejlik a könyvtárlakó filosz, a Barcelonában is otthonosan mozgó européer. Van-e amit elszalasztott, amit másképpen csinálna, vagy nem vállalna el? – kérdezte a költő-politikus. „Ez a kérdés nem igazán időszerű. Nyolcvan éves vagyok, megpróbálhatom, hogy ne töltsem be még egyszer azokat a tisztségeket, amelyeket egyszer már betöltöttem, hogy ne legyek újra színházigazgató, televízió elnök, de ugye ez a vállalkozás teljesen reménytelen. Ha visszatekintek, azt kell mondanom, hogy bár nem akartam, de mindig elkapott a gépszíj. Az ember nem csak érzi a felelősséget, de felelőssé is teszik a szavaiért. Én igazán a műsorkészítést szerettem a televíziózásban, és mégis, egyszer csak ott találtam a vezetésben. Sok mindent sajnálok, hogy nem tettem meg, amit szerettem volna. De mindig volt valami feladat, amit el kellett végezni, és nem akartam kibújni a kötelezettségek alól. Gyakran mondjuk, hogy az esztétikai érték mindenek előtt, de az irodalom és a művészet nem gyakorlati feladatok megoldására való, és ha az ember kisebbségbe született, és annak a nyelvét és kultúráját vallja magának, akkor plusz feladatai vannak. Ezekről lemondani – próbálok nagyon finoman fogalmazni – nem dicséretre méltó dolog. Nagyon szívesen írtam volna Thomas Mannról, Márairól az elmúlt évtizedekben. Az embernek azonban tudnia kell azt, hogy vannak dolgok az életben, amelyeket el kell fogadni, meg kell érteni, és amelyeknek az érvényesítése nélkül nincs értelmes, teremtő élet” – összegezte lemondásainak és vállalásainak okát az ünnepelt.
Hogy milyen dilemmával jártak a tehertételt és társadalmi megbecsülést is jelentő faladatok, például a televízió elnöki posztja, azt Markó Béla tette érthetővé. „Annak idején nehezen, de meggyőztük Gálfalvi Zsoltot, hogy vegyen részt a televízió vezetőtanácsában, el is vállalta. Nagyon hamar kiderült, hogy a konfliktusok következtében nincs elnök. Korelnökként elvállalta a televízió vezetését, nagyon jól, mindenki megelégedésére, egyetlen hiányérzetem van, hogy nincs mód hosszú távon tovább vinni, és téged agyonnyomni ezzel a feladattal több esztendőn át” – emlékezett vissza az RMDSZ korabeli elnöke.
Kolozsvár, Vásárhely, Bukarest Gáspárik Attila, mint az audiovizuális tanács egykori elnöke úgy fogalmazott: Gálfalvi Zsolt volt az egyetlen olyan vezető, aki megkérdezte az embereket, hogy hogyan működjön az intézmény, amelynek az élén ált. Azzal hozta zavarba a környezetét, hogy odafordult a munkatársaihoz, hogy tárgyalt mindenkivel. „Ezt nem értették Bukarestben, azt hitték, hogy a normalitás az ravaszság. Bevallotta, hogy nem tévés ember, hanem érdeklődő, aki mer kérdezni, és mert munkát adni a körülötte lévőknek.”Hogyan lehetett Kolozsvárról és Marosvásárhelyről érkezve helyet találni Bukarestben, hogyan lehet a fővárosból visszatérni, onnan „visszacsatornázni” értékeket az erdélyi közösségi központokba? Gálfalvi Zsolt a többlakiságról, az utazásról és otthonra találásról így nyilatkozott. „Valójában három városban éltem: Kolozsvárt nagyon szerettem, nagy tisztelettel gondolok rá vissza. Örvendek annak, hogy működik például a Kolozsvár Társaság, változatlanul megteremti a szellemi élet pezsgő légkörét, ami nélkül város nincsen. Kolozsvár után kerültem Vásárhelyre, majd Bukarestbe. Sőt Marosvásárhelyre kétszer költöztem vissza: ez mindig az a hely volt, ahol valamit lehetett értelmesen cselekedni. Ezért mentem Bukarestbe, ezért jöttem vissza.
Az a véleményem, hogy az ember egy helyet akkor tud magáénak vallani, ha ott valamit tud igazítani a világon.
Ez a vágy bennem van. Bukarestben, függetlenül attól, hogy a város életmódja sok szempontból idegen volt, jó lehetőségek adódtak a szellemi kapcsolatokra. A színházi élet egészen csodálatos és ritka volna. Tamási azt mondaná, hogy igyekezzünk otthon lenni, én azt mondanám, legyünk ott, ahol lehet valamit tenni, ahol kapcsolatot lehet létesíteni másokkal, akik, ha nem is úgy gondolkodnak, mint mi, de akiknek az erőfeszítésein osztozni lehet.”
Erdélyi Riport (Nagyvárad),

Novák Csaba Zoltán
1968, A NYITÁS ÉVE
A romániai magyar értelmiségiek találkozója Nicolae Ceaușescuval
Ceaușescu hatalomra jutása változásokat eredményezett nemcsak a román társadalom, de a magyar kisebbség életében is. Egy látszólagos liberalizálás, lazítás vette kezdetét.
Gheorghiu Dej 1965-ben bekövetkezett halála után március 22-én Nicolae Ceauseșcut megválasztották a Román Munkáspárt (RMP) első titkárának. A hatalomátvétel után következő 4-5 évben Ceușescu fokozatosan eltávolította politikai ellenfeleit és megteremtette azokat a belpolitikai feltételeket, amelyek alapján hozzákezdhetett egy újszerű társadalmi- és gazdaságpolitikai irányvonal érvényre juttatásához. 1965-ben sor került a RMP (1965-ben az RMP visszakapta a régi megnevezését, azaz RKP) IX. Pártkongresszusára, amely egy új politikai és ideológiai korszak kezdetét jelentette. A kongresszuson a pártvezetés új politikai, gazdasági alapelveket fogalmazott meg, amelyek közül a legfontosabbak: a kizsákmányoló osztályok eltűnésével a szocializmus teljes győzelmet aratott az országban, ezzel a szocialista építkezés, fejlődés új szakaszához érkezett.
A kongresszuson az is megfogalmazódott, hogy a szocialista berendezkedés újabb szakaszaként a jövőben sor fog kerülni az ország közigazgatási-területi megszervezésének megreformálására, a falusi helységek szisztematizálására, valamint a nemzetgazdaság vezetése tervszerűsítésének javítására. A nemzetiségi kérdést is mélyen érintő, fontos alapelvként jelent meg az a kijelentés is, miszerint a szocialista társadalom fejlődésének alapjait még hosszú ideig a szocialista állam és a szocialista nemzet biztosítják. A román állam és a kisebbségek viszonyát illetően a „szocialista nemzet” fogalmának megjelenése jelentett újdonságot egy megváltozott nemzetfelfogást vetítve előre. Külpolitikai téren hasonló folyamatokról beszélhetünk. Románia, miután elérte, hogy a szovjet csapatok elhagyják az ország területét, fokozatosan igyekezett függetleníteni magát a Szovjetunió gazdasági és politikai befolyásától. Az 1964-es „függetlenségi nyilatkozat” után Románia számos olyan lépést tett, amely egyedinek számított a keleti tömb országai között: felvette a diplomáciai kapcsolatot az NSZK-val, és nem szüntette meg kapcsolatait Izraellel. Az összes szocialista nemzet szabad és független fejlődése biztosításának és a belügyekbe való be nem avatkozás állandó hangoztatása ideológiai alapot teremtett a fent említett politikai lépésekhez.
Ceaușescu aktív kül- és belpolitikáját a társadalommal való részleges kiegyezésre alapozta. A lakosság életszínvonalának emelését célzó gazdasági törekvések mellett fontos szerepet játszott az elit, az értelmiségiek irányába történő nyitás.
A Ceaușescu által kezdeményezett liberalizáció tehát kihatott az élet minden területére, beleértve a kulturális szférát is. A párt élére történt kinevezése után Ceaușescu találkozókat kezdeményezett és szervezett különböző értelmiségi csoportokkal biztosítva őket, hogy a Dej utolsó időszakában elkezdett enyhülés folytatódni fog. Az értelmiségi csoportokkal való találkozások, a könyvkiadás területén tett engedmények rendkívüli mértékben megnövelték a párt első számú vezetőjének népszerűségét. A nyitás, természetesen nem jelentette azt, hogy a párt ellenőrzése csökkent volna. Nem került sor ebben az időszakban látványos letartóztatásokra az értelmiségiek körében, ellenben a megfigyelések, a lehallgatások, az informátorok módszerei technikailag, módszertanilag tökéletesedtek. Ceaușescu hatalomra jutása, mindazok ellenére, hogy nagyvonalakban követte a Dej által meghatározott politikai irányvonalat, változásokat eredményezett nemcsak a román társadalom, de a magyar kisebbség életében is. Egy látszólagos liberalizálás, lazítás vette kezdetét. A kisebbségekkel szemben a nemzeti politika egy viszonylag türelmesebb változata jelent meg. A kisebbségekkel szemben tanúsított óvatosságra utal az a tény is, hogy megválasztása után, az első titkár első látogatásai kisebbségek által is lakott vidékekre vezettek és, hogy az 1967-68-as közigazgatási reform lebonyolításakor annak ellenére, hogy megszüntették a Maros Magyar Autonóm Tartományt, a székelyföldi magyar elit jelentős többségét kielégítő új megyehatárokat rajzoltak meg, amely jelentős mértékben megerősítette eddigi pozícióikat.
A hatvanas évek közepétől beindult belpolitikai folyamatoknak az 1968-as csehszlovákiai események újabb lendületet adtak. A prágai reformok kiváltotta vita, majd a Varsói Szerződés csapatainak intervenciója miatt a román pártvezetésnek 1968 nyarán az eddiginél is nagyobb szüksége volt a teljes romániai társadalom támogatására. Látványosan megszaporodtak a pártvezetés és a különböző értelmiségi csoportok közötti találkozók, megbeszélések és az ország fontosabb megyéibe tett munkalátogatások. A pártvezetés e gesztusértékű taktikai lépéssorozata nem kerülte el a romániai magyarságot sem. A Varsói Szerződés csapatai beavatkozását elítélő népgyűlés után, pl. néhány nappal már a Székelyföldön találjuk Ceaușescut. Augusztus 26-án népszerűsége csúcsán érkezett Brassóba, hogy onnan aztán meglátogassa a két újonnan alakult „székely megyét” Kovásznát és Hargitát.
A romániai magyarság bizalmának visszaszerzéséért tett lépések közé tartozik az a találkozó is, ami a legfelsőbb pártvezetés és a romániai magyar értelmiségiek között zajlott le 1968 június 28-án. A párt legfelsőbb vezetése kezdeményezésére, a már megszervezett értelmiségi találkozók mintájára. Bukarestbe hívták a romániai magyar értelmiségiek egy jelentős részét.
Több mint 50 romániai magyar értelmiségi (írók, költők, szerkesztők, művészek, oktatók) kapott meghívót. A korszak hangulatában elméletileg benne volt ugyan ez a lehetőség, a tanácskozásra meghívott értelmiségieket mégis meglepetésszerűen érintette a felkérés, hisz csupán néhány nappal a találkozás előtt értesítették őket. Előzetes egyeztetésre, taktikázásra ilyen körülmények között alig akadt lehetőség (esetleg néhány személy között lezajló rövidebb beszélgetés), habár a romániai magyarság legégetőbb problémáival, amint az a tanácskozáson elhangzottakból is kiderül, mindenki tisztában volt. Az RKP KB-nak székházában megrendezett tanácskozáson a pártvezetés néhány kulcsfigurája (Nicolae Ceaușescu, Paul Niculescu Mizil, Leonte Răutu, Gere Mihály, Fazekas János) és a romániai magyarság reprezentatív értelmiségi elitje vett részt: Bukarestből (Domokos Géza, Szász János, Bodor Pál) és a fontosabb erdélyi kulturális centrumokból: Kolozsvárról (Gáll Ernő, Demeter János, Jordáky Lajos, Kántor Lajos, Nagy István, Csehi Gyula, Fodor Sándor, Kányádi Sándor, Jancsó Elemér), Marosvásárhelyről (Hajdu Győző, Gálfalvi Zsolt, Sütő András), Temesvárról (Sisak Ernő), Szatmárnémetiből.
A megbeszélésen többen, a jegyzék szerint 26-on, szólaltak fel. Elméletileg bárki felszólalhatott, aki meghívót kapott és a beszédek időtartama sem volt szigorúan megszabva csak annyiban, „ahogy aztán telt az idő mondták, hogy lehetőleg rövidebben.”
Amint említettük, előzetes egyeztetésre, taktikázásra nem került sor, de az elhangzott beszédekből világosan kirajzolódtak azok a problémakörök, amelyek a magyar értelmiségiek szerint sürgős megoldásra vártak.
Az első, egyik leghangsúlyosabban kiemelt kérdés a romániai magyarság jogi státusának és az állami- és pártszervekben való képviseletének rendezése volt. Több felszólaló (Gáll Ernő, Demeter János) is kihangsúlyozta, hogy szükség van egy kisebbségi statútumra, amely rendezné a magyarság sajátos, kollektív jogait. Az ebben a témakörben felszólalók továbbá azt is kérték, hogy hozzanak létre egy olyan állami szervet, amely koordinálná a magyar kisebbség kulturális életét. A jogi kérdéskörben került terítékre az ötvenes években, haza- és nemzetárulás hamis vádjával elítélt magyar értelmiségiek rehabilitálása is. Szóba kerültek továbbá a hatvanas években eltávolított kétnyelvű feliratok és a megváltoztatott utcanevek is, valamint a kisebbségiek nyelveinek használata az államigazgatásban.
A második csoportkör az oktatás területén tapasztalt kérdéseket érintette. A leghangsúlyosabban kiemelt kérdés az anyanyelvi oktatás helyzete volt. A felszólalók többsége szóvá tette a magyar tannyelvű szakiskolai oktatás szinte teljes felszámolását, valamint az anyanyelven való iskolai és egyetemi tanulás előtt álló akadályokat: a magyar tannyelvű osztályok indulásának akadályoztatását, az egyetemi felvételik során a magyar diákokat ért diszkriminatív intézkedések, a kisebbségiek számára írt tankönyvek, Románia földrajzának és történelmének a kisebbségek anyanyelvén történő oktatása, az egyetemi végzősök kihelyezése körüli bonyodalmak.
Az úgynevezett kulturális jellegű kérések és sérelmek palettája is az előbbiekhez hasonló telítettséggel bírt. Említésre került egy sor kérdés a kisebbségi hagyományőrző és műkedvelő csoportok támogatásától el egészen a színházi életben tapasztalható hiányosságokig. Viszonylag nagy teret kapott a nemzetiségek és a romániai média viszonya. A felszólaló értelmiségiek, ráérezve a lehetőségekre, új folyóiratokat kértek, magyar és német nyelvű tv és rádióműsorokat, a meglevő újságok mennyiségi és minőségi feljavítását. Említésre került továbbá a nemzetiségek nyelvén történő könyvkiadás kérdése is, ahol a kiadványok számának növelését szorgalmazták és egy, a kisebbségek számára külön könyvkiadót is kérték.
A kulturális élet egyik kiemelt szegmenseként jelent meg a kisebbségieknek a romániai tudományos életben betöltött szerepe és pozíciói, amely a felszólalók többsége szerint nem tükrözte sem a nemzetiségek arányát, sem azoknak a tudományban, a kulturális életben kifejtett tevékenységének mennyiségét és minőségét.
Az 1956-os magyarországi események kihatásai sok tekintetben megtörték a romániai magyarság vélt vagy valós integrációjának a román állam részéről történő megítélését. A romániai magyarság kérdése az 1944-45-ös állapotokhoz hasonlóan állambiztonsági kérdéssé fokozódott. A román társadalom magyarságképén való pozitív változást remélhettek azok a felszólalók, akik hiányolták a román médiából, tömegtájékoztatásból a magyarságról és általában a nemzetiségekről szóló tájékoztatásokat. A pártvezetés és a romániai magyar értelmiségiek között lezajlott találkozás és tanácskozás nem számított egyedi jelenségnek 1968-ban, mégis rendkívül fontos momentuma az RKP magyarságpolitikájának. 1948 után a párt gyakorlatilag kijelentette, hogy a kisebbségi kérdést megoldották és, hogy a kisebbségek helyzete nem jelent egyedi problémát és a szocialista alkotmány által nyújtott szabadságjogok nem indokolják a kollektív jogok kérését.
Az élet minden területét uraló párt 1968-ig gyakorlatilag nem konzultált ily mértékben egyik kisebbségi (vagy más, vallási, társadalmi stb.) csoportot illető kérdésben sem. Az erdélyi, főleg a székelyföldi magyarság körében nagy népszerűségnek örvendő Magyar Autonóm Tartomány létrehozáskor, 1952-ben sem került sor egyeztetésre a kérdésben érintett közösséggel, de még az illetékes elitcsoportokkal sem. Ugyanúgy annak részleges megszüntetésekor sem 1960-ban. A találkozás, tanácskozás mindenképp a Ceaușescu-féle részleges nyitás, kezdeményezés eredménye volt. A visszaemlékezésekből és a felszólalásokból az derül ki, hogy a megszólalók jelentős többsége ekkor látta elérkezettnek a lehetőséget, hogy végre a pártvezetés tudtára hozza mindazokat a jelenségeket, történéseket, amelyeket a romániai magyarság szerintük sérelemként könyvelhet el. Érdekes jellemzője a tanácskozáson elhangzott beszédeknek az a taktikai diplomatikusság, amellyel a felszólalók bemutattak néhány kérdéskört. A párt második vonalában tevékenykedő aktivisták „szabotációira” meg a deji korszakban elkövetett mulasztásokra hárítva a felelősséget lehetővé tették Ceaușescunak és a pártvezetésnek, hogy tiszta alapokra helyezzék a kisebbségpolitikát és az ebből fakadó legitimizációs kérdéseket.
A tanácskozás és az elhangzott kérdések egy másik jellegzetessége volt, hogy nem hangzottak el gazdasági jellegű érvek, problémafelvetések. Ugyanazon év januárjában az adminisztratív reform kapcsán a belső pártviták körében viszont elismert tényként jelent meg a többségében magyarok lakta Székelyföld gazdasági elmaradottságára. Tény az is, hogy a kulturális élet területén dolgozó magyar értelmiségiek a személyes tapasztalataikon túl nem rendelkezhettek pontos gazdasági adatokkal, kimutatásokkal, statisztikákkal, amelyekre hivatkozni lehetett volna. A több órát is igénybe vevő tanácskozáson elhangzott kérések alapján a pártvezetés készített egy problémakatalógust, amelyben összegezte az elhangzó kéréseket, észrevételeket és az azokra adandó válaszokat. A problémakatalógust vizsgálva kiderül, hogy melyek voltak azok a kérdések, amelyekre a párt azonnal reagált, melyek voltak a pártvezetés számára a legkényesebb pontok, melyek voltak azok a területek, ahol számítani lehetett egyfajta kompromisszumra és melyek voltak azok a kérések, amelyeket a pártvezetés kapásból visszautasított. Szembetűnő, a nemzetiségek jogi helyzetére utaló bármilyen kérés azonnali visszautasítása. A magyar értelmiségiek, élve a lehetőséggel megpróbáltak kitörni az 1948-tól beálló állapotokból, új jogi státust kérve az országban élő nemzetiségeknek. Statútumot kértek és ennek alapján jól meghatározott és körülírt, hatékony, intézményes szintű képviseletet. A pártvezetés viszont azonnal visszautasított mindennemű olyan kérést, ami a kollektív jogok elismerését eredményezte volna. Ezzel szemben csak adminisztratív jellegű változtatásokat, néhány magyar származású ember pozícióba juttatását ígérték meg a különböző állami szerveknél, amely sokszor kimerült az ún. tanácsadói (konzultatív) szerepkörrel. A tanácskozás sikerességét vagy kudarcát az adott történelmi-politikai kontextusból kiindulva kell vizsgálnunk. Az elhangzott követelések, kérések közül nagyon kevés valósult meg ténylegesen és néhány pedig részlegesen. A pártvezetés most sem ismerte el a nemzeti kisebbségek kollektív jogait (ahogy más közösségekét sem), ezért indokolatlannak tartotta egy statútum elkészítését. Néhány magyar tannyelvű osztály indítását leszámítva nem változott a szakiskolai képzés. A nyelvhasználat, utcaelnevezések, kétnyelvű feliratok területén kezdeményezett változtatások általában elsikkadtak a vidéki párt- és állambürokrácia útvesztőiben. Románia történelmét és földrajzát ezek után sem oktatták a kisebbségek anyanyelvén, valamint nem készültek speciális román nyelv és irodalom tankönyvek a nemzetiségi diákok számára. A 70-es évek második felétől aztán a részleges vívmányok is fokozatosan eltűntek. Ugyanakkor azt is elmondhatjuk, hogy mindezek ellenére számos pozitív hozadéka is volt akkor és ott ennek a találkozónak. A pártvezetés újra szembesült a romániai magyarság legégetőbb, főleg kulturális jellegű problémájával. A romániai magyar elit számára lehetőség adódott mindezt hivatalos fórum előtt is elmondani, felvázolni. A tanácskozás utáni időszakban hozták létre a Kriterion Könyvkiadót és A Hét kulturális közéleti napilapot, valamint ekkor indult be a román tv magyar és német nyelvű műsora is. A két 1968-ban létesült megyében, de másokban is, a hatvanas évek végén, hetvenes évek legelején lehetőség adódott a helyi magyar kultúra ápolására, magyar jellegű szobrok, emlékművek, emlékházak felállítására.
Transindex.ro,

Jókai Anna Kossuth-nagydíjas
Egy közösség erejét nem csak a közös hit, akarat, cél, elszánás és cselekvés jelenti. A jó szóban és a követendő példában rejlő erő legalább ilyen fontos, mert általuk megsokszorozhatjuk teljesítményünket – mondta Áder János államfő tegnap a Kossuth- és Széchenyi-díjak, valamint a Magyar Érdemrend kitüntetéseinek átadásakor.
„A mai díjazottak és kitüntetettek életében is ott találjuk mindazokat, akiknek személyes példája fontos ösztönzést jelentett számukra. Akik lelkierőt és inspirációt nyújtottak mindahhoz, amit elértek, amit megvalósítottak, amiben sikeresek lettek” – hangsúlyozta a köztársasági elnök a Parlamentben mondott beszédében. Idén Jókai Anna író kapta a Kossuth-nagydíjat. Húsz művésznek ítéltek oda Kossuth-díjat, a Vujicsics Együttes tagjai pedig megosztva részesültek az elismerésben. Széchenyi-nagydíjjal tüntették ki John Lukacs magyar származású történészt, 19-en pedig Széchenyi-díjat kaptak. Magyar Érdemrendet 29-en vehettek át. Az elismeréseket Áder János Orbán Viktor kormányfő és Kövér László házelnök társaságában nyújtotta át.
Díjazott erdélyi alkotók
Magyarország köztársasági elnöke nemzeti ünnepünk, március 15., az 1848–49-es forradalom és szabadságharc kezdetének, a modern parlamentáris Magyarország megszületésének napja alkalmából a Magyar Érdemrend középkereszt a csillaggal (polgári tagozat) kitüntetést adományozta Szilágyi István írónak, az MMA rendes tagjának a kortárs magyar prózairodalom legnagyobb értékei közé tartozó nagy sikerű regényeiért, valamint szerkesztői tevékenysége elismeréseként. * Babérkoszorú-díjat kapott Orbán János Dénes József Attila-díjas költő, író. * A magyar sajtó napja alkalmából elismeréseket adott át a Magyar Újságírók Országos Szövetsége, a határon túli magyar újságíróknak odaítélt Aranytollat Gálfalvi Zsolt erdélyi irodalomkritikus, szerkesztő és közíró, valamint Tar Károly jelenleg Svédországban élő egykori erdélyi újságíró kapta.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Négyszemközt Ceausescuval
Diplomatamemoár Marosvásárhelyen
Új könyv bemutatója lesz május 12-én, hétfőn 18 órakor a marosvásárhelyi Bernády Házban. Hodicska Tibor kötete kerül a helyi közönség elé. A szerzőről és visszaemlékezéseiről Kozma Mária, a Pallas-Akadémia Könyvkiadó főszerkesztője, a kiadvány szerkesztője így ír a kötet hátlapján:
"Hodicska neve és személye jól ismert a romániai, főleg idősebb nemzedékhez tartozó értelmiségiek körében. Harmincöt év külügyi szolgálatából másfél évtizedet Bukarestben – Romániában – töltött a Magyar Nagykövetség diplomatájaként, majd nagykövetként a Moldovai Köztársaságban. Mondhatnánk, hogy »könnyű« dolga volt, már csak azért is, hiszen jól ismerte a román nyelvet, mert előzőleg, magyarországi ösztöndíjasként az egyetemet Iasi- ban végezte. A tökéletes román nyelvtudás nyilvánvalóan sokat segítette a kapcsolatok kiépítésében, és már egész fiatalon a tolmácsolás okán magas szintű találkozók résztvevője lehetett. Visszaemlékezéséből nemcsak magánéletének sorsfordító eseményeit ismerhetjük meg, hanem azokat a sokszor sziszifuszi erőfeszítéseket is, amelyek a diplomácia kanyargós és nemegyszer kátyúkkal teli, botlasztó útjain értünk, erdélyi magyarokért történtek. Gondolta volna valaki például, hogy Ceausescu sohasem tett látogatást hivatalos párt- és kormányküldöttség élén az egyazon szocialista táborhoz tartozó Budapesten? Vajon miért? A könyv lebilincselő olvasmány, amelyben a szemtanú személyes élményévé vált nagy horderejű politikai döntéseket éppúgy megismerhetünk, mint egy család mindennapjait, olyankor is, amikor nem »kivételezettek« – a nagy földrengés idején, vagy télen, a fűtetlen lakásokban, vagy éppen a karácsonyfaszerzés bonyodalmaiban…"
A kötetet és íróját a hétfői rendezvényen Gálfalvi Zsolt irodalomkritikus ajánlja az érdeklődők figyelmébe. Házigazda Nagy Miklós Kund. Népújság (Marosvásárhely)

"Sütőnek van ideje, nekünk nincs"
Kedden a marosvásárhelyi református temetőben a Herder- és Kossuth-díjas író, drámaíró születésnapján a Sütő András Baráti Egyesület tartott koszorúzással egybekötött megemlékezést. A Baráti Egyesület alapvető célkitűzése az erdélyi magyar író emlékének ébrentartása, ápolása. Az egyesület, mely elsőrendű feladatának tekinti Sütő András írói hagyatékának a megőrzését és gondozását, születésnapján, június 17-én minden esztendőben megemlékezést tart.
Gálfalvi Zsolt az Udvarhelyen felavatott Sütő-szobor kapcsán emlékezett az íróra. Mint mondta, nem elmarasztalni szeretné azt a várost, ahol az író élt és alkotott, csupán a történelmi igazságtételre figyelmeztetne. Az egyre szaporodó szobrok láttán úgy érzi, talán szerencsések is azok, akiknek nem állítottak szobrot. A Sütő András-szobor felállítását tudatosan és szándékosan akadályozóknak azonban nem sikerül emberi és írói nagyságát csorbítani. Mint elhangzott, várhatunk rá. Sütőnek van ideje, nekünk van kevesebb, de annyi időnk kell legyen, hogy észrevegyük, hogy azokkal az eszközökkel és olyan módszerekkel akadályozzák a helyi illetékes szervek ennek a szobornak a felállítását, amelyek ellen az író életében minden eszközzel harcolt. Sütő nemzetközi tekintélye sokkal nagyobb annál, minthogy cseretárgyként lehessen felhasználni. Más dimenziókról van szó, ezért nem lehet politikai alku tárgya. A magyar nyelv mestere volt és marad, ezért mindannyiunk kötelessége nyelvünk értékeinek védelme – mondta.
Lázok János bejelentette a Művészeti Egyetemen tartandó Sütő András Műhelykonferenciát, melynek címe (M)ilyen gazdagok vagyunk?
A megemlékezés koszorúit Székely Emese, Kilyén Ilka, Szalkay József helyezte el az író és felesége kopjafás síremlékén.
Szer Pálosy Piroska. Népújság (Marosvásárhely)

Idén is díjaz az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány
Farkas Árpád költő, író, Ferenczes István költő, író, Oláh István költő és Tófalvi Zoltán újságíró kapja idén az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány díjait.
A díjátadó ünnepségre szombaton délután 6 órakor kerül sor a székelyudvarhelyi Művelődési Ház Koncerttermében. Farkas Árpádot Fekete Vince költő, Ferenczes Istvánt Gálfalvi György író, Oláh Istvánt Balázs Imre József költő, irodalomtörténész, Tófalvi Zoltánt pedig Zsidó Ferenc író köszönti és méltatja.
Az ünnepségen Lőrincz György, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány elnöke mond köszöntőt, az ünnepi műsorról pedig a Palló Imre Művészeti Líceum zene szakos diákjai gondoskodnak. Gálfalvi Zsolt irodalomtörténész kollégáját, a 80. éves Pomogáts Bélát köszönti, majd Káli Király István, a Mentor Kiadó igazgatója átadja az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány és Mentor Kiadó által megjelentetett Pomogáts 80 című emlékkönyvet.
Krónika (Kolozsvár)

Otthon – Erdélyben
Beszélgetés a 80 éves Pomogáts Béla irodalomtörténésszel
– Budapesten született a két világégés között, nehéz gazdasági időszakban. Milyen volt a gyermekkora?
– Gyermekkorom viszonylag békés volt, szüleim értelmiségi emberek voltak, apám építészmérnök, anyám orvos. Budapest egyik külső negyedében, Pestújhelyen laktunk, ezt annak idején anyai nagyapám, aki neves ügyvéd volt, alapította, róla nevezték el a főutcát. A Balatonra jártunk nyaralni, ezek ma is szép emlékeim. De a háború végén minden összeomlott, apámat katonának hívták be, majd orosz fogságba került, és csak 1945 őszén tért haza.
– Milyen emlékei vannak a második világháborúról és a háború utáni évekről, amikor a területileg és szellemileg megcsonkított magyar nemzet a talpra állás lehetőségét kereste?
– Jól emlékszem a második bécsi döntés idejére, ez adta vissza Magyarországnak Erdély északi és keleti részét. Az első mozifilm, amit életemben láttam, e visszacsatolás dokumentumfilmje volt. Nagy hatást tett rám, bizonyára szerepet játszott Erdély iránti érdeklődésemben. Katonaként apám részt vett a visszacsatolásban, Szatmárnémetibe és környékére került. A háború után nagy reménységekkel vártuk az új korszak eljövetelét, szüleim a kisgazdapárt hívei voltak, számos barátjuk, például idősebb Antall József játszott szerepet ennek a pártnak a vezetésében. 1945-től a piarista általános iskolában tanultam, 1948-ban az iskolát szétzilálta az államosítás, majd 1950-ben, midőn a rend visszakapta az iskolát, visszatértem a piaristákhoz. Ott is érettségiztem 1953-ban.
– Az '56-os forradalom idején bölcsészhallgató, s bár nem volt nagy szerepe az események alakulásában, később mégis lecsukták...
– Nem volt nagy szerepem a forradalom eseményeiben, mint az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság munkatársa bent tartózkodtam a bölcsészkaron, majd november 3-án a bizottság képviselőjeként Győrbe utaztam, ott ért a szovjet invázió. Nagyon sok barátom és évfolyamtársam menekült Nyugatra. A letartóztatások és az ítéletek a Kádár-rendszer hatalomra jutása után megkezdődtek, és folytatódtak az 1961-es amnesztiáig. 1959-ben tartóztattak le, miután nem voltam hajlandó engedni egy beszervezési kísérletnek. Hat hónapig voltam internálótáborban, majd egy évig rendőri felügyelet alatt, és csak a '60-as évek közepétől kaphattam értelmiségi állást.
– 1965-ben kerül az Akadémiához. Kikkel dolgozott, mi volt a megbízatása?
– Amikor az Akadémia Irodalomtudományi Intézetének munkatársai közé kerültem, már jelentek meg tudományos publikációim. Nagyon ösztönző baráti kör volt, olyan kollégákkal, mint Bodnár György, Czine Mihály és Rába György, valamennyien a magyar irodalomtörténet-írás független szellemet képviselő jeles egyéniségei. Részt vettem az akkoriban készülő, hatkötetes magyar irodalomtörténeti kézikönyv munkálataiban. 1968-ban megjelent első, Kuncz Aladár munkásságát feldolgozó könyvem, ez eredetileg egyetemi szakdolgozatnak készült. Meglehetősen sok tanulmányom, kritikám jelent meg ezekben az években Magyarországon, később már Erdélyben is.
– 1983-ban jelent meg A transzilvánizmus. Az Erdélyi Helikon ideológiája c. kötete, melyben a Helikon kisugárzását és – többek között – a román és magyar irodalom kölcsönhatását taglalta. Hogyan látja ezt 30 évvel a kötet megjelenése után?
– Ma is büszke vagyok arra, hogy ez a könyv elkészülhetett, és hálás vagyok Bodnár Györgynek, hogy az általa szerkesztett könyvsorozatban megjelent. Úgy gondolom, semmit sem kell visszavonnom a könyvben leírtak közül. Ez a könyv hívta fel először a figyelmet a két világháború közötti erdélyi irodalom transzszilván irányzatára, és ennek nagy hatása volt Erdélyben is. Midőn 1969 januárjában első alkalommal Erdélybe utazhattam, mindenki – Kós Károlytól Balogh Edgárig, Beke Györgytől Kántor Lajosig – baráti szövetségesként fogadott.
– 1997-ben ír egy másik Magyarországról. Milyennek képzelte el EZT a Magyarországot?
– Nagyon megragadott Erdélyi Jánosnak egy metaforája, amely a nemzetet mint egy "nagy családot" határozta meg. Szerettem volna, ha ennek a gondolatnak a közösségteremtő és szolidaritásra nevelő ereje érvényesül. Nem így történt, csalódnom kellett, ma a magyarság sokkal gyilkosabb belső viszályoknak van kiszolgáltatva, mint korábban. Ráadásul az irodalom nemzetnevelő, közösségteremtő szerepe radikálisan leértékelődött, így remény sincs arra, hogy a pártpolitikai küzdelmeket valamiképpen a szellem, a kultúra enyhíthetné.
– 1992-től az Anyanyelvi Konferencia elnöke, amelynek fő célja a magyar nyelv ápolása és a kortárs magyar irodalom támogatása volt. Ma már alig hallani AK-rendezvényekről...
– Az Anyanyelvi Konferencia Egyesületet még a hetvenes évek végén hozták létre olyan nyelvészprofesszorok, mint Bárczi Géza és Lőrincze Lajos. Én a kilencvenes évek elején lettem Lőrincze utóda, és egészen az idei év elejéig töltöttem be az elnöki szerepet. Mindig azon fáradoztam, hogy az anyanyelvi mozgalom a magyarság kulturális és lelki összefogásának, gazdagodásának a műhelye legyen. Szomorúan kellett szembesülnöm azzal, hogy az anyanyelvi mozgalom szinte teljesen elvesztette állami támogatását, és csak vezetőinek és néhány tagjának anyagi áldozaTőkészsége révén működhet tovább igen szerény körülmények között. Évente három-négy alkalommal tudunk valamilyen programot szervezni, a legnevezetesebb ezek közül a minden júniusban megrendezett sátoraljaújhelyi Kazinczy Napok.
– Hat évig vezette a Magyar Írószövetséget, olyan időkben, amikor a magyar könyvre mind kevesebb és kevesebb pénz jutott az államháztartásból. Mit szeretett volna megoldani még elnöksége idején?
– Ez a hat esztendő sok szép és talán ugyanannyi szomorú emléket hagyott hátra maga után. Három dologra törekedtem: hogy az irodalom nagyobb megbecsülést élvezzen, hogy minden akadály nélkül megjelenhessenek az arra érdemes irodalmi alkotások, és hogy fennmaradjon az írótársadalomnak az a szolidaritása, amely a korábbi évtizedekben érvényesült. Tulajdonképpen egyik törekvésemet sem tudtam maradéktalanul érvényesíteni, az irodalom társadalmi szerepe erősen csökkent, és az írótársadalom pártpolitikai érdekek nyomán szakadt darabokra. Mindazonáltal úgy érzem, hogy érdemes volt végigcsinálni ezeket a küzdelmes esztendőket.
– Nagy családi könyvtárral rendelkezik, sok dedikált kötettel.
– Valóban sok könyvet gyűjtöttem össze, nagyjából 34 ezer kötetet. Ezt szeretném majd valamelyik erdélyi könyvtárra hagyni. Nagyon sok dedikált kötet is található közöttük, hogy csak néhány magyarországi írót említsek meg, Illyés Gyula, Déry Tibor, Weöres Sándor, Vas István, Takáts Gyula, Nemes Nagy Ágnes, Kormos István, Juhász Ferenc, Nagy László, Csoóri Sándor és mások dedikációit őrzöm. Erdélyből pedig Szemlér Ferenc, Méliusz József, Sütő András, Kányádi Sándor, Székely János, Páskándi Géza, Lászlóffy Aladár, Bodor Ádám, Kántor Lajos és mások dedikálták számomra könyveiket. Ezek a dedikált példányok is egy kisebb könyvtárat tesznek ki.
– Manapság fölöttébb elszaporodtak a memoárirodalom, a valóságleírás kötetei. Jó az, ha ezen a téren is gazdagodik irodalmunk tárháza?
– A memoárirodalmat sokra tartom, hiszen ebből az irodalomból lehet életközeli és tárgyszerű ismereteket szerezni az elmúlt évtizedek valóban zaklatott történelméről. A memoárirodalom a magyar nemzeti kultúra régi hagyományát jelenti, talán elég, ha Mikes Kelemen leveleire, Rákóczi Ferenc emlékirataira hivatkozom, egyáltalán az erdélyi magyar irodalmi kultúra egyik legfontosabb területe a memoár, ezek nemcsak Erdély történetét világítják meg a mai olvasó előtt, hanem egyszersmind szépirodalmi értékekben is gazdagok.
– Alig van esemény Erdélyben – de másutt is –, ahol ne venne részt személyesen. Fontos az, ha az irodalom apostolai ott vannak az eseményeken, találkoznak az olvasókkal, megbeszélik a szakmai teendők részleteit?
– Számomra mindig rendkívül fontosak voltak a személyes kapcsolatok, nemrégiben némi elégtétellel állapíthattam meg azt, hogy a Kárpát-medencében talán én ismerem a legtöbb magyar írót személyesen. A személyes jelenlét fontosságát tanultam meg irodalmi mestereimtől: a Nyugat és a magyar népi mozgalom, vagy éppen az erdélyi irodalom klasszikus egyéniségeitől. Ma is az a véleményem, hogy az irodalmi élethez hozzátartozik a személyes jelenlét, a személyes kapcsolatok rendszere.
– Nyirővel többször foglalkozott élete folyamán.
– Nyirő József munkásságát mindig nagyra becsültem, egy egész könyvre való tanulmányt írtam róla, szeretném, ha egyszer ezekből valóban könyv lehetne. Kétségtelenül az erdélyi irodalom nagy értékei között van a helye, de talán Tamási Áron, Áprily Lajos és Kós Károly után. A búcsúszertartáson nem voltam jelen, különben is az a véleményem alakult ki, hogy ez a szertartás méltatlan volt Nyirő József egyéniségéhez és örökségéhez: napi politikai cirkuszt rendeztek egy méltó megemlékezés helyett.
– Kik voltak azok az erdélyi írók, akikkel már az iskola padjaiban "találkozott", s kik azok, akiket a későbbiekben ismert meg személyesen, jó, baráti kapcsolatot ápolva?
– Már a gimnáziumban igen sok erdélyi író munkásságával ismerkedtem meg, olyanokéval, mint Tamási Áron, Nyirő József, Áprily Lajos, Reményik Sándor, Dsida Jenő. Később sok erdélyi íróval kerültem baráti kapcsolatba, jó viszonyt ápoltam Kós Károllyal, Tamási Áronnal, Áprily Lajossal, Kacsó Sándorral, Jancsó Elemérrel, Bartalis Jánossal, Szemlér Ferenccel, Méliusz Józseffel, Jékely Zoltánnal, Kemény Jánossal, majd Sütő Andrással, Beke Györggyel, Kányádi Sándorral, Gálfalvi Györggyel, Gálfalvi Zsolttal, Kántor Lajossal, Gáll Ernővel, Deák Tamással, Bajor Andorral és másokkal. Jó barátom volt Pusztai János is, akit szeptember 30-án temettünk a Farkasréti temetőben.
– Ön szerint kinek kellett volna még Nobel-, illetve Herder-díjat kapnia a magyarok közül az elmúlt évtizedek során?
– Fájdalmas számomra, hogy olyan sok magyar író maradt ki a Nobel-díjasok közül. Gondolok Babits Mihályra, Móricz Zsigmondra, Illyés Gyulára, Németh Lászlóra, Weöres Sándorra, Nagy Lászlóra, Juhász Ferencre, és természetesen Sütő Andrásra. A Herder-díjat is számos erdélyi író érdemelné meg, így Benkő Samu, Dávid Gyula, Markó Béla, Kántor Lajos, Szilágyi István. A díjakat azonban nem "megérdemelni", hanem "kapni" szokták, így aztán a legérdemesebbek közül is sokan maradnak azok nélkül.
– Szeret utazni; merre járt a nagyvilágban?
– Természetesen szeretek utazni, és amióta világútlevéllel járhatok külföldre, sok helyen megfordultam, hozzávetőlegesen ötven országban jártam. Nemcsak Európában, ahol szinte mindenütt tehettem látogatást, hanem Ázsiában, Afrikában és Észak-Amerikában is. Ezek az utazások hatalmas szellemi élménnyel és tapasztalattal ajándékoztak meg. Legtöbbször mégis a szomszédos országok magyar közösségeinél szoktam látogatást tenni, otthon érzem magam Erdélyben, a Felvidéken, Kárpátalján és a Délvidéken is.
– Díjak, elismerések.
– Hosszú életem során szinte egy ládára való díjat és oklevelet kaptam, ezek között a Széchenyi-díj volt a legfontosabb, de megkaptam a Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, a József Attila-díjat és számos más díjat is, illetve Erdélyben és a Felvidéken is kaptam irodalmi elismeréseket. Büszke vagyok rájuk, mégsem ezek számomra a legfontosabbak. Inkább a könyveim, az utazásaim, a barátaim – és a macskáim.
– Mi van a fiókban, mit szeretne letenni az olvasók asztalára a közeljövőben?
– Jó pár könyvem került az utóbbi egy- két évben kiadókhoz, várom ezeknek a megjelenését, az idén valószínűleg négy-öt könyvem is a közönség elé kerül. És szeretném befejezni az erdélyi irodalom történetéről írott művemet. Még egy kötet van hátra, ezt remélhetőleg a jövő év elején át tudom adni a kiadónak.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

Huszadik könyvünnep Marosvásárhelyen
170 középiskolás hangján üzent Babits Mihály tegnap délelőtt a Színház téren, a 20. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár megnyitóján. A Ritmus a könyvről című költeményt a Bolyai líceum és az Egyesülés középiskola tanulói szavalták el, majd megnyíltak a színházkapuk a háromnapos könyvünnepen az első perctől osztozni kívánó – a színház előcsarnokát teljesen betöltő – vásárhelyiek előtt. Mint azt Káli Király Istvántól, a főszervező Romániai Magyar Könyves Céh igazgatójától megtudtuk, az idei vásáron legalább száz kiadó képviseltetik, a látogatók 45 beépített stand kínálatából, közel 9 ezer könyvcímből válogathatnak.
– 2013-ban Magyarországon 10 ezer könyv jelent meg. Ha a marosvásárhelyi közönségnek csaknem ugyanennyi könyvet tudtunk kínálni ezen a szemlén, akkor jó úton járunk – mondta Káli Király István. A Romániai Magyar Könyves Céh igazgatója arra is kitért, hogy amikor 1995-ben megszületett a nemzetközi könyvvásár gondolata, gyerekcipőben járt az erdélyi könyvkiadás, és az volt a cél, hogy a vásárhelyi közönségnek idehozzák az európai könyvet, viszonyítási alapot nyújtsanak, ízlésvilágát formálják. Az elképzelés valóra vált, a marosvásárhelyi könyvbirodalom főszereplői, a szebbnél szebb kiadványok ugyanis bárhol a nagyvilágban megállják a helyüket.
A legszebbek
A megnyitó után az idei Szép Könyv díjak átadására is sor került. Mivel a háromtagú – Bart István, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének korábbi elnöke, Árkossy István grafikus- és festőművész, illetve Szabó Levente grafikusművész – alkotta zsűri elnöke, Bart István egészségi okokból nem tudott jelen lenni az ünnepi pillanaton, a győzteseket Gálfalvi Zsolt irodalomkritikus hirdette ki.
– A szép könyvhöz való ragaszkodás természetes önvédelme az emberi értelemnek és léleknek ebben a durva, elvadult világban – hangsúlyozta az irodalomkritikus, majd átadta a díjakat. Szépirodalom kategóriában a csíkszeredai Bookart Kiadó gondozásában megjelent Békebeli 1913 című könyv, Hajdú Farkas-Zoltán Vidák Zsolt bélyegeivel illusztrált alkotása vitte el a pálmát, gyermekirodalom kategóriában Zágoni Balázs és Kürti Andrea Erdélyi gyermekenciklopédia című munkája, a kolozsvári Koinónia kiadványa, a művészeti könyvek és albumok közül pedig szintén egy Bookart- kiadvány, Részegh Botond és Dragomán György Erőtánc című alkotása bizonyult a legszebbnek.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

„A mi magyar adásunkat” ünnepelték
Marosvásárhelyi könyvbemutatóval és könnyűzene-koncerttel fűszerezve ünnepelte fennállásának 45. évfordulóját a Román Televízió magyar adása. A Tükörteremben rendezett rangos eseményen a tévénéző közönség az évtizedekkel ezelőtti kedvenceit láthatta viszont immár élőben – enyhén megőszülve és ráncosodva, de töretlenül derűlátóan és munkakedvvel megáldva.
A tévé három munkatársa és meghatározó egyénisége, Józsa Erika, Simonffy Katalin, Tomcsányi Mária szerkesztette vaskos kötet nem véletlenül viseli A mi magyar adásunk címet. Öt évvel ezelőtt, amikor nekiláttak a hatalmas feladatnak még munkacímnek szánták azt, ami később, a Kriterion Kiadó javaslatára véglegessé vált: elvégre 1969-es indulásától egészen az 1985-ös betiltásáig a bukaresti tévé magyar adása valamennyi székelyföldi, partiumi és szórványban élő magyar kedvenc műsorává nőtte ki magát. A nézők talán nem is sejtették, hogy a szerkesztők olykor vért izzadva próbálták vállalhatóvá és fogyaszthatóvá tenni a pártvezetés által kötelező házi feladattal „megspékelt” adásokat.
Magyarul szólni – csodával határosan
A legtöbb otthonban a hétfő délutáni tévézés valósággal családi programmá állandósult. Mire felcsendült a Szeretnék szántani / Hat ökröt hajtani… adásszignál, a család apraja-nagyja, de még a szomszédok is a képernyőre szegezett tekintettel sorakoztak. Amint az ünnepélyen is elhangzott: a magyar adás nem egyszerű hagyományőrző vagy szórakoztató funkciót töltött be, hanem a közösségi ügyek felvállalásával a romániai magyarság egyik legfontosabb fórumává fejlődött. Mindez elsősorban a hajdani főszerkesztőnek, a rendkívüli diplomáciai érzékkel, leleményességgel, fantáziával és széles látókörrel megáldott Bodor Pálnak köszönhetően – hangsúlyozták a felszólalók, akik egykori, ma már 84 esztendős főnöküknek dedikálták könyvüket.
„Nem volt könnyű dolog megemésztetni az illetékesekkel, hogy a romániai magyarságnak szüksége van a magyar adásra. Még akkor sem, ha 1968-ban lehetőség nyílt kívánságaink nagyobb nyomatékkal való kinyilvánítására. Göröngyös talajon próbáltunk valamit teremteni” – emlékezett vissza a kommunizmus akkoriban kevésbé magyarellenesen dübörgő korszakára Gálfalvi Zsolt író, aki Bukarestben élő értelmiségiként azok között volt, akik mindent megmozgattak az adás beindításáért. Az előkészületekről szólva, Gálfalvi felidézte azt a román kollégát, aki teljesen jóindulatúan és segítőkészen kölcsönben szerkesztőket és bemondókat ajánlott fel az induló magyar adásnak. „Amikor mondtam, hogy az általa felsorolt személyek nem is tudnak magyarul, az illető meglepődve kérdezett vissza: ti azt gondoljátok, hogy a magyar adásban magyarul fogtok beszélni? Igen, azt gondoltuk, és így is lett. Sokáig a magyar nézők számára is felért egy csodával, hogy magyarul szólhatunk a román tévé képernyőjéről” – idézte fel a múltat Gálfalvi Zsolt.
Akinek megadatott, hogy harmadjára is örüljön
A magyar adás múltjának felgöngyölítésének ötlete Józsa Erikában született meg. Az Ausztráliában élő egykori bemondónő akkor ébredt rá saját és kollégái rendkívül fontos szerepére, amikor egyik ’90 utáni látogatása során, Csíkszereda felé vonatkozva valaki felismerte a kupéban és arról beszélt, hogy milyen sokat jelentettek számára a tévékészülék előtt töltött valamikori hétfő délutánok. A társszerző, Simonffy Katalin Bodort idézte, aki szerint kétszer örül az, aki a tévénél megfordul: amikor alkalmazzák, illetve amikor továbbáll. „Nekem harmadjára is megadatott, hogy örüljek, amikor végre megtapinthattam a könyvet” – mondta el. A szerzőknek nem volt könnyű dolguk, hisz a ’85-ben, a zsilávai börtönbe került archív felvételek közül nagyon sok elvesztődött.
Az ünnepély utolsó momentumaként H. Szabó Gyula felelős kiadó mikrofont ragadott és arról „interjúvolta” a szerkesztőség egykori tagjait, hogy mivel töltik nyugdíjas éveiket. Vannak, akik most is riportfilmeket készítenek, mások újságot írnak-szerkesztenek vagy egyetemen oktatnak, de akad olyan is, aki vállalkozásba kezdett. A lényeg, hogy senki nem unatkozik, és korát meghazudtoló lendülettel alkot, dolgozik – lehetőleg a magyar nyelvterületen. Nem is csoda, hisz az a nemzedék, mint ahogy Mosoni Emőke mostani főszerkesztő fogalmazott, már évtizedekkel ezelőtt magasra tette a mércét.
Megzenésített nagy találkozás
Vasárnap este a Sörház utcai dzsesszklubban A nagy találkozás címet viselő műsor keretében fellép a magyar adás zenei szerkesztője és 1989 utáni főszerkesztője, Boros Zoltán zongorista, Józsa Erika egykori bemondónő és egyben zeneszerző, szövegíró és énekes, valamint a budapesti Ráduly Béla Tribute Band, a hetvenes-nyolcvanas évek legendás erdélyi rockegyüttes, a Metropol emlékzenekara.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

Könyvbe mentett emlékek
Az a régi magyar adás
Az emlékezés kedves ünnepévé vált a november 15-i szombat délelőtt. A Kultúrpalota Tükörtermének varázslatos díszletei között vidámnak indult, majd szomorkásan ért véget az idei könyvvásár érdekes és megható könyvbemutatója. A színes ólomüvegekbe zárt balladák előtt a Román Televízió 1969-től 1985-ig sugárzott régi magyar adásának szereplői ültek és vallottak arról, hogy kisebbségi életünk "rázós hullámvasútján" milyen volt az enyhülés, majd a szigorodás éveiben "a hetedik erdélyi magyar hetilap, a hetedik erdélyi magyar színház", "az erdélyi magyar koncertiroda", "a romániai magyar panasziroda" munkatársának lenni. A nézőközönségben és a szerkesztőkben is mély nyomot hagyott 15 évet örökíti meg az a könyv, amelyben három szerző, Józsa Erika, Simonffy Katalin és Tomcsányi Mária írta meg a saját és gyűjtötte össze 24 vallomástevő munkatársuk emlékeit A mi magyar adásunk 1985–1969 címmel. A Kriterion kiadónál megjelent vaskos kötetet H. Szabó Gyula szerkesztette, a címlapot Demian József tervezte.
A szerzőket a könyv szerkesztője bírta szóra. Először az ötletgazda, az Ausztráliából érkezett Józsa Erika vallott arról, hogy a csíkszeredai évfordulós ünnepségre utazva, sok ezer kilométer megtétele után egy vonatfülkében döbbent rá, hogy a nézőkben 25 év elmúltával is megmaradt az emlékük. Majd szerzőtársaival közösen gondolkoztak el azon, hogy annyira kevés tárgyi bizonyítéka maradt munkásságuknak, hogy az utókornak nem lesz amiből megírnia, hogy mi volt a magyar adás különleges hatásának a titka. Ezért döntöttek úgy, hogy szóra bírják mindazokat, akik még emlékezni tudnak, s a mozaikkockákból összerakják a történetet. Bár Bodor Pál, az egykori főszerkesztő kellett volna a fő szerző legyen, visszaemlékezéseivel hozzájárult a múltidézéshez, és a szerzők neki ajánlották a könyvet.
Öt éve íródik a kötet, s hogy elkészüljön, a régi "harcostársakat" kérték meg, hogy segítsenek emléket idézni – vette át a szót Simonffy Katalin. Az események kibontásában, amelyekre már rárakódtak az 1990-ben újraindult magyar adásnál töltött évek is, a jelenlegi kollégák az adástükrökkel segítettek. Az újrainduláskor úgy tűnt, hogy nincs folytatás, hisz 1985-ben a vágókra, akik maradtak, kegyetlen feladatot bíztak, ki kellett választaniuk, hogy mi megy az égetőbe, a többi pedig a Jilaván őrzött archívumba került.
Csoda, hogy ez a könyv megszületett – jelentette ki Tomcsányi Jakab Mária. Már csak azért is meg kellett írni, hogy hírt adjon arról a korról is, amelyben a magyar adás létrejött. Kik és hogyan harcolták ki, milyen fondorlatokkal, s Bodor Pál főszerkesztő a lehetőséget hogyan alakította egy olyan fórummá, ami már-már vállalhatatlan volt. Kulturális értékeinken, hagyományainkon túl a magyar adás megmutatta egymásnak a különböző tájegységekben élő magyar embereket, s ezenkívül a nem létező nemzetiségi intézmények feladatát is ellátta.
A lapok alján történelmi emlékeztető olvasható (párthatározatok, korabeli események stb.) Vincze Gábornak a Romániai magyarság kronológiájából, hogy az elejtett célzásokat legyen mihez kötni – egészítette ki a bemutatást H. Szabó Gyula.
Gálfalvi Zsolt, akit később, 1998-ban neveztek ki a Román Televízió megbízott elnök vezérigazgatójává, az előzményekről számolt be, az 1968-as enyhülésről, amikor lehetőség nyílt arra, hogy 1969 nyarán az ország belső helyzete és a külső körülmények (csehszlovákiai események) hatására egy bukaresti találkozón romániai magyar értelmiségiek, művészek, lapszerkesztők nagyobb nyomatékkal mondják el a véleményüket. Bár választ a párt jelen levő főtitkárától nem kaptak, de utólag az intézkedési tervben már szerepelt a magyar és a német adás létrehozása. A szervezés nagyon nehéz munkájában Bodor Pál leleménye, fantáziája, a valóságtól való elrugaszkodásra való hajlama, de hozzáértése, tapasztalata, lelkesedése, makacssága, konoksága is hozzájárult, hogy a megszülető televíziós adásnak visszhangja támadt. Az adásnál és a szövegnél többet jelentett, hogy egy modern kommunikációs eszközben megszólaltunk magyarul, s az ország legkülönbözőbb magyar vidékein hallgathatták azt. Az emberek között létrehozott kapcsolati lehetőségért volt rendkívül fontos a magyar adás. Gálfalvi Zsolt mellett a szerencsés kultúrpolitikai helyzetet jól kihasználó magyar értelmiségiek, Domokos Géza, Huszár Sándor szerepét hangsúlyozta később Galbács Pál is, értékelve a szerzőhármas "irdatlan" munkáját.
45 évvel ezelőtt, a kezdődő és egyre inkább elhatalmasodó diktatúrában lehetett egy vállalható, nézhető, az erdélyi magyarságot szolgáló médiát teremteni – vette át a szót Csáky Zoltán, aki a már említett feltételeken kívül azoknak a román kollégáknak (Victor Tiberiu, Eugen Lungu, Adelman Alfred) a nevét is említette, akiktől a filmezést, vágást tanulta a rádiósokból, újságírókból álló kezdő csapat. Majd arra a sportriportjára emlékezett, amikor az ASA megnyerte a román kupát, s tízezer torokból zúgott, hogy hajrá, fiúk, hajrá, magyarok! Beszélt azokról a sportolókról, akikről a magyar adás révén derült ki, hogy valóban magyarok, s emlékezetes történetekben idézte fel riporteri munkájának eseményeit.
Kezdetben Tomcsányi Tibor és Birta József mellett vendégbemondókat is meghívtak a marosvásárhelyi színháztól, köztük Farkas Ibolya színművészt, aki H. Szabó Gyula kérdésére válaszolva megtisztelőnek nevezte a felkérést.
A vallomástevők sorában Boros Zoltán (az ő vezetésével indult újra az 1989-es fordulat után a magyar adás) utalt arra, hogy a könyv akkor teljes, ha társul hozzá a képernyő is. Ezért kíváncsi arra, hogy egy fiatal olvasó, aki nem élt a rendszerben (amikor üresek voltak az üzletek, fel kellett vonulni augusztus 23-án, és nem hallotta, hogy mit sugárzott az esti híradó stb.), felismeri-e annak jelentőségét, hogy mit jelentett egy civilizált, kulturált magyar hang a televízióban. Hang, amelyet megértettek az emberek, holott a televíziós változata volt annak, ahogy Sütő András a sorok között, Harag György és Szabó József pedig a színpadon mondta el az akkori valóságról szóló gondolatait. Ez a televíziózás 1985-ben véget ért, és jó lenne, ha Józsa Erikához hasonlóan támadna egy új kapitány, aki megírná az 1990-es indulás történetét a forradalom, a bányászlázadások, az Egyetem téri tüntetések közepette, miután már közvetlenül lehetett szólni a romániai magyarságról, a romániai helyzetről, a bukaresti történésekről.
A képernyőről hiányzó gyermekműsorok készítésével járult hozzá az adás sikeréhez a megszólaló Huszár Irma, aki a későbbiekben az erdélyi magyar képzőművészekről készített portréfilmeket, amelyeket a román televízió alkotásaként adtak el külföldre is.
Máthé Éva számára keserédes volt az a kilenc év, amelyet a televíziónál töltött, ahol "lenyelni való" híradókat kellett készíteni, szerencsére név nélkül. Mégis lélekölő dolog volt, de e nyomás alatt kikristályosodtunk, barátok lettünk – tette hozzá. A nehéz adástitkári teendők mellett voltak sikeres riportjai, ankétjai is e nagyon keserves, de nagyon szép évek során.
H. Szabó Gyula a következőkben azt a társszerzőt, a szerkesztőség szerény, megbízható tagját köszöntötte fel Ulieriu Rostás Emília vágó személyében, akinek oly sokat köszönhet nemcsak a könyv, a régi és újabb magyar adás szerkesztősége is, s aki 40 évet töltött a 9. emeleten, s nyugdíjasként sem vált meg a vágóasztaltól, kitartással mentve a régi magyar adás értékeit is.
Rostás Zoltán, aki egyetemet végzett fiatalemberként a legkorábban került a szerkesztőséghez, elmondta, hogy a három év, amit a magyar adásnál töltött, egy játékos kísérletként maradt meg emlékeiben. Bodor Pál diplomatai képességei mellett homo ludens (játékos ember) volt. "Senki nem értett hozzá, de vidámsággal, vagánysággal, lezserséggel eljátszottuk, hogy televíziózunk, s időnként az improvizációkból érdekes dolgok születtek. Később a dolgok szigorodtak, de kezdetben még a híradó is játék volt" – utalt Máthé Éva szavaira a felszólaló.
A könyv legérdekesebb része az az összeállítás, amelyet Rostás Zoltán Sugár Teodorral készített a tízéves évfordulóra. A jelen időben megfogalmazott vallomások képezik a kötet gerincét – mondta Szabó Gyula.
Sokan figyelmeztették, hogy az évszámok tévesen kerültek a borítóra, de megmagyarázta, hogy szándékos volt a megfordítás, hiszen egy időbeli visszaútra vállalkoztak a könyv megírásával, s erre akarják felhívni az olvasó figyelmét is – tette hozzá.
Mivel az emlékezés értelmét a mai szerkesztőség léte adja meg, Mosoni Emőke főszerkesztő kapott szót, aki elmondta, hogy a 45. évfordulóra egy DVD-lemezt készítettek a régi és az új magyar adás anyagaiból válogatva, majd minden érdekeltet meghívott a november 23-i sepsiszentgyörgyi évfordulós záróünnepségre.
A bemutató végén még egy utolsó kérdésre válaszoltak a vallomástevők, akik közül néhányan, ha ritkábban is, de még mindig készítenek filmet, mások tanítják a szakmát, és vannak, akik aktívan vagy nyugalmasabban élik nyugdíjas éveiket. Huszár Irma vallomásában elhangzott, hogy szeretné megjelentetni férje, Huszár Sándor naplóját, aki nyolc kötetben vetette papírra az 1950 utáni eseményeket.
A kötet szerzőinek Bodor Pál nevében lánya, Bodor Johanna mondott a sírással küszködve köszönetet, s tette hozzá, hogy nagyon büszke édesapjára. Majd Grosu Magdolna köszöntötte a könyv szerzőit, akik előtt hosszú sor várakozott, hogy dedikálják a kötetet, amely sok érdekes, tanulságos adatot árul el a szerkesztőségi munkáról, a megszólalók magánéletéről, a hetvenes, nyolcvanas évek Bukarestjéről.
Élményt jelentett végigkövetni ezt a rendkívüli magyar adást, ami ünnep volt, akárcsak azok a régi hétfő délutánok (1969. november 23-tól kezdődően), amikor összegyűlt a nagy család, s a magyar adás a romániai magyar élet és művelődés vérkeringésébe kapcsolt be az egyetlen televízióként, amelynek szavai és képei otthonra találtak minden lakásban. Ha a mai reánk omló műsordömpingre gondolunk, amelyben jelentőségüket vesztik a helyi események, megnyugtató, biztos pont volt az életünkben, amely megtanított összekacsintani a szerkesztővel, a sorok s képek mögött olvasni. Ha 1969-ben középiskolás lányként valaki azt mondta volna nekem, hogy az akkoriban szinte bálványozott szerkesztők mint barátjuknak, kollégájuknak dedikálják ma ezt a vallomásgyűjteményt, lehetetlennek tartottam volna. Gratulálok a szerzőknek és a vallomástevőknek ezért a vaskos makro- és mikrotörténelmi kötetért és az emlékekért, amelyeket bennünk, nézőkben felidéznek.
S mivel nem fért bele minden az egyórás könyvbemutatóba, vasárnap délután a Jazz&Blues Clubban lehetett nosztalgiázni a dalszerző és zenész Józsa Erika és a 70-es évek legnépszerűbb együttese, a Metropol zenekar játékát hallgatva.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Ágoston Hugó: 25 év – mit láttunk előre?
Negyed évszázad egy ember, de még egy nemzedék életében is annyira hosszú idő, hogy még a felmerülő kérdéseit sem igen lehet ennyivel előre látni, nemhogy a válaszokat; a problémákat sem, nemhogy a megoldásokat, eredményeket. Jómagam egyszerre emlékszem élesen és homályosan azokra a bejegyzés körüli helyzetekre és arcokra, a bukaresti általános és „magyar” légkörre.
Azt persze hamar eldöntöttem, hogy politikus nem leszek, maradok a sajtóban. Mondogatta szegény Sütő András, hogy már Bukarest és a román alkat ismereténél meg a nyelvtudásomnál fogva is a parlamentben lett volna a helyem, de ez kicsivel később volt. Akkor, év elején Domokos Géza hívott, talán a legelső országos tanácskozáson jelen is voltam (Domokos mellett Horváth Andor ült, Szőcs Gézára, a mellettem ülő Szilágyi Zsoltra emlékszem még), de már a nagyváradi kongresszusra szimpla szerkesztőként mentem. Közben persze tudtam Gálfalvi Zsolt külföldi misszióiról.
Legfőképpen a kezdeti két-három összejövetelről a kedves jó Domokos Géza töprengő arcára emlékszem. Sokszor elgondolkoztam utána is: miért kellett ez neki? De így a kérdés nem helyes. Nem neki „kellett ez”, hanem a helyzetnek volt szüksége őrá. Mert Domokos megszokta a nagy dolgok felelősségének vállalását. Mert bizonyított egy olyan intézmény, a Kriterion könyvkiadó létrehozásával és működtetésével, amely nem csak kultúránkhoz, szellemi gyarapodásunkhoz, de nemzeti önbecsülésünk és méltóságérzetünk fenntartásához is hozzájárult. Ne feledjük és ne tagadjuk: nagyon fontos volt, hogy értette a bukarestiek nyelvét, az intézmények nyelvét, jó volt a megítélése román politikai és civil körökben, ismerték, és nem csak elfogadták, de szerették is a románok.
Markó Béla már az új nemzedék másfajta gondolkodását hozta magával. Megválasztása után közvetlenül külföldön mert a romániai magyar közösség autonómiájáról beszélni. Átvette az alapelvet, amelynek értelmében az RMDSZ-nek minden kérdést – az általánosakat és a sajátosakat – kizárólag politikai úton és eszközökkel, vagyis demokratikusan, erőszakmentesen kell megoldania. Ugyanakkor az RMDSZ hatalmas párbajokat, elkeseredett harcot vívott a politikai ellenfelekkel (barátai, szövetségesei jóformán nem voltak), mígnem történelmi premierként kormányra vitte a magyarokat, azóta minden lehetséges alkalommal államelnök-jelöltünk is volt. Azt azért Markó is végig elismerte, hogy az ő úttörő generációjának (az RMDSZ-t vezető, arra vigyázó első nagy politikai nemzedéknek) a tagjai is: tulajdonképpen botcsinálta politikusok voltak. Menet közben tanulták a mesterséget, igazodtak a körülményekhez, és – a lehetőségekhez képest inkább több, mint kevesebb sikerrel – vívták harcukat a jogegyenlőségért, a visszaszolgáltatásokért, az anyanyelvhasználatért, a kultúránkért, iskoláinkért és templomainkért. Képviseletünk folytonosságának fenntartásáért. És ennek a nemzedéknek még van mondanivalója!
Kelemen Hunor már egy olyan generáció tagjaként került az RMDSZ élére, elődjének támogatásával az örökébe lépve, amelynek volt politikai előképzettsége. Egy nem heves, hanem fokozatos, de nyilvánvaló nemzedékváltás megjelenítője, amely a szervezeten belül már az idei tisztújító közgyűlésen, a parlamentben a jövő évi választásokon egyértelművé válhat. És ez a türelmetlen hangok ellenére jól van így. Kelemen Hunor tavalyi elnökválasztási kampányának programjában a már említett alapelvvel összhangban Kós Károlyt idézte: „Nyíltan és őszintén valljuk azonban: inkább vagyunk lojálisak, mint rebellisek, inkább építők, mint rombolók, inkább nyílt barátok, mint titkos ellenségek.” Eszményünk az építés, az építő ember.
Mit tudtunk tehát előre huszonöt évvel ezelőtt? Elsősorban azt, hogy az RMDSZ-nek nem bravúrokra (mert azokra ritkán lesz lehetősége), hanem kitartó munkára, ehhez pedig egységre és szüntelen tanulásra van szüksége, csak úgy lehet hatékony. Végül még nehezebb lett, mint gondoltuk – de vannak kétségtelen eredmények, amelyek az RMDSZ nélkül nem lettek volna lehetségesek.
Nem annyira tudtuk, mint inkább reméltük, hogy az RMDSZ ellen irányuló szélsőségesség visszaszorul, és – akarva, akaratlanul – a román politikai közélet és elit őt fogadja el partnernek, tárgyalófélnek, egyenrangúnak. Ez a reményünk nagy vonalakban bevált. Az RMDSZ tagjainak mind a parlamentben, mind kormányon jó (volt) a megítélésük, odafigyelnek a szavukra. Szintén történelmi jelentőségű tény, hogy Romániának – még mielőtt kisebbségi államelnöke lett volna – több kormányban miniszterelnök-helyettesei voltak.
Tudtuk, hogy a kemény harc ellenére lesznek kudarcaink is – nem teljesült törekvéseinket lehetne sorolni. Feltétlenül pontosan fel kellene mérni okaikat, hogy tanulhassunk a saját tehetetlenségünkből, hibáinkból.
Két dologra nem gondolhattunk, és ezek ma minden egyébnél nyomasztóbbak. Az egyik az, hogy fel kellett ismernünk, politikailag tudatosítanunk kellett (az RMDSZ vezetői jóideje hangsúlyozzák): a demokrácia vívmányai, köztük a romániai magyarság RMDSZ révén elért eredményei nem visszafordíthatatlanok! Ez a helyzet csakis annak tudatosítása alapján kezelhető, hogy a demokrácia és a jogállamiság érvényesüléséért olyan esetekben is kiállunk, amikor nem a mi külön érdekeinkről van szó, nem csupán a mi jogaink sérülnének, velünk történne igazságtalanság.
A másik az a borzalom, mintegy igazolásaként az előző tételnek, amit a Nagy Zsolt és Markó Attila meghurcoltatása jelent. Gondoljunk bele minden részletébe, minden lehetséges következményébe nemzeti közösségünk sorsát illetően!
Azt feltétlenül előre kellett látnunk, hogy a romániai magyarság ereje a pillanatig sem lazuló szolidaritásban van és lesz. Meddig bízhatunk benne?
maszol.ro

„Többet vadásztam tollal, meg notesszal, mint fegyverrel a kezemben”
Gálfalvi Gábor közíróval beszélget Szente B. Levente
Ha a kezdetekről kellene emlékezni, az írásra mi késztette akkoriban?
Ha az írásra való késztetésről kell beszélnem, először is meg kell említenem, hogy értelmiségi családban születtem 1938. július 14-én Székelyudvarhelyen. De mivel apai nagyapám Nagykadácsban volt kántortanító, gyermekkorom nagyrészt abban a faluban töltöttem. Meg talán az írás-olvasás iránti vonzalmat a génjeimben hordozom. Elég csak ha az említem, hogy az egykori PEN-KLUB elnöke Gálfalvi Zsolt irodalomkritikus, meg az öccse Gálfalvi György aki a Látó folyóirat főszerkesztőjeként ment nyugdíjba, unokatestvéreim. Ma mindkettőjük Marosvásárhelyen élik nyugdíjas éveiket.
Már elemista koromban az akkor órarendbe iktatott fogalmazási órákon mindig a legszebb írás a megadott témával kapcsolatosan az enyém volt, amiért a nem rég – közel a 100. évéhez, elhunyt tanítóm, Lukácsi Domokos külön dicséretben részesített. Életének utolsó éveiben rendszeresen felkerestem székelyudvarhelyi lakásán, s egy alkalommal eszébe jutott, amikor a fogalmazás témája az volt, hogy mi szeretnék lenni, ha nagy leszek, én azt írtam, legalább olyan jó tanító, mint nagyapám volt! Hála Istennek, az akkor megfogalmazottak valóra váltak, így a székelykeresztúri Tanítóképzőben 1955-ben, 17 évesen már tanítói oklevelet szereztem. Példaképem Gárdonyi Géza volt, aki nem a ruha milyenségén osztogatta a jegyeket, és élete összeforrt a szegény falusi emberek életével. Az ehhez hasonló tanítókat néptanítóknak nevezik, és én bátran ki merem jelenteni: az 51 évi tanítóskodásom alatt néptanító voltam. Aki köztük éltem, velük örültem, ha volt rá okunk, és velük búsultam, ha a sors úgy hozta. Legnagyobb örömömre egyik unokám, a lányunk fia jelenleg a Babes-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán utolsó éves mesteris, de már a Helikon folyóiratnak bedolgozik szerződés alapján, az újonnan megjelenő könyvekhez fülszövegeket, kritikákat közöl. De egyben írókkal, költőkkel interjúkat is készít. Legutóbbi fülszövege a Helikon május 10-i számában jelent meg. Ez mint a nagyapának nagy elégtétel, mert mire lehetnék büszkébb, mint arra, hogy unokám Benke András ifj., továbbviszi az írói tevékenységet.
Néprajzi és szépirodalmi munkássága kiegészítő jelleggel bírt pedagógusi pályafutása során?
Mint már említettem, 51 évet töltöttem el a katedrán, és ez idő alatt az iskolai anyakönyvben nyilvántartottak szerint csak Alsóboldogfalván, ahol 47 évet tanítottam, 447 gyermeket vezettem be a betűk és számok világába. Bár ez idő alatt több jobban fizetett állást ajánlottak fel számomra, mert lehettem volna rajoni pionírosztály főnök, néptanácsi titkár, de néptanácsi alelnöki beosztást is felkínáltak nekem, a világon semmiért nem cseréltem volna fel az általam választott hivatásomat. Bár tisztában voltam azzal, hogy a tanítónak, ha jól dolgozik is, csak sok dicséretben lehet része, de anyagi juttatásban nem.
Írói tevékenységében, egy-egy könyvének témáit tervek alapján dolgozta ki, vagy spontán születtek munkái?
A faluban való letelepedésem után azonnal felismertem a néprajzi kutatás fontosságát, de nem csak felismertem, hanem alaposan neki is fogtam a kutatómunkának. Ennek során a Magyar Néprajzi Múzeum 9 néprajzi dolgozatomat, a Kriza János Néprajzi Társaság 7 néprajzi munkámat díjazta és tagjai közé fogadott. A falu 700 éves fennállása óta én írtam meg a falu monográfiáját alapos kutató munka után, melynek címe Mélyre nyúló gyökerek. Talán ez volt első nyomtatásban megjelent könyvem. Ezt követte a Székelykeresztúr környéki lakodalmas költészet c. kiadványom. Kérdésére válaszolva, az csak természetes, hogy ezen kiadványok kiegészítő jelleggel bírtak az oktatói-nevelői munkám során. Elcsodálkoztam azon, hogy én, idetelepedett tanító olyan, a falu történetével kapcsolatos információkkal láttam el nem csak a tanulóimat, de a szüleiket is, amikről addig nem tudtak, nem tudhattak, mert előttem ezzel nem foglalkozott sajnos, egyetlen itt élt értelmiségi sem. Ezért a fiatalabb nemzedékek közül egyesek még a dűlőneveket sem ismerték.
Több kötetes, egyben többszörösen is kitüntetett szerző, ezt az elismerést hogyan éli meg a mindennapokban?
A néprajzi írásaim mellett rendszeresen közöltem már fiatal tanítóként az akkori napilapokban, folyóiratokban, mint pl. az Előre, Vörös Zászló, Művelődés folyóirat, Falvak Dolgozó Népe, Tanügyi Újság, Hargita, majd a rendszerváltás után a Hargita Népe (itt a legtöbbet), Udvarhelyi Híradó, Örökségünk, Unitárius Közlöny, Harangszó, Hargita Kalendárium, Udvarhelyi Híradó Kalendárium, de rendszeresen jelentek meg írásaim a Magyarországon megjelenő Átalvető negyedévi folyóiratban is. Legutóbb ez évi júniusi számában is. A hosszú pályafutásom során közel ezer kulturális, pedagógiai, néprajzi, történelmi, szociográfiai írásom látott a fentiekben napvilágot. 2009-ben a Hargita Népe szerkesztősége által meghirdetett novella- és riportíró pályázaton a riportírás kategóriában Lujza című írásommal a legjobb helyezést értem el.
Novelláiban az ember és természet harmóniája van jelen. Ezek ösztön szülte kitalációk, vagy élethelyzetek, valós hús-vér emberek történeteinek szeleteit tárja az olvasó elé? Üzenethordozók írásai, vagy az olvasás vágyát, benne az ember és táj történetiségét meséli el?
Az írás iránti kényszer mindig bennem élt és mai napig sem hagy nyugton. Eddig megjelent köteteim: Arcán érezte a vérmedve leheletét, Gyermeknevelés a családban, Kegyelemkenyéren, Székelykeresztúr és környéke vadászatának múltja és jelene, Székelyföldi vadászkalandok, Ha kél az ég szép hajnala (néprajzi gyűjtések és helyismereti tanulmányok), társszerzőként pedig Csípős túrót vegyenek (hagyományos gyermekjátékok), Turulmadaras emlékművek a Partiumban és Erdélyben (Dukrét Gézával közösen), adatközlőként szolgáltam a Sánta Attila által szerkesztett Székely szótárhoz, de a Keszeg Vilmos által kiadott Egy hír’ adás a késő maradékhoz (toronygomb feliratok) című könyvének is társzerkesztője vagyok. Mindezek mellett 2004-ben írtam egy Magyar-Cigány szótárt is, mivel az évek folyamán sok cigány tanulóimtól megtanultam a nyelvüket, így közelebb kerültem úgy a tanulóimhoz, mint a cigány szülőkhöz, ezáltal elnyertem bizalmukat. Ki merem jelenteni, hogy a kezem alól a hosszú évek során egyetlen analfabéta cigány gyermek sem került ki, amiért mai napig köszönetet kapok tőlük. E szótárból az anyaországi író, Ilia Mihály is kért egy példányt, hogy megismerhesse a romungro nyelvet, Gálfalvi György öcsém által ezt el is juttattam neki. Amint a felsorolt műveimből kitűnik, három novellás kötetemben is, melyek a Pallas-Akadémia, meg az Erdélyi Gondolat kiadásában jelentek meg, az ember és természet harmóniája szellemisége munkálkodik bennük. Egyrészük valós történeteket tár az olvasó elé, mások ösztönszülte kitalációk. Több éven át jártam a Hargitát, meg a Hargita alji dombos területeket, de többet vadásztam tollal, meg notesszal, mint fegyverrel a kezemben. A vadászatban elsősorban a természet szépségét, az egészséges kikapcsolódást, a szórakozást kerestem. Mindig előttem állt a nagy magyar vadászíró gróf Szécsenyi Zsigmond megfogalmazása, miszerint „a vadászat vadűzés és erdőzúgás: de több erdőzúgás”! A vadászkönyveimen keresztül tudatosítani akarom az emberekben, hogy amikor a Természet Ura a Föld urává tette az embert, azért tette, hogy az ember igazságosan uralkodjék a rábízott állatvilág felett. Ne éljen vissza hatalmával, ésszerűen bánjék az életeket kioltó fegyverrel. Mindezekért 1999. decemberében a Magyar Vadászati Védegylet vadászírói oklevéllel jutalmazott. Bár nem azért dolgoztam egyszerre több síkon is, mint néptanító, mert közben nem csak tanító, de a falu kultúrigazgatója is voltam 37 éven át, hogy kitüntessenek, de azért tüntettek ki, mert dolgoztam a népemért, melyből vétettem, s a mai napig azt teszem 77 évesen is. Magyarországon A Magyar Kultúra Lovagja címet adományozták részemre, Hódmezővásárhely Mezei Jogú Város Önkormányzata tiszteletbeli polgárává fogadott, Csíkszeredában Németh Géza emlékdíjjal, Székelyudvarhelyen Hagyományteremtő, Székelykeresztúr Város Önkormányzata Pro-Cultura, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Ezüstgyopár Életmű, a helyi Székelyföld Kapuja Egyesület Pro-Alsóboldogfalva és Újszékely Község Tanácsa Díszpolgári díjjal ismerték el tevékenységemet. Ezen elismerések nem tántorítottak el sem a népnevelői, sem az irodalmi alkotási munkáktól. Mai napig részt vállalok előrehaladott korom ellenére is a falu – mely 47 éve befogadott – kulturális-nevelő tevékenységben. Főszerkesztője vagyok a helyi egyesületünk keretében létrehozott Székelykapu című folyóiratnak, de minden egyes kulturális rendezvény szervezésében részt veszek, legyen az gyermekszínjátszó fesztivál, akár falutalálkozó, vagy népművészeti kiállítás. Az ilyen irányú tevékenységet mindaddig folytatni akarom, ameddig a Mindenható erőt és egészséget ad ehhez.
Kétségtelen, hogy stílusa és mondanivalója, szépérzéke tetten érhető minden írásában. Hová sorolná be önmagát, ha ez lehetséges volna? Irodalmilag mely vonalat képvisel?
Ha meg kellene határoznom, az irodalomban mely vonalat képviselem, talán közírónak nevezhetném irodalmi tevékenységemet, hiszen novelláimban benne van az ember és a természet harmóniája, és amelyet úgy próbáltam leírni, hogy az olvasó is úgy érezhesse, mintha ő is jelen volna a felvázolt eseményeken.
Min dolgozik jelenleg?
Jelenleg nemrég fejeztem be Kadács mini-monográfiájának megírását, és nekifogtam a régi cigánymesék gyűjtésének. Ezek azért érdekesek, mert nagyon eltérőek a más nyelvű népköltészetek meséitől. Itt a mesekonklúziók „fejre vannak állítva”, mindig a rossz győzedelmeskedik a jó fölött. Ez amolyan rózsasándori cselekedetekhez hasonló fordulat, mivel a régi időkben nem csak lenézett embereknek számítottak, de sokat üldözték őket. Nehéz volt az életük, s a fennmaradásukért igen sokszor véteniük kellett az egészséges morál ellen. A balladáikban megjelennek az átkok és jóslások. Az eddig fellelhető legtipikusabb még ma is élő népballadájuk a „Sapeski gyili” (A kígyó balladája). Szóval ma is érdemes még kutatni.
Mit üzen az olvasóknak?
Mint idős néptanító, kultúresztéta, közíró, tiszta szívemből üzenem az olvasóknak, a számítógépek helyett látogassanak el többször könyvtárakba, mert a nyomtatott könyvek olvasása több örömmel töltheti el lényünket, mint az elektronikus képernyőkön való egészséget is igen sokszor, tartalmuknál fogva erkölcsöket is romboló ráhatások.
Székelykeresztúr
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Kézfogások
Élet, irodalom, egyéb apróságok – ezt az alcímet adta Nagy Pál a nyolcadik évtizedén túl megjelent reprezentatív kötetének. Az ironikus- önironikus fogalmazás, mondandójával és jellegével egyaránt, találóan jellemzi a tartalmasan sokszínű, összetett életutat és művet. Ez az életút egy évtized híján egy évszázadot ível át – most ne minősítsük, hogy milyent. Az iramosan változó időkben Nagy Pál a szorongató történelem különböző arcaival szembesült, olyan írástudóként, akit szüntelenül és szenvedélyesen érdekelnek, foglalkoztatnak, gondolkoztatnak az "élet, az irodalom és egyéb apróságok." Olyan írástudóként, aki nemcsak tanú, szemlélő, hanem résztvevő, alakító, a világon igazítani próbáló ember. Tollal és szóval, az értéket felmutató és az értéktelenséget tagadó figyelemmel kutatta az értelmes lét és cselekvés nehezen felismerhető és még nehezebben járható ösvényeit az összekuszált, fenyegető világban.
Hosszan lehetne sorolni a közlésformákat, amelyekben biztonsággal mozgott. A pontos és igényes szerkesztő, az alapos és nagy tudású filológus, az irodalmat közvetítő, értékelő kritikus fürge tollú publicistaként, jegyzetíróként is szólt az olvasókhoz. Nagy Pál hosszú pályafutása során a szellemi, művészeti, művelődési közélet (a szó legjobb értelmében vett) mindeneseként működött. A széles ölelésű figyelem, a sokoldalúság a mi változatos alakzatú vidékünkön nélkülözhetetlen hagyományait folytatta hatékonyan és termékenyítően. Ezt a kötelező gyakorlatot éltette tovább azzal is, hogy tevékeny részese volt a zord időket élő város mindennapjainak, szellemi légkörének, különböző törekvéseinek és áramlatainak, ismerte és ösztönözte azokat, akik tollforgatóként, művészként, a művelődés pártolóiként, a kultúra és az értelem híveiként igyekeznek cselekedeni.
A sokoldalú és sokgondú Nagy Pálnak volt egy állandó, meghatározó gondja: a nyelv, amelyen gondolkodunk, beszélünk, írunk – élünk. Együtt töltött szerkesztőségi éveink során és közös ügyek gubancaival viaskodva megtanultam becsülni nyelvi tudatosságát és igényességét, amely írásaiban és bonyolult kéziratokat gondozó hozzáértésében is megtestesült. Gyümölcsöző lenne, ha életművére emlékezve az általa is képviselt nyelvi igényt általánossá tudnánk tenni sajtónkban. Magától értetődik, hogy Nagy Pált anyanyelvünk kimagasló védelmezőjeként és ápolójaként a nyelvi egyenjogúság vitázó, hozzáértő és következetes képviselőjeként is tisztelhetjük.
Nagy Pál ahhoz az írástudó nemzedékhez tartozik, amelynek alkotói közös gondokkal küszködve, gyakran munkatársi közelségből ismerték az erdélyi magyar írás és irodalmi élet megalapozóit, úttörőit, köztük mindenekelőtt az Erdélyi Helikon, majd a Korunk és a Termés szerzőit. Sokan közülük találkozhattak a múlt század magyar irodalmának több klasszikusával is. A különböző nemzedékeket egymáshoz közelítő szálak a magyar írás folyamatosságát indázzák körül, és az összetartozás letéteményesei. A kézfogások tényleges és virtuális csillagláncolata irodalmunk létének és szellemi teremtő erejének, megmaradásunknak termékenyítő forrása.
Gyásztisztességtevő Gyülekezet!
Engedjék meg, hogy megbízatásomnak eleget téve a Romániai Írószövetség marosvásárhelyi fiókja, a Sütő András Baráti Egyesület, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány és íróbarátai, egykori munkatársai, olvasói nevében meghajtsam a fejem Nagy Pál ravatala előtt.
Búcsúzóul szeretném elmondani, hogy a küzdelmes életű Nagy Pált én láttam vidámnak, talán boldognak is. Akkor például, amikor a szürke felhős hatvanas években egyszer estétől reggelig együtt múlattuk az időt a hazalátogató Tamási Áronnal. Egyebek között a kézfogásokról beszélgettünk – abban reménykedve, hogy minden vészterhes fenyegetés ellenére megmaradhatunk és megőrizhetjük szavainkat, ha az értelmes és felelős szóértés, gondolkodás nem lesz hiánycikk szűkebb és tágabb világunkban.
Gálfalvi Zsolt
Népújság (Marosvásárhely)

Megkoszorúzták Sütő András síremlékét
Halálának évfordulóján, szeptember 30-án megkoszorúzta Sütő András síremlékét az író nevét viselő baráti társaság.
A marosvásárhelyi református temetőben összegyűlt mintegy húsz személyhez Kincses Előd ügyvéd, Sütő András tisztelője szólt elsőként, aki hangsúlyozta: nem feledkezhetünk meg a 25 évvel ezelőtti fekete márciusról, amikor Sütő András elveszítette a fél szemét, olyan támadás során, amelyet Bukarestből szerveztek, és a Görgény-völgyében az ortodox pópák mozgósítottak. Arról sem feledkezhetünk meg – figyelmeztetett az ügyvéd, hogy a tettesek büntetlenül megúszták. Annál is inkább elkeserítő, hogy éppen Sütő András lett az egyik áldozat, mivel a román kultúra nagy tisztelője volt, és a ’89-es decemberi események után hitt a román–magyar egymásra találásban, a jó viszonyban. Akik nem ezt az utat, a megbékélés útját választották, azoknak sikerült kisiklatniuk a demokráciát.
Demeter József szászrégeni református lelkipásztor, a Sütő András Baráti Egyesület elnöke rövid imát mondott, majd áldást, végül a 90. zsoltár eléneklésével zárta a kegyeleti áhítatot.
Sütő András síremlékénél koszorút helyezett el a Sütő András Baráti Egyesület nevében Demeter József és Gálfalvi Zsolt, az RMDSZ nevében Brassai Zsombor, a Székely Színház Egyesület nevében Kilyén Ilka és végül Róna Éva újságíró részéről Székely Emese koszorúzott.
Vasárnap délelőtt Pusztakamaráson felavatják a felújított Sütő András-emlékházat az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) jóvoltából. Délelőtt 11 órától ünnepi istentisztelet lesz a pusztakamarási református templomban, azt követi az emlékházavató ünnepség.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Lehallgatott és megfigyelt magyarság
A hetvenes és nyolcvanas évek nagy ellenállójának, Király Károlynak és családjának szekuritátés megfigyeléséről és meghurcolásáról szeptemberi 24. lapszámunkban írtunk. Testvérének, Király Istvánnak a szekuritátés dossziéja alapján írt történetével az erdélyi magyar sajtóban először az Erdélyi Napló hasábjain ismerkedhet meg az olvasó.
Király István
Az 1980-as év nem kezdődött jól a Király család számára. Februárban agyvérzésben elhunyt édesanyánk. A marosvásárhelyi református temetőben Csiha Kálmán, a vártemplom lelkésze – későbbi református püspök – búcsúztatta. A temetés egyben hatalmas, néma szimpátia-megnyilvánulás és szolidaritás volt Király Károlynak a rendszer valódi arcát leleplező akciói mellett.
A Nyílt kártyákkal – Önéletírás és naplójegyzetek című 1995-ben megjelent könyvében bátyám, Király Károly beszámol arról, hogy 1978 februárja óta – amikor karánsebesi száműzetése idején néhány nyugati újságírónak sikerült kijátszani a Szekuritáté éberségét – hosszú ideig nem tudott kapcsolatot teremteni a nyugati sajtóval. Bruno Kreisky osztrák szövetségi kancellár romániai látogatása alkalmával egy újságírócsoport engedélyt kapott arra, hogy találkozzon vele, de őt hirtelen Calafatra rendelték „egy nagyon fontos gyűlésre” , amelyre végül nem került sor. Az osztrák újságíróknak be kellett érniük Szotyori Ernő, a Maros Megyei Néptanács első alelnöke és Hajdú Győző, a Maros Megyei Magyar Nemzetiségi Tanács elnökének tájékoztatásával, akik szerint „minden nagyon jó és minden nagyon szép” Romániában.
1980 áprilisában is hasonló módon akarták kijátszani az Amerikai Kongresszus háromfős szakértői csoportját, amely a nemzetiségi kérdés romániai helyzetéről próbált tájékozódni, és programjába iktatta a Királlyal való találkozást. Az amerikai küldöttség érkezésének napjára Râmnicu Vâlceára szervezett a minisztérium „halaszthatatlan” értekezletet. Károlynak kapóra jött, hogy április 21-én Galócáson temetik Burján Józsefet, a párt Központi Bizottságának instruktorát. Bejelentette, hogy beteg és nem tud elmenni Râmnicu Vâlceára.
Burján József 1965–66 között a Gyergyó rajonban volt bátyám munkatársa. A megyésítés után ő lett a Hargita Megyei Szakszervezeti Tanács elnöke, majd megyei pártitkári tisztséget töltött be. Később felvitték Bukarestbe a Központi Bizottság területi instruktorának. Jómagam is ismertem. A Hargita megyei pártbizottság is buszokat indított Galócásra, a temetésre. De sokan jöttek Gyergyóból, Csíkszeredából, Marosvásárhelyről, sőt néhányan Bukarestből is. A Szekuritáté jelentős erőket mozgósított, elsősorban bátyám megfigyelésére, de engem sem mellőztek, mert 1975-től belügyminisztériumi alárendeltségű intézménynél, az Állami Levéltárak Megyei Fiókja vezetőjeként dolgoztam. Szekuritátés dossziém tanúsága szerint április 21-én három lehallgatott munkahelyi telefonbeszélgetésem szerepel. Ezekből egy kapcsolódik a temetéshez: Fábián András, a városi pártbizottság első titkára hívott, hogy három busz indul 11 órakor Galócásra és fenntartottak egy helyet. Eltérő írással később valaki melléírt egy megjegyzést: „Galócáson találkozott a CĂLĂTORUL-lal, akitől pénzt vagy valami papírt vett át” ( bátyámat tartották nyilván, megfigyelt személyként ezzel a fedőnévvel). Ha jól emlékszem, egy cetlit adott át, amelyben közölte: lehet, néhány napon belül egy amerikai küldöttséggel találkozik. A temetésen valóban végig együtt voltunk.
A gyászoló gyülekezet hemzsegett a Szekutól
A megfigyelési dossziém sok érdekes feljegyzést tartalmaz a temetés kapcsán. 1980. április 26-án Gál Gyula alezredes (Gal Iuliu aláírással), a gyergyószentmiklósi Szekuritáté parancsnoka jelentést küld feletteseinek Csíkszeredába, hogy a galócási temetésen Király Carol kapcsolatba lépett több gyergyószentmiklósi ismerősével. Volt, akit csak üdvözölt, de többekkel ölelkezett. Jelenléte és viselkedése „sok gyergyószentmiklósi és csíkszeredai résztvevő csodálatát váltotta ki és a nap szenzációjaként kezelték és kommentálták sokan jelenlétét.” Király üdvözölte Török Istvánt, a városi néptanács alelnökét, aki bemutatta neki Gál Ferencet, a városi pártbizottság titkárát, de Király csak felületesen nyújtott kezet neki. Gál Gyula jelentette, hogy Király Károly utólag szóba állt Török Istvánnal, akivel a temetési szertartás végeztével is találkozott. Ekkor vele volt István öccse is. Király Károly megkérdezte tőle: „Téged felelősségre vontak a múltkori találkozásunk miatt?” Török kérdéssel felelt: „miért vontak volna felelősségre? Mire Király: „ Azért kérdem, mert Májai Albertet igen.”
Itt egy kis kitérő. Májai Albertet még gyergyó-rajoni volt párt- és állami vezetőként (1965–1966) ismerte bátyám. Általános iskolai tanárként ebben az időszakban a Hargita Megyei Pártbizottság Politikai Kabinetjének volt a vezetője. Ezek az intézmények biztosították a pártapparátus és párttagok politikai és ideológiai nevelését. Midőn 1979-ben romániai kampányt indítottak Illyés Gyula lejáratására, a Magyar Dolgozók Hargita Megyei Tanácsát is felhasználták a célra. Májait ebben az időben helyezték a tanács élére és beiktatásakor hithű pártkatonaként vállalta a tisztességtelen szerepet. Beszédét a központi- és megyeipártsajtó közölte, de szerepelt a tv-híradókban is. Bátyám akkoriban összefutott vele és Török Istvánnal Gyergyószentmiklós főterén. Gál Gyula alezredes – informátorai alapján – ezt jelenti a találkozóról: „Király Károly bírálta Májai Albert beszédét anélkül, hogy utalt volna rá, melyik beszédére gondolt (vélhetően arra, amelyet Májai a Hargita Megyei Magyar Dolgozó Tanácsa elnökévé választásán mondott). Azt állította, hogy ezzel kompromittálta magát. Olyan állításokat is tett, hogy az ő feladata lenne, hogy megvédje a magyar népesség érdekeit. Májai Albert erre visszaszólt: tudja, hogy dobbal nem lehet verebet fogni. Mire Király: igen, dobbal nem lehet verebet fogni, de el lehet ijeszteni őket”.
Konzervgyári találkozó az amerikaiakkal
Mivel a szokásos megvezetés csődöt mondott, Ceauşescuék kénytelenek voltak engedélyezni az amerikai Kongresszus küldöttjeinek találkozását Király Károllyal. A temetés végén Walter Józsefen keresztül – aki a Hargitai Megyei Pártbizottság propaganda- és ideológia tevékenységéért felelős titkár volt – megüzenték, hogy bármilyen későn is érkezik Marosvásárhelyre, menjen be Nicolae Vereşhez, a Maros megyei pátbizottság első titkárához, mert várja. A kérésnek eleget tett. Veres megkérdezte, akar-e az amerikai „újságírókkal” találkozni? Nem titkolta, hogy az amerikaiak körútja Erdélyben összefügg a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény meghosszabbításával. Némi huzavona után végül megegyeztek abban, hogy április 24-én bátyám a munkahelyén, a Medgyesfalvi Konzervgyárban fogadja az amerikaiakat. Bátyám nem emelt kifogást az ellen, hogy mások is – akiket a megyei pártbizottság kijelöl – részt vegyenek a találkozón.
Az amerikai törvényhozás alsóháza küldte a szakértőket Romániába, hogy a helyszínen tájékozódjanak a romániai magyarság helyzetéről. A nemzetközi közvélemény számos dologról értesült, ami negatívan hatott a Ceauşescu-rezsim megítélésére. Akkor már a világ tudott Paul Goma bátor ellenállásáról, majd kiebrudalásáról az országból, a Zsil-völgyi szénbányászok 1977-es lázadásáról, illetve a résztvevők későbbi üldöztetéséről. Pacepa tábornok is ebben az időszakban menekült el az országból, majd a Vörös horizontok című könyve hatalmas feltűnést keltett külföldön. De a világ tudott bátyám, Király Károly 1977 májusától kezdődő sorozatos akcióiról is, amelyek a magyarság fokozódó elnyomatására és az erőszakos elrománosításra hívták fel a nemzetközi közvélemény figyelmét.
A marosvásárhelyi konzervgyári találkozón az amerikai Kongresszus három szakértője vett rész, akiket Patt Hamilton, a bukaresti amerikai nagykövetség titkára kísért el. A román külügyminisztériumot egy Răceanu nevű elvtárs, a megyei pártbizottságot pedig Hossu Cornel képviselte. Ez utóbbi és Dungaciu Vilareta, a konzervgyár műszaki aligazgatója vezette a beszélgetést rögzítő jegyzőkönyvet. Ebből csak egyetlen kérdést és az arra adott választ idézem:
„Kongresszusi képviselő: A művelődési és művészetek területén mi a helyzet?
Király Károly: „A kultúra és a művészetek területén a legsiralmasabb a helyzet: Miután felszámolták a magyar nyelvű főiskolai oktatást, beszűkültek a lehetőségei annak, hogy magas képzettségű értelmiségi réteg nevelődjön ki, csökkent az esélye a tudós- és művészképzésnek. Nincs zeneakadémiánk, nincs, aki feldolgozza és művelje a népzenét, aki betanítaná és vezetné az anyanyelvi kórusokat, együtteseket. Lassan az elnemzetietlenítő, erőszakos asszimilációs politika nemcsak a közösség tagjait, hanem magát a közösséget fojtja meg. A romániai nemzetiségek szellemi élete egyre alacsonyabb, a román szellemi élet szintje alá süllyedt. Hosszabb távon ez a sors vár kétmillió emberre, ami végzetes veszteség.”
A magánbeszélgetés során Patt Hamilton állítólag többször beszélt bátyám feleségével, Helgával telefonon, és a szekuslehallgatások szerint azt is megtudta, hogy kislányuk nemrég influenzás volt. Estére a küldöttség egy vacsorára is meghívta bátyámat a Maros vendéglőbe, ahova elvitte feleségét és kislányát, Ingridet is, ahogy ő fogalmaz, „hogy az amerikaiak ismerjék meg igazi feleségemet, nem pedig a Szekuritáté választottját, akit én nem ismerek.”
Vacsora után, kinn az utcán megmutatták neki azt a névsort, akikkel még tervbe vettek találkozót: Marosvásárhelyen Sütő Andrással és Zolcsák Sándorral, Kolozsváron Takács Lajossal, Demeter Jánossal, Kovács Zoltánnal, Gál Ernővel, Lászlóffy Aladárral és Lászlóffy Csabával. Az ő esetükben azonban jól működött a román villámhárító, mert csak a párt által kijelölt személyekkel sikerült találkozniuk.
A besúgó orvos esete Király Károllyal
1980. május 15-én az Állambiztonság I. Igazgatóságának vezetője, Tăbăcariu Dumitru vezérőrnagy aláírásával és Vlad Iulian altábornok, államtitkár aláírásával bővül a február 19-én, a 0063.212 számmal iktatott intézkedési terv CĂLĂTORUL ügyében. A tervet Tudor Postelnicu miniszteri államtitkár és maga a belügyminiszter, George Homostean hagyta jóvá. A bevezetőben ismertetik, hogy mi indokolta a Király Károly elleni újabb intézkedéseket. Meglepő módon arra hivatkoznak, hogy a pártvezetés utasításainak megfelelően találkozott Király Károly az amerikai Kongresszus szakértői csoportjával és a bukaresti amerikai követség titkárával. Gondolom, ezzel azt akarták sugallni a Szekuritáté alkalmazottainak is, hogy nem az Egyesült Államok nyomásának voltak kénytelenek engedni. Azt állítják, hogy Király Károly visszaélt a megelőlegezett bizalommal és bár elismert néhány pozitív dolgot is a magyarok helyzetének vonatkozásában, alapjába véve saját ellenséges elveivel állt elő a nemzetiségi kérdés megoldása tekintetében. Új elemként jelenik meg, hogy a találkozó előtt vált ismertté, Király Károly „ellenséges hangú levelet írt Jeszenszki Ferenc csíkszerdai orvosnak, amelyben nemcsak őt szapulja, hanem az együtt élő magyar nemzetiségek más közismert képviselőit is, mint például DORNEANU és HOSSU személyeket”.
Jeszenszki Ferencről azt kell tudni, hogy nemcsak egy „csíkszerdai orvos” volt, hanem a Hargita Megyei Egészségügyi Igazgatóság főorvosa, ráadásul bátyám jó barátja még a gyergyószentmiklósi időszakából. Bátyám 1979 őszén szerzett tudomást és bizonyságot arról, hogy „barátja” a Szekuritáté ügynöke és mellékesen nem is a Hargita megyeieknek dolgozott, hanem az országos állambiztonsági szervnek a nyugati emigrációval kapcsolatban. Baráti viszonya miatt adott esetben felhasználták bátyám ellen is, megakadályozva, hogy kijuttassa Magyarországra orvosi leleteit, amikor bizonyosságot akart szerezni arról, hogy besugározzák-e vagy sem radioaktív anyagokkal. A terv szerint Csoóri Sándor közvetítésével egy orvosprofesszor jött el Budapestről Jeszenszkihez Csíkszeredába és bátyám elhozta hozzá leleteit, hogy azokat magával vigye. Bátyám távozása után Jeszenszki lebeszélte róla Levendel professzort, azt állítva, hogy ő biztonságosabban kiviszi Magyarországra. A leletek külföldre juttatásának megakadályozását azonnal jelentette bukaresti megbízójának, Walter Mureşan ezredesnek – aki nem más, mint bátyám egykori marosvásárhelyi inasiskolai társa, Glatz Walter. A szekusezredes a Fenyő szállodában várta a jelentést. A beszélgetést szerencsénkre a csíkszeredaiak rögzítették, az a Péter Ferenc altiszt, aki késztetést érzett arra, hogy segítsen rajtunk. Titokban felvette velem a kapcsolatot, és átadta a beszélgetésről készült kazettamásolatot, sőt barátját, Petrás Tivadart kérte meg, hogy elvigyen saját személygépkocsijával Marosvásárhelyre, hogy ott bátyám is meghallgassa, majd juttassam vissza neki, nehogy felfedjék az „árulót.” Bátyám ennek ismeretében írta meg levelét Jeszenszkinek, tudomására hozva, hogy tudja, kiknek dolgozik és népének árulója. A levelet 1980 áprilisában olvasta be a Szabad Európa Rádió.
Jeszenszki Ferencről háromszor vált nyilvánossá szekuritátés ügynöki múltja. Másodszor bátyám 1995-ben megjelent könyvében. Harmadszor pedig az Erdélyi Napló közölte 1998 végén Balogh Júliának, Péter Ferencnek és két társának a Szekuritáté és a magyarok című írását. Ebben Péter Ferenc is beszámolt együttműködésünkről. Érdekes módon mindez nem zavarta az RMDSZ csúcsvezetőségét és az akkori egészségügyi minisztert, Hajdú Gábort, hogy tanácsosi tisztségbe ültessék! Fogalmam sincs, mivel sikerült rávenni Hajdú Gábort arra, hogy egy közismerten szekuritátés ügynököt alkalmazzon.
Hassanak oda, hogy Sütő is elítélje
A Király Károly ellen foganatosított új intézkedési tervben nem csak őt, hanem a közeli rokonságát is megfigyelték. A Szekuritáté helyi alkalmazottainak előírta, hogy szigorúan figyeljék a látókörükbe került nacionalista-irredenta személyeket, akikre ösztönzőleg hat a példa. Kiemelt feladatként szerepel a dossziéban az amerikai nagykövetség várható további telefonhívásainak rögzítése Király Károlyhoz. Külön bejegyzés rendelkezik arról, hogy a lehallgató tisztek a telefonbeszélgetést csak abban az esetben szakítsák meg, ha az uszító jellegűvé válik.
A Szekuritáté dezinformációs szerveit is igénybe veszik, akikre az a feladat hárul, hogy befolyásos magyar értelmiségiek között – SORESCU-t és HOSSU-t hozzák fel példának – terjeszteni kell, hogy a CĂLĂTORUL rossz benyomást tett a külföldiekre. Megkísérelték rossz hírét kelteni és lejáratni a magyarság körében. Az akcióterv előre vetíti, hogy Király Károly terjeszteni fogja a Jeszenszki Ferencnek írt leleplező levelét. Erre az eshetőségre tervezték, hogy bizonyos személyeken keresztül DORNEANU és HOSSU tudomására hozzák Király Károlynak a levélben is kifejezett elmarasztaló véleményét róluk. Íme, mit írt többek között bátyám: „ Sajnállak Feri! Az 5–10 ezer lej havi apanázs megéri, hogy elveszítsd önbecsülésed, tisztaságod? Nem egyedüli vagy, aki eladod magad pénzért. Huszár Sándortól és Gálfalvi Zsolttól nincs mit várni, gyávák. Hajdú Győző közönséges szélhámos, Moszkovits Károly most is zsoldból él”.
SORESCU-t és HOSSU-t könnyű azonosítani: a Sorescu név Sütő Andrást, Hossu pedig Hajdú Győzőt takarja, DORNEANU-t nem sikerült azonosítanom. A Sütő Andrásra vonatkozó információk nem voltak valósak: ő ebben az esetben is teljes mértékben támogatta bátyámat és mindenben egyet értett az amerikaiaknak előadott dolgokkal. A Szekuritáté országos parancsnoksága által 1980. február 19-én elfogadott akcióterve nem áll rendelkezésemre. Ellenben ismerem a Hargita megyei Szekuritáté által összeállított 101/SM /005339 számmal 1980. március 22-én készített intézkedési tervet a CĂLĂTORUL-ügyben, amely a bukaresti központi akcióterv utasításaira hivatkozik.
Nincs titok, minden benne van a dossziéban
A megyei akciótervben kiemelten szerepelek. „Legfőbb kapcsolata a megyében és kész titkos ellenséges akciókra. A CĂLĂTORUL teljes bizalmát élvezi, akivel megosztja szándékait és akcióit.” Tervezik, hogy megpróbálnak jó irányba befolyásolni beszélgetésekkel, és megoldják jogos munkahelyi és személyes igényeimet. Javítják viszont a megfigyelésemet és kapcsolatai megfigyelését. Május 15-ig megvizsgálják az eddig alkalmazott „források” hatékonyságát mind bátyám, mind az én estemben, és ezek alapján új feladatokat állítanak össze. A szekus terv konkrétan arról rendelkezik, hogy április 15-ig lakásunkban lehallgatókat kell elhelyezni, de a felségem irodájába is. Munkahelyemen, az Állami Levéltárban igyekeznek megfigyelni minden zugot. Parancs van arra is, hogy SORESCU (Sütő András) sikaszói villájába is lehallgatókat telepítsenek. Újraelemzik azon személyek névsorát, akikkel kapcsolatban áll CĂLĂTORUL a megyében, különös figyelmet szentelve TOADER-nek (Török Istvánnak).
A felsőbb utasításoknak megfelelően a Hargita megyei Szekuritáté 1980. május 24-én 101/SM/005697 számmal kiegészíti a márciusi intézkedési tervét. Ismételten elsősorban rám fókuszálnak, mivel én voltam Király Károly legközelebbi kapcsolata a megyében. Tervbe vették, hogy fokozzák a rám állított besúgók aktivitását és adatokat gyűjtsenek a hozzám legközelebb állóktól. A dossziém alapján hihetetlen adatgyűjtési láz kezdődött: ismerősök, rokonok, barátok, munkatársak belföldi- és külföldi telefonhívásainak lehallgatásai sorjáznak és a külföldi utakról hazatértek jelentései. A legtöbb személynek eleve csak úgy adtak útlevelet, ha vállalta, hogy hazatérte után jelentést ír arról, amire eleve felkészítették. A telefonlehallgatások, az otthon beszerelt lehallgatókészülékek és az egyéni jelentések tömkelege mellett a külföldről érkezett és felbontott levelek tartalma is mind fellelhető.
Hogyan születtek a legendák?
Egy általam érdekesnek tartott jelenségről is beszámolnék, azaz, hogyan születtek az úgynevezett „urbánus legendák”. Romániában az embereket igyekeztek teljesen elzárni egymástól vagy minimálisra csökkenteni az információ szabad áramlását. Maradt tehát a szájról szájra terjedő információ áramlása. Nézzünk egy esetet, hogy egy ilyen egymásnak adott történet milyen torzulásokon ment keresztül.
1980. május 29-én, a gyergyószentmiklósi Szekuritáté egy feljegyzésben tájékoztatja a megyei felettes szervet, hogy egy lehallgatás során rögzítették, amint Musulini Stefan helyi lakos meglátogatta Ferenczy Istvánt, a városi kenyérgyár vezetőjét. A megfigyelt elmesélte vendégének, hogy részt vett a galócási temetésen. Ismerősével, Venczel Ádámmal odament Király Károlyhoz. Venczel többek között ezt mondta neki. „ Király elvtárs, jobban kell törődjünk az egészségünkkel, mert látja, hogy mennek el a régi aktivisták”. Király Károly erre azt válaszolta: „Ne félj, Ádám, nekem nem kell ügyelnem az egészségemre, mivel a Szekuritáté folyamatosan ügyel rám”.
Ferenczy István, alias FRANC dicshimnuszokat zengett Királyról, hogy milyen fontos ember és mennyire bátor. Elmesélte, hogy amikor Király Károlyt felhívták Bukarestbe – hogy felelősségre vonják egyik leveléért –, a feleségével együtt ment. Az előszobában megvárakoztatták, ahol olyan műszerek voltak elhelyezve, amellyel radioaktív anyaggal besugározták. Nemrég, betegen újra levelet küldött Bukarestbe, amiben kérte, hogy engedjék ki Párizsba saját költségén, orvosi kezelésre. Amennyiben nem hagyják ezt jóvá, a levél másolata el fog jutni az ENSZ-hez és nemzetközi botrány lesz belőle. Ezután egy héten belül megkapta az engedélyt feleségével együtt, repülővel utazott saját költségén, de három szekuritátés tiszt kísérte. Párizsban tolmácsot is akartak mellé adni, de ő nem tartott igényt rá, mondván, hogy magyarok is élnek Párizsban, akik tolmácsolhatnak neki. A kórházban sokan meglátogatták a világ különböző részeiről, még Dukász Anna színésznő is. Musulini István ekkor közbeszólt: „Látod, milyen politikai fordulat állt be ezen a téren, ezek nem merték Királyt megöletni. FRANK ezzel egyetértett, és hozzátette, hogy Sütő András is védelmébe vette Királyt. Majd azzal folytatta, hogy Királyt sokat üldözték, akárcsak Ferenczi István marosvásárhelyi színészt. Nála házkutatást is tartottak, betiltott könyveket és kiáltványokat kerestek. Ráment az egészsége. Sütő Andrást is zaklatták, de végül mind helyrejöttek. Sütő Herder-díjat is kapott Bécsben és további díjakra számíthat, mivel az egész világon becsülik.
Ez a feljegyzett beszédrészlet az idehaza terjedő legendákról szól. A két beszélgető viszonylag jól informált volt, és jórészt valós dolgokról tudtak. Nem felel meg azonban a valóságnak a bukaresti besugárzásról, a párizsi útról és az orvosi kezelésről szóló részlet. Ezek voltak az urbánus legendák. A történetnek annyi a valóságalapja, hogy Cherestes János apai ágról első unokatestvérünk kiment Párizsba – ha emlékezetem nem csal, 1977-ben – szívműtétre és felesége, Irma is elkísérte. Ez kerül valamiképpen átültetésre, beépítésre és ráadásul kiszínezve bátyám történetébe. Bátyám első felesége gyergyószentmiklósi származású volt és rokonai éltek a városban. Valószínűleg tőle halottak a gyergyószentmiklósiak a párizsi útról, és ki tudja, hány szájon keresztül testálódhatott a történet bátyámra. Ugyanakkor a történet tálalása a népmesék jellemzőit idézi meg: a mesehős bátor, küzd az igazságért és végül a jó mindig győz! A reménytelenségben ez adott mindig hitet az embereknek.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

In memoriam Marosi Barna
„Újságíró vagyok, semmi más” – így vallott magáról Marosi Barna, holott mindannyian tudjuk: kiterjedt, több évtizedes publicisztikai és írói munkássága jóval túlmutat ezen. 
Marosi Barna a marosvásárhelyi és erdélyi magyarság iránt elkötelezett magyar értelmiségi volt, egy nehéz kor krónikása, aki íróként, publicistaként és a Duna Televízió alelnökeként mindvégig sajátos értékeink megőrzésére törekedett. 
A Marosvásárhelyi Kulturális Központ szervezésében február 12-én 17 órakor a marosvásárhelyi Kultúrpalota kistermében Marosi Barnára emlékeznek.
A rendezvényen Ötvös József református lelkész és Gálfalvi Zsolt irodalomkritikus, esszéista mond beszédet. Közreműködnek Farkas Ibolya, Györffy András és Barabási Tivadar színművészek, valamint Bartha Lajos, Bartha Ilka, Barabás Boróka és Weber-Csíky Borka Boglárka, a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia előadóművészei.
Marosi Barna 1931. szeptember 29-én született Marosvásárhelyen. Író, riporter. Molter Károly fia, Marosi Péter és Marosi Pál öccse. 1950-ben érettségizett a marosvásárhelyi Református Kollégiumban. 1954-ben a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szerzett kémiatanári és vegyészi diplomát. 1954–58 között a bukaresti Előre riportere, később szerkesztője. 1958-ban ’56-os állásfoglalása miatt távoznia kellett a sajtóból, tíz évig vegyészként dolgozott, előbb a bukaresti Reactivul vegyi üzem munkása (1958–59), majd a marosvásárhelyi cukorgyárban vegyészmérnök, kémikus (1959-68).
1968-tól újra az Előre marosvásárhelyi tudósítója. Riportjai a napi aktualitáson túlmutató, irodalmi alkotások. Az Előre Kiskönyvtárának szerkesztőbizottsági tagja, több riportantológiában – Hazánk új arca (1986), Sokágú termőfa (1986), Tenni és teremteni (1987), Jövőépítők (1987) – is megjelentek írásai.
1989 decemberétől 1993-ig a Romániai Magyar Szó új formájának szerkesztő publicistája, kommentátora. 1993-tól szabadúszó. 1996-tól a Duna Tv munkatársa, főszerkesztő, műhelyvezető, 1998-tól alelnök 2000. december 1-ig.
Első írásait a marosvásárhelyi Vörös Zászló közölte 1951-ben.
Dános Miklóssal közösen írta a Két hét a Dunán című riportkönyvet 1957-ben, Beke Györggyel és Kenéz Ferenccel együtt mutatja be a Csőposta című könyvet 1974-ben, s közben szerepel Bekével és Cseke Péterrel az Emberarcok riportkötetben 1976-ban. Saját riportkötetei közül kiemelkedik a Megbolygatott világ (1974), melyben többek között felidézi az elmúlt századfordulóról Bernády György marosvásárhelyi polgármesterségének városépítő hagyományát.
Más önálló kötetei: Kapu utca 10. (kisregény, 1965, 2. kiadás: 1969); Sújtólégben – rezesbandával (Zsil-völgyi napló, 1979), Bernády György városa (1993, 2. kiadás: 2006). Népújság (Marosvásárhely)

A hetvenes évek politikai enyhülete: színén és fonákján (Átgondolt, célratörő asszimiláció Ceauşescu Romániájában 1.
Az időszak politikai kétarcúságának sajátságos tüneteként – a képlet, utólag nézve, valójában drámaian egyszerű – a rendre születő, s határozottan a nemzeti kisebbségek védelmét, támogatását célzó, deklaráltan többnyire diszkriminációellenes törvények és rendeletek a valóságban részben vagy egészében másképp valósultak meg, mint ahogy a papír szerint kellett (vagy épp nem is kellett) volna.
Esetleg megszületett a törvény, de nemhogy másképp, sehogy nem ültetik át gyakorlattá. Kihirdetik, de nem tartják (tartatják) be. Vagy nem hirdetik ki a törvényt, de betartatják. Aligha kell plagizálásnak tekinteni a főtitkár ország-irányítási metódusát, az a kommunizmus felé vivő út módszertanának, a taktikának és stratégiának mindenképp önálló, a hely sajátosságaihoz, politikai-társadalmi, de főként etnikai körülményeihez igazított, mondhatnánk, jogdíjas szellemi terméke, sok elemében mégis kísérteties hasonlóságot mutat a Rákosi-féle módszertannal. 
A pártállam egy kézben koncentrált hatalma; a félelemre épülő személyi kultusz; az irodalmi-művészeti élet, a sajtó fölötti párturalom; az embereket rettegésben tartó hatalmi gépezet, ott az ÁVÓ, emitt a Securitate; a folytonossá tett kiszámíthatatlanság és bizonytalanság a törvények önkényes alkalmazása miatt számos törvénykezési szokás szoros hasonlóságot mutat. S a háttérben mindkét országban Sztálin, a generalisszimusz ’53-as haláláig valós, Romániában ekkor már csak – bár igen virulens – szellemalakja sejlik. Néhány példával illusztrálhatjuk ezt a húzd meg, ereszd meg, egyet a nemzetállamért, egyet a kisebbségekért pártpolitikát. (A dokumentumokat, adatokat Vincze Gábor kisebbségtörténeti kronológiájából válogattuk: htp.//vicze.adatbank.transindex.ro).
1969 márciusában megjelenik a tanszemélyzet szabályozásáról szóló törvény, amely előírja, hogy azokban az iskolákban, ahol a tanítás az „együtt élő nemzetiségek” nyelvén történik, „az előadó személyzetnek és a kisegítő tanszemélyzetnek ismernie kell a tanítási nyelvet”. A július 3-ai minisztertanácsi rendelet megerősíti a nemzeti kisebbségeknek azt a jogát, hogy azokból a tantárgyakból, melyeket nem román nyelven tanultak, az anyanyelvükön vizsgázzanak. A jogszabálynak van egy kitétele is: szankciókat helyez kilátásba azok ellen, akik a rendeletet nem tartják tiszteletben, ez meglepőnek, reményre okot adónak tűnt egészen addig, amíg 1972-től el nem kezdődik a magyar iskolák általános romanizálása. 
1970. január 1-jén megalakul Bukarestben a Kriterion Könyvkiadó. Főszerkesztője Domokos Géza. A kiadó 1970 és 1989 között magyarul összesen 1974 művet jelentetett meg több mint 21 millió példányban, és hatalmas irodalmi föllendülést is hozott. A legtermékenyebb időszak 1972–1980 közé tehető, ám az 1985 utáni években már csak évi 68–86 művet adtak ki, a rendszerváltozás utáni nehéz gazdasági helyzetben pedig azzal próbálta fönntartani magát a kiadó, hogy a korábban a cenzúra által betiltott, azaz a kiadástól a nyolcvanas években eltiltott műveket rendezte sajtó alá (Tiltott könyvek – szabadon), azok pedig az évek során egyre szaporodtak: több mint ötven „index-kiadvány” bizonyítja ezt.  1970. október 23-án Bukarestben megjelenik a Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács társadalmi-politikai-művelődési hetilapja, A Hét első száma. Főszerkesztője Huszár Sándor, helyettese Gálfalvi Zsolt. De már 1971. május 28-án a cenzúra kiveszi a lapból az egyik cikket, amely a magyar nyelvű feliratokról szól. Ilyen feliratok lényegében nincsenek is, csupán két megyében találhatóak – a Magyar Autonóm Tartomány véletlen hagyatékaként –, Hargita és Kovászna megyében, a témáról meg írni nem lehet, az tabu. Korábban, 1971 márciusában az MNDT (Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa) gyűlésén egy felszólaló tiltakozik a magyar helységnevek román írásmódja ellen. Fölöslegesen, mert 1971 októberében az RKP KB Sajtóosztályán (bizalmasan) közlik a magyar (és német) lapok főszerkesztőivel, hogy akkortól a nemzetiségek nyelvén csak abban az esetben lehet használni a települések nevét, ha az elnevezés románul és a nemzetiségek nyelvén azonosan hangzik (pl. Arad, Déva); ha a nemzetiségi elnevezés erősen hasonlít a románhoz (pl. Sighişoara – Segesvár – Schassburg); ha a nemzetiségi elnevezés a román elnevezés pontos, szöveghű fordítása (pl. Odorheiu Secuiesc – Székelyudvarhely). A tiltakozás hatására nem hirdetik ki a rendelkezést, de ettől még mintha megtették volna, általánossá kezd válni a román elnevezés használata. 1971 januárjában a magyar külügyminisztérium román referense az év végi erdélyi útjáról készült „hangulatjelentésében” leírja, hogy az erőszakos asszimiláció jelenleg is folyik, átgondolt, célratörő és állandó lett. Továbbá: a közhivatalokban az anyanyelv használatáról szó sem lehet, holott a román alkotmány biztosítja ezt a jogot. Biztosítaná, mert már a Nagy Nemzetgyűlés 1968. november 29-ei ünnepi ülésén (Erdély és Románia szabad és önkéntes „egyesülésének” 50. évfordulója alkalmából) Ceauşescu közel háromórás beszédben fejtegeti – többek közt –, hogy az országban „a nemzetiségi kérdés örökre megoldódott az állampolgárok teljes jogegyenlősége alapján”, de talán épp ez lehetett az asszimiláció hivatalos megnevezése. S ott van a kisebbségek képviselete is: két héttel korábban, 1968. november 15-én Bukarestben megtartja alakuló ülését a Magyar (és Német) Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa. E tanácsok feladata a törvény szerint „mind a központban, mind a megyék szintjén támogatni a párt-, az állami és a társadalmi szerveket a magyar lakosság sajátos kérdéseinek tanulmányozásában, hogy szocialista társadalmunk általános érdekeivel összhangban megtaláljuk a legjobb megoldásokat”. De a tanácsoknak nincs önállóságuk, infrastruktúrájuk, függetlenített apparátusuk, saját költségvetésük, városi, falusi alapszervezeteik sincsenek, csak megyei. Ezek tagságát viszont a helyi, megyei pártbizottságon állítják sorba, ülést csak akkor hívhatnak össze, ha azt előzetesen engedélyezik: a kisebbségek helyzetének tanulmányozása elé rögtön a gátakat is megépíti a párt. 1971. március 12-én Bukarestben a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa országos plénumán, melyen jelen van Nicolae Ceauşescu, közlik: a főtitkár utasította az Oktatásügyi Minisztériumot, hogy az 1971/72-es oktatási évtől kezdődően biztosítsa a magyar tannyelvű tagozatok vagy osztályok létrehozását egyes szakiskolákban és szaklíceumokban, s hogy a felvételiző magyar tanulók az összes tantárgyból magyarul vizsgázhatnak. (Korábban csak azokból, amelyeket magyarul tanultak.) Ez felemelően hangzott. Új, kizárólag magyar tannyelvű líceumok létrehozását tervezi a pártvezetés, már a következő tanévtől, ígérik. 1971 őszén valóban összesen hat önálló, csak magyar tanítási nyelvű líceum kezdi meg működését. Az is elhangzik: a tanács bürójának felterjesztése nyomán Ceauşescu februárban „konkrét utasításokat adott” az Oktatásügyi Minisztériumnak a magyar nyelvű oktatás kibővítésére a Babeş–Bolyai Egyetemen és a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben. De az 1972. március 31-ei bukaresti MNDT-gyűlésen kiderül: a nyolcadik osztály után továbbtanuló magyar diákok 53 százaléka nem az anyanyelvén tanul, mert nincs hol.
(Történeti-társadalmi háttérrajz a Farkas Árpád-monográfiában)
CS. NAGY IBOLYA
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kik itt éltek, az értelmes lét lehetőségeit egyengették…
In memoriam Marosi Barna
A néhai marosvásárhelyi írónak, újságírónak, publicistának, a Duna Televízió néhai alelnökének, Molter Károly legkisebb fiának emléke előtt tisztelgett múlt hét péntek délutánján a Kultúrpalota kistermében megjelent teljes telt házas közönség.
A Marosvásárhelyi Kulturális Központ által szervezett emlékesten a ceremóniamester, Barabási Tivadar színművész köszöntötte a résztvevőket, illetve elmondta: Marosi Barna több évtizedes munkássága jóval több volt, mint publicisztika. Első írásait 1951-ben a Vörös Zászló közölte, riportkötetei nagy sikernek örvendtek. A marosvásárhelyi és erdélyi magyarság iránt elkötelezett értelmiségi maradt a Duna Televízió elnökeként is.
1931. szeptember 29-én született Marosvásárhelyen. Molter Károly fia, Marosi Péter és Marosi Pál öccse. 1950-ben érettségizett a helyi Református Kollégiumban. 1954-ben a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szerzett kémiatanári és vegyészi diplomát. 1954–58 között a bukaresti Előre riportere, később szerkesztője. 1958-ban ’56-os állásfoglalása miatt távoznia kellett a sajtóból, tíz évig vegyészként dolgozott, előbb a bukaresti Reactivul vegyi üzem munkása (1958–59), majd a marosvásárhelyi cukorgyárban vegyészmérnök, kémikus (1959-68). 1968-tól újra az Előre marosvásárhelyi tudósítója. Riportjai a napi aktualitáson túlmutató, irodalmi alkotások. Az Előre Kiskönyvtárának szerkesztőbizottsági tagja, több riportantológiában – Hazánk új arca (1986), Sokágú termőfa (1986), Tenni és teremteni (1987), Jövőépítők (1987) – is megjelentek írásai. 1989 decemberétől 1993-ig a Romániai Magyar Szó új formájának szerkesztő publicistája, kommentátora. 1993-tól szabadúszó. 1996-tól a Duna Tv munkatársa, főszerkesztő, műhelyvezető, 1998-tól alelnök 2000. december 1-ig. Dános Miklóssal közösen írta a Két hét a Dunán című riportkönyvet 1957-ben, Beke Györggyel és Kenéz Ferenccel együtt mutatja be a Csőposta című könyvet 1974-ben, s közben szerepel Bekével és Cseke Péterrel az Emberarcok riportkötetben 1976-ban. Saját riportkötetei közül kiemelkedik a Megbolygatott világ (1974), melyben többek között felidézi az elmúlt századfordulóról Bernády György marosvásárhelyi polgármesterségének városépítő hagyományát. Más önálló kötetei: Kapu utca 10. (kisregény, 1965, 2. kiadás: 1969); Sújtólégben – rezesbandával (Zsil-völgyi napló, 1979), Bernády György városa (1993, 2. kiadás: 2006).
Györffy András színművész Karinthy Frigyes előszó című versét mondta el, majd Ötvös József református lelkipásztor beszédét hallhatták a jelenlévők.
– Minden emlékezésben a múlt egy szelete elevenedik meg előttünk. Megjelenik a kor hangulata, színe, illata. Elnémult szavak szólnak újból, és arcok jelennek meg köztünk. Arcok, amelyeken látszanak a lerakódott igazságok és igazságtalanságok, amelyeket el kellett hallgatni – mert mindig voltak és lesznek csak álmokban megélt történetek. Pál apostolnak a korinthusbeliekhez írott II. levele negyedik részének hetedik verse volt az egyik lelki kapaszkodónk abban, hogy itt maradhassunk, megmaradhassunk. Kellett legyen egy választott igénk, csak így lehetett élni, túlélni. A cserépedénybe zárt kincs a hit, az ember reménysége. Az ember szeretete. Ezt a huszadik századi erdélyi ember érti a legjobban. A szeretet birtokában nem vagyunk elhagyottak. Ezen életet éljük itt azóta, amióta Molter idejött, majd felnőtt a három fiú a kollégium tanári lakásában. Barna a legkisebb volt, de még elmondhatta: hazajárt hozzájuk az Erdélyi Helikon majd mindegyik jelentős alkotója. Ő pedig hús-vér valóságban élte meg a későbbi változásokat – mondta a számos személyes emlékkel, történettel gazdagított beszéde során Ötvös József.
Méltatásában Gálfalvi Zsolt irodalomkritikus, esszéista hozzátette: Molter Károly fia vitathatatlan tekintélynek örvendett diáktársai között.
– A nagy hírű kollégium tanári lakásaként szolgáló épületben otthonra lelt az értelmes szó, a cselekvés útjait kereső párbeszéd. Erdély minden tájáról jöttek ide vendégek, és ide tértek be azok is, akik a magyarországi irodalom képviselőjeként látogattak Marosvásárhelyre. Móricz, Kosztolányi, Tamási lába nyomán lépkedett, aki elsétált a szokatlanul magas ablakok alatt. Szinte érthetetlen volt számomra, hogy Marosi Barna mégis vegyész kívánt lenni. 1950- ben a Bolyai Tudományegyetem kémia szakára felvételizett, és tanárként diplomázott, majd újságíróként helyezkedett el az Előre című lapnál. Nem kezdőként indult, dunai útirajza könyv formájában is eljutott az olvasóhoz. Hamarosan azonban váratlan fordulat következett: kiderült, hogy az adott körülmények között a vegyészi diploma nagyon hasznos lehet az újságíró számára. '58-ban vegyész lett, később a vásárhelyi cukorgyár alkalmazottja. A torz, embertelen diktatúra következménye volt ez. Az '56-os szabadságharc okán a rendszer a fiatal írástudók életébe sorsformáló és torokszorító hatékonysággal avatkozott be. Őt is elnémították, mert eltért a véleménye a hatalométól, és ezt nem titkolta el. Egy évtized után térhetett vissza ugyanazon lap vásárhelyi tudósítójaként. Írásaiban jelentkezik a sokoldalú tájékozottság, a pontos megfigyelés és a tágabb összefüggések ismerete. Olvasmányos mozzanatokra lelünk a mondandóban. A leírói jellegű szövegbe beleszövődnek a magyar történelem színes szálai, ami írásait a szokványos riportok fölé emeli. Úttörő szerepe volt Bernády György emlékének újrafelidézésésében, 1974-ben kötetben is közölte a modern város megteremtőjének gondolatébresztő történetét, a könyv 1993-ban bővített kiadásban ismét megjelent, és közben a Köteles utcai épületben virtuálisan továbbra is jelen voltak azok, akik a század elején oda látogattak. A Marosi Ildikó által ott szerkeszett szövegek hozzájárulnak jelenünk megértéséhez is. Ezt az életművet és életutat csak az adott kor és hely függvényében lehet elemezni. Jellegzetes erdélyi és kisebbségi sors az övé: a szorongató viszonyok egyik csapdahelyzetében nem tudott nemet mondani, és a rákényszerített kompromisszum bénítólag hatott egész életére. A zaklatott sorsú város közelmúltjáról beszél az utca, amelyben lakott. Kik itt éltek, az értelmes lét lehetőségeit egyengették. Kinek emlékét méltatni próbáljuk, azok közé tartozott, akik a kisebbségi sors könyörtelen szorításában is gyarapították azon értékeinket, amelyek élhetővé formálták az életünket. Akik a kudarcos küszködések sorában is a szellem szavait érvényesítették, ahogy lehetett. E mai városban már az azonos nyelvűek sem tudnak egymással a józan ész szavaira figyelni: elődeinktől azt is meg kell tanulnunk, hogy hogyan lehet és kell bölcsen cselekednünk – mondta Gálfalvi Zsolt, majd az emlékest második felében Györffy András Marosi Barna Bernády- könyvéből, Farkas Ibolya színművésznő pedig a szerző Megbolygatott világ című kötetéből olvasott fel, majd Bartha Lajosnak, Bartha Ilkának, Barabás Borókának és Weber-Csíky Borka Boglárkának, a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia előadóművészeinek játékát hallhatta az emlékező közönség.
Kaáli Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely)

Az első 70 év
Mint arról tegnapi lapszámunkban olvashattak, sajtótájékoztatót tartott hétfőn délelőtt a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, illetve a Tompa Miklós Társulat vezetősége, amelyen beszámoltak a március 10- én tartandó, legújabb premierről – Molnár Ferenc Az üvegcipő című vígjátékát adják elő Mohácsi János rendezésében –, illetve arról a rendezvénysorozatról, amely Az első 70 év (1946-2016) címmel a marosvásárhelyi intézményes színház fennállásának 70. évfordulója előtt tiszteleg.
Utóbbiról Gáspárik Attila, az intézmény vezérigazgatója és Keresztes Attila, a Tompa Miklós Társulat művészeti igazgatója számolt be. – Nem varázsszám a hetvenedik évforduló, de nem is tartunk nagy ünnepséget. A program ennek ellenére is gazdag, számos rendezvényre, előadásra várjuk a közönséget. Lesznek olyan rendezvények, amelyeken megünnepeljük a múltat, de leginkább arra koncentrálunk, hogy ez a színház hogy néz ki ma és hogy fog kinézni holnap. Arra, hogy hogyan adjuk majd át az utánunk jövőknek. Többek között öt mikrokiállítást készítettünk a hetven évet meghatározó személyiségek tárgyaiból. Kis, személyes tárlatok ezek, de lesznek vetítések is, a régi előadásokról több mint 20 óra archív anyagot kaptunk a bukaresti TV magyar adásától, ezúton is köszönjük nekik. A műszakról sem feledkezünk meg, róluk is megemlékezünk. Nem csak nyugalmazott színészeket hívtunk meg, hanem a műszak nyugdíjas részét is, ők is a mi családunkhoz tartoznak – remek érzékük van a színházhoz. Régi adósságot törlesztettünk azzal, hogy a katolikus és református temetőben nyugvó elődeink sírhelyeit felmértük és a bejárathoz egy-egy kopjafát állítunk, amelyekre feltüntetjük az ott nyugvó, színházhoz kapcsolódó elődeink nevét, ráadásul kialakítunk egy olyan emlékhelyet is, ahol majd koszorúzni lehet. Az eseménysorozat hét napja alatt hét előadást játszunk bukaresti, magyarországi és erdélyi kritikusok előtt – ez nagyon fontos a számunkra, hiszen ők azok, akik megmondják nekünk, hogy hol állunk, hol tart ma a marosvásárhelyi színjátszás. Jó néha külső tükörben megnézni magunkat és ez a külső tükör a későbbi döntéseinket is befolyásolni fogja. Az igazgatók találkozóján itt lesz többek között Gálfalvi Zsolt és Tóth Tamás is, róluk kevesebben tudják, hogy a marosvásárhelyi Nemzeti igazgatói is voltak egykoron. A kopjafaavatásra a hozzátartozókat, a március 12-én este kezdődő Éjszaka a színházban című programra pedig elsősorban a fiatalokat várjuk, ennek keretében igen sok előadásra, beszélgetésre, kvízversenyre kerül sor a Múzeumok éjszakája nyomán. A programsorozat reggel hat óráig tart, lesznek ágyak, ahol aludni lehet, például az igazgatói szobában: akit oda sorsolunk, az mesét is kap – hallottuk a hétfői sajtótájékoztatón.
Az első 70 év című ünnepségsorozat programját az alábbiakban olvashatják.
Március 10., csütörtök: 17.00 – Volt színházigazgatók 5 órai teája (előcsarnok). 18.00 – Tárgyak 70. Kiállítás a 70 éves marosvásárhelyi intézményes színház meghatározó személyiségeinek személyes tárgyaiból (Kőszegi Margit, Borovszky Oszkár, Kovács György, Tarr László, Csorba András, Szabó Duci, Ferenczy István, Lohinszky Loránd) – megnyitó (előcsarnok). 19.00 – Molnár Ferenc: Az üvegcipő (rendező: Mohácsi János, Nagyterem). Ünnepi bemutató a marosvásárhelyi intézményes színház alapításának 70. évfordulója alkalmából.
Március 11., péntek: 11.00 – Hangok 70. Színházi előadások hangfelvételeinek lejátszása a Marosvásárhelyi Rádió Aranyszalag-tárának gyűjteményéből – megnyitó (Előcsarnok). 11.30 – Színházmozi – Barta Lajos: Szerelem (1973), rendező: Harag György (Nagyterem). A vetítés után az előadásban szereplő Farkas Ibolya színésznővel és Kovács Leventével, a rendező egykori asszisztensével Keresztes Attila, a Tompa Miklós Társulat művészeti igazgatója beszélget. 19.30 – Rendezés (írta és rendezte: Bartis Attila) – dráma, Kisterem.
Március 12., szombat: 11.00-19.00 – A kiállítások látogathatóak (tárlatvezetések előjegyzés alapján), előcsarnok. 11:00 – Kulissza 70 (megnyitó). A kellékes című riportfilm vetítése. A vetítést követően beszélgetés Abódi Ferenc volt színpadmesterrel és Abódi Anna volt jegyszedőnővel. 18.00 – Most 70 (megnyitó) – fotókiállítás a Tompa Miklós Társulat színművészeiről (előcsarnok). A. P. Csehov: Sirály (rendező: Keresztes Attila) – színjáték, nagytermi stúdiótér. 22.00- 06.00 – Éjszaka a színházban.
Március 13., vasárnap: 11.00-19.00 – A kiállítások látogathatóak (tárlat- vezetések előjegyzés alapján), Előcsarnok. 13.00 – kopjafaavatás és kegyeleti séta. Az intézmény kötelékében elhunyt, Marosvásárhelyen nyugvó művészek emlékére. A megemlékezés a református temetőben kezdődik 13.00 órától, 14.00 órakor folytatódik a katolikus temetőben, majd a 15.00 órakor a zsidó temetőben zárul. 17.00-18.40 – Színházmozi – Sütő András: Vidám sirató egy bolyongó porszemért (részlet, 1977), rendező: Harag György (Nagyterem). Bartis Attila: A nyugalom (rendező: Radu Afrim) – dráma, Kisterem.
Március 14., hétfő: 11.00-19.00 – A kiállítások látogathatóak (tárlatvezetések előjegyzés alapján), előcsarnok. Moliere: Tartuffe (rendező: Keresztes Attila) – színmű, nagyszínpadi stúdiótér.
Március 15., kedd: 11.00-19.00 – A kiállítások látogathatóak (tárlatvezetések előjegyzés alapján), előcsarnok. 16.00-17.00 – Színházmozi – A.P. Csehov: A medve (tévéjáték). 18.00 – Double Bind (írta és rendezte: Alina Nelega és Kincses Réka) – dokumentarista színház, nagyszínpadi stúdiótér. 19.30 – F. M. Dosztojevszkij – Richard Crane: Karamazovok (rendező: Albu István) – dráma, Kisterem.
Március 16., szerda: 11.00-19.00 – A kiállítások látogathatóak (tárlatvezetések előjegyzés alapján), előcsarnok. A.P. Csehov: Három nővér (rendező: Harsányi Zsolt), kisterem. A Liviu Rebreanu Társulat előadása (román nyelvű, magyarul feliratozott előadás).
Kaáli Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely)

A magyar dráma napján
Kísérlet az üzenet dekódolására
A magyar dráma napját ünnepelte szeptember 21-én a világ magyarsága, Marosvásárhelyen a hagyományos eseménysorozatot ez esztendőben egy további évfordulóval is összekapcsolták: tíz éve, 2006. szeptember 30-án hunyt el Sütő András, a honi drámairodalom kimagasló alkotója. Sütő és a színházművészet viszonyát bemutatni, ismertetni szükségtelen, e két évforduló – Madách Imre Az ember tragédiájának 1883-as bemutatója és Sütő András tíz évvel ezelőtti halála – nívós tiszteletadást eredményezett.
A szerdai eseménysorozat délben a Bolyai Farkas Elméleti Líceum – Református Kollégiumban kezdődött, amelynek dísztermében Farkas Ernő tartott előadást Sütő műveinek 2016-os recepciójáról, 17 órától pedig a Bernády Házban, telt házas közönség jelenlétében folytatódott a műsor. Itt Demeter József református lelkipásztor, friss nyugdíjas köszöntötte a jelenlévőket, aki elmondta: Nagy Pál után ő vette át a Sütő András Baráti Társaság elnöki tisztjét. – Tíz nap múlva lesz 10 éve annak, hogy elhunyt Sütő András, és egy éve távozott közülünk Nagy Pál. Amikor elkezdtük szervezni a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházzal közösen ezt a napot, Gálfalvi Zsoltot kértük fel előadást tartani, de betegsége miatt nem jöhetett el. 1982-ben azonban nagyon szépen írt Sütőről, írása ma sem elavult – mondta a házigazda, majd Kilyén Ilka színművésznő olvasta fel Gálfalvi Zsolt szóban forgó írását: Sütő két drámáját, a Perzsákat és Szuzai menyegzőt magába foglaló, a Kriterion könyvkiadónál megjelent kötethez írt fülszövegét.
A Domahidi kvartett fellépését követően Demeter József mutatta be a délutáni előadót, dr. Buzogány Dezső teológiai tanárt.
– 1957-ben született, 1981-ben végezte el a teológiát, tíz évig lelkipásztor, később teológiai tanár, 2001-től a Bolyai Tudományegyetem tanára, számos más egyetemen vendégtanár. Kálvin Institúciójának mai magyar nyelvre fordítója, ezért aranygyűrűs kitüntetést kapott a magyarországi zsinattól. Közkedvelt tudós-lelkész. Most következő tanulmányában olyan üzeneteket próbál megfejteni, melyek a Csillag a máglyán című Sütő-dráma kapcsán elevenednek meg: mit mondott Kálvin Sütőnek 420 év után, és mit mondhat Szervét liberalizmusa ma nekünk?
A Csillag a máglyán – kísérlet az üzenet dekódolására című értekezése során dr. Buzogány Dezső elmondta: hosszú évekig élt benne a Kolozsvári premier után a teológián szervezett fórum emléke. – A fórum hangulata mAradt meg bennem, miszerint Kálvint súlyos támadás érte. Ezzel az előérzettel olvastam újra nemrég a drámát. Nem Sütő teljes életművét próbálom értékelni és a drámairodalomnak sem vagyok szakembere. A mű nagy tehetséggel megírt munka, hihető és valószerű mindaz, amit írója a szereplők szájába ad. Sütő beismeri, hogy dramaturgiai megoldásai nem mindig egyeznek a valós történelmi helyzettel, de ezt szerzőként nyilvánvalóan megteheti, nem történelmi szaktanulmányt írt. Emiatt a dráma nem veszíti hitelét, üzenete nem csorbul. A jellemrajzok azonban bekerültek a közgondolkodásba, és nem mindegy, hogy milyen nyomot hagynak a társadalom emlékezetében. Meglehet, hogy emiatt a főszereplőkről torz kép alakul ki. A szerző elképzelt párbeszédekkel megteremti a dramaturgiai helyzetet – például a kezdetekben Szervét agyondicséri Kálvint, hogy a végén Kálvin máglyára küldje őt. Más párbeszédek reálisak, például azok, amelyek a máglyahalált tárgyalják – elég, ha a hugenották példáját nézzük. Kálvin és Szervét párbeszéde tárgyszerű, de nem valószerű – Kálvinnak nem volt hatalma Genfben házkutatást elrendelni, és senkit sem végeztek ki azért, mert gúnyiratot írt ellene. Sütő jól ismerte a történelmi helyzetet, kimondatja, hogy Kálvin csak látszólagos ura a városnak – amelynek törvényeit a nagytanács és a polgárokból álló közgyűlés hozta, a törvényeket pedig a közösség önként fogadta el. A párbeszédekből úgy tűnhet, hogy Genfet a konzisztórium vezette, de ennek a valóságban nem sok beleszólása volt a város vezetésébe. Az egyik jelenetben említett gályarabokat az ellenreformáció vetette rabságba a drámákban történtek után 150 évvel – ez a momentum sem kimondottan érthető. Az üzenet megpróbál ugyan eljutani a nézőhöz, de a színpadi játék elhomályosítja az áthallásokat és burkolt üzeneteket, amelyek egy helyre gyűjtve igen ütőképes koncentrátumot képeznek. "A falak is besúgók", házkutatás utólagos parancslevéllel, "még a templomok is alá vannak ásva a besúgók patkányi állataival", "a szabadság tökéletes állapota az emberi álom – az egyetlen jog, ami megmAradt". Az első felvonásnak az 1970-es, ’80-as évekhez intézett üzenete direkt és nem félreérthető. A második és harmadik felvonás ezeknél sokkal kifinomultabb rejtett üzeneteket tartalmaz. Itt a kulcsszó a tévelygés. Már nem az arctalan diktatúra kiszolgálói igyekeznek csörtetve – Kálvin és Szervét párbeszéde tűnődés, igazságkeresés: mindkettőnek igaza van a maga rendszerében. Akár három értelmiségi típust is el tudunk különíteni. A diktatúrát kiszolgáló: Fárel. Az elveihez hűséges, konzervatív idealista: Kálvin. A minden tekintélyt elvető szabadelvű: Szervét. És a recepciók, kritikák szerzőiként előléptek azok az értelmiségiek, akik a ’70- es, ’80-as években kiszolgálták a rendszert, avagy ellene lázadtak – szerintük Kálvin máglyára küldi Szervétet, így inkvizítor lesz: a műről végtelenül leegyszerűsítő írások jelentek meg. A korabeli kritika a történelmi helyzet köldöknézéséből nem tudott kilépni. Szerzőik ezért is hallanak – talán szándékosan – egyházellenes üzenetet ki belőle. Talán sokan a rendszer iránti lojalitásukat azzal akarták hangsúlyozni, hogy a dráma ezen vonását erősítették és szándékosan félretájékoztattak, ezzel a nézőt az egyházellenesség felé terelték. De milyen kérdéseket vet fel ma a Kálvin- jelenség? Ma a vallás magánügy, a főhős korában azonban a legégetőbb közügy volt. Ezt a mai társadalom nagy része nevetségesnek tartja, ma már nem létkérdés. Akkoriban a hit, a vallás, a felekezet nélkülözhetetlen részei voltak az üdvözülésnek. A mai és akkori kor társadalmi rendje között nincsen átjárhatóság. Ami a korszellemet és történelmi tényeket illeti, Kálvin Genfben nem érvényesíthette az akaratát. A politika akkor is politika volt. A hatalmon lévő libertinusok Szervét megítélésével Kálvint akarták lejáratni. Sütő abban téved, hogy egy nyugati polgári demokratikus intézményre ráhúzza egy balkáni ország parancsuralmi rendszerének a mezét. A svájci demokráciát feláldozza, hogy a romániai diktatúra jellemrajzát elkészítse. A két rendszer szubsztanciája nem azonos, és a szerző nem utal arra, hogy e kettő alapjaiban különbözik egymástól. Dramaturgiailag ezt nyilván nem tehette meg, mert akkor odavész az üzenet. De találhatott volna ennél sokkal találóbb analógiát a hazai, akkori viszonyok érzékeltetéséhez.
Kérdés, hogy a műnek van-e ma aktualitása? Az önkritika a diktatúra idején elvárt polgári gesztus volt, de egyéb kritika már nem. Az üzenet kommunikálása az összekacsintásra épül, mert ez a rendszer vette körül a nézőt nap mint nap. De a helyzet azóta megváltozott, és ezzel odalett az üzenet megfejtésének a kulcsa. Kérdés, hogy ennek hiányában a mai néző vagy olvasó milyen üzenetet kap a drámában? Ebben nagy szerepe van az éppen aktuális előadásnak, hiszen az előbbiek okán ma már akár a félretájékoztatás veszélyét is hordhatja a dráma. Ha ma kerülne bemutatásra, mindenképpen hozzá kellene kapcsolni a kort, amelyben született, mert a valós üzenet csak így juthat el a mai nézőhöz. A dráma annak a helyzetnek a része, és részeként kell mAradnia, mert csak vele együtt van mondanivalója – mondta történelmi, drámairodalmi részletekben gazdag előadása során dr. Buzogány Dezső, majd a Domahidi kvartett játéka zárta a rendezvényt.
Este fél héttől Aranka György szobránál vette kezdetét a hagyományos koszorúzás, amelynek keretében Berekméri Katalin színművésznő olvasta föl a Sütő András színházi üzenete a mának című szövegösszeállítást, este 7 órától pedig premierre került sor – a Nemzeti Kistermében Sütő András A szuzai menyegző című drámájának Sebestyén Aba által rendezett felolvasószínházi bemutatóján vett részt a nagyérdemű.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

Irodalmárokat díjaznak a hét végén
Hétvégén tartják az EMIA díjátadó ünnepségét a városházán, a rendezvényem Pomogáts Béla is előadást tart.
Az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány idén is megtartja hagyományos díjátadó ünnepségét – ez október 15-én, szombaton 19 órakor lesz a székelyudvarhelyi városháza Szent István-termében. Az ünnepségen köszöntőt mond Gálfalvi Zsolt, ünnepi műsort adnak elő a Palló Imre Művészeti Szakközépiskola diákjai.
Pomogáts Béla irodalomtörténész 1956 a magyar irodalomban címmel tart előadást, majd három személyt díjaznak. Az EMIA-díjakat idén Bölöni Domokos, illetve Lőrincz György írók kapják, laudációt mond Zsidó Ferenc és Egyed Péter. Átadják a Hídverő-díjat is, ezt idén Dr. Csapody Miklós irodalomtörténész kapja, laudációt mond Kántor Lajos.
Katona Zoltán Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Hetvenkedő és Hídverő irodalmárokat díjazott az EMIA
Huszonegyedik alkalommal tüntette ki hetvenéves íróit és adta át a Hídverő-díjat az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA). Szombaton Bölöni Domokos és Lőrincz György írót, Csapody Miklós irodalomtörténészt ünnepelték az egybegyűltek.
Alig maradt üres hely szombaton este a székelyudvarhelyi Városháza Szent István-termében, az EMIA 21. díjkiosztójának helyszínén. Az idei esemény rendhagyó volt, és nem csak azért, mert egészségügyi okok miatt hiányzott Gálfalvi Zsolt a kurátorok közül, Pomogáts Béla és a díjazott Bölöni Domokos, de azért is, mert ezúttal sem debüt-, sem pedig életműdíjat nem osztott ki az alapítvány kuratóriuma.
Szándék szerint jelen lenni az egyben
– A szándékunk az volt, hogy éreztessük jelenlétünket a régió, de a nagyobb térség életében is, és próbáljunk visszhangot adni az erdélyi magyar irodalomnak. Ezt az erdélyiséget mi soha nem leszűkítetten értelmeztük, felfogásunk az volt, amit Babitstól tanultunk: magyar irodalom csak egyetlenegy van, egyetlen föld, amelynek termőtalaja a magyar nyelv. És hogy közelebb jöjjünk, csekefalvi Szabó László meghatározását is idézzem: a magyar írók, bár más-más mezőn kaszálnak, a termést egyetlen helyre hordják be, a magyar irodalom szénásházába – összegezte az alapítvány kezdetben meghatározott és híven követett szándékát az est moderátora, Gálfalvi György kuratóriumi tag, a Látó folyóirat volt szerkesztője, Kölcsey-díjas író, szerkesztő.
Bölöni, a kánonon kívüli reményt adó
Az EMIA megalakulása óta díjazza a 70. életévüket betöltött íróit. Az alanyi jogon járó, az alkotói tevékenységet is elismerő kitüntetésben ebben az évben ketten, Bölöni Domokos író és az alapítvány elnöke, Lőrincz György író részesült.
– Vannak olyan írók, akik akkor is jelen vannak, ha a kánonokban nem idézik őket. Bölöni Domokos az olvasók tudatában él, mert olvasmányosan és elkötelezetten ír a hétköznapi emberekről, rólunk, mindannyiunkról, egészen sajátos, összetéveszthetetlen ízeket hozva a magyar irodalomba – jellemezte Gálfalvi György az EMIA-díjjal elismert írótársat, aki betegsége miatt nem tudott részt venni az eseményen.
Kedvére való íróemberként jellemezte Bölöni Domokost Zsidó Ferenc író. Laudációjában kifejtette, azért tartja őt kiválónak, mert tehetsége ellenére sem törekedett az élvonalba, inkább „kiválóan hűsölt a félárnyékban”, és közben „zsigerből, lazán, eredeti hangon mesélt történeteket”, néha azt a látszatot keltve, hogy „nem tud vagy nem akar komoly lenni, nála a magasztos egykettőre bagatellbe fordul, a szent pedig profánba.”
– Egy méltatója szerint, irodalmi pályája nem teljesedett ki annyira, mint azt tehetsége feltételezte. A pillanatnyi irodalmi kánon szempontjából talán igaz is ez az állítás, de mint tudjuk, a kánonok változók. Bölöni munkássága van annyira jelentős, hogy el tudok képzelni egy olyan kánonfordulatot, amely újra felfedezi magának a szerzőt. Azt kívánom, győzze kivárni ezt a fordulatot – zárta reményteljes jókívánsággal méltatását Zsidó Ferenc.
Lőrincz György, aki vállán viszi a terhet
Rendkívüli ember, akinek írásai mindig örömet szereznek, és aki a 21 év alatt mindig tisztességgel vitte vállán az EMIA terhét, és képviselte az alapítványt és annak tagjait – baráti szavakkal köszöntötte az idén 70 éves Lőrincz Györgyöt, az EMIA egyik alapítóját és elnökét Gálfalvi György. – Péter, vigyázz, mert a laudációmat te kell mondd rólam, amikor majd 70 éves leszek – elevenítette fel a régi baráti felkérést a Lőrincz György életművét méltató Egyed Péter író, filozófus, egyetemi tanár. – Írásai legtöbbjében az erkölcsi rend formáját és buktatóit keresik annak a mély belső meggyőződésnek az alapján, hogy valamilyen, legfőképpen morális értékrend nélkül végképp ki leszünk szolgáltatva a magunk és a mások farkastermészetének – fogalmazott dr. Egyed Péter professzor. Úgy vélekedett, hogy Lőrincz György fokozatosan vált érett, letisztult hangú, a közösségét szolgáló íróvá, olyanná, aki „elkötelezett szenvedéllyel kutatta az embert”, és nem utolsósorban, fel merte vállalni „ az egyre nehezebben kezelhető téma, az egzisztenciális unalom megfejtéséből származó kihívást”. – Itt van Székelyudvarhely immár emblematikussá érett írója a maga huszonvalahány kötetével. Kérem, vegyék elő, olvassák újra őket, mert magukat találják benne – zárta ünnepi gondolatait a professzor. – A túlzás az túlzás, még ha rólam is van szó, nem kell elhinni mindent, amit rólam mondanak – szabadkozott a rá jellemző szerénységgel Lőrincz György, aki köszönetként a még készülő regényéből, a Bécs fölött a Hargitát címűből olvasott fel egy részletet az őt ünneplőknek.
Csapody Miklós, a Hídverő
– Évtizedeken keresztül erősítették az együvé tartozás tudatát, képviselték a babitsi idézetet, miszerint magyar irodalom csak egy van, hírt vittek rólunk és hírt hoztak számunkra – összegezte a Hídverő-díj lényegét Gálfalvi György, aki az összetartozást szimbolizáló gyűrűt ezúttal a Magyarországon élő és alkotó dr. Csapody Miklós irodalomtörténésznek, újságírónak, politikusnak, volt országgyűlési képviselőnek adhatta át.
A jeles személyiséget barátja, a Pulitzer-emlékdíjjal és Széchenyi-díjjal is kitüntetett Kántor Lajos irodalomtörténész, esszéista méltatta az alkalomra írt A gyűrű és a lábjegyzetek című írásában.
– 2016 októberében Székelyudvarhelyen, az EMIA nevében meggyűrűzzük a 61 éves Csapody Miklóst. Az esemény, Csapody Miklós könyveit tekintve, jóval korábban is bekövetkezhetett volna, de végül is így van jól, amikor közel három évtizedes politikai, politikusi pályafutását lezárva, Ilia Mihály volt tanítványként visszatért az irodalomtörténet-íráshoz, mindenekelőtt az erdélyi magyar irodalomhoz – indította laudációját Kántor Lajos.
Felidézte az első és az azt követő személyes találkozások élményét, méltatta Csapody értékes „megszállott, nagy könyvekben gondolkodó” szerzői munkásságát, amelynek egyik jelentős műve a 2015-ben megjelent Bánffy Miklós kettős küldetése című kötet, vagy a Cseh Gusztávról készült monográfia. – Kívánom a szerzőnek és önmagunknak, hogy művelődési és irodalomtörténeti vállalkozásai hosszú távon folytatódjanak” – mondta Kántor, azzal zárva a gondolatsort, hogy Csapodynak köszönhetően „felköthetjük a gatyaszárat hosszú olvasásokhoz”.
– Immár meggyűrűzve az alapítvány nagy értékű emlékjelével elmondom, hogy egészen eddig, 61 éves koromig úgy tűnt, szerencsésen elkerülnek a különféle állami és alapítványi díjak, úgyhogy most kezdem szokni, hogy sajnos a sorsom utolért engem is. De ez a sajnos inkább hála Isten, és mindennél többet ér az, hogy ezt a díjat itt Erdélyben, Székelyudvarhelyen vehetem át – köszönte meg a kitüntetést Csapody Miklós.
Úgy vélekedett, a díj nemcsak azért értékes, mert első, hanem azért is jelentős számára, mert szorosabbra fűzi az Erdélyhez kötődő baráti, irodalmi kapcsolatait, hiszen, mondta, Erdély nélkül „nem lennék az, aki ma vagyok”.
Az EMIA díjátadóján Bálint Tamás olvasott fel részletet Pomogáts Béla irodalomtörténész 1956-os tanulmányából. A mikrofon néha recsegett, ropogott, ám ezen a szépséghibán jókat derült a közönség, akárcsak az est moderátora, Gálfalvi György és az elnök, Lőrincz György közötti finom élcelődéseken is. Mindezek a „családon belül marad”-típusú történések, és nem utolsósorban a személyes találkozások tették teljes értékűvé, emlékezetessé és bensőséges ünneppé az EMIA 21. gáláját.
Lázár Emese Hargita Népe (Csíkszereda)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 35. (részletek)
A magyarok életében jelentős kulturális esemény volt A Hét megjelenése 1970. október 23-án. 1970-ben Bukarestben tíz magyar lap is megjelent: egy napilap, öt hetilap, egy havi és egy negyedéves folyóirat, valamint két fordítás: a Hivatalos Közlöny és egy havonta jelentkező méhészlap. A lapok arcéle változatos volt. Az Előre csapata néhány éve szerkesztett egy falusiaknak szánt hetilapot is, a többi újság a munkások, munkásfiatalok, pionírok, a tanügyesek és a könyvtárak számára készült.
A magyar értelmiségiek szerettek volna egy modern szociokulturális lapot, tudományról és művészetről szóló rovatokkal, amely a magasabb végzettségű olvasókhoz szól. Az irodalomra fókuszáló kolozsvári Korunk túl elitista volt, az Előrének pedig már amúgy is rossz volt a híre. Valamelyest élénkült az érdeklődés a Művelődés havilap iránt, miután András V. János 1969-ben de facto átvette vezetését.
A Hét indításával a neves, többkötes írót, Huszár Sándort bízták meg (egyikét azon szerencséseknek, akiknél a „jó” dossziéhoz tehetség is társult). A kolozsvári Dermata munkásaként kezdte, az irodalomhoz vonzódó fiatalembert a balos beállítottságú Gáll Ernő, az Utunk főszerkesztője karolta fel, akinek pártfeladata volt az írás iránt érdeklődő proletárok toborzása; alkalmazta, és továbbtanulásra biztatta, 30 évesen kinevezték a kolozsvári színház igazgatójának. Volt annyira bölcs, hogy meghallgassa a színházi szakemberek tanácsait, sikerült nagyszerű csapatot verbuválnia; az előadásokat Harag György rendezte. Hamarosan jó híre ment a kolozsvári magyar színháznak, Liviu Ciulei, akkoriban Románia egyik legjobb rendezője is kiszállt Kolozsvárra rendezni. 1964-ben Huszár dicsősége tetőfokán, hirtelen benyújtotta lemondását, ám ezzel a párt nem értett egyet, és büntetésből takarítónak tették meg egykori szerkesztőségébe. Huszár közel egy évig tárgyalt a hatóságokkal, mire elhatározta, hogy Bukarestbe költözik; felesége a frissen alakult televízió szerkesztőségében kapott állást. Huszár szabadon választhatta meg munkatársait, és valóságos vadászatba kezdett a jó szerkesztőkért Erdélyben és az Előrénél. Földes Lászlót nevezték ki főszerkesztő-helyettesnek, két év múlva, halála után előbb Márki Zoltán, majd 1975-től Horváth Andor vette át a helyét. Földes az Utunk egyik legjobb szerkesztője volt, de kirúgták a pártból és elbocsátották a laptól a magyar forradalom után. Hajdu Győző kollégája jelentette fel mint népellenséget, a magyarok elleni sablon szerint revizionizmussal és nacionalizmussal vádolta. Hajdu a későbbiekben is bojkottálta a lapot, és többen állítják azok közül, akik ismerik, hogy veszélyes ember volt. A párt beleegyezett Földes rehabilitálásába. A szerkesztőség 24 fős volt, a 20 oldalas lap 20 ezres példányszámban jelent meg, és főképp értelmiségiek olvasták. Több állandó rovattal jelentkezett: irodalom, zenei élet, színházi krónika (amelyet az Előrétől átkerült Kacsír Mária szerkesztett). A világirodalmi és filmrovatot a fiatal Horváth Andor vette át, aki a kolozsvári egyetemen végzett magyar–francia szakon, és egy tordai mezőgazdasági iskolában tanárkodott, amikor Bukarestbe hívták. A tudományos rovatot Dankanits Ádám vezette, ő az 1977-es földrengésben vesztette életét, s nemsokára a szintén a lapnál dolgozó felesége, a grafikus Varga Katalin is elhunyt. A rovat másik szerkesztője Ágoston Hugó lett, aki korábban Szászrégenben volt fizikatanár. Kezdetben a szerkesztőség rengeteg külföldi, főleg francia és magyar sajtótermékhez jutott hozzá, a lap teret adott a romániai magyar képzőművészeknek is. Voltak vidéki tudósítói és riporterei, számottevő pénzalappal rendelkezett. A szerkesztők feladata közé tartozott Fazekas János beszédeinek megírása is.
A főszerkesztő már az első számban, a vezércikkben letette a garast a párt mellett: a szocialista társadalom harcosának mondta magát, akinek fő célja szolgálni az RKP politikáját, a marxista-leninista ideológiát, a szocialista demokráciát. Az ilyesféle vezércikkek minden kiadványban kötelezőek voltak, és általában név nélkül jelentek meg. Aki megtagadta megírását, munkahelyével játszott Ez történt az Utunk szerkesztőjével, Tamás Gáspár Miklóssal, aki végül 1978-ban kivándorolni kényszerült. De akadtak, akiknek sikerült kibújniuk e feladat alól, őket állandóan piszkálták, nem kaptak prémiumot, vagy szankciókkal sújtották.
A lap hatalmas sikernek bizonyult. A „Dumnezeu” (Atyaisten) néven emlegetett Dumitru Popescu, a sajtó pártfelelőse is támogatta.
A szerkesztőség további értékes értelmiségiekkel bővült. 1970-ben került oda a marosvásárhelyi Gálfalvi Zsolt (sz. 1933). Egy évvel később elvállalta a művelődési tanács nemzetiségekért felelős osztályának igazgatóságát, de innen 1975-ben lemondott. Visszament A Héthez, és külsősként a televízió kulturális műsorainál is dolgozott.
1977-ben csatlakozott a csapathoz Rostás Zoltán. Habár már nehéz idők jártak a romániai sajtóban, a párt „a tömegek ateista nevelése érdekében” mégis jóváhagyta a lap tudományos melléklete, a TETT (természet, ember, tudomány, technika) megjelentetését. Ha ilyen igénnyel Erdélyből jelentkezett volna valaki, garantáltan zaklatták volna. A tudomány és kultúra különböző területéről közölt cikkekkel a lapnak meghatározó szerepe volt a magyarság tudományos, műszaki, szociológiai és politikai nyelvezetének formálásában.
A szerkesztők viszonylagos szabadsága azonban nem tartott sokáig. 1974-től az oldalak számát 16-ra csökkentették, majd nem sokkal később 12-re. A cenzúra is folyamatosan szigorodott, egyre több kötelező cikket kellett Ceaușescu felszólalásairól, a házaspár számtalan ünnepségéről, külföldi látogatásairól, vagy akár a mezőgazdasági kampányról közölni. Szaporodtak a pártvonalas, már egyenesen abszurd cikkek és versek, amelyekkel senki sem dicsekedhetett. Az egyik szerkesztő vallomása szerint az volt a legszomorúbb, hogy sokszor olyankor is zengték az ódákat, amikor nem volt kötelező. A lap kapott egy listát a tiltott témákról, ezek között a nemzetiségi kérdés is szerepelt. Bányai több újságíró interjúalanya is felsorolta a Ceaușescu-rendszerrel kötött kompromisszumok okait és indítékait: félelem, karrierizmus, cinikusság, annak a lehetősége, hogy a kötelező témák közé egyebet is beszúrhatnak. Huszár a lelkiismeretről beszélt. Mindenkinek a lelkiismerete határozta meg azt a pontot, ameddig elmehetett a kompromisszumban, s bár az felérhetett az árulással, a túlélés érdekében szükség lehetett rá. A hatalom még a terjesztési politikába is beavatkozott, Erdélybe mind kevesebb példányt postáztak, és egyre többet a magyarok által nem lakott területekre, ahol nem volt, aki megvásárolja, így visszaküldték a lapot.
Huszárnak több vitája is támadt Koppándi Sándor cenzorral, ,,a magyarság legundorítóbb figurájával”, aki túlbecsülte saját befolyását és hatalmát. A Fórum rovathoz ezrével érkeztek a panaszok szerte Erdélyből, és Huszár, akinek minderről tudomása volt, kezdett egyre kényelmetlenebbé válni a kommunista rendszer számára.
A hatalom elvárta a kiváltságos értelmiségiek háláját, és valószínűleg nem volt megelégedve a két főszerkesztő, Huszár és Horváth lojalitásával. Egy megrendezett botránnyal akarták őket a már amúgy is hanyatló laptól eltávolítani. Erre 1983-ban a nagy egyesülés ünneplése volt a megfelelő alkalom: a nyomdában fordítva kerültek az aláírások és a pecsét az egyesülési nyilatkozat reprodukciójára. Suzana Gâdea művelődési miniszter azonnal szerkesztőségi gyűlést hívatott össze, ahol várta a „bűnösök” önkritikáját és a többiek bírálatait. Azt állította, százasával kapott a magyarok gesztusát elítélő táviratokat és telefonhívásokat, holott a lapszámot bevonták a terjesztőtől. A két főszerkesztőt leváltották. Huszár megköszönte eltávolítását, mint fogalmazott, már amúgy sem érezte, hogy képes eleget tenni minden feladatának. Az elkövetkező évek zaklatásai miatt végül 1988 decemberében elhagyta az országot.
A lap vezetőségébe ezúttal „megbízható embereket” neveztek ki az Előrétől: Lázár Editet főszerkesztőnek és Barabás Istvánt főszerkesztő-helyettesnek. Barabás felesége, Béres Katalin lett később a párttitkár. A lap színvonala leromlott, de szigorúan követte a párt vonalát. Tulajdonképp az ország többi lapjánál is hasonlóan alakult a helyzet.
A Hét cenzora, Koppándi jegyezte szerkesztőként az 1981-ben megjelent, Romániai magyar nemzetiség című, a romániai magyarok áldásos helyzetét bemutató kötetet. Az RKP a nemzetiségi kérdést a marxista-leninista tanításoknak megfelelően egyszer s mindenkorra megoldotta, írta a könyvben. Most mi, magyarok „mint egyenlő polgárok, szoros egységben a szocialista Románia népeivel... immár új hidakat építünk: hidakat a jövő felé, a szocializmust felépítve, a kommunizmus felé”. A hazafias szólamokon és „szeretett vezérünk” dicsőítésén túl a kötet néhány olyan átfogó tanulmányt is tartalmazott, amelyek bemutatták a magyarok hozzájárulását az elvont vagy alkalmazott tudományokhoz, a természettudományokhoz, nyelvészethez, néprajzhoz stb. A több száz felsorolt név között néhány bukarestit is találunk, kiegészíti Demény 33 fős (2002-ben megjelent) listáját Zsidó László Bányai László elméleti fizikussal, Kahána Ernő szívgyógyásszal és dr. Demeter Andrással a Testnevelési Intézet fiziológia katedrájáról. Néhány írás szerzője jól ismert a bukaresti magyarok számára: Debreczi Árpád (az anyanyelvű tanításról írt), Demény Lajos (a román–magyar közös harci múltról), Gálfalvi Zsolt (a szocializmus korának magyar irodalmáról), Szász János (a kulturális társadalmi lapokról), Bodor Pál (a sajtóról, a magyar nyelvű rádió- és tévéműsorokról). Még a magyar egyházfőkkel is készültek interjúk, egyikben Mikó Imre a Ceauşescu-korban „az igehirdetés szabadságát” hangoztatta.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az ’56-os forradalom és Marosvásárhely
Népfelkelés, forradalom vagy ellenforradalom?
(Folytatás november 11-i lapszámunkból)
Ez a kérdés foglalkoztatta a marosvásárhelyi párt és állami szervek vezetőit már az első budapesti hírek hallatán, amelyeket megvitattak az itt élő írókkal is. Október 24-én délelőtt a tartományi pártbizottság égisze alatt, annak székházában egy "értelmiségi találkozót" tartottak.1 A gyűlés eredeti célja november 7-e megünneplésének előkészítése volt. A megbeszélést Ioan Badioc, a tartományi pártbizottság egyik titkára, valamint Vargancsik István, a városi pártbizottság első titkára vezette. A megbeszélésen 26-an vettek részt, értelmiségiek – írók, szerkesztők – és szervezési munkával megbízott pártaktivisták. A részt vevő írók meglehetősen heterogén álláspontot képviseltek. Ott voltak a "sztálinista" vonal (Hajdu Győző 2, Papp Ferenc 3, Kovács György) képviselői, a liberalizációt felkaroló fiatalok (Sütő András4, Gálfalvi Zsolt5, Tompa László6, Nagy Pál7), valamint az idősebb írónemzedék tagjai (Antallfy Endre8, Molter Károly9, Kemény János10) is.
A gyűlésre megjelenők előzőleg már értesültek a budapesti eseményekről. A vitát Hajdu Győző nyitotta meg a szovjet irodalomban és művészetben jelentkező új hullámok tárgyalásával. Azt boncolgatta, hogy miként kell válaszolni a szovjet kommunista párt XX. kongresszusának kihívásaira, illetve miként lehet a Szovjetunióban zajló változásokat átültetni a romániai kulturális életbe, majd Sütő András rátért az egyik kulcskérdésre, a szovjetizált kultúra iránti ellenérzésre: "Az igen aggaszó közömbösség a tömegekben, ami a szovjet életet illeti, különösen akkor tapasztalható – mondta –, amikor előadásokról és vizuális agitációról van szó. Verekedés van, amikor eljön egy kórus és balett, amely közvetlen erővel hat a lakosságra. Aggasztó azonban, hogy az ünnepi hónap (értsd: a román–szovjet barátság ünnepi hónapja) megnyitásán kevesen voltak. Egyesek szervezési hibának mondják. Megette a fene azt a szervezést, amely odahoz 800 embert, de nem azért, mert önként akarnak jönni. […] A propaganda legyen friss, ne unalmas locsogás".11
Papp Ferenc a magyarországi reformtörekvésekhez való viszonyt boncolgatta: "A világon két olyan eszméről beszélhetünk, amely felé az emberek világszerte tájékozódnak. Az egyik központ Moszkvában, a másik Amerikában van. Valamelyik nagy eszméhez vonzódnunk kell. Természetes, ha az egyiktől elfordulnak, a másikhoz kerülnek automatikusan közelebb. Egy, számban elég kicsi nemzetiségi csoport, mint mi magyarok vagyunk Erdélyben, ezen a két alapeszmén kívül egy ilyen csoport keres egy tájékozódási formát, amely lelki alkatához, a jóról alkotott elképzeléséhez közelebb áll. Itt a két eszme elválasztása nem lehet egészen gépies, tekintettel arra, mint Hajdu Zoltán említette, vannak törekvések, amelyek a leninizmust deformálják, mások, amelyek kapitalista törekvések, de szocialista köntösben vannak. Ezeket felismerni azonnal nem lehet, nem lehet felismerni az imperializmus kellemetlen szagát. Amikor a XX. kongresszus után szélesen kibontakozott az állami és társadalmi élet minden területén a demokratizálásért folyó harc, az egész – érdekes jelszavak mellett folyik egyes országokban, Magyarországon és az erdélyi magyar értelmiségieknél: [majd hosszú eszmefuttatás után így folytatja:] Erősödött a mi körünkben a Budapest felé való eszmei tájékozódás, nevezetesen a Petőfi Körből való eszmei befolyás, amely a valóban a nép érdekeiért folytatott harcot a párt tekintélyének szétzúzásával kötötte össze." 12
Közben a hangulat egyre feszültebb lett, és hamarosan napirendre került a legfontosabbá vált kérdés: mi történt Magyarországon? A gyűlésre megjelenők előzőleg már értesültek az eseményekről.
Hajdu Győző az, aki szóvá tette a forradalmat mint erkölcsi és politikai kérdést, és felszólalásában kialakította azt az álláspontot, amit a későbbiekben is következesen képviselt, hogy itt "ellenforradalomról" van szó. Álláspontja megegyezett a bukaresti pártvezetés mércéjével. "Abból indulok ki – mondta –, hogy roppant fájdalmas az alkalom, amihez az ember néhány mondatát fűzni akarja itt. Lehetne úgy is beszélni, hogy szubjektív kielégítő az alkalom, mert az emberek figyelmeztetése, az események itt vannak, folyik a vér Pesten, statárium van, nem vonták vissza. Menekül a süllyedő hajóról a póc. Miért exponálom az eseményt, mert bár a felszólalások nem tértek ki rá, mindnyájunk érzelmi világában benne van, mindenkinek roppant fáj. Nagyon őszintén el akarom mondani, ami bennem napok óta és 5 óra óta, mióta a rádió mellett vagyunk, örökérvényűen kialakult magamban: ha valaki párttag és kommunista, akkor elsődlegesen, ha párton kívüli, akkor másodlagosan, de lelkiismerete előtt elsődlegesen meg kell választani a módszereket, amelyeket mi leninista harci módszernek mondunk, és amelyek nem az ellenforradalom harci eszközei".13
A továbbiakban véleményt nyilvánított a magyarországi írók felelősségéről is, súlyos, elítélő szavakkal illetve őket. "Nem lehet megbocsátani az írók (értsd: magyarországi) magatartását – mondja többek között –, akik ilyen nehéz helyzetben illetékes fórumok bizonytalansága következtében hangulatot keltenek, hibalajstromokat csinálnak, amíg észreveszik. Én ezt a harci módszert a pesti katasztrófa tükrében ellenforradalmi taktikának tartom."14
Sütő András nem értett egyet főnökével, és feltehetően a gyűlést végig némán hallgató idősebb generáció nevében is tartózkodó álláspontra helyezkedett, megtagadva a forradalom azonnali elítélését: "Nem értünk mindnyájan egyet Hajdu Győző elvtárssal. Teljes tisztelettel hallgattam a magyarországi eseményekkel kapcsolatos fejtegetését, amely a személyes véleménye. Én megvárom a Pártbizottság értékelését az eseményekről. Véleményem, hogy komolyan fogja kianalizálni, és ebben marxista értékelés lesz, tekintetbe véve a magyar történelem utóbbi esztendőit és sajátos eseményét, amelyet nem tudtam értékelni, ezért nem csatlakozom Hajdu tanulmányához, amely kifejtette az események indító okait. Ezzel szemben megmondom a véleményemet a Politikai Bizottság értékelése után, és ha szükséges, revideálni fogom nézeteimet" – mondta.15
Sütő szavait Gálfalvi Zsolt és Nagy Pál is helyeselték. Utóbbi a következőket mondta: "Úgy érzem, hogy pillanatnyilag a pesti események után elsődleges kérdés nem kommentálni az eseményeket, hanem a párthatározat alapján ki fogjuk alakítani a magunk véleményét. […] Nem értek egyet Hajdu Győzővel, ami a harci módszereket illeti. De egyetértek azzal a békésen induló tüntetéssel, amely a magyar munkásosztály, a magyar ifjúság jogos követeléseit tette szóvá, és egyetértek azzal az akcióval, amellyel a magyar írók a magyar nemzet létérdekeit hozták szóvá."16 Mire Hajdu így válaszolt: "A békés tüntetés módszerét Lenin nem helyeselte, mert veszélyt jelent, hogy az ellenség csatlakozik hozzá".17 Hajdu gyors kontrázása azonnali támogatóra talált a pártbizottság képviselőjében, Ioan Badiocban, aki "klasszikus" ellenforradalomnak bélyegezte a budapesti megmozdulásokat, valamint Kovács Györgyben. Ez utóbbi javasolta azt is, hogy bízzanak meg "három elvtársat, aki megszövegezi a határozott kiállást az ellenforradalmi bandákkal szemben a magyar proletáriátus és pártjai mellett".
Az állásfoglalás szövegbe foglalása napokig elhúzódott, mivel a megbízók és a megbízottak nem tudták az állásfoglalás szövegét közös nevezőre hozni, főként azért, mert Sütő András ragaszkodott az általa megfogalmazott kifejezésekhez. Nyílt levél végül is később, Sütő megkerülésével – de az aláírók közt az ő nevét is feltüntetve – csak a Fazekas János vezette november 2-i gyűlés után készült, amelyet közöltek a rádióban és a napilapokban is Lelkiismeretünk parancsszava címen.18
A tanácskozás több órán át tartott. A jegyzőkönyv szerint is éles volt a konfrontáció azok között, akik a magyarországi forradalmat még egy spontán, alapvetően jogszerű és indokolt népi megmozdulásnak tekintették, és akik ezzel szemben már ellenforradalomnak minősítették. A gyűlés jelentőségét növelte, hogy még 24-én sem volt ismert a román pártvezetés álláspontja az ‘56-os magyar forradalmat illetően. Legalábbis a sajtó nem tett közzé semmilyen álláspontot ezzel kapcsolatosan. Így még elég nyíltan lehetett vitázni a forradalom jellegét illetően, és halogatni a személyes álláspont- nyilvánítást mindaddig, amíg a párt hivatalos állásfoglalása közismertté nem vált. Az összejövetelen a felszólalások többsége elég zavaros okfejtésű volt, ami jól tükrözte a résztvevők bizonytalankodását, egyesek valós érzelmeinek a palástolását. Voltak jelzések is a várható hivatalos állásponttal való azonosulás irányában. De ekkor még csak az egyébként is baloldaliságukról jól ismert hangadók törtek pálcát a magyar forradalom fölött, és nyilvánították ellenforradalmi bandák garázdálkodásának.
Kuti Elek így emlékszik vissza az ülés hangulatára: "Volt egy gyűlés az értelmiségiekkel, írókkal, ott volt mindenki, Hajdu Győző, Papp Feri, Sütő András, Kovács György […] Gyomrozták őket kegyetlenül, hogy helyezkedjenek álláspontra. Nagy viták, veszekedések voltak ott. Egyszer be kellett menjek, be kellett vigyek valamit a gyűlésterembe, ahol ezek szónokoltak s kiabáltak, s veszekedtek, kiabáltak, győzködték egymást, hogy forradalom vagy ellenforradalom".
A Román Munkáspárt Központi Bizottságának állásfoglalásáról október 25-én vettek tudomást a marosvásárhelyiek. Ugyanis ezen nappal kezdődően jelentek meg az AGERPRES által közvetített első hivatalos hírek Budapesttel kapcsolatosan, melyek egyértelműen "ellenforradalomról" szóltak. És jött a párt álláspontjával személyesen Fazekas János.
1 MmNL, RKP Maros-Magyar Autonóm Tartományi Pártbizottság levéltára, 142/1956. sz. ügyiratcsomó, 239 – 266. (Jegyzőkönyv 1956. október 24-én az írókkal tartott gyűlésről.) Közölve: BOTTONI 2006, 143-148.
2 Hajdu Győző (1929 -) lapszerkesztő és kommunista pártaktivista. 1950-től az Utunk szerkesztője, 1952-től írószövetségi tag, 1953-1989 között az Igaz Szó főszerkesztője. 1959-1969 között az Ifjúmunkás Szövetség Központi Vezetőségének tagja, 1984-1989 között a Román Kommunista Párt Központi bizottságának póttagja, 1980-1989 között nagynemzetgyűlési képviselő. Az 1989-es eseményeket követően Marosvásárhelyről Bukarestbe költözött, és a Nagy Románia Párt tagjaként az Împreuna – Együtt kétnyelvű folyóirat szerkesztője.
3 Papp Ferenc (1924-) író, műfordító. 1949- 1953 között a Népújság (Vörös Zászló), 1953 – 1976 között az Igaz Szó szerkesztője.
4 Sütő András (1927-2006) neves író, lapszerkesztő. 1947-1848-ban a Falvak Dolgozó Népe szerkesztője, 1948-1954 között főszerkesztője, 1954-1957-ben az Igaz Szó főszerkesztő-helyettese, 1958-1959-ben a Művelődés, 1958-1989 között az Új Élet főszerkesztője. 1947-től a Román Kommunista Párt tagja, 1949-től az Írószövetség tagja és 1974-1982-ben alelnöke. 1965-1980 között nagy nemzetgyűlési képviselő, 1969-1984 között a Román Kommunista Párt Központi bizottságának póttagja. Irodalmi munkásságáért több magas kitüntetésben részesült. Az erdélyi magyarságot ért sérelmek elleni tiltakozó magatartásáért kegyvesztett lett, műveinek kiadását, színdarabjainak az előadását megtiltották. 1990 márciusában a marosvásárhelyi etnikai konfliktusok idején súlyosan megsebesült.
5 Gálfalvi Zsolt (1933-) lapszerkesztő, kritikus, kultúrpolitikus. 1951-től több lap (Utunk, Igaz Szó, Előre, A Hét) belső munkatársa, illetve főszerkesztő-helyettese. 1977-től az Írószövetség Vezetőtanácsának tagja. 1998-tól egy ideig a Román Televízió Igazgatótanácsának tagja.
6 Tompa László (1883-1964) költő, műfordító, szerkesztő. 1919-ben a Székely Közélet szerkesztője, majd a kolozsvári Ellenzék, a Pásztortűz és az Erdélyi Helikon munkatársa. 1945-től a marosvásárhelyi Szabad Szó és a Sza-badság, 1946-tól az Utunk munkatársa.
7 Nagy Pál (1924-2015) irodalomkritikus, szerkesztő, irodalomtörténész. 1955-1970 között az Igaz Szó, 1970-1973-ban A Hét, 1974 – 1984 között az Új Élet szerkesztője.
8 Antalffy Endre (1877-1958) orientalista nyelvész, irodalomtörténész, műfordító. Baloldali nézeteket képviselt, de nem lett kommunista. 1944 őszén rövid időre Maros megye alispánja. 1949- 1958 között a Magyar Autonóm Tartományi Szovjet- Román Baráti Társaság (ARLUS) elnöke.
9 Molter Károly (1890-1981) író, kritikus, irodalomtörténész. 1945 után a konzervatív értelmiség és a fiatal kommunista írók szellemi összekötője.
10 Kemény János (1903-1971) író, irodalomszervező, színházigazgató. 1926-1930 között az Előre ifjúsági lap szerkesztője, 1930-1941 között a Kolozsvári Thália Színház Rt. Elnök igazgatója, 1941-1944 között a Kolozsvári Nemzeti Színház főigazgatója, 1945-1952 között a Marosvásárhelyi Székely Színház megszervezője és dramaturgja, 1952-1954-ben mészégető munkás, majd könyvtáros, 1958- 1968 között a Művészet és az Új Élet munkatársa.
11 BOTTONI 2006, 146-147.
12 Uo. 150.
13 Uo. 150-151.
14 Uo. 153.
15 Uo. 153. Lásd: SÜTŐ 1995, 87-94. (1956. októberi éjszakáink aknamezején. c. fejezetet is.)
16 Uo. 155.
17 Uo. 156.
18 Valter István visszaemlékezése szerint rá hárult a feladat, hogy Sütőt a nyilatkozat aláírására rábírja. Ő ekként emlékszik: "Nekem kellett meggyőznöm Sütőt, hogy írja alá, hogy ez ellenforradalom. Mondtam neki, hogy né, nincs más lehetőség, nem lehet másként csinálni, írja alá". Azt azonban nem tudta tisztázni a visszaemlékező, hogy a győzködést mikor végezte, az október 24-i gyűlés után vagy a november 2-i után. Ugyanakkor megjegyezzük, hogy a "Lelkiismeretünk parancsszavát" Bottoni tévesen az október 24-i megbeszélés eredményének tartja (Lásd BOTTONI 2006. 158.), holott az Fazekas János utasítására a november 2-i összejövetel után készült.
Pál-Antal Sándor
Népújság (Marosvásárhely)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 37. (részletek)
Cenzor minden kiadványnál és kiadónál volt, nem csak a magyaroknál, és a Securitaténak is megvoltak mindenütt a besúgói, még a tömbházak adminisztrátorai között is, ám a magyaroknak ráadásul tűrniük kellett a velük szemben egyre intoleránsabb Ceaușescu mind jobban elszabaduló nacionalizmusát is. Ceaușescu tulajdonképpen a XIX. században elkezdett politikát folytatta: a magyarok asszimilációját célzó stratégiája kidolgozását és életbe ültetését sorozatos támadásokkal hangolta össze. E politika hivatalos kezdőjelét az 1972-es pártdirektívák adták meg, amelyek célként tűzték ki a román állampolgárok „társadalmi és nemzeti homogenizálását”. Erősödött a terror, fokozódtak a magyarok elleni megszorító intézkedések, melyeket nem ritkán egy-egy magyarországi vagy más külföldi megnyilvánulás is kiválthatott.
Amíg a „testvéri” kommunista pártok a hallgatást választották, a magyar emigráció mozgolódni kezdett. Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkára visszautasította, hogy beavatkozzon a romániai magyarok ügyébe, de mások nem haboztak ezt megtenni. 1977 tavaszán megjelent Párizsban egy (névtelen) tanulmány az erőltetett asszimilációnak kitett erdélyi magyarok helyzetéről. Még ugyanebben az évben néhány jeles romániai magyar párttag, köztük Király Károly, több beadványt is intézett a felső pártvezetőséghez, amelyben új kisebbségi statútumot, magyar nyelvű felsőoktatást kértek, az anyanyelv használatát a közigazgatásban, kétnyelvű feliratokat, és hogy a tankönyvek tükrözzék minden nemzet hozzájárulását Románia történelméhez. A petíciók benyújtói természetellenesnek találták, hogy a román nyelv már az óvodákban is kötelezővé vált, és hogy egyre több magyart állítanak félre a vezető beosztásokból, még a régi erdélyi magyar középiskolák élére is román igazgató kerülhet. A beadványokra a hatalom nem válaszolt, de mivel külföldön is kiadták, hatalmas port kavartak. Az irodalmi Herder-díjas Illyés Gyula közreadta válaszát Ceaușescu egyik, 1977 decemberében megtartott nacionalista beszédére. Ez a román–magyar viszony újabb, rendkívül feszült szakaszához vezetett. Ceaușescu kijelentette, hogy senkinek sincs joga beavatkozni Románia belügyeibe, a nemzetiségi kérdést pedig az országon belül kell megoldani.
A hatalom összetett mechanizmussal igyekezett kivédeni a román politikát érő bírálatokat: egyfelől támadták a magyar történészeket, másfelől dicshimnuszokat zengtek Ceușescuról, és ehhez a kórushoz a magyar aktivisták is csatlakoztak. A disputába a neves román értelmiségit, Mihnea Gheorghiut, a Ştefan Gheorghiu Társadalomtudományi Akadémia elnökét, egyetemi tanárt is bevonták, aki horthyzmussal, fasizmussal és az Osztrák–Magyar Monarchia utáni nosztalgiával vádolta meg Illyés Gyulát. Újságcikkek, rádió- és tévéműsorok egész sorozata ismételte meg ezeket a vádakat. Egy ilyen, 1978 májusában közvetített műsorban részt vett Gáll Ernő és Demény Lajos is, ám nem szólaltak meg a vita során. Illyés Gyula műveit betiltották Romániában. A magyar nemzetiségű dolgozók tanácsának 1978-as ülésén Bodor Pál és Domokos Géza mégis bírálni merészelték Románia kisebbségpolitikáját. Ekkor már nagy ütemben folyt a németek kivándorlása (valutáért való kiárusítása – szerk. megj.), bár ők sohasem jelentettek komoly veszélyt a bukaresti hatalom számára.
Az 1978-as év nem kedvezett Ceaușescunak: egyesült államokbeli látogatásakor tüntetők fogadták a román követség épületénél. Ugyanebben az évben I. M. Pacepa tábornok, a román kémszolgálat főnöke disszidált, és a Szabad Európa Rádióban hamarosan részletek hangzottak el Vörös horizontok című, a diktatúra visszaéléseiről szóló könyvéből.
A hatalom által irányított magyarellenes fellépések tovább erősödtek. Támadások érték A Hetet és a Kriterion Kiadót, legtöbbjük mögött Eugen Barbu és Corneliu Vadim Tudor állt. Több magyar értelmiségi is megállapította, nem néhány személy, hanem a magyar kultúra egésze ellen irányult kampányuk. 1982-ben megjelent Ion Lăncrănjan Cuvânt despre Transilvania (Erdélyről szólva) című könyve, egy vad magyarellenes támadás, amely természetesen nem láthatott volna nyomdafestéket a párt engedélye nélkül. Romániában a légkör már elviselhetetlen volt, de Lăncrănjan szerint a „sovén lenézés” és „a rasszista, hamis és romboló hatású felsőbbrendűségi érzés” feketíti be az országot, megfogalmazta azt is, hogy a fő elvárás minden román polgárral szemben a lojalitás. A Lăncrănjan által név szerint említett író, Méliusz József több panaszt is benyújtott az illetékes helyeken, és mivel látta, hogy ezeknek nincs eredménye, kilépett az Írószövetségből.
Méliusz (1909–1995) pedig nagyra tartott író volt, még a tankönyvekben is szerepelt. Temesváron született, előbb a budapesti műegyetem építészeti karára iratkozott be, később teológiát tanult Zürichben, Kolozsváron és Berlinben. Balos beállítottsága miatt már az illegalitásban tagja lett a Román Kommunista Pártnak, antifasiszta tevékenységéért börtönben is ült. A háború után a Romániai Magyar Írók Szövetségének volt egyik alapító tagja, 1945–1948 között titkára is. A Magyar Népi Szövetség vezetőinek üldözésekor ismét börtönbe került; 1955-ben rehabilitálták és kinevezték aligazgatónak az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadóhoz, majd 1968-ban a Román Írószövetség tiszteletbeli alelnöke, 1974-ben a Román Akadémia levelező tagja lett. Sírja a bukaresti Bellu katolikus temetőben van.
Az lett volna Lăncrănjan szerepe, hogy üzenetet közvetítsen a „hűtlen” magyarok felé? A könyvet 1995-ben egy újabb magyarellenes kampány tetőpontján újra kiadták.
1982-ben jelent meg két történész, Gheorghe Bodea és Vasile Suciu könyve, Arhanghelii Crucii (A kereszt arkangyalai), a Horthy-hatalom majszini atrocitásairól. A Securitate rögzítette Domokos Géza véleményét: az ilyen kiadványokkal csak azt erősítik, ami szétválasztja, nem pedig ami összeköti a román és a magyar népet, és „csak az egyik oldal alávalóságainak bemutatása a Román Kommunista Párt nemzetpolitikájától való elszakadáshoz vezethet”.
Ugyancsak 1982-ben Fazekas Jánost is leváltották minden tisztségéből, kényszernyugdíjba küldték. Az ürügyet maga Fazekas János fedte fel Domokos Gézának: Márton Áron püspök halálakor koszorút és részvétnyilvánítást küldött. Azonban a püspök már 1980-ban elhunyt, úgyhogy másnak kellett a bukása okának lennie. Sokkal valószínűbbnek hangzik Robotos Imre állítása, aki szerint Fazekas kegyvesztett lett Elena Ceaușescunál. Szokása volt ellentmondani neki, és egy esetben megkérdőjelezte Mihai Viteazul szerepét a fejedelemségek egyesítésében, azt mondta ugyanis, hogy a vajda nem a népfelkelés élén vonult be Gyulafehérvárra, hanem egy húszezres, székelyekből és magyar zsoldosokból álló sereggel.
A következő évben eltávolították A Hét vezetőségét.
1984-ben neves magyar személyiségeket zártak ki a Nemzetiségi Tanácsból: Domokos Gézát, Sütő Andrást, Király Károlyt, Gálfalvi Zsoltot, és ez akár jónak is tekinthető, hisz ott már semmi hasznosat nem lehetett tenni, Ceauşescut kellett dicsérni és elítélni Magyarország beavatkozását Románia belügyeibe – mondta Gálfalvi, eltávolítása kapcsán. Ebben az évben találták ki a „magyar nemzetiségű román” kifejezést is.
1985-ben felfüggesztették a tévé magyar adásának sugárzását; megszüntették a vidéki rádióadókat és az összes magnószalagot kidobták a jilavai börtön mellé.
Lassanként a magyarokat teljesen kiszorították a politikai, gazdasági és kulturális életből, és több, túlnyomórészt magyarlakta helységbe tömegesen telepítettek románokat. Ezzel párhuzamosan elkezdődött a falvak szisztematizálása, ami egyet jelentett a hagyományok és a nemzeti jelleg megsemmisítésével. A kegyelemdöfés azonban a tanügyet célozta meg. Ceauşescu a frissen végzett egyetemisták kihelyezésénél is sikeresen alkalmazta a népesség homogenizálását és a magyarok asszimilálását célzó törekvéseit, előszeretettel küldték őket Dobrudzsába, Moldvába vagy Olténiába; ott a magyarok sokszor kötöttek vegyes házasságot, gyermekeik pedig már román iskolába jártak. 1985-ben a Babeş–Bolyai Tudományegyetem mind a 22 magyar végzősét ilyen helyekre irányították; csak négyük jelentkezett az állást betölteni. A többiek visszautasították a kihelyezést, és az akkor érvényes szabályok szerint visszafizették az államnak a 8000 lejes tanítási költséget. Szakember hiányában a magyar iskolákban egyre több tantárgyat tanítottak románul, román igazgatókat neveztek ki, úgyhogy a magyarok végül megtűrtekké váltak saját iskoláikban.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bölöni Domokos: A szárnyalás megállíthatatlan! (Tárca)
„A csákány koppan, és lehull nevedről az ékezet...” – az önkéntes száműzetésben élt nagy magyar író Halotti beszédének mély fájdalmát szűkebb pátriánkban is átéreztük; néha tragikomikus színezetben. Panek Zoltánnál olvasható: „A 25 éves Utunk ünnepére írt humoros megemlékezésemben Félix Dzserdzsinszkijtől, a korábban a varsói nyilvános illemhelyek volt felügyelőjétől is idéztem: »Önök jól tudják, miben rejlik az én erőm: én sohasem kíméltem magam!« A nagy Ő helyett nagy A betűt szedtek, tehát: »Anök jól tudják stb.« A gépindítás előtt egy perccel vettük észre Gálfalvi Zsolttal.”
(Hallottam olyan változatot is, amely Nagy Istvánnak tulajdonítja az ominózus  mondatot, és Marosi Péter lett volna az árgus szemű észlelő.)
Mindez egy sportcikk címe kapcsán jut eszembe. Hogy ti. mennyi baj származhat abból is, ha csak egyszerűen lekopik valamelyik betűről az ékezet. 
A régi típusú nyomdákban kézzel szedték a cikkek címét, betűt betűhöz illesztve. És gyakran fordult elő, hogy amikor elkészült az ólomhenger és beindult a gép, az Á-ról, É-ről, Ő-ről, Ű-ről pár száz újságpéldány kinyomtatása után már kezdett lekopni az ékezet. Ilyenkor a tisztafej, ha nem ment még haza, szólt a mesternek, és az vésővel próbálta helyrehozni a hibát, rányomva az ólomból az A-ra valami gyűrődést, hogy némileg Á-nak tűnjön. Maguk a nyomdászok is odafigyeltek; az állásukkal játszanak, ha szarvashiba reked a címbe.  A diktatúra idején éppen ilyen költői zászlót tűzött lelkes irománya tetejére egyik megátalkodott  levelező. Mennybe emelte a pártot és a Kárpátok Géniuszát; csak a cikk végén derült ki, hogy voltaképpen a kedves szomszédját jelenti fel, aki szégyenteljes módon konkurál a sokoldalúan fejlett állami monopóliummal, ugyanis éjjelente titokban alma- és szilvaszeszt állít elő, és jó pénzért árulja a kültelki munkakerülőknek. Puliszkával bélelt mosdótálas pálinkának mondta a folklór akkoriban azt a fajta házi itókát.
„A diadalmas szocializmus megállíthatatlanul szárnyal a kommunizmus legmagasabb csúcsai felé, és ennek a szárnyalásnak nem vethet gáncsot a kapitalizmust visszacsempésző zugkocsmárosok megátalkodott szabotázsa!”
A szerkesztők voltaképpen örültek a „külsősök” ilyesfajta megnyilvánulásainak (nem sok akadt belőlük), hiszen a „belsősök”, a „profik” zöme irtózott a kényszerű penzumoktól. A bátrabbja nyíltan el is utasította a dicsőítő koszosmunkát.
A reggeli eligazítást követően a szerkesztőségi titkár kiadta gépelésre a kéziratokat, azokat végigolvasta a szolgálatos szerkesztő, a titkár fölvázolta a laptervet, a főszerkesztő vagy a helyettese áttekintette a másnapra tervezett egész anyagot, ha maradt idő, déltájban egyeztető megbeszélést tartottak, aztán a mindenes elbaktatott vele a nyomdába. 
Ott két korrektor vette kezelésbe a gépelt cikkeket, tőlük került a vaskos anyag a szedőterembe, ahol ólommá nemesültek a szavak és mondatok.
A tisztafej utolsónak olvasott el mindent, nála volt a mágikus kis pecsét, rajta két betű: BT, azt jelentette, hogy bun de tipar, ez az egykori Nihil obstat kommunista változata. (Némely egyházakban manapság is működik, a kiadvány elején ott a Nihil obstat, vagyis az egyházi hatóság részéről a nyomtatásnak, megjelenésnek semmi akadálya, jöhet az imprimatur: a könyv, esetünkben a lap szabadon kerülhet az olvasó elé.)
„A SZÁRNYALÁS MEGÁLLÍTHATATLAN!”
Így nézett ki a cím. A nyomdai mester azonnal kiszúrta, hogy ez egy dögre hizlalt rizikófaktor, és nagy baj okozója lehet. Huncut székely létére mégis sunyított, ugyanis az aznapi tisztafej egy roppant kekec alak, beszari riporter volt, rettegtek tőle, mert nagyon lassan olvasott, félt ráütni a BT-t az oldalakra, minduntalan betelefonált a főnöknek, hogy ezt lehet-e, amazt szabad-e, és ha így, s akkor meg nem úgy, izé, nem lesz-e belőle valami botrány, mert mit szólhatnak azok... odafönt?!... Mindig elhúzódott miatta a lapcsinálás. Nagyon utálták, ezért Zagyvafejnek becézték egymás között a nyomdászok.
Végül valahogy mégis rányomódott a BT pecsét, és hát jó későn: a mester elindíthatta a gépet; de Zagyvafej nem mert hazamenni, míg ki nem nyomják a teljes példányszámot. Ott téblábolt tisztes közelségben, pedig szörnyen zúgott a feje a pokoli zajtól.
Ekkor a mester csak int egyet, és hirtelen leállíttatja a rotációst. Kivesz egy példányt, odaadja Zagyvafejnek, az tétován nézegeti, majd értetlenül vonogatja a vállát. Miért álltunk le? Hiszen semmi hiba nincs a lapban!
Nincsen-é, kacag a mester, majd rámutat az olvasói rovat nagybetűs címére. Bizony, hibádzik az Á-ról az ékezet.
Na? Mit csináljunk? Mész a börtönbe? S veled mi is: Tee, te... tisztafejű balf...?!
Fogta a vésőjét, nyomott az ólomból egy „ékezetet” az A-ra.
Ezt a műveletet még háromszor meg kellett ismételnie, míg elérték a rendelt példányszámot.  A becsület megmaradt, senki sem került börtönbe. A főszerkesztő máig sem tud róla, pedig rég nyugdíjba vonult, helyettese pedig okosan hallgatott, pedig neki a mester néhány keresetlen szóval „beszámolt” a kínos esetről.  
Hálából Zagyvafej együtt áldomásozott a fiúkkal. Tele táskával csengettek be hajnali négykor a főtéri vendéglő hátsó (cselédbejárati) ajtaján. Némi várakozás után előkecmergett egy ásítozó öregúr, az egykori főpincér, akinek alkalmi szállást kínált a raktári fertály.  „Kik azok?”, kérdezte. 
Beengedte őket, régi kuncsaftjait. A pálinkákat és a sok sert is Zagyvafő fizette. Hat órakor még danolásztak. „Szárnyalásuk” csak fél hét tájban csillapodott. Taxit hívtak, hazavitették magukat. Kedvezményes fuvardíjjal, hiszen a sofőrök elsőnek jutottak a friss olvasnivalóhoz. (Nincsen benne szinte semmi, és még az sem érthető. De mégis a mi lapunk...) A nyomdászok a diktatúrában is urak maradtak. 
Pedig mennyi lelkes politikai cikk születik manapság is...
És azokat nem „külsősök” írják!
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Fodor Sándor és „a szerénység ereje”
„Nem nézte el a világnak azt, amilyen, de megpróbálta úgy megközelíteni, hogy az emberség kerüljön ki győztesen. A szelídség ereje volt az övé" – így jellemezte Fodor Sándort Gálfalvi Zsolt irodalomtörténész azon a szombat esti kolozsvári kerekasztal-beszélgetésen, melyen az öt éve elhunyt író-műfordítóra emlékeztek kortársai, tanítványai.
Az Erdélyi Magyar írók Ligája (EMIL) – melynek Fodor volt az első elnöke – egész napos konferenciát szervezett, melyen felidézték alakját, munkásságát, annak újraértékelését, életműve súlypontjainak újragondolását is megkísérelték az előadók. Míg napközben tudományos szempontból vizsgálták életművét, a Magyarország főkonzulátusának rendezvénytermében tartott esti beszélgetésen – melyen az író özvegye és leánya is jelen volt – a személyes emlékeké volt a főszerep.
Karácsonyi Zsolt EMIL-elnök köszöntője után Vallasek Júlia egyetemi docens a beszélgetés moderátorként arra hívta fel a figyelmet, hogy Fodor Sándor szellemisége ma is jelen van közöttünk. Gálfalvi Zsolt irodalomtörténész rámutatott: azt a nemzedéket, melyhez Fodor Sándor tartozott, nem szabad elfelejteni, és mostoha körülmények között is születhet élő, eleven irodalom, mely gazdagíthat, segíthet élni, elviselni az újabb zord időket. Az író kortársaként személyes élményét osztotta meg a jelenlévőkkel. 1954-ben, amikor Fodor első kötete megjelent, egy nagyüzemben mutatták volna be, de kiderült, a vezetőség a munkaidő lejárta után kötelezné a haza készülő munkásokat az irodalmi eseten való részvételre, akik okkal zúgolódtak emiatt. Fodor Sándor kérte végül, hogy engedjék haza őket, és a gesztus hatására jóval többen maradtak, mind tervezték. „Ebben a meghiúsult irodalmi estben benne volt az, hogy lehet emberségesen, okosan viselkedni a legnehezebb helyzetben, erőszak esetén is" – jelentette ki Gálfalvi Zsolt.
Gálfalvi György irodalomkritikus a második Forrás-generáció tagjaként emlékezett a nála idősebb íróra, kifejtve, lázadó fiatalokként semmibe vették az idősebbek javaslatait, Fodor Sándor volt az egyetlen, aki a lelkükhöz tudott szólni, akinek a tanácsait meg is fogadták. Az író segítőkészségét illusztrálandó elmesélte, hogy kezdő kritikusként nem tudva írógépen írni, Fodor Sándor kérte, hasson oda, hogy a beírónő gépelje be a cikkét, de az író maga ajánlkozott a feladatra, amit utána többször is megismételt. „Néhány évig nekem Fodor Sándor volt a gépírónőm" – fogalmazott Gálfalvi György, annak fiatalok iránti gondoskodását hangsúlyozva.
Molnár Vilmos író, a Székelyföld szerkesztője Fodor emberekbe vetett bizalmát emelte ki, elmondva: miközben a sajtó tele volt Csibi István csíkszeredai vállalkozó – akit Fodor árvaházi gyerekként ismert meg – törvénytelenségeivel, az író képes volt arra, hogy személyesen megkérdezze tőle, honnan van a hatalmas vagyona, és elhitte a választ, miszerint „garast garasra rakosgatva" gyűjtötte. Novelláinak, műveinek jó része is a bizalomról, vagy a bizalom hiányáról szól, mutatott rá.
Sántha Attila irodalomkritikus, aki az EMIL ügyvezető elnökeként dolgozott együtt az írószervezetet vezető Fodorral, elmondta, sokakat meglepett, hogy a vallásos író miért vállalta el a feladatot, hiszen „a társaság nem a visszafogottságáról volt híres", Tempfli József egykori nagyváradi megyéspüspök egyenesen azzal vádolta őket, hogy műveikkel megrontják az ifjúságot. Fodor Sándor ellenben úgy vélte, hogy „ez a fajta szabadszájúság is egyfajta istenkeresés", mondta Sántha Attila.
Bár a jelenlévők Csipike írójának emberségét, empátiáját, gondoskodását, emberekbe vetett bizalmát hangsúlyozták, rámutattak arra is, hogy „a jámbor Fodor Sándor” tudott kemény is lenni, ez volt jámborságának a fedezete. Erre A hétben több mint egy évtizedig közölt publicisztikai írásai a bizonyítékok, mesélte az őt erre felkérő Gálfalvi Zsolt, aki szerint „végig írta a harcos publicisztikát, miközben hadakozott az ellen, hogy ő politizál". Rámutatott, Fodor Sándor mindig próbálta értelmes, okos szívvel elősegíteni az emberek megértését, és másoknak is fogódzókat adott ehhez.
Pap Melinda
Szabadság (Kolozsvár),

Pálya- és munkatársai emlékeztek a 90 éve született Fodor Sándorra Kolozsváron
Kerekasztal-beszélgetéssel zárult a Fodor Sándor Emlékkonferencia Kolozsváron. Míg a szombat délelőtti és délutáni előadások tudományos szempontból foglalkoztak az írói életművel, addig a Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának rendezvénytermében megszervezett esti beszélgetésen elhangzott anekdotákból az irodalmi életet apafiguraként szervező, joviális Fodor úr, illetve Sanyi bácsi rajzolódott ki.
Bár különböző generációkat képviseltek, az asztal körül ülők mindannyian személyesen ismerték a 90 éve született és 5 éve elhunyt Fodor Sándort. A beszélgetést moderáló Vallasek Júlia kifogásolta az „emlékkonferencia” megnevezést, Fodor Sándor szerinte nem olyan szerző, aki leporolásra, felidézésre szorulna, könyvei ott vannak a polcokon és hétköznapi helyzetekben is szoktak idézni tőle. Abban az értelemben mégis emlékkonferencia volt a szombat esti, hogy a jelenlévők saját emlékeiket idézték fel Fodor Sándorról, aki a beszélgetés második felében maga kérdezett – Vallasek Júlia által válogatott és felolvasott szövegein keresztül – a beszélgetés résztvevőitől.
Vallasek Júlia egyetemi docens, műfordító elmesélte, hogy fiatal egyetemi hallgatóként hetente járt Fodor Sándorhoz fordítást tanulni. „A legnehezebb az a bemelegítő gyakorlat volt, felütötte a nagyapám regényét, a Varázsvessző lovagját (Dáné Tibor regénye, szerk. megj.) és egy bekezdésnyi magyarul írott szöveget kellett magyar nyelvre lefordítani úgy, hogy a stílusát, a hangulatát megőrizzük, de a lehető legkevesebb szó maradjon ugyanaz ” – mesélte Vallasek Júlia. A „gumirádlis velocipéder-pálya” kifejezésnél adta fel, lefordításával azóta is tartozik Fodor Sándornak, vallotta be.
Emberségesen viselkedni bármilyen körülmények között
A találkozások felelevenítését Gálfalvi Zsolt irodalomtörténész folytatta, aki Fodor Sándor első könyve, az 1954-ben megjelentFehérfenyő kapcsán szervezett író-olvasó találkozóról számolt be. A tartományi művelődési igazgatóság utasítására ellátogattak egy kolozsvári üzembe, hogy a dolgozókkal beszélgessenek a könyvről. Csak a munkaidő lejártával, a zárt üzemkapuk előtt közölték a munkásokkal a feletteseik, hogy „művelődés” lesz, mire ők felháborodtak és követelték, hogy nyissák ki az ajtókat. Fodor és Gálfalvi melléjük állt, és azt mondta az üzemvezetőknek, hogy amennyiben nem nyitják ki az ajtókat, ők is hazamennek. Végül kinyitották az ajtókat és sokkal kevesebben mentek ki rajta, mint ahányan eredetileg készültek, idézte fel Gálfalvi Zsolt. „A legszigorúbb körülmények, az állandó látszateredményekre való törekvés és az erőszakhoz való hozzászokás és hozzászoktatás légkörében is lehet emberségesen, okosan és értelmesen viselkedni” – tette hozzá.
„Az ifjúságnak mindent meg kell bocsátani”
„Nehezen kezelhető, harcias társaság voltunk” – folytatta Gálfalvi György, saját ’60-as évek elején indult írógenerációjára, a második Forrás-nemzedékre utalva. „De Fodor Sándor olyan tanácsokat adott nekünk, amelyeket szívesen hallgattunk” – mondta, majd hozzátette, hogy a maga részéről nehezen fogadott el tanácsot, főleg, ha úgy érezte, hogy szelídíteni akarják. Fodor Sándor tanácsai ugrásra kész segítőkészséggel párosultak: Gálfalvi György elmesélte, hogy kezdő szerzőként bement a Napsugár szerkesztőségébe, hátha valaki legépelné a szövegét. Mivel a gépírónő foglalt volt, Fodor Sándor maga gépelte le a kezdő tollforgató szövegét, közben pedig szerkesztői tanácsokat is adott neki, és ez később is többször megismétlődött.
Hasonló viszonyról számolt be Sántha Attila költő, irodalomkritikus abból az időszakból, amikor Fodor Sándort kérték fel a frissen megalakult Erdélyi Magyar Írók Ligája elnökének, ő maga pedig ügyvezetőként dolgozott az írószervezetnél. Sokan meglepődhettek azon – mondta –, hogy Fodor úr vallásos emberként az egyáltalán nem visszafogott, szabadszájú, Tempfli József egykori nagyváradi megyéspüspök által az ifjúság megrontásával vádolt társaság élére állt. Sántha szerint Fodor Sándor alapelve volt, hogy az ifjúságnak mindent meg kell bocsátani és mikor megkérdezték tőle, hogy miért vállalta a szimbolikus vezető szerepét, azt válaszolta, hogy az istenkáromlásnak tűnő szabadszájúság egyfajta istenkeresést takar.
A bizalom ereje
Molnár Vilmos, a Székelyföld szerkesztője arról beszélt, hogy a csíksomlyói származású Fodor Sándor gyakran bejárt az 1997-ben alapított folyóirat szerkesztőségébe. Egy ilyen alkalommal szóba került a maffiózó hírében álló Csibi István, akit történetesen gyerekkora óta ismert. „Elment hozzá és egy óra múlva jött vissza, hogy na, megkérdeztem, hogy maffiózó vagy-e vagy nem, hogy kerested azt a sok pénzt? És ő pedig megmondta, hogy garast garasra téve kuporgatta össze” – idézte fel Molnár Vilmos, aki egyéletútinterjúra készülve, a Fodor-életművet végigolvasva jött rá, hogy ez nem naivitás volt az író részéről, hanem bizalom.
Olyan bizalom, aminek hiányáról Fodor A merénylő című novellájában ír: egy ember éjszakánként titokban belopakodik az emberek kertjébe, és segít nekik, de a bizalmatlan emberek nem hiszik el, hogy valaki önszántából segíthet másokon, ezért őrültek házában végzi az illető. A bizalom visszatérő motívum Fodor Sándor írásaiban, az lehetett a célja, hogy megmutassa: lehetne így is, véli Molnár Vilmos.
Ehhez kapcsolódó történetet idézett fel Sántha Attila is: 1956-ban kibontakozott egy vita annak kapcsán, hogy Nagy István író számon kérte a szocialista realizmus jegyeit a fiatal írókon. Erre válaszolta Fodor Sándor, hogy a szocialista realizmus nem a képekben, nem a szavakban kell megjelenjen, nem kell kimondani, és tulajdonképpen nem is szocialista realizmus kell legyen, hanem egyfajta humanizmus” – magyarázta Sántha Attila, majd hozzátette, ennek a kijelentésnek komoly következményei is lehettek volna akkoriban, de mivel felvállalta és ilyen pozitívan mondta el, a cenzort is meggyőzte.
„Tudott kemény lenni”
Jámborsága ellenére tudott kemény lenni, ez érződött az írásaiból, a magatartásából, idézte fel Gálfalvi György. Példaként elmesélte azt az esetet, amikor 36 magyar író tiltakozott Ion Lăncrănjan Cuvânt despre Transilvania című könyve ellen annak magyarellenes tartalma miatt és Kányádi Sándor nem akarta aláírni a Ceaușescu-nak címzett beadványt, mert túl jámbornak találta. Választ a beadványra nem kaptak, de az, hogy nem vonták őket felelősségre, Gálfalvi György szerint annak volt köszönhető, hogy Fodor Sándor keményen leintette Kányádit és ragaszkodott az óvatos megfogalmazáshoz.
Fodor Sándor publicisztikája sem volt konlfiktusmentes, idézte fel Gálfalvi Zsolt, aki szerkesztőként foglalkozott ezekkel a szövegekkel. Bár Fodor eleinte ódzkodott a politizálástól, éppen ezt tette, mikor közéleti kérdésekről írt. Gálfalvi Zsolt a csángókérdésről szóló írásait emelte ki, amelyekben hívő katolikusként felvállalta a konfliktust a római katolikus egyház bizonyos képviselőivel, akik nem támogatták, hogy a csángók magyar nyelvű misét hallgathassanak. Fodor Sándor publicisztikájából két kötet is megjelent Levelek hazulról haza, illetve Hány nyelven szól az ördög címmel.
A Fodor Sándor Emlékkonferencián elhangzott előadások tanulmány-változatát és a kerekasztal-beszélgetés átiratát a továbbiakban kötetben teszi közzé a szervező Erdélyi Magyar Írók Ligája.
Zs. E.
Maszol.ro

Fodor Sándor-konferenciát szervezett az E-MIL
Kerekasztal-beszélgetéssel ért véget az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) által szervezett Fodor Sándor Emlékkonferencia szombaton. Az egésznapos eseményt záró beszélgetésen Gálfalvi György irodalomkritikus, Molnár Vilmos, a Székelyföld folyóirat szerkesztője, Sántha Attila irodalomkritikus, Gálfalvi Zsolt irodalomtörténész osztotta meg személyes és szakmai emlékeit az öt éve elhunyt íróról. (Borítókép: Karácsonyi Zsolt, Molnár Vilmos,Gálfalvi Zsolt, és Vallasek Júlia a kerekasztal-beszélgetésen. Fotó: Rohonyi D. Iván)
A beszélgetést Vallasek Júlia irodalomtörténész moderálta. Karácsonyi Zsolt, az E-MIL elnöke elmondta, az emlék szó véletlenül, megszokásból maradt benne az esemény nevében, nem gondolták a szervezők, hogy a rendezvény egy emlékkonferencia lenne, hiszen Fodor Sándor továbbra is jelen van az irodalomban és közöttünk.
Karácsonyi Zsolt elmondta, örül, hogy minden „összeállt” ezen a konferencián, a délelőtti két ülésszak előadásain több vonatkozásból szemléltették az életművet, tudományos szempontból járták körül az életpályáját. – Fodor Sándor munkássága van olyan erős, hogy hosszú időkön keresztül szóljon hozzánk – jelentette ki a liga elnöke.
Vallasek Júlia is aláhúzta köszöntőbeszédében, hogy Fodor Sándornak még nem kell emlékkonferenciát szervezni, hisz műveit sokat forgatják az olvasók, majd egy Fodorhoz kötődő személyes emlék elmesélével indította a beszélgetést, felkérve a kerekasztal résztvevőit, osszanak meg ők is egy emléket az íróról.
Gálfalvi Zsolt egy 1954-es történetet elevenített fel, amikor egy író-olvasó találkozón Fodor Sándorral együtt mutatták be a fiatal író első kötetét egy kolozsvári üzemben. A találkozót három órára tette az üzem vezetője, hisz háromkor járt le a munkaidő. A hazaigyekvő munkások előtt bezárta a vezetőség az ajtókat, mondván, még nem mehetnek haza, most művelődni kell. Fodor kijelentette, ha az üzem vezetője nem nyitja ki az ajtót, hogy hazaengedje a munkásokat, ő fog elmenni. Gálfalvi Zsolt szerint Fodor lényéhez tartozott az emberiesség, műveiben is megmutatkozik ez az erény.
Gálfalvi György Fodor segítőkészségét, a fiatal írók iránti elkötelezettségét mutatta be történetén keresztül. Gálfalvi kiemelte, Fodor Sándor volt az egyetlen idősebb író az 1960-as években, aki a fiatal, merész, nagyszájú íróközösséghez szólni tudott, csak az ő tanácsait fogadták meg. Emellett hivatásszerűen óvta és segítette is őket mindenben.
Molnár Vilmos szerint az író mindig bizalmat szavazott mindenkinek, így az általa elmondott történet szereplőjének, a csíkszeredai „maffiavezérnek” is. Ez a tulajdonsága műveiben is feltűnik, mondta Molnár, példaként említve a Merénylő című alkotást és a Krónika című regényt.
Sántha Attila volt az ügyvezető Fodor Sándor mellett az E-MIL-nél, akit a liga első elnökeként választottak meg. Sántha elmesélte, nehezen tudták rávenni az írót, hogy vállalja el a tisztséget, de olyan embert szerettek volna a liga elére, aki mindenkivel jóban van, mindenkivel szót tud érteni, de emellett van véleménye is, amit szívesen megoszt.
Vallasek Júlia Gálfalvi Györgyhöz intézett kérdésében arra volt kíváncsi, hogyan tudott Fodor Sándor tanácsokat adni a fiataloknak. Gálfalvi elmondta, az idősebb író jámbor ember volt, de mindenki tudta, tud kemény is lenni, ha kell. Őket arra tanította meg, hogyan kell a követelőző, „asztalracsapós” szövegekből jámborabbat faragni, úgy, hogy a lényegen ne változtassanak, árnyalati dolgokra tanította őket.
Egy következő kérdésre válaszolva Gálfalvi Zsolt beszélt Fodor Sándor publicisztikájáról, mint mondta, mennyiségileg és hangnemben is rendkívül lényeges írások.
A moderátor Sántha Attilától azt kérdezte, mit tudtak nyújtani az E-MIL fiatal írói az első elnöknek, és mit kapott Fodor a fiatal generációtól. Sántha kiemelte, Fodor Sándor nem szeretett unatkozni, unalmasnak lenni, ezt a műveiben is kerülte. Azt biztosították ők, amit Fodor a legjobban szeretett, nem érezte magát unalmasnak, ugyanakkor nem is unatkozott az E-MIL tagjai között.
Mennyire volt csíki író Fodor Sándor, a székelység hogyan mutatkozik meg műveiben, kérdezte Molnár Vilmostól a moderátor. Molnár szerint Fodor mindig mindennel el akart számolni, mint megjegyezte, emiatt örült annak, hogy a II. Világháború során fogságba esett, mert elhagyta fél pár téli kesztyűjét, amivel nem tudott volna elszámolni. Molnár kiemelte, ez mások számára röhejes lehet, de Fodor Sándorra jellemző volt, hogy amit elvállalt, teljesítette, legyen az bármilyen apróság. Műveiben az emberséggel és az emberség hiányával akar elszámolni – jelentette ki a Székelyföld szerkesztője.
A beszélgetést Vallasek Júlia villámkérdése zárta: ha egyetlen dolgot lehetne megmenteni Fodor munkásságából, mi lenne az. A kérdésre volt, aki nagyon hamar tudott válaszolni, ám volt, akinek időbe telt egyetlen dolgot kiválasztani.
Sarány Orsolya
Szabadság (Kolozsvár)