Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Gál Noémi
4 tétel
2010. július 5.
Kisebbségek az anyanyelvért
Elkeseredésében évtizedes szélmalomharcnak minősítette a román nyelvtanítás ésszerűsítéséért folytatott küzdelmet Balázs Lajos egyetemi tanár a romániai és Kárpát-medencei kisebbségek nyelvi helyzetének szentelt csíkszeredai konferencián.
A minősítést némileg indokolja, hogy a Sapientia EMTE-n, már két éve kidolgoztak egy magyar anyanyelvűeknek szánt külön románoktatási tantervet, be is nyújtották a minisztériumnak, az pedig a füle botját sem mozdította rá, miközben a létező tankönyvek bírálaton kívül mást nem kapnak már évek óta.
Az új tanügyi törvénytervezet vitája a végtelenbe látszik nyúlni a szenátusban, a pedagógiához és a tárgyhoz méltatlan politikai huzavona martalékává váltan ahelyett, hogy csökkentené, csak szaporítja a nebulók és tanárok amúgy is sok baját. Az égető gondok orvoslását a magyar érdekvédelem sem tekinti sürgető gondnak – tették szóvá többen is a konferencián.
A tanácskozást immár harmadszor tartják meg a Sapientia és a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet gyümölcsözőnek bizonyult együttműködésének keretében, azon idén romániai kisebbségi és többségi, valamint határon túli kutatók is részt vettek szép számban. Volt szó a roma oktatás rendkívüli kérdéseiről – itt a romani nyelvnek a standardizálása még mindig folyamatban, a tulajdonképpeni didaktikai kérdések ezután dolgozandók ki -, felmerültek a romániai törpe kisebbségek anyanyelvhasználatának gondjai, élményszerű előadás taglalta a besszarábiai románság sajátos nyelvi helyzetét – itt az államnyelv hivatalosan a román, de valójában az az orosz is -, a legtöbb ismertetett dolgozat persze az erdélyi és moldvai magyarság nyelvállapotát taglalta. Horváth István intézetigazgató is fájlalta, hogy felajánlásukra, mellyel tanulmányaikat a törvényhozók rendelkezésére bocsátották volna, s hogy szolgáljanak azok iránymutatóként a tanügyi törvénytervezet vitájában, nem érkezett érdemi válasz a parlament részéről.
A legátfogóbb módszertani tanulmány vázlatát Péntek János ismertette. A kolozsvári professzor többek közt leszögezte, tipológiailag a romániai kisebbségek annyira sokfélék, hogy igényeik sem vehetők egy kalap alá, oktatásuknak is más-más úton kell járnia. A románnyelv-oktatásban Péntek János a minden kisebbségek sajátos igényeiből, a tanulók saját anyanyelvéből kiinduló tankönyvek használata mellett szállt síkra, s rámutatott ama elvárás fonákságára, mely szerint csak a kisebbséginek kell kétnyelvűnek lennie, holott Erdélyben például a magyar is környezeti nyelv nem egy régióban. A professzor figyelmeztetett egyúttal arra is, hogy az erdélyi magyarok számára az anyanyelvi dominanciájú kétnyelvűség elérése lehet csak a cél, különben az nyelvvesztéshez, beolvadáshoz vezet.
„Nem csak a hatalom nyelvének van valóságteremtő ereje, minden nyelv valóságot teremt, ha használják, ha választják" — mutatott rá szociológiai vizsgálatában Sorbán Angéla kolozsvári kutató. Gál Noémi a nyelvi revitalizációs taktikák szükséges voltáról értekezett a szórványhelyzetbe vagy előnytelen helyzetbe szorult népcsoportok esetében. Aradi, marosvásárhelyi, csíkszeredai, temesvári, sepsiszentgyörgyi, gyimesfelsőloki, szabadkai stb. kutatók értekeztek sajátos helyi nyelvi jelenségekről, a romániai bírósági nyelvhasználat fonákságairól. Átfogó képet nyújtott a tannyelvpolitikákról Vámos Ágnes budapesti kutató.
A roma nyelvet végre elismerték iskoláinkban anyanyelvnek – közölte Ioan Lăcătuş Crăciun roma kutató, itt-ott szerény kezdetektől is be lehet számolni, egyelőre tízezer kisdiák cigányul is tanul, 2010-ben a tantárgyolimpián külön tárgyként szerepelt, de a nyelvtanárképzés és a konzervatív helyi hatóságok ellenállásának a leszerelése egyelőre fő feladat.
Szingapúr különös világába nyújtott betekintést Gordon Győri János előadása arról a városállamról, ahol négy hivatalos nyelv létezik, de jóformán senki nem tanul anyanyelvén. Zárszavában Horváth István megfontolandónak nevezte a kérdéskomplexum célszerű romániai kezelése végett annak nyelvi ideológiáktól való megtisztítását. Erdély.ma
Elkeseredésében évtizedes szélmalomharcnak minősítette a román nyelvtanítás ésszerűsítéséért folytatott küzdelmet Balázs Lajos egyetemi tanár a romániai és Kárpát-medencei kisebbségek nyelvi helyzetének szentelt csíkszeredai konferencián.
A minősítést némileg indokolja, hogy a Sapientia EMTE-n, már két éve kidolgoztak egy magyar anyanyelvűeknek szánt külön románoktatási tantervet, be is nyújtották a minisztériumnak, az pedig a füle botját sem mozdította rá, miközben a létező tankönyvek bírálaton kívül mást nem kapnak már évek óta.
Az új tanügyi törvénytervezet vitája a végtelenbe látszik nyúlni a szenátusban, a pedagógiához és a tárgyhoz méltatlan politikai huzavona martalékává váltan ahelyett, hogy csökkentené, csak szaporítja a nebulók és tanárok amúgy is sok baját. Az égető gondok orvoslását a magyar érdekvédelem sem tekinti sürgető gondnak – tették szóvá többen is a konferencián.
A tanácskozást immár harmadszor tartják meg a Sapientia és a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet gyümölcsözőnek bizonyult együttműködésének keretében, azon idén romániai kisebbségi és többségi, valamint határon túli kutatók is részt vettek szép számban. Volt szó a roma oktatás rendkívüli kérdéseiről – itt a romani nyelvnek a standardizálása még mindig folyamatban, a tulajdonképpeni didaktikai kérdések ezután dolgozandók ki -, felmerültek a romániai törpe kisebbségek anyanyelvhasználatának gondjai, élményszerű előadás taglalta a besszarábiai románság sajátos nyelvi helyzetét – itt az államnyelv hivatalosan a román, de valójában az az orosz is -, a legtöbb ismertetett dolgozat persze az erdélyi és moldvai magyarság nyelvállapotát taglalta. Horváth István intézetigazgató is fájlalta, hogy felajánlásukra, mellyel tanulmányaikat a törvényhozók rendelkezésére bocsátották volna, s hogy szolgáljanak azok iránymutatóként a tanügyi törvénytervezet vitájában, nem érkezett érdemi válasz a parlament részéről.
A legátfogóbb módszertani tanulmány vázlatát Péntek János ismertette. A kolozsvári professzor többek közt leszögezte, tipológiailag a romániai kisebbségek annyira sokfélék, hogy igényeik sem vehetők egy kalap alá, oktatásuknak is más-más úton kell járnia. A románnyelv-oktatásban Péntek János a minden kisebbségek sajátos igényeiből, a tanulók saját anyanyelvéből kiinduló tankönyvek használata mellett szállt síkra, s rámutatott ama elvárás fonákságára, mely szerint csak a kisebbséginek kell kétnyelvűnek lennie, holott Erdélyben például a magyar is környezeti nyelv nem egy régióban. A professzor figyelmeztetett egyúttal arra is, hogy az erdélyi magyarok számára az anyanyelvi dominanciájú kétnyelvűség elérése lehet csak a cél, különben az nyelvvesztéshez, beolvadáshoz vezet.
„Nem csak a hatalom nyelvének van valóságteremtő ereje, minden nyelv valóságot teremt, ha használják, ha választják" — mutatott rá szociológiai vizsgálatában Sorbán Angéla kolozsvári kutató. Gál Noémi a nyelvi revitalizációs taktikák szükséges voltáról értekezett a szórványhelyzetbe vagy előnytelen helyzetbe szorult népcsoportok esetében. Aradi, marosvásárhelyi, csíkszeredai, temesvári, sepsiszentgyörgyi, gyimesfelsőloki, szabadkai stb. kutatók értekeztek sajátos helyi nyelvi jelenségekről, a romániai bírósági nyelvhasználat fonákságairól. Átfogó képet nyújtott a tannyelvpolitikákról Vámos Ágnes budapesti kutató.
A roma nyelvet végre elismerték iskoláinkban anyanyelvnek – közölte Ioan Lăcătuş Crăciun roma kutató, itt-ott szerény kezdetektől is be lehet számolni, egyelőre tízezer kisdiák cigányul is tanul, 2010-ben a tantárgyolimpián külön tárgyként szerepelt, de a nyelvtanárképzés és a konzervatív helyi hatóságok ellenállásának a leszerelése egyelőre fő feladat.
Szingapúr különös világába nyújtott betekintést Gordon Győri János előadása arról a városállamról, ahol négy hivatalos nyelv létezik, de jóformán senki nem tanul anyanyelvén. Zárszavában Horváth István megfontolandónak nevezte a kérdéskomplexum célszerű romániai kezelése végett annak nyelvi ideológiáktól való megtisztítását. Erdély.ma
2012. május 25.
Otthon a nyelvben – húszéves az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége
Huszonkét évvel ezelőtt a szabadság élménye volt a legfontosabb, a nyelvhasználat szabadságának, a magyar nyelv nyilvános megjelenésének az élménye. El is kápráztatott bennünket a kezdeti hősi időszak, amikor a román televízióban is szólni lehetett magyarul, közéleti személyiségeink, politikusaink is magyarul beszélhettek, sőt román honfitársaink közül is nagyon sokan vették elő rejtett magyar tudásukat, hogy aztán a későbbiekben és manapság is újra elrejtsék.
Velünk együtt a magyar nyelv is kikerült a diktatúra börtönéből, a nyilvánosság fényében tündökölhetett, természetes kapocs lehetett újra a magyarul beszélők teljes közösségével. Megszűnt a hatalom és a félelem skizofrén kettős beszéde, újra hitelesebbek lettek a szavaink, tisztábbak a mondataink. Gerincünkkel a beszédünk is kiegyenesedhetett. Amikor tudni lehetett, hogy nincs már akadálya az intézményesülésnek, háromszéki barátaink tették meg ezt a döntő lépést: húsz évvel ezelőtt hivatalosan is bejegyeztették az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségét.
Azért ők, és azért itt, mert a nyelvterületnek ebben a keleti zugában már 1990 előtt is több bátorsággal gondoskodtak tanítványaik anyanyelvi műveléséről. Tulit Ilona magyar szakos tanfelügyelő elnöke is lett az AESZ-nek, aztán Zsigmond Győző. A megye szaktanárai közül nagyon sokan játszottak kulcsszerepet a Szövetségben: Erdély Judit, Török Katalin és Péter Sándor, aztán Gazda József, Kőrösi Csoma emlékének ápolója, valamint Ördög-Gyárfás Lajos, aki mérnöki pontossággal és felelősséggel vette kezébe a szövetség ügyeinek intézését. Háromszéken a történelmi példa is több volt, mint máshol, a már-már héroszi példák: Apáczai Csere János, Mikes Kelemen, Bod Péter, Baróti Szabó Dávid, Kőrösi Csoma Sándor, akik emlékeikben kézzelfoghatóan helyiek, hűségükben és munkájukban egyetemesek, egyetemesen magyarok.
A névválasztásban is gondolni lehetett volna az erdélyi hagyományra, az említett nevekre vagy az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaságra. Annak kifejezése viszont szintén fontos volt, hogy az intézményesülő erdélyi anyanyelvi mozgalom csatlakozni kíván az anyaországihoz. Ezért a magyarországi Anyanyelvápolók Szövetsége neve egészült ki az erdélyi jelzővel. Így ebben a névben a természetes egység és a természetes különbözőség egyaránt kifejeződik. Azt látni lehetett már a 90-es évek elején, hogy a kisebbségpolitikának alapvető célkitűzése lesz az anyanyelvűség, a nyelvhasználati jogok kiterjesztése és védelme. Azt sem volt nehéz észrevenni, hogy az anyanyelvűségért folytatott harc mellett kisebb figyelemben fog részesülni maga az anyanyelv.
Pedig már akkor sem volt közömbös, milyen lesz az a nyelv, amelyet és amelyen tanítani fognak iskoláinkban, amely mintává válik a kiterjedő médiában, amely egyre nagyobb teret kap a nyilvánosságban, és egyre inkább feltűnik majd a közigazgatásban, a hivatalokban, amelynek dominánsnak kell maradnia a magyar–román kétnyelvűségben. E feladatok fölismerésének a jegyében fokozatosan alakult ki a szövetség munkájának három alapvető területe: maga a mozgalom; a magyar nyelv és irodalom iskolai és iskolán kívüli oktatása; a mindezt megalapozó szakmai munka: közösségeink nyelvi helyzetének és nyelvhasználatának tudományos igényű vizsgálata.
Magáról a mozgalomról
A szövetség vezetőtestületében már kezdettől képviseltette magát minden erdélyi régió, rendezvényeinkről pedig úgy döntöttünk, hogy folyamatosan változtatjuk a színhelyeket. Úgy gondoltuk, a mozgalom lényege éppen a mozgás, a jelenlét Erdély magyar közösségeiben. Magam ezt a tavaszi határjáráshoz hasonlítottam, ahhoz a mágikus rítushoz, amelynek szerepe szerint óvnia kell a közösséget, a falut, a település határát az ártó szellemektől, a mi esetünkben a nyelvhatárt, a veszélyeztetett peremrégiókat.
Fő rendezvényünkkel, a Magyar Nyelv Napjai ünnepével, az ehhez kapcsolódó szakmai konferenciával, a Nyelvőrzés Díjának átadásával, a Kőrösi Csoma Sándor anyanyelvi vetélkedővel, a mesemondó versennyel így jártuk végig két évtized alatt nyelvi régiónk foszló peremét és megtartó központjait: Nagybányát, Szatmárt, Nagyváradot, Aradot, Temesvárt, Dévát, Brassót, Csíkszeredát, de Udvarhelyt, Gyergyószentmiklóst, Nagyenyedet, Marosvásárhelyt és Zilahot is. És a magyar nyelvhatár tágabb körében, a Kárpát-medencei mozgalom résztvevőiként rendszeresen jelen voltunk Sátoraljaújhelyen, Széphalomban, Kassán, Győrben, Gyulán és Adán is.
A történelem kedvező fordulatával, a 90-es évek elején kölcsönös lehetett a felismerés, hogy a határnak túlsó oldala is van, született is mindjárt egy új nyelvi fordulat, a határon innen és túl, amely lassan sztereotípiává vált, az idő távlatában pedig mintha a népmesei fordulatok körébe kerülne. A magyarok felfedezték egymást. Felfedeztük egymást. Ennek a felfedezésnek is voltak szintjei és fokozatai. A magyarországiak közül sokan akkor szereztek tudomást arról, hogy a határon túl is van egy magyar világ, vannak olyan „románok”, „szlovákok” stb., akik – hogy, hogy nem – tudnak magyarul.
Azt is tapasztalhatták, hogy az ő magyar nyelvük jól érthető, de kissé más, hogy ők kétnyelvűek, hogy számukra fontos a magyar nyelv (ettől magyarok), hogy veszélyeztetettek magyar nyelvűségükben, de hogy ők meg akarják tartani nyelvüket. Aki pedig a határ innenső oldaláról jutott el Magyarországra, ott azt tapasztalhatta, hogy valóban van egy ország, ahol mindenki magyarul beszél, de az ottaniak ennek jószerével nincsenek is tudatában, emiatt számukra nem is fontos, hogy magyarul beszélnek.
A különböző régiók és az anyaország beszélői előbb némi meglepődéssel felfedezték egymást, rácsodálkoztak egymásra, élcelődtek egymással, lassan tudomásul vették, majd elfogadták egymást. Valóban elfogadták? Mi úgy gondoljuk, és ebben az anyanyelvi mozgalomnak is szerepe volt, hogy a versenyeinken szereplő, anyanyelvi táborainkat látogató, iskolai cserelátogatáson résztvevő fiatalok jártak elöl ebben az elfogadásban és elfogadtatásban. És talán nem túlozzuk el saját tevékenységünk jelentőségét, amikor azt mondjuk, hogy az AESZ fontos szereplője, kulcsszereplője volt a kapcsolatok építésének, az anyanyelvi mozgalom hálózatszerű kiterjesztésének.
Már jó ideje annak, hogy kitaposott útvonalak vezetnek Kézdivásárhelyről nemcsak Szentgyörgyre és Kolozsvárra, hanem Gyulára, Budapestre, Győrbe és Sátoraljaújhelyre is. És ez az út mindkét irányban járthatónak bizonyult. Már a kezdeti időszakban is tisztában voltunk azzal, hogy nem nekünk kell közvetlenül hatással lennünk az erdélyi magyarok nyelvhasználatára, a nyelvi tudatosságot és felelősséget sem leszünk képesek csak magunk terjeszteni: ehhez meg kellett nyernünk azokat, akiknek szakmája a beszéd és az írás, befolyásolói, mintaadói a nyelvi közösségnek. A pedagógusokon kívül ilyen szerepük van a papoknak, a színészeknek, a rádiók és a televíziók munkatársainak.
Ők mind professzionális használói a nyelvnek, tőlük – akik akkor is mintaadók, ha ennek éppen nincsenek tudatában – számon lehet kérni a mintaszerű nyelvhasználatot. Ezt tudatosítani kell bennük, és fel is kell készíteni erre őket. A 90-es években ilyen témájú szakmai konferenciákat és tanfolyamokat, beszédtechnikai képzést szerveztünk az éppen akkor szerveződő, induló rádió és televízió szerkesztőségek munkatársainak.
A 2. évtizedben mintha lankadt volna az erdélyi professzionális beszélők képzés iránti igénye, mintha túlságosan is tökéletesnek éreznék magukat, a nyomtatás és a könyvkiadás új technikai lehetőségeivel pedig a felületesség, a gondozatlanság és a gondatlanság terjed az írásbeliségben. Pedig erre nem terjed ki a regionalitás mentsége, ez már a restellnivaló provincialitás megnyilvánulása.
A magyar nyelv és irodalom iskolai és iskolán kívüli oktatása
Magának a mozgalomnak is az iskola volt a főszíntere, fő szereplői pedig a fiatalok. De közvetlenül érdekelt bennünket az is, hogyan folyik az iskolákban a magyar nyelv és irodalom oktatása, megvan-e a kellő tudatosság és felelősség abban, hogy milyen ennek az oktatásnak a nyelvi igényessége és tartalmi színvonala, eredményessége. Egyáltalán: milyen magyar nyelven és milyen magyar nyelvet oktatnak iskoláinkban? Az AESZ felelősnek érezte mindebben magát, a magyar szakos tanárok pedig ki is nyilvánították, hogy szakmai szervezetüket látják benne.
Az AESZ partner volt a tantervek készítésében; amíg lehetősége volt rá, a tankönyvek lektorálásában, ellenőrzésében; szakmai konferenciákat szervezett (több alkalommal is pl. a helyesírás tanításáról), vállalta az együttműködést az Romániai Magyar Pedagógusok Szövegségével a tanárok továbbképzésében (a Bolyai Akadémián vagy a Teleki Oktatási Központban). Igaz ugyan, és ez jelentős eredmény volt, hogy az anyanyelvi versenyeket „hivatalosként” ismerte el a minisztérium, a szövetség normatív támogatását is elértük a Communitas Alapítványnál, mindezek az együttműködések és partneri kapcsolatok mégsem bizonyultak kellően eredményesnek, hatékonynak.
Véleményünk szerint ennek alapvető oka az, hogy nem érvényesül kellő igényesség sem a pedagógusok kiválasztásában, sem a felkészítésükben. A másik, amire mindenképpen hivatkoznunk kell, a tankönyvek nyelvi igénytelensége, amelyre nekünk már jó néhány éve nincs befolyásunk, csak a sajtóban tehetjük szóvá, nem sok eredménnyel. Az ezzel kapcsolatos tapasztalatainknak és elemzéseinknek összegzése A romániai magyar közoktatás, különös tekintettel az oktatási nyelv(ek)re című tanulmányunk (Fóris-Ferenczi Rita és Péntek János írta, megjelent a Nyelv és oktatás kisebbségben.
Kárpát-medencei körkép című kötetben, szerk. Bartha Csilla–Nádor Orsolya–Péntek János, Budapest, Tinta Könyvkiadó, 2011). Az oktatással és az oktatás nyelvével való törődés folyamatosan jelen volt munkánkban, ennek további bizonyítéka a Bálint Emese és Péntek János szerkesztésében, a Szabó T. Attila Nyelvi Intézet Kiadványai 5. köteteként megjelent Oktatás: nyelvek határán. Közelkép és helyzetkép a romániai magyar oktatásról című gyűjteményes kötet. De talán arra a szülőknek címzett levélre is hivatkozhatunk, amellyel a magyar nyelvnek mint tannyelvnek a fontosságára hívtuk föl azoknak a szülőknek a figyelmét, akiknek gyermeke most kezdi az iskolát (Milyen nyelven tanuljon a gyermek? Magyarul vagy románul?).
A közösségek nyelvi helyzetének tudományos igényű vizsgálata
A mozgalmat, az oktatást csak folyamatos szakmai munkával lehet megalapozni. A Kárpát-medencei szinten összehangolt élőnyelvi kutatások már a 90-es évek elején elkezdődtek. Fokozatosan épült ki a külső régiók szakmai központjaiban dolgozó magyar nyelvészek együttműködése a közös témákban, az azonos vagy hasonló nyelvi helyzetek és folyamatok vizsgálatában. A 2001-ben akadémiai háttérrel intézményesült kutatóállomások együttműködése az éppen itt, Illyefalván rendezett nyári szemináriumokon vált annyira szorossá, hogy létrehozhatták az első és máig egyetlen Kárpát-medencei magyar kutatóhálózatot, a Terminit.
Ennek a hálózatnak az erdélyi kutatóállomása a Szabó T. Attila Nyelvi Intézet kolozsvári és sepsiszentgyörgyi munkatársakkal, szoros szimbiózisban az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségével. 1990 óta fokozott az az elvárás, hogy a nyelvészek közvetlenül járuljanak hozzá a közösség érdekeit szem előtt tartó nyelvstratégia kidolgozásához és megvalósításához. Ez a hozzájárulás elsősorban a nyelvi tervezésben valósul meg, és ennek alapvetően arra kell irányulnia, hogy minél kedvezőbbek legyenek a feltételei a magyar nyelv használatának és megtartásának. Ezeket a feltételeket nagyon tömören a következőkben határozhatjuk meg:
(1) Magukban a beszélőkben legyen meg a tudatos szándék és akarat, hogy meg akarjanak maradni a magyar nyelvben és magyar identitásukban. Ezért is különösen fontos, hogy a fiatalok fedezzék föl azt a többletet, amelyet csak anyanyelvük révén érhetnek el. (2) Legyenek meg a jogi, politikai, nyelvkörnyezeti feltételei a nyelvválasztásnak, ill. az anyanyelv szabad, teljes körű használatának. A beszélőknek minden támogatást meg kell adni ahhoz, hogy ismerjék nyelvi jogaikat, hogy éljenek, élhessenek velük, és legyenek érzékenyek minden korlátozásra vagy hátrányos megkülönböztetésre.
(3) Legyenek meg a feltételei, forrásai és eszközei annak, hogy a beszélők folyamatosan gazdagíthassák anyanyelvi műveltségüket; legyen meg a lehetőségük a nyelv áthagyományozására nem csupán a családban, hanem a teljes körű intézményes oktatásban is.
(4) Elengedhetetlen, hogy a magyar nyelv minden további korszerűsítése, szabályozása, a szaknyelvek bővítése és anyanyelvűsítése a magyar nyelv egészében történjék; ilyen értelemben folytatni kell a Kárpát-medencei magyar nyelvi tervezés legfontosabb programját, a határtalanítást. A nyelvi otthonosságot, a használt nyelvváltozat által is kifejezett közösségi szolidaritást csak a nyelvjárások, a helyi változatok használata biztosíthatja. A beszélőket bátorítani kell arra, hogy használják anyanyelvüket, beleértve a helyi változatot, és tartózkodni kell attól, hogy bárki is megbélyegezze e változatok beszélőit.
(5) Minden eszközzel javítani kell a magyar nyelv presztízsét, külső megítélését.
Számvetés a nyelvi hálózat eredményeiről
A Termini 10 éves jubileumán, a jubileumra kiadott kötetben és a Magyar Tudományos Akadémián 2011. november 24-én tartott konferenciánkon számvetést készítettünk a magyar nyelvi hálózat eredményeiről, fölvázoltuk azt is, melyek azok a témák, amelyekkel folyamatosan foglalkozni kell. Az AESZ-hez szorosan kapcsolódó Szabó T. Attila Nyelvi Intézet a következő témákban folytat kutatásokat (főállású kutató nélkül): nyelvi kapcsolatok, kölcsönhatások (Benő Attila); területi nyelvjárások, a moldvai magyarok és más peremszigetek nyelvi helyzete, nyelv és identitás (Péntek János); nyelvcsere, nyelvélesztés (Gál Noémi); tannyelvválasztás, kétnyelvű oktatás, revitalizációs oktatás, idegen nyelvek oktatása (Bálint Emese, Fodor Dóra, Sorbán Angella, Vremir Márta); szótárszerkesztés; fordítás; szaknyelvek (hivatali nyelv, közigazgatás stb.) (Fazakas Emese, Sárosi-Márdirosz Krisztina); interkulturalitás (kulturális szótár: Benő Attila és Péntek János).
A nyelvhasználat támogatásának és bátorításának szándékával az AESZ kiadásában jelentettük meg a román–magyar és a magyar–román közigazgatási szótárat, a román–magyar oktatásterminológiai szótárat, valamint a román–magyar kulturális szótárat. Ebbe a körbe tartozik az is, hogy folyamatosan közreműködtünk a kolozsvári kisebbségkutató intézet által magyar nyelven forgalmazott hivatalos szövegek és nyomtatványok nyelvi ellenőrzésében, eleget tettünk a hasonló céllal működő szerkesztői felkéréseinek. Mindez már közvetlen közönségszolgálatot jelent, azaz a közösség közvetlen szolgálatát.
Elhanyagoljuk a jelent, mert el vagyunk telve a múltunktól
A szövetség jelenlegi helyzetét, működésének hatékonyságát és eredményességét, tehetetlenségét vagy éppen kudarcait saját erőfeszítéseinken kívül, sőt annál valószínűleg nagyobb mértékben magyar közösségünk általános helyzete és hangulata határozza meg. A 20-22 évvel ezelőtti nagy reményekhez és célokhoz viszonyítva csalódással kell tapasztalnunk a kiegyensúlyozottság hiányát. Azt, hogy a szabadság kezdeti mámorától még mindig nem jutottunk el a felelősség józanságáig. A jogtól, a jog jogos igénylésétől a kötelesség, a kötelezettség vállalásáig. Azt, hogy még mindig alibiként kizárólag a többségiekre hárítjuk saját mulasztásainkat, rossz döntéseinket, végzetszerűnek tüntetjük föl a demográfiai kevesebbséget, saját kicsinységünket álcázzuk vele.
Azt, hogy még mindig beletörődünk a megaláztatásokba, hogy nem ismertük föl az emberi méltóság értékét, azt, amely kiemelhet bennünket a kisebbségi, a kisebbrendűségi helyzetből. Azt, hogy elhanyagoljuk a jelent, mert el vagyunk telve a múltunktól, és félve tekintünk a jövőre. Ennek az általános helyzetnek a következménye, hogy a csúsztatásokkal és mellébeszéléssel újra hitelüket veszítik szavaink, tabuk és eufemizmusok, fennkölt üresség és hamisság kezdik elhomályosítani a magyar nyilvánosság mondatait.
Ami pedig közvetlenül bennünket illet, életünk prózai részét: szövetségünk ügyintézése a két évtized alatt mindig korrekt és hatékony volt, ezzel kapcsolatban soha nem merült föl a gyanúja sem hibának, sem mulasztásnak. Voltak olyan időszakok, és ezek nem is múltak el véglegesen, amikor nekünk magunknak kellett megelőlegeznünk vagy éppen fedeznünk rendezvényeink vagy kiadványaink költségeit. Köszönöm a mindenkori munkatársaknak, hogy megtarthattuk hitelességünket. Nem harcoltunk, mint ahogy sokan állítják magukról Erdélyben, és hősök sem voltunk, de talán azt elmondhatjuk, hogy végeztük a dolgunkat, a közösségnek a nyelvvel foglalkozó, arra figyelő munkásai voltunk. Úgy gondoljuk, részünk van abban, hogy a nyelv belső mozgásában a korábbi, közel egy évszázados távolodás után a közeledés ideje következett el: a Kárpát-medencei magyarság nyelvi, kommunikációs közösséggé vált.
Erősödött az erdélyi magyarok nyelvi öntudata, tudatosabbá vált a nyelvhasználat, spontánabbá a váltás a helyi változatok és a közmagyar között. Erősödtek a nyelvi hűség kötelékei, növekedett a nyelvi igényesség a fiatalok körében. A meghívásunkat elfogadó kollégáink, barátaink már jelenlétükkel is azt igazolják, hogy együttműködésre és a nyitottságra törekedtünk, szövetségeseket kerestünk, és bennük, valamint az intézményekben, amelyeket ők képviselnek, meg is találtuk. Ez volt az egyetlen biztos tőkénk, amit úgy szokás nevezni, hogy „kapcsolati” tőke, a bizalom, ami hiánycikk mai világunkban, és ez kárpótolt bennünket azért is, hogy költségvetési, pályázati támogatottságunk mindig szűkös volt és bizonytalan. Ami volt, és ami van, azt mindenképpen köszönjük.
De csak most, a jubileumi visszaemlékezések időszakában érezzük igazán annak visszásságát, hogy noha a szakma és az erdélyi magyar nyilvánosság elismeri tevékenységünket, a politikai élet szereplői a jelek szerint nehezen tudnak megbarátkozni azzal, hogy mi csak a közösség iránti elkötelezettséget vállaljuk – véleményünk szerint az egyetlen lehetséges közös nevezőt a megosztott magyar világban – másfajta „lekötelezettséget” nem. Ezért történhetett meg az, hogy a támogatáspolitika erdélyi kedvezményezetti listáján nem kerülhettünk be még az 56 támogatott intézmény közé sem.
Csak abban reménykedhetünk, hogy azok, akik erről döntöttek, nem hasonlóképpen rangsorolják fontossági sorrendben 57-nek az erdélyi magyar nyelvet és nyelvhasználatot. Mindennél fontosabb azonban az, hogy ezalatt a közel egy emberöltőnyi idő alatt a fiatalok ezreit-tízezreit avathattuk be az anyanyelv bűvös körébe, a magyar kultúrába. És fiatalok új nemzedéke került be pedagógusként a magyar közoktatásba, közülük nagyon sokan az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége szakmai köréhez is csatlakozott.
A szakmabeliek, a nyelvészek körében is ott vannak már a fiatalok az idősebbek mellett, akik folytatják és megújítják, korszerűbbé és hatékonyabbá teszik elődeik munkáját. És ez az új nemzedék is tudatában van annak, hogy a nyelvet megtartó közösség és a közösséget éltető nyelv sorsa elválaszthatatlan egymástól.
Péntek János
A szerző az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének elnöke
A szöveg beszámolóként hangzott el a szövetség jubileumi rendezvényén Sepsiszentgyörgyön, 2012. május 18-án. Krónika (Kolozsvár)
Huszonkét évvel ezelőtt a szabadság élménye volt a legfontosabb, a nyelvhasználat szabadságának, a magyar nyelv nyilvános megjelenésének az élménye. El is kápráztatott bennünket a kezdeti hősi időszak, amikor a román televízióban is szólni lehetett magyarul, közéleti személyiségeink, politikusaink is magyarul beszélhettek, sőt román honfitársaink közül is nagyon sokan vették elő rejtett magyar tudásukat, hogy aztán a későbbiekben és manapság is újra elrejtsék.
Velünk együtt a magyar nyelv is kikerült a diktatúra börtönéből, a nyilvánosság fényében tündökölhetett, természetes kapocs lehetett újra a magyarul beszélők teljes közösségével. Megszűnt a hatalom és a félelem skizofrén kettős beszéde, újra hitelesebbek lettek a szavaink, tisztábbak a mondataink. Gerincünkkel a beszédünk is kiegyenesedhetett. Amikor tudni lehetett, hogy nincs már akadálya az intézményesülésnek, háromszéki barátaink tették meg ezt a döntő lépést: húsz évvel ezelőtt hivatalosan is bejegyeztették az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségét.
Azért ők, és azért itt, mert a nyelvterületnek ebben a keleti zugában már 1990 előtt is több bátorsággal gondoskodtak tanítványaik anyanyelvi műveléséről. Tulit Ilona magyar szakos tanfelügyelő elnöke is lett az AESZ-nek, aztán Zsigmond Győző. A megye szaktanárai közül nagyon sokan játszottak kulcsszerepet a Szövetségben: Erdély Judit, Török Katalin és Péter Sándor, aztán Gazda József, Kőrösi Csoma emlékének ápolója, valamint Ördög-Gyárfás Lajos, aki mérnöki pontossággal és felelősséggel vette kezébe a szövetség ügyeinek intézését. Háromszéken a történelmi példa is több volt, mint máshol, a már-már héroszi példák: Apáczai Csere János, Mikes Kelemen, Bod Péter, Baróti Szabó Dávid, Kőrösi Csoma Sándor, akik emlékeikben kézzelfoghatóan helyiek, hűségükben és munkájukban egyetemesek, egyetemesen magyarok.
A névválasztásban is gondolni lehetett volna az erdélyi hagyományra, az említett nevekre vagy az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaságra. Annak kifejezése viszont szintén fontos volt, hogy az intézményesülő erdélyi anyanyelvi mozgalom csatlakozni kíván az anyaországihoz. Ezért a magyarországi Anyanyelvápolók Szövetsége neve egészült ki az erdélyi jelzővel. Így ebben a névben a természetes egység és a természetes különbözőség egyaránt kifejeződik. Azt látni lehetett már a 90-es évek elején, hogy a kisebbségpolitikának alapvető célkitűzése lesz az anyanyelvűség, a nyelvhasználati jogok kiterjesztése és védelme. Azt sem volt nehéz észrevenni, hogy az anyanyelvűségért folytatott harc mellett kisebb figyelemben fog részesülni maga az anyanyelv.
Pedig már akkor sem volt közömbös, milyen lesz az a nyelv, amelyet és amelyen tanítani fognak iskoláinkban, amely mintává válik a kiterjedő médiában, amely egyre nagyobb teret kap a nyilvánosságban, és egyre inkább feltűnik majd a közigazgatásban, a hivatalokban, amelynek dominánsnak kell maradnia a magyar–román kétnyelvűségben. E feladatok fölismerésének a jegyében fokozatosan alakult ki a szövetség munkájának három alapvető területe: maga a mozgalom; a magyar nyelv és irodalom iskolai és iskolán kívüli oktatása; a mindezt megalapozó szakmai munka: közösségeink nyelvi helyzetének és nyelvhasználatának tudományos igényű vizsgálata.
Magáról a mozgalomról
A szövetség vezetőtestületében már kezdettől képviseltette magát minden erdélyi régió, rendezvényeinkről pedig úgy döntöttünk, hogy folyamatosan változtatjuk a színhelyeket. Úgy gondoltuk, a mozgalom lényege éppen a mozgás, a jelenlét Erdély magyar közösségeiben. Magam ezt a tavaszi határjáráshoz hasonlítottam, ahhoz a mágikus rítushoz, amelynek szerepe szerint óvnia kell a közösséget, a falut, a település határát az ártó szellemektől, a mi esetünkben a nyelvhatárt, a veszélyeztetett peremrégiókat.
Fő rendezvényünkkel, a Magyar Nyelv Napjai ünnepével, az ehhez kapcsolódó szakmai konferenciával, a Nyelvőrzés Díjának átadásával, a Kőrösi Csoma Sándor anyanyelvi vetélkedővel, a mesemondó versennyel így jártuk végig két évtized alatt nyelvi régiónk foszló peremét és megtartó központjait: Nagybányát, Szatmárt, Nagyváradot, Aradot, Temesvárt, Dévát, Brassót, Csíkszeredát, de Udvarhelyt, Gyergyószentmiklóst, Nagyenyedet, Marosvásárhelyt és Zilahot is. És a magyar nyelvhatár tágabb körében, a Kárpát-medencei mozgalom résztvevőiként rendszeresen jelen voltunk Sátoraljaújhelyen, Széphalomban, Kassán, Győrben, Gyulán és Adán is.
A történelem kedvező fordulatával, a 90-es évek elején kölcsönös lehetett a felismerés, hogy a határnak túlsó oldala is van, született is mindjárt egy új nyelvi fordulat, a határon innen és túl, amely lassan sztereotípiává vált, az idő távlatában pedig mintha a népmesei fordulatok körébe kerülne. A magyarok felfedezték egymást. Felfedeztük egymást. Ennek a felfedezésnek is voltak szintjei és fokozatai. A magyarországiak közül sokan akkor szereztek tudomást arról, hogy a határon túl is van egy magyar világ, vannak olyan „románok”, „szlovákok” stb., akik – hogy, hogy nem – tudnak magyarul.
Azt is tapasztalhatták, hogy az ő magyar nyelvük jól érthető, de kissé más, hogy ők kétnyelvűek, hogy számukra fontos a magyar nyelv (ettől magyarok), hogy veszélyeztetettek magyar nyelvűségükben, de hogy ők meg akarják tartani nyelvüket. Aki pedig a határ innenső oldaláról jutott el Magyarországra, ott azt tapasztalhatta, hogy valóban van egy ország, ahol mindenki magyarul beszél, de az ottaniak ennek jószerével nincsenek is tudatában, emiatt számukra nem is fontos, hogy magyarul beszélnek.
A különböző régiók és az anyaország beszélői előbb némi meglepődéssel felfedezték egymást, rácsodálkoztak egymásra, élcelődtek egymással, lassan tudomásul vették, majd elfogadták egymást. Valóban elfogadták? Mi úgy gondoljuk, és ebben az anyanyelvi mozgalomnak is szerepe volt, hogy a versenyeinken szereplő, anyanyelvi táborainkat látogató, iskolai cserelátogatáson résztvevő fiatalok jártak elöl ebben az elfogadásban és elfogadtatásban. És talán nem túlozzuk el saját tevékenységünk jelentőségét, amikor azt mondjuk, hogy az AESZ fontos szereplője, kulcsszereplője volt a kapcsolatok építésének, az anyanyelvi mozgalom hálózatszerű kiterjesztésének.
Már jó ideje annak, hogy kitaposott útvonalak vezetnek Kézdivásárhelyről nemcsak Szentgyörgyre és Kolozsvárra, hanem Gyulára, Budapestre, Győrbe és Sátoraljaújhelyre is. És ez az út mindkét irányban járthatónak bizonyult. Már a kezdeti időszakban is tisztában voltunk azzal, hogy nem nekünk kell közvetlenül hatással lennünk az erdélyi magyarok nyelvhasználatára, a nyelvi tudatosságot és felelősséget sem leszünk képesek csak magunk terjeszteni: ehhez meg kellett nyernünk azokat, akiknek szakmája a beszéd és az írás, befolyásolói, mintaadói a nyelvi közösségnek. A pedagógusokon kívül ilyen szerepük van a papoknak, a színészeknek, a rádiók és a televíziók munkatársainak.
Ők mind professzionális használói a nyelvnek, tőlük – akik akkor is mintaadók, ha ennek éppen nincsenek tudatában – számon lehet kérni a mintaszerű nyelvhasználatot. Ezt tudatosítani kell bennük, és fel is kell készíteni erre őket. A 90-es években ilyen témájú szakmai konferenciákat és tanfolyamokat, beszédtechnikai képzést szerveztünk az éppen akkor szerveződő, induló rádió és televízió szerkesztőségek munkatársainak.
A 2. évtizedben mintha lankadt volna az erdélyi professzionális beszélők képzés iránti igénye, mintha túlságosan is tökéletesnek éreznék magukat, a nyomtatás és a könyvkiadás új technikai lehetőségeivel pedig a felületesség, a gondozatlanság és a gondatlanság terjed az írásbeliségben. Pedig erre nem terjed ki a regionalitás mentsége, ez már a restellnivaló provincialitás megnyilvánulása.
A magyar nyelv és irodalom iskolai és iskolán kívüli oktatása
Magának a mozgalomnak is az iskola volt a főszíntere, fő szereplői pedig a fiatalok. De közvetlenül érdekelt bennünket az is, hogyan folyik az iskolákban a magyar nyelv és irodalom oktatása, megvan-e a kellő tudatosság és felelősség abban, hogy milyen ennek az oktatásnak a nyelvi igényessége és tartalmi színvonala, eredményessége. Egyáltalán: milyen magyar nyelven és milyen magyar nyelvet oktatnak iskoláinkban? Az AESZ felelősnek érezte mindebben magát, a magyar szakos tanárok pedig ki is nyilvánították, hogy szakmai szervezetüket látják benne.
Az AESZ partner volt a tantervek készítésében; amíg lehetősége volt rá, a tankönyvek lektorálásában, ellenőrzésében; szakmai konferenciákat szervezett (több alkalommal is pl. a helyesírás tanításáról), vállalta az együttműködést az Romániai Magyar Pedagógusok Szövegségével a tanárok továbbképzésében (a Bolyai Akadémián vagy a Teleki Oktatási Központban). Igaz ugyan, és ez jelentős eredmény volt, hogy az anyanyelvi versenyeket „hivatalosként” ismerte el a minisztérium, a szövetség normatív támogatását is elértük a Communitas Alapítványnál, mindezek az együttműködések és partneri kapcsolatok mégsem bizonyultak kellően eredményesnek, hatékonynak.
Véleményünk szerint ennek alapvető oka az, hogy nem érvényesül kellő igényesség sem a pedagógusok kiválasztásában, sem a felkészítésükben. A másik, amire mindenképpen hivatkoznunk kell, a tankönyvek nyelvi igénytelensége, amelyre nekünk már jó néhány éve nincs befolyásunk, csak a sajtóban tehetjük szóvá, nem sok eredménnyel. Az ezzel kapcsolatos tapasztalatainknak és elemzéseinknek összegzése A romániai magyar közoktatás, különös tekintettel az oktatási nyelv(ek)re című tanulmányunk (Fóris-Ferenczi Rita és Péntek János írta, megjelent a Nyelv és oktatás kisebbségben.
Kárpát-medencei körkép című kötetben, szerk. Bartha Csilla–Nádor Orsolya–Péntek János, Budapest, Tinta Könyvkiadó, 2011). Az oktatással és az oktatás nyelvével való törődés folyamatosan jelen volt munkánkban, ennek további bizonyítéka a Bálint Emese és Péntek János szerkesztésében, a Szabó T. Attila Nyelvi Intézet Kiadványai 5. köteteként megjelent Oktatás: nyelvek határán. Közelkép és helyzetkép a romániai magyar oktatásról című gyűjteményes kötet. De talán arra a szülőknek címzett levélre is hivatkozhatunk, amellyel a magyar nyelvnek mint tannyelvnek a fontosságára hívtuk föl azoknak a szülőknek a figyelmét, akiknek gyermeke most kezdi az iskolát (Milyen nyelven tanuljon a gyermek? Magyarul vagy románul?).
A közösségek nyelvi helyzetének tudományos igényű vizsgálata
A mozgalmat, az oktatást csak folyamatos szakmai munkával lehet megalapozni. A Kárpát-medencei szinten összehangolt élőnyelvi kutatások már a 90-es évek elején elkezdődtek. Fokozatosan épült ki a külső régiók szakmai központjaiban dolgozó magyar nyelvészek együttműködése a közös témákban, az azonos vagy hasonló nyelvi helyzetek és folyamatok vizsgálatában. A 2001-ben akadémiai háttérrel intézményesült kutatóállomások együttműködése az éppen itt, Illyefalván rendezett nyári szemináriumokon vált annyira szorossá, hogy létrehozhatták az első és máig egyetlen Kárpát-medencei magyar kutatóhálózatot, a Terminit.
Ennek a hálózatnak az erdélyi kutatóállomása a Szabó T. Attila Nyelvi Intézet kolozsvári és sepsiszentgyörgyi munkatársakkal, szoros szimbiózisban az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségével. 1990 óta fokozott az az elvárás, hogy a nyelvészek közvetlenül járuljanak hozzá a közösség érdekeit szem előtt tartó nyelvstratégia kidolgozásához és megvalósításához. Ez a hozzájárulás elsősorban a nyelvi tervezésben valósul meg, és ennek alapvetően arra kell irányulnia, hogy minél kedvezőbbek legyenek a feltételei a magyar nyelv használatának és megtartásának. Ezeket a feltételeket nagyon tömören a következőkben határozhatjuk meg:
(1) Magukban a beszélőkben legyen meg a tudatos szándék és akarat, hogy meg akarjanak maradni a magyar nyelvben és magyar identitásukban. Ezért is különösen fontos, hogy a fiatalok fedezzék föl azt a többletet, amelyet csak anyanyelvük révén érhetnek el. (2) Legyenek meg a jogi, politikai, nyelvkörnyezeti feltételei a nyelvválasztásnak, ill. az anyanyelv szabad, teljes körű használatának. A beszélőknek minden támogatást meg kell adni ahhoz, hogy ismerjék nyelvi jogaikat, hogy éljenek, élhessenek velük, és legyenek érzékenyek minden korlátozásra vagy hátrányos megkülönböztetésre.
(3) Legyenek meg a feltételei, forrásai és eszközei annak, hogy a beszélők folyamatosan gazdagíthassák anyanyelvi műveltségüket; legyen meg a lehetőségük a nyelv áthagyományozására nem csupán a családban, hanem a teljes körű intézményes oktatásban is.
(4) Elengedhetetlen, hogy a magyar nyelv minden további korszerűsítése, szabályozása, a szaknyelvek bővítése és anyanyelvűsítése a magyar nyelv egészében történjék; ilyen értelemben folytatni kell a Kárpát-medencei magyar nyelvi tervezés legfontosabb programját, a határtalanítást. A nyelvi otthonosságot, a használt nyelvváltozat által is kifejezett közösségi szolidaritást csak a nyelvjárások, a helyi változatok használata biztosíthatja. A beszélőket bátorítani kell arra, hogy használják anyanyelvüket, beleértve a helyi változatot, és tartózkodni kell attól, hogy bárki is megbélyegezze e változatok beszélőit.
(5) Minden eszközzel javítani kell a magyar nyelv presztízsét, külső megítélését.
Számvetés a nyelvi hálózat eredményeiről
A Termini 10 éves jubileumán, a jubileumra kiadott kötetben és a Magyar Tudományos Akadémián 2011. november 24-én tartott konferenciánkon számvetést készítettünk a magyar nyelvi hálózat eredményeiről, fölvázoltuk azt is, melyek azok a témák, amelyekkel folyamatosan foglalkozni kell. Az AESZ-hez szorosan kapcsolódó Szabó T. Attila Nyelvi Intézet a következő témákban folytat kutatásokat (főállású kutató nélkül): nyelvi kapcsolatok, kölcsönhatások (Benő Attila); területi nyelvjárások, a moldvai magyarok és más peremszigetek nyelvi helyzete, nyelv és identitás (Péntek János); nyelvcsere, nyelvélesztés (Gál Noémi); tannyelvválasztás, kétnyelvű oktatás, revitalizációs oktatás, idegen nyelvek oktatása (Bálint Emese, Fodor Dóra, Sorbán Angella, Vremir Márta); szótárszerkesztés; fordítás; szaknyelvek (hivatali nyelv, közigazgatás stb.) (Fazakas Emese, Sárosi-Márdirosz Krisztina); interkulturalitás (kulturális szótár: Benő Attila és Péntek János).
A nyelvhasználat támogatásának és bátorításának szándékával az AESZ kiadásában jelentettük meg a román–magyar és a magyar–román közigazgatási szótárat, a román–magyar oktatásterminológiai szótárat, valamint a román–magyar kulturális szótárat. Ebbe a körbe tartozik az is, hogy folyamatosan közreműködtünk a kolozsvári kisebbségkutató intézet által magyar nyelven forgalmazott hivatalos szövegek és nyomtatványok nyelvi ellenőrzésében, eleget tettünk a hasonló céllal működő szerkesztői felkéréseinek. Mindez már közvetlen közönségszolgálatot jelent, azaz a közösség közvetlen szolgálatát.
Elhanyagoljuk a jelent, mert el vagyunk telve a múltunktól
A szövetség jelenlegi helyzetét, működésének hatékonyságát és eredményességét, tehetetlenségét vagy éppen kudarcait saját erőfeszítéseinken kívül, sőt annál valószínűleg nagyobb mértékben magyar közösségünk általános helyzete és hangulata határozza meg. A 20-22 évvel ezelőtti nagy reményekhez és célokhoz viszonyítva csalódással kell tapasztalnunk a kiegyensúlyozottság hiányát. Azt, hogy a szabadság kezdeti mámorától még mindig nem jutottunk el a felelősség józanságáig. A jogtól, a jog jogos igénylésétől a kötelesség, a kötelezettség vállalásáig. Azt, hogy még mindig alibiként kizárólag a többségiekre hárítjuk saját mulasztásainkat, rossz döntéseinket, végzetszerűnek tüntetjük föl a demográfiai kevesebbséget, saját kicsinységünket álcázzuk vele.
Azt, hogy még mindig beletörődünk a megaláztatásokba, hogy nem ismertük föl az emberi méltóság értékét, azt, amely kiemelhet bennünket a kisebbségi, a kisebbrendűségi helyzetből. Azt, hogy elhanyagoljuk a jelent, mert el vagyunk telve a múltunktól, és félve tekintünk a jövőre. Ennek az általános helyzetnek a következménye, hogy a csúsztatásokkal és mellébeszéléssel újra hitelüket veszítik szavaink, tabuk és eufemizmusok, fennkölt üresség és hamisság kezdik elhomályosítani a magyar nyilvánosság mondatait.
Ami pedig közvetlenül bennünket illet, életünk prózai részét: szövetségünk ügyintézése a két évtized alatt mindig korrekt és hatékony volt, ezzel kapcsolatban soha nem merült föl a gyanúja sem hibának, sem mulasztásnak. Voltak olyan időszakok, és ezek nem is múltak el véglegesen, amikor nekünk magunknak kellett megelőlegeznünk vagy éppen fedeznünk rendezvényeink vagy kiadványaink költségeit. Köszönöm a mindenkori munkatársaknak, hogy megtarthattuk hitelességünket. Nem harcoltunk, mint ahogy sokan állítják magukról Erdélyben, és hősök sem voltunk, de talán azt elmondhatjuk, hogy végeztük a dolgunkat, a közösségnek a nyelvvel foglalkozó, arra figyelő munkásai voltunk. Úgy gondoljuk, részünk van abban, hogy a nyelv belső mozgásában a korábbi, közel egy évszázados távolodás után a közeledés ideje következett el: a Kárpát-medencei magyarság nyelvi, kommunikációs közösséggé vált.
Erősödött az erdélyi magyarok nyelvi öntudata, tudatosabbá vált a nyelvhasználat, spontánabbá a váltás a helyi változatok és a közmagyar között. Erősödtek a nyelvi hűség kötelékei, növekedett a nyelvi igényesség a fiatalok körében. A meghívásunkat elfogadó kollégáink, barátaink már jelenlétükkel is azt igazolják, hogy együttműködésre és a nyitottságra törekedtünk, szövetségeseket kerestünk, és bennük, valamint az intézményekben, amelyeket ők képviselnek, meg is találtuk. Ez volt az egyetlen biztos tőkénk, amit úgy szokás nevezni, hogy „kapcsolati” tőke, a bizalom, ami hiánycikk mai világunkban, és ez kárpótolt bennünket azért is, hogy költségvetési, pályázati támogatottságunk mindig szűkös volt és bizonytalan. Ami volt, és ami van, azt mindenképpen köszönjük.
De csak most, a jubileumi visszaemlékezések időszakában érezzük igazán annak visszásságát, hogy noha a szakma és az erdélyi magyar nyilvánosság elismeri tevékenységünket, a politikai élet szereplői a jelek szerint nehezen tudnak megbarátkozni azzal, hogy mi csak a közösség iránti elkötelezettséget vállaljuk – véleményünk szerint az egyetlen lehetséges közös nevezőt a megosztott magyar világban – másfajta „lekötelezettséget” nem. Ezért történhetett meg az, hogy a támogatáspolitika erdélyi kedvezményezetti listáján nem kerülhettünk be még az 56 támogatott intézmény közé sem.
Csak abban reménykedhetünk, hogy azok, akik erről döntöttek, nem hasonlóképpen rangsorolják fontossági sorrendben 57-nek az erdélyi magyar nyelvet és nyelvhasználatot. Mindennél fontosabb azonban az, hogy ezalatt a közel egy emberöltőnyi idő alatt a fiatalok ezreit-tízezreit avathattuk be az anyanyelv bűvös körébe, a magyar kultúrába. És fiatalok új nemzedéke került be pedagógusként a magyar közoktatásba, közülük nagyon sokan az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége szakmai köréhez is csatlakozott.
A szakmabeliek, a nyelvészek körében is ott vannak már a fiatalok az idősebbek mellett, akik folytatják és megújítják, korszerűbbé és hatékonyabbá teszik elődeik munkáját. És ez az új nemzedék is tudatában van annak, hogy a nyelvet megtartó közösség és a közösséget éltető nyelv sorsa elválaszthatatlan egymástól.
Péntek János
A szerző az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének elnöke
A szöveg beszámolóként hangzott el a szövetség jubileumi rendezvényén Sepsiszentgyörgyön, 2012. május 18-án. Krónika (Kolozsvár)
2012. december 12.
A jelenkori misztikus
Kettős könyvbemutató Marosvásárhelyen
Szinte teljesen megtelt a Kultúrpalota kisterme azon a hétfő délutáni könyvbemutatón, amelyen két újonnan lefordított, magyar nyelvterületen magyar nyelven először megjelent kötetet ismertettek, amelyek kiegészítik egymást. Mindkettő David R. Hawkins ismert amerikai pszichiáter, elme- és tudatkutató, jelenkori misztikus munkája: a vaskosabbik címe Isten jelenlétének felfedezése, a zsebkönyvként is hordozható kisebbiknek A megvilágosodás útján címet adta a szerző.
A köteteket Rácz Virág-Lilla, a Sapientia EMTE marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Kara fordító szakának végzett hallgatója fordította le magyar nyelvre, az igen szép számban megjelent közönséget tanárai – dr. Gál Noémi és dr. Sárosi Márdirosz Krisztina, a kötetek lektorai – fogadták, a méltatóval, dr. Benő Attilával, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem tanárával egyetemben.
– Először az Isten jelenlétének felfedezése című kötetről szólok. A szerző magyar nyelven frissen megjelent könyvében belső utazásra hív, a csend és nyugalom megtapasztalására. A szellemiség útja ez. A nagy dolgok, amelyek megváltoztatták a világot, mindig csendben születtek. Ez a csend hiányzik napjainkból. A kötet másfajta szellemiséget közvetít. Hétköznapjainkat uralja az önző és bizalmatlan egónk, amely a legfőbb akadálya a harmonikus emberi kapcsolatok megtapasztalásának, valódi Énünk tényleges kibontakoztatásának. A legfőbb akadály idebent van: az egó ebben az értelemben az állati ösztönök és reflexek világa, uralma szemben áll mindennel, ami szellemi. Hatástalanításának legjobb módja, ha megmondjuk róla az igazat, hiszen jobb boldogulni, mint nyerni. Az egót nem tudjuk erőszakkal legyőzni, hiszen az egó a szerzésen alapszik, és ez azt jelentené, hogy öngyilkosságra kényszerítjük. Feloldani csak szeretettel lehet. Az egó elengedéséről van szó, amely által megláthatjuk Istent a mindenekben. Az egó a spiritualitás szöges ellentéte, a spiritualitás pedig szubjektív, saját létezésünk felfedezését jelenti. Az egó az akadálya annak, hogy megismerjük saját Énünket, amely nem azonos azzal, amit hiszünk magunkról. Annál sokkal mélyebben van. A másik kulcsszó a Power, amely nemcsak Erőt, hanem Hatalmat is jelent, valamint a Jelenlét. A valódi Erő És Jelenlét megtapasztalásának útja pedig a meditáció, amelyen keresztül tudatosíthatjuk valódi szükségleteinket. Amelyek nélkül csak sietünk és nincsen tudatos, valódi életünk. Azért sietünk, mert túl sokat akarunk, és aki sokat markol, keveset fog. A meditáció célja ez esetben nem eljutni az Üresig, a Semmiig. A keleti tanokhoz hozzátesz valamit a szerző: nem ez a megvilágosodás útja. Az ennél is több: eljutni a feltétel nélküli szeretetig. Ez a megvilágosodás legfelsőbb szintje. Amely nem érdekfüggő, és amely mindenkire egyformán árasztja a szeretetet – nem válogat, számára nem létezik kettősség. Emiatt ajánlom mindenkinek ezt a kötetet, hitbeli és felekezeti hovatartozás nélkül. Ez a meditáció az őszinte, elkötelezett igazságkeresést jelenti, hiszen a "nem tudom" sokkal termékenyebb, mint a "tudom". Az utóbbi soha nem látja meg azt, amit nem tud. A válasz a bennünk lévő Jelenlétből sugárzik felénk, megérinti létünk legmélyét – vallja a szerző, aki egy évet szánt a 91. zsoltár tanulmányozására, és végül megtapasztalta a benne leírtakat. A keresztény misztikusok, kontemplatív szerzetesek nyomában jár, Anthony de Mello szellemi rokona. Megtapasztalta, hogy a végső igazság nem adható át szavakkal, az egész megértése egyfajta szellemi éberséget jelent: meglátni a változásokat, a jeleket, amelyek nekünk szólnak. Az ember tenni akar, de nem ismeri a belső cselekvést, a meditációt. Utóbbi megérti az egó tévelygéseit. Ez a hermeneutikához kapcsolja Hawkinsot: "Bennetek van Isten országa". Ez a könyv egyik mottója. A másik: "Keressétek először Isten országát". Először, mindenekelőtt. Több évezredes út ez, amelyet a szerző újszerűen, saját tapasztalatain keresztül oszt meg az olvasóval. Nem a lineáris, ok-okozati, hétköznapi gondolkodás módja ez, hanem a holisztikus gondolkodásé, amely intuitív, meditatív és az egészet egyszerre látja át.
E kötet párja A megvilágosodás útján című könyv, amely 365 napi elmélkedést tartalmaz, mindennapra jut belőle egypár mondat. Mindkét kötetet először adták ki magyar nyelvterületen, nagyon szép kivitelezésben. Öröm és büszkeség számunkra, hogy megjelentek – hallottuk dr. Benő Attilától.
Dr. Sárosi Márdirosz Krisztina a fordításról szólt a szerző videofelvételeivel, illetve a Kardos Eszter hegedűjátékával egyaránt gazdagított könyvbemutató végén. Mint mondta, a fordítás nagyon jó: egyaránt jellemzi az érzés, a szellemiség, a fordítói alázat. Rácz Virág-Lilla tudta, hogy az eredeti szöveg retextualizációját végzi, mégis sikeresen vált társszerzővé.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)
Kettős könyvbemutató Marosvásárhelyen
Szinte teljesen megtelt a Kultúrpalota kisterme azon a hétfő délutáni könyvbemutatón, amelyen két újonnan lefordított, magyar nyelvterületen magyar nyelven először megjelent kötetet ismertettek, amelyek kiegészítik egymást. Mindkettő David R. Hawkins ismert amerikai pszichiáter, elme- és tudatkutató, jelenkori misztikus munkája: a vaskosabbik címe Isten jelenlétének felfedezése, a zsebkönyvként is hordozható kisebbiknek A megvilágosodás útján címet adta a szerző.
A köteteket Rácz Virág-Lilla, a Sapientia EMTE marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Kara fordító szakának végzett hallgatója fordította le magyar nyelvre, az igen szép számban megjelent közönséget tanárai – dr. Gál Noémi és dr. Sárosi Márdirosz Krisztina, a kötetek lektorai – fogadták, a méltatóval, dr. Benő Attilával, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem tanárával egyetemben.
– Először az Isten jelenlétének felfedezése című kötetről szólok. A szerző magyar nyelven frissen megjelent könyvében belső utazásra hív, a csend és nyugalom megtapasztalására. A szellemiség útja ez. A nagy dolgok, amelyek megváltoztatták a világot, mindig csendben születtek. Ez a csend hiányzik napjainkból. A kötet másfajta szellemiséget közvetít. Hétköznapjainkat uralja az önző és bizalmatlan egónk, amely a legfőbb akadálya a harmonikus emberi kapcsolatok megtapasztalásának, valódi Énünk tényleges kibontakoztatásának. A legfőbb akadály idebent van: az egó ebben az értelemben az állati ösztönök és reflexek világa, uralma szemben áll mindennel, ami szellemi. Hatástalanításának legjobb módja, ha megmondjuk róla az igazat, hiszen jobb boldogulni, mint nyerni. Az egót nem tudjuk erőszakkal legyőzni, hiszen az egó a szerzésen alapszik, és ez azt jelentené, hogy öngyilkosságra kényszerítjük. Feloldani csak szeretettel lehet. Az egó elengedéséről van szó, amely által megláthatjuk Istent a mindenekben. Az egó a spiritualitás szöges ellentéte, a spiritualitás pedig szubjektív, saját létezésünk felfedezését jelenti. Az egó az akadálya annak, hogy megismerjük saját Énünket, amely nem azonos azzal, amit hiszünk magunkról. Annál sokkal mélyebben van. A másik kulcsszó a Power, amely nemcsak Erőt, hanem Hatalmat is jelent, valamint a Jelenlét. A valódi Erő És Jelenlét megtapasztalásának útja pedig a meditáció, amelyen keresztül tudatosíthatjuk valódi szükségleteinket. Amelyek nélkül csak sietünk és nincsen tudatos, valódi életünk. Azért sietünk, mert túl sokat akarunk, és aki sokat markol, keveset fog. A meditáció célja ez esetben nem eljutni az Üresig, a Semmiig. A keleti tanokhoz hozzátesz valamit a szerző: nem ez a megvilágosodás útja. Az ennél is több: eljutni a feltétel nélküli szeretetig. Ez a megvilágosodás legfelsőbb szintje. Amely nem érdekfüggő, és amely mindenkire egyformán árasztja a szeretetet – nem válogat, számára nem létezik kettősség. Emiatt ajánlom mindenkinek ezt a kötetet, hitbeli és felekezeti hovatartozás nélkül. Ez a meditáció az őszinte, elkötelezett igazságkeresést jelenti, hiszen a "nem tudom" sokkal termékenyebb, mint a "tudom". Az utóbbi soha nem látja meg azt, amit nem tud. A válasz a bennünk lévő Jelenlétből sugárzik felénk, megérinti létünk legmélyét – vallja a szerző, aki egy évet szánt a 91. zsoltár tanulmányozására, és végül megtapasztalta a benne leírtakat. A keresztény misztikusok, kontemplatív szerzetesek nyomában jár, Anthony de Mello szellemi rokona. Megtapasztalta, hogy a végső igazság nem adható át szavakkal, az egész megértése egyfajta szellemi éberséget jelent: meglátni a változásokat, a jeleket, amelyek nekünk szólnak. Az ember tenni akar, de nem ismeri a belső cselekvést, a meditációt. Utóbbi megérti az egó tévelygéseit. Ez a hermeneutikához kapcsolja Hawkinsot: "Bennetek van Isten országa". Ez a könyv egyik mottója. A másik: "Keressétek először Isten országát". Először, mindenekelőtt. Több évezredes út ez, amelyet a szerző újszerűen, saját tapasztalatain keresztül oszt meg az olvasóval. Nem a lineáris, ok-okozati, hétköznapi gondolkodás módja ez, hanem a holisztikus gondolkodásé, amely intuitív, meditatív és az egészet egyszerre látja át.
E kötet párja A megvilágosodás útján című könyv, amely 365 napi elmélkedést tartalmaz, mindennapra jut belőle egypár mondat. Mindkét kötetet először adták ki magyar nyelvterületen, nagyon szép kivitelezésben. Öröm és büszkeség számunkra, hogy megjelentek – hallottuk dr. Benő Attilától.
Dr. Sárosi Márdirosz Krisztina a fordításról szólt a szerző videofelvételeivel, illetve a Kardos Eszter hegedűjátékával egyaránt gazdagított könyvbemutató végén. Mint mondta, a fordítás nagyon jó: egyaránt jellemzi az érzés, a szellemiség, a fordítói alázat. Rácz Virág-Lilla tudta, hogy az eredeti szöveg retextualizációját végzi, mégis sikeresen vált társszerzővé.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)
2016. június 14.
Értékünk a fa
A Zöld Ifjak Környezetvédő Egyesülete (ZIKE) hétvégén hatodik alkalommal szervezte meg erdővidéki V–VIII. osztályosok számára a Zöldikék Környezetvédelmi Vetélkedőt. A kétfordulós, tárgyi tudást, fantáziát és felismerő képességet kívánó verseny központi témája a térségben honos fák voltak, Barótról öt, Vargyasról és Magyarhermányból egy-egy csapat nevezett be.
A benevezőknek a megmérettetés előtt rövid filmet kellett készíteniük a tájegység valamelyik fájáról – többek közt meg kellett okolniuk, miért éppen az adott fát választották, és utána kellett nézniük történetének –, majd természetes anyagok felhasználásával makettet kellett készíteniük róla. A kultúrotthonban tartott vetélkedőn a levelek után kellett felismerniük a fákat, és kvízkérdésekre kellett válaszolniuk. Az első díjat és a nyári táborozást Imre Mikolt és Márkó Ágnes (a Gaál Mózes Általános Iskola VI. osztályos tanulói) szerezte meg, de nem távozott üres kézzel Moroianu Ana és Gál Noémi (ők is a Gaál Mózes Általános Iskola VI. osztályos tanulói) és a vargyasi Borbáth Károly Általános Iskola hírnevét öregbítő Imets Aletta és Dimény Vanda sem, akik könyvjutalomban részesültek. Egyed Emőke örömét fejezte ki, hogy a diákok érezhetően komolyan készültek a vetélkedőre: nemcsak az egyszerűbb kérdéseket válaszolták meg, de a nehezebb feladatok sem fogtak ki rajtuk. „Örvendetes, hogy nem kizárólag a tanárok biztatják a jobb képességű tanulóikat, nevezzenek be, de a szülők is fontosnak tartják a környezetvédelmet, s arra bátorítják gyerekeiket, készüljenek a versenyre, mert hasznos tudást szerezhetnek” – nyilatkozta a ZIKE alelnöke.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A Zöld Ifjak Környezetvédő Egyesülete (ZIKE) hétvégén hatodik alkalommal szervezte meg erdővidéki V–VIII. osztályosok számára a Zöldikék Környezetvédelmi Vetélkedőt. A kétfordulós, tárgyi tudást, fantáziát és felismerő képességet kívánó verseny központi témája a térségben honos fák voltak, Barótról öt, Vargyasról és Magyarhermányból egy-egy csapat nevezett be.
A benevezőknek a megmérettetés előtt rövid filmet kellett készíteniük a tájegység valamelyik fájáról – többek közt meg kellett okolniuk, miért éppen az adott fát választották, és utána kellett nézniük történetének –, majd természetes anyagok felhasználásával makettet kellett készíteniük róla. A kultúrotthonban tartott vetélkedőn a levelek után kellett felismerniük a fákat, és kvízkérdésekre kellett válaszolniuk. Az első díjat és a nyári táborozást Imre Mikolt és Márkó Ágnes (a Gaál Mózes Általános Iskola VI. osztályos tanulói) szerezte meg, de nem távozott üres kézzel Moroianu Ana és Gál Noémi (ők is a Gaál Mózes Általános Iskola VI. osztályos tanulói) és a vargyasi Borbáth Károly Általános Iskola hírnevét öregbítő Imets Aletta és Dimény Vanda sem, akik könyvjutalomban részesültek. Egyed Emőke örömét fejezte ki, hogy a diákok érezhetően komolyan készültek a vetélkedőre: nemcsak az egyszerűbb kérdéseket válaszolták meg, de a nehezebb feladatok sem fogtak ki rajtuk. „Örvendetes, hogy nem kizárólag a tanárok biztatják a jobb képességű tanulóikat, nevezzenek be, de a szülők is fontosnak tartják a környezetvédelmet, s arra bátorítják gyerekeiket, készüljenek a versenyre, mert hasznos tudást szerezhetnek” – nyilatkozta a ZIKE alelnöke.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)