Máma vagyunk, holnap nincsünk
Románia nemzetiségeket eltüntető (lásd a szintén ajándékba kapott Dobrudzsa sok nemzetiségének sorsát), azokat számba és tudomásul sem vevő, elnyomó politikáját már nincs is mihez hasonlítani. Olyan ez a politika, mint a filozófia alapvető kategóriái: csak önmagával mérhető. Ezért minden lelkiismereti, belső szaggatás nélkül idézhetem Marx Károlyt, a kommunista vérdiktatúrák szellemi megalapozóját: „Nem lehet szabad az a nép, mely más népeket elnyom.”
Nagy igazság, ugyanis az a nép, amelynek nevében más népet megnyomorítanak, maga is szolgája, rabja a maga urainak. Marx főként a kapitalizmus 19. századi gyarmataira vonatkoztatta a megfogalmazást. Jelzem, hogy főként.
A mostani, szegénységben és elmaradottságban feszengő román hatalom, az egymást sűrűn követő kormányok legfőbb eszmei irányulása a nemzetiségek, legfőképpen a magyar nemzetiség teljes fölszámolása. A magyarlakta vidékeken éjt nappá téve tüsténkedő prefektusok (kormánymegbízottak) legfőbb vadászterülete Székelyföld, Erdély.
Itt, nálunk a szivárványt is átfestenék a maguk kedvére. Említem Ilie Gabra megyei párt-másodtitkár nevét és intézkedését. Sepsiszentgyörgyön, a ’80-as évek elején egy éjszaka átrendeztette a park virágágyásait, a pirosakat egy helyre, fehérektől messzire, hogy ne lenne magyaros színharmónia a zöldekkel. Nem mese ez. Ezt a politikát folytatja, viszi mindmáig ez a hatalom, az „egységes, nemzeti” államiság megszállottja. Nem én fedezem fel, itt is mindenki tudja. És mindez Európa tudtával. Tehát rábólintásával.
A magyarok kiirtására a történelem során többször adtak parancsot e földrészen, és nem mondhatom azt, hogy hiába! Igenis sikerrel, végig a Habsburg-uralom idején és errébb, máig... Ne vigasztaljuk magunkat azzal, hogy lám, még mindig vagyunk. Ám hol is vannak azok, akiket kiirtottak, kikergettek, kényszerű módon románokká váltak? Láthatunk 90 éves dohányost. De hol van a sok százezer, akit elvitt a pusztító kórság?! 
A tóttá vagy románná lett magyar pap prédikálja: Máma vagyunk, holnap nincsünk. Ha ma nem vigyázunk, bizony nekünk kell megélnünk az utolsó magyar eltemetését, a román hurrá mellett.
Czegő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A ló meg a zabla
Nem és nem és sosem fogadom el még föltevésnek sem, hogy a román kormányok, diktatúrák egymás után csak kísérleteznek a Romániához tapasztott magyarság türelmével, immár száz éve. Nem és nem provokáció, állítom. 1916-ban hátulról szúrtak belénk – a hírhedt antant (entente) hatalmi szövetség engedelmével. És azóta is mindenféle politikai szövetség rábólint a magyar nemzetrészek kiirtására az ún. Szlovákiában, Romániában, Ukrajnában stb. És még mindig a leggonoszabb az Európai Unió, melynek örvényeit a világ szeme láttára ganyézza be a román politika.
Nem kísérletezés ez, babám! Most és mindörökké arra törekedtek, hogy gyakorlatba ültessék az ún. román többség megképzelését. Erre ment a történelem-fabrikálás is, és megyen mind a mai napig. Mindez nem bevezetés a Sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium nevének román hatalmi levakartatásához – több mint száz év után. Nem hergelés, nem türelempróba.
Ez maga a magyar történelmi létünk eltakarításának egyik mozzanata. Egy folyamat része. És megrendezhették az 1989-es román műanyag-forradalmat, egyre megy a játék. Őrizzen az Isten a vádtól, hogy netán visszasírnám bármelyik román parancs- és rendőr- meg szekusuralmat! Ám meg kell említenem, hogy 1969-ben még meg lehetett írnunk és zenében komponálnunk a Székely Mikó Kollégium himnuszát, mely azóta is himnusz. Ceaușescu csak két esztendővel később vett részt Pekingben a Mao Ce Tung-féle kínai politikai „továbbképzésen”...
Azt a himnuszt 1986-ban már megpróbálták Ilie Gabráék a Román Kommunista Párt beintésére lefordítani románra. Szíveskedjenek meggondolni, ma már hol tartunk! A híres magyar intézet nevét kell(ene) levenni a magyar nemzet és magyar nyelv homlokzatáról. Hányan fogunk ott állni a levakarás idején a földön, nézvén mindezt, mikósok és nem mikósok? Hányan?
Egyelőre nem megy. Viszont óhatatlanul arra kell figyelmeztetnem a magyarságot, ami utána és utánunk következik. A magunk megadó türelme végtelen lenne? És mennyi a próbaidő? Teszem föl ezt a kérdést Budapestnek meg Székelyföldnek, ha már odalett Marosvásárhely, annyi magyar nagyváros után. És – rendszerváltások után. Itt a ló ugyanaz, a zabla más csupán.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)