A 2001-es Hargita Kalendárium válogatást közölt Mirk László csángó versgyűjteményéből. A csíkszeredai magyartanár, néprajzkutató akkoriban elmondta, hogy hosszú évek során sikerült egybegyűjtenie a csángókról szóló, avagy rájuk utaló lírai alkotásokat. Újságkivágásokból, könyvoldalak fénymásolataiból álló vastag paksamétából válogatott csokornyi verset a kalendárium olvasói számára. Mirk László gyűjteménye megjelent Az ember ott a legfájóbb magyar /Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda/címmel, Jékely Zoltán versének címét kölcsönözve. Az előszót Halász Péter írta. A könyv első részében ismeretlen csángó szerzők alkotásai, több évszázada lejegyzett népi alkotások, XIX. és XX. századi gyűjtésekből származó énekek, balladák szövegei, majd kortárs csángó költők ? Lakatos Demeter, Gábor Felicia, Duma-István András, Demse Márton ? versei olvashatók. /Sarány István: Az ember ott a legfájóbb magyar. = Hargita Népe (Csíkszereda), ápr. 3./ Alcíme eligazító: Versek a csángómagyarokról. Az első jelentékeny költő, aki említést tesz a csángókról, a Moldvába szakadt magyarokról, Csokonai Vitéz Mihály, aki Marosvásárhelyi gondolatok című nagyívű költeményében említi fel sorsukat. Talán panaszdaloknak is nevezhetnénk a verseket: Csokonaitól Fazekas Mihályon át Kovács Istvánig és Vári Attiláig a magyar költők mindig is igyekeztek vállalni, felmutatni, közérthetővé tenni ezt a sorsot. /Bogdán László: Hallod-e, te sötét árnyék? - egy antológia margójára. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 13./

Négy könyvet mutatott be május 19-én Csíkszeredán, a Corvina Könyvesházban a Székelyföld szerkesztősége és a Hargita Kiadó. Domokos Pál Péter Moldvai útjaim c. könyvét a Bibliotheca Moldaviensis kétnyelvű sorozat V. köteteként jelentették meg, hogy a csak románul olvasó moldvai csángók is közel érezhessék magukhoz a szerző írásait. Fodor Sándor Mária lábától a sündisznóállásig c. könyvét Ferenczes István, ismertette. Gábor Felicia a Moldvai Magyarság pályázatára írta meg emlékeit, majd a szerkesztők kérésére bővítette könyvét. – Még nem író, de azzá válhat – mondta róla Ferenczes István. Demse Márton Csángó küzdelem címmel foglalta kötetbe visszaemlékezéseit. /Négy könyv. = Hargita Népe (Csíkszereda), máj. 20./

Május 19-én Csíkszeredában a Corvina Könyvesházban két csángó szerzőt avattak, a huszonéves Gábor Felíciát és a hatvanon túli Demse Mártont. Mindketten elsőkönyvesek, s megjelent munkájuk címében mindketten fontosnak tartották hangsúlyozni írásaik csángó jellegét. /Demse Márton: Csángó küzdelem, Gábor Felícia: Csángó vagyok/ Ferenczes István költő, a Székelyföld főszerkesztője, a folyóirat kiadójának igazgatója kiemelte: „Lakatos Demeter után, Duma-István András és Demse Márton mellett, Iancu Laura és Gábor Felícia könyvei jelzik, hogy a moldvai csángó-magyaroknak vannak már íróik, akik a szeretmenti tűzhely mellől indulnak a magyar irodalom felé”. Demse Márton megírta emlékeit, múltja a csángó küzdelem jegyében telt el. Somoska csángó faluban született, a székelyudvarhelyi tanítóképző elvégzése után hazatért, de akkor már csak román nyelven taníthatott. A négytanerős falusi iskolában ő a legmagasabb szakképzettségű. Hiába követelték, nem szakította meg kapcsolatait a csángó népéletet megismerni, kutatni szándékozó bel- és külföldi néprajzosokkal. Többszöri letartóztatás, meghurcoltatás, kéziratainak elkobzása dacára sem ijedt meg. Mozdonyvezető lett, a rendszerváltás után Magyarországra távozott, s a titkosrendőrségtől visszakapott kéziratai, feljegyzései alapján, nyugdíjas napjaira összeállította könyvét. Gábor Felícia – aki mára már férje után Diósiként mutatkozott be, Budapesten vetette papírra eddigi életének ellentmondásoktól szabdalt, hányatott eseményeit. A lujzikalagori kislány csángó nyelvi világából indult, a nagy család, ismeretségi kör különböző szereplőivel hol magyarul, hol csángó nyelven, hol meg románul beszél. /Cseke Gábor: Csángó könyvekről. = Hargita Népe (Csíkszereda), máj. 27./

Tíz éves fennállását ünnepli a csíkszeredai Székelyföld kulturális folyóirat szerkesztősége. Anyagi gondok miatt két alkalommal is fenyegette a megszűnés veszélye a Székelyföldet. Most két ünnepi kiadvánnyal jelentkeznek, a folyóirat első Évkönyvével, valamint az Academica Transsylvanica című, erdélyi tudósokkal folytatott beszélgetéseket összegző gazdag kötettel. Ferenczes István főszerkesztő, József Attila-díjas költő és író elmondta, régi álma volt, hogy kellene ide egy lap. Végül 1996–97-ben adódott lehetőség, hogy a megyei önkormányzatok létrehozhattak bizonyos kulturális és más jellegű intézményeket. Ezt használták ki, segítségükre volt Kolumbán Gábor. A kezdeti nehézségeket az okozta, hogy Csíkszeredában a folyóirat-szerkesztésnek nem volt előzménye, ráadásul semmiféle infrastruktúra nem volt. Egy táskaírógéppel kezdték a munkát, 1997 októberétől György Attilával és Molnár Vilmossal egy kölcsönkapott számítógépen dolgoztak. Majd érkezett Fekete Vince, Lövétei Lázár László és Mirk Szidónia-Kata. 1990 után megjelent egy új írógeneráció Erdélyben. Kulturális folyóiratként határozták meg a lapot, így a társművészetek, a zene, a képzőművészet, a néprajz, a történelem, a szociológia stb. is beférhettek. Voltak nehéz időszakok, az RMDSZ által irányított kuratóriumoktól, a Communitas Alapítványtól, de az Illyés Közalapítványtól sem kapták meg azt a támogatást, amit a többi lapok. – A tíz év alatt harminc könyvet adtak ki az ugyancsak megyei tanácsi döntéssel 1999 áprilisában létrehozott Hargita Kiadóhivatal keretében. Olyan helytörténeti művek kiadására vállalkoztak, mint pl. a Csíki Székely Krónika. Amikor Sepsiszentgyörgyön 2000-ben megszűnt a Moldvai Magyarság csángó újság és két évig nem jelent meg, vállalták a kiadását. Azóta azt is itt szerkesztik, kétnyelvű lapként. Elindították a Biblioteca Moldaviensis-sorozatot is nemzeti és történelmi öntudatépítő szereppel. Közben ráébredtek, hogy vannak csángó származású írók, költők. Ők adták ki Duma András, Iancu Laura, Demse Márton és Gábor Felicia köteteit. A Székelyföld folyóiratnak 1200 előfizetője van. A folyóirat 1998 óta ad ki nívó-díjakat. Évente két-három szerzőt díjaznak. Idén kivételesen öt díjazottjuk van. A mostani díjazottak kezdettől fogva színvonalas írásokat közöltek a Székelyföldben, Szőcs Gézától az első lapszámoktól kezdve kapnak kéziratokat, Lakatos Mihály is állandó szerzőjük, Kenéz Ferenc az utóbbi időben lett hűséges munkatársuk, de Kerényi Ferenc Petőfi-kutató és kitűnő irodalomtörténész több írását is lehozták már, Balázs Lajos a csíkszentdomokosi néprajzi dolgozatainak nagy részét a folyóiratban közölte. Ferenczes Istvánnak ez alatt a tíz év alatt fontosabb volt a lap, mint a saját írásai. Nem írt annyit, amennyit szeretett volna. /Antal Ildikó: „Álmomban is a Székelyföldet szerkesztem” = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 26./ A Székelyföld folyóirat idei díjazottjai: Kerényi Ferenc irodalom- és színháztörténész, Szőcs Géza (nívódíj), Balázs Lajos néprajzkutató, Lakatos Mihály író. A Fekete Vincze által kitalált és elkeresztelt Székely bicskarendet Kenéz Ferenc költőnek adományozta a szerkesztőség. /Tízéves a Székelyföld című folyóirat. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), okt. 31./

Csángónak lenni keresztség”
A Moldvában élő magyarok életében két meghatározó tényező létezik: a csángóság és az istenhit – e két szempont köré épült a 10. Csángó Nap programja, ami a csángóságról szóló beszélgetéssel zárult vasárnap este.
Egy nap a csángókért. Múltról, jelenről, jövőről egyaránt szó esett a csíkszeredai eseményen
A Hargita megyei önkormányzat és a Hargita Megyei Kulturális Központ a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének közreműködésével Csíkszeredában megtartott esemény keretében a megyeháza márványtermében a moldvai csángó magyarok irodalmi, néprajzi példaképeivel találkozhattak az érdeklődők Lakatos Demeter, az első neves csángó költő születésének 100. évfordulója apropóján.
Amint Ferenczi Gabriella, a csángó magyarok szövetségének képviselője rámutatott, a Moldvában élőknek nagyon fontos, hogy legyenek példaképeik, akikre büszkék lehetnek. Halász Péter néprajzkutató ilyen példaképeket sorakoztatott fel a jelenlévők előtt, bemutatva azokat a kortárs alkotókat, akik bár nem tudtak jelen lenni az eseményen, munkájuk figyelemre méltó: Petrás Mária, „a legszebb kerámiákat készítő énekes és a legszebben éneklő kerámiaművész”, Gábor Felícia író, akinek Csángó vagyok című könyvéből a moldvai gyerekek több részletet is felolvastak, de szó esett Perka Mihály tanárról, Laczkó Mihályról és Demse Mártonról is.
„Ezek az emberek elindultak a felelős értelmiséggé válás útján. Szükség van rájuk Moldvában, mint egy falat kenyérre, hiszen nyomot hagytak maguk után, amit mások követhetnek” – fogalmazott a néprajzkutató, aki úgy véli, a moldvai magyarok sorsa a többi magyar sorsánál is tragikusabb. Farkas Gábor debreceni költő, irodalomkritikus a moldvai magyar nyelvű irodalom kanonizációs folyamatáról mesélt az egybegyűlteknek, amely során elfogadottá, elismertté válik majd a csángó szerzők munkája.
Vissza a gyökerekhez
A jubileumi rendezvényen az érdeklődők személyesen is megismerkedhettek Duma András íróval, aki a moldvai csángó hagyományokat, népszokásokat tanítja „vissza” az ottani gyerekeknek.
Iancu Laura Kárpát-medence-szerte ismert költőről ugyanakkor megtudhattuk, egyike volt azon csángó gyerekeknek, akik 1990-ben Borbáth Erzsébet tanárnő, akkori igazgatónő jóvoltából a csíkszeredai József Attila Általános Iskolában kezdhették meg tanulmányaikat, magyar nyelven. „Ez a lehetőség olyan mérföldkő volt, ami meghatározta, hogy milyen irányban haladhatunk előre. Elmentem, és bár nincs visszaút, nem szakadtam el Moldvától, hiszen csángónak lenni olyan keresztség, amit nem tudunk levakarni magunkról” – ecsetelte az egybegyűlteknek a költő.
Nyisztor Tinka magyar papokat sürget
„Ha nem lesznek odahaza megértő papjaink, elveszünk. Szükség van magyar misékre, az öregek nem tudnak meggyónni, mert nincsenek magyar papok. Olyan szellemi vezetőkre lenne szükség, akik nem azt akarják, hogy eltűnjünk a föld színéről” – hangsúlyozta Nyisztor Tinka néprajzkutató, hozzátéve, „aki elfelejti az anyanyelvét, az Istennel sem tud kommunikálni”. „Moldvában legelőször a papok felejtették el az anyanyelvüket” – mutatott rá szomorúan a jelenlegi helyzetre.
Az eseményen jelen volt Sógor Csaba EP-képviselő is, aki ismertette a Mük szeretünk itt élni című csángó tematikájú, háromnyelvű kötetet, majd Kosztolányi Dezső szavaival zárta beszédét: „...parasztjaink azt tartják, hogy akinek holt hírét költik, az sokáig él. Úgy látszik, ez a népekre és nyelvekre is áll”.
Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul a könnyített honosítási eljárás kifejezetten moldvai csángókra vonatkozó passzusát ismertette, amelyben szerepel az a csángó településeket felsorakoztató lista is, amely helységekből származók biztosan megkaphatják a magyar állampolgárságot. Annak kapcsán, hogy ma már Moldvában igen kevés csángó ismeri anyanyelvét, a főkonzul kihangsúlyozta, azért is van szükség minél több magyar látogatására a Csángóföldön, hogy az ott élők a jövőben is fontosnak tartsák a magyar nyelv éltetését, használatát.
Forró Gyöngyvér
Krónika (Kolozsvár)

Beszélgetés Diósi Felíciával, a Csángó vagyok című könyv szerzőjével
- Melyik csángó településről származik?
- Lujzikalagor, Bákótól 6 kilométerre.
- Mikor jött Magyarországra?
- 1995-ben. De előtte Erdélyben éltem öt évet. Ott fejeztem be a nyolcadik általánost és a gimnáziumot. - Ha jól tudom, férjnél van. Honnan származik a férje?
- Férjnél vagyok, és férjem is elcsángált. Ő vajdasági magyar.
- Vannak-e gyermekei?
- Két gyermekem van, egy két éves kislányom, Anna, és egy öt éves fiam Péter.
- Van-e olyan hagyomány, amelyet a mai napig őriz?
- Csak kizárólag csángó szokásunk nincs, mert a mindennapjainkat átszövi a jelenlegi magyar élet, amit a gyerekeink elvárnak, látnak az óvodában, a barátoknál. Ugyanakkor a vajdasági, azon belül is a doroszlói és a lujzikalagori szokások ötvöződnek. Gondolok itt a nagy ünnepekre való készülődés, a húsvétra, a karácsonyra, mindhárom helyen különböznek. Nálunk ez összekeveredett, és egyedivé vált. Ám én, magamban csángóként élek Budapesten. Ami belém vésődött gyermekkoromban az a mai napig bennem él. Így ha tésztát dagasztok, keresztet vettek rá, ha egy igen szép kis babát látok, gyorsan magamban háromszor köpök, nehogy megigézzem. És van még persze jó pár ilyen. Ezek maguktól jönnek.
- Milyen körülmények között nőtt fel? Meséljen egy pár mondatban a családjáról.
- Innen a városból, vagy innen a felnőtt koromból azt mondanám, nagyon szegények voltunk. De amikor én otthon gyerekként éltem, cseperedtem – hetedikként a tízből –, ezt annyira nem éreztem. Persze, más családokhoz képest ahol kevesebb gyermek volt, szegénynek számítottunk. Enni mindig volt mit ennünk. Ruháinkat egymástól örököltük. A kevesebbet, csak olykor érzékeltem, amikor például búcsúba kevesebb költő pénzt kaptam, mint barátnőim. Egyébként a kommunizmus előtt egészen jó módú családnak számítottunk. Az egyik nagyapám rangos katona volt, a másiknak pedig malma volt a faluban. Ez nagy dolog volt , mert a környék faluból oda jártak. Egyszer csak mindent elvettek, államosítottak.
- Milyen változáson ment át a szülőfaluja az elmúlt 30 évben?
- A rezsim alatt a falu élete igazodott a kényszerekhez, igyekezvén a hagyományokat megélni, folytatni. Majd 1989 után és talán még inkább kettőezer után, amint megnyíltak a határok, népvándorláshoz hasonlóan a fiatalok tömegével mentek külföldre. Sajnos nem tanulni, hanem dolgozni. Munkához láttak, és szinte kivétel nélkül, mondhatnám egész Csángliába, mert nem csak Lujzikalagorra jellemző, házat építenek. Haza küldik a pénzt, és nyári szabadságok alatt építkeznek. Ezért a mai csángó faluk kicsit a háborús övezetekre hasonlítanak. A házak félig készek, a kicsik a nagymamákra vannak bízva. Sajnos ez nem jelenti azt, hogy vissza is térnek, és életvitelszerűen ott fognak élni.
- Mit jelent kint csángónak lenni? Hogyan viszonyulnak Önökhöz a környező népcsoportok? (románok, erdélyiek)
- Amíg Erdélybe nem mentem, azt sem tudtam, hogy csángó vagyok. Amíg otthon, éltem vallásunk szerint különböztettük meg magunkat. Mert voltak az oláhok, azaz az ortodox hitűek, akiket a románokkal azonosítottunk, és voltunk mi a katolikusok. Ha valaki Erdélyből, jött akkor azt magyarnak hívtuk. Konfliktusok nem voltak, mert mindenki élte saját életét saját falujában. Zárt közösség voltunk. Bár egymás mellett vannak a falvak, nem keveredtünk. Házasságok ritkán fordultak elő más vallásúakkal. A faluban egy két román család élt, ők is tanítók, vagy tanárok voltak. Mostanra a közösség már nem alkot egy egységet. A falvak határai összemosódtak. Az üzletek, és egyéb vállalkozások egymásba öntött mindenkit. Talán a vallás maradt még állandó jelleggel. Bár felütötték fejüket egyéb új keletű vallások is.
- Ön szerint hova fog fejlődni a következő 30 évben a szülőfaluja?
- Oda ahová minden egyéb úgymond fejlett európai falú fejlődött. Hogy ez fejlődésnek nevezhető-e? Mindenki eldönti maga. A csángó közösség nem marad meg. Bekebelezik. Megállítani sajnos nem lehet. Inkább csak megmenteni belőle, hogy legalább mutatóban legyen mit megmutatnunk, gyermekeinek, unokáinknak, a világnak.
- Mivel foglalkozik jelenleg?
- Gyesen vagyok, és az utamat keresem. Olyasmivel szeretnék foglalkozni, ami mögött van valami. Valami, ami értelmet ad annak, hogy csángó vagyok és Budapesten élek.
- Honnan jött az ötlet, hogy tollat ragadjon, és könyvet írjon?
- Nem az én ötletem volt. Egy pályázatra találtam, ami csángók életéről kért egy rövid beszámolót. Részt vettem benne, és első díjas lettem. Ferenczes István, aki a Hargita kiadó vezetője, felkért, hogy írjak erről bővebben. Akkoriban még nem voltak gyerekeim, és sokat dolgoztam. De az egyik hétvégén, amikor éppen egyedül voltam, leültem és csak írtam és írtam. Kikívánkozott belőlem a sok szó. Amikor visszaolvastam, nevettem, és sírtam. Együtt éreztem önmagammal.
- Lesz-e folytatása a könyvének?
- Szeretném. Még sok minden van, ami mocorog bennem. 
magyarfalu.hu
Diósi Felícia könyve leánykori nevén jelent meg: Gábor Felícia: Csángó vagyok /Hargita Kiadó, Csíkszereda, 2005/, bővített kiadás: Csángó vagyok /Hargita Kiadó, Csíkszereda, 2008/. –Újabb kiadás: Csángó vagyok /Pannónia-Print Kiadó, Budapest, 2012/
Erdély.ma

Ünnep a nap fiaival
Csángók és magyarok a magyar kultúra napján
A Keleti-Kárpátokon túli, különös szépségű világban, Csángóföldön találták magukat csütörtök délután a Maros Művészegyüttes termét zsúfolásig megtöltő marosvásárhelyiek. Az együttes és az Erdélyi Magyar Kulturális Egyesület (EMKE) Maros megyei szervezetének sokadik közös, január 22-i rendezvényén dalok, táncok, képek és egy rendkívül gazdag tudásanyagot rejtő könyv hozta közel a sokszor, sokak által megvetett, elvetendőnek ítélt szellemi kincseket, amelyek nélkül szegényebb, színtelenebb lenne a Himnusz születésének napján ünnepelt magyar kultúra.
A kezdés előtti negyedórában pihenni, feltöltődni vágyó tömeg vette körül a művészegyüttes kövesdombi székhelyét. A nagyérdeműt Szöllősi Kata hangján csángó népdalok hívták az előtérbe, ahol a következő percekben Barabási Attila köszöntötte az egybegyűlteket.
– Minden magyarul beszélő embernek meg kell állnia ezen a napon. Nekünk, kultúra iránt elkötelezetteknek kötelességünk megállni, visszatekinteni a múltra és tervezni a jövőt. Ma megpróbálunk egy kicsit közelebb kerülni ahhoz a kultúrához, amely, ha távoli is, a miénk – mondta az együttes vezetője, majd Kilyén Ilka színművésznő, az EMKE Maros megyei szervezetének elnöke vette át a szót.
– Ezek a népdalok, néptáncok, a képeken is megjelenített kultúránk képezhet hidat a hajdanvolt és az utánunk következő magyarok között – hangsúlyozta, majd arról tett említést, hogy Maros megyében elsőként az Erdélyi Magyar Kulturális Egyesület ünnepelte meg a rendszerváltás utáni időszakban a magyar kultúra napját. Az elkövetkezőkben a napokban elhunyt Kötő Józsefre emlékezett az EMKE-elnök. A Csángók és magyarok címet viselő rendezvény kapcsán Kilyén Ilka kiemelte, hogy a csángó kultúra rendkívül fontos, elválaszthatatlan része a magyar kultúrának.
– A csángó magyarok a Keleti-Kárpátokon túl, egy olyan helyen élnek, amely soha nem volt a történelmi Magyarország része. De megmaradtak, vannak, és reméljük, hogy még sokáig lesznek.
Arcok a "leszentülő nap" földjéről
A tulajdonképpeni rendezvény első mozzanata a marosvásárhelyi Marx József Fotóklub csángó témájú képeiből összeállított kiállítás megnyitója volt. Both Gyula, a fotóklub elnöke elárulta, hogy számukra is újdonság ez a tárlat. Amikor megkapták a felkérést, egyből igent mondtak, és csak utána jöttek rá, hogy mennyire nehéz dió ez. Egy földrajzilag távol eső vidék nem éppen kézenfekvő téma, így a fotóklub mindössze négy tagjának sikerült találnia korábbi munkái között olyan fényképeket, amelyek a csángók világába nyújtanak bepillantást. De ezúttal is a mennyiség helyett a minőségen van a lényeg, a fotókon elénk tűnő univerzum, a csíksomlyói búcsún, illetve a saját otthonukban megörökített arcok az első pillanatban magukkal ragadják a szemlélőt. Az előtérben kiállított munkákat dr. Ábrám Zoltán méltatta. Az EMKE korábbi elnöke Halász Péter csángókutató gondolatait idézte, aki szerint egyrészt azért fontos foglalkozni a moldvai, gyimesi csángókkal, mert ők is a magyar családhoz tartoznak, másrészt azért, mert kultúrájuk rendkívül gazdag, és nem utolsósorban azért, hogy elkerüljük saját "elcsángósodásunk" veszélyét.
– Egy csepp a tengerben ez a kiállítás – jegyezte meg Ábrám Zoltán, majd a csángó lelkület olyan alapvonásait emelte ki, mint a vallásosság, illetve a boldogságra való képesség, amelyet a nagy szegénység sem tudott kikezdeni. A méltató "boldog és erős közösségeknek" nevezte a csángó falvak lakóit, majd arról is említést tett, hogy a legszebben a csángó ember szól a napnyugtáról, amikor azt mondja: "leszentül a nap". Amint a megnyitó végén is lehangzott, a csángó képek január végéig tekinthetők meg a Maros Művészegyüttes székhelyének előterében.
Taps Czellecz Jenőnek
A tárlatnyitó után a telt házas nagyérdemű a terembe vonult, ahol Kilyén Ilka a csángó naplemente képénél maradva Lakatos Demeter A nap fiai című versét szavalta. "...ott vagyon a mük országunk, messze, ahol a nap leszentül" – üzente a csángó költő a színművésznő tolmácsolásában. Mielőtt a függöny felgördült volna, Kilyén llka a marosvásárhelyi Czellecz Jenőről szólt, aki a 90-es években autóbusznyi csángó gyermeket táboroztatott Erdőcsinádon, vállalva a kezdeményezést ellenzők gáncsoskodásait, a hamis vádakat.
– Lepergett róla a sok mocsok, ment előre, és tette a dolgát. Reméljük, hogy az ő és a hozzá hasonlók munkája nem volt hiábavaló – tette hozzá az EMKE-elnök. Szavait taps kísérte.
Drágakő és katedrális
A függöny felgördülését megelőző percekben Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke lépett színpadra. Az elnök elmondta, hogy a magyar kultúra napját nem egy olyan szentélyben kezdte, mint amilyen a Maros Művészegyüttes terme, hanem a megyei főispánság irodájában, ahova azért ment, hogy megkérdezze, mi szükség volt kifogásolni nemzeti szimbólumaink jelenlétét az Erdőszentgyörgyi Polgármesteri Hivatal épületén.
– Nekünk is rendületlenül kell lobognunk, úgy, ahogyan azok a zászlók – jelentette ki Brassai Zsombor, majd egy nyaklánc medáljában lévő drágakőhöz hasonlította a kultúrát, amely a nemzet fényét, patináját adja, a magyar kultúra napját pedig a nemzet katedrálisának nevezte, amelybe belépve megcsodálhatjuk azt a csodálatos, egyedi lelkiséget, amelyet úgy hívunk, hogy magyarság.
Régi mulatságok, szerelmek emléke
Az est egyik legszebb mozzanata Kásler Magda, a Napsugár együttes és az Öves együttes közös produkciója volt. A Maros Művészegyüttes népdalénekese csángó dalokkal, többek között csodaszép leánybúcsúztatóval szólaltatta meg a Kárpátokon túli különös lelkiséget, a művészegyüttes utánpótlás csoportjához tartozó gyerekek, a moldvai csángó viseletben körbe forgó "cinkák" és az ördöngösfüzesi táncot bemutató fiúk pedig azt a rég volt világot idézték meg, amikor még külön mulattak lányok és legények.
– Kell ennél szebb kézfogás? – tette fel a költői kérdést Kilyén Ilka a produkció végén, arra a jelenetre utalva, amikor a leánytánc után a cinkák a színpadra lépő legényeknek énekelnek.
Olvasóközelben a moldvai magyar
A rendezvény talán legizgalmasabb huszonöt percében A moldvai magyarokról című könyv szerzőjével, Oláh-Gál Elvira csíkszeredai újságíróval, rádiós szerkesztővel és az egyik kulcsszereplővel, Borbáth Erzsébet nyugalmazott tanárnővel, a csíkszeredai József Attila Általános Iskola egykori igazgatónőjével zajlott beszélgetés. A könyv születésének körülményeiről, az ehhez fűződő élményekről, illetve a csángó magyar gyerekek sorsáról lapunk munkatársa, Bodolai Gyöngyi újságíró, szerkesztő kérdezte a meghívottakat.
– Úgy érzem, hogy mi Marosvásárhelyen adósai vagyunk a csángóknak. Az iskoláink tömegesen nem fogadtak be csángó gyermekeket, illetve Czellecz Jenő példáját leszámítva semmilyen segítséget nem kaptak – jegyezte meg Bodolai Gyöngyi a párbeszéd előtti percekben, aztán ismertette a rendkívül jól dokumentált könyvet.
– Amikor Oláh-Gál Elvira könyvét olvastam, végig arra gondoltam, hogy milyen temérdek munka, terepjárás, rendezvényeken való részvétel van mögötte. (…) A kötet három részre tagolódik. Az első a Tudósítások, beszámolók címet viseli, és beszámol többek között a pünkösdi búcsún való részvételről, a pusztinai szobor állításáról, a Csíkba férjhez ment chiar-magyar lányok helytállásáról, a csángó konferencia résztvevőinek szabófalvi látogatásáról, köztük az Európa Tanács finnországi jelentéstevőjének jelenlétéről, aki 2001-ben készített jelentést a csángó kultúra védelméről, a csíkszeredai és a csomafalvi csángó napokról, majd a budapesti nagy csángó ünnepekről. A Portrék, beszélgetések című második részben csángó emberekkel, Fehér Márton rekecsini prímással, a gyönyörű imákat tudó pusztinai László Józsefné Kiss Erzsébettel, Nyisztor Mihályné László Ilonával, az utolsó gorzafalvi fazekassal, Salamon József gyimesbükki plébánossal, a csángó rádiót tolókocsiból indító és működtető Lőrinc Celesztinnel, Domokos Mária népzenekutatóval, a csángóság budapesti képviselőivel, a moldvai csángó magyar értelmiséggel készült beszélgetések olvashatók. A könyvhöz tartozó CD-lemezen Oláh- Gál Elvira Domokos Pál Pétert szólaltatja meg, aki valóságos vándorapostolként járta be a csángóföldet, és összegyűjtötte annak népdalkincsét. Domokos Pál Péter szavait idézem: "Meg-próbálom láttatni az ő jelenükben a székelységnek szánt jövőt. Figyelmeztetek mindenkit, hogy a mi sorsunk is a mindennél rettenetesebb csángó-magyar sors lesz, ha sorainkban a szeretetlenség, egymás meg nem értése és a felekezeti ellentétek tovább nőnek". A Magyarul tanulni jó címet viselő harmadik rész a csángók vidékén 2000 óta tanító pedagógusokról, a moldvai magyar gyerekek csíkszeredai oktatásáról szól, amelynek úttörője és fontos személyisége Borbáth Erzsébet tanárnő. Ő fogadta be a csíkszeredai iskola igazgatójaként az első csoport csángó gyermeket, akik közül többen elkísérték a budapesti Sándor-palotába, ahol Mádl Ferenc köztársasági elnöktől Elnöki Érdemrendet kapott.
Székelyek között románokká váltak
A beszélgetés során Bodolai Gyöngyi először arról kérdezte a szerzőt, hogy milyen indíttatásból fordult a csángók felé. Oláh-Gál Elvira elmondta, hogy a Marosvásárhelyi Rádió csíkszeredai tudósítójaként szinte kötelességének érezte a szórványmagyarsággal, ezen belül a csángó népcsoporttal foglalkozni. 2001-től a Kossuth rádióhoz került, ahol szintén nagy érdeklődést mutattak a téma iránt.
– Hány csángó faluban járt, illetve vannak-e olyan települések, amelyek kimaradtak? – hangzott a következő kérdés. A szerző válaszában arra világított rá, hogy nemcsak Moldvában, a Gyimesekben és a Barcaságon, hanem a székelyek között, de Temesváron és Marosvásárhelyen is kereste a csángókat, a szocialista iparosítás során ugyanis egy részük erdélyi nagyvárosokba került.
– Nagy kérdés, hogy a székelység hogyan viszonyult hozzájuk, és miért váltak közülük sokan román identitásúakká – vetette fel a szerző, majd arra tért ki, hogy a csángók közül sokan igazgyöngyként, dalokban, mesékben őrzik, de mindennapjaikban nem beszélik anyanyelvüket.
A beszélgetés során az is felmerült, hogy a nagyszülők miért nem szólnak az ősi nyelven az unokákhoz, illetve hogyan kellene, lehetne "visszatanítani" saját nyelvükre a gyerekeket. Az iskolában választható tantárgy a magyar nyelv, amelyet iskolán kívül, magyar házakban is oktatnak, de ez a nyelv irodalmi változata, nem az, amit otthon hallanak, népdalaikban őriznek. Ezért van szükség arra, hogy a pedagógusok között hagyományőrzők is legyenek – fejtette ki Oláh-Gál Elvira. A kedvenc interjúalany kapcsán az első hegedűjét gyerekként maga készítő rekecsini prímást, illetve a bánatát, örömét az életébe beleénekelő klézsei Bálint Erzsi nénit említette a szerző.
Végül a jövő körvonalazására tettek kísérletet a beszélgetőtársak. Előrelépésnek számít, hogy magyarországi csoportok bármikor misézhetnek Csángóföldön, ahogy az is, hogy a vidéken vannak már olyan papok, akik magyarul is tudnak misét tartani – vélte Oláh-Gál Elvira, majd megjegyezte, az is egy lehetőség lenne, ha a Mária Rádiót hallgathatnák a csángóvidéki magyarok.
Magyarul "gondolkoztak hazafele"
Borbáth Erzsébet a kezdeteket, az első csángó szülőcsoport érkezését idézte fel. Az egykori igazgatónő tisztán emlékszik arra a szeptember 9-ére, amikor Beder Tibor akkori főtanfelügyelő behívatta az irodájába, és megkérdezte, hogy mit szólna ahhoz, ha 5-8. osztályos csángó diákok tanulnának a József Attila Általános Iskolában? Akkor már vártak is rá a román népviseletbe öltözött nők és civil ruhás férfiak, akiket a taníttatás anyagi oldala is nagyon érdekelt, hiszen a 10-11 gyermekes családok nem bírták meg a bentlakási költségeket (a gyerekeket a Márton Áron Gimnázium bentlakásában szállásolták el, költségeiket a katolikus egyház fizette). 23 nyolcadikos csángó gyermek kezdte a tanévet, számukra külön osztályt indítottak, és sikerült is őket felzárkóztatni. A székely diákok közé kerülő 5., 6., 7.-esek viszont a peremen maradtak – mondta Borbáth Erzsébet. Az egykori pedagógus azt is elmesélte, hogy egy évharmad alatt tanultak meg magyarul írni-olvasni a diákok. Az elmondottakat Borbáth Erzsébet az akkori iskolaújságban megjelent fogalmazásokkal, többek között egy "hazafele gondolkozó" hetedikes kislány soraival illusztrálta. Az első nyolcadikosok között volt Gábor Felícia költő, de orvosok, tanítók, ügyvédek és papok is kikerültek az évfolyamról. Hetedikesként került a tanintézetbe Iancu Laura, a Magyar Írószövetség tagja, akitől szintén felolvasott egy fogalmazást hajdani pedagógusa.
2000-ig 171 csángó diákja volt a csíkszeredai iskolának, közülük 163-an tanultak tovább, 42-en főiskolára, illetve egyetemre mentek. Ezt követően, miután a fiatal csángó értelmiség nagy része hazatért, Moldvában is elindult a magyar nyelv oktatása. Jelenleg 29 oktatási helyszínen foglalkoznak a gyerekekkel – hangzott el a beszélgetés során. Bodolai Gyöngyi a budapesti Sándor-palotában átélt pillanatokról is kérdezte beszélgetőtársát.
– A csángó gyermekek tanításával kapcsolatban ez volt a legszebb élményem. Én nem akartam, hogy kitüntessenek, úgy gondoltam, ez a diákjaimat illeti meg, de ők ragaszkodtak ahhoz, hogy elfogadjam. Végül azt mondtam magamnak, ha a gyerekek javasolják, akkor el kell fogadni, és együtt vettünk részt az ünnepségen – idézte fel Borbáth Erzsébet az Elnöki Éremrend átvételének pillanatait, majd az egykori tanítvány, Iancu Laura Archaikus ima a gyermekeknek című versével köszönt el a hallgatóságtól.
Ezt követően a Maros Művészegyüttes táncosai léptek színpadra. Az együttes az előkészületben levő folklórműsorából nyújtott ízelítőt, a fergeteges produkciót vissza is tapsolta a nagyérdemű. Az ünnepi együttlét nemzeti imánk közös eléneklésével zárult. A lábon állók tömegének látványa azt sugallta, biztonságban van Vásárhelyen a magyar nyelv, kultúra.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Gábor Felicia: a csángók elszakíthatatlan részei a magyarságnak, de eltűnésüket csak lassítani lehet
A történelem sok nemzetet ítélt arra, hogy lassan eltűnjön a népek tengerében, és bármennyire is szeretnénk ennek ellenkezőjét, a jelek szerint ez a sors vár a csángómagyarságra is. A folyamatot lassítani lehet, de a Csángó vagyok, és a Csángó élet című könyvek szerzője szerint visszafordítani, aligha. Gábor Felicia nem tartja irodalmi értékűeknek munkáit, megírásukkal egyetlen cél vezérelte: megőrizni a jövő nemzedék számára a csángók különleges magyar nyelvét.
Gábor Feliciával ifj. Tóth György beszélgetett.
A szerző, akinek 11 testvére született, elmondta, hogy a művei az ő családja átélt éveit mutatják be, de ez bármelyik lujzikalagori család élete is lehetne. Ahogy „megnyíltak a sorompók, úgy Csángliából mindenki ment, amerre tudott”, neki is szinte mindegyik testvére Olaszországban van, a testvérei közül csak ő él egyedül Magyarországon – panaszolta Felicia.
A továbbiakban arról folyt a beszélgetés, hogy úgy a román, mint a vatikáni hatalom gáncsoskodása miatt a hit gyakorlása sem történhet magyarul Csángóföldön. Hajdanán az óvodában, akárcsak az iskolában számukra megtiltották, hogy magyarul beszéljenek, és azután, amikor már lehetett volna magyarul beszélni, a csángók már nem beszéltek magyarul – magyarázat a szerző.
Gábor Felicia meghatódva mesélt azokról az időkről, amikor ’89 után az ők házukban tartották az első magyar miséket, az öregek pedig magyar nyelven mondhatták végre azokat az imákat, amiket addig csak románul, vagy latinul mondhatták, hallhatták.
Egy másik érzelmileg megindító és nehezen feldolgozott emléke Gábor Feliciának az, amikor 13 évesen Csíkszeredában az iskolában tudta meg, hogy ő csángó, anyanyelve pedig a csángó – jelentette ki a Csángó vagyok, és a Csángó élet című könyvek írója.
Gábor Feliciának meggyőződése, hogy a csángók eltűnését csak lassítani lehet, mert a fiatalok elmennek, és ha esetleg néhányan majd vissza is költöznek, de azok és gyermekeik már nem fognak csángóul beszélni.
Kossuth Rádió
Gábor Felicia: Csángó élet /Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2015
Erdély.ma

ESÉLY A CSÁNGÓ KULTÚRÁNAK
Írtam korábban e lap hasábjain Faragó Laura népdalékes és Lakatos Demeter csángó költő munkásságáról. A csángóság sorsával kapcsolatos, akkor fölmerült kérdéseinkre választ kaptunk Gábor Felicia Csángó élet című könyvének bemutatóján a Józsefvárosi Galériában.
Maga a kiadvány is egyfajta válasz: fönnmarad-e a teljesen egyedülálló, Árpád-kori (de bármilyen kormegjelölést alkalmazhatunk, mert igazából fogalmunk nincs, annyi bizonyos, hogy az Ómagyar Mária-siralomban egy csángót jóval kevesebb meglepetés ér, mint egy pestit) archaizmusokat tartalmazó csángó nyelvjárás? Létrejöhet-e újból egy nyelvet és hagyományokat gondozó, múltat és jelent jövővel összekötő csángó írástudó értelmiség?
Nem véletlen, hogy a könyv címe Csángó élet, nem pedig a Csángók pusztulása, hányattatásai, szenvedéstörténete, nyelvi genocídiuma, apokalipszise és nemzethalála. Miképpen az sem véletlen, hogy a borítón nem szomorú, az élet vad viharaiban megrendült, fekete-fehér nénik és bácsik szociofotója látható, hanem egy tündökletes szépségű asszony autentikus viseletben, ki büszkén, bizakodón, mosolyogva néz a jövőbe.
És ez most nem valamiféle álnaiv, direktmarketinges propagandalelkendezés, hanem pontosan az, amire a csángóknak igenis szükségük van.
Gábor Felicia 13 és fél évesen került Csíkszeredába, s kezdett magyar nyelven tanulni, majd Magyarországra jött, ma is Budapesten él. Bákó közelében, egy Lujzikalagor nevű kis faluban nőtt fel, tízgyermekes családban – ez utóbbi nem számított ritkaságnak. A rend kedvéért tegyük azért hozzá, hogy itt most kifejezetten a moldvai csángóságról beszélünk, a Kárpátok és az orosz határ között élőkről. Ahogy Gábor Felicia mondja: a nagymamák még élnek, mint a csángók, az unokák pedig olaszul beszélnek – a meglepőnek látszó tény a Ceausescu-rezsim bukása utáni időknek köszönhető, mikor a moldvai csángók jó része Olaszországban talált munkát. Itt a román nyelv ismerete miatt könnyen tanultak olaszul, becsületességük és szorgalmuk miatt hamar integrálódtak, másrészt szülőföldjüktől távol is őrizték szokásaikat, Felicia fel is idéz egy kedvesen abszurd jelenetet, mikor a csángó legények az egyik leány olasz vőlegényének kezébe nyomják a legkisebb harangot, s hejgetni tanítják, hogy az óévbúcsúztató, újévköszöntő, termékenységvarázsló urálásban részt vehessen.
Csuda dolog teljesen hiteles és személyes beszámolót olvasni egy olyan közösség életéről, ahol a fejfájást hatékonyan gyógyítják vízbe vetett égő üszökkel, keresztvetéssel vagy köpködéssel – csángó akupunktúra, kacag Gábor Felicia, aki ma is reflexből megköpköd minden újszülöttet megigézés ellen, s szörnyű lelkifurdalása támadna, ha nem tenné –, ahol másfél hétig tart a lakodalom, és ha ribancot kér valaki tőlünk, az nem hirtelen támadt gerjedelmét csillapítaná, csupán konyhatörlőre van szüksége.
Nemcsak remek beszélgetés esik a könyv kapcsán a szerző tapasztalatairól Csender Levente íróval, és nemcsak Mokány Róza énekli a hol nagymamájától, hol lujzikalagori kislányoktól tanult népdalokat, amikben Krisztus vére a szentkereszt fa tövébe hull, hanem bemutatják azt is, milyen összetett küldetés felölteni a könyvborítón is látható csángó ruhát.
Gábor Felicia percekig tekergeti magán a katrincát meg a bernécet, amit jaj, de szorosra kell húzni – a nyájas olvasó járjon csak utána, mi a katrinca meg a bernéc, de nem nehéz kitalálni –, és mesél a templomba menés előtti „kendőellenőrzésekről” is, a reggeli sorban állásról gondos édesanyjuk színe előtt: helyes-e a kendő?
A könyv kimondott célja, hogy a 29 faluban, ahol magyar nyelvű tanítás is folyik – ha küzdelmesen is, a román tanár több helyen köszönni sem hajlandó a magyarnak –, legyen a gyerekeknek az ő, eredeti nyelvükön íródott könyv a kezükben, hiszen a csángóknak se ábécéjük, se szótáruk… Ha Gábor Felicia, a könyv előszavát író, szintén csángó szerző Iancu Laura és a hozzájuk hasonló, elhivatott írástudók munkájának gyümölcse beérik, a csángó kultúrának nemcsak a múltjáról, hanem a jövőjéről is beszélhetünk.
Juhász Kristóf
Gábor Felicia: Csángó élet. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2015. Magyar Idők (Budapest)