Okt. 22-én Marosvásárhelyen a megyei RMDSZ-székházban gyûltek össze többen azok közül, akik az 1956-os magyar forradalmat követõen koncepciós perek áldozataiként meghurcoltattak, vagy nehéz börtönéveket szenvedtek. Az '56-os meghívottak: Csorvásy Szabó Gyula, Dénes Dávid, Fülöp G. Dénes, Fülpösi Jenõ, Gráma János, Horváth Ferenc, Joó Sándor, Kacsó Tibor, Kelemen Kálmán, Kun Zsigmond, Miklós István, Molnár Mihály, Nagy Géza, dr. Péter Lóránt, Tatárné Péterfi Irén, Lukács Gergely, Séra István, Sipos János, Szántó János, Varga László, Veress Sándor, Veress Zoltán, Bereczki Gyula, Schuller Jenõ, Szatmári Zoltán, Molnár János, Sárpataki János voltak. Nem tudtak mindannyian megjelenni, de szép számban eljöttek közülük a megemlékezésre. A magyar forradalom miatt elítélt Maros megyei szabadságharcosokat Kincses Elõd megyei elnök köszöntötte. A meghívottak mindegyike sorban felelevenítette tapasztalatait, a veréseket, kínzásokat, megaláztatásokat. Az 56-osok megköszönték az RMDSZ megyei szervezetének a megemlékezést, s örültek, hogy kilenc év után alkalmuk volt összegyûlni és elmondani, mi történt, mert, mint egyikük megjegyezte, eddig senki sem törõdött velük. Visszautasították egyes történészek azon állítását, miszerint 1956-ban Erdélyben nem történt semmi. Szerintük Erdélyben mindenki megtette, amire képes volt. /Mózes Edith: 1956-ra emlékeztek. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 25./

Terjedelmes kötetet jelentettek meg Parajd múltjának elkötelezett kutatói, Csiki Zoltán magyartanár irányításával mindent begyűjtöttek, ami e sóvidéki nagyközség történetével kapcsolatosan fellelhető. A Rapsóné öröksége /Corvin Kiadó, Déva, 2006/– így, egy n-nel él a hétköznapi nyelvhasználatban e név – című kötet tudományos igényességgel dolgozza fel a település földrajzát, történelmét, művelődési hagyományait. A legtöbb írás szerzője a kötetet gondozó Csiki Zoltán, kívüle Horváth István, Ozsvát Pál, Vécsei András vállalkozott egy-egy szakterület feldolgozására. Esetenként nem volt könnyű hozzájutni a forrásanyagokhoz. Ezzel kapcsolatban megjegyezte Csiki Zoltán: „Jó lenne, ha a Csíkszeredai Állami Levéltárban csökkenne a bürokrácia, és elkelne egy-két magyar nemzetiségű alkalmazott is. A csak bizonyos napokban működő, napi 3-4 órai konzultálási lehetőség évekre nyújtja a kutatást, amit másképpen néhány hét alatt is el lehetne végezni.” /Borbély László: Tanulmányok Parajd múltjából. = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 7./ Egy fejezet a könyvből:Adalékok a tanügyben uralkodó légkör megismeréséhez az 1989 előtti évtizedekben Új élet, új nevelő című füzetecske (1946), majd a Hogyan tanítsunk? lesz az új rendszer nevelési vezérkönyve. Kezdetben még a lelkészek oktatják a vallást az iskolában, megünnepelhetik március 15-ét, október 6-át, a reformáció napját, mindenszentek, halottak, Gyümölcsoltó Boldogasszony, húsvét, áldozócsütörtök, pünkösd, gyertyaszentelő, karácsony, madarak és fák napját. Az olvasmányok, versek között még ott van A rab gólya, Árpád sírja, Mátyás anyja, E rab föld mind az én hazám, és a Hideg szelek fújdogálnak című dalt is énekelhetik. Földrajzból még Erdély, a vármegyék, Küküllő vidéke, Udvarhely vármegye a kiindulópont. Történelemből a fontosabb magyar királyok, Szent István, A magyarok Levédiában típusú leckék szerepelnek. Új: Sf. Dumitru, január 24-e mint nemzeti ünnep, Mihály román király, november 7. és augusztus 23. az átállás napjának megünneplése. A falon még a román király arcképe van. Megtiltották a Bocskai-sapkák hordását (1946), Magyarország térképének el kell tűnnie az iskolákból, és rendelkezés szerint „a tanszemélyzet engedély nélkül állomáshelyét nem hagyhatja el”. Felettesekkel csak a fokozatokat betartva léphettek kapcsolatba. A tanítóktól életrajzokat kérnek, összeszedik és máglyán égetik el a tiltott könyveket, a múlt emlékeit, a nyugdíjasoknak megtiltják a tanítást (1947), külön rendelkezés foglalkozik a megszólításokkal és köszönéssel (1949), az orosz nyelv kötelezővé válik a IV. osztálytól, újjászervezik a tanfelügyelőségeket (1948. XI. 15.), megszüntetik az iskolatanácsokat (1949), kötelező a Szovjetunió népszerűsítését szolgáló ARLUS helyi szervezeteinek megalakítása (1948), Lenin halálának, a szovjet hadsereg megalakulásának megünneplése. A tanítók fejadag szerint kapják a cukrot, a kenyér- és ruhapótlékot, 1947-ben három hónapig nincs fizetés, vezényszóra alakulnak a szövetkezetek, amelyeknek létrehozásában a kádereknek elöl kell járniuk: iskolaszövetkezetek, „Összetartás” fogyasztási szövetkezet, Székelység elnevezésű szövetkezet, Economat (1946–1947). 1948-ban a román király képét kötelezően Groza Petru képe váltja fel az osztályfalakon, a címerek is megfelelően változnak. Annyi gyűjtést kell végezni, hogy még a puszta felsorolásuk is nehéz, s ma már kevesen tudnák megmondani ezek hasznát: vadgesztenyegyűjtés, fahamu-, cserebogár-, üveg-, csont-, szurok-, kalász-, bükkmag-, gyümölcs-, gyümölcsmag-, később kökényvirág- és csalánlevélgyűjtés, kötelező selyemhernyó-tenyésztés ott, ahol az egész faluban két kézen meg lehet számolni az eperfákat. De gyűjtöttek a napközi otthon, a moldovai magyar tanítók és iskolák megsegítésére, míg kimondatott, hogy a csángóság nem „igényli” az ördög nyelvének tanítását. Kötelező gyermek- és ifjúsági kórusok megfelelő repertoárral, állandó kórusünnepségekkel, színjátszó versenyek, szervezett rádióhallgatások felnőttek és tanulók számára, havi jelentések a népművelésről, faliújságversenyek, a kádereknek részt kellett venniük a vetési mozgósításokban (ún. vetési csata), állandó ideológiai előadások, a vizuális agitáció frissen tartása stb. Aki saját fejével mer gondolkozni, annak az eltávolítás, nehéz börtönévek, emberi lényének megsemmisítése következnek. Nem egyedülálló Parajd tanügyi helyzetében Fülpösi Jenő magyar szakos esete. (Kilenc évre ítélték el nyelvtanórán diktált példamondatai miatt.) A tanító mozgósító plakátokat ír, gyűlésekre hívó megjelenésre kilincsel, házal a szükségletek szerint. A falvakat a „fekete autók” járják, s ha valaki ellene mer agitálni, azonnal elviszik, kanálisokban hálatják, a fogait az első találkozáskor beverik, sortüzeket adnak le a falvakra, éppen templomból távozó lakosságára, hogy aztán a kultúrotthonokba térített közösségekkel aláírassák a belépési nyilatkozatot. Az erdőcsináldi, nyárádszeredai vagy a vadasdi tanítót és másokat főbelőttek, ezrek élnek a Kárpátokon túli csupasz területekre száműzve (soknak az új nevét és megválasztott nemzetiségét is a hatalom adja a kezébe), mások a Duna-deltában vívják élethalálharcukat a létért! Például Fülöp Ferenc innen való későbbi erdőszentgyörgyi református esperes, sok más környékbeli különböző rangú emberrel együtt. Parajdon sokan átmenetileg nem mutatkoznak, s ha nappal is zárt kapuk előtt népesebb agitáló csoport jelenik meg, a gazda begyakorolt mozdulatokkal távozik a telek hátsó részén valamelyik erdőrengeteg felé. Az évtizedekig uralkodó politikai szellemet jól bizonyítják a kor tankönyvei. Az V. osztály számára írt Énekeskönyv, Állami Tanügyi és Pedagógiai Könyvkiadó, Bukarest, 1960, a hangszerek bemutatása mellett a nagy tömegeket mozgató kórusok képe, Románia állami himnusza és a kötelező Internacionálé mellett, román és magyar nyelven hirdeti a határtalan derűlátást. Ennek az alapja a közösbe terelt gazdálkodás, a hadsereg, a bányászat, a traktorokról, szovjet hatalomról, pártról szóló dicshimnuszok, indulók.

Emléktábla a hajdani papilakon
Egy nép azt mondta: elég. E Márai versből vett sor jeligéje alatt szervezte meg az RMDSZ marosvásárhelyi szervezete október 23. első rendezvényét a megyeközpontban. Emléktáblát avattak csütörtök délután az egykori Lenin (ma Forradalom) utca 8. szám alatti épület falán.
Lassan közismertté válik: Marosvásárhely hozta a legnagyobb véráldozatot Erdélyben az ötvenhatos forradalom után. Illő tehát, hogy legalább egy emléktáblával megörökítsük a forradalom áldozatainak, a zsarnokság által meghurcolt szenvedőinek emlékét. Ez a gondolat késztette a megemlékezés idei szervezőit arra, hogy egy emléktáblát leplezzenek le az egykori Lenin, ma Forradalom utca 8-as számú házának falán – mondta el Peti András alpolgármester.
Ebben az épületben volt a mindenkori vártemplomi lelkészek szolgálati lakása, itt lakott a 2005-ben elhunyt Fülöp G. Dénes is, akit a magyarországi forradalommal kapcsolatba hozva 1959-ben ítéltek 11 év börtönre papsága első évében. A külföldi diplomáciai beavatkozásra az akkori román hatalom kénytelen volt amnesztiát hirdetni a politikai elítélteknek, így aztán 1963-ban, négy év börtön és kényszermunka után szabadult.
De ne feledkezzünk meg a megtorló rendszer más marosvásárhelyi lelkész-áldozatairól sem: Varga László 1956 őszén, Budapesten tartózkodva részt vett a magyar forradalom eseményeiben, s hazatérése után sem hallgatta el együttérzését az akkor már levert forradalommal. 1957 márciusában letartóztatták, és a Dobai-per másodrendű vádlottjaként hazaárulás vádjával életfogytiglani kényszermunkára ítélték. Szamosújváron, Piteşti-en, Désen raboskodott, 1964-ben a közkegyelmi rendelet alapján szabadult. Ugyancsak Marosvásárhelyen élt Csiha Kálmán, Erdély egykori református püspöke is. 1957-ben koncepciós per áldozata lett, 10 évi börtönbüntetésre ítélték, ebből hat és fél évig tartották fogva Románia különböző börtöneiben, munkatáboraiban. Szabadulásáig megjárta Románia legrettegettebb börtöneit és internáló táborait – több helyen fordult meg rabként, mint diákkorában iskolásként. Nem sokkal letartóztatása után született meg kislánya, akit csak szabadulása után, hatévesen láthatott először. 1964-ben ő is amnesztiával szabadult. 2007-től a marosvásárhelyi református temetőben nyugszik.
A ház falára helyezett emléktábla rájuk, de a többi elhurcoltra, Csorvásy Szabó Gyulára, Dénes Dávidra, Fülpösi Jenre, Gráma Jánosra, Horváth Ferencre, Joó Sándorra, Kacsó Tiborra, Kelemen Kálmánra, Kun Zsigmondra, Miklós Istvánra, Molnár Mihályra, Nagy Gézára, Péter Lórántra, Tatárné Péterfi Irénre, Lukács Gergelyre, Séra Istvánra, Sipos Jánosra, Szántó Jánosra, Veress Sándorra, Veress Zoltánra, Bereczki Gyulára, Schuller Jenőre, Szatmári Zoltánra, Molnár Jánosra, Sárpataki Jánosra, a többi megkínzottra, a meggyilkoltakra, Dudás Józsefre, Preisz Zoltánra, Kónya Istvánra, Huszár Józsefre, Orbán Károlyra is emlékeztet mostantól fogva.
Az emléktábla leleplezése után a megemlékezők a Vártemplom mellett, a forradalom 50. évfordulóján, 2006-ban felállított kopjafánál koszorúztak. A kopjafát az a Veress Sándor kezdte el faragni, aki maga is szenvedő alanya volt a forradalom miatti erdélyi megtorlásoknak. Hét mélyedés van a fán, mintegy emlékeztetve a faragó hét börtönévére (1957–64). A faragást Miholcsa József szobrászművész fejezte be.
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro