Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Fülöp G. Dénes
77 tétel
2003. július 28.
"Hármasfaluban hat üres, elhagyott házba a református egyház máshonnan nincstelen, jobbára sokgyermekes családokat telepít - holland támogatással. A napokban négy holland felnőtt és huszonöt 15-25 éves fiatal rámol, takarít, fúr, farag, mázol, hogy a hat család mihamarabb beköltözhessen. A marosvásárhelyi Lazarenum Alapítványt a Fülöp lelkészházaspár hozta létre. Fülöp G. Dénes sok éven át a marosvásárhelyi Vártemplom lelkésze volt. Neje, Ilona asszony a diakóniai tevékenységgel foglalkozik. Ő a lelke a "Lazarenum-birodalomnak", mely árvaházakból, öregotthonból, nagycsaládokat támogató hálózatból áll. Munkájukhoz példát, hathatós támogatást a hollandiai Leiden városban levő Bakkerij Diakónai Központtól kapnak. Holland segítséggel megvették a hat épületet, amiből az egyikben a Lazarenum Alapítványnak lesz egy kis közösségi helye. Ugyancsak holland támogatással vásároltak építőanyagot, kisgépeket. A házak ezután is az egyházi alapítvány tulajdonában maradnak, akkor is, ha beköltöznek a kiválasztott, nincstelen emberek. A helyiek örvendenek annak, hogy gyerekes családok kerülnek a faluba, hiszen kevés a fiatal, az iskolába kell a gyerek. Az egyik házba tíz gyermekes család költözik: a fületelki Csiszér Jánosék. A nagy gond az, hogy miből fognak megélni ezek az emberek. A hollandok hajlandók lennének egy pékséget ajándékozni nekik. Marosvásárhelyen, ugyancsak a református egyház tulajdonában van egy úgynevezett Pici-ház, ahova utcagyerekeket költöztettek be. Azt is holland pénzből vásárolták évekkel ezelőtt. Két éve húsz utcagyerek lakik benne. /Máthé Éva: A Lazarenum Alapítvány új projektje. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 28./"
2004. június 25.
Jún. 23-án a nyolcadik Marosvásárhelyi Napok rendezvénysorozat kiemelkedő eseménye volt a díszpolgárok avatása valamint a Pro Urbe díjak adományozása. Idén hét díszpolgári címet osztottak ki, hármat magyar, négyet (közülük egyet post mortem) román nemzetiségű személyiségeknek. Az idei három magyar nemzetiségű díszpolgár: Fülöp G. Dénes nyugalmazott lelkész, Kerekes Tóth Erzsébet és Virág György politikus. Rájuk büszke lehet a város. Fülöp G. Dénes, a Vártemplom nyugalmazott lelkésze. 1956-ban politikai elítéltként 11 év szabadságvesztésre ítélték, miből hetet börtönben töltött. A Vártemplom lelkészeként több mint húsz évig szolgálta a közösséget. Nevéhez fűződik több intézmény alapítása, mint a Lídia gyermekotthon, egy öregotthon, az idegen nyelvű népfőiskola, valamint a Kántor- Tanítóképző Intézet, a többgyerekes családok önsegélyző egyesülete (mely szervezet országos elnöke), az utcagyerekeket támogató alapítvány, de nyugdíjasként is felelős szerkesztője még a Vártemplom gyülekezeti lapjának. Kerekes Tóth Erzsébet 1954-58 között a Marosvásárhelyi Nemzeti Színháznál volt színésznő. 1958-85 között a Maros Művészegyüttes szólistája, ahol rövid ideig igazgatói tisztséget is betöltött. Nyugdíjazása után a Lorántffy Zsuzsanna Egyesület elnökeként széleskörű jótékonysági tevékenységet folytatott. Virág György, a Maros Megyei Tanács (napokban visszavonuló) elnöke 1992-től megyei tanácsos, egy évvel később a megyei tanács alelnöke. 2000 – 2004 között a testület elnöki tisztségét töltötte be. Pro Urbe kitüntetésben részesült: Györffy Ilona, Hans Hoogevern, Kathy Tedd és Pomogáts Béla. /(Bögözi Attila): Díszpolgári címek, Pro Urbe díjak a Marosvásárhelyi Napokon. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 25./
2005. január 22.
Január 15-én, hosszas szenvedés után, életének 74. évében elhunyt Fülöp G. Dénes, a marosvásárhelyi vártemplomi református gyülekezet lelkipásztora. Dávid Gyulának középiskolás éveiből vannak róla az első emlékei. A szamosújvári börtönben kerültek ismét össze. Fülöp G. Dénes egyike volt azoknak, akik a magyar forradalom ügyét szívvel-lélekkel a magukénak vallották. Ő a börtönben lelkészként is segített tartani a lelket a gyengébbekben. Fülöp G. Dénes minden körülmények között meg tudta találni a megtartó cselekvés formáját. Gyülekezetei lélekben (de anyagiakban is) gyarapodtak körülötte. /Dávid Gyula: Tette a „hasznos lehetőt” Fülöp G. Dénes halálára. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 22./
2005. január 24.
Másfél ezren kísérték utolsó útjára Fülöp G. Dénest, a Vártemplom néhai lelkészét Marosvásárhelyen. A város egyik legközkedveltebb papjának számító Fülöp G. Dénest búcsúztató istentiszteletet Tőkés László, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke tartotta. A környékről, Magyarországról és Nyugat-Európából érkező hat lelkész beszélt Fülöp G. Dénesről. A nemzetéért tevékenykedő és ezért meghurcoltatásban, bebörtönzésben részesült papot szelíd harcosnak nevezték. A holland Johann Schieppenbord azért mondott köszönetet elhunyt kollégájának, mert általa megismerhette a magyar egyháztörténetet; dr. Nagy István, a budapesti Károli Gáspár Egyetem, illetve a marosvásárhelyi Kántortanító-képző Főiskola tanára a szellemi örökség átvételének és továbbadásának fontosságáról beszélt; Zalatnay István, az Erdélyi Gyülekezet lelkipásztora Orbán Viktor volt miniszterelnök leveléből idézett. A sírnál Tófalvi Zoltán publicista Fülöp G. Dénesről, „az ötvenhatosról” beszélt. A január 15-én, Budapesten elhunyt Fülöp G. Dénes koporsója mellett presbiterek, a Székely Nemzeti Tanács képviselői és a Sapientia Egyetem tanárai álltak díszőrséget. /Szucher Ervin: Búcsú a lelkésztől. = Krónika (Kolozsvár), jan. 24./
2005. január 28.
Fülöp G. Dénes, a marosvásárhelyi Vártemplom hányatott sorsú lelkésze életének 74. évében eltávozott. Fülöp G. Dénes /Alsósófalva, 1931 – Marosvásárhely, 2005/ kitörölhetetlenül beírta nevét az erdélyi magyar református egyház jelenkori történelmének lapjaira. Székelykeresztúron végezte középiskolai tanulmányait, majd a kolozsvári Református Teológia növendéke lett. 1958-tól 1959. július 7-ig a marosvásárhelyi Kistemplom segédlelkésze volt. A pappá szentelését követő napon letartóztatták, s nem sokkal később, koholt vádak alapján 11 év nehéz börtönre ítélték. Azzal vádolták, hogy ’56 őszén, a Teológia diákjaként, a magyarországi forradalommal rokonszenvező magatartást tanúsított – többekkel egyetemben. Felrótták neki, hogy később, egy alkalommal, a Teológia dísztermében tartott áhítaton a Szovjetunióba elhurcolt magyar foglyokért imádkozott. Megismerhette Szamosújvár hírhedt börtönét, majd sokakkal együtt a Duna-delta mocsaras szigetein vágta a nádat, rabtársai között volt Csiha Kálmán, a későbbi püspök, Páskándi Géza és Dávid Gyula. Négy évet kellett letöltenie börtönökben. Kiszabadulása után csupán fizikai munkát végezhetett egy ideig, 1964-ben vállalhatott ismét lelkipásztori szolgálatot. 1984-ben tért vissza Marosvásárhelyre, a Vártemplomba, s itt szolgált egészen 2002-ben történt nyugdíjaztatásáig. Ekkor hozta tető alá azokat az intézményeket, amelyek azóta a város, a környék egyházi és közművelődési életében meghatározó szerepet töltenek be. Sikerült megteremtenie a marosvásárhelyi Kántor-tanítóképző Főiskolát, a Calepinus elnevezésű idegen nyelvű népfőiskolát, a Vártemplom Diakóniai Otthonát, kórusokat hozott létre, elindította az Új Kezdet című folyóiratot. /Nagy Pál: Lelkek hű pásztora volt… = Népújság (Marosvásárhely), jan. 28./
2005. július folyamán
Az 1956-os forradalom leverése után az egész Kárpát-medencei magyarságot sújtotta a megtorlás. Lipcsey Ildikó az erdélyi magyarságot ért megtorlást foglalta össze, felsorolva a nagyobb pereket. Kolozsváron 1956 októberében új diákszövetséget alakítottak, erről tudomása volt a pártszervezetnek. Október 24-én azonban a diákszövetségi gyűlés természetszerűen átváltott a magyar forradalommal való szolidaritás gyűlésévé. Október 25-én letartóztatták a gyűlés három résztvevőjét, Balázs Imrét, Tirniván Arisztídet és Walter Frigyest. Az előző kettőre 7-7 évi fegyházra ítélték. November 17-én Várhegyi Istvánnal az élen letartóztatták a diákszövetség vezetőit, Kelemen Kálmánt, Koczka Györgyöt és Nagy Benedeket. Temesvárom 2500 diákot tartóztattak le, végül 30, többségében román diákot ítéltek 3 hónaptól 8 évig terjedő fegyházra. Bukarestben is megmozdultak a diákok. 1957 májusában Paul Goma írót a bukaresti diákok tervezett sztrájkja miatt elítélték. 1956-tal volt kapcsolatos a szász írók 1959-es brassói pere, Schönfeld aradi főrabbi pere, Piesch Miklós, Blumenthál Pál pere, Teodor Margineanu román katonatiszt pere, aki a magyarországihoz hasonló felkelést akart kirobbantani Romániában. A perek történetét csak részben tárták fel Romániában. Megközelítő adatok szerint a perek 35 ezer embert érintettek. 30 személyt kivégeztek. Kb. 40-50 ember a bántalmazásokban vesztette életét. 1957 a nagy letartóztatások időszaka volt, emiatt Szamosújváron, a 3000 férőhelyes börtönben 10 ezren raboskodtak. A politikai elítéltek 80 %-a magyar volt. Itt és Jilaván működtették a „megsemmisítő részleget”. A Bolyai Tudományegyetemen 20-30 ítélet született. Az egyházakat is támadták. Erdővidék és Homoród mente unitárius papságának fele került börtönbe, családtagjaikkal együtt „szervezkedés” és „ellenséges elemek támogatása” címen. A kolozsvári Protestáns Teológia unitárius karán 3 tanárt és 15 diákok ítéltek el. A Nyárád mentén szintén egyház emberek kerültek a vádlottak padjára. A Csíkszeredai Főgimnázium tanárát, Puskás Attilát és társait – tanárokat, diákokat, 11 főt – ítéltek el. Nagyváradon diákok megalakították a Szabadságra Vágó Ifjak Szövetségét /SZISZ/. Ebből nagy pert csináltak, 1981-ben folytak a letartóztatások. A 151 letartóztatottból 57 főt elítéltek. Sepsiszentgyörgyön diákok Székely Ifjak Társaság /SZIT/ néven alakítottak csoportot, őket 1958-ban tartóztatták le, 1959-ben az 50-60 elítéltet a hírhedt brailai nagyszigetre vitték. A kizárólag munkás fiatalok által alapított Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége /EMISZ/ perben 1500 személy volt érintve, 76 ítélet született. A temesvári diákok perében 32-en szerepeltek. Szilágysomlyón 5 főt börtönöztek be, Szászrégenből 24 ember ellen indult eljárás. Kolozsváron az Illegális Kommunista Ellenes Szövetség /IKES/ 35 fiatalkorú rendszerellenes szervezkedés volt. A Kis-Küküllő menti szervezkedésnek 6 vádlottja volt. 1958-ban Bencze György református lelkész be nem jelentett vadászpuskája miatt terrorcselekményre való késztetés vádjával 20 év nehézbörtönt kapott. 1958 júliusában letartóztatták Fülöp G. Dénes református lelkészt, 11 évre ítélték, 1958 augusztusában Cseterki János lelkészt tartóztatták le, ugyanebben a hónapban Harai Pál brassói káplánt az EMISZ perben fel nem jelentés címén 10 évre ítélték. Ebben az évben további egyházi személyeket ítéltek el. Három nagy pert emelt ki Lipcsey Ildikó: a Szoboszlay és társai ügyét 1958. április-május hónapban tárgyalták. A vádirat szerint 1950-ben Keresztény Munkapárt néven szervezetet hoztak létre, hogy fegyveres lázadást készítsenek elő. A Szoboszlay-féle szervezkedés a többpártrendszer és a szocialista rendszer eltörlésének igényét hordozta magában. Magyarországgal szoros szövetségi rendszert akartak kialakítani. Az erdélyi kérdés megoldását a két ország államszövetségében látták. A szervezkedésnek román tagjai is voltak. A Szoboszlay-perben 200 személyt tartóztattak le, köztük lelkészeket, szerzeteseket, 57 főt ítéltel el, köztük tíz főt halálra, a kiszabott börtönévek száma:1300 év. A másik nagy per az érmihályfalvi csoport ügye. Vezetőjüket, Sass Kálmán református lelkészt 1958. február 19-én tartóztatták le. Az érmihályfalvi csoport ügyében 31 főt ítéltek el, ebből kettő halálos ítélet volt, amit Sass Kálmán református lelkészen kívül dr. Hollós István egykori hadbíró századoson végrehajtottak. A harmadik nagy ügy a „kilencek”, vagyis az ENSZ-memorandum megfogalmazóinak és terjesztőinek ügye, akik 1956-ban az erdélyi kérdés megoldását vetették fel. Három álláspont volt: 1. Márton Áron római katolikus püspök és Dobri János református teológiai tanár Erdély Magyarországhoz csatolását tartotta helyesnek. 2. Jordáky Lajos és Pásztay Géza a független Erdély gondolatát támogatták. 3. Dobai István, a református egyház világi gondnoka Erdély kettéosztásában és lakosságcserében gondolkodott. Mindannyian úgy látták, méltányos megoldást. A Dobai István által elkészített memorandumot az akkori erdélyi magyar társadalom szinte valamennyi képviselője ismerte és véleményezte, de ismerte Németh László, Tamási Áron, Kodolányi János, Ravasz László, Illyés Gyula, Veres Péter és Sinka István is. A per során 16 személy ellen indult eljárás. 1957 márciusi letartóztatásuk után valamennyien fenntartották véleményüket. A per vádlottjaiból ketten a kínzásokba belehaltak, Dobait és Varga László tiszteletest életfogytiglanra, a többieket 25 és 5 év közötti börtönre ítélték. Dobait és hat társát a hazaárulóknak fenntartott börtönbe vitték, ahol a 400 elítéltből csak 40 maradt életben az elszenvedett kínzások, az éhezés és orvoshiány miatt. A Magyarország elleni szovjet katonai intervencióban Románia és Csehszlovákia készségesen részt vett volna, de Hruscsov erre nem tartott igényt. Azonban szovjet katonai egyenruhába öltöztetett román katonaság részt vett a szovjet intervencióban. A román titkosszolgálat – román szakemberek szerint – bekapcsolódott a magyar eseményekbe. Cristina Troncota történész, a hadtudományok doktora a román titkosszolgálatok történetével foglalkozó monográfiájában külön fejezetet szentelt ennek a kérdésnek. Ő is és mások is ketté választják a kérdést: a román titkosszolgálat beavatkozása a forradalom előtt és a beavatkozás a forradalom után. 1956 nyarától kezdődően a Securitate hamis osztrák, nyugat-német, francia és olasz útlevéllel ügynököket küldött Magyarországra, magyarul jól beszélő személyeket, akik a gyűjtött információkat Bukarestbe továbbították, onnan pedig a szovjet titkosrendőrség rendelkezésére bocsátották. 1956 november végi látogatása alkalmával Bodnaras felajánlotta segítségét az ÁVH újraszervezésére. Többszáz magyarul tudó szekuritate-alkalmazott érkezett Magyarországra, irányítójuk Einhorn Wilhem /Vilmos/ volt, aki fedéssel tartózkodott Budapesten, mint a román nagykövetség tanácsosa. Troncota irányt mutatott a román és magyar történészeknek, érdemes lenne ebben az irányban kutatni. /Lipcsey Ildikó: A forradalom hatása és következményei Erdélyben. = Erdélyi Magyarság (Budapest). 2005. július-szeptember/
2005. november 1.
Mindenki hiányzik valakinek. Végső búcsút kellett venni többektől, köztük van Fülöp G. Dénes, a felejthetetlen marosvásárhelyi vártemplomi lelkipásztor, Kövesdi Kiss Ferenc, a Mezőség szórvány-magyarjainak fáradhatatlan istápolója, Illyés Kinga előadóművész, Izsák József irodalomtörténész, Ferenczy István, az erdélyi magyar színjátszás kiemelkedő alakja, Szabó György Pál, a mindenes EMKE-elnök és pedagógus, Imreh Ernő jogász, Sipos Lajos, Vásárhely házainak, hajdani nagyjainak szenvedélyes ismertetője, Ágoston Albert, a kollégium ügyét védelmező öregdiák... néhány név a hiányzók hosszú névsorából. Folytatni lehet a korábban eltávozottakkal, akik a kultúra különböző ágazataiban nagy betűkkel írták be nevüket Marosvásárhely újkori történelmének könyvébe: Molter Károly, Tompa Miklós, Kovács György, Bözödi György, Gagyi László, Csorba András, Erdős Irma, Gyarmaty István, Kabós Éva, Székely János, Tóth István, Oláh Tibor. /Nagy Pál: Akik hiányoznak. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 1./
2006. május 10.
Cs. Gyimesi Éva gyönyörűséggel járt mindig Erdély-szerte ott, ahol nyolcvankilenc után a teremtő szabadság jeleit megtapasztalta. A nyavalygások – a „nem lehet” – özönében, a kisközösségek élni kezdtek a szabadsággal. A marosvásárhelyi Vártemplom (immár néhai) lelkipásztora: Fülöp G. Dénes és családja, a csíksomlyói Gergely István atya, az illyefalvi tiszteletes: Kató Béla, a dévai ferences szerzetes: Csaba testvér, és még hosszan sorolhatná azok nevét, akiknek munkáján Isten áldása van, írta. Hihetetlen például, hogy mit hozott létre a kolozsvári Diakónia Alapítvány, élén Sárosi Arthur doktorral. Ugyanígy tisztelet illet olyan iskolamodelleket is, mint a kolozsvári Montessori, amelynek igazgatója Visky Sarolta, vagy a magyarózdi Drogterápiás Központot, amelyet a Bonus Pastor Alapítvány tart fenn, Horváth Mária vezetésével. /Cs. Gyimesi Éva: Kényünk kedve. = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 10./
2006. május 30
Fülöp G. Dénes, volt vártemplomi lelkipásztort „post mortem”, kitüntette a magyarországi ’56-osok Szövetsége, a népért, hazájáért, egyházáért való tevékenységéért és bátor kiállásáért. A kitüntetést 75. születésnapja alkalmából adta át egy küldöttség május 13-án özvegyének, Fülöp G. Ilonának Marosvásárhelyen. Gellért Márta és Szövérfi István Reményik-verseket mondtak, majd id. Balogh Károly nyugdíjas lelkipásztor beszélt Fülöp G. Dénesről. /Balogh Etelka, ny. kántor: Post mortem kitüntetés. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 30/
2006. október 21.
Fülöp G. Dénes (1931-2005) lelkész Alsósófalván született. A székelykeresztúri tanítóképzőben 1952-ben tanítói oklevelet szerzett, majd elvégezte a kolozsvári Református Teológiát. 1959-ben Marosvásárhelyen a Vártemplom segédlelkésze volt, mikor letartóztatták azokat, akik szimpatizáltak a magyar forradalommal. Fülöp G. Dénest több évre elítélték és a Duna-delta hírhedt politikai koncentrációs táborába száműzték. 1984-től a marosvásárhelyi Vártemplom lelkipásztora lett. Újraszervezte az egyházközséget, restauráltatta a templomot. 1989 után számos megvalósítás fűződik nevéhez; megszervezte a Calepinus idegennyelvű tanfolyamot, létrehozta a Kántor-Tanítóképző Főiskolát, a Lídia Otthont 20 árva gyermek felnevelésére, a Diakóniai Otthont (öregek házát), a szegény sorsú gyermekek Pici házát, megszervezte a sokgyermekes családok támogatását, akik számára hat házat vásárolt Hármasfaluban. Lelkipásztori szolgálatának tapasztalatai, Alsósófalváról megírt monográfiája, igehirdetései még kiadásra várnak. /Fodor Sándor (S.): Fülöp G. Dénes lelkipásztor, ’56-os elítélt. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 21./
2006. november 11.
Marosvásárhelyen a református egyházi levéltárnak hosszú időn át dr. Farczády Elek történész-tanár volt a főlevéltárosa. Dr. Farczády Elek (1890–1974) tanulmányait a budapesti tudományegyetemen, a párizsi Sorbonne-on és az Ecole Nationale des Chartes nevű diplomatikai és paleográfiai főiskolán végezte. 1912-ben doktorált Az erdélyi vajdák igazságszolgáltatási hatásköre című értekezésével. 1951-ben kinevezték a Bolyai Dokumentációs Könyvtár igazgatójává. Az ő érdeme, hogy abban az időben sikerült a Bolyai-múzeum és a könyvtár anyagát biztonságba helyezni a Teleki Téka épületében. 1961-ben nyugalomba vonult, de a református egyház felkérésére mint főlevéltáros rendezte és katalogizálta az egyház irattárát. Ő fedezte fel a Teleki Tékában az ötödik magyar nyelvemléket, melyet Szabó T. Attilával Marosvásárhelyi sorok címen közöltek (Akadémiai Kiadó, 1957). Ezt az anyagot 1973-ban lényegesen átdolgozva és kibővítve Marosvásárhelyi sorok és Marosvásárhelyi glosszák (1973) címen újból megjelentették. Farczády megírta A marosvásárhelyi református egyházközség élete (1556–1948) című művét, melyet 2000-ben jelentettek meg Fülöp G. Dénes lelkipásztor szerkesztésében. /Fodor Sándor (S.): Járom az utat… Az ötödik magyar nyelvemlék felfedezője. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 11./
2008. június 28.
Horváth Arany publicisztikai írásai az erdélyi múlt és jelen magyar lét krónikái, a megmaradásért érvelő kiáltványai. Új könyve: Halálmadár szállott a kútgémre /Glória Kiadó, Kolozsvár/ az erdélyi magyarság múltjának jó néhány szeletét mutatja be. Felvillantja Sütő András, Tamási Áron, Horváth István, Fábián Ernő, Pálfy G. István, Kosztándi Jenő, Czirják Árpád, Horváth Piroska, Fülöp G. Dénes, Lukácsi Szilamér, Haáz Sándor, Incze László, Sándor Judit, Cseh Tibor, Szentkereszty Stefánia alakját a könyvben. /Magyari Lajos: A szülőföld, a szellem jelentései. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 28./
2008. december 23.
Bibliai témákat feldolgozó festmény, szobor, tűzzománc képezi a december 21-én a marosvásárhelyi Vártemplomi Diakóniai Központ kiállítótermében nyílt tárlat anyagát. A kiállításon többek között Kákonyi Csilla, Barabás Éva, Páll Lajos, Fekete Zsolt, Major Gizella, Kuti Dénes alkotásait láthatják az érdeklődők. A központ vezetője, Fülöp Ilona tiszteletes asszony és fia, Fülöp András főként azokból az alkotásokból válogatott, amelyeket a család akkor gyűjtött össze, amikor a néhai Fülöp G. Dénes még a Vártemplom lelkésze volt, ugyan a tiszteletes asszony felhívást is intézett az erdélyi képzőművészekhez bibliai témájú alkotások elkészítésére. A tárlatot Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész nyitotta meg. /Máthé Éva: Műtárgyak bibliai témára. = Krónika (Kolozsvár), dec. 23./
2009. október 24.
Október 23-án Marosvásárhely egyetlen ‘56-os emlékművét megkoszorúzták a Vártemplom kertjében. Ötvös József, a Vártemplom lelkésze emlékeztetett, hogy elődje, Fülöp G. Dénes egyike volt az 56-os bebörtönzötteknek. A Kultúrpalotában tartották az ‘56-os megemlékezést, Varga László nyugalmazott református lelkipásztor idézte fel az akkori eseményeket. Meghívták azokat a Marosvásárhelyen és Maros megyében még élő személyeket, akiket a forradalom leverése után bebörtönöztek. /(mózes): 1956-ra emlékeztek Marosvásárhelyen. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 24./
2009. október 27.
A romániai ötvenhatosok egyikeként itt állok a végre megvalósult kolozsvári emlékmű előtt, mondta Dávid Gyula az 56-os emlékmű felavatásán. Dávid Gyula beszédében felidézte a kolozsvári egyetemi ifjainak emlékét, Várhegyi Istvánékét, Páskándi Gézáékét, Varró Jánosékét, Szilágyi Árpádét és Jamandi Emilét a Bolyai Tudományegyetemről; a Raul Volcinschi-vezette csoportban elítélt nyolc román diák és fiatal egyetemi előadó emlékét a Babes Egyetemről; a képzőművészeti főiskolás Balázs Imréét és Tirnován Arisztidét; a protestáns teológiáról 1959-ben Péter Miklós, Mózes Árpád és Fülöp G. Dénes csoportjában letartóztatott és elítélt 21-ekét; Soós Ferencét, Halmai Pálét és társaiét a Politechnikáról és az orvosi egyetemről. „Mindazokét, akik a magyar forradalom leverését követő megtorlás éveiben vallatótisztek és katonai bírák előtt is vállalták azt, amiért odaát oly sokan az életüket adták. Ma ők – és velük együtt az egykori temesvári, bukaresti, iasi-i és brassói diáktársaik – lélekben itt állnak közöttünk. ” Itt állnak és megkérdezik a túlélőktől: Hová tettétek a Forradalmat? Ők, ha ma körülnéznének, nemigen ismernének rá arra a világra, amelyért 56-ban zászlót bontottak. Ma mindenütt magukat „rendszerváltó”-nak nevező pártok politikusainak marakodása folyik a hatalomért. A „rendszerváltás” menetében megszerzett vagyonok birtokosai vannak felül. „A szellem szabadságát akartuk és e helyett a szellemi selejt terjesztésének korlátlan és mindent elsöprő szabadságában fuldoklunk. ” Új nacionalizmusok születtek, új „nemzetállami” ambíciók és nyelvtörvények. /Dávid Gyula: A kolozsvári új, 56-os emlékmű előtt. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 27./
2010. május 10.
Akik húsz éve segítenek
Együtt ünnepelt tegnap délelőtt a vártemplomi gyülekezet belföldi és külföldi vendégeivel.
Két évtizede alakult Románia egyik legrégebbi civil szervezete, a Vártemplom Lazarenum Alapítványa, amely ugyancsak húsz éve tartja a kapcsolatot és folytatja a közös munkát azokkal, akik az elsők között siettek segíteni a rendszerváltás utáni országon, városon, annak református egyházközségein – a hollandiai Leiden gyülekezetével, De Bakkerij Diakóniai Központjának munkatársaival, önkénteseivel. Ez alkalomból vált hálaadó istentiszteletté a vasárnapi, vártemplomi délelőtt, amelyen Tőkés László püspök hirdetett igét.
Az elöljáró prédikációjában – többek között – a Himnuszt értelmezte, mint mondta, a bőség annak idején az isteni kegyelmet jelentette, ily értelemben (is) kívánt jókedvet, bőséget a gyülekezetnek. Az ünnepi műsort szintén az igehirdető vezette fel – elsősorban néhai kollégájára, Fülöp G. Dénesre, a Vártemplom egykori lelkészére emlékezett, majd az Új Kezdetre: a szó konkrét – gyülekezeti folyóirati – és átvitt értelmében, az új kezdetekre, amelyek sokszor megtorpantak, de mindig volt lelkierő a folytatáshoz. Beszédét az uniós gondokkal, a keresztényellenesség vagy inkább kereszténységmellőzés problémáival folytatta, szó esett úgy a dalai láma kérdéses látogatásáról, mint Verespatakról avagy II. János Pál pápáról, a semmihez sem ragaszkodásról, ugyanakkor a hit fontosságáról. Az ünnepi műsor részeként Henter Lóránd segédlelkész köszöntötte a gyülekezetet és holland nyelven a vendégeket, majd a Psalmus vegyes kar énekét követően Fülöp Ilona, a Vártemplom Diakóniai Központ vezetője, Fülöp G. Dénes özvegye mondott üdvözlőbeszédet és köszönte meg az igehirdető, valamint a 16 fős holland küldöttség újbóli látogatását, részvételét. – Köszönöm a gyülekezetnek, a lelkipásztoroknak, hogy férjem munkáját folytatják, a vendégeinknek, hogy mindvégig kitartottak mellettünk, annak ellenére, hogy lelkipásztorukat első látogatásakor három napig a Continental szállóban tartotta fogva a hatalom. Mégsem riadtak vissza, újra jöttek és segítettek. Nagyon sokat tanultunk tőlük. Az ország egyik első alapítványa volt a Lazarenum, amely első feladataként létrehozta a Lídia Otthont, ahol húsz árva gyereket nevelünk, majd a diakóniai központot és öregotthont, amelyben negyvenhárom idős személyt gondozunk. Hármasfaluban hat parasztházat vásároltunk és családbefogadási programot folytatunk, mindezt holland testvéreink segítségével. '90-ben rengetegen segítettek, sokan elmaradoztak, de a leideniek velünk maradtak mindvégig: segítettek Dózsa György, Havad és Illye testvérgyülekezeteinek, ők vásárolták meg a ProCardia épületét, kapcsolatot teremtettek a művészeti iskolák között, hangszereket vásároltak és egy csoportot is fogadtak Hollandiában. Meglátogatták a börtönt, a raboknak sportfelszerelést adományoztak, segítő tevékenységeikben 250 hollandiai fiatal vett részt, vezetőjük Marosvásárhely tiszteletbeli polgára. És őket is marosvásárhelyieknek tekintjük immár. Ezért is ünnepelünk együtt ezen a napon – mondta Fülöp Ilona a vendégek köszöntője előtt egy vasárnap délelőtti, zsúfolásig telt Vártemplomban.
Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)
2010. augusztus 9.
Csupa csapás az élet – Moldvaiak Erdélyben
Fülöp G. Dénest, a marosvásárhelyi református vártemplom lelkészét nem csángóügyben kerestük fel. A véletlen folytán alakult úgy vásárhelyi látogatásunk és templomnézésünk, hogy amikor megtudta, mi járatban voltunk a Szeret mentén, elkezdte mesélni, hogyan csapódott hozzá segédlelkész korában, az '50-es évek végén a „csángómentés" ügye, és mennyit nyomott a latban ez a törvényszéki tárgyalások idején, amikor szabadságvesztésre ítélték. Esti beszélgetésünk a paplak szobáinak padlótól mennyezet magasságáig érő könyvespolcok előtt kezdődött, s a csángó ügyekről átindázott egyéb témákra is. Arra például, hogy most rendezik át a könyvtárat, az ő korában már a végső számvetésre is gondol az ember, s ezért, terveik szerint, mintegy háromezer kötet könyvet adományoznak szülőfaluja, Alsósófalva könyvtárának. A könyvek sorsa aztán visszacsalogatott a messzi múltba, vízum nélkül kalauzolt Hollandia felé, majd a második világháború sóvidéki eseményeihez kanyarodtunk vissza. A szerteágazó témakört egy rendkívül sokrétű munkát magára vállaló papi család elkötelezettsége, karizmatikus személyiségjegyeik fogják egybe.
Fülöp G. Dénes: 1948-ban volt a tanügyi reform, akkor, úgy látszik, a magyar oktatás számára fenntartottak egy kis engedményt. Az akkori magyar politikusoknak volt az elképzelésük, hogy a Kárpátokon túlról csángó földi gyermekeket hoznak át, akiket például a keresztúri tanítóképzőben négy iskolai év alatt átnevelnek azzal a céllal, hogy ezek a gyermekek visszamennek a saját csángó világukba, és ott szolgálják a népüket. Ez az egyik legésszerűbb megoldás lehetett, a gyermekek ugyanis nem tudtak írni, olvasni, nem akarom őket lebecsülni, de ez egy nagyon nagy dolog volt az ő életükben. Később,
1951-ben, ötvenkettőben Székelykeresztúron végzett tanítókat is neveztek ki csángó földre. Az egyik ilyen fiú volt, emlékezetem szerint, Illyés Jóska parajdi származású fiatal tanító, aki két-három esztendőt töltött csángó földön. Barabás Lajos volt osztálytársam is, aki cserkészügyekkel foglalkozott Szentegyházasfaluban 1990 után. Különben velünk korábban börtönt is viselt a Duna-delta lágereiben.
Én közelebbről Bartis Árpáddal, az akkori Magyar Autonóm Tartomány főtanfelügyelőjével kerültem kapcsolatba a csángó ügyek révén. Ezek között a falak között voltam 1959-ben segédlelkész. 1959. május másodikán megérkezett ide, ez elé az ajtó elé tizennégy csángó gyermek. Pont itt, a hátam mögött lévő falak mellett a templomnak nekiépítve volt a harangozói lakás, Ferenczi bácsiék laktak benne, s Ferenczi néni főzött a gyermekeknek. Három-négy napig velük voltam, mert nem találtam sehol Bartis Árpád bácsit, aki most is él, hála Istennek. Hivatalos úton volt Csíkban. Az én feladatom az volt, hogy ezeket a gyermekeket átadjam valakinek, és a további rendelkezést aztán tőle fogom kapni. Hát hazavártuk, és az történt, hogy elmondta nekem, nincs, akire rábízza a gyermekeket. Ezért én vigyem tovább őket. Mondanom sem kell, 1959-ben vagyunk, a nagy letartóztatások korszakában. Azt mondta, hogy ad nekem, úgymond, egy delegációt, amivel vigyem ki a gyermekeket egy olyan iskolához, ahol bentlakás is van az iskola mellett. Sáromberke volt ez a kiválasztott hely, ahová minden előzetes értesítés nélkül a Magyar Autonóm Tartomány tanügyi osztálya főnökének megbízólevelével marosvásárhelyi segédlelkészként, aki nem túlságosan közismert a vidéken, megjelentem a gyermekekkel. Gáncstalan lovagként arra kértem az ottaniakat, hogy fogadják be és szeressék ezeket a gyermekeket, nehogy kigúnyolják a sáromberkiek. A rövid szünet alatt felsorakoztak a tanáriban, az asztal egyik oldalán a tanítók, tanárok, a másikon a gyerekek. Elmondtam, az a cél, hogy értelmiségiekként visszakerüljenek csángó földre. Ez most, utólag megítélve is a gyermekek és a csángó népcsoport életében egy valóban jelentős akció volt.
A három-négy nap alatt, amíg a gyermekek itt voltak, és vártuk Bartis Árpád bácsit, mert csak meg kell érkeznie egyszer, kedves későbbi atyai barátom, Lestyán Feri bácsi, aki most Gyulafehérváron püspökhelyettes, s aki akkor Marosvásárhelyen volt lelkipásztor, adott ceruzára, füzetekre pénzt. Utána elvittem a gyermekeket Nagy Lajoshoz, a kistemplom lelkipásztorához, és ott népdalokat is énekeltek. Akkor hallottam azt, hogy Azért szeretek én faluvégen lakni, / Mert a rózsám odajár lovát itatgatni, / Lovát itatgatja, magát fitogtatja, / Gyenge orcicskáját szellő csókolgatja. Ez egy megható jelenet volt.
Valami olyasmi volt ez, mint amikor éppen ezek közül a falak közül 1557-ben idejöttek a székely gyermekek latin nyelvet tanulni, s innen mentek tovább Európa felé. A gyermekek átjöttek a Kárpátokon, hogy anyanyelvükkel s az erdélyi civilizációval megismerkedjenek. Sylvester Lajos. Erdély.ma
2010. szeptember 10.
Fiatalodó közösség, megmerevedő egyház - interjú Ötvös József lelkésszel (Ötvös József református lelkipásztor 1952. augusztus 27-én született a Maros megyei Pókán. A Kolozsvári Protestáns Teológia elvégzése után 1977 és 1983 között a Görgényszentimrei Missziói Egyházközségben szolgált, majd 1983 és 1995 között Jedden volt lelkipásztor. 1995–2002 között a marosvásárhelyi VIII. Cserealji Egyházközség, 2002-től a marosvásárhelyi I. Vártemplom Egyházközség lelkésze. 2000-től a Marosi Református Egyházmegye esperese, 2001-től az Erdélyi Református Egyházkerület missziói előadója, generális direktora. Kötete: Hétköznapok, ünnepnapok, emléknapok (Kolozsvár, 2004), több rádióadást szerkesztett, és száznál több cikke jelent meg hazai egyházi és világi kiadványokban. Több hazai és nemzetközi egyházi és világi szervezet tagja, a hazai GAW (Gustaw Adolf Segélyszervezet) elnöke.)
„Az új egyházak a kisebb közösségek körében képesek a közvetlen hangot megtalálni, ami a nagy egyházakban már nem lehetséges. Viszont ha nekik is nő a közösségük, ugyancsak személytelenebb lesz a kapcsolatrendszerük. Márpedig az emberek igénylik a személyes kapcsolatot. ”
A kommunizmus idején sokan olyan neveket adtak gyermekeinknek, amelyek nem fordíthatók románra. Három fiáé nemcsak lefordíthatatlan, hanem jó hangzású, patinás magyar név. Tudatosan választottak? – A nyolcvanas években nősültem, akkor született az első két fiam. Akkor már a szülőfalum nevét sem lehetett magyarul leírni. Tehát félig-meddig tudatos, belső ellenállás lapul a nevek mögött. Csíksomlyói születésű feleségemet Emese Erzsébetként, engem viszont Iosifként vezettek be az anyakönyvbe, hivatalosan ma is az vagyok. Feleségemmel mindketten választottunk neveket, így lett az elsőszülött Koppány Bulcsú, a középső Ajtony Atilla – a régi helyesírás szerint –, a harmadik pedig Tétény Álmos. Valójában Töhötöm kellett volna hogy legyen, de az nem talál az Ötvöshöz, így ennek a Tétény változatát választottuk. A kedvenc neveink különben a Taksony és Szörény voltak, de az előbbi csúfolkodásra adott volna okot, a Szörény meg összeolvadt volna az Ötvös szó végével.
Lesz-e lelkészutánpótlás a családban?
A nagyobbik fiunk történész, és éppen értesített, hogy Arad közelében kelta sírra bukkant. Apósomat ’56 miatt elítélték, tehát ő a magyar forradalom szellemében élt, és ez az unokáján csapódott le – érdekli a történelem. A középső most végzi a konzervatóriumot Kolozsváron, már tanít a népfőiskolán. Klasszikus zenei képzéssel a tarsolyában talán dzsessz- és rockzenével foglalkozik majd. A kisebbik most kezdi a középiskolát, talán ő majd a papi pályán folytatja.
Szülei pókai földművesek voltak. Gyerekkorában gyakori jelenség volt, hogy egy paraszti származású fiúból pap lett?
Már a teológián tanultam, amikor tudatosodott bennem, hogy mennyire igaz rám is, amit ott tanítottak: a lelkészi munka hivatás, ugyanakkor ebben az is benne van, hogy valaki hív minket. Ha az emberben nem párosul az isteni hívás és a hivatástudat, akkor nagyon nehéz ezt végigcsinálni. Utólag értettem meg, hogy tizenkettedikes koromban következett be az életemben az elhívás, amit akkor nem ismertem fel. Számomra mindig megnyílt valamilyen tér. Egyedüli gyerek voltam. Mikor az első osztályt kezdtem, indították meg nálunk az 5–8. osztályt. Elődeimnek, ha tanulni akartak, más faluba kellett menniük iskolába. Gyerekkoromban értették meg a pókai emberek, hogy a kollektív gazdálkodás visszalépést jelent az életükben. Roszszabb lett a megélhetés, ezért majdnem mindenki megpróbálta taníttatni a gyermekét. Ennek a káros következménye az lett, hogy kiürültek a falvak. Ugyanakkor egy-két felnőtt is meghatározta az életemet. Amikor elvégeztem a 4. osztályt, akkor került oda két évre tanítani Deé Nagy Anikó, a Teleki Téka későbbi igazgatónője, aki 5. és 6. osztályban magyarra és oroszra tanított. Később édesapámmal úgy döntöttünk, hogy mezőgazdasági szakiskolában fogok tanulni.
Tipikus, becsületes parasztcsaládban nőttem fel, ahol értéke volt a földnek, a földművelésnek. Deé Nagy Anikó azt javasolta, iratkozzam be a Bolyai Farkas Középiskolába, de édesapám eleinte félt, hogy nem állom meg a helyem. Amikor leérettségiztem, olyan egyetemet kerestem, ahol nem szükséges a romántudás. A bentlakás pedellusa, Kiss Géza javasolta a teológiát. Édesapám is egyetértett vele, hogy pap legyek. Ő azért nem lehetett pap vagy tanító, mert egyedüli fiú volt a családban, és a földdel kellett foglalkoznia. De mély hitű ember volt. A nyolcvanas években a teológia magyar sziget volt, zárt közösség, ahol kifejlődött bennünk a magyarság iránti felelősségérzés, de ez szerintem nem a tananyagból, hanem a légkörből származott. 1958–59-ben, az ’56-os forradalom után a teológián kemény rendőrségi beavatkozás történt, embereket vittek el, és akkor az intézmény „magába zárkózott”, hogy megelőzze az ilyesmit. Engem is felelősségre vontak, amikor marosvásárhelyi középiskolásokkal egy kolozsvári vendéglőben találkoztunk, de a teológia felvállalta, hogy a résztvevőket megbünteti. Mai napig hálás vagyok ezért, hogy a professzorok vállalták ezt a fajta igazságtalan büntetést azért, hogy ne legyünk kiszolgáltatva az államhatalomnak.
Az egyetemi évek után Görgényszentimrére került. Ott mekkora gyülekezetet, milyen helyzetet talált? – Aki jelessel végzett, államvizsgázott, kérhette, hogy doktorálhasson, és én jelentkeztem is, viszont az akkori püspök nem akarta ezt engedni. Így is bejutottam a szebeni teológiára, viszont fél év után mégis állami kinevezést kaptam. Ezt nem lehetett visszautasítani, mert akkor elvesztettem volna a diplomámat. 1977. március 5-én utaztam Szentimrére, az autóbuszon hallottam, hogy azelőtt való este földrengés volt. Ez úgynevezett missziós egyházközség, amelynek nagyon szép múltja van. Görgényszentimre fejedelmi vár volt, a községben kiváló erdészeti iskola működött, s ami ritkaságszámba ment: a papi lak előtt aszfaltozott út volt. A reformátusság kisebbségben volt. Az a falu a hatvanas években még polgári közösségként működött, például két magánfodrászattal, a polgári családok napszámosokkal dolgoztattak.
Egyházilag az egész Görgény-völgye hozzám tartozott – a katolikus Görgényüvegcsűr, a zömében ortodox Laposnya, Libánfalva, Hodák. Akkor még nem volt magyargyűlölet, csak a marosvásárhelyi pogrom idején fejlődött ki. Annak idején egy budapesti hölgy kérésére a libánfalvi kocsmában román parasztoktól tudtam meg, hol van eltemetve a hölgy fia, akit katonaként mészároltak le, s ott temették el a román temetőben, amikor visszavonulóban volt a magyar hadsereg. Az az ortodox pap is segített a sírt felkutatni, aki 1990 márciusában felszólította a románságot, vonuljon be Marosvásárhelyre. Később Alsóidecset is hozzám csatolták, ez eredetileg szász település volt, a szász templomban egymás után, békésen folyt a román-ortodox, a német-evangélikus és a magyar-református szertartás. Ha a politikum nem avatkozik közbe, akkor e vidéken jól megférnek egymással a különböző ajkú emberek.
Ebben az időszakban sikerült templomokat felújítania, sőt egy új templom építése is a nevéhez fűződik. – Görgényszentimrén és Üvegcsűrön kevés pénzből, helyi erőből, némi holland segítséggel tataroztunk templomokat. Lelkipásztori szolgálatom alatt épült új templom Marosagárdon, ahol ortodox, görög katolikus és református hajlék van egymás mellett. A görög katolikusok a rendszerváltás után visszavették a templomukat az ortodoxoktól, akik emiatt nekifogtak építkezni, de mivel túl sok téglát vásároltak, a többletet felajánlották a református gyülekezetnek, amely a régi vályogtemplom helyett újat épített.
A Marosvásárhely közvetlen közelében fekvő Jedd már egészen más világ volt, mint a Görgény-völgye, majd következett Vásárhely, ahol a belvárosi, vártemplomi gyülekezet lelkésze lett. – Vásárhelyen – Jedd után – előbb a cserealji közösség élére kerültem. Érdekes kihívás volt. Varga László tiszteletes szolgált ott, ő akkor politizált, s ha el kellett mennie valahova, akkor én helyettesítettem, hiszen ez a gyülekezet közel esik Jeddhez. Mikor elment nyugdíjba, engem hívott a közösség. Kelemen Ferenc, a rádió munkatársa interjút készített velem, és én elmondtam, hogy egyházi műsoraiban néha hibás kifejezéseket használ. Erre ő azzal válaszolt, hogy meghívott műsort szerkeszteni. Így bekerültem a város közéletébe, ismert lettem, rádiós műsoriamból, a lapokban megjelent cikkeimből született a Hétköznapok, ünnepnapok, emléknapok című kötetem. Cserealja az 1988–89-es években alakult közösség, amelyet Csiha Kálmán hozott létre a népes lakótelepen, a Tudor negyedben. Sok magyar fiatal költözött ide faluról, hiszen ez volt ez egyik megélhetési lehetőség. Több mint 5000 reformátust tartottak nyilván, nagy részük a Nyárád- és a Küküllő mentéről származott. A cél az volt, hogy ne veszítsük el őket. Varga László tudta, hogy közösségi épületre van szükség, de református templomra nem adtak építési engedélyt, ezért egy polgári házat vettek meg, s kiütötték a belső falait. Így lett – sokáig torony nélküli temploma a közösségnek.
A Vártemplomba bekerülni, az ide tartozó református gyülekezet élére állni bizonyára rangot jelent egy lelkésznek. – Kihívást is jelentett, nem bántam meg, hogy átjöttem, bár élőbb gyülekezet volt a cserealji. Ez a gyülekezet kissé Marosvásárhelyt szimbolizálja. Itt 3700 a nyilvántartott hívek száma. Elődöm, Fülöp G. Dénes 18 évig a legmegfelelőbb pásztora volt a gyülekezetnek. Helytállt a Ceauşescu-korszak utolsó éveiben, és a rendszerváltás után kiváló külföldi kapcsolatai révén sok mindent meg tudott valósítani. A huszadik század kiválósága volt ő a Vártemplomban – Tóthfalusi József, Csíky József, Mester István után. 2002-ben ment nyugdíjba, és a presbitérium jó ideig kereste az utódját, végül rám gondoltak. Sok lelkipásztor „kiég”, mert nincsenek sikerei. Nálam ez nem következett be. Egyik komoly sikerélményem az orgonához kapcsolódik. Mikor idekerültem, a Vártemplomban a régi, műemlék orgona nem működött, helyette elektromos orgonát használtak. Egy Csehországban lengyelként született ismerősöm, aki 16 évesen Németországba menekült, értesített, hogy ott fölöslegessé vált egy orgona. Molnár Tünde orgonaművész ajánlotta, fogadjuk el, nem baj, ha egy templomban két versenyorgona van. A gyülekezet úgy döntött, hogy előbb a régit kell megjavíttatni. Így is történt, majd a németországit is működőképessé tettük, így két működő orgonánk van, e téren a Vártemplom egyedülálló az erdélyi református templomok között. Ez azért jó, mert Erdélyben a templom már nemcsak egy lelki közösség vasárnapi találkozásának a helyszíne, hanem magyar kulturális közösségi hely. Fülöp Dénes a nyolcvanas években a templom melletti termet gótikus közösségi teremmé építtette újra, az esperesi hivatal tanácstermében pedig mostanában képzőművészeti kiállításokat szervezünk.
A Vártemplom gyülekezetében hogyan alakult a hívek száma?
Amikor idekerültem, Fülöp Dénes azt mondta: egyik legfontosabb feladat az öregekkel való foglalkozás, mert ez a városrész kiöregedett. De pár év múlva megfordult a dolog, eltávozott az élők sorából az idős generáció, bár jobbára még most is az idősek járnak templomba, 250–300-an. Viszont húsvétkor a fiatalok is megjelennek, igaz, általában külföldön élnek, s az ünnepekre hazajönnek. De most már az itthon élők körében is sok a keresztelő, a konfirmáció. És ami igen örvendetes: egyre több magyar család vállal harmadik gyereket. A gyülekezet korképe szerint nagyjából kiegyenlítődtek a generációk, viszont igaz, hogy számszerűen fogy.
Mi a véleménye a rendszerváltás után megerősödő jehovista és egyéb, kisebb egyházakról? – Ma ez már nem annyira jellemző. Ennek a folyamatnak vannak pozitív vonatkozásai is. Például az, hogy a pünkösdista egyház meg tudta szólítani a cigány közösségeket, és bizonyos mértékben civilizálta ezeket. A hagyományos egyházaknak ez nem sikerült. Pedig fontos dolog, hiszen Erdélyben becslések szerint egymillió roma él. Talán a Hit gyülekezete talált leginkább utat a fiatalok felé. Úgy látom, hogy ezek az új egyházak a kisebb közösségek körében képesek a közvetlen hangot megtalálni, ami a nagy egyházakban már nem lehetséges. Viszont ha nekik is nő a közösségük, ugyancsak személytelenebb lesz a kapcsolatrendszerük. Márpedig az emberek igénylik a személyes kapcsolatot. Egyik katolikus társam fogalmazott úgy: a mi legnagyobb problémánk, hogy az egyház kezd megmerevedni.
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület már korábban beindította öntisztulási folyamatát, sorozatosan leplezik le azokat a református lelkészeket, akik kapcsolatban álltak a kommunista állambiztonsági szervekkel. Az Erdélyi Református Egyházkerület körében próbálják-e feltárni ezt a káros kapcsolatrendszert? – Rájöttünk arra, hogy e téren még mindig folyik a manipulálás. A mi egyházkerületünk létrehozott egy vizsgálóbizottságot, amely megállapítja, hogy az eddig ismert anyag alapján a lelkészek együttműködtek-e a Szekuritátéval. Ez azt is jelenti, hogy megvédenek esetleg ártalmatlanul meggyanúsított embereket. Ehhez arra van szükség, hogy mindenki kérje ki az iratait, és mutassa fel azokat. Én láttam a saját iratcsomómat, illetve annak egy részét megkaptam Bukarestben. A nyolcvanas években több esetben kihallgattak, a belügyisek tudták rólam, hogy vannak nyugati kapcsolataim. Felkészültem rá, hogy mi lesz a dossziémban, és nem az volt benne, amire számítottam. Tehát valakik még mindig szelektálnak. Igényeltem, fedjék fel annak a húsz személynek a nevét, akik rólam jelentettek, ez fokozatosan zajlik, egyelőre hat nevet ismerek, egyházi személyek is vannak közöttük.
A püspökhöz eljuttatott, velem kapcsolatos iratcsomóban viszont ezeknek már csak a fele jelenik meg. Sajnos egészen reális képet még nem lehet összeállítani. Iratokat visszatartanak, amelyekről nem akarnak beszélni, vagy fel akarnak használni valakik ellen. Az irataim között olyasmi is szerepel, hogy én jelentettem valakiről, és amikor utánanéztem, kiderült: Baciu százados tesz jelentést egy velem folytatott beszélgetés alapján. Erre mondhatnám, hogy az egész nem igaz. De ha igaz, akkor minek tekinthető ez? Az én jelentésemnek? Vagy az ő jelentésének? Az ő szemükben mi, tanárok, lelkészek eleve irredenta elemekként voltunk elkönyvelve. Tehát én hat olyan személynek a nevét ismerem már, akik rólam jelentettek, és ezek után újból elolvastam a jelentéseket. Örülök, hogy szembesültem velük, mert soha annyi jót nem mondtak rólam, mint ők. Egyikük egyetemi tanár. Nekem senki nem ártott, semmilyen hátrányt nem szenvedtem 58 éves koromig amiatt, hogy esetleg felkértek valakit, jelentsen rólam.
Máthé Éva. Krónika (Kolozsvár)
2010. szeptember 16.
Idegennyelv tanítás „Calepinus-szótárral”
Fennállásának húsz éves évfordulóját ünnepli vasárnap Marosvásárhelyen a Calepinus Idegennyelviskola. Az ünnepi rendezvénysorozat vasárnap reggel fél 9-kor a református temetőben Fülöp G. Dénes lelkipásztor, az iskola létrejöttének kezdeményezője sírjánál kezdődik.
A Vártemplomban ünnepi istentisztelettel veszi kezdetét az 1990-ben alakult nyelviskola 2010-2011-es tanéve, amelynek keretében angol és német, illetve román nyelvet tanulhatnak az érdekeltek, kezdő és haladó szinten, de a különböző fokozatú nyelvvizsgákra is felkészülhetnek.
A Calepinus Alapítvány létrejöttének gondolata abból az igényből fakadt, hogy az 1989-es politikai fordulatot követően hirtelen megnőtt az idegen nyelvek tanulása iránti vágy. Az Alapítvány 1990-től főiskolai rendszerben biztosította a felnőtt hallgatók számára a minőségi nyelvtanulás lehetőségét, a személyes és szakmai érvényesülés érdekében. Bár elsősorban nem az egyház feladata a nyelvoktatás biztosítása, azonban valakinek mégis fel kellett vállalnia ezt a feladatot.
A nyelvoktatás megszervezését a Vártemplomi Református Egyházközség keretében Fülöp G. Dénes lelkipásztor kezdeményezte. Az iskola arról az Ambrosio Calepino (1450 – 1510), latinosított nevén Calepinus, Ágostonrendi szerzetesről kapta a nevét, akinek nagy művét, a modern elvek szerint szerkesztett latin nyelv szótárát (Dictionarium Linguae Latinae. Reggio, 1502.) a marosvásárhelyi Teleki Téka őrzi és amelynek az 1585-ös lyoni, tíz nyelvű változata már felvette a magyar nyelvet is.
Az 1990-ben létesült idegennyelviskola az angol és német nyelvek mellett kezdetben franciát és hollandot is oktatott, próbálkozott a magyarral is idegen anyanyelvűek számára, valamint a románnal, mint idegennyelvvel. A kezdő, középhaladó és haladó szintű tanfolyamok mellett felkészítő kurzusokat is tart a különböző nyelvvizsgákra.
Ötvös József lelkipásztor igehirdetését követően fellép a Vártemplom Psalmus Vegyeskara, majd angol nyelvű verses-zenés összeállítás következik a Calepinus kisdiákjainak előadásában. Fülöp Géza, a Calepinus Alapítvány elnöke és Fülöp G. Miklós igazgató köszöntőbeszéde után rövid iskolatörténeti ismertetés következik, majd Spielmann Mihály történész, a Teleki Téka főmunkatársa bemutatja a Calepinus-szótárat.
Antal Erika. Új Magyar Szó (Bukarest)
2010. szeptember 20.
A 20 éves Calepinus ünnepe
Az 1990-ben alapított Calepinus nyelviskolában tízezren tanultak idegen nyelvet, s több mint ezer azoknak a száma, akik nemzetközileg elismert nyelvvizsgákon sikeresen szerepeltek.
Ezek a számok támasztják alá az intézmény létjogosultságát, azt a tényt, hogy az Európához való felzárkózás elképzelhetetlen idegen nyelvek ismerete nélkül. Ezt a követelményt és igényt ismerte fel ezelőtt 20 évvel Fülöp G. Dénes néhai vártemplomi lelkipásztor, aki nem csak álmodni mert, hanem valóra is váltotta azt. A tegnapi ünnepi istentiszteleten Ötvös József esperes hirdetett igét, Fülöp Géza, az alapítvány elnöke az iskola történetét ismertette.
A sok nyelv közösségében
Olyan faluban születtem, ahol a föld volt az érték. Aki tehette, összekuporgatta a pénzét és földet vásárolt, ez volt a felemelkedés egyetlen útja. Házunkban három könyv volt. A Biblia, az Énekeskönyv és a Kalendárium. Amikor olvasni tanultam, nekem a Biblia jutott. A mi generációnk az anyanyelvvel együtt tanulta meg: Jézus az úr! A felaprózódott Római Birodalom kisebb államaiban az őskeresztyének ugyanezt vallották, s vallják ma is, hiszen Európa e hitvallás talaján épült fel. A sok nyelvben van tehát egy közös. Azonban a nyelvi korlátokat csak egymás nyelvének a megismerésével tudjuk leküzdeni – mondta Ötvös József esperes, aki hozzátette, húsz év távlatából beigazolódott: az igazi álmok valóra válnak, amit lelkipásztor elődje megálmodott, ma élő valóság.
Van ok az ünneplésre
Fülöp Géza, a Calepinus Népfőiskolát működtető alapítvány elnöke – aki 17 évig igazgatója volt az intézménynek – az iskola történetét ismertette, visszatekintett az alapításra, amikor Ian Goodrick angol orvos segítségével 500 "tanulóval" elindították az első nyelvtanfolyamokat. Két évre rá már francia nyelvet is oktattak, majd egy év múlva a németen volt a sor. Később holland, magyar és román nyelvoktatást is beiktattak. Érdeklődés hiányában ez utóbbiak megszűntek.
Az órákat a Bolyai Farkas Líceumban helyi tanárok és külföldi partnerszervezetek, mint a Scottish Churches World Exchange, az amerikai Christian Reformed World Mission vagy a franciaországi Alliance et Partage önkéntesei tartották, tartják.
A tanfolyamok mellett 1994-től nemzetközi elismertségű nyelvvizsgákra szerveznek felkészítőket. A nyelviskolába 20 év alatt több mint tízezer hallgató iratkozott be és több mint ezren tettek nyelvvizsgát. A nyelvoktatás mellett létrehozták még a Calepinus idegen nyelvű könyvtárat, amely ma több mint 6300 kötetével az egyetlen idegen nyelvű könyvtár a megyében.
– Van okunk az ünneplésre. De a kudarcainkról is beszélni kell. Arról, hogy a népfőiskola számára próbáltuk megszerezni a Vártemplom mögötti romos épületet, amelyet dr. Szekeres Gerő tervei alapján szerettünk volna felújítani. A város nem adta nekünk. Aztán a volt leányiskola épületébe szerettünk volna beköltözni, ide szerettük volna átköltöztetni a könyvtárat. A terv megszületett, a tíz marosvásáhelyi református egyházközség kuratóriuma letiltotta. Azt mondták: anyagi hasznot hozó épületté akarják átalakítani. Így iskolánk és könyvtárunk a Bolyai utca 8 szám alá költözött – mondta a kuratórium elnöke.
Művészi műsor és kitüntetések
Fülöp G. Miklós, a Calepinus Népfőiskola igazgatója köszöntötte mindazokat, akik hozzájárultak a népfőiskola támogatásához, működtetéséhez. Tanároknak, támogatóknak Hunyadi László szobrászművész által készített plaketteket nyújtott át.
Az ünnepi műsor része volt a Vártemplom vegyes karának, a Psalmusnak a fellépése Kovács András karnagy vezetésével. Grosz Imola tanárnő diákjai angol nyelvű előadással léptek fel, Grosz Sára fuvolán Mozart- és Händel-műveket játszott. Végezetül a Tiberius vonósnégyest hallgatta a gyülekezet.
Az ünnepi műsort követő állófogadás után a Teleki Tékában Sebestyén Spielmann Mihály történész, fő- könyvtáros bemutatta a Calepinus szótárat.
Mezey Sarolta. Népújság (Marosvásárhely)
2010. szeptember 25.
Amiért érdemes élni
Beszélgetés Kusztos Endre festőművésszel, grafikussal
– Hogy lesz valakiből grafikus, festő, aki nem is annak készült?
– Valóban, előbb a kolozsvári jogi és közgazdasági szakon tanultam, de már ott is sokat rajzoltam. Jordáky Lajos, a közgazdasági egyetem rektora is helyesnek tartotta, hogy átmenjek a képzőművészeti főiskolára. Szobatársam volt a Móricz- kollégista Katona Szabó István, későbbi író, aki szintén javasolta, hogy a művészetire menjek át. Akkoriban a Bolyai egyetem előadásait is látogattam. Kapcsolatba kerültem László Gyula professzorral, aki 1947-ben meghívott a lakására. Elbeszélgetett velem. Kikérdezett, hogy miért akarom ott hagyni a közgazdaságit, mi a célom, kiket szeretek a képzőművészek közül, kiknek a műveit olvasom, milyen színházi előadásokat láttam. A zeneszerzőkről is érdeklődött, de úgy, hogy leült a zongora mellé, eljátszott egy darabot, amelyet fel kellett ismernem. Végül megnézte a rajzaimat, és azt mondta: "Magának tanulnia kell. Az anatómiát kell tanulnia, rajzolni kell tanulnia. Meg kell tanulnia a fej felépítését, a csont szerkezetét, hogy helyezkedik el a szem, az orr, a száj, mekkora a koponya. Rajzolni kell megtanulnia, de a rajzaiban az van benne, amit nem lehet megtanulni." Kiválasztott 15 rajzot, hogy majd közli az induló ifjúsági lapban. Sajnos, ebből nem lett semmi, mert el kellett hagynia Kolozsvárt. 1949-ben felvételiztem a képzőművészeti főiskola grafika szakára, majd katona voltam Enyeden. A kolozsvári Képzőművészeti Főiskola akkor még magyar nyelvű volt, de Iasi-ban megszüntették a művészeti főiskolát, és áthozták Kolozsvárra, hogy legyen párhuzamos román oktatás. Akkor II. éves grafikushallgató voltam, és egy hajszálon múlt, hogy ki nem tettek. Akkor kezdődött Csokfalván a kollektivizálás, édesanyámat, teljesen jogtalanul, kuláklistára tették. 32 évesen özvegyen maradt, és volt 1 ha 97 ár földje és egy italkimérése egy segítséggel. Ezért kulákká nyilvánították, és kilakoltatták. Így kerültünk Átyim János bácsiékhoz lakni. Elvesztettem a bentlakást, az étkezési jegyet, az ösztöndíjat, és hajszálon múlt, hogy nem tettek ki az egyetemről. Sok hercehurca kezdődött akkor körülöttem, de az erdőszentgyörgyi rajoni néptanács elnöke, Benedek János mellém állt. Ugyancsak mellém állt az egyetem alapító rektora, Kovács Zoltán, valamint Veress Pál, Kolozsvár akkori polgármestere. Kovács Zoltán indítványozta, hogy menjek át a festészetre. Ott összejöttem Szer-vátiusszal, akivel később Erdőszentgyörgyön dolgoztunk együtt. 1952–53-ban III. évesen a festőművészetin folytattam a tanulmányaimat.
– Kik voltak a tanárai?
– A III. év első negyedében Kovács Zoltán. Ő volt az, aki kérte a marxista katedrán, hogy a képzőművészetiseknek kevesebb bibliográfiát adjanak marxizmusból, nincs annyi idejük az olvasásra, mert nekik rajzolniuk, festeniük kell. A következő órán már nem ő jött be, hanem Abódi Nagy Béla. III. év után Miklóssy Gáborhoz kerültem, aki nagyon kemény, szigorú tanár volt. Nála végeztem a IV. évet. A diplomamunkámat arra a vászonra festettem, amit édesanyám szőtt Csokfalván. 1955-ben végeztem az egyetemet, de csak 1956-ban kaptam meg az oklevelet. Ugyanis nem olvastam elég szorgalmasan a marxista bibliográfiát, ezért visszatapsoltak.
– Hogyan alakult a pályája az államvizsga után?
– 1956 után a kolozsvári Képzőművészeti Szövetségnek lettem a jelöltje. Ez azt jelentette, hogy 5 évig keményen kellett dolgozni, hogy aztán véglegesítsenek. Kétévenként ellenőriztek. Jelen kellett lenni minden kiállításon, kötelező volt legalább egy vagy két bukaresti szalonban is kiállítani. Végül pedig kellett egy egyéni kiállítás is. Öt év elteltével egy bukaresti bizottság döntötte el, hogy kialakult-e annyira a jelölt stílusa, hogy megkaphatja a szövetségi tagságot. A jelöltség idejére egy fizetésnyi ösztöndíjat kaptunk, de minden két évben a bukaresti bizottság ellenőrizte, hogy a jelölt keményen megdolgozik-e az ösztöndíjáért. Öt év kemény, megfeszített munka után tagja lehettem a Képzőművészeti Szövetségnek.
– Ekkor került Erdőszentgyörgyre...
– 1962-ben meghívtak az erdőszentgyörgyi rajoni múzeumhoz muzeológusnak. Ott dolgoztam 1968-ig, amikor a múzeum és a Magyar Autonóm Tartomány megszűnt. Aztán megyei ellenőrként dolgoztam. Ellenőriztem az egész Nyárád mente kulturális tevékenységét, mert úgy nézett ki, hogy eljött a szellemi javak felértékelődésének ideje. Egész héten jártam a falvakat. Aztán kiderült, hogy vékonyan mennek a dolgok, és nekem azokról kellett jelentést írnom, akik olyan kedvesen fogadtak. Ezt a kínlódást látta a feleségem is. Azt mondta egy nap: "Te, Endre, otthagytad a közgazdaságit, hogy a művészetnek szenteld az életed. Egész héten odavagy, faluról falura jársz, nincs időd semmit alkotni. Na hát, én tanárnő vagyok, és van annyi fizetésem, hogy ketten kijövünk belőle, hagyd ott ezt a munkát." A feleségemnek nagyon sokat köszönhetek. Olyan asszonyt találtam, aki mindig jó tanácsokkal látott el, mindig mellettem állt, míg élt. Így történt, hogy otthagytam ezt a munkát, és nekifogtam dolgozni. 68-ban rendeztem első egyéni kiállításomat.
– Volt-e alkalma, hogy tanítson?
– Sohasem tanítottam. Erdőszentgyörgyön Jakab Gyöngyi magyartanár többször behívott osztályfőnöki órára, hogy tartsak előadást a művészeti irányzatokról. Ezeken az órákon figyeltem fel két nagyon figyelmes lányra, Koszta Gabriellára és Suba Ilonkára. Suba Ilonka később Fülöp G. Dénes lelkész felesége lett. Koszta Gabriellát később hallottam szavalni, mondtam is neki, hogy a színire kell mennie. Aztán megtudtam, hogy bejutott a színire, később meghívott a vizsgaelőadására. Gegeshez fűződik egy emlékem. Fülöp G. Dénes szervezett egy alkotótábort, amelyiken én is részt vettem. Ott volt Szécsi András, Sükösd Ferenc és mások. A szállásunk a papilakon volt, amiért aztán valaki fel is jelentett minket. Mindenikünk olyan munkát készített, amely bekerült az országos grafikai kiállításra. Én festettem őket, amint dolgoznak, Sükösd Feri pedig megfestett engem, amint őket rajzolom.
– Kérem, mondjon néhány szót jelentősebb kiállításairól.
– Már említettem az 1968-as kolozsvári kiállítást. 1969-ben Marosvásárhelyen állítottam ki. Csodálatos volt a fogadtatás. Jelen volt Piskolti, Barabás István, Bordi András, Izsák Márton. Aztán volt a székelyudvarhelyi, 1970 augusztusában, amelyet Maszelka János szervezett. Már vége felé volt a kiállítás, én éppen a színházban voltam, amikor záróra előtt néhány perccel megérkezett egy vállig érő fehér hajú ember egy fiatal hölggyel, és nem akartak távozni. Kérte Maszelkát, hogy menjen utánam a színházba. Mikor megérkeztem, képről képre jártunk, nagyon tetszettek neki a képek. Ő volt Duray Tibor festőművész, a budapesti Nemzeti Galéria egyik megbízottja, aki "körülnézett" Erdélyben, hogy a Nemzeti Galéria számára kiállítókat keressen. Feljegyzett sok nevet, amit aztán közölt Pogány Ö. Gáborral, a Nemzeti Galéria igazgatójával. 1971-ben felkeresett Szovátán és decemberben jött a meghívó, hogy az 1972. októberi hónapot az én munkáimmal akarják megnyitni. Kérték, hogy válogassam össze a képeimet, amelyeket Duray látott Udvarhelyen, meg néhány újabb munkát, összesen ötvenet. Június végére a munkáknak ott kellett lenniük. Mintegy 80 munkát válogattam össze, és vittem a zsűri elé Kolozsvárra. Ott azonban nagyon húzták az időt, aztán az utolsó pillanatban eljutottak a művek Bukarestbe, de ott is sokáig húzták az időt. Huszár Sándor és Gálfalvi Zsolt segítségével végre az illetékes elvtárs elé kerültek a munkák, majd este 8-kor a főcenzor is áldását adta rájuk, mondván, hogy nincs kifogása ellenük. Volt még kiállításom New Yorkban a Magyar Házban 1977-ben, Detroitban és Los Angelesben.
– Ha az Úr is úgy akarja, mit szeretne még megfesteni?
– Álmomban gyakran látom édesanyámat, amint leélte életét, és szőtte nekem a lenvásznat. Kérdeztem tőle, mit fessek rá? Azt felelte: azt, amiért érdemes élni. Azt akarom megcsinálni, ami körülöttünk zajlik. Életünk küzdelmét a lelkünk szerinti megmaradásért.
– Köszönöm a beszélgetést, Isten éltesse sokáig!
Székely Ferenc, az Erdőszentgyörgyi Figyelő szerkesztője. Népújság (Marosvásárhely)
2010. november 8.
Iskola a magasban, a mélyben
Ezt a címet viseli az a fényképekkel teli vaskos kötet, amely a Marosvásárhelyi Kántor- Tanítóképző Főiskola elmúlt húsz évének eseményeit örökíti meg. Erre a húsz évre emlékeztek szombaton és vasárnap a Vártemplomban tartott kétnapos ünnep keretében, amely valóságosan és jelképesen is azt bizonyította, hogy a Bolyaiak városában hogyan lehet a semmiből egy új világot teremteni.
Az alapítást követő eufória után a romániai oktatásügy barátságtalan intézkedéseivel szembesülve, a törvények útvesztőiben botladozva, az elkeseredés és reménykedés között egyensúlyozva, az iskola számára a nagykőrösi tetvérgyülekezet, a Károli Gáspár Egyetem kéznyújtása tette lehetővé, hogy főiskolai oklevelet állítsanak ki a hallgatóknak. Az elmúlt húsz év során nem a falak, de a hit, a lelkesedés, a hűség, a jövő nemzedékek neveléséért, a kis és nagyobb közösségek építéséért és megtartásáért érzett felelősség éltette és élteti tovább az 1990-es marosvásárhelyi események sodrásában megálmodott iskolát.
A szombat délelőtti istentisztelet, amelyen Ötvös József vártemplomi esperes, az iskola kuratóriumának vezetője adta meg az alaphangot, s amelyen dr. Nagy István, a Károli Gáspár Református Egyetem Tanítóképző Főiskolai Karának dékánja végezte a szószéki szolgálatot, a hálaadás jegyében zajlott.
A marosvásárhelyi vallási felekezetek képviselői is köszöntötték az ökumenikus szellemben működő képzőt, s hálát adtak azért, hogy alkalmas időben alkalmas emberek álltak az iskola megálmodója, néhai Fülöp G. Dénes vártemplomi lelkész mellé, hogy tanítókat, énekvezéreket és kántorokat képezzenek – hangzott el Ferencz István római katolikus és Nagy László unitárius püspökhelyettes hálaadó imájában.
A pártfogó nagy testvér, a Károli Gáspár Egyetem rektorának üzenetét dr. Nagy István dékán tolmácsolta. Legyetek a világ világossága – biztatta a hallgatókat Lokodi Edit, a megyei tanács elnöke. Az iskolaalapító néhai Fülöp G. Dénes szerepét, a gaudai Dienstar Főiskola rektora nevében Piet Booj méltatta, s értékelte a holland és a vásárhelyi intézmények közötti jó kapcsolatot, s ígért segítséget a megtervezett új épület felépítésére.
Most, amikor az oktatás szintje lefele halad, ki kell használni azt a történelmi lehetőséget, hogy a nehézségekhez hozzáedződve, mi itt, Erdélyben még tudunk szívvel-lélekkel dolgozni, s erre kell megtanítani a fiatalokat is – hangzott el dr. Hollanda Dénes köszöntőjében.
Az üdvözlő táviratokat az iskola igazgatója, dr. Barabás László olvasta fel, aki az elmúlt húsz év történetének legfontosabb eseményeit, a mélységek és magasságok közötti vívódást foglalta össze. Ma sincs önálló épülete az intézménynek, amelynek igazgatása a régi vártemplom lelkészi lakásából történik. Mivel a Marosvásárhelyi Református Egyházközségek Kuratóriumának képviselői nem egyeztek bele, hogy a volt leányiskola felújítására és bővítésére kidolgozott terv, a Göcsi Máté oktatási, művelődési és szociális központ terve elkezdődhessen, a volt parókia bővítésére készült újabb terv által szeretnék elérni, hogy a képzőnek biztos otthona legyen – hangzott el a sok adat, esemény felelevenítése mellett az igazgató visszatekintőjében. E terv megvalósítására keresik a támogatókat, hogy létrejöhessenek Marosvásárhelyen a református iskolarendszer hiányzó láncszemei is, a református óvoda, elemi és általános iskola, ahol a főiskola hallgatói eredményesebben végezhetnék a felkészülést.
A köszöntőkben sok szó esett arról, hogy sok-e vagy kevés a húsz év egy iskola történetében. Nos, az adatok szerint 619-en szerezték meg a tanítói és sokan közülük a kántori oklevelet is, ami a kötetet összeállító Barabás László szerint, abból kiindulva, hogy "kiművelt emerfők" tehetnek csuda dolgokat, jelentős számadat erdélyi magyar közösségünk viszonylatában.
Az ünnepségen oklevéllel méltatták azok mukáját, akik hozzájárultak az iskola építéséhez. Gubcsi Lajos, a magyarországi Zrínyi Kiadó vezetője két könyvet hozott az iskola diákjainak és tanárainak, az ünnepség résztvevőinek ajándékba.
A jubileumi alkalomra készült kötetet, amelyet Barabás László igazgató állított össze, Gáspár Sándor méltatta.
Az ünnepségen Kilyén Ilka Magyar Örökség díjas színművésznő szavalt, s az iskola kórusa énekelt.
A kántor-tanítóképzőben végzett diákok munkáiból készült kiállítást a gótikus teremben Ábrám Noémi nyitotta meg. A szellemi termékek mellett a végzettek kézügyességét bizonyították a kiállított kézimunkák, festmények, faragások, babák, az iskolában folyó munka sokszínűségét a kiállított képek.
A zenei anyanyelvünk érdekében vállalt munkát a délutáni előadás bizonyította, amelynek során az iskolában végzett zenészek, a végzősök által vezényelt kórusok, valamint a művésztanárok léptek fel.
Kora délután a tanároké volt a szó. A külföldi vendégek és a hazai előadók a kántor-tanítóképzés az ezredfordulón (kereszténység, magyarság, kultúra) témakörökban tartottak előadást.
Vasárnap dr. Pap Géza, az erdélyi egyházkerület püspöke hirdetett igét, s az újabb köszöntéseket követően közös ima hangzott el a főiskola jövőjéért. Ezúttal is fellépett az iskola kórusa, majd az ünnepség az elhunyt lelkészek, tanárok, öregdiákok sírjának megkoszorúzásával ért véget. Népújság (Marosvásárhely)
2010. november 9.
A püspök nem tudott eljönni az ünnepségre
Milyennek kell lennie az egyházi tanítónak ma? Erről értekeztek szombaton a nagykőrösi, a váci és a fennállásának 20. évfordulóját ünneplő marosvásárhelyi Kántor- tanítóképző Főiskola tanárai – tájékoztatott az ünnepség szombat délutáni rendezvényéről Barabás László igazgató. Számunkra nagyon fontos, hogy végzettjeink az anyanyelvi kultúra oktatását, mind a hitbeli tanítást fel tudják vállalni. És nagy szerepük lehet a világi és egyházi zenei műveltség megalapozásában, zenei anyanyelvünk ápolásában is. Ezt igazolta a délutáni ünnepség, amelyen énekesként vagy karvezetőként bizonyították az öregdiákok, hogy a Gyimesektől Gyergyón át a Küküllő mentéig és Marosvásárhelyen milyen munkát végeznek. A két zeneművész tanár, Csíky Csaba és Molnár Tünde orgonajátékát követően a gyülekezet közösen énekelte az el az Ároni áldást Csíky Csaba vezényletével – tette hozzá.
Bár a program szerint vasárnap dr. Papp Géza, az Erdélyi Egyházkerület püspöke kellett volna igét hirdessen, lapzárta után értesültünk, hogy elfoglaltságai miatt Ötvös József esperes, generális direktor helyettesítette a szószéken. Dr. Bustya Dezső és dr. Fodor Ferenc volt nagykőrösi lelkész imádkozott az iskola jövőjéért, s Kiss Zoltán, a Vártemplom főgondnoka mondott köszöntő beszédet. Barabás László igazgató nemcsak a jelenlevőkhöz, az erdélyi magyarsághoz fordult azzal a kéréssel, hogy segítsenek az iskola fenntartásában, működtetésében, s a tervezett új épület megvalósításában.
Az eltelt két évtized alatt elhunyt hat lelkipásztor, tíz tanár és három öregdiák iránti kegyeletből az iskolaalapító Fülöp G. Dénes lelkész, Csiha Kálmán püspök és Juhász András lelkipásztor sírjára helyezték el a megemlékezés koszorúit, Reményik Sándor-vers hangzott el és az iskola kórusa énekelt.
(bodolai) Népújság (Marosvásárhely)
2010. november 27.
Két évtized krónikája
Legyen minden kántor-tanító Erdélyben Isten drága ezüst kürtje. Kürtfúvó nemzedék, amely az Isten üzenetét juttatja el a mi pusztában vándorló népünkhöz, hogy eljussunk egyszer az ígéret földjére. (Dr. Csiha Kálmán)
Nem kis kiváltság évezredek határán iskolát alapítani, fenntartani, és az induló nemzedékeknek utat mutatni – véli Ötvös József vártemplomi lelkész-esperes. – A húszéves visszatekintés egyben igazolás is – fontos volt, mert él, mert szükség volt rá, mert fogalommá vált, és él tovább, mert még vagyunk.
– Népünk, nemzetiségünk gyermekeiért, a jövő generáció neveléséért érzett felelősségünk tudatában, az 1990/91-es iskolai évtől egyházi összefogással egy érettségi utáni hároméves ökumenikus kántortanító főiskolát szerveztünk az 500 éves marosvásárhelyi református Vártemplom mellett – jelentette be a jó hírt 1990. november 15-én Fülöp G. Dénes vártemplomi lelkipásztor.
– Létrehozását az tette szükségessé – írja dr. Barabás László –, hogy a romániai változások után Erdély-szerte nagy hiány mutatkozott magyar tanítókban, keresztyén értelmiségiekben (csak Maros megyében több mint 180 magyar tanítóra lett volna szükség), gyülekezeteinkben pedig képzett kántorokban, énekvezérekben. – Akik ma ezt a pályát választják, sohasem feledkezhetnek meg a hajdani kántor-tanítók, a régi "mesterek" példáiról. Azokról, akik valóban hű pásztorai, mindenesei tudtak lenni egy-egy kis gyülekezetnek – olvassuk Nagy Pálnak a tízéves évfordulóra készült méltatásában.
A Vártemplomban ünnepelte a kántor- tanítóképző főiskola 2010. november 6-án és 7-én, szombat-vasárnap, működésének 20. évfordulóját. A közösség a közelmúltba tekintve a jövőre is gondolt, és mintegy hagyományt teremtve jelentette meg krónikáját, a Mentor Kiadó gondozásában. A két évtizedes intézményépítő munkára visszatekintő, a küzdelmes hétköznapokat és emlékezetes ünnepeket fölidéző jubileumi kötet címe: Iskola a magasban, iskola a mélyben. Szerkesztője Barabás László, kiadja az MKTF, összeállításában közreműködtek: Kicsi Noémi, Berekméri Csilla, Kerekes Tímea.
– Ne várjunk külső segítséget, nézzük önmagunknak az erejét, hitét, reménységét, ősöknek a példaadását, e vártemplomoknak az üzenetét. És akkor hiszem, hogy mi is ott vagyunk, és ott leszünk mindig azok között, akik szántanak, mert reménységük van arra, hogy aratni is fognak – vélekedett 2000 decemberében Nagy László unitárius lelkész, esperes.
Testvéri segítség mégis érkezett, mégpedig Nagykőrösről. 1992-ben jött létre a testvériskolai kapcsolat az akkor éppen újjáalakult és önállósodott, államilag elismert hasonló típusú tanintézménnyel, a Duna melléki és nagykőrösi Hitoktató és Tanítóképző Főiskolával, amely jelenleg a Károli Gáspár Református Egyetem Tanítóképző Főiskolai Kara. Az MKTF ennek a kihelyezett tagozata. A kapcsolat több mint gyümölcsöző!
Az elmúlt húsz évben (pontosabban 1994-től 2010-zel bezárólag) a főiskolán 619-en végeztek, megszerezve a tanítói, és legtöbbjük a kántori oklevelet is. A húszéves évforduló küszöbén 150 nappalis és levelező szakos diák és közel 40 tanár, lelkész, orgonaoktató, a pedagógiai gyakorlatot segítő tanítónő, óvónő tartozott a főiskola hatósugarába. Fülöp G. Dénes alapító lelkész gondjaiban hordozta a képző sorsát, szívügyének tekintette fennmaradását. 2005-ben bekövetkezett halálával nagy veszteség érte az intézetet. A kuratóriumi elnöki tisztséget azóta Ötvös József lelkipásztor-esperes tölti be, vezetésével a Vártemplomi Egyházközség a helyi fenntartó patrónus. Az egyházközség az MKTF és a Calepinus népfőiskola használatába adta a régi parókia épületét, az intézet itt működik, és tanteremként használja az egyházközség diakóniai központjának földszinti termeit és az egykori leányiskola épületének néhány helyiségét is.
– Tanárként, közművelődésünk szellemi munkásaként, néprajzkutatóként az elmúlt két évtizedben sok erdélyi településen megfordultam. Iskolában, osztálytermekben, templomban, falutalálkozókon, kórustalálkozókon, táncházban és tájházavatókon, és felsorolni is nehéz lenne még, hányféle helyen: ismerős arcokkal találkoztam. Ők a mi végzett diákjaink, a "kántortanítósok". Úgy tapasztalom: legtöbbjük büszkén viseli ezt a nevet. Lassan ők lesznek a tanítók és anyanyelvi kultúránk szellemi munkásainak derékhada – vallja az iskola szíve és motorja: dr. Barabás László.
A főiskolán az ezredfordulóig 244-en végeztek, legtöbbjük visszatért szülővidékére, ott tanítanak, ahonnan jöttek: Maros, Hargita, Kovászna, Fehér, Brassó, Szeben, Hunyad, Arad, Szilágy, Szatmár megyékben. A fiatal kántortanítók közel fele szórványvidéken tanít. A négyszáz oldalas könyv külön-külön foglalkozik az első és a második évtized eseményeivel, dr. Barabás László tollából; továbbá ünnepi istentiszteleti tanévnyitó és ballagási beszédek (a szerzők: dr. Csiha Kálmán, Fülöp G. Dénes, Tőkés Elek, Nagy László, dr. Nagy István, dr. Pap Géza, dr. Bustya Dezső, dr. Szőcs Ferenc, Ötvös József), valamint sajtótudósítások, méltatások sorjáznak. A Tanítóképzés és a Kántori szolgálat című tömbök taglalják a szakmai kérdéseket, dr. Szenczi Árpád, Mester Mihály, Piet Boot, dr. Gasparics Gyula, dr. Pletl Rita, Makkai Kinga, illetve dr. Benkő András, Ferencz István, dr. Csíky Csaba, dr. Péter Éva, dr. Bögözi Molnár Erzsébet Tünde szerzőségével. A harmadik fejezet a Faluról falura, templomtól templomig, lélektől lélekig (Néprajzi táborok, 1993–2005) címet viseli, és a nyári egyházszolgálati és népismereti táborok, tanulmányutak, a szórványokban tett látogatások tapasztalatait, élménybeszámolóit tömöríti. A kiadvány dokumentáris értékét növeli a Vivat academia, vivant professores cím alatt olvasható negyedik rész, a főiskola tanári névsoraival 1990–2000 és 2000–2010 között, illetve a 20. évfordulón, tanári kislexikonnal. Következik az Évfolyamok, csoportképek, vallomások című összeállítás a főiskola eddigi végzettjeinek, valamint a jelenlegi diákok névsoraival, majd a pontos statisztika: összesített létszám a végzett kántortanítókról, s végül a főiskolán készült szakdolgozatok tematika szerinti jegyzéke. Közben pedig szemünket gyönyörködteti a sok, zömmel színes fotó, a két évtized hálaadó, emelkedett hangulatú történéseinek megannyi értékes képi dokumentuma. Népújság (Marosvásárhely)
2012. október 20.
Főhajtás 1956 erdélyi mártírjai előtt
„…Mit tehet egy cseppnyi tiszta víz
A vörös pokol nagy tűzvésze ellen?
Ezrével hulltak – s ezrek szárnyszegetten
Futottak túlélni Moszkva tankjait.”
(Sziámi eredetiből fordította Makkai Ádám.
A jánossomorjai 1956-os emlékmű felirata.)
Bármely tanulmány szerzőjének ritkán adatik meg, hogy a leírt szöveg akkor lásson napvilágot, amikor az írásműben megidézett történés bekövetkezik. Ma kivételes, merjük kimondani az egyetemes magyarság egésze szempontjából kiemelkedő megemlékezésre kerül sor Sepsiszentgyörgyön: 1956 erdélyi kivégzettjei, elítéltjei, hónapokon vagy éveken át vizsgálati fogságban tartott meghurcoltjai tiszteletére a Plugor Sándor nevét viselő képzőművészeti gimnázium tőszomszédságában, előterében felavatják azt az egyedülálló, készülő emlékművet, amelynek „kőlapjain” 774 nevet olvashatunk majd, mindazokét, akik nemcsak együtt éreztek a magyar forradalom és szabadságharc eszméivel, hanem tevőlegesen is hozzájárultak azok megvalósításához. Az emlékművel átellenben készül az erdélyi 1956-os emlékház, Terror Háza, amely páratlan értékű dokumentumaival bizonyítja, hogy – az Illyés Gyulának tulajdonított metaforával szólva – „a tigris karmaiba esett énekes madár sikolyát” legelőször az erdélyi magyarok hallották meg. E sorok írója – aki történészként huszonkét éve kutatja a romániai, erdélyi ’56 szervezkedéseinek periratait – úgy értékeli: a Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki szervezetének elnöke, Török József ezzel a kezdeményezésével élete főművét alkotta meg. A következő években ebben az emlékházban fogunk összegyűlni, hogy erőt merítsünk az egykori kivégzettek, halálra szántak áldozatvállalásából, helytállásából. Ezért is ajánlottam fel az emlékháznak közel negyedszázados, több tízezer oldalt kitevő levéltári kutatásaim eredményeit. Minden megtalált dokumentum a legszemléletesebben bizonyítja: 1956-ban – reméljük nem utoljára! – világraszóló példaadással valósult meg a magyar nemzet egysége! 1956-ban a magyar nemzet és a magyar nép valóban világtörténelmi szerephez jutott!
A Gondviselés különös kegyeként ebben az esztendőben egyetlen napra eljutottam Capri szigetére. Meghatódtam, fényképen is megörökítettem: a kis sziget fővárosának, Caprinak tenyérnyi főterét 1956 magyar mártírjairól nevezték el! Ha egy kis sziget megtiszteltetésnek tartja, hogy legszebb terét, ahol a világ minden részéből turisták tíz- és százezrei fordulnak meg, az 1956-os magyar forradalom magyar mártírjairól nevezzék el, akkor méltó, hogy Sepsiszentgyörgy – ahol diákok, munkások, értelmiségiek olyan szervezeteket hoztak létre, mint a Kossuth Kör, a Székely Ifjak Társasága, a legendás SZIT, az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége tagjainak jelentős része is a megyeszékhelyről, illetve a környékéről származott – a forradalom 56. évfordulója tiszteletére egyedülálló emlékművet állítson, emlékházat avasson.
Ez a tanulmány egyfajta összegzése mindannak, ami 1956 őszén és az azt követő években Erdélyben, Romániában történt. Az Olvasó számszerű adatokat vár. Még csak a becsléseknél tartunk, mert a „sajátos” romániai jogalkotás eredményeként a politikai perek levéltári dokumentumai csak 2001-től váltak kutathatóvá. A Dávid Gyula szerkesztésében 2006-ban a Polis Könyvkiadó–Erdélyi Múzeum-Egyesület gondozásában megjelent 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára 1956–1965 címet viselő kötetben 1200 egykori elítélt adatai szerepelnek. Azóta e sorok írója is több tucatnyi elítélt, meghurcolt ’56-os adatait azonosította. Teljes adatsort csak akkor állíthatunk össze, amikor valamennyi, 1956 történéseihez kapcsolódó politikai per levéltári dokumentumait sikerül áttanulmányozni. A félig olasz, félig magyar Stefano Bottoni történész főszerkesztésében 2006-ban a csíkszeredai Pro-Print Kiadónál megjelent Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság című kötet 1962. decemberéig 24 249 román állampolgár elítéléséről tesz említést. Köztudomású, hogy 1956-ért 1966-ban is ítéltek el erdélyi magyarokat, köztük éppen a Török József nevével fémjelzett csoportot. Horváth Ágoston kiváló marosvásárhelyi tanárt pedig 1965-ben a hírhedt „társadalmi rend elleni szervezkedés” vádjával ítélték két év börtönbüntetésre. Az erdélyi magyarság számarányánál jóval nagyobb mértékben hozott véráldozatot azért, mert azonosult az 1956-os magyar forradalom eszméivel. A magyar anyanyelvű meghurcoltak, vizsgálati fogságban tartott, illetve börtönbüntetésre ítélt személyek száma több ezerre tehető.
Az is már-már törvényszerű, hogy a retorzió első romániai áldozatai is erdélyi magyarok voltak. Amikor a világ a magyar forradalom győzelmének eufóriájában élt, Kolozsváron már sor került az első letartóztatásokra: 1956. október 25-én reggel letartóztatták a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola három hallgatóját, Balázs Imre, Tirnován Vid és Walter Frigyes VI. éves hallgatót, mert előző este Mátyás király szülőházának lovagtermében tartott diákszövetségi gyűlésen az egyetemi autonómiával, a legfelsőbb pártvezetés által nyugati nyomásra szorgalmazott diákszövetségek létrehozásával kapcsolatosan valóban forradalmi követeléseket fogalmaztak meg. Azért is különös ez a letartóztatás, mert a Kolozsváron megjelenő napilap, az Igazság terjedelmes cikkben számolt be a Képzőművészeti Főiskolán lezajlott „törvény- és szocializmusellenes” rendezvényről. Walter Frigyest hamarosan szabadon engedték, Balázs Imrét – a szabadulása után nemzetközi hírnevet szerző festőművészt – és a bolgár származású Tirnován Vid szobrászművészt 1956. december 13-án a Kolozsvári Katonai Törvényszék hét, illetve hat év börtönbüntetésre ítélte. A diákszövetségi alakuló gyűlésen való részvétel volt az egyik vádpont Fülöp G. Dénes református teológus hallgató – a későbbi szászrégeni, marosvásárhelyi vártemplomi lelkész – és Páll Lajos, akkor I. éves képzőművészeti hallgató ellen, akiket 1959-ben ítéltek el tizenegy, illetve hat év börtönbüntetésre. Az ő perük önálló fejezetként szerepel a 2013-ra tervezett, és A Bolyai Tudományegyetem pere című, ezeroldalas kötetben.
A magyar forradalom és szabadságharc napjaiban a fürdőjéről világhírű Szovátán fegyveres felkelési kísérletre is sor került: Kelemen Imrét és csoportját „a népi demokratikus rendszer elleni szervezkedéssel és tiltott fegyvertartással” vádolták. A Btk. 227. és 315. szakasza, valamint az 1950/163-as törvényerejű rendelet 12–13. szakaszának előírásai alapján 1956. december 16-án Kelemen Imrét és Dósa Imrét első fokon tíz-tíz év szigorított fegyházbüntetésre, Magyari Ferencet és Tofán Mihályt nyolc-nyolc év, Fülöp Sándort és Páll Istvánt öt-öt év, Kelemen Lászlót és Tofán Sándort négy-négy év börtönbüntetésre ítélték. Másodfokon az ítéleteket valamelyest enyhítették: Kelemen Imre és Dósa Imre ítéletét hét-hét, Magyari Ferenc és Tofán Mihály büntetését hat-hat, Kelemen László és Tofán Sándor börtönbüntetését öt-öt évre csökkentették, míg Fülöp Sándor és Páll István büntetése változatlanul öt-öt év maradt. A periratukat nemrég találtam meg, a székelyföldi munkás fiatalok szervezkedéseit összesítő külön kötetben mutatom be. A Securitate félretájékoztatása még ma is hat: a szovátaiak egy részének kollektív emlékezete szerint Kelemen Imrét azért ítélték el, mert nem fizetett gyerektartást.
A kutató számára teljesen érthetetlen: a magyar–román kapcsolattörténetben kivételes egymásra találásként értékelhető 1956-ot miért nem használta és használja ki sem a diplomácia, sem a művelődési minisztérium, sem a kormányközi kapcsolatokért felelős tárcák bármelyike. A román köztudatban ma is úgy él: a kötelező termény- és húsbeszolgáltatást a magyar forradalomnak köszönhetően törölték el. Gimnazisták, egyetemi hallgatók, értelmiségiek tucatjait ítélték el azért, mert együtt éreztek, rokonszenveztek a magyar forradalommal. Az teljesen más kérdés, hogy a legfelsőbb román párt- és államvezetésnek háromhetes propaganda, félretájékoztatás révén – amelyben nagy szerepe volt Walter Romannak, Petre Roman egykori miniszterelnök apjának s Mihai Beniuc költőnek! – sikerült elhitetnie, hogy a magyarok valójában Erdélyt akarták. A karhatalommal való egyetlen nyílt összecsapásra Temesváron, a zömmel román anyanyelvű műegyetemi hallgatók programja révén került sor. A magyar forradalommal való teljes azonosulásukat a jelképes tizenkét pontos követelésük is bizonyítja. 1956. október 30-án a műegyetemi hallgatók diákgyűlést szerveztek, ahol a kötelező beszolgáltatás eltörlése mellett a diákság életkörülményeinek javítását sürgető követelések is elhangzottak. Legfontosabb követeléseik egyike – akárcsak a magyarországi egyetemeken és főiskolákon – a szovjet csapatok azonnali kivonása volt. Felszólalásaikban nyíltan kiálltak a magyar forradalom és szabadságharc mellett. A diákgyűlés szervezőit ott, helyben letartóztatták. Kiszabadításukért Romániában addig soha nem tapasztalt tüntetés kezdődött 1956. október 31-én Temesvár főterén. A diákok összecsaptak a Bánság fővárosába vezényelt karhatalmiakkal és belügyi alakulatokkal. A kollégiumokban valóságos ostromállapot alakult ki: a diáklányok befőttesüvegekkel dobálták meg a campust körbevevő és megostromló katonai egységeket. Némely visszaemlékezések szerint 2500, mások szerint 3000 egyetemi hallgatót tartóztattak le.
A katonai törvényszék gyorsított eljárásban 1956. november 15–16-án tárgyalta a főszervezők ügyét. Aurel Baghiu, Teodor Stanca és Caius Mutiu egyetemi hallgatót nyolc-nyolc, Valentin Rusu egyetemistát és Ilie Haiduc előadótanárt hét-hét, Friedrich Barth és Heinrich Drobny hallgatót hat-hat, Nagy László, Gheorghe Pop, Nicolae Balaci, Aurelian Pauna, Octavian Vulpe és Iulian Stanciu egyetemi hallgatót három-három, Gheorghe Pacuraru és Victor Daiciuc diákot két-két, Ioan Petca, Axente Treba, Ion Ilca, Alexandru Daraban, Mircea Moraru, Matei Cristian, Desideriu Lazar és Romulus Tasca egyetemistát egy-egy év, Cornel Cormos és Valentin Radu diákot hat-hat hónap, Nicolae Boldea és Gheorghe Tamas diákot három-három hónap börtönbüntetéssel sújtották. A temesvári diákgyűlés és tüntetés nyomán lemondatták az oktatásügyi miniszter helyettesét, mivel a diákok szóhoz sem engedték jutni, nem tudta kezelni az eseményeket. A bukaresti diákok közül V. Teodor Lupast, Stefan Negreát, valamint Adrian Ionescut három-három évre, Alexandru Ivasiuc költőt és Marian Petrisort öt-öt, Paul Goma írót – hogy csak a legismertebbeket említsem – két év börtönbüntetésre ítélték. Számításaim szerint a magyar forradalommal való azonosulásért 81 román anyanyelvű diákot, tanárt ítéltek hosszabb vagy rövidebb börtönbüntetésre. Meglepő az a sietség, amellyel a nacionál-kommunizmus útjára lépett román párt- és államvezetés leszámolt a belső ellenzékével. Kolozsváron a Bolyai Tudományegyetem négy diákját tartóztatták le 1956. november 17-én, 18-án és 24-én. Sorrendben: Várhegyi Istvánt, Koczka Györgyöt, Kelemen Kálmánt és Nagy Benedeket. Perükben 1957. február 27-én hirdették ki az elsőfokú ítéletet, amelyet a másodfokú katonai bíróság 1957. április 22-én megerősített. Várhegyi Istvánt hét, Nagy Benedeket öt, Kelemen Kálmánt és Koczka Györgyöt három-három év javító fegyházbüntetésre ítélték. Az utóbbi kettőnél a börtönbüntetést „megtoldották” két-két évi kényszerlakhellyel is.
A magyar forradalommal való azonosulás egyik legnagyobb hatósugarú tettére Háromszéken, egészen pontosan a néhány évvel korábban alakult baróti gimnáziumban került sor. Moyszesz Márton vezetésével négy, 15–16 éves baróti diák 1956. november 11-én elindult a román–magyar határ felé, hogy segítsék a magyar forradalmárokat. Közülük Bíró Benjáminnak és Józsa Csabának sikerült is átszöknie a szigorúan őrzött román–magyar határon. Egészen Debrecenig jutottak el. A Kádári hatóságok 1957. március 15-én – hogy soha ne felejtsék el a napot! – adták át a két diákot a Securitaténak. Gyorsított eljárással 3,5–3 év börtönbüntetéssel sújtották őket. Mojszesz Márton és Kovács János Érmihályfalváról – a sikertelen kísérlet után – visszafordult. Őket kizárták a baróti gimnáziumból. De akkor még működött a tanári szolidaritás: Mojszesz Mártont mint kiváló diákot átmentették a marosvásárhelyi Református Kollégiumba, a Bolyai Farkas nevét viselő gimnáziumba. Mojszesz Márton a börtönben a rabruhájából kitépett szálakkal levágta saját nyelvét, hogy ne tudjanak vallomást kicsikarni belőle. Négy zárkajelentés bizonyítja a kivételes hőstettet. A börtönből való szabadulása után 1970. február 13-án Brassó főterén, az akkori pártbizottság, a mai megyeháza épülete előtt benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta önmagát. Egyedi hőstettét méltán említjük Jan Palach és Bauer Sándor tűzhalálával egyenlő rangú áldozatvállalásként. Mojszesz Márton perirata mellett megtaláltam Bíró Benjámin, Józsa Csaba és Szokoly Elek teljes periratát is, ezeket szintén külön kötetben ismertetem. A köztudatban úgy élt, hogy Bíró Benjámin is elhunyt a börtönből való szabadulása után. Nemrég találtam rá Orosházán. Olyan, eddig ismeretlen dokumentumokat találtam a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság bukaresti levéltárában, amelyek teljesen más megvilágításban bizonyítják a diákok kezdeményezésének emberi nagyságát. A magyar szervezkedések szinte mindenike az erdélyi kérdés megoldására kereste a választ. A trianoni békeszerződés után számtalan terv, javaslat született – magyar, román, német részről egyaránt –, amely a magyar–román, több évszázados „differendum”-ra próbált mindenki által elfogadható megoldást sugalmazni. Ma is különleges élmény olvasni a brassói, zömmel Háromszékről származó szakközépiskolások dolgozatait a szülőföldjükről, a magyar forradalom hatására írt verseiket. A létszámában legnagyobb politikai per, az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének – az EMISZ-nek – vezéralakja, Orbán László úgy tudott szólni a magyar helyesírás szabályaival hadilábon álló szakmunkás tanulókhoz, hogy felkeltette bennük a magyar kultúrához, néphagyományokhoz, népviselethez, szellemi örökséghez való ragaszkodásukat. A maga nemében is páratlan az a dokumentum, amely szerint Márton Áron erdélyi római katolikus püspök, a huszadik század legnagyobb magyarja – aki politikusokat, egyházi és világi vezetőket megszégyenítően pontosan tudta: a kompromisszumok megkötésében meddig lehet elmenni! – két napon át fogadta a brassói Orbán Lászlót, és egyetértett az EMISZ programjával. A történelem keserű fintora: 1956-ban még volt értelme az erdélyi kérdés felvetésének, elméletileg legalább. Azóta az erdélyi magyarság vészes népességfogyása, a román kommunista és posztkommunista hatalom által tudatosan végrehajtott, megszervezett betelepítés, a magyarok kivándorlása már nem tesz lehetővé az 1956-os évhez hasonló méretű kérdésfelvetést. Éppen ezért tartom elengedhetetlenül fontosnak, hogy az Olvasó és a történész szakma számára átnyújtsam – közel negyedszázados kutatás után – az erdélyi kérdés kialakulását, kritikussá válását és megoldását sürgető tervek, kísérletek, javaslatok ezeroldalas korpuszát.
Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. február 14.
Állásfoglalás
Langymeleg városunk alpári politikai csatározásaiba, tudtán kívül, belecsöppent az egyház is; vallásos közmondással élve, talán így találó: mint Pilátus a Credóba.
Nálunknál szakavatottabb politikusok, szenzációra fogékony újságírók, kívül vagy belül lévő RMDSZ tagok eléggé körbejárták már a marosvásárhelyi RMDSZ újraszervezésének és elnökválasztásának lerágott csontját. Így mi csak egyetlen – minket érintő – vonatkozására reflektálunk. Erre az állásfoglalásra a magyar nyelvű sajtóban megjelent tudósítások késztettek.
Városunkban megjelenő magyar nyelvű hetilap, a Központ egyenesen marosparti „vallásháború”-ról beszél, leosztva, hogy a római katolikus egyház tanácstermében „a központi vezetés támogatását élvező”, míg a reformátusoknál a „mostantól számkivetett belső ellenzék gyülekeztek”. Legolvasottabb megyei napilapunk ugyan tisztázza, „nem felekezeti megosztottság vezérelte őket”, míg az országos napilap, a Krónika tudósítása szerint a „reformátusok tulajdonában levő Bocskai teremben gyűléseztek az elégedetlenek”.
Kedveljük annyira mindhárom újságot és tiszteljük mindhárom (fő)szerkesztőt, hogy nem velük szállunk vitába, hanem a megtörténtek láttán tisztázni és pontosítani szeretnénk pár dolgot.
A Jókai (Eminescu) utcai Diakóniai Otthon és benne a Bocskai terem jogilag és telekkönyvileg valóban a Vártemplomi Református Egyházközség tulajdona, amely Fülöp G. Dénes lelkipásztor idejében épült, sok-sok külföldi és belföldi adományból. Így ma az épületben egy alapítvány működik, amelynek – a hét közül – egyik alapító tagja a református egyházközség. Az alapítók között vannak skótok, írek és nem reformátusok is. A Diakóniai Otthonban működő, nagyon szép szeretetszolgálatot a Lazarenum nevű alapítvány végzi, így a Bocskai terem bérbeadása is a Lazarenum Alapítványt illeti. Ennek alapján egész pontosan így hangzana a tudósítás: a Lazarenum Alapítvány által bérbe adott Bocskai teremben találkozott a „belső ellenzék”.
Mivel még nem regisztráltunk, ezért kívülállókként kérdezzük: a politikai pártok és politikai ellenpártok, miért nem az Ifjúsági Ház vagy a Bernády ház, esetleg a Kultúrpalota vagy a sportcsarnok termeit veszik igénybe tisztújító gyűléseik megtartásakor? Egy gyülekezethez tartozó egyháztagok között mindig vannak „hivatalosak” és „belső ellenzékiek”, elégedettek és elégedetlenek, hűségesek és hűtlenek egyaránt, s így nem egyszer kellemetlenséget okoznak – még akaratlanul is – az egyháznak.
Tisztelettel kérjük, ezután kíméljenek meg a pártok az ilyenfajta „vallásháborúk” előidézésétől!
Marosvásárhely, 2013. február 14-én
Ötvös József Személy Béla
parókus lelkipásztor főgondnok
Krónika (Kolozsvár),
2014. április 12.
Megtartó hűség
Kérdések a 70 éves Tófalvi Zoltánhoz
– Erdély egyik legszebb és leghíresebb fazekasközpontjában született, Korondon. Meséljen gyermek- és ifjúsági éveiről, a szülőföld megtartó erejéről.
– Korondra születni – vallom immár hetven esztendő tapasztalatával a hátam mögött – csodálatos dolog, ugyanakkor feladatok sokasága is! Tamási Áron intelme semmit nem veszített időszerűségéből: "Az embernek egyetlen szülőföldje van, és sok-sok kötelessége." Ma már tudom: az emberi élet túl rövid ahhoz, hogy valamennyit lerójunk a szülőfalunk iránti tartozásból! Dédelgetem magamban az álmot: még lesz erőm megírni szülőfalum, Korond regényét.
1944. március 24-én láttam meg a napvilágot, amikor – újra Tamási Áronnal szólva – "Énlaka felett, a Firtos lova hátán, lehajtott fejjel elaludt a gondviselés." Áldott emlékű Édesapámat – aki a földművelés utolsó polihisztorainak egyike volt – az "Árpád-vonal" védelmére behívták katonának. Azelőtt is annyi átképzésen vett részt, hogy ma sem tudom: édesanyám, a Sóvidék szövőnője, hogyan tudta megművelni a tűrésnyi földet? Gyermekkoromban még teljes pompájában tündökölt az esti fonó. Másodikos koromtól oda állítottak, hogy egy-egy irodalmi alkotást felolvassak. Arany János Nagyidai cigányok című költeménye, Toldi mindhárom éneke, Csokonai Vitéz Mihály Dorottyája, Madách Imre Az ember tragédiája akkor vésődött kitörülhetetlenül az emlékezetembe.
– 1965-ben történelemtanárként tért vissza szülőfalujába. Hogyan emlékszik ezekre az évekre?
– Be kellett bizonyítanom: nem igaz a mondás, miszerint "senki nem lehet próféta a saját falujában!" Kiváló tanárok tanítottak Korondon. Beder Tibor, Hargita megye 1990 utáni főtanfelügyelője, aki a törökországi Magyarfalut, Rodostót gyalog kereste fel. Az erdélyi magyar gimnáziumok, líceumok egyik legkiválóbb matematikatanára, a fájdalmasan korán elhunyt Szilágyi Ferenc először Korondon, majd Gyergyószentmiklóson teremtett matematikai iskolát! Czegő Zoltán költői, írói pályáján a korondi tanárkodás meghatározó jelentőségű. Korond szerelmesei között a korábbi tanítók, tanárok közül hadd említsem Benczédi Sándort, Haáz Sándort, Kedei Zoltánt, Ambrus Lajost, a Hazanéző folyóirat főszerkesztőjét. Korondnak köszönhetem a helytörténeti kutatások elindítását, itt fogalmazódott meg bennem: az etnikailag, néprajzilag is egységes Sóvidéknek meg kell írni a történeti, etnográfiai monográfiáját. Ezt akadályozta meg a Szekuritáté.
Kiváló tanítványok sorával büszkélkedhetem: Bíró A. Zoltán, a csíkszeredai Kulturális Antropológiai Munkacsoport, a KAM megteremtője, a prózaíró Korondi Kovács András, a költő Majla Sándor, az UNESCO-díjas Páll Ágoston kiváló népi fazekas. 2003-ban, 2004-ben a katedra még egyszer a bűvkörébe vont: óraadóként a Sapientia marosvásárhelyi karán magyarságtörténetet és művelődéstörténetet taníthattam.
– Alig nyolc évet tanított. 1972-ben a marosvásárhelyi rádió munkatársa lett. Milyen volt ez a tizenhárom év, a Ceausescu-korszak leghírhedtebb korszaka?
– Szerettem a rádiót mint megszólalási lehetőséget. A rádió sokkal meghittebb, személyesebb, mint a televízió. A marosvásárhelyi rádiónál láttam először, hogyan működik a sajtóigazság fedőnéven futó cenzúra. Két nagyon fontos műsoromat tiltották le: az egyik a jobbágyfalvi, több hónapig tartó néprajzi kutatással összeállított Tavaszi határkerülés, a másik a Bolyai Tudományegyetem első csoportjának perében hét év börtönbüntetésre ítélt Várhegyi Istvánnal készített nagyinterjú. A marosvásárhelyi rádiónak köszönhetően végezhettem el azt a szociológiai kutatást, amelynek során a Temesváron élő atyhaiak 490 főt számláló közösségének minden tagjával elbeszélgettem. Az atyhaiak a bánsági nagyvárosba mentették át a kalákaszellemet, a közösségi életet. Névsoruk volt arról: Temesváron, Nagyszebenben, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, az Amerikai Egyesült Államokban hol laknak az egykori falusfeleik, ott szállást, élelmet kapnak, emberi szóval fogadják őket. A Temesváron élő atyhaiak közössége című tanulmányom a Korunk 1982. évi pályázatán első díjat nyert, önálló kötetben is megjelent. A Forrás-sorozatban 1979-ben rádiósként jelent meg az első önálló kötetem, Pogány fohászok faluja címmel.
– Ezután volt kultúrigazgató, lapszerkesztő, helytörténeti kutató, tévészerkesztő.
– Akkor már túl voltam az első házkutatáson – a jegyzeteim, kézirataim egy részét elvitték –, az állambiztonsági szerveknek sikerült megakadályozniuk a Sóvidék történeti, néprajzi monográfiájának megírását, megjelentetését. Amikor kineveztek a nyárádtői művelődési otthon igazgatójának, Angela Isaroiu propagandatitkár kijelentette: "Azért tesszük oda, hogy elvérezzen! Ne mind irkáljon olyasmiket, amelyeket a Szabad Európa Rádió sorozatban közöl!" A SZER ugyanis folytatásokban sugározta A Temesváron élő atyhaiak közössége című tanulmányomat, a nagyernyei Péterffy Júlia magyartanárnő és Kim Imola zenetanárnő által szervezett iskolai vetélkedőről szóló publicisztikámat: "A nyelv ma néktek végső menedéktek,/ A nyelv ma tündérvár és katakomba,/Vigyázzatok jól, mikor beszéltek." (Reményik Sándor: Az Ige). Óriási botrány lett belőle! Koppándi Sándor fő pártcenzor "kedvenc üldözöttjévé" váltam. Leutazott Bukarestből, hogy "megrúgódjon", "móresre tanítson".
Nem szerettem a kultúrigazgatást, de annyit elértem: a Marosvásárhelyi Állami Színház, a Maros Művészegyüttes havonta tartott előadást, képzőművészeti kiállításokat szerveztem, és hadakoztam a magyar nyelvű oktatás megmentéséért. 1987. január 1-jétől A Hét, 1991 nyarától az Erdélyi Napló, 1994. február 1-jétől a Román Televízió magyar adásának belső munkatársa lettem.
– 1979-ben jelent meg első riportkötete, a Pogány fohászok faluja, amely a Sóvidékről szól, a kötet címét Alsósófalva "adta". Miről szól a könyv?
– A kötet tulajdonképpen a Sóvidéket alkotó tizennégy településről szóló tényfeltáró riportok füzére. A sófalvi sót az 1562. évi felkelésig a székelyek szabadon használhatták. A székely só "fakó kerekű", azaz: ráf nélküli szekereken Fogarasföldre, Kőhalom környékére is eljutott. Ez is a megírásra váró feladataim egyike. A kötetben részleteket közöltem a világot bejáró egyetlen sóvidéki tengerész, idős Cseresznyés Gyula hajónaplójából. Megtaláltam Siklód legnagyobb szerelmese, Visky Károly néprajztudós egyetlen példányban fennmaradt, soha nem publikált rajzait. Röviden arra is utaltam: minden idők egyik legnagyobb magyar művészettörténésze, Fülep Lajos, 1919-ben három hónapig Szováta református lelkésze volt, a helyi tanító akadékoskodása miatt kellett elhagynia a települést. Nemrég megkaptam a teljes szovátai levelezését, amely Szováta történetének eddig ismeretlen fejezete. A kötetben utaltam Ady Endre és Boncza Berta 1915. augusztusi szovátai útjára, és arra, hogy a Medve-tóban való fürdés után kijelentette: ide tér vissza "megegészségesedni"… A pogány fohászok faluja cím valóban Alsósófalvát idézi: az elzártság miatt a település lakói mindenkinél jobban megküzdöttek az önmaguk elfogadtatásáért. Elegendő hivatkoznom a festő Sükösd Ferencre, Fülöp G. Dénesre, a marosvásárhelyi Vártemplom lelkészére, a rendező Cseresznyés Gyulára, a táncmester Kacsó Andrásra. A sziknyos, követ és bábakalácsot termő vidéken a pogánykor emlékei a kereszténységre való áttérés után is tovább éltek.
– Fő kutatási területe az erdélyi, romániai '56-os történések, szervezkedések, elhurcolások és bebörtönzések kutatása.
– 1956-ban hatodik osztályos kisdiák voltam a korondi iskolában. A forradalom óriási hatással volt rám. A későbbi kutatások során azonosítottam: 1956. november 11-én Moyses Márton (1970. május 13-án tűzhalált halt) vezetésével négy 15-16 éves baróti gimnazista megpróbált átszökni a román–magyar határon. Ketten átjutottak! A kádári hatóságok 1957. március 15-én adták vissza a román állambiztonsági szerveknek Bíró Benjámint és Józsa Csabát. Az erdélyi, romániai ’56 történéseit tíz vaskos kötetben tárom az olvasó és a történészszakma elé. Megjelent öt kötet.
– Két évvel korábban, amikor A megmentett hűség – 2012 című kötet számára készítettem interjút, Ön azt mondta: egy 1000 oldalas könyvön dolgozik. Miről szól?
– Az említett 1000 oldalas kötet az "erdélyi kérdés" kialakulásáról, akuttá válásáról, és a megoldást sürgető tervezetekről szól. Középkori oklevelek alapján rekonstruálható, hogy a török betörések nyomán hogyan változott meg a korábban magyarok és szászok által lakott régiók etnikai összetétele. A 15. század elejére jórészt kialakult Erdély etnikai sokszínűsége. A 18. század második fele, az 1761-1762 körüli időszak az, amikor a románság számbeli fölénybe került. A reformkor idejétől kezdve magyar, román és részben szász tervezetek, elképzelések születtek az "erdélyi kérdés" megoldására. Ezeket a tervezeteket vontam górcső alá, a haza bölcse, Deák Ferenc 1842. évi levelétől kezdve – először jelzi az "erdélyi kérdés" súlyosságát! –, folytatva báró Wesselényi Miklós 1848. június 18-i, a lakosságcserére vonatkozó tervezetével, Alexandru Papiu Ilarian 1860-ban papírra vetett és Alexandru Ioan Cuza fejedelemnek átadott Emlékiratával, Kossuth Lajos konföderációs tervezetével, a 19. századi, 20. századi különféle megoldási kísérletekkel. Paál Gábor 1919 januárjában, román katonai fogságban megfogalmazta a "Székely Köztársaság" tervezetét, a két világháború között a román, magyar és szász megoldási kísérletek a lakosságcserék révén próbálták orvosolni az "erdélyi kérdést". A második bécsi döntés után – 1940. augusztus 30. – több román tervezet is született, amelyek a lakosságcserék révén próbálták az "erdélyi kérdést" orvosolni. Sabin Manuila – Budapesten szerzett orvosi oklevelet –, a Román Statisztikai Intézet megteremtőjeként 1941. október 15-én Ion Antonescu marsallnak adta át azt a tervezetet, amely szerint a homogén román nemzeti államot úgy lehet megteremteni, ha 3,8 millió kisebbségit telepítenek ki Nagy-Romániából! A több nyelven beszélő Vasile Stoica román külügyminiszter-helyettes – Budapesten szerzett bölcsész oklevelet, a híres Eötvös Kollégium tagja volt – 1942. évi tervezete már ötmillió kisebbségi áttelepítésével számolt. 1943-ban az állampolitika rangjára emelték a román–ukrán–orosz lakosságcsere-tervet.
1946-ban a magyar békeelőkészítő osztály olyan Székelyföld-autonómiatervezetet dolgozott ki, amely magába foglalta – falvanként feltüntetve – a barcasági, a volt vármegyei vonzáskörzeteket is. Ezeknek a tervezeteknek a nyomát sem találjuk a román Parlamentnek benyújtott autonómiatervezetben!
– Pár éve nyugdíjas, nem kell már bejárnia a tévéhez. Mivel tölti a szabadidejét, és miért jön oly ritkán haza Erdélybe, bár ma is marosvásárhelyi lakos, itt van lakása a Gecse utcában?
– Levéltári kutatással, különböző könyvtárakban való búvárkodással, írással töltöm a mindennapjaimat. Marosvásárhelyen, a Gecse utcában van a lakásom, de alig tartózkodom ott. A marosvásárhelyi életemet teljesen ellehetetlenítették! A feleségem családja főbérlőként 1938-tól lakott a Gecse utca 19. szám alatti lakásban. 1977-ben ezt a lakást megvásároltuk Dósa György Alberttől, akiről a szekusdossziém 2011. januári átvételekor kiderült: "Demeter" fedőnéven csak rólam 62 jelentést készített. Volt olyan nap, amikor három jelentést is átadott a tartótisztjének! Nemcsak rólam, mindenkiről jelentett, aki élt és mozgott Marosvásárhelyen! A marosvásárhelyi Vízüzemnél – ahol ideig-óráig dolgozott – munkatársai életét tette tönkre. Olyan, saját kézzel és magyar nyelven írt jelentéseket készített, amelyek alapján kiváló szakembereket, mérnököket hurcoltak meg, rúgtak ki a Vízüzemtől! Szabotázsakciókat, tudatos ivóvíz- szennyezést, sőt mérgezést fogott rájuk, a kapusról pedig azt állította: ráfogta a fegyverét! Saját kezével kétszer írt beszervezési kötelezvényt, hogy a jelentéseiről senkinek, még a családtagoknak sem beszél. Másodszor már teljesen rám állították! A Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Országos Tanács, a CNSAS, 2012. április 25-i hivatalos átiratban dekonspirálta a Demeter fedőnéven jelentő, 1945. szeptember 28-án született Dósa György Albertet, Albert és Erzsébet fiát.
Dósa György Albert – aki a szüleitől adományként kapta azt a lakást, amelyben mi lakunk, és amelyet 1977-ben megvásároltunk –, 2001-ben eladta a Gecse utca (Stefan cel Mare) 19. szám alatti ingatlan első részét és a hozzá tartozó kertet. Ezzel párhuzamosan a mi lakásunkhoz tartozó, általunk 1977-ben megvásárolt, 1991-ben a feleségem és az én nevemre betelekelt kertért, udvarért beperelt a marosvásárhelyi törvényszéken. Dr. Kincses Előd volt az ügyvédünk. Marosvásárhelyen és Maros megyében 1974 és 1989 között 5.000 család, személy vásárolt hasonló körülmények között lakást. Az 1989. decemberi rendszerváltás után mind az 5000 család, személy nevére betelekelték a cseausiszta diktatúra idején törvénytelenül az állam tulajdonába utalt beltelkeket. Az 5000 család, személy közül csak ellenünk indítottak pert, és a Táblabíróság csak Dósa György Albertnek adott igazat!
Elvették a kertünket, az udvarunkat, most a lakáshoz tartozóan egyetlen négyzetcentiméternyi terület sincs! Ezt az iszonyatos drámát a feleségem, Tófalvi Mária magyartanárnő nem tudta feldolgozni, és 2009. október 2-án a budapesti Péterffy Kórházban visszaadta a lelkét a Teremtőjének. Az volt az utolsó kérése: szeretett városa, Marosvásárhely református temetőjében helyezzük örök nyugalomra. Ezt megelőzően két betörés volt a lakásunkban: először a központi fűtés hőkazánját lopták el, másodszor az ’56-os kutatásaim levéltári anyagának egy részét. Pótolhatatlan dokumentumok tűntek el! Ma semmit nem tartok a lakásban! Mindez olyan mély nyomot hagyott, hagy az életemben, hogy ritkán tartózkodom Marosvásárhelyen. A várost viszont ma is nagyon szeretem…
– Mi van a fiókban, min dolgozik jelenleg?
– Folytatom az 1956 erdélyi mártírjai sorozatot, a hatodik, majd a hetedik kötetet készítem elő kiadásra. Az elmúlt év végén jelent meg a sóvidéki prózaantológia, benne a Véres szárnyverések című novellám. Egy meghívás révén az elmúlt esztendő végén, 2014 januárjában Adelaide-ben – kérésre – felolvastam az említett novellát. Óriási sikere volt, hiszen a magukra maradt öregek drámája ott is hasonló!
– Több díjban részesült, soroljon fel néhányat.
– 1982-ben megkaptam a Korunk pályázatának első díját, a rendszerváltást követően az Ifi Fórum első díját. 1994-ben elnyertem a budapesti Hitel folyóirat szociográfiai pályázatának első díját, a Pro Civitas Alapítvány első díját a bözödújfalusi székely szombatosokról írt tanulmányommal. 1997-ben a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete tévés nívódíjjal jutalmazott. A Csíkszeredában megjelenő Székelyföld 2002-ben ugyancsak nívódíjjal tüntetett ki. A Magyar Újságírók Közössége Petőfi Sándor Szabad Sajtó Díja szintén fontos kitüntetés. Az Erdős Irma-díjat azért kaptam, mert én készítettem az önálló kötetben is megjelent nagyinterjút az Állami Székely Színház egykori művésznőjével. A legfrissebb díjat most, 2014. március 15-én kaptam Könyv és gyertya címmel. A végére hagytam a Hazanéző szerkesztőségétől kapott elismeréseket. Ezek arra figyelmeztetnek: sokszor kell még hazanéznem!
Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely)
2014. június 11.
100 éve született Nagy Ödön
Aki hátaslovat kapott nászajándékba
Száz éve, 1914. május 31-én született Nagy Ödön (meghalt 1995. szeptember 1-jén), református lelkész, néprajzkutató, egyház- és helytörténész, Nagy Olga írónő bátyja. Édesapja gazdatiszt volt a Szamos (ma Beszterce- Naszód) megyei Sajóudvarhelyen, itt született Nagy Ödön. Később Mezőpanitban laktak, ahol kijárta az elemi iskolát, majd a hétéves gimnáziumot a marosvásárhelyi Református Kollégiumban. Mindössze 18 éves, amikor felkerül a kolozsvári egyetem bölcsészkarára, ahonnan 1934-ben átiratkozik a református teológiára. Itt végez 1937-ben. 1937–38-ban a budapesti Néprajzi Intézetben Győrffy István irányításával néprajzot tanul. Korábban, 1935-ben bekerül a Kolozsváron megjelenő Ifjú Erdély c. lap szerkesztőbizottságába, és külső munkatársa a Hitel és a Havi Szemle c. lapoknak.
Már marosvásárhelyi diákévei alatt elkezdi látogatni a Kemény Zsigmond Társaság összejöveteleit, részt vállal az önképzőköri munkában, s megjelenik több IKE- konferencián, amely a vallásos ébredési mozgalmat hirdeti a két világháború között. Tanára volt Molter Károly, aki nagy hatással volt rá, az ő biztatására kezdi lejegyezni Mezőpanit és más falvak népdalainak szövegét. Miután leérettségizik, a német "vándormadár" mozgalom hatására gyalogosan bejárja Erdélyt, megismerkedik az Erdélyi Fiatalok csoportosulás falukutató munkájának eszméivel. Nagy hatással vannak rá Földes Károly lévita lelkész lesújtó mezőségi beszámolói, aki a Maros és Szamosok közti vidéket "az erdélyi magyarság temetőjének" nevezte.
Lelkészként 1939-ben kerül első állomáshelyére, Kissármásra, majd Nagyölyvesre, Mezőújlakra, Mezőköbölkútra, Mezőméhesre, Hariba, Istvánházára, Mezőfelébe, Szolokmára és Havadra. 11 évig szolgálta a havadi gyülekezetet, innen költözött vissza Mezőfelébe, ahol korábban lakást vásárolt, és itt halt meg 81 éves korában.
Már egész fiatalon elkezdi érdekelni a falukutatás, a helytörténet, a néprajz, az egyháztörténet. Alig múlt 20 éves, amikor Jenei Sándorral (a későbbi pusztakamarási lelkésszel) közösen megírják A mi játékaink (1936) c. kötetet. Rá két évre, 1938-ban jelent meg Kolozsváron Téli néphagyományaink. Útmutató a néprajzi gyűjtőknek, egy évvel később pedig a Tavaszi néphagyományaink. Útmutató a néprajzi gyűjtőknek.
Makkai Endrével (szintén református lelkészhallgató) összeállította az erdélyi téli szokáskör egyik legjobban megírt és leggazdagabb kötetét, az Adatok téli néphagyományaink ismeretéhez (1939) címűt, mely kibővítve 1993-ban jelent meg a Magyar Néprajzi Társaság és a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézete gondozásában, Barna Gábor igényes szerkesztése alatt.
Lelkészi szolgálata idején számtalan néprajzi munkája született abból a faluból, ahol szolgált. Ezek későbben a Népismereti Dolgozatokban, a Néprajzi Látóhatárban, a Korunk Évkönyvében és a Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyvben jelentek meg. A gyülekezetek egyháztörténetét a Historia Domusba másolta be, bátran vállalva, hogy a szájhagyományban, írásos krónikák lapjain megmaradt szívderítő, humoros történetek is bekerüljenek feljegyzéseibe.
Sajnos, nem érhette meg a havadi lelkészség idején többedmagával gyűjtött és a későbbiekben két kötetben kiadott falumonográfiát. Az első 2000-ben Változó népi kultúra, a második 2002-ben Népi gazdálkodás Havadon cím alatt jelent meg. Többszerzős, gyűjteményes kötetekről van szó, melyek első kötete Havad szellemi néprajzát (történetét, szokásait, erkölcsi rendjét stb.) vizsgálja, a második a gazdasági élet történetét és több évszázados alakulását, fejlődését örökíti meg. Mindkét kötet testvére, Nagy Olga kolozsvári írónő, néprajzkutató irányítása alatt született, aki gyakran járt Havadra, több kötetre való anyagot gyűjtött a faluban, szerette e kis magyar közösséget, de a falu is őt. Az első kötet bemutatójára (2000. május 12-én) eljött Nagy Olga is, a másodikra – beteg lévén – csak üdvözlő sorokat küldött, de itt volt Nagy Ödön két gyereke Marosludasról illetve Kolozsvárról.
2001-ben a marosvásárhelyi Mentor Kiadó kiadta (kiadásra előkészítette, gondozta Keszeg Vilmos) a Palástban. Lelkészek szórványban című háromszerzős kötetet, amelynek első részében Nagy Ödön vall életéről és pályájáról 1991-ben, Emlékeim cím alatt. (További szerzők: Hermán János és Nyitrai Mózes.)
1939-ben részt vesz Istók Sándor pusztakamarási lelkész temetésén (öt lelkész volt jelen), ő végzi a bejegyzést a halottak anyakönyvébe.
Nagy Ödön egyenes tartású, szókimondó ember volt, amiért ma is szeretettel és tisztelettel emlékeznek rá. Többször vállalt szolgálatot a környékbeli falvakban, ahová – az akkori körülményeknek megfelelően – lószekérrel, hátaslóval vagy gyalogosan ment át szolgálatát elvégezni. A lóháton való szolgálatvállalást már egészen korán elkezdte: nászajándékként násznagyától egy hátaslovat kapott ajándékba, hogy ezzel keresse fel a magyarok által lakott szórványfalvakat a Mezőségen.
Havadi lelkészsége idején Nagyadorjánba – leányegyház volt – mindig lószekérrel utazott, hegyen keresztül.
Temetési szertartásán Fülöp G. Dénes, a Vártemplom lelkésze szolgált, a mezőfelei sírnál Barabás László néprajzkutató beszélt.
Nagy Ödönt 1979-ben ismertem meg közelebbről, aki a készülő havadi monográfia hiányzó fejezeteit hozta szóba, ezek megírására biztatva e sorok íróját. Így kerültem abba az értelmiségi csapatba, amely később, az ezredfordulón két kötetet adott a magyar néprajztudománynak.
Gazdag személyi könyvtára volt, ahonnan szívesen kölcsönzött könyveket azoknak, akiknél látta a népi kultúra iránti érdeklődés csíráját. Később, amikor nyugállományba vonult (néprajzkutatóként sohasem), többször küldött levelet alulírottnak — néprajzi tudását nem rejtve véka alá, szívesen oktatva a néprajztudomány alapfogalmaira. Két ritkaságnak számító kötetet őrzök tőle, A magyarság néprajza I-II. kötetét, a Bátky–Györffy–Viski-féle kiadást 1941–43-ból, amely ma is a tárgyi néprajz "nagykátéja". Ezeket egyik pusztakamarási utamról hazatérve adta át a ’90- es évek elején, amikor mezőfelei otthonában kerestem fel, mondanom sem kell, szimbolikus, potom árért.
A Palástban megjelent önéletrajzában így emlékszik a marosvásárhelyi Református Kollégium zenetanárára, Vajda Mártonra, aki gyakran mondta a diákoknak: "Magyarnak születtél, maradj magyar minden körülmények között, mert csak így lehetsz becsületes ember"!
Hitte és cselekedte is a korábbi intelmeket.
Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely)
2014. október 2.
Fülöp G. Dénes és Fülöpné Suba Ilona laudációja
A Pesti Vigadó dísztermében adták át a Magyar Örökség Díjakat. A díjkiosztó ünnepség a díjazott Szent Efrém férfikar szereplésével kezdődött, és a szintén díjat kapott debreceni Hajdú Táncegyüttes táncával zárult. A kitüntetettek között volt néhai Fülöp G. Dénes egykori vártemplomi lelkipásztor és felesége, Fülöpné Suba Ilona, akiket "intézményalapító krisztusi szolgálatukért" javasoltak Magyar Örökség Díjra.
Sajátos, egyedi és megismételhetetlen életút az övék: a még romlatlan székely falusi világból indultak, s a marosvásárhelyi Vártemplom lett életük hattyúdala. Valami megszépült mesebeli hangulattal indult ez a sorsvállaló küzdelem, azzal az erdélyi sajátossággal, amit egyik történészünk így fogalmazott meg: itt az álmok csak félig valósulnak meg. És ők ketten mindezt így élték meg, nagyokat, igazakat álmodtak, és a nagy álmokból szép valóságok születtek. Ha a tények idején igazolásra van szükség, akkor sorolhatjuk nagy álmaik valóra válását: a Marosvásárhelyen működő Kántor- tanítóképző Főiskola, amelynek még ma sincs egyetlen szobányi saját épülete, de majdnem nyolcszáz erdélyi magyar értelmiségit – tanító, kántor, zenepedagógus stb. – képzett negyed évszázad alatt.
Székelyföldi dombok világából indult Fülöp G. Dénes vándorútja. Az alsósófalvi rendtartó székely faluban töltött idillikus gyermekkora egy életre szólóan meghatározta jellemét: mindenben az egyszerű, tiszta és az ősi értéket kereste. Amikor kitartó fáradozással felépítették a Vártemplom Diakóniai Otthonát, ahol az általuk megálmodott Lazarenum Alapítvány működik, a Bocskai-teremnek keresztelt díszterem mennyezetét az alsósófalvi református templom mennyezetének hasonmására készíttette: így lopva be a sóvidéki gyermekkor nosztalgiás emlékét a nagyvárosi betonrengetegbe.
Tehetségét felismerve küldték a székelyudvarhelyi iskolába, majd a székelykeresztúri tanítóképzőben végez. Kolozsváron a Protestáns Teológián tanul tovább, s közben az 1956-os magyar forradalom egész életére kihatóan meghatározza életpályáját. A Duna- csatornánál lehúzott ötévi raboskodás után rövid ideig cukorgyári zsákoló, utána Gegesbe kerül lelkipásztornak, ahol találkozik Suba Ilonával, és attól kezdve (1966) minden "együtt történik" életükben. Ezt mifelénk egy kicsit romantikusan így mondják: sírig tartó együttlétben, én pedig állítom, síron túl is, mert Ila asszony szorgalmas tevékenységében még mindig ott érzem Dénes barátunk álmait. Ennek két szép igazolása kíséri szolgálatukat.
Első és legfontosabb a család, ami a mai magyar társadalomban válságos létéhez érkezett, pedig a jövőnk csak ebben él. Családközpontú életszemléletüknek kézzelfogható bizonyítéka a nagycsaládosok megsegítésével foglalkozó tevékenységük, az elveszett, kallódástól megmentett utcagyerekek szolgálatos munkája: a Pici Ház, s nem utolsósorban az a csendes magyar megmaradás-küzdelem, hogy négy gyermeket vállaltak és neveltek a sokszor elsírt kommunista időben.
Életszemléletüket és kitartó, szerteágazó lelki szeretetszolgálatukat legjobban jelzi a Fülöp család sajátos útmutatója, ahogy a 450 éves református hitvallás 28. kérdését átírta, és ez ma is ott olvasható a marosvásárhelyi Vártemplom kapuján: a kedvünk ellenére való dolgokban türelmesek, a boldogságban háládatosak, a jövőre nézve reménykedők vagyunk.
Úgy érzem, a Magyar Örökség Díj odaítélésével egy szépen szolgáló erdélyi házaspár példaadását honorálták. Köszönjük szépen!
Ötvös József
Népújság (Marosvásárhely)
2014. október 9.
Erdélyi bárka
Kedden délután mutatták be az érmihályfalvi Máté Imre Városi Könyvtárban az Erdélyből elszármazott Serdült Benke Éva Erdélyi bárka című kötetét. A könyv A 20. századi erdélyi „gályarab”-prédikátorok című fejezetében az 1956-os forradalom idején meghurcolt, illetve mártírhalált halt áldozatokkal is foglalkozik, név szerint Sass Kálmánnal, Csiha Kálmánnal, Balaskó Vilmossal, valamint Fülöp G. Dénessel.
Serdült Benke Éva jelenleg Magyarországon, pontosabban Pakson élő tanár, író. Írásai a ‘90-es évek eleje óta jelennek meg. Az Erdélyi bárka című könyve tizennyolc írást foglal magába, többnyire történelmi és művelődéstörténeti esszéket. A könyv a szekszárdi Babits kiadónál látott napvilágot. Serdült Benke Éva kötetének témája Erdély régmúltja és közelmúltja, célja a kulturális értékek összegyűjtése, a szülőföld történelmi eseményeinek egyfajta megközelítése.
Az Erdélyi bárka találó cím. Azt jelenti, hogy mindent, ami magyar érték, összegyűjtendő a közös bárkába, és mindenkinek kötelessége azt megőrizni az utókor számára, a történelem és az élet viharaiban is.
A mihályfalvi tékában az írónőt Gheri Judit könyvtáros köszöntötte, majd moderálta a beszélgetés fonalát. A szerző beszélt könyvének történetéről, bemutatóiról, amelyek Erdély- és Partium-szerte estek meg, illetve említést tett Életem, Erdély című legfrissebb kötetéről is, amely alig néhány hete jelent meg Marosvásárhelyen.
A könyvbemutatón közreműködött a Darabont Aliz dirigálta Veres László Zsolt Városi Kórus, valamint Szabó János, a helyi Móka színjátszó csoport vezetője, aki elmondta a kötet mottójaként szereplő Kányádi Sándor Nóé bárkája felé című versét, majd részleteket olvasott fel a bemutatott kötetből.
Reggeli Újság (Nagyvárad)