Földi István: A XX. század kényszerútjain
Háromszéki háborús zsebnapló
Földi István (Kézdivásárhely, 1903 — Dombóvár, 1967. június 28.) jeles tanár, közíró, színpadi szerző és lapszerkesztő fia, dr. Földi Imre édesapja 344 oldalnyi, Életem a XX. század kényszerútjain címmel posztumusz kiadásra előkészített kéziratos hagyatékából háborús zsebnaplórészletet juttatott el szerkesztőségünkhöz. Az eddig kiadatlan kéziratrészlet háromszéki (sepsiszentgyörgyi, kézdivásárhelyi) vonatkozású, korhű feljegyzés.
A Háromszékben most folytatásban közlendő három háborús naplórészlet kordokumentumként is jelentős írás. Emellett egy figyelemre méltó írói vénájú publicista eseményfeltáró és kormegjelenítő plasztikus írása.
Földi István tartalékos zászlós 1944. augusztus 30-án éjjel a katonailag már félig körülzárt Sepsiszentgyörgyről kivitte családját Málnásra, és a lelkükre kötötte, hogy onnan menjenek tovább, ahogy s amivel tudnak, Budapestre. Ő augusztus 31-én elindult — gyalogosan — Kézdivásárhelyre a csapattestéhez, a 24-es pótzászlóaljhoz. Olyan viszonyok és körülmények között, amikor a térségből hatalmas túlerővel szemben álló honvédek kivételével a Vörös Hadsereg inváziója elől mindenki menekült, többnyire csak a ,,köznép" maradt szülőföldjén. Földi István háborús zsebnaplója a tények közlése mellett mintegy összefoglalja azt, amit egy nagy műveltségű, szülőföldjét szenvedélyesen és rajongva szerető, a haza védelmére rendelt értelmiségi katonaként átélt és átérzett.
Sylvester Lajos
Búcsú Sepsiszentgyörgytől
Augusztus 31-én már hajnalban talpon voltam. Teljesen felöltözve próbáltam ugyan szundítani, ahogy Málnásról visszajöttem, de csak pillanatokig sikerült. Folyton a családom, a népem, a hazám sorsa járt az eszemben. Mindent reménytelennek láttam, barátkoztam a halál gondolatával, és alig vártam a hajnalt, hogy induljak a zászlóaljamhoz, Előpataknál harcban áll a zászlóalj, legyek én is együtt azokkal, akik most férfi módra megpróbálják védeni Székelyföldet. Vonat azonban már nem ment az állomásról, s így visszatértem a városba, és ott nézelődtem alkalmi fuvar után. Az utcák elhagyatottak voltak, majdnem állandóan szóltak a légvédelmi szirénák. Én katonaruhában, hátamon hátizsákkal úgyszólván egyedül álltam a megyeháza előtt, nem törődve az alacsony repülésben, még mindig német felségjelekkel cikázó román felderítő gépekkel. Néha leadtak egy-egy sorozatot a géppuskából, és szinte látom a pilóta arcát, ahogy vigyorog. Hát lehet is mosolyogni azon, hogy itt ellenállásra gondolnak. Katonai erő sehol. Az a kevés ember, akikkel a pótzászlóalj rendelkezik, harcban áll a román túlerővel. A fiatalabb civil férfiak vadászpuskákkal Sugás környékén verik vissza a román járőröket, a leventék pedig az Őrkő előtt ásták be magukat, és egylövetű leventepuskákkal akarnak ellenállni. Ez a helyzet, ezt szépíteni nem lehet. Kilenc óra, és újabb szirénázás közben három repülőgép köröz alacsony repülésben a város felett. S ekkor a tér közepén teljesen egyedül egy három év körüli kislány jön keresztül. Egyetlen ember sincs a téren rajta és rajtam kívül. A repülők szemtelenül a tér felett köröznek, és leadnak egy-egy sorozatot. Senki sem válaszol, nyugodtan billegtetik szárnyaikat. A kislány andalogva felnéz, csodálja, ami felette történik. Gyorsan odaszaladok hozzá, ölbe kapom, és a megyeháza mögötti kertbe, az óvóhelyre viszem. Olyan óvóárok ez, nem is óvóhely, de biztonságosabb, mint a főtér. Az árokban emberek húzódnak meg. Ezt is, azt is kérdezem, nem ismerik-e a kislányt, de senki sem ismeri. A hátizsákomban van egy doboz keksz, kibontom, és megkínálom. Majszol, és szemmel láthatóan jól érzi magát. Fél óra múlva csendesség lesz, és a kislányt kézen fogva megindulok a városháza felé. Gondolom, ott csak találok embert, aki ismeri a kicsit, és útbaigazít, hogy hol laknak a szülei. Az alsó fasorban járunk, amikor egy kibomlott hajú, síró asszonyt látok közeledni. Az édesanya volt. Csak sír, zokog, és a kezemet szorongatja...
Gyalogszerrel Kézdire Ez volt a búcsúzásom Sepsiszentgyörgyről. Ahogy megyek, egy lőszerutánpótló katonaszekér tűnik fel a Mikó utca végén. Megállítom, és felülök rá. Az állomásnál leszállok, és körülnézek. Utasok nincsenek, vonat nincs. Mindössze két vasutas van az irodában. Az egyik ismerős: Késmárky József. Nagyon örvend, amikor meglát, és elmondja, hogy nemrégen a feleségem a málnási vasútállomásról keresett. Vissza szeretne jönni. Távirdán küldök üzenetet: Igyekezzenek Székelyudvarhelyre Simon János kollégámékhoz. Én társulok egy korondi székellyel, aki hátán katonaládával két napja gyalogol. Kézdivásárhelyre, katonai beosztási helyére igyekszik. Együtt indulunk meg gyalog Sepsiszentgyörgyről Kézdivásárhelyre. Az első tíz kilométeren még emberrel sem találkozunk. Nagy, nagy árvaságban olyan elhagyott a Szépmező, mintha mindenki elszaladt volna belőle világgá. Az első pihenőt Eresztevényben Gábor Áron sírja előtt, az országút árkában tartjuk. Maksa irányából egy szekér jön, rajta Tóth Tibor bankigazgató ül a feleségével. Menekülnek Kézdivásárhelyről. Beszélgetünk, szomorkodunk, csodálkoznak rajtam, hogy én bevonulok, amikor nincs jármű, nincs vasúti közlekedés. Útbaigazítom őket Gidófalva felé, aztán a korondi székellyel megindulunk a néptelen, kihalt országúton. Maksán sem látunk két-három asszonynál többet az úton, azok is gyanakodva mustrálnak. A levegőben, magasban Ojtoz irányában német zuhanóbombázó köröz, majd bukórepülésben leszórja bombáit. A robbanások tompa zaja felveri a felső-háromszéki medence csendjét. Az Albisi-tetőn egy ökrös fogat tűnik fel. A domb tetején hirtelen úgy néz ki, mintha a világ peremén lépegetnének az ökrök. A szekéren két gyerek, a szekér mellett egy férfi és egy nő. Nem parasztemberek. Felismerem Csapó Jóska gimnáziumi tanárt a feleségével és két fiával. Szintén Kézdivásárhelyről menekül Dálnokra. Azt mondja, hogy ebben a hegyek közé ékelt faluban húzódnak meg. Hátha oda be sem megy az ellenség. Nem tudok semmiféle tanácsot adni nekik. Kicsit könnyes lesz a szemünk, amikor elbúcsúzunk egymástól, és nekem folyton a családom jár az eszemben. Vajon helyesen tettem-e, hogy útra indítottam őket? Vajon ki tudnak-e vergődni ebből a harapófogóból? Magamra nem gondolok. Az természetes, hogy nekem a parancs szerint kell eljárnom. Mindig azt hallottam a szüleimtől és a tanáraimtól is, hogy nem szabad megfutamodni a nehézségek elől. A haza mindenekelőtt... A hazát meg kell védeni... Vérünk hullatásával is, életünk árán is... Lám, ez a korondi székely két napja gyalogol, hátán cipeli a katonaládát, de eleget tesz a behívóparancsnak, és egyetlen szóval sem panaszkodik. Lassan fogynak a kilométerek, átmegyünk Csernáton kihalt utcáján, és sötét este van, amikor beérkezünk Kézdivásárhelyre, ahol azonnal a laktanyába, a zászlóalj-parancsnokságra sietek. A kapu tárva-nyitva, az udvaron német vöröskeresztes kocsik, német katonák. Az épület teljesen elhagyatottnak látszik, a sötét folyosón nehezen találom meg az irodát, de onnan sem szűrődik ki semmi fény. Kopogok, és benyitok. A szegényes és takart fénynél három embert látok lekókadt fejjel. Törpényi főhadnagy és Uszkay hadnagy egy betelepített legénységi ágyon ül, Balczár százados az íróasztal mellett. Csodálkozva néznek, aztán megölelgetnek, és azt kérdezik, hogyan jöttem. És milyen jó, hogy jöttem. — Itt minden a feje tetején áll — panaszolja Balczár. Elmondja, hogy nem tud áttekintő helyzetismeretet szerezni, Bereck már az oroszok kezén, Ozsdolán a falu között folyik a harc, a zászlóalj visszavonulóban Kászon körül jár, de távolabb kapcsolatot nem tud teremteni senkivel. A németek egyszerűen elvették a laktanyát, sebesültekkel tömve vannak a legénységi szobák... Nagyon deprimált a hangulat. Beszélgetés közben jól hallatszik Bereck és Ozsdola felől az aknavetők lövedékeinek robbanása, néha egy-egy ágyúszó és a változatosság kedvéért egészen közelről, a katolikus temető irányából géppisztolysorozatok. Idegesek, mert nincs emberük, pedig a SZÉHŐ és az ojtozi erődszázad visszavonuló legénysége kisebb-nagyobb csoportokban a városon keresztül özönlik visszafelé. Felajánlom a szolgálatomat, kérem a beosztásomat akár a zászlóaljhoz, akár a harcoló pótzászlóaljhoz Ozsdolára. Hosszasan tanakodnak, és végül mind a hárman azt szeretnék, hogy Vásárhelyen szervezzek egy gyűjtőszázadot. Ebben megállapodunk, és reggelig engedélyt kérek, hogy a szüleimet meglátogathassam.
Otthon Este 8—9 óra között lehet, egyedül bandukolok a légófényben a misztikusan kihalt utcákon a szülői ház felé. Útközben ismét megrohannak a gondolatok. Vajon nem lett volna-e jobb, ha magammal hozom a családomat? De egy-egy robbanás vagy közeli géppuska kattogása, ágyútorkolattűz villanása a vigasztalanul sötét augusztus végi estében hamar meggyőz, hogy itt nem sok keresnivalójuk van. Szüleim már lefeküdtek, de nem aludtak. Értünk aggódtak, és próbálták vigasztalni egymást. Lépteim zaját felismerik, Édesanyám nyit ajtót, és a nyakamba borul. Édes, aranyos két öregember. Édesapám, Édesanyám hetvennegyedik éves. Az egész életük munkában telt el. Értünk, gyermekeikért dolgoztak... Most éppen a mi sorsunk lett teljesen bizonytalan. Az ágyuk szélére ülök, és majdnem hajnalig beszélgetünk. Igyekszem reményt kelteni bennük, de magam is reménytelen vagyok. Nagyon tele van a szívem keserűséggel, és alig alszom néhány órát, indulok a laktanyába. A tegnapi hírt, hogy tele a város visszavonuló rendszertelen csoportokkal, már magam is tapasztalom. Egy négyes csoportot megállítok, akik ismerősek voltak, kérdezem, hogy kerültek ide. Nem hazudnak. Elvesztették a csapattestüket, és most keresik azt. Amíg velük beszélgetek, újabb csoportok jönnek. Megállunk, beszélgetünk. Vannak, akiket az oroszok Kászonban bekerítettek, elfogtak, és egy csűrben bezárva tartottak. Az emberek ismerték a környéket, éjjel megszöktek, és a szárazpataki erdőkön át jöttek Vásárhelyre. Mások a Nagy Sándor-tetőről, a Feketeügy medrében menekültek, mert a románok a hátukba vezették az oroszokat. Némelyiknél teljes felszerelés van, soknak puskája sincs. Bevezettem őket az árkászlaktanyába, és megbeszéltem velük, hogy miképpen lehetne rendet teremteni. Elmondom, hogy én mire gondolok: Kászon és Ozsdola—Ojtoz irányából le kell zárni a vásárhelyi határt, tábori őrsöket állítunk fel, és ezek bevezetik a csellengőket Vásárhelyre a laktanyába. Az őrsöket belőlük állítom össze. Mindjárt az elején két Földi nevű bélafalvi testvér jelentkezik, aztán a többiek is vállalják ezt a feladatot. Egyáltalán nem katonás, parancsoló formában csinálom azt a beosztást. Kérem őket, és megmagyarázom az okokat. Egy tábori csendőrzászlóalj is működik a megye ezen részén. Ha azoknak a kezébe kerülnek, hadbíróság nélkül nem ússzák meg. Így visszajutnak bajtársaik közé.
Egyetlen esetben sem akadékoskodott senki. Két hálótermet berendeztem, szolgálatvezetőt állítottam, őrséget szerveztem, és délre már közel hatvan emberem volt. Estére még egy szobát be kellett rendezni, annyian voltak. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Viharos székely sorsról (Földi István-könyvbemutató a szülővárosban)
A kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeum időszakos kiállítási termében csütörtökön számos érdeklődő és Földi István fia, Földi Imre és unokája, Sántha Péter jelenlétében dr. Szőcs Géza ny. egyetemi tanár, közíró bemutatta Földi István Székelynek születtem című posztumusz könyvét, mely a Földi család magánkiadásában jelent meg.
Az est házigazdája, Dimény Attila, a múzeum vezetője bejelentette: idén, a Gábor Áron-emlékévben ismét kiadják Földi István Gábor Áronról írt színművét. A 111 évvel ezelőtt Kézdivásárhelyen született Földi István (1903–1967) életpályáját és frissen megjelent könyvét dr. Szőcs Géza mutatta be. „Székely magyar ember volt az első román világban, székely magyar volt a magyar világban és székely magyar maradt magyarhonban is. Sorsa a viharos székely sors, annak örömeivel és keserveivel. Irodalmi műveiben ezekről számol be hitelesen, és állít maradandó emléket a székely sorsnak” – hangsúlyozta a kötet szerkesztője. Arról is szólt, hogy a családtól kapott kézirat a Visszaemlékezések címet viselte, de a családdal közösen a Székelynek születtem címet választották. A könyv borítóját ifj. Szőcs Géza készítette. Szőcs Géza javasolta, hogy Kézdivásárhely és Sepsiszentgyörgy tanácsa a Gábor Áron-emlékévben adományozzon post mortem díszpolgári címet Földi Istvánnak. Őt követően dr. Földi Imre sebész főorvos és unokája, Sántha Péter közgazdász köszönte meg az egybegyűlteknek, hogy ilyen szép számban eljöttek a könyvbemutatóra. A találkozó végén a kötet szerkesztője és a szerző fia dedikált. Tegnap este a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében mutatták be a Földi-könyvet.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Földi István Sepsiszentgyörgyön
Az emlékidézések, sajtóban fel-fel bukkanó mementók, helytörténeti séták, síremlékek egyre szaporodó mentőmunkálatai már csak azért is hasznosak, mert lehetőséget teremtenek, hogy szembe tudjunk szegülni a mindent elpusztító feledéssel – ugyanis ez a legnagyobb ellensége szellemi múltunk építőire való emlékezésnek, azok felidézésének, kik tégláról téglára magasították az építményt, amely oly sokszor életerőt és kitartást kölcsönöz mindennapi életükben.
Igaz ez Földi István (1903–1967) író esetében is, akinek személyét sikerült annyira elfelejtenie a sepsiszentgyörgyi közönségnek, hogy posztumusz kötetének (Székelynek születtem, Kézdivásárhely, 2014) bemutatóján csupán családjának itteni ismerősei tették tiszteletüket. Pedig Földi István a kicsi magyar világ idején városunk lakója volt, az akkori Háromszék vármegye művelődési mindenese.
„A magyar állam megyei szintű munkakörrel bízott meg – írta sepsiszentgyörgyi éveiről. – Új beosztásom megyeközponti tartózkodást igényelt. Időközben sikerült megoldani a lakásproblémát is, családom leköltözött Sepsiszentgyörgyre, és így kiegyensúlyozottan, nyugodt megfontoltsággal láthattam hozzá Háromszék vármegye iskolán kívüli népművelésének megszervezéséhez.” A Székely Nép munkatársaként beszámolt mindarról, ami a szűk négyéves itteni életét kitöltötte. Falujáró riporterként dolgozott, mint magam is. Nem akadt olyan települése Háromszéknek, ahová ne jutott volna el. Mennyire más volt akkor a falujáró újságíró élete és lehetőségei! Szekéren, sártengerben látogatott el például Sepsimagyarósra, hogy részt vehessen egy népművelő esti előadáson! A kötetet bemutató dr. Szőcs Géza társaságában örömmel üdvözölhettük a városunkban gyerekeskedő dr. Földi Imre nyugalmazott sebészfőorvost, Földi István fiát és unokaöccsét, dr. Sánta Péter közgazdászt. Ennek ellenére sem mondtam le régi tervemről, hogy eljuthassak Tevelre, ahol a bukovinai székely gyermekeknek iskolát teremtett Földi István és árkosi tanítómestereim barátja, a falu szülötte, Dancs Pál tanító. Túl messze van-e ahhoz Dombóvár – kérdezgetem magamban –, hogy alkalomadtán fejet hajthatnék Földi István ottani síremlékénél? A Fennvaló úgy rendelte, hogy fiával itthon átölelhessük egymást!
A késő esti olvasmányaim közé tartozó kötet böngészése közben minduntalan visszatért egy gondolat: Földi visszaemlékezéseit kellene elolvasnia annak a mai fiatalnak, aki számára kevésbé ismert, de akit érdekel Háromszék 1940 és 1944 közötti élete. A kötet izgalmasabb, mint egy film: benne lakozik egy tehetséges tollforgató, egy magyar katonatiszt lelke. A háború végén latolgatták (soha jobbkor!), hogy filmet készítsenek Gábor Áronról, ugyanis az önvédelmi harc hőséről szóló Földi-színművet nemcsak Sepsiszentgyörgyön, hanem Székelyföld-szerte is nagy sikerrel mutatták be akkor. Számunkra ma már csak kultúrtörténeti emlék az is, hogy ezt a háború miatt dugába dőlt tervet Budapesten latolgatta Földi, s nem mással, mint földijével, az akkor ott élő kálnoki Hosszú Zoltán színművésszel.
Kisgyörgy Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)