Megújult a székesegyház galériája
Csütörtök óta megújult, impozáns belső berendezéssel várja a látogatókat a nagyváradi római katolikus székesegyház egyházművészeti kiállítóterme. „Fontos odafigyelni azokra az értékekre, amelyeknek örökségét átvettük. Ez az egyházi gyűjtemény nem akármilyen igazolása annak, amit az egyházunk, a híveink, Várad és az itt élők képviseltek, ezelőtt többszáz évvel. A kiállítás ugyanakkor egy módja is annak, hogy megszólítsuk az embereket, hogy a műalkotásokon keresztül kommunikálni tudjunk azokkal, akik tudni akarják, kik vagyunk, mit képviselünk” – fogalmazott a nyitóünnepségen Böcskei László római katolikus megyéspüspök. Mint a főpásztor hozzátette, „fontos, hogy vállaljuk fel ezt a gazdag múltat, és belőle merítve folytatni tudjuk, nem csak az értékek őrzését, hanem az értékek alkotását is”.
A tél folyamán teljesen megújult egyházművészeti tárlat anyagát Lakatos Attila, kulturális referens mutatta be a nagyszámú érdeklődőnek. Mint elmondta, a püspökség gyűjteményének alig tíz százalékát tudták kiállítani a rendelkezésre álló helyen. A cél az volt, hogy a négy emeleti teremnek különböző tematikus arculatokat adjanak. Ennek megfelelően az első terem, amelyikbe a látogató belép, a nagyváradi egyházmegye iparművészeti hagyományaiba enged betekintést a középkortól a barokkon át egészen a 19-ik századig. Többek közt itt található az egyházmegye legrégebbi papi ornátusa is, amely az 1730-as években készült és Patachich Gábor kalocsai érseké volt.
A második helyiség egy didaktikus terem, amely azokat az ötvösművészeti alkotásokat vonultatja föl, amelyeket az egyház szertartásaiban használnak. A tárlat összeállítói ugyanakkor igyekeztek megmutatni a különböző korokban készült tárgyak stílusfejlődését is. Ennek megfelelően a kiállítás időrendi sorrendben mutatja be a kelyheket, ciboriumokat, füstölőket, tömjéntartókat, ereklye-tartókat, oly módon, hogy aki végighalad mellettük, egy átfogó képet alkothasson az egyházművészet fejlődéséről.
A harmadik terem teljes egészében a székesegyház történeti ereklyéinek bemutatására szolgál. Ott helyezték el például a tárlat egyik legérdekesebb, mégis legszerényebb tárgyát, egy apró fa deszkadarabot, ami nem más, mint Benkovics Ágoston, a nagyváradra hazatérő első újkori püspök hordozható oltárköve, amit abban a periódusban használt, amikor még nem volt álló templom Nagyváradon. Ugyanitt tekinthető meg az az ezüst-foglalatú kókuszdióhéj szenteltvíztartó is, amelyet Forgách Pál püspök adományozott a székesegyháznak, amikor felszentelte az épület alapkövetit. Szintén ebben a teremben állították ki azt a gyönyörű zománcbetétes ezüstkeresztet, amelyet az új püspökök felszentelésénél szoktak használni.
A negyedik termet teljes egészében Szent László királynak, illetve Szent László kultuszát az újkorban felemelő püspököknek szentelték. A terem központi kiállítási darabja természetesen maga a herma, a Szent László ereklye-tartó, amely a legtöbb érdeklődőt vonzza a galériába. A gyűjtemény hétfőtől szombatig 8 és 17.00 óra között látogatható. Az érdeklődők magyar, román, angol, olasz nyelveken igényelhetnek tárlatvezetést az Egyházmegyei Vallásturisztikai Iroda munkatársaitól.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

KISEBBSÉGBEN: Túlélés 1956, helyi geopolitika, titokgépezet
Sajátos benyomás, mondhatni kíméletlen fölismerés is, hogy a rendszerváltások története hol feledi, miközben máskor meg túlzottan fölértékeli a história meghatározó jelentőségű évfordulóit, egyes személyek perszonális memóriájának hatásait, belátási horizontját is.
Az 56-os emlékvilágból ma már jubileumi évtizedenként messzire kivilágít a nemzetpolitikai emlékezet-alkotás hatása, sőt célzatos törekvés is erre, de még mindig kevéske az érdeklődés a hazai szaktudományokban is a romániai magyarság körében a pesti és magyarországi eseményekkel egyidőben zajló tüntetések, felkelés, tiltakozások és megtorlások irányában. Az emlékező jelen és a szaktudományi elhivatottság egyik fontos lenyomatává lett éppen ezért az Erdély emlékezete sorozatban megjelent kötet, Tófalvi Zoltán munkája: 1956 erdélyi mártírjai. V. Az erdélyi kérdés, ahogy a túlélők látják.[1] A könyv címe is jelzi: ötödik kötet lévén előzményei is vannak, melyek hitelt érdemlő levéltári források alapján mutatják be a korszak leghírhedtebb romániai „hazaárulási” pert,[2] melyeknek forrásközlési jelentőségét kevesen volnának, akik túlértékelhetnék. A legutóbbi könyv ugyanakkor szerves része a korábbi négynek, a feltáró kutatás nyomán megismert és megtalált túlélőkkel folytatott beszélgetések ugyanis nemcsak a források értelmezésében segítenek, hanem tükrözik egyfelől a kollektív emlékezet cseleit, kihagyásait, hangsúlyos túlzásait, választékos trükkjeit is, ugyanakkor hangsúlyosan hitelesítik a tudnivalókat, tudatosítják a jelentéstartalmak árnyalatait, föloldják vagy tovább-bonyolítják az eljárásmódok, megismeréstechnikák problematikáit. Tófalvi évtizedes munkája immár nemcsak a helytörténet, erdélyi tudományosság, 56-os emlékezetkutatás, a sajátlagos zsarnoksági mentalitástörténet, a proletárdiktatúrák valódi diktatórikus karaktere, s egyúttal a határon túli, nemzetpolitikai szempontból is jelentőségteljessé vált kutatás tekintetében kiemelkedő, hanem abból fakadóan is, hogy mindezt helytörténeti—levéltár kutatási téren pótolhatatlanná tette a CNSAS és SRI titkosszolgálati levéltárak dossziéi közötti értékmentéssel. Az 56-os történések szempontjából is kulcsfontosságú eseménymenetben az „erdélyi kérdés” nem igazán ismert a mai történettudomány szűkebb szféráján túl, holott a földrajzi dimenziók, gazdasági terek, társadalmi csoportrétegződési problematikák, etnikai tagolódás és represszió, vallási konfrontációk és mindezek „Erdély lehetséges elszakításának feltételezett szándékára” visszavezetett megtorlási következményei ma már ugyanúgy részét kellene képezzék a hazai 56-os emlékezetpolitikának, mint a határokon túli magyarok, az 56-os diaszpóra, a láger- és börtönperek, ellenszegülések köztes-európai historikumának roppant sokféle más összefüggése is.[3]
Tófalvi könyve, s nemcsak interjúi, hanem a börtön-visszaemlékezések, hazaárulási koncepciós perek, mártírsorsok és „Erdélykérdés-megoldások” is kompakt egységben láthatók e kötetekben, igényes forráskritikával kezelt szövegekkel, a vallomástevők és emlékezők személyes jóváhagyásával, s túl az irattárak poros méltóságosságán, adatféltő bizalmatlanságán, történeti oktalanságán is.
Történeti számtan, 56 a 89-ben
Ötvenhat és nyolcvankilenc – ha nem is aránypárok, belső ritmusuk mellett tartalmi összefüggésük is közel evidens, amennyiben történelemről, rendszerváltozások évfordulóiról van szó. Molnár Adrienne önkényuralmi játszmákban bővelkedő kötete puszta számtani párhuzam helyett historikus kapcsolódást kínál, lehessen szó a kormány- és államváltás megannyi sajátlagos aspektusáról: hogyan vallanak az ötvenhatosok a nyolcvankilences rendszerváltásról, mikró- és családtörténeti meglátásokban, a tényleges ötvenhatos emlékezet és a rendszerátalakulás reményeinek 56-os időkbe kapcsolási percepcióiról. Molnár Adrienne könyve 89:56 Ötvenhatosok a rendszerváltásrólcímmel[4] három nagyobb fejezetbe szedi a rendszerváltó napok, hetek, évek, idők fontosabb tematikus történésmenetét, a kulcsjelenségeket és korszakfordító jeleneteket is mind egyfajta „ötvenhatos” aspektusból láttatja, miképpen a változásban érdekelt korosztályok is előképként, emlékezet-építő eszközként, szimbolikus szervezőerőként gondolnak a forradalom történéseire, jelentőségére, örökségére. A könyv az 1988–1992-ig felölelt időszak előzményi és utóhatási együttesét is magába foglalóan mintegy korjellemző interjú- és riportválogatással a historikus másképpgondolkodás előképét is megteremti. A megkérdezettek önvallomásai (példaképpen Hegedüs B. András, Forgách Pál, Andorka Rudolf, Donáth László, Ember Judit, Fejtő Ferenc, Göncz Árpád, Hann Endre, Karátson Gábor, Kuklay Antal, Szűrös Mátyás, Schiffer Péter, Vásárhelyi Miklós, Sárközi Mátyás, Pákh Tibor, Gyenes Judith, Horváth Ádám, összesen 89 interjú) egyfelől csupán csekély hányada az 56-os Intézet mintegy ezernél is több interjú-anyagából, másfelől ha nem is teljes létszámmal, de azok megidézését szolgálja, akik a politikai változásban ’56 szerepét látták valamiképpen, s akiknek 56-os szereplése szereptudatot adott akkor is, midőn a 89-es fordulat végbement. (Innen a kötetcím 89:56 tükörképzete is.) A múltértékelés és az Emlékbizottság (TIB), a gyászmunka feladata és az emlékezetközösség fennmaradásának életvezetési, hangulati, világnézeti megmaradási törvényei együttes hatásukkal ülnek ezen a köteten, beleértve a kritikai máskéntgondolás aspektusait is, például Litván György kérdését: „…hoz-e áttörést ezen a téren a félévszázados évforduló?”, vagy Mécs Imréét, aki nehezményezi, hogy az emlékezések egysíkúsága nemcsak a hatalmi gépezet kitermelte történeti kép, hanem a 89-es „ötvenhatozás” is sérelmet szenved, ha nem emlékezünk Rácz Sándor beszédére, de idézgetjük az ugyanott felszólalt Orbán Viktorét kultuszformálóan sokszor is.
A kötet mégis fontos, s ma már, a forradalomtól ismét egy évtizeddel később, de a rendszerváltás éveit még épp csak előkészítően, egészen más jelentésűvé válik, magára öltve az időközben elhunytak, az azóta pártoskodásba fulladók, az átírók, a lépésváltók vagy lépésváltási parancsot kiadók társas közegét. Molnár Adrienne munkája, ha nem is közvetlenül az ’56-ra emlékezést, de az életút-interjúk egyre nagyobb tömegének földolgozási aspektusai közül az egyiket idézik meg, kétségtelen dokumentáló erővel, az 56-os Intézet eredendő vállalásának szolgálatában.[5] Világok és korszakok között, átmenet-köztességben és értelmezésköziségben
Munkás, munkáslét, munkástanács.
Munkavilágok emlékező mozaikokban
Ha a történész gyűjtő és közlő munkája kellő távlatból (is) érdemes, értelmes egészet alkothat, s ha egy „munkás évekkel” eltöltött életút lehet többre érdemes, mint valami hétköznapi „meló”, akkor bizony alapkérdéssé válik, mitől is másabb—kevesebb, értéktelenebb vagy hőstelenebb a proletársors, a gyári meló, a „munka világa” és mindennapjai Csepelen, Ózdon, Ikarusban vagy a Rudabányai Vasércben…?
Három nagyobb blokkban jelenítette meg az Eszterházy Károly Egyetem Történettudományi Doktori Iskolája, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és az 1956-os Intézet (OSZK) multidiszciplináris kötetében azt a tematikus konferenciát, ahol egyetemi oktatók és diákjaik prezentálják sorban a munkáslét és a történeti emlékezés viszonyát 1956 kapcsán. A Munkások ’56 című kötet, mely egyúttal az 56-os Intézet 2016–2017-es évkönyve is (XXII.),[6] az évforduló kapcsán „a XX. századi magyar történelem egyik legjelentősebb eseményéről” szól, „amely világosan jelezte a szovjet típusú rendszerek válságát. 1956 októbere után már nemigen lehetett azt gondolni a szocializmusról, mint előtte. Ezzel párhuzamosan átalakultak a szocialista diktatúrákhoz való hétköznapi viszonyulás módjai is. A magyar 1956 nem elszigetelt esemény: része egy hosszabb, Sztálin halálával kezdődő és még évekig tartó nemzetközi folyamatnak” (jelzik a szerkesztők, 7. old.). A három nagyobb gondolati egységben azután a „Közelítések” fejezet munkáslét, munkásság, munkástanácsok magyarországi korszakolását és történésrendjét összegzi Varga László és Valuch Tibor két áttekintő írásban (13—54. old.). A második nagyobb blokkban a forradalom pesti és vidéki történéseit, majd közvetlen következményeit járja körül Papp Andrea, Bódy Zsombor, Nagy Péter, Kiss András és Rainer M. János (57—153. old.). A befejező fejezet a munkástanácsok és a munkásönigazgatási kísérletek 1956 utáni időszakát fogja össze (157—259. old.) Bartha Eszter, Alabán Péter, Somlai Katalin és Szegő Iván Miklós írása révén.[7]
Mindezek körvonalai mentén persze szinte lehetetlen az egyes írások részletes bemutatása, bár megérné… Az alapvonalak mentén szinte az előadók—szerzők mindvégig azt kérdezik, taglalják, s tartják szem előtt, lehetséges-e a munkáslét és munkáshelyzet e korszakra, a 20. század mintegy jó felére—háromnegyedére jellemző időszakára vonatkoztatott alapkérdés, miszerint mit ígérhetett a nem kapitalista típusú fejlődés, az egyenlőtlenségek rendszerével szembeszegülő, a párt vezette bolsevik programosságra épülő társadalomszervezeti modell, mely a mindennapokban és hétköznapi életben a szociológiai, történeti, helyi életformában és társadalomfilozófiai stratégiában egyaránt a munkást, a munkásságot és munkáslétet tünteti ki stratégiai győztes szereppel. Az előadások kivonata, visszhangja is megtalálhatók az egri egyetemi és az 56-os intézeti weboldalakon, de itt az eredeti 258 jelentkezőből (javarészt hazai, de részint határokon túli diákokból, előadókból) válogatott tematikus írásokat találjuk meg, melyek fókuszában nemcsak az 56-os események vagy körülmények, hanem kifejezetten a társadalomtörténeti értelemben kiemelt fókuszba emelt munkásság tűnt fel főszereplőként. Ebben is külön rangot kapott, hogy a 60-as/80-as évek (elsősorban persze külföldi) monografikus feldolgozásai között bár feltűnt néhány szempont, de valójában a sejtelmes szocializmus évei alatt valójában fokozatosan elhalványult az a szempont, mely a munkásságot a munkástanácsok, az önigazgatás, a totalitárius rendszerrel szembeni attitűd mentén volt hajlamos figyelembe venni, s ez a szempont 1989 után szinte teljesen föl is számolódott. Ez utóbbi időponttól napjainkig „nem a radikális cselekvés, hanem a nemzeti vereség, a megtorlás és az ezért viselt felelősség játszotta a fő szerepet. A társadalmi s ezen belül a munkás-részvétel és annak sajátos, például intézményi formája néhány magányos kutató ügyévé vált” (9. old.). E magányosak egyike éppen a kötet vezető írását komponáló, összefoglaló „közelítést” alkotó kutató, Varga László volt, akinek 2016 végi halálakor még nem lehetett tudni, hogy utolsó írását közli e kötetben, amit azután a szerkesztők mint kollégának, pályatársnak s e témakör egyik kitartó kutatójának emlékére is ajánlottak.
A kötet két-és-félszáz oldala sűrűn megpakolt a szakirodalmi hivatkozásokkal, nézőpontokkal, tudományos hipotézisekkel, forrásközlésekkel, fotókkal, ábrázolási és értelmezési, feltárási és ideologikus részletkérdésekkel, sőt interferenciákkal is, vagyis a rokon tudásterületek (demográfia, valóságirodalom, emlékezéstörténet, állambiztonsági iratok, visszaemlékezések, helytörténet, mozgalomkutatás, filmszociográfia, munkásönigazgatási felfogásmódok, gyártörténetek, stb.) részletes fölidézésével, mint olyannal, ami ezt az ’56 előtti és utáni társadalomhistóriát széleskörűen jellemzi. Kevés, fölöttébb kevés ilyen tematikájú, munkáskultúra és munkáséletmód kutatási szakkönyv létezik, s főképp ebből a kritikai historiográfiai szempontból meg alig… Ezért is, a tanulmányok kiválasztott témaköreinek, a munkássá válásra következő életmód-csődök históriáinak, majd az életvilágok folyamatát is ábrázolni képes szemléletmódoknak hiánypótlása miatt is sajátlagos többletértékkel bír a kötet, tipográfiai színvonala és gyakorlatias tördelési megoldásai meg amúgy is az elegáns könyvritkaságok közé emelik. S ha már nem követhettem végig az összes írást (mind a tizenegyet), legalább kiemelhetném itt röviden Varga László nyomatékos áttekintését „Munkás – munkásság – munkástanácsok, történelmi távlatban” címmel, Valuch Tibor hosszú időtávú folyamatot leíró „Munkáslét Magyarországon” dolgozatát, az 56-os jelenségek kontinuitását és diszkontinuitását körvonalazó tanulmányt Bódy Zsombortól „Az 1956-os forradalom és következményei az Ikarus gyárban” témakörrel, valamint a több kiváló írás között Rainer M. János „horthysta” személyek és 56-os bűnösök állambiztonsági iratok alapján „burzsoá ellenforradalom” támogatásában részt vevő „elemek” ürügyén írott családi memoárját, továbbá Alabán Péter ózdi és domaházi munkavilágokat fölidéző, ezeknek dokumentumfilmekben követhető megjelenésmódjaiból komponált „Emlékező mozaikok” írását.
A kötet fontosságát többszörösen aláhúzhatnám itt…, de mi tagadás, nem az én minősítésem vagy besorolásom, hanem a könyv és szerzőinek erényei igazolják ezt sokkalta érzékletesebben… Többször juthatnánk az Intézet évkönyveihez, bizonnyal nemcsak az 56-os évforduló teszi, hogy fajsúlyos mű, valódi oral history-indíttatású és korrajz-szemlélető opusz született idén is.
[1] Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2012., 215 oldal.
[2] A megjelent kötetek: A Szoboszlai-csoport (2007); Az érmihályfalvi csoport(2007); A Dobai-csoport (2009); A Fodor Pál-csoport (2010).
[3] Lásd még a kötet bevezetőjét ehhez, 5-26. old.
[4] kiadta az 1956-os Intézet, Budapest, 2009., 286 oldal.
[5] munkássága, cikkei, s e kötet előszava is letölthető az 56-os Intézet weboldaláról! http://www.rev.hu/ords/f?p=600:2:::::P2_PAGE_URI:kiadvanyok/89_56
[6] szerkesztette Rainer M. János és Valuch Tibor, Országos Széchényi Könyvtár – 1956-os Intézet Alapítvány, Budapest, 2017., 260 oldal
[7] A kötet tartalomjegyzéke és előszava elérhető az OSZK weboldalán,http://www.rev.hu/hu/evkonyv_2017
A.Gergely András / maszol.ro

Triduum: Máriás nép vagyunk
Nagyboldogasszony ünnepére készülve triduumot szervezett a váradi székesegyházi főplébánia, melynek első alkalmakor, szombat este Barta Szabolcs lazarista tartományfőnök volt a szónok.
A szentmise bevezetőjében Mons. Fodor József általános helynök, a Székesegyház plébánosa arra hívta fel a figyelmet: a Boldogságos Szűzanya tiszteletére gyűltek össze, hogy készüljenek az ő legnagyobb ünnepére, arra gondolva, hogy a Szent Fia az örök boldogságban részesítette, amikor megdicsőítve, testestől-lelkestől felvette a mennybe. Ugyanakkor ez az ünnep Mária anyai segítségét tárja elénk, hogy mi is az ő nyomdokaiba tudjunk lépni, hiszen „Máriás nép” vagyunk. Szent István ugyanis, amikor 1038-ban meghalt, és nem tudta, hogy kire bízza az országát, hiszen fia, Imre herceg már nem élt, és így nem volt törvényes utóda, a Boldogságos Szűzanya oltalmába ajánlotta a nemzetét, és népünk több mint ezer éve tartja ezt a hűséget. Forgách Pál váradi püspök is, aki 1752-ben lerakta a Székesegyház alapkövét, a Nagyasszony tiszteletének jegyében tette. Ezért is imádkozzunk tehát, hogy a Boldogságos Szűzanya egész életünkben legyen a példaképünk, a közbenjárónk, az égi patrónánk- tanácsolta a vikárius.
Rendkívüli jelenés
Az evangéliumi részlet Szent Máté könyvéből szólt. Elmélkedését Barta Szabolcs lazarista szerzetes arra építette, hogy idén van a fatimai jelenések 100. évfordulója, és ezekről hónapról-hónapra megemlékeznek a Székesegyházban. Mária 4. jelenésének tervezett időpontja 1917. augusztus 13. kellett volna legyen, azonban nem úgy alakult, ahogyan meg lett hirdetve, ezért ez egészen rendkívüli, drámai a jelenések sorában. Az történt ugyanis, hogy az előző, 3. jelenésekor Mária arra kérte a három gyermeket, hogy a következő hónapban jöjjenek el, mert ismét találkozni, beszélni akar velük. Készült is mindenki, a sokadalom már előző nap összegyűlt Cova da Iriában, imádkozott, énekelt és izgatottan várta, hogy mi fog történni. A körzeti prefektus felajánlotta a gyermeknek, hogy kocsival elszállítja őket, azonban fondorlatos módon nem a helyszínre, hanem ellenkező irányba vitte, a saját házába, ahol különböző módszerekkel- halállal fenyegetőzve és édes szavakkal egyaránt- próbálta rávenni őket arra, hogy árulják el a titkot, illetve mondják azt, hogy hazudtak, és a jelenések csupán hazugságok. A Szűzanya azonban olyan lelkierőt adott a gyermekeknek, hogy hajlandók voltak akár az életüket is áldozni az ügyért, de akkor sem árulták volna el a titkot. Nem volt hát mit tennie, a prefektus ezért előbb börtönbe zárta, majd kénytelen volt szabadon engedni őket. Közben persze a helyszínen összegyűlt nép haragos lett, hogy nem történik semmi csodás jelenség, de egy isteni jel lecsillapította a kedélyeket. Mária azonban nem mondott le a tervéről, és néhány nappal később, augusztus 19-én egy másik, közeli helységben megjelent a nyájat legeltető egyszerű pásztorgyermekeknek.
Az eseményeknek három fő tanulsága van- hangsúlyozta a szentmise szónoka. Az egyik, hogy a gonosz ravasz, fondorlatos, rafinált módon működik, és mindig próbálkozik azzal, hogy megkísértsen minket, ezért fontos, hogy hogyan viselkedünk, és hogy helyes, jó döntéseket hozzunk. A második, hogy a Szűzanya valóban az égi édesanyánk, soha sem adja fel, hogy szóljon, segítsen, jó útra tereljen bennünket. A harmadik pedig, hogy ha valóban Isten gyermekeinek akarjuk vallni magunkat, akkor a szavait nem csak hallgatnunk kell, hanem tettekre is kell váltanunk annak tudatában, hogy felelősek vagyunk egymásért.
Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro