Premier és Vastaps díj
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Liviu Rebreanu Társulata a színház nagytermében szombaton országos premierként mutatta be a Dés László, Geszti Péter és Békés Pál által szerzett A dzsungel könyve című musical román nyelvű változatát, Oana Leahu rendezésében.
Rudyard Kipling világhírű regényének adaptációja a Maugli nevű kisfiú kalandjait meséli el, akit a dzsungelbeli farkasok neveltek fel. Barátai: Balu, a medve, Bagira, a párduc és Ka, a piton segítségével Maugli megtanul a dzsungel törvényei szerint élni. Ám fokozatosan felismeri nemcsak az állatok törvényeit, hanem az emberekét is. A történet az életről szól, a túlélésről, a barátságról, a magányról, és egyúttal egy fiú sajátos életútjáról a gyermekkortól a felnőttkorig, egy olyan helyszínen, ahol a dolgok nem a megszokott módon zajlanak – áll a színház közleményében.
Maugli szerepében Claudiu Banciu és Lucian Banciu lépett színpadra, a szereposztás további tagjai: Ciugulitu Csaba, Luchian Pantea, Elena Purea, Costin Gavază, Mihai Crăciun, Rareş Budileanu, Georgiana Ghergu, Ion Vântu, Cristina Holtzli, Alexandru-Andrei Chiran, Cristian Iorga, Sergiu Marocico, Ştefan Mura, Tiberius Vasiniuc, Gabriela Bacali, Loredana Dascălu, Anca Loghin, Laura Mihalache, Delia Martin, Raisa Ané színművészek, valamint a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem hallgatói, továbbá gyerekszereplők.
A hangszerelés Zeno Apostolache-Kiss munkája, a díszlet- és jelmeztervezésért Rodica Arghir felelt, az előadás koreográfusa Cristina Iuşan és Ruszuly Ervin; a művet Sándor László fordította románra, a light design Daniel Klinger munkája, a video designt Lucian Matei jegyzi, a zenei felkészítésért Teodora Sântean felelt. Díszlet- és jelmeztervező-asszisztens: Sikó Dorottya és Huszár Katalin; Video design asszisztens: Adrian Matei, ügyelő: Ilarian Varga, súgó: Laura Moldovan, hang: Jancsó Levente, fények: Kászoni Attila, felvétel és hangkeverés: ifj. Kacsó Tibor. A musicalt a Proscenium Szerzői Ügynökség közvetítésével mutatták be, az előadás magyar nyelvű felirattal követhető.
További, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházzal kapcsolatos hír, hogy az idei, immár 73. évad első premierje – Pozsgai Zsolt Liselotte és a május című tragikomédiája (Harsányi Zsolt rendezésében) – alkalmával átadták az előző év színészi teljesítményeit elismerő Vastaps díjakat.
A Vastaps díj többéves hagyományra tekint vissza, a legtöbb előadást játszott, valamint legtöbb próbán részt vett színésznő, illetve színész jogosult rá. Az idén Nagy Dorottya és Csíki Szabolcs vehette át az elismerést – a Tompa Miklós Társulat két színművésze a 2016/2017-es évadban 431, valamint 508 alkalommal lépett színpadra.
A díjak átadásakor Gáspárik Attila kihangsúlyozta: ezt a díjat azok kapják, akik számszerűen a legtöbbet dolgoztak.
– Az évad első bemutatójának ideje alatt a társulat másik fele Újvidéken játssza a Sirály című előadást egy nemzetközi színházi fesztiválon. Azért, hogy ez megtörténhessen, bizony sokat kell dolgozni – mondta a vezérigazgató.
A díjazottak az elismerő oklevél mellett a marosvásárhelyi Bioeel gyógyszer- és kozmetikai gyár, valamint a Kárásztelek Pezsgőpincészet által felajánlott ajándékcsomagokat vehették át. A díjazott Csíki Szabolcs legközelebb október 13-án, pénteken William Shakespeare Macbeth című tragédiájában, míg Nagy Dorottya 17-én, szerdán Radu Afrim Retromadár blokknak csapódik, és forró aszfaltra zuhan című előadásában lép közönség elé. K. Nagy Botond / Népújság (Marosvásárhely)

A visszaállamosítás réme
Nincs béke Marosvásárhelyen: helybeli politikusok – köztük Marius Pascan liberálisból lett népi mozgalmi képviselő, Lucian Goga prefektus és Dorin Florea polgármester – minden követ megmozgatnak azért, hogy a már ellehetetlenített, pontosabban jogilag meg is szüntetett Római Katolikus Gimnázium ügyét tovább bonyolítsák. Most éppen a város román nyelvű elitiskolájának, az Unirea Főgimnáziumnak otthont adó, a katolikus egyház tulajdonában lévő épület visszaállamosításának lehetőségével próbálkoznak.
A Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekségnek 2004-ben visszaszolgáltatott impozáns marosvásárhelyi ingatlan – az egykori II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium iskolájának főépülete – már túlélt néhány vihart, s bár a visszaszolgáltatás tényét 2005-ben jogerős bírósági ítélettel erősítették meg, azóta folyamatosan keresik a fogást az eljáráson. A katolikus iskola elleni küzdelem „élharcosai” most is támadásba lendültek, és továbbra is azt hangoztatják, szerintük törvénytelenül juttatták vissza az épületet az egyháznak. Rendkívüli felülvizsgálati kérelmet szorgalmazva azt vizslatják, miként lehetne megtámadni az ingatlan tulajdonjogáról rendelkező végleges határozatot. Az bizonyosnak tűnik, hogy a visszaállamosítás nem olyan egyszerű, miként azt a restitúció marosvásárhelyi megakadályozói szeretnék. Kincses Előd marosvásárhelyi ügyvéd arra emlékeztetett, hogy a restitúciós határozatot Marosvásárhely polgármestere egyszer már megtámadta a bíróságon, ám ennek a pernek a végén a restitúció törvényességét állapította meg a legfelsőbb bíróság, másrészt a polgári perrendtartási törvény szerint csak rendkívüli esetben lehet perújrafelvételt kérni. Noha rendkívüli esetről egyelőre nincs szó, a visszaszolgáltatás érvénytelenítéséért konokul és következetesen küzdenek. Bár a marosvásárhelyi iskola sorsa hangsúlyosan felmerült a román–magyar államközi viszonyban, a helybeli gáncsoskodók fütyülnek erre. Nagyobb baj, hogy visszaállamosításra már van precedens – a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium épülete –, melynek következményeként az országos restitúciós folyamat is lelassult. Továbbá egyelőre az sem világos, miként, mikor lehet újraalapítani a koncepciós eljárással megszüntetett vásárhelyi katolikus iskolát, ezért a Római Katolikus Gimnázium ügye jóval túlmutat az egykori székely főváros határain. Nagy a tét, hiszen ha bekövetkezne az, ami ebben a pillanatban – legalábbis jogállami mérce szerint – lehetetlennek tűnik, akkor az azt is jelentené, hogy Erdélyben, Székelyföldön bármikor, bárhol visszaállamosítható egy egyházi tulajdonban lévő épület csupán azért, mert az oly sokat emlegetett mély, avagy láthatatlan állam titokzatos, már-már kafkai hivatalnokainak érdekei úgy kívánják. Mózes László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Húsz éves a „másságot nem kiszorító” kolozsvári Tranzit Ház
A volt Poalei Tzedek zsinagóga épületét 1997 októberében nyitották meg újra a kolozsvári közönség előtt, amely azóta egy olyan közösségi térré nőtte ki magát, ahová „bármikor be lehet térni”, és egy olyan alternatív művészeti központtá, amely lehetőségei szerint minél több kulturális rendezvénynek próbál helyszínt biztosítani, és ahol a Tranzit Alapítvány olyan programokat kezdeményez, amelyek nem kirekesztőek a mássággal szemben – hangzott el a Tranzit Napok Fesztivál péntek esti megnyitóján.
Könczei Csilla, a Tranzit Alapítvány elnöke megköszönte mindazoknak, akik az elmúlt húsz évben hozzájárultak ahhoz, hogy „újra élőve varázsoljuk ezt a helyet”, ahol a „munka és a szenvedély együtt jár”.
Elmondta, az 1997-ben választott név nem véletlen, hiszen az első perctől azt próbálták művészi eszközökkel értelmezni, hogy „hogyan jutottunk oda mi, kolozsváriak, hogy ez a hely üresen maradt, és hogyan lehet újra betölteni”. A volt zsinagóga épületében létrejövő tevékenységeknek – koncertek, kiállítások, kerekasztal-beszélgetések, performanszok, vitaestek – az a másik fontos célja, hogy ne szorítsa ki a másságot, tette hozzá a Tranzit elnöke.
„A városnak szüksége van a Tranzit Házra, és a Tranzit Háznak is szüksége van a városra” – fogalmazta meg üzenetét Könczei Csilla.
Eugen Pănescu, a Tranzit Alapítvány kuratóriumi tagja arról beszélt, hogy öröm húsz év után is itt lenni, ahol nem csak sok pénzzel és intenzív reklámkampánnyal lehet a közösségnek valami értékeset nyújtani, fűzte hozzá. A Tranzit Háznak örülnünk kell, és megvédeni azt, mert „az elmúlt húsz év nem volt könnyű”, fogalmazott.
A péntek esti megnyitón továbbá az alapítvány partnerintézményeinek és támogatóinak képviselői szólaltak fel.
A Communitas Alapítvány a Tranzit Ház folyamatos támogatója. Szép Gyula, a Communitas művelődési bizottságának elnöke, a Kolozsvári Állami Magyar Opera igazgatója emlékeztetett, hogy az elsők között használhatta a volt zsinagóga épületét, hiszen a hetven-nyolcvanas években itt volt az opera díszletraktára. Hozzátette: a Tranzit Kolozsvár egyike azon kevés tereinek, amelyek a „kulturális értékek megvalósítására adnak lehetőséget”, ahol „nyílt karokkal várnak minden típusú rendezvényt”.
Lucian Nastasă-Kovacs, a Szépművészeti Múzeum igazgatója többek között arról beszélt, hogy a Tranzithoz nagyon sok kellemes emlék köti, megemlítette például a számára legemlékezetesebb kiállítást, a Holokausztról megemlékező, Missing since 1944 – Tudsz róluk? című kiállítást.
Köszöntőt mondott a Német Kulturális Intézet, a Goethe Institut, valamint a Francia Kulturális Központ képviselője is. A két intézmény közösen szervezi évről évre a Clujotronic művészeti és elektronikus zenei fesztivált, amelynek a Tranzit Ház is otthont adott.
Jelen volt és beszédet mondott ugyanakkor Schwartz Róbert, a Kolozsvári Zsidó Hitközség elnöke is, aki annak jelentőségét emelte ki, hogy a Tranzit Ház számos olyan rendezvényt karolt fel, amely támogatta és megmutatta a zsidó kultúrát. Tasi Annabella / maszol.ro

Kórházigazgatók és rezidens orvosok harmadik találkozója
Az elmúlt pénteken harmadszor találkoztak a székelyföldi kórházak igazgatói, menedzserei, vezetőségének képviselői a MOGYE magyar tagozatának végzős orvosaival és a rezidens orvosokkal. Amint a megbeszélésen kiderült, valamennyi kórháznak nagy szüksége van olyan fiatal szakemberekre, akik a pályájukat itthon, a szakosodásra választott intézményben képzelik el. A meglévő üres helyek mellett az elkövetkező években sok orvos éri el a nyugdíjkorhatárt, ez újabb megürülő helyeket jelent. A kórházakban szakosodó rezidens orvosok egy része pedig a szakképesítés befejeztével távozni készül. Egyesek azért, mert belátják, hogy vannak olyan szak-ágak, a gyermekpszichiátria vagy a gyermekneurológia például, amelyek gyakorlására egy székelyföldi kórházban elengedhetetlenül szükséges a magyar nyelv ismerete. Vass Levente, a Studium–Prospero Alapítvány ügyvezető elnöke, parlamenti képviselő felvezetőjében szemléletes hasonlattal érzékeltette a fiatal orvosokkal, orvosjelöltekkel, hogy érdemes hazamenni, és a más vidékről származóknak egy székelyföldi kórházat választani, ahol befogadó, barátságos a munkaközösség, ahol kényelmes lakhatási lehetőséget biztosítanak a kezdő orvosoknak, és így érdemes családot alapítani. Ugyanakkor jó tudni, hogy kétszáz méterre van egy egyetemi kórház, ahova küldeni lehet a beteget, de ott sokkal nehezebb, és hosszú időt vesz igénybe ígéretes orvosi karriert befutni. Elhangzott, hogy a szervező Studium– Prospero Alapítvány a családorvosokra is gondolt. Új projektjük szerint családi házat építenek fel azoknak a háziorvosoknak, akik vállalják, hogy szórványtelepülésen helyezkednek el. A lakhatást kétszer tíz évre biztosítják annak az orvosnak, aki vidéken képzeli el az életét. A tervek szerint a Szilágy megyei Krasznán építik fel – a kivetített képeken is feltüntetett – első családi házat, a többit, miután azonosították azokat a szórványtelepüléseket, ahol háziorvosra van szükség, és jelentkező is van az állásra. A termet megtöltő jelölteknek a sorra felszólaló intézményvezetők mutatták be a kórházat, amelynek az élén állnak, annak fejlődési irányvonalait, felszereltségét, a munkakörülményeket és azt, hogy milyen szakorvosokra, rezidens orvosokra van a legnagyobb szükség jelen pillanatban és az elkövetkező időszakban. Volt humoros bemutató elriasztó képekkel, láttunk korszerű kórházat, és megszólalt olyan titokzatos kórházigazgató, aki a közvetlen beszélgetés alkalmával ígért bővebb tájékoztatást. Hallottunk szemrehányást is olyan vezető részéről, aki szeretett volna szembenézni azokkal, akik nem tartották be a múlt évben tett ígéreteiket. A találkozón jelen voltak a Szováta-Nyárád Kórház vezetői, dr. Tar Irma és dr. Kun Bálint Emese, akik elmondták, hogy sürgősségi orvosra és diabetológusra van szükségük. Az Erdőszentgyörgyi Városi Kórházat Lucian Drăgan menedzser mutatta be. Dinamikusan fejlődik a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórház, ahova az utóbbi években 40 fiatal orvos érkezett, a következő öt évben viszont több állás is megüresedik – mondta többek között dr. Demeter Ferenc menedzser. A Gyergyószentmiklósi Városi Kórházban sürgősségi, gyermek- és röntgenorvosra van szükség – közölte Pollner Enikő jogász. A Baróti Városi Kórházat Dénes Mária menedzser mutatta be. Jól jár, aki Kézdivásárhelyre megy, a municípiumi kórházban ugyanis hat új műtőt alakítottak ki, és korszerű felszerelés áll az orvosok rendelkezésére, lakást, teljes ellátást biztosítanak számukra – mondta dr. Szabó István orvosigazgató, aki megjegyezte, hogy nagy szükségük lenne például diabetológus szakorvosra, továbbá, hogy a jelenlegi rezidensek fele nem marad a szakosodás lejártával. Felújított, jól felszerelt osztályokon jó munkakörülményeket, jó csapatszellemet, szolgálati lakást ígért a fiatal orvosoknak dr. András Nagy Róbert, a sepsiszentgyörgyi Dr. Fogolyán Kristóf Megyei Sürgősségi Kórház igazgatója. A bemutatókat követően csoportos beszélgetések következtek, egy-egy igazgatót sok diák vett körül. Amint Vass Levente elmondta, a részt vevő diákok elégedettek voltak a kínálattal, az igazgatók az érdeklődőkkel. Azon fiatalok figyelmébe, akik ragaszkodnak Marosvásárhelyhez, az onkológiai szakképzést ajánlották. A találkozót a Studium–Prospero Alapítvány az Erdélyi Rezidens Orvosok Szövetségével és a Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetséggel közösen a Maros Megyei Tanács és a marosvásárhelyi és megyei RMDSZ szervezet támogatásával szervezte. A megbeszélést megelőzően a marosvásárhelyi RMDSZ szervezet mellett egészségügyi szakbizottság alakult. Ennek célja a tájékozódás, olyan megoldások számbavétele, amelyek megalapozhatják az egészségügyben esedékes szakmai döntéseket. A bizottság bővítése érdekében várják a további jelentkezőket. A székelyföldi kórházigazgatókkal tartott előzetes tanácskozás során érdekes, hasznos eszmecsere zajlott egymás tájékoztatásáról az előkészületben levő törvénytervezet kapcsán – mondta Vass Levente, a rendezvény házigazdája.
*
Ahogy a beszámolókat hallgattam és a kórházigazgatókat körülvevő fiatalokat láttam, azon gondolkoztam, hogy mennyire megváltozott a világ, és az 1960-70-80-as években milyen örömmel fogadták volna el a székelyföldi kórházak ajánlatait a marosvásárhelyi egyetem végzősei, akiket a Kárpátokon túli elszigetelt, elmaradt településekre helyeztek, és évek, évtizedek kellettek ahhoz, hogy Erdélyben állást találjanak, ahol sokszor még rosszabbak voltak a körülmények, még többet kellett kínlódniuk, hogy bevergődjenek egy nagyobb településre, ahol a gyermekek iskoláztatása nem jelentett gondot. Népújság (Marosvásárhely)

Centenárium: „testvéri üzenetet” fogalmazna meg a magyaroknak a román kultuszminiszter
Fontos lenne testvéri üzenetet megfogalmazni a kisebbségek, különösen a magyar kisebbség irányába, hogy a románokkal együtt ünnepeljék az egyesülés centenáriumát – nyilatkozta vasárnap este a Realitatea hírtelevízióban Lucian Romaşcanu kulturális és nemzeti identitásért felelős miniszter.
„Azt gondolom, hogy fontos lenne testvéri üzenetet megfogalmazni a kisebbségek, különösen a magyar kisebbség irányában, hogy velünk együtt ünnepeljék azt az országot, amelyben élnek. Nagyon fontos, hogy a magyar kisebbség képviselői továbbra is azért harcoljanak, hogy a magyarok jobban éljenek Romániában, akármit is értünk ez alatt, hogy harcoljanak saját környezetük infrastruktúrájáért, gazdasági fejlődéséért” – jelentette ki a művelődési miniszter
A tárcavezető úgy vélekedett: lehet, hogy nem mindig a „túlzott” követelések a legcélravezetőbbek, de lehetnek politikai, parlamenti szintű kezdeményezések, amelyekkel az RMDSZ javíthatja a magyarok életminőségét.
Romaşcanu azt mondta: azt szeretné, hogy a centenáriummal kapcsolatban a politikusok ne essenek túlzásokba, hanem szolidaritásról tegynenek tanúbizonyságot, mert az állam létrejöttét ünnepeljük.
Kelemen Hunornak az egyesülést illető álláspontjával kapcsolatban a miniszter úgy fogalmazott: az RMDSZ szövetségi elnöke „azóta finomította álláspontját”.
„Úgy látom, hogy Kelemen Hunor némiképpen finomított álláspontján, ami a centenáriumot illeti. Tisztában van ő is a dolgokkal, hisz egy olyan országnak volt a művelődési minisztere, amely 1918-ban alakult. (...) 1918-ban egész Európa térképe megváltozott. Létrejött Csehszlovákia, Jugoszlávia, Nagyrománia. Ezek közül csak Románia maradt meg változatlan határokkal, ugyanazokkal a nemzetekkel, ami azt jelzi, hogy a legszilárdabb és legkorrektebb alapokon nyugszik. Nem ismerem a helyzetet, ezért nem beszélek Csehszlovákiáról és Jugoszláviáról, de mi ugyanabban a felépítésben vagyunk, mint akkor, tehát ez egy korrekt konstrukció. És itt élünk, ebben az országban a magyarokkal, szászokkal, zsidókkal, romákkal – ezek a nemzetek valamennyien üdvözölték a gyulafehérvári nyilatkozatot és Erdély egyesülését Romániával” – idézte az Agerpres hírügynökség a minisztert.
Romaşcanu hangsúlyozta, hogy Románia betartja azt, amit az egyesüléskor ígért, és a magyar kisebbségnek „igen korrekt” feltételeket biztosít, jelen van a parlamentben, akárcsak a többi kisebbség, van magyar oktatás, használhatják anyanyelvüket a közigazgatásban. „Azt gondolom, hogy rendben vagyunk, és betartjuk azokat az ígéreteket, amiket elődeink 1918-ban tettek” – szögezte le a művelődési miniszter. Krónika (Kolozsvár)

Centenáriumi közeledés, haladás
Vegyes érzelmeket kiváltó nyilatkozattal fordult a romániai magyarokhoz Lucian Romaşcanu művelődési miniszter.
A nyáron kinevezett tárcavezető szerint fontos testvéri üzenetet megfogalmazni a kisebbségek, különösen a magyar közösség számára, hogy jövőre a románokkal együtt ünnepeljék az egyesülés centenáriumát. A tavaly decemberi választásokon Buzăuban szenátori mandátumhoz jutott honatya hozzátette, nagyon fontos, hogy a magyar kisebbség képviselői továbbra is azért harcoljanak, hogy a magyarok jobban éljenek Romániában, „akármit is értünk ezen”, ugyanakkor azt szeretné, hogy a centenáriummal kapcsolatban a politikusok ne essenek túlzásokba, hanem szolidaritásról tegyenek tanúbizonyságot.
Romaşcanu megnyilvánulása elsősorban azért fontos, mert a magas beosztású kormánytagok közül talán elsőként fogalmazott meg baráti hangvételű (minden bizonnyal annak szánt, legalábbis annak beállított) üzenetet számunkra a nacionalista haddelhadd övezte centenáriumi készülődés, többségi „feltöltődés” időszakában. Ugyanakkor nyilatkozatából nem hiányoznak az ingerlő, kötelező módon ismételgetett szólamok sem (például: együtt kell ünnepelni, illetve Románia betartja azt, amit az egyesüléskor ígért), és finoman szólva erőltetett az az érvelése is, miszerint a szintén 1918-ban létrejött Csehszlovákiával és Jugoszláviával (az akkor megalakult szerb–horvát–szlovén államra, illetve királyságra gondolhatott) ellentétben „Nagy-Románia” azért nem bomlott fel, mert „ez egy korrekt konstrukció”, amely a legszilárdabb alapokon áll.
Mindezek fényében kijelenthető, hogy a magyar kisebbség irányába tett gesztus csetlő-botlóra sikeredett, ám tény, hogy egyfajta nyitásnak tekinthető, még akkor is, ha az ajtó nyikorgása sérti a fülünket, szimatunkat pedig zavarja az óhatatlanul kiáradó, jól ismert Dâmboviţa-parti posványszag. A „testvéri” közeledés megfogalmazása jó néven vehető, de sajnos nehezen hihető. Többek között azért, mert Lucian Romaşcanu zöldfülűnek számít a nagypolitika prérijén: első mandátumát tölti a parlamentben, ahová sajtótrösztök menedzseri székéből nyergelt át, befolyásosságáról pedig sokat elmond, hogy kinevezése után „kánkánminiszternek” csúfolták, az általa vezetett egyik bulvárlap nevét „megörökölve”.
Kultuszminiszterként ugyanakkor a „nagy egyesülés” századik évfordulóját övező események megszervezését nevezte meg egyik legfontosabb teendőjeként, e tekintetben pedig szép tőle, hogy a maga módján ránk is gondolt. Úgy látszik, van olyan kezdő politikus, akiben nem a magyarellenesség növekedésével arányosan duzzad a hazafias mell. Ám félő, hogy a kormányban egyedül van ezzel így, és dörzsöltebb, minden hájjal megkent mesterei hamarosan kiverik a fejéből baráti gondolatait, miközben „haladó szintre” emelik. Páva Adorján / Krónika (Kolozsvár)

Lucian Boia: Nem kötelezhetjük a magyarokat, hogy örvendjenek Trianonnak!
Lucian Boia román történész szerint nem lehet arra kötelezni a magyarokat, hogy örvendjenek a trianoni döntésnek. A mítoszromboló könyveiről híres román történész annak kapcsán adott hosszú interjút a News.ro hírportálnak, hogy a múlt hét végén mutatták be Az 1918-as nagy egyesülés körül – Nemzetek, határok, kisebbségek (În jurul Marii Uniri de la 1918. Națiuni, frontiere, minorități) című könyvét.
A történész természetesnek tartotta, hogy míg Románia az Erdéllyel való egyesülés centenáriumának a megünneplésére készül, a magyarok szomorúan emlékeznek vissza a történelem eme szakaszára. „Mit akarunk? Kötelezzük őket arra, hogy örvendjenek Trianonnak? Ez abszurdum. Természetes, hogy nekik nem tetszik Trianon. Magyarország sokat veszített, többet, mint amennyit abban az esetben veszített volna, ha megegyezéses alapon lehetett volna megrajzolni az új határokat. Legyőzött ország volt, és a dolgok így alakultak. Azt hiszem, képeseknek kellene lennünk arra, hogy románokként örvendjünk 1918 december elsejének, ugyanakkor meg is értsük a magyarokat, hogy számukra, bárhol is éljenek, nem örömforrás Trianon” – jelentette ki Lucian Boia.
A történész hozzátette: ebből az ellentétből az az egyedüli kiút, hogy ha egyik nép is, másik is a múltjáról beszélve a jelenre és a jövőre koncentrál. Lucian Boia nem tartotta valószínűnek, hogy a közeljövőben román–magyar történelemkönyv szülessék. Úgy vélte: a románok és a magyarok nézetkülönbsége nehezebben rendezhető, mint korábban a németeké és a franciáké. Ezt azzal magyarázta, hogy míg a németek és a franciák történelmi, kulturális és civilizációs szempontból egyenrangúaknak érezték magukat, a románok és magyarok viszonylatában ez nem áll fenn.
„A románok fölött évszázadokon át uralkodtak a magyarok, most pedig a magyarok érzik román uralom alatt magukat. Ezek olyan frusztrációk, amelyek nehezebben gyógyulnak. (...) De nekünk is, a magyaroknak is és minden európainak a jövő a tét, nem a múlt” – jelentette ki.
Lucian Boia úgy vélte, a román történetírásnak le kellene mondania arról, hogy az ország mai állapotát visszavetíti a múltba, és az ókori dákok, vagy az 16. és 17. század fordulóján uralkodó, rövid időre Moldvát és Erdélyt is hatalma alá hajtó Mihály havasalföldi vajda példájával próbálja igazolni Erdély birtoklásának a jogosságát. Úgy vélte, erre megfelelő bizonyíték az, hogy Nagy-Románia léte tartósnak bizonyult. Míg a vele egy időben megalkotott Csehszlovákia és Jugoszlávia felbomlott, Románia egyben maradt.
A könyve kapcsán a történész a Mediafax hírügynökségnek is nyilatkozott. Úgy vélte, fennáll annak a kockázata, hogy a nagy román egyesülés centenáriuma a megújító kutatások serkentése helyett csupán egyes közhelyek újbóli kinyilatkoztatására korlátozódjék.
Lucian Boia bukaresti történész az elmúlt 22 évben 34 könyvet írt, amelyek némelyike igazi kasszasikernek számított Romániában. Könyvei egy részét angolra, franciára és németre is lefordították, magyarul a Történelem és mítosz a román köztudatban, a Miért más Románia? és a Románia elrománosítása jelent meg. Könyvei sikere ellenére Lucian Boia továbbra is különcnek számít a román történetírásban. MTI; itthon.ma/erdelyorszag

Vehemencia és mítoszrombolás
A minap egyik kormánypárti képviselő állásfoglalást tett közzé, amelyben arra emlékeztet, hogy Románia egységes és oszthatatlan nemzetállam, nem régiók alkotják, mint más európai országokat. Az állásfoglalás tulajdonképpen az egyik magyar képviselőnek a közösségi oldalán megjelent nyilatkozatára volt válasz, amelyben a katalán függetlenedési kísérletre érkezett reakciók kapcsán azt a következtetést vonta le, hogy Európa nem támogatja ugyan az elszakadást, de az autonómiát igen, és a kisebbségek ügyét a nemzetállamoknak kell rendezniük. Megoldásnak az autonómiát nevezte, amire a romániai magyarság száz éve vár.
A PSD-s képviselő ettől borult ki, vehemensen tiltakozott, és olyan kijelentéseket tett, amelyeket a szomorú emlékű diktátor, ha felébredne, bizonyára kitörő örömmel fogadna. A képviselő szerint ugyanis székelyek nem léteznek, amint Székelyföld sem. Romániában csak különböző etnikumú román állampolgárok élnek, és nem kellene az RMDSZ-nek „mesterséges feszültséget szítania”.
Sajnos nem egyedi esetről van szó, ez csak egy epizód a szinte menetrendszerűen fel-fellángoló magyarellenes megnyilvánulások sorozatában.
Sokatmondó az is, hogy azt az RMDSZ által javasolt törvénytervezetet, amely lehetővé tenné a magyarlakta települések, valamint a megyei önkormányzatok és intézmények számára, hogy ünnepségeket szervezzenek március 15-én, és ezek költségét az általuk kezelt költségvetésből fedezzék, illetve kérésre ezen a napon szabadnapot kaphassanak a magyar alkalmazottak, kedden a felsőház közigazgatási szakbizottsága másodjára is elutasította. Annak ellenére, hogy amikor a kormánypártnak szüksége volt az RMDSZ támogatására saját kormányfője menesztéséhez, ugyanaz a szakbizottság elfogadásra javasolta.
A kormány is „mossa kezeit”. Múlt heti véleményezésében úgy értékelte, az RMDSZ tervezete „pontosításra szorul”, ugyanakkor alkotmányossági aggályt is kifejezett, mert szerinte sérülhet a jogegyenlőség, ha egyes román állampolgárok etnikai alapon részesülnek munkaszüneti napban. Ezért bízta a parlamentre a döntést.
Szerencsére, ha ritkán is, de akad higgadt, kiegyensúlyozott vélemény. Jó példa erre Lucian Boia történész, a „mítoszromboló”, aki szerint nem lehet kötelezni a magyarokat, hogy örvendjenek a trianoni döntésnek, hiszen a magyarok számára szomorú időszak volt. Érthető, hogy miközben Románia az egyesülés centenáriumának megünneplésére készül, a magyarok nem tudnak velük együtt örülni. Boia szerint az lenne az egyedüli kiút, ha a két nemzet a múltjáról beszélve a jelenre és a jövőre koncentrálna. Hiszen a jövő a tét, nem a múlt.
Disszonáns felhang, és heves nacionalista hullámokat kavar az egyre hangosabb, pátosszal teli „hazafias” keblekben. De érdemes lenne megszívlelni. Mózes Edith / Népújság (Marosvásárhely)

Politikamisztika és jelenvalóság
Miközben a kisebbségellenes politikai és médiamegnyilvánulások felmérhetetlen károkat okoznak a magyar–román együttélést rendezni kívánó törekvéseknek, legalább annyira kiismerhetetlen a „hatótávolságuk” azoknak a felvilágosító sugaraknak, amelyek forrása a kölcsönös megértés és tisztelet.
Nyilván utóbbiak nagyon ritkák, és alig-alig észrevehetően pislákolnak a pusztító villámcsapások vakító fényéhez képest, ám valahogy mégis utat törnek maguknak.
Lucian Boia a román történetírás sötét bugyrai fölé emelkedve már régen kivívta magának a szakmában a nemkívánatos különc szerepét, de a „kollégái” hiába küzdenek az általa képviselt új irányvonal ellen: történészberkekben eladási csúcsokat dönt mítoszromboló kiadványaival. Kritikusai többek között azt róják fel neki, hogy anno a Kommunista Párt tagja volt, és morálisan gyanús körülmények között járhatta be a nagyvilágot. És persze támadói azt is hangoztatják, hogy nem jó ortodox, azaz nem jó román, ugyanis olasz származású anyja révén római katolikus nevelésben részesült.
Az immár több tucat kiadványt megjelentető, 73 éves történész legutóbbi könyve Az 1918-as nagy egyesülés körül – Nemzetek, határok, kisebbségek címet kapta, egy interjúban pedig kitér a magyarság érzéseire is. „Azt hiszem, képeseknek kellene lennünk arra, hogy románokként örvendjünk 1918. december elsejének, ugyanakkor meg is értsük a magyarokat, hogy számukra, bárhol is éljenek, nem örömforrás Trianon” – fogalmaz Lucian Boia. Aki természetesen számunkra evidens dolgokról beszél, ám a mai, vadnacionalista politikusok és gyűlöletbeszédből élő médiabetyárok által fenntartott ellenséges közhangulatban rendkívül üdítően hat még a nyilvánvaló kimondása is.
Mert hiába a politikai együttműködések és paktumok: semmi jót nem várhatunk egy olyan kormányzó többségtől, amelynek tagjai – hogy csak az elmúlt napokban történteket idézzük fel – még azt is tagadják, hogy léteznek székelyek, vagy még egy jelképes gesztust sem hajlandók tenni azzal, hogy támogatják március 15. hivatalos ünneppé nyilvánítását. Bizton állíthatjuk: ezek az emberek és az őket megválasztók nem olvasnak Lucian Boiát, nem akarnak megérteni és tisztelni minket. Ők azok, akik számára élhetőbb a hazug mítoszok világa, mint a romániai valóság, és bizonyára még sokáig ők lesznek többségben. Mi annyit tudunk tenni, hogy a velük való kilátástalan küzdelem közepette egyre több energiát fordítunk a Boiához hasonló források felkutatására, népszerűsítésére és kiaknázására. Páva Adorján / Krónika (Kolozsvár)

Közös erdélyi dialektust a román és magyar monológok helyett – konferencia Nagyváradon
A románok és magyarok egymásra utaltságáról beszéltek a nagyváradi polgármesteri hivatal dísztermében tartott pénteki konferencia román és magyar előadói, a közelgő centenáriumi eseményekben rejlő veszélyeket és lehetőségeket is elemezve.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a Reconstructio Egyesület által szervezett konferencia résztvevői elsősorban arra a kérdésre keresték a választ, hogy Erdély és Románia egyesülésének a küszöbönálló centenáriuma esélyt vagy veszélyt jelent-e a román-magyar kapcsolatokban. Megnyitóbeszédében Tőkés László európai parlamenti képviselő, az EMNT elnöke a párbeszéd fontosságát hangsúlyozva arra figyelmeztetett, jelenleg Romániában és Erdélyben párhuzamos román és magyar monológok zajlanak. Szerinte a mesterségesen gerjesztett romániai magyarellenességgel szemben a megbékélést és a párbeszéd lehetőségét kell keresni, s e célokat szolgálja a jelenlegi konferencia is.
„Meg kell tanulnunk a közös erdélyi dialektust, mert ez az egyedüli lehetőségünk a jövő építésére” – jelentette ki Tőkés László, aki bemutatta a magyar és angol nyelven már korábban is megjelent, idéntől románul is elérhető, Erdély – Európa tündérkertje című kiadványt. A Bálványosi Intézet gondozásában megjelent ismeretterjesztő könyv bemutatja Erdély rövid történetét, valamint gazdagon illusztrálva ismerteti a térség történelmi régióit és ezek kulturális sokszínűségét.
„Kiadványunkra a romániai modernizáció egyfajta előtanulmányként is tekinthetünk. E modernizáció lényege, hogy az európai regionalizmus szellemében, Románia közigazgatási felosztását a történelmi régióknak megfelelően kellene újragondolni, ennek részeként pedig elkerülhetetlen, hogy a székelyföldi és a partiumi autonómiatörekvésekről is beszéljünk. Mindez nem lehet tabutéma többé, erre hívja fel figyelmet mai találkozónk is, s aki mégis elzárkózik az ez irányú párbeszédtől, az nem tesz mást, mint szőnyeg alá söpör egy kétségtelenül létező problémát” – hangoztatta Tőkés. Tőkés László: a két népnek – múltjáról beszélve – a jelenre és a jövőre koncentrálnia
Lucian Boia történész gondolatait idézve az EMNT elnöke kijelentette: míg a románság a december 1-jei egyesülést ünnepli, addig az erdélyi magyarság szomorúan emlékezik a történelmi múltra. E meglévő ellentét egyedüli feloldása az lehet, ha a két nép – múltjáról beszélve – a jelenre és a jövőre koncentrál. „Megértésre, toleranciára és empátiára van szükségünk. A centenáriumhoz közeledve nem szabad provokálnunk a románságot, hanem a jövőépítés útjára kell lépnünk” – zárta beszédét Tőkés.
Köszöntötte a megjelenteket Florin Birta, Nagyvárad alpolgármestere is, aki elmondta: a jövő évi centenáriumi eseményeket Nagyváradon 100 új beruházási projekttel kívánják megünnepelni, melyek közül 20-at a nagyváradi lakosok jelölhetnek ki. „Hidak, utak és közintézmények felújítását tervezzük, mely beruházásokat az itt élő románok és magyarok egyaránt fontosnak érezhetnek. A város vezetőiként hisszük, hogy a centenáriumi események Nagyváradon nem konfliktusforrásként, hanem az együttműködés példáiként lesznek jelen életünkben” – jelentette ki Florin Birta.
Gabriel Andreescu politológus, egyetemi tanár felszólalásában elmondta: nincs olyan érdek, mely egymás ellen kívánná fordítani az erdélyi románokat és magyarokat, a meglevő dialógus pedig minden további nélkül fenntartható, ha a határok és a kisebbségi jogok stabilak.
„A kisebbségi jogok európai követelmények, és úgy kell őket betartani, ahogyan azt a kisebbségben élő népek megfogalmazzák. Én úgy hiszem, hogy amit a székely kisebbség kér, az alapvető joggá kellene váljon. A román társadalom veszélyként kezeli az autonómiatörekvéseket, noha e megközelítés teljességgel irracionális. Ideje lebontanunk a történelmi kliséket, és egy valódi demokráciában kell élnünk” – jelentette ki Gabriel Andreescu.
Dan Mașca, a Szabad Emberek Pártjának (POL) elnöke elmondta: az erdélyi románok és magyarok csak akkor lehetnek sikeresek, ha együtt, összefogva dolgoznak közös szülőföldjük felemelkedéséért. „Az év minden napján egymásra vagyunk utalva. Épp ezért nem a centenáriumban rejlő veszélyekről kell beszélnünk, hanem sokkal inkább arról a lehetőségről, hogy közösen írjuk történelmünket” – mondta a pártelnök, majd hozzátette: bár napjainkban kevés lehetőség adódik a valódi párbeszédre, a legfontosabb mégis az, hogy románok, magyarok és szászok szabadon élhessenek együtt, s úgy alakítsák sorsukat, hogy arra az elkövetkező generációk is büszkék lehessenek.
„Erdély Románia Svájca lehetett volna, most mégis utolsók vagyunk az oktatás, a gazdasági fejlődés, vagy épp az egészségügy tekintetében. Ennek legfőbb oka, hogy nincs kellő szabadságunk ahhoz, hogy a megfelelő képviselőket a megfelelő tisztségekhez juttassuk" – jelentette ki Dan Mașca. Hasonló szellemben szólalt fel Sabin Gherman kolozsvári televíziós újságíró, az „Elegem van Romániából” röpirat szerzője. Megbocsáthatatlan bűnnek tartotta, hogy az erdélyi románok, magyarok és németek nem hozzák létre azt a közös pártot, amely a tartomány autonómiájáért lép fel. „Ha nem tesszük le egy olyan párt alapjait, amelyben románok, magyarok és németek ott vagyunk együtt, és amely a három erdélyi hivatalos nyelvet felvállalja, soha nem fogunk győzni” – vélte Sabin Gherman.
Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke felhívta a figyelmet: míg a romániai magyar diákok átfogóan tanulmányozzák a román nyelvet, kultúrát és történelmet, a román nemzetiségű diákoknak nem adatott meg a lehetőség, hogy megismerkedjenek a magyar nyelvvel és kultúrával, noha ez jelentősen hozzájárulna a magyarsággal szembeni tolerancia kialakulásához.
„Nyugodtan kijelenthetjük: 100 évvel a román egyesülés után mi, magyarok nem érezzük biztonságban magunkat Romániában. Az erdélyi német kisebbség eltűnése is azt bizonyítja, hogy kultúránk folyamatos veszélynek van kitéve.
Azon kell dolgoznunk – románok és magyarok közösen –, hogy országunkat egy biztonságos és mindenki számára élhető hellyé tegyük. Az Erdély és Bukarest közötti viszony soha nem volt problémamentes, a túlzott központosítás és a költségvetési pénzek elosztásának módja pedig arra enged következtetni, hogy a román főváros gyarmatként kezel minket" – jelentette ki a néppárt elnöke, aki szerint egy román—magyar—német együttműködés a teljes közösség felemelkedését eredményezheti.
Szilágyi szerint a románságnak tiszteletben kell tartania, hogy a magyarok nem tudnak ünnepelni a centenáriumi megemlékezések közben, de képesek tiszteletben tartani a románság ünnepét. Krónika (Kolozsvár)

Boia újabb félelmei
Mintha kicsit megnyugodtam volna Lucian Boia legfrissebb kötete olvastán: az egyesek szerint el-, mások szerint közismert, szintén mások szemszögéből kényelmetlen történész a jövő évi centenáriumra reflektál a Humanitasnál megjelent könyvében (În jurul Marii Uniri de la 1918: naţiuni, frontiere, minorităţi). Statisztikákban és térképekben tobzódó munka, amely újfent lebontja a román történeti szemléletben máig makacsul megtapadt egységmítoszt; Burebista egységes erős és központosított dák államától sorsszerűen vezetett a pálya Mihai Viteazul 1600-as tiszavirág életű egyesítésén át a Gyulafehérvári Nagy Nemzetgyűlésig és Nagyrománia létrejöttéig.
Boia érdeme, hogy tág teret szán a történések európai kontextusba való illesztésére, olyan „csemegéket” kínál, mint például a csehszlovák állam összefércelésének háttérbeli indítékai, a gubancos Macedónia-vita okai, vagy éppen Montenegró sajátos esete, ahol Nikita király fél évszázadon át tartó (és ugyancsak 1918-ban félbeszakított) uralmát négy lányának „diplomatikus” kiházasításával biztosította.
Románia majdnem százados sikersztorija sem lineáris, egyértelmű epizód: az első világégés küszöbén legfeljebb csak egyéni vagy kiscsportos vágyálmok szintjén merült fel a valamennyi románt határai között tudó állam gondolata. A nagyhatalmi geostratégiai érdekek szerencsés összejátszása és jó adag helyzetfelismerés hozta meg a révbe érkezést, de a történész a szakemberhez képest igen bátran hangsúlyozza a szerencsének, mint fontos tényezőnek a képletbeli szerepét. Pérhuzamos forgatókönyveket vetít ki, nyilván korbeli dokumentumokra utalva: ezek szerint – bár kevés eséllyel kecsegtető – több változat is létezett az Osztrák-Magyar Monarchia háború utáni fenntartására. Jászi Oszkár terve mellett ott találjuk A. C. Popovici föderatív projektjét vagy az osztrák szocialisták elképzelését.
Ám a kötet leginkább aktuális része az igen szűkszavú zárófejezet, amely konklúziók helyett arra figyelmezteti a szolgálatos nemzetféltőket, hogy legalább annyit megérthetnének: december elseje nem az a dátum, amit a magyarok különösképpen értékelnének. Miután leszámol az orosz–magyar konspiráció rémálmával, Boia felteszi a kérdést, hogy van-e kiút ebből a szerinte „végtelen és végülis meddő ellentétből”. Akarva-akaratlanul el kell fogadnunk a két, olykor egymástól eltérő Erdély-történet egymásmellettiségét. Szerinte ez a két narratíva egy adott pillanatban akár egymást kiegészítő diskurzussá válhat. „A tét mindannyiunk számára nem a múlt, hanem a jövő!” – ez a kötet utolsó, kissé didaktikus, kissé moralizáló mondata.
Egyik nemrég adott interjújában a történész a felszínes, avitt nacionalista szlogenek harsány szajkózásától félti a centenáriumot. Attól, hogy elsikkad mindaz, amit 1918 jelent, felhígul és unalmassá, közhelyszerűvé válik. Holott – teszi hozzá –, a hazafi és a többnyire negatív töltetű  nacionalista között egyértelmű a határvonal: aki valóban fontosnak véli nemzetét, országát, naponta tesz érte, teljesít a maga pászmájában, példát mutat, másokat is ösztönöz, közösséget szervez, vagy támogat, ha kell önkritikus pillantással mérlegel, és azon van, hogy holnap egy fokkal jobb eredményt könyvelhessen el. A román történésztársadalom a többi közt ezzel tartozik Boia szerint, hiszen nemzetközi szakmai körökben alig jegyzik Romániát. Mert mi beérjük igazunk nívótlan ismételgetésével, és befele mantrázzuk mindezt, miközben az európai porondon többnyire hiányunkkal tűnünk ki – aggódik a Miért más Románia szerzője. Rostás-Péter István / maszol.ro

Lucian Boia: Trianon egyetlen magyarnak sem ok az örömre
A románok és magyarok között a dolgokat valamivel nehezebb lesz megoldani, mint a franciák és a németek között – állítja Lucian Boia történész a News.ro hírügynökségnek adott interjúban.
Közös történelemkönyv kellene
Magda Grădinaru: Lucian Boia úr, újabb könyvet írt, amely a Nagy Egyesülés témáját dolgozza fel. Valójában a könyv nem kimondottan Nagy-Románia alapító aktusáról vagy aktusairól szól, mint inkább arról a tágabban értelmezett történelemről, amelynek ez, ezek részei. Tehát miért született ez a könyv, amely beleillik Nagy-Románia centenáriumába, de inkább centenárium körüli dolgokról beszél?
Lucian Boia: Így hasznosabbnak tartottam. A kontextus kevésbé ismert, és ezért próbáltam közép-európai, kelet-európai, délkelet-európai kontextusba helyezni Nagy-Románia létrehozását, mert a kontinens jelentős részén a Romániát jellemzőkhöz többé-kevésbé hasonlító nemzeti jellegű folyamatok zajlottak. Nemcsak mi hoztunk létre egy nagyobb Romániát, hanem akkor jött létre Jugoszlávia, Csehszlovákia, Lengyelország, a Balkánon is ugyanezek a politikai folyamatok zajlottak. A történelmi folyamat egészéről akartam beszélni, hogy minél jobban megértessem a román kérdéskört is.
– Ennek ellenére, mint mondja, Románia hiányzik az európai történetírási vitából, Románia a többiek szemszögéből nézve szinte egyáltalán nem számít a történelemben. Mit tehetne hozzá Románia az első világháborúról szóló európai narratívához?
– Sok helyen felülvizsgálják az első világháború értelmezését, láthatjuk, mit tettek a franciák, a németek, még egy közös történelemtankönyvet is kiadtak, amely többek között az első világháborúra is kitér. Megnéztem, figyelmesen elolvastam ennek a tankönyvnek a szóban forgó fejezetét, és meglepő, hogy mindkét fél nagyjából ugyanazokat az értelmezéseket adja. Még akkor is lenyűgöző, ha ez egy megegyezés eredménye.
– Lehetségesnek tart egyhamar egy ilyenfajta közös, román–magyar tankönyvet?
– Nem, nem tartom lehetségesnek, de ez azt bizonyítja, hogy a románok és a magyarok között a dolgok valamivel nehezebben megoldhatók, mint a franciák és a németek között. Azt hiszem, ennek van egy másik magyarázata is: természetesen a franciák és a németek is mészárolták egymást néhány háború során, de folyamatosan nagyjából azonos történelmi, kulturális, civilizációs szinten voltak, ilyen szempontból nincsenek frusztrációik, a franciák nem érzik magukat alsóbbrendűbbnek a németeknél, és a németek sem a franciáknál. Márpedig köztünk és a magyarok között bonyolultabb a helyzet, mert a románokat oly sok évszázadig uralták a magyarok, most pedig a magyarok érzik úgy, hogy a románok uralkodnak felettük. Ezek nehezebben gyógyuló frusztrációk, ez az igazság, de nem mondhatjuk a végtelenségig ugyanazokat a dolgokat a múltbéli nemzeti konfrontációkról – számunkra is, a magyarok számára is, de minden európai számára a jövő a kulcskérdés, nem a múlt. A magyaroknak természetesen nem tetszik Trianon, de ez nem jelenti azt, hogy nekünk románokként ne kellene örvendenünk 1918. december 1-jének.
Ki örül, ki emlékezik
– Mégis, ami ezt a Románia és Magyarország közötti kapcsolatot illeti, továbbra is eltérő, antagonisztikus ország-forgatókönyveink vannak. Mi a centenárium megünneplésére készülünk, Magyarország pedig arra, hogy – ahogy írja – megemlékezzen Trianonról.
– Rendben, ők megemlékeznek. Mit akarunk, kötelezzük őket arra, hogy örüljenek Trianonnak? Ez abszurd! Persze hogy nem tetszik nekik Trianon, persze hogy Magyarország nagyon sokat veszített, többet, mint ha megállapodással jutottak volna új határok kijelölésére. Legyőzött ország volt, és így alakult. Azt hiszem, képeseknek kellene lennünk a mi szempontunkból, románként örülni 1918. december 1-jének, de ugyanakkor megértenünk a magyarokat is, mert Trianon nem ok az örömre egyetlen magyarnak sem, akárhol is él. Ezt annyira nehéz megérteni? És újra elmondom, ebből a holtpontból az egyetlen kiút, ha mindkét oldalon, elmondva elképzelésünket a múltról, a jelenre és főleg a jövőre összpontosítanánk, mert a jövő másfajta lesz, mint a múlt volt. Hagyjuk a dákokat, az a lényeg, hogy a románok az utóbbi évszázadban egységes nemzetnek bizonyultak.
– Ön szerint túllépünk a nemzetállamokon?
– Megtörténik majd ez a túllépés is a nemzetállamokon, azt hiszem, és ki is merem mondani: senki sem annyira ostoba, hogy azt képzelje, ha a történelem még több ezer vagy tízezer évig folytatódik, akkor Románia a végtelenségig létezni fog. Vagy Magyarország, Németország, Franciaország. Végső soron a nemzeti jelenség azért megmarad, nem most fog eltűnni. Ennek ellenére a régi nemzeti projekt fölött megjelent az európai projekt, mely másvalami. Majd meglátjuk, hogy mi történik, de még egyszer mondom, fel kell hagynunk ezekkel a XIX. századi, nacionalista, ultranacionalista értelmezésekkel. Ezeknek a maguk idejében megvolt a szerepük. Nálunk az ókori Daciához kötött román nemzet olyan vízió volt, mely sokat számított a román állam egyesítési folyamatában. Vagy az egész Vitéz Mihály körüli mitológia. Úgy hiszem, most már nem igazán használ, ellenkezőleg.
– Azt mondja, hogy az első világháború végén megvalósított nemzeti konstrukciók közül Románia bizonyult a legszilárdabbnak. Egy egész évszázadnyi történelem igazolta egységét. Ebben van egy imázs- és geopolitikai tőke is?
– Azért mondtam, mert ez az igazság, nem azért, hogy kedvére tegyek az ultranacionalistáinknak. Végső soron ez az igaz­ság, és ezért mondom: hagyjuk a dákokat, hagyjuk Vitéz Mihályt is, az a lényeg, hogy az utóbbi évszázadnyi történelem során a románok egységes nemzetnek bizonyultak.
– Hasznosította ezt Románia? Előnyt kovácsolhatott volna a régióban ennek az egységnek az alapján, ami – íme – Csehszlovákiának, Jugoszláviának nem sikerült?
– Ezt nem tudom, mert a nemzeti egység csak az egyik aspektus, az is fontos, hogy mit kezdesz a gazdasággal, a társadalommal, a többiekkel fenntartott kapcsolatokkal, ezek közül nem mindegyik működött jól Nagy-Romániában és a mai napig létező Romániában. A szerbek is, a horvátok is, a bosnyákok is, a montenegróiak is szerbül beszélnek, és akkor gyorsan, talán túlságosan is gyorsan eljutottak ehhez a következtetéshez, hogy a nemzet-népek egyetlen nemzetbe gyűjthetők. Márpedig bebizonyosodott, hogy ez nem működött. Természetesen, egy nemzetet egy közös nyelv is jelentős mértékben összeköt, de sokszor más tényezők is közbeszólnak, amelyek még aktívabbaknak is bizonyulhatnak, mint a beszélt nyelv. Itt szó van a kérdéses közösség történelméről általában, a vallásról, a kulturális, civilizációs alapról. – A nemzet francia meghatározása győzött: a nemzet egy mindennapi népszavazás eredménye?
– Ez egy modernebb meghatározás, mint mondjuk, a német, amely szigorúan az etnikumot hangsúlyozza, és a beszélt nyelven keresztül illusztrálja a valamely nemzethez tartozást. Még egyszer: a nyelv nagyon fontos. A másik eset, mely szintén iskolapélda, Csehszlovákia ügye: az első világháború végén hozták létre szintén a csehek és szlovákok kvázi azonossága alapján, holott a szlovák nyilvánvalóan eltér a csehtől, bár nagyon közeli. Létrehoztak egy államot, melyet sokan egyfajta miniatűr Ausztria–Magyarországnak tartottak, mert Csehszlovákiába bekerültek a szudétanémetek, akik – ez érdekes elem – többen voltak, mint a szlovákok; ezenkívül egy földsávot Magyarországtól vettek el, és így tovább. Nos, Lengyelország koherensebbnek bizonyult, csakhogy Lengyelországot egyszerűen odébb tolták Európa térképén, és sok tekintetben eltér a korábbi, a második világháború előtti Lengyelországtól. Ezek közül Románia volt a legtartósabb, még annak ellenére is, hogy elvesztette Észak-Bukovinát, Besszarábiát, a Cadrilatert. Románia egysége esetében a vallás is számított, sokkal inkább, mint a dákok.
Hagyjuk a dákokat
– Mi volt az a többlet Románia esetében, vagy mit tett jól, hogy sikerült megőriznie ezt az egységet? – A nyelv persze nem elég, de mégiscsak az egység egyik eleme. A román nyelv tényleg olyan, melynek mindig is fokozott egységfoka volt. Számított a vallás. A románok nagy többsége ortodox, persze, egy adott pillanatban a görögkatolikus egyház is megjelent, de az külső aspektusában, azzal, ahogy az emberekhez szól, a katolikus dogma mellett megőriz ezt-azt az ortodoxiából. Ez nagyon sokat segített az erdélyi románoknak, hogy ellenálljanak a magyarosítási kísérleteknek, mert a magyarok és a románok nem tartoztak ugyanahhoz az egyházhoz, és ebben az ügyben az Egyház (Román Ortodox Egyház – a szerk.) is minden bizonnyal számított. Végső soron a román nemzet szilárdnak bizonyult. Ebből a térségből eltűnt Jugoszlávia is, Csehszlovákia is, de Románia megmaradt, és számomra rendkívül nevetségesnek tűnik, hogy egyesek, köztük történészek is a múltban mindenfele egységet látnak: a dák egységes nemzet volt, Vitéz Mihály egységről és újra csak egységről álmodozott, létezett egy középkori nemzet. Ugyanazok a személyek, akik akkora ügyet csinálnak a nem is tudom, hány évszázada létezett, sokkal inkább csak fiktív egységből, most, amikor tényleg egységesek vagyunk és rendelkezünk a román nemzet tudatával, azt állítják, hogy veszélyben vagyunk. Tehát a Boirebisztasz korabeli dákok egységesebbek voltak, mint a mai románok. Ez ostobaság. – Nem szereti a nemzeti eszmének ezt a Daciáig történő visszavetítését.
– Nemcsak visszavetítjük Daciáig, de már nem bízunk a román nemzet, a mostani román állam megmaradásában, és mindenféle szétesési meg veszélyelemeket látunk, másrészről pedig egy fiktív egységet csodálunk. Daciában, természetesen, nem volt egység. Ott volt az az egy évvel ezelőtti felháborodás a chişinăui amerikai nagykövet nyilatkozatai miatt...
– Szintén én készítettem a zűrt okozó interjút.
– Csak az igazat akartam mondani, amit az amerikai nagykövet is mondott: Besszarábiának az utóbbi két évszázadban természetesen más történelme volt, pontosan azokban az évszázadokban, amikor kikristályosodtak a nemzetek, tehát a történelem legjelentősebb évszázadaiban intenzív oroszosítási folyamatnak volt kitéve, ma pedig láthatjuk az eredményét. Ha ugyanolyan történelme lett volna, mint Románia többi részének, akkor Románia határain belül lett volna, és most nem beszélnénk besszarábiai esetről, ez egy másik történelem következménye. A könyvben is leírtam, ezek nem botrányos dolgok, ellenkezőleg, nyilvánvaló tények. Dobrudzsának még kevesebb közös történelme volt Romániával, mint Besszarábiának. 1878-ban Dobrudzsában több muzulmán élt, mint román, voltak még bolgárok is, és így tovább. Egyes román politikusok első reakciójukban nem is akarták Dobrudzsát, mert Dobrudzsát az oroszok kínálták Besszarábia déli részéért cserébe, amelyet a krími háború nyomán adtak vissza Moldvának. Végül elfogadták Dobrudzsát, holott egyesek továbbra sem voltak meggyőzve, akkoriban olyasmiket írtak róla, hogy szerencsétlen vidék, ez egy Oszmán Birodalom szélén fekvő és nagyon elmaradott régió volt, ahol a románok rendkívüli dolgokat hajtottak végre. Nem kell feltétlenül a dák ősökre hivatkoznunk, Dobrudzsában nem is voltak dákok, ott géták éltek. De itt van még ez a keveredés is: a géták és a dákok együtt géta-dákok voltak, tehát íme az egység a maga pompájában, de ezt is a modern történészek találták ki. Erdély elhúzott
– Lehet, hogy balkáni szokás ez a mitologizálás. Például az albánok is ezt a fajta diskurzust használják az ősi illírekről.
– Igen, persze, természetesen mindenfelé hasonlóan történik. A magyaroknál is: miért, a magyarok csak az Urál felől érkező törzseket jelentik? Természetesen magyarosítottak az egész térségben. Ez történik minden nemzetben, nem akarom, hogy nagy ügyet csináljunk belőle, a történésznek végső soron az igazság keresése a kötelessége. Természetesen nem tudjuk, hogy mi lesz néhány évtized múlva Besszarábiával, de Romániával sem. Természetesen lehetséges, hogy egyszer majd visszatér Romániához, de jelenleg valami más, mint Románia. És hogy még jobban megbotránkoztassam a nacionalistákat, a könyvben röviden azt is leírtam, hogy Moldva és Havasalföld mégiscsak két ország, amelyek földrajzilag is, nyelvileg is, kulturálisan is közel álltak, de nem voltak azonosak, egy kicsit eltérő történelmük volt. A moldvaiak mindig is moldvaiaknak nevezték magukat.
– A mi esetünkben nem a föderalizálásról van szó. De megemlíti, hogy Bukarest – Párizs mintájára – túl sokat vont magához: van a főváros és a többi, a vidék.
– Nincs semmilyen elkülönülési veszély, de nem lehet tudni, hogy mi történik néhány nemzedék múlva, ha a dolgok így, egyenlőtlenül folytatódnak. Jelenleg van egy dinamikus Erdély – nem az egész, mert Székelyföld nincs benne ebben a dinamikában –, és van egy sokkal gyengébb dinamikánk Moldvában. Néha-néha látom, hogy a moldvaiak tüntetnek az autópályák miatt, és természetes lenne, ha létezne egy Moldvát Erdéllyel egyesítő autópálya, és Munténiával is különben. Nem egészséges ez az egyenlőtlen fejlődés. – Mi hiányzik belőlünk, hogy megváltoztassuk a képzelet és a valóság közötti viszonyt, amikor erről a nemzeti egységről beszélünk?
– Az egység mindig képzelt. Ha azt kérdezi, hogy mi a nemzet meghatározása, mikor tekinthető nemzetnek egy közösség, a válaszom a következő: egy közösség akkor nemzet, amikor nemzetnek tekinti magát. Körkörös magyarázat, de számomra ez tűnik az egyetlen helyesnek. Visszatérve Jugoszlávia esetéhez: nemzetnek kellett volna lennie? Talán igen, de nem akartak az lenni. Ha nem terveztek nemzet lenni, akkor nem nemzet. A románok azért képviselnek nemzetet, mert nemzet akarnak lenni.
– Hogyan nézett volna ki Románia, ha – ahogy ön is említi – 1918-ban népszavazást tartottak volna Erdélyben?
– Az eredmény persze elvileg ugyanez lett volna, hiszen a románok abszolút többségben voltak Erdélyben. Itt van egy „ha”. Persze, az lett volna ideális, ha népszavazást tartanak, de nem csak Erdélyben, másrészt: nem tudom, hogy akkoriban mennyire lett volna hiteles a népszavazás, mert a háború éppen csak véget ért, a kérdéses területeket különféle hadseregek tartották megszállás alatt. Ahhoz, hogy egy népszavazás igazán vitathatatlan legyen, azt nyugodt, rendezett, törvényes körülmények között kell tartani. Márpedig egyértelmű, hogy rögtön a háború után ezek a feltételek nem nagyon voltak adottak. Szerencséjük volt a románoknak
– A köztudatban, de nemcsak ott, Bessza­rábia és Erdély között különbség volt, Erdély javára. Főleg, hogy a románok nem számítottak annyira jó háborús végeredményre.
– Egyesek számítottak rá. Mária királyné a végsőkig azt állította, hogy megnyerjük a háborút, vagyis a szövetségesek megnyerik a háborút, és velük együtt mi is, de ő angol volt, és hajthatatlanul hitt Anglia győzelmében. A románok, ha külön nézzük őket, az első világháborúban elvesztették a háborút, nem megnyerték. A szövetségesek szerencsére igen, és ezért mondta Carp, hogy a románoknak akkora szerencséjük van, hogy politikusokra már nincs is szükségük. A románok Erdélyért és Bukovináért léptek be a háborúba, és megkapták Erdélyt, Bukovinát, de Besszarábiát is – ami nem szerepelt az eredeti tervben –, mert az oroszok oldalán léptünk be a háborúba.
– Eleve Erdély mellett döntve és tudva, hogy ezáltal lemondunk Besszarábiáról.
– Igen, bár egyesek, az úgynevezett németbarátok arra hívták fel – helyesen – a figyelmet, hogy Besszarábiát román identitásában nagyobb veszély fenyegeti, mint Erdélyt. Erdélyben a magyaroknak voltak magyarosítási kísérleteik, amelyek nem igazán arattak sikert a románoknál, de Ausztria–Magyarország még ennek ellenére is jogállam volt, míg Oroszország autokrácia volt, Besszarábiában az oroszosítás ténylegesen megtörtént, és a románokra nézve sokkal kellemetlenebb következményei voltak, mint az erdélyi magyarosítás. A román köztudatban Erdély sokkal jobb helyzetben volt, mint Besszarábia, fontos szerepet játszott a modern román nemzet kialakulásának folyamatában, miközben Besszarábiának ebben semmilyen szerepe sem volt, mert orosz urai légmentesen elzárták. A köztudatban, de nem csak ott, létezett egy különbség, Erdély javára.
– A két világháború alatt, míg Besszarábia hozzá tartozott, helyrehozta Románia ezt a – mondjuk úgy – hibáját, hogy az első világháborús döntésével feladta? – Nem nagyon. A besszarábiaiak nem nagyon voltak elégedettek azzal, ahogy a románok bántak velük, ezt pedig később felhasználta a szovjet propaganda, és egyesek ma is felhasználják.
– Miről van szó a centenárium kapcsán? Nekem úgy tűnik, az a helyes, ha innen, a jelenből tekintünk vissza a nulladik pillanat felé, és hogy voltaképpen az elmúlt száz év történetéről van szó.
– Azt hiszem, hogy legalább a megelőző száz évről is beszélnünk kell, de nagyon odafigyelve, hogy ne fordítsuk a feje tetejére a dolgokat, túl messze menve a középkorba vagy az ókorba, ott is egységet látva, ahol nincs. Meg kell néznünk, hogy mi volt a múltban, mert az nem hirtelen, 1918-ban történt meg, nem ébredtek a románok hirtelen arra, hogy „megcsináljuk Nagy-Romániát”, de sokat számított a háború végeredménye is. Arról is beszélnünk kell, hogy mit jelentett a háború, sok magyarázat verseng a történelemben. Természetesen az azóta eltelt évszázadról is beszélnünk kell, mert ez az évszázad próbára tette, hogy amit 1918-ban létrehoztak, az igazán szilárd vagy sem.
Szégyenletes az Akadémia állásfoglalása
– Megemlít még egy kis aspektust Romániával kapcsolatban: bár iszonyatosan sok kisebbségit veszített, és már talán csak egy ilyen, mondjuk úgy, múzeumi multikulturalizmusa maradt, mégis, más országokkal szemben megőrzött valamennyit a kisebbségek által képviselt tőkéből.
– Igen, persze hogy gazdagabb és változatosabb kisebbségi állományunk van, mint Lengyelországnak, Csehországnak. De Románia a történelem során történt számos habozás, irányváltás miatt nem örvend tökéletes hitelességnek. Tény, hogy Romániának még nem sikerült érvényesülnie az európai köztudatban. Ha megnézzük a történelemkönyveket, az európai történelmi összefoglalókat, a románok szinte teljesen hiányoznak. Norman Davies jelentős brit történész Európára vonatkozó művében például szó sem esik III. (Nagy) Istvánról (Ştefan cel Mare), sem Vitéz Mihályról, sem a román fejedelemségekről. Románia szinte nem is létezik.
– Mi az oka, hogy nem létezik?
– Nehezen tudom megmagyarázni, de ha magyarázatot keresnénk, akkor azt szintén a románoknál kell tennünk. Lehet, hogy a románok által létrehozott történelem nem volt elég hiteles. Nem a tényleges történelemre, a bemutatott történelemre utalok. Egy olyan ország, mely ma nagyon jelen van a világban, a történetírás szintjén is nagyon jelen lesz. A többi nyugati típusú, katolikus ország is jobban kötődött a Nyugathoz, itt Csehországra, Szlovákiára, de még Magyarországra is utaltam.
– Bukarestben is volt egy felhívás az egységre a Román Akadémia vagy legalábbis egy része felől.
– Ez az egységre szólító felhívás kimondottan szégyenletes. Oda jut az Akadémia, hogy intellektuális intoleranciáról prédikál, sőt, büntetést követel azok ellen, akik nem a megfelelő kifejezésekkel illetik a román nemzeti identitást.
– Az utóbbi évben sokat használták a tüntetéseken a nemzeti jelképeket: a himnuszt, a zászlót. Ez egy – mondjuk úgy – reszemantizálási folyamat volt az ezeket a jelképeket kisajátító kommunizmus után?
– Azt hiszem, hogy ezek olyan identitásjelölő jelképek, melyek nagyon is természetesek és szükségesek egy közösségben.
– Rendben, de ha a történészek egy jelennek megfelelő szempontból alakítják a múltat, akkor kiknek felelnek meg ezek a felbukkanó nacionalista tézisek?
– Azt hiszem, hogy ezek az emberek a ceauşiszta korszakban tanulták a történelmet, és alaposan megtanulták. A román térségnek ez a hibátlan, Boirebisztasztól napjainkig tartó egysége egy ceauşiszta hülyeség.
– Végül is mit kell ünnepelni a centenárium alkalmából?
– Azt kell ünnepelni, hogy Nagy-Románia létrehozása után száz évvel Románia egy történelem által igazolt ország. Másrészről ez után a nemzeti siker után ne képzeljük, hogy nincs már semmi teendőnk a nemzeti tirádákon kívül. Végül is a dolgok inkább attól függnek, ami a szélesebben vett európai keretek között történik, és nem annyira a specifikusan román történelmünktől. Iszonyodva gondolok arra, mi történt volna, ha nem lennénk Európában, hogyan nézne ki Románia. Egyeseket frusztrál, sért, hogy a nyugati nagykövetek túlságosan nyíltan beavatkoznak a román ügyekbe, de ha nem avatkoznának be, akkor ki lennénk téve csodálatos politikai osztályunk kényének-kedvének. Köszönöm, nem, inkább a nyugatiakat választom! Amúgy nincs semmilyen olyan veszély, hogy széteshet Románia. Ezt hangoztatják manapság egyesek, de az a gyanúm, hogy más céljuk van.
– Micsoda?
– Valószínűleg van valamilyen politikai projektjük, és megpróbálják ilyenfajta nacionalizmussal vonzani az embereket, nem létező vagy legalábbis a mai Romániában nem sürgető veszélyeket hangoztatva. Én békén hagynám a nacionalistákat, normális, ha létezik egy nacionalista irányvonal is, de ők is hagyják békén a történelmet: „Hagyjátok csak őseinket krónikák porán pihenni: / Mert a nagy múltból bizonnyal gúnyosan tekintenek ki. / Miért nem jössz te, Ţepeş vajda, hogy kemény markodba fogva / Két csoportra oszd e hordát: őrültekre és gazokra?” (Mihai Eminescu: Harmadik levél, Franyó Zoltán fordítása – a szerk.) Magda Grădinaru / News.ro; Főtér.ro; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ilyen retorikát használnak egy Dan Tanasă-könyvbemutatón
Hargita és Kovászna megyét a Románia szívében lévő kígyók szigetének nevezte Lazăr Lădariu román publicista azon a marosvásárhelyi rendezvényen, amelyen a magyarellenességéről ismert Dan Tanasă könyvét mutatták be. Az eseményen jelen volt Maros megye prefektusa, Lucian Goga is.
A Zi de zi román napilap számol be arról a könyvbemutatóról, amelyet Marosvásárhelyen tartottak. Jelen volt többek között Lucian Goga prefektus, Dan Tanasă blogger, aki önmagát a Hargita és Kovászna megyei „elnyomott” románok érdekvédőjének nevezi, Lazăr Lădariu publicista, Ioan Pop Sabău a Hargita, Kovászna és Maros megyei románok civil fórumának elnöke és Dimitrie Poptămaș, a Vasile Netea Alapítvány elnöke. Dan Tanasă könyve, Elfeledve Románia szívében – a szerző bevallása szerint – a Hargita és Kovászna megyében élő, diszkriminált románok ügyeit tárja nyilvánosság elé. Véleménye szerint a történészek, régészek és hivatalos iratok által alátámasztott eseteket nem lehet megkérdőjelezni, bizonyítják, hogy milyen nehéz sorsuk van az említett megyékben élő románoknak. Ioan Pop Sabău arról beszélt, hogy milyen hasznos ez a könyv, amely dokumentumokkal támasztja alá, hogy a Hargita és Kovászna megyében élő, kisebbségben lévő románok el vannak nyomva. Példaként említette, hogy bár Sepsiszentgyörgy lakosságának 27 százaléka román, a polgármesteri hivatalban egyetlen román alkalmazott sincs. Szerinte a diszkriminációellenes tanács nem pártatlanul végzi a munkáját, sokszor a bíróságokon derül ki, hogy az általa hozott döntések nem állják meg a helyüket. Lazăr Lădariu szerint Dan Tanasă könyve megerősíti a román nemzeti öntudatot. A könyv is rámutat arra, hogy ha nem tartunk össze, akkor megtörténhet, hogy Románia szívében létrejön a kígyók szigete. Ez a könyv mindannyiunk fájdalmát kiáltja világgá. Simon Virág / Székelyhon.ro

Botrány a parlamentben, számon kérték Dragneán az amerikaiaknak írt válaszlevelet
Felfüggesztették a szenátus szerdai plenáris ülését, mivel a Nemzeti Liberális Párt (PNL) és a Mentsétek meg Romániát Szövetség (USR) frakciója elhagyta az üléstermet, tiltakozásul az amerikai külügyminisztériumnak az igazságügyi törvényekkel kapcsolatos közleményére adott közös állásfoglalás miatt, amelyet a két házelnök fogalmazott meg.
Az USR és a PNL döntése egy rövid tanácskozást követően született meg, amelyen a kormányzó Szociáldemokrata Párt (PSD), a PNL, az USR és az RMDSZ frakcióvezetője vett részt. A Népi Mozgalom Párt (PMP) szenátorai még a tanácskozás előtt elhagyták az üléstermet.
Ezzel egy időben az USR képviselőinek egy csoportja Liviu Dragnea, a képviselőház elnökének irodájába ment, hogy kifejezze tiltakozását a közlemény ellen, amelyet a két házelnök adott ki az Egyesült Államok külügyminisztériumának az igazságügyi törvények módosításával kapcsolatos állásfoglalására reagálva.
Dragnea fogadta irodájában az USR-s képviselőket. Dan Barna USR-s képviselő úgy nyilatkozott, mivel a képviselőház ülését vezető Florin Iordache – a házszabályt áthágva – megszakította a két házelnök nyilatkozatáról folyó vitát, majd a képviselők többségi szavazattal elutasították azt a javaslatot, hogy Liviu Dragnea a plénum előtt ismertesse álláspontját az ügyben, úgy döntöttek, ők mennek majd a házelnök irodájába, hogy kifejezzék tiltakozásukat az amerikai külügyminisztérium állásfoglalására reagáló nyilatkozatra.
Dragnea közölte az ellenzéki alakulat honatyáival, hogy teljes mértékben jogában állt válaszolni Washington bírálataira, és azt is megtehette, hogy Călin Popescu-Tăriceanuval, a szenátus elnökével közösen Románia parlamentjének nevében foglaljon állást.
A kétkamarás parlament házelnökei szerint az Egyesült Államok külügyminisztériuma kiegyensúlyozott elemzés nélkül, egyes romániai véleményeket „visszhangozva”, alaptalanul aggódik a romániai jogállamiságért. Călin Popescu-Tăriceanu szenátusi és Liviu Dragnea képviselőházi elnök, a szociálliberális kormánytöbbség vezetői kedden kiadott közös nyilatkozatukban a washingtoni külügyminisztérium előző esti közleményére reagáltak. Ebben az Egyesült Államok aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy a román törvényhozás különbizottsága olyan törvénytervezeteket elemez, amelyek „alááshatják a korrupcióellenes harcot és gyengíthetik az igazságszolgáltatás függetlenségét”.
Amerika az igazságügyi törvények leszavazására szólítja a román parlamentet Az igazságügyi törvénytervezetek elutasítására szólította Románia parlamentjét az Egyesült Államok külügyminisztériuma. Washington szerint a bukaresti balliberális kormánykoalíció által beterjesztett módosítások aláássák a korrupcióellenes küzdelmet.
Raluca Turcan liberális képviselő szerdai parlamenti felszólalásában hangsúlyozta, a PNL támogatja az Amerikával kötött stratégiai partnerséget, a korrupcióellenes küzdelmet és az igazságszolgáltatás függetlenségét, ezért a hatalommal való visszaélésként minősíti Dragnea és Popescu-Tăriceanu nyilatkozatát. „Követelem Liviu Dragnea képviselőházi elnök lemondását. Ő nem képvisel bennünket, sem azokat, akik engem megválasztottak, mint ahogyan az országban élő sok tisztességes állampolgárt sem” – mondta Turcan.
Dragneáék „kellemetlen meglepetésként” élik meg Washington felszólítását A kétkamarás román parlament házelnökei szerint az Egyesült Államok külügyminisztériuma kiegyensúlyozott elemzés nélkül, egyes romániai véleményeket „visszhangozva”, alaptalanul aggódik a romániai jogállamiságért.
Lucian Stanciu-Viziteu USR-s képviselő felszólalásában hangsúlyozta, a két házelnök nyilatkozata nem képviseli sem az ő, sem kollégái álláspontját. „Személyesen sértve érzem magam a két házelnök tegnapi állásfoglalása miatt. (...) Kérem a két házelnököt, jelentse ki világosan, hogy ezt az üzenetet saját nevükben és nem a parlament nevében fogalmazták meg” – szögezte le a honatya. Niculae Bacalbaşa szociáldemokrata (PSD) képviselő ellenzéki kollégái kijelentéseire reagálva úgy fogalmazott: „Kérem a párhuzamos állam papagájait, tartsák tiszteletben a román nép szuverenitását!”
Márton Árpád RMDSZ-es képviselő felszólalásában azt mondta, nem érti, mit akar az ellenzék. „Esetleg azt szeretnék, hogy bocsássuk szavazásra a két házelnök nyilatkozatát? Ha ezt akarják, szavazhatunk róla, és akkor hivatalosan a parlament nyilatkozatává válik” – idézte az Agerpres a szövetség háromszéki képviselőjét. Krónika (Kolozsvár)

SZÉKELY kígyók szigete
Most, hogy olvasom Lazăr Lădariu román újságíró fájdalmas jaját, valami sejtelmes önvád suhan át rajtam: hiszen mi ezeken az oldalakon már többször is idéztük Őt, elfogultak vagyunk iránta!
Meg is dolgozik érte L. Lădariu, az egyszer biztos, hiszen mondhatni naponta jelenik meg egy-egy írása, melyekben elemi erővel biztatja olvasóit a magyarok iránti gyűlöletre. Legújabb ötlete még egy hóhért is lenyűgöz.
Történt, hogy Dan Tanasă könyve került bemutatásra Marosvásárhelyen. Címe: Elfeledve Románia szívében. Már a címe is meghat. Most én hová könnyezzek? A bemutatón ott volt mindenki, aki számított, a kormánymegbízott Lucian Goga, ott volt a Zi de Zi (Naponta) nevű lap szerkesztője. De ott volt föltétlen Ioan Pop Sabău, annak a román civil szervezetnek az elnöke is, aki kések és könnyek között védi Hargita, Kovászna és Maros megyék „kisebbségben lévő, elnyomott, diszkriminált” (!) románjait. És én mintha megnyugodnék, hogy végre(!), végre megtudják, milyen a kisebbségi sors. Dan Tanasă könnyes könyve vezéreszme. Nyugtat az egyik sepsiszentgyörgyi román tanácsos emléke is. Az ultima racio magasában mondta most két éve, hogy majd meglátjuk, 30 év múlva kik lesznek itt többségben! Akkor lányos zavaromban rebegtem, nyugi, a cigányok lesznek azok.
Szóval ezen a szinten Marosvásárhelyen is az érvelés. De maradjunk csak Lazăr Lădariu rémképeinél! Mint égő lándzsát, vetette a közönség fölé: ha így haladunk, Hargita és Kovászna megyék a Kígyók szigete lesz Románia szívében! Nagy taps a közönség részéről. Brazília közelében van az a sziget, tiltva a hajóknak is a kikötés. Ember a Kígyók szigetén nem jár. De kérdem én, ha ennyire veszélyes hely Székelyföld, miért telepedtek ide özönnel a románok, még parancsra is? Miért kényszerítették ide a végzős román tanárokat, orvosokat? És egyáltalán erről a szigetről: miért nincs honvágya a beáradó románoknak 1968 óta? S azelőtt sem?
Miféle emberek lepték el Lădariuval ezt a szigetet, ahol számukra életveszély terem, kígyóméreg, és nincs honvágyuk! Czegő Zoltán / Székely Hírmondó; Erdély.ma

Ami a románnak fehér, az fekete a magyarnak
Magyar illúziónak tartja a román történész a feltevést, miszerint az erdélyi románság 99 évvel ezelőtt megelégedett volna kevesebbel is, mégpedig az autonómiával a Romániával való egyesülés helyett. „Annak az illuzórikus reménynek a megnyilvánulása ez, hogy bizonyos »jóravaló« románok segítségével meg lehetett volna menteni valamit a történelmi Magyarországból” – állapította meg lapunknak Sorin Mitu, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem tanára.
A Lucian Boiához és Neagu Djuvarához hasonlóan a „mítoszromboló” történetírók közé tartozó szakértőt arról faggattuk, miként él a román társadalom emlékezetében az 1918. december elsején rendezett gyulafehérvári nagygyűlésen kinyilvánított egyesülés, valamint hogy meddig marad románok és magyarok együttélésének egyik neuralgikus pontja a másik nemzeti ünnepe. A kérdés már csak azért is aktuális, mert bukaresti nacionalista körök részéről heves támadások érik azokat a magyarokat, akik kinyilvánítják, hogy számukra december elseje nem ünnep. A Románia Csillaga érdemrend becsületbírósága nemrég méltatlannak találta Kelemen Hunort a kitüntetésre, amiért az RMDSZ elnöke kijelentette: az erdélyi magyarok nem fogják és nem is akarják megünnepelni az Erdély Romániához csatolását kimondó 1918-as Gyulafehérvári határozat centenáriumát. Mások a közelgő román nemzeti ünnep „megszentségtelenítésének” tartják a kolozsvári Erdélyi Történeti Múzeumban a napokban magyar királyok koronázási érmeiből és a Szent Korona másolatából nyílt kiállítást.
Felvetésünkre, miszerint a romániai magyarság alapvető követeléseit – beleértve az önrendelkezést – éppen a kilencvenkilenc évvel ezelőtt tett ígéretekre alapozza, Sorin Mitu úgy vélekedett: a románoknak a magyar kisebbséghez fűződő viszonya nem a Gyulafehérvári határozaton, hanem a jelenkori kisebbségvédelmi irányelveken kellene alapulnia. Az erdélyi történelem és a nacionalizmus tanulmányozásának szakértője elmondta, az a gond, hogy miközben a románok meggyőződése szerint Románia paradicsom a magyar kisebbségek számára, a magyarok úgy látják, nemzetiségi jogaikat sohasem tartották kellőképpen tiszteletben. Mitu szerint a két nép a mai napig nem igyekszik megértetni magát a másikkal, ugyanakkor nem teremtette meg a feltételeit annak, hogy ne nevezzen fehérnek valamit, amiről a másik azt állítja, hogy fekete. A kincses városi tudományegyetem modern kori történelmi tanszékének igazgatója elmondta, a nemzeti büszkeség is csak addig jó, amíg mértékkel nyilvánul meg, és amikor a másik iránti tisztelettel, értelemmel és józansággal társul. „Egyszerű erdélyi emberként meg tudom ünnepelni december elsejét és hasonlóképpen képes vagyok örülni március tizenötödikének is. Emlékszem, az első nemzeti ünnep, amelyiken a kommunista Románia augusztus huszonharmadikája után, 1990-ben részt vettem, éppen Ópusztaszeren volt, a magyar államalapítás ünnepén, augusztus huszadikán. És csodálatosan éreztem magam!” – jelentette ki az aradi származású történész, aki bevallottan büszke arra, hogy egyik felmenője Bethlen Gábor erdélyi fejedelemtől kapott nemesi oklevelet.
Mitu szerint a románoknak meg kell érteniük, hogy a magyaroknak nincs okuk „ugrabugrálni örömükben”, amikor Trianonra vagy 1918. december elsejére emlékeznek, hiszen akkor más uralom, más zászló alá került az az ország, amelyet dédapáik örökre magyarnak hittek. Hozzátette ugyanakkor: a magyarok részéről is szép volna, ha megértenék, hogy a románok valami olyasmit ünnepelnek ilyenkor, ami fontos számukra, ez az ő ünnepük, amit nem szép mellőzni vagy bojkottálni. „Egy primitív román nacionalista számára, amilyenből elegendőt találni a magyarok soraiban is, 1918 konfliktusokkal és nemzeti gőggel terhes időszakként értelmezhető, olyan pillanatként, amikor bosszút álltunk az évezredes ellenségen, történelmi elégtételt vettünk, és egy évvel később kitűztük az oláh bocskort a magyar parlament épületére. Toleráns és európai szemszögből viszont a románok a nemzetépítés momentumaként tekinthetnek 1918-ra, egy jobb jövő megalapozásaként a maguk, valamint Románia és Erdély valamennyi lakója számára, legyenek azok románok vagy magyarok” – szögezte le lapunknak a történész. Rostás Szabolcs / Magyar Nemzet; Erdély.ma

Száz év talány
Százalékok és térképek, idézetek és háttérinfók garmadája teszi olvasmányosan tanulságossá Lucian Boia legújabb kötetét, amely a Nagy Egyesülés tematikáját járja körbe. A szó legszorosabb értelmében: vajmi keveset foglalkozik a Gyulafehérvári Nyilatkozat közvetlen környékével, inkább azt a milliőt igyekszik érzékeltetni, ami az első világégés előtti és – az azt lezáró békeszerződések révén – a közvetlenül az utáni időszakot meghatározta. Mintegy kontinentális olvasatát nyújtja mindannak, ami a Kárpát medencében és peremövezetében lezajlott, s ezzel arra kényszerít, hogy árnyaltabban, az akkori európai politikai mező összefüggéseit is szemmel tartva pillantsunk a számunkra baljós, a Monarchia kisebbségeinek szempontjából biztató fejleményekre.
Boia a határok megvonásának mikéntjéről való vélekedést sem spórolja meg, bár ezzel már végképp magára vonta a szolgálatos patriotárd kórus pfújjolását; valójában nem tesz egyebet, mint folytatja eddigi szakmai krédójának visszaigazolását. Kimondja és adatoltan bizonyítja azokat a tételeket, amelyek kényelmetlenek, vitát kavarnak, ellenszenvet generálnak. Például a határkérdésben szerzőnk listázza azokat a helyzeteket, amikor a végső demarkáció megállapításakor kikérték a helyi lakosság véleményét. Erdély (de ugyanúgy Felvidék és Délvidék) esetében az egyetlen – illuzórikus – módja lett volna annak, hogy a trianoni térkép másként alakuljon. Elegendő a Szatmár–Nagyvárad–Nagyszalonta–Arad sávot megfigyelni a korabeli demográfiai adatokkal és látjuk: masszív (esetenként csak jelentős) magyar többségű települések kerültek „ideátra”. Ezzel mintegy kritikai értelmezését nyújtja Lucian Boia az elvnek, miszerint a nemzetállamok száz évvel ezelőtti kialakításakor az etnikailag minél homogénebb tömbök kialakítása volt a cél.
A történelmi és a politikai jogformálás bizonyos területekre csak másod- illetve harmadlagos tényezőként hatott. Jogosan mondhatja irredentának e sorok íróját bármely éber hazafi és lehet, hogy a szerkesztőséget is úgymond exponálom, ezért nem is játszom el tovább a gondolattal, miszerint a Királyhágónál felállított vámhivatallal inkább meg tudnának barátkozni a Nagy Erdélyi Jeremiád narratívájába nyakig beágyazott magyarok. Hogy a másik, még meredekebb változatot, a független Erdély alternatíváját ne is bolygassuk: maguk Maniuék is csak arrébb, a harmincas években eszméltek rá, hogy a regátbeli dominancia jószerivel saját transzilván bázisukat lazította fel. A legkézenfekvőbb variáns a mondom a magamét verseny leduplázott formája, ahol mindenki a maga közössége felé fordulva, de kicsit azért a „másikra” is kikacsintva ugyanazokat a berögzött szó (és talán gondolat)fordulatokat ismétli el: mi azt, hogy nem tartottátok be és adósok vagytok, ők azt, hogy évszázada nem jutottatok lojalitás című tantárgyból a kiscsoportból a grupa mijlocie szakaszba. Nos ettől óv Lucian Boia, hogy a Trianon-kutatás magyar eredményeit mellőző, vagy ahhoz startból ellenségesen viszonyuló román történésztársadalom nagy része nem lesz partner abban az időnként közös gondolkodásban, ami lehet, hogy elég, ha olykor mindössze annyit jelent: van egy tér, amelyet igen szabálytalan puzzle-kockákkal lehetne lefedni; mindenki hozza a maga részecskéit és ezzel megteremtődik a (továbbra is ellentmondásokkal és fonák helyzetekkel telített) összkép előfeltétele. Belőle, mint egy svédasztalról, bárki válogathat tetszése, ízlése és ... éhségérzete szerint. A desszertnél pedig nehéz lesz megállapítani, hogy miféle s mekkora különbség van a román és magyar gyomor telítettsége között. Rostás-Péter István / Szabadság (Kolozsvár)

Az igazságosság éve
Múlt hét végén az RMDSZ vezérkara Marosvásárhelyen tanácskozásra gyűlt. Az elnök, Kelemen Hunor úgy biztatta a magyarokat, mint a papagáj saját magát a macska szájában, hogy tudniillik nem kell be…ijedni. Kérte ugyanis, hogy: „2018-ban ne bátortalanodjanak el, ne ijedjenek meg a kihívásoktól...” Azt is megpendítette, hogy az erdélyi magyarság Románia értékteremtő közössége, és ekként szeretne megmaradni. „Ehhez a gyulafehérvári ígéretek betartásán keresztül vezet az út” – mondta.
De azt nem, hogy az utóbbi időben úgy néz ki, Romániában a kollektív értékek teremtése utolsó a sorban, következésképp magyarokra nincs is szükség, amire minduntalan fel is hívják figyelmünket. Az RMDSZ azt szeretné, ha 2018 az igazságosság éve lenne, és olyan programsorozatot képzel el, melynek címe Ezer év Erdélyben, száz év Romániában. Persze számíthatnak rá, hogy megkapják a méltó feleletet az igazságosság nevében: Kétezer év Romániában, amiből ezer év magyar elnyomás alatt titulussal. A magyarok előszeretettel idéznek olyan történészeket, akik hajlamosak sirámaik megértésére, mint például Lucian Boia vagy Sorin Mitu. Jobb lenne, ha szembenéznének a tényekkel, és a gyulafehérvári nyilatkozatok idézgetése kapcsán inkább nem reklamálnának, hanem olyan iskolázott történészekre is figyelnének, mint Marius Diaconescu, aki a budapesti Eötvös Lóránt Tudományegyetemen doktorált történelemből, és most kerek perec megmondta a magyarok által állandóan felhánytorgatott gyulafehérvári nyilatkozatról: „a magyar politikai vezetők szándékosan tévesen értelmezik a gyulafehérvári egyesülési nyilatkozatot, ami a magyarok számára kedves mítosz”. És azt is ajánlja, hogy tanulmányozzák a nyilatkozat magyar nyelvű változatait a korabeli magyar sajtóban, és „sehol nem találják majd nyomát autonómiának vagy önrendelkezésnek”. Szerinte a magyarok éppen azzal rendelkeznek, amit (nekik) Gyulafehérváron ígértek (Krónika, 2017. dec. 8.). Azt is megemlítette, hogy mielőtt kérnék március 15-e ünneppé nyilvánítását, azelőtt elsősorban tiszteletet kellene tanúsítaniuk december elseje iránt. Ott lett volna a nagy alkalom most is, hisz az Új Jobboldal együtt akart ünnepelni bár a székelyekkel Sepsiszentgyörgyön, de azok nem hallgattak a jó szóra, nem válaszoltak ama felkérésére, hogy: „Gyertek, örvendjünk együtt Erdélynek a román anyaországgal való egyesülése 99. évfordulóján!” Ez mind annak az eredménye, hogy rosszul ismerik saját történelmüket. Az Új Jobboldal megmondta a tutit a december elsejei ünnep kapcsán: „a székelyek őseit évszázadokon át sanyargatták a magyarok, akik az elmagyarosítás révén akarták felszámolni ezt az etnikumot”. És sajnos, úgy néz ki, ez sikerült is nekik. Ezért most a székelyek azt állítják, hogy ők tulajdonképpen magyarok, sőt, még egy kicsit többre is tartják magukat. Pedig – miként a jobbosok állítják – több alkalommal is szövetségesei voltak Ştefan cel Marénak, Petru Rareşnek és Mihai Viteazulnak is. Az is lehet, hogy amikor oldalukon harcoltak, még tudtak románul, hiszen a román uralkodóktól nem volt elvárható, hogy a katonai vezényszavakat magyarul kiabálják a székely vitézeknek. A felhívás végén felemlegették: „Dózsa Györgyöt nem a románok ültették tüzes trónra és végezték ki. Nem a románok magyarosították el!”. Hát ezek után a székelyeknek vállvetve kellene ünnepelniük az Új Jobboldallal, s a Dinamo és a Steaua szurkolóival együtt szívből ordibálhatnák, hogy ki a magyarokkal az országból! Ezúttal nem hangoztatták az Új Jobbosok, amit a román politikusok is szoktak, hogy végeredményben a kisebbségek jogait a gyulafehérvári ígéretekhez képest Románia jóval túlteljesítette, és ezért például teljesen felesleges lenne, ha az unió a kisebbségek védelmével foglalkozna. Románia ismét pert indított a bizottság és az Európai Kisebbségek Föderatív Uniója (FUEN) ilyen irányú kezdeményezése ellen, sőt, a FUEN regionális tanácskozásának betiltását is kérték. Bizonyosan attól félnek, hogy mivel Románia európai átlagon felüli jogokat biztosít a kisebbségeknek, esetleg arra fogják kényszeríteni, hogy vegyen vissza az eddig megadott pluszjogokból is. Végül is minden félreértés a történelem félreértelmezéséből ered. A marosvásárhelyi SZKT tartsa magát saját felhívásához: legyen 2018 az igazságosság éve. A magyarok legyenek igazságosak, és ismerjék be, hogy nincs igazuk, mikor követelőznek, hintsenek hamut fejükre, ünnepeljenek december elsején, s járják csak az egyesülés hóráját, és akkor minden rendben lesz ebben a csodálatos országban. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Váradi kincseket bemutató kiállítás nyílt Bukarestben
A Szent László Emlékév lezárásaként a váradi Római Katolikus Püspökség egyedülálló lehetőséget kapott alapító szent királya és a magyar katolicizmus évezredes történelmi és egyházművészeti hagyatékának bemutatására a bukaresti Nemzeti Történeti Múzeumban.
Az elődjeinktől örökölt értékek ápolása, ismertetése és továbbadása, de ugyanakkor az értékteremtés is fő motívumai között szerepeltek a bukaresti Románia Nemzeti Történeti Múzeumában tartott, Felix Terra – a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye történelme és egyházművészete című kiállítás megnyitója alkalmával elhangzott beszédeknek, 2017. december 14-én. A Szent László Emlékév lezárásaként ugyanis, a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség egyedülálló lehetőséget kapott alapító szent királya és a magyar katolicizmus évezredes történelmi és egyházművészeti hagyatékának bemutatására. A bukaresti Román Nemzeti Történeti Múzeum meghívására és a két intézmény közös szervezésében három hónapon át tartó kiállítás jött létre a Szent László alapította egyházmegye történelmi és művészeti kincseiből, Románia fővárosának e magas rangú kulturális intézményében. Ernest Oberländer-Târnoveanu múzeumigazgató szerint, ritkán talált ennyire nagy közreműködő készségre partnereknél, amikor közös kiállítások szándékával felkereste őket, mint a Nagyváradi Püspökség elöljárója, és munkatársai esetében.
A csütörtökön megnyílt kiállítás, a múzeum egy nagyobb és már néhány éve zajló projektjének a részét képezi – Oberländer elmondása szerint – amely által „az ország felé szándékoznak fordulni” a „Mindenki együtt!” mottó jegyében, lehetőséget nyújtva ezáltal egyházaknak, és kisebbségi csoportoknak is, hogy az országos szintű kultúrintézményben a nagyközönség elé tárhassák látogatás céljából értékeiket. Többen a felszólalók közül az intézmények közötti összefogás és közreműködés szükségességét és természetes voltát, normalitását emelték ki egy olyan 21. századi Európában, ahol egyre jobban tombol az értékrombolás, és ahol ezt csak közös értékeink ismertetésével lehet megfékezni, határok és korlátok nélkül, előítéletek és ellenségeskedések kerülésével. A kiállított tárgyak – Szent László öröksége – olyan értékeket képeznek, amelyek az embernek az Istennel való találkozásából születtek: minden kor embere, függetlenül attól, hogy ki uralta egy adott időben azt a bizonyos földet, amikor rátalált Istenre és kapcsolatba lépett vele, értékeket alkotott, maradandóakat, amelyeket nekünk kötelességünk megőrizni, ismertetni, továbbadni és mindebből megtanulni, hogy mi magunk is hivatottak vagyunk értékeket teremteni – hangsúlyozta nyitóbeszédében Böcskei László nagyváradi római katolikus megyés püspök. Egy elszemélytelenedő félben levő, egyre arctalanabb társadalomban meg kell mutatni azt, hogy nekünk van arculatunk, nem is akármilyen, hanem egy nagyon értékes, egy olyan, ami kötelez – folytatta az egyházi elöljáró.
Elismerés
A rendezvényen szót kapott továbbá Miguel Maury Buendia bukaresti apostoli nuncius, Lucian Romaşcanu a kulturális és nemzeti identitásért felelős miniszter, Sergiu Nistor államelnöki tanácsos, Varlaam Ploieșteanul segédpüspök, Daniel pátriárka képviselője, Victor Opaschi államtitkár, Földesi Ferenc a Széchényi Nemzeti Könyvtár különgyűjteményi igazgatója, valamint Aurel Chiriac, a Körösvidéki Múzeum igazgatója. Mindenki egyöntetűen elismerését fejezte ki a múzeum, illetve az egyházmegye vezetői iránt, a rendkívüli együttműködésért, és pozitív bírálatban részesítették a kezdeményezést. Amikor nincs béke, az értékeket nem mutatják meg, nem teszik ki, hanem elrejtik, féltik, fejtette ki gondolatait Opaschi államtitkár. A tény, hogy egy római katolikus egyházmegye Bukarestben állíthatja ki értékeit azt bizonyítja, hogy békés állapotok uralkodnak, a román állam biztosítja a vallási és nemzetiségi kisebbségek számára a szükséges feltételeket ahhoz, hogy kibontakozhassanak, és megfelelő körülmények között éljék meg identitásukat. A társszervező intézmények vezetői – Földesi Ferenc valamint Aurel Chiriac – a kultúra érdekében való, minden határt átívelő közreműködés fontosságát emelték ki.
Számos vendég
Számos egyházi személy fogadta el a kiállítás megnyitó ünnepségére való meghívást. Jelen voltak a rendezvényen Ioan Robu bukaresti római katolikus érsek és segédpüspöke Cornel Damian, Mihai Frățilă bukaresti görög katolikus püspök, Roos Marton temesvári római katolikus püspök, Virgil Bercea, nagyváradi görög katolikus püspök. Parlamenti képviselők és más közéleti szereplők is megtisztelték jelenlétükkel a szervezőket, közöttük nagyváradiak is. A kiállítás kurátora a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye kulturális referense, Lakatos Attila muzeológus, őt segítette munkájában és a bukaresti múzeumban dolgozó munkatársakkal való közreműködésében Lakatos Balla Tünde.
A több mint 1000 négyzetméteres tárlaton közel 150 jelentős kiállítási tárgy van bemutatva, köztük számos olyan, amelyet az ország területén még sosem állítottak ki, mint Luxemburgi Zsigmond nagyváradi sírjának ékszerei, a Váradon keletkezett és a Szent László legendahagyomány számára felbecsülhetetlen értékű Dubnici Krónika, vagy az egyházmegye talán legértékesebb művészeti hagyatéka, a flamand késő reneszánsz egyik remekműveként számon tartott belényesi Szűz Mária-kegykép.
A saját gyűjteményből származó, illetve a Magyar Nemzeti Múzeum, az Országos Széchényi Könyvtár, a Magyar Nemzeti Levéltár és nagyváradi Körösvidéki Múzeum által kölcsönzött műkincsekből összeállított tárlat nem csak a Nagyváradi Egyházmegye történetének legjelentősebb múzeumi eseménye, hanem az erdélyi katolicizmus talán legnagyobb hatású és minden szempontból Szent László nagyságához méltó megnyilvánulása Románia egyik országos jelentőségű kulturális intézetében. A kiállítás 2018. április 1-ig lesz látogatható. erdon.ro