Választás 2014 – Határon túli magyar és külföldi lapok a választásokról –
Az erdélyi magyar lapok szerint a Romániából leadott szavazatok is hozzájárultak a magyarországi országgyűlési választások eredményéhez, de „a tősgyökeres magyarországi szavazók" döntötték el, hogy továbbra is a Fidesz-KDNP szövetség kormányozzon Magyarországon.
Háromszék: megőrizték a lakosság bizalmát
A székelyföldi Háromszék napilap vezércikkében igazi hungarikumnak minősítette, hogy a kormányzó pártok „úgy vezették ki a legmélyebb gödörből az országot, hogy a lakosság bizalmát mindvégig megőrizték". Ezt a lap azért tartotta rendkívüli eredménynek, mert – mint fogalmaz – Európa legtöbb országában a kormányok megfizették az árát a sokszor elkerülhetetlennek tűnő kiigazító intézkedéseknek. A vezércikkíró a hungarikumot kiegészítő sajátosságnak, egyfajta „transzilvanikumnak” minősítette, hogy „a külhoni magyarság körében 95 százalék körüli a Fidesz támogatottsága". Szabadság: nem lehet a határon túliak szavazati jogával magyarázni az eredményt
A kolozsvári Szabadság napilap vezércikkírója szerint nem lehet a határon túliak szavazati jogával magyarázni a Fidesz nagy arányú győzelmét. A magyarországi „baloldal megnyugodhat: ezt a kormányt a tősgyökeres magyarországi szavazó választotta újra ekkora arányban" – olvasható a lapban. A Szabadság cikkírója szerint az erdélyi szavazók nem elsősorban az egyik vagy a másik politikai érdekcsoport győzelméhez akartak hozzájárulni. Szerinte a szavazást „afféle késve érkezett történelmi igazságtételként", „a magyar nemzethez tartozás szimbolikus gesztusaként" élték meg az erdélyi magyar választók.
Hargita népe: nem volt döntő a külhoni magyarok szavazata
A székelyföldi Hargita népe vezércikkírója szerint most még nem volt döntő a külhoni magyarok szavazata, de a későbbiekben lehet ez másképpen is. Azért tartotta fontosnak a külhoniak szavazati jogát, mert – mint írja – „így minden magyar politikusnak kötelező lesz eljönnie Erdélybe, szóba állni az itteni szavazókkal: ha színből, ha szívből".
Adevarul: antidemokratikus kisiklások
A román lapok többsége az AFP francia hírügynökségnek a – román Agerpres hírügynökség által is átvett – megfogalmazását használva az „antidemokratikus kisiklásokkal vádolt populista Orbán Viktor konzervatív pártjának" győzelméről számolt be.
Az Adevarul című liberális lap címsorban emelte ki a választásokról szóló tudósításában, hogy mintegy százezer Romániában élő magyar is részt vett a voksoláson, akiknek levélszavazatait főleg a csíkszeredai és kolozsvári főkonzulátus gyűjtötte össze. A Gandul című független lap azt hangsúlyozta, hogy a Jobbik „szélsőségesei" nagyon magas százalékot értek el.
Evenimentul: harmadszor nyert Orbán
A jobboldali román államfőhöz közel álló Evenimentul Zilei azt írta: Budapest „erős embere" harmadik mandátumára készül. A lap úgy értékelte: Orbán Viktornak, aki a pénzügyi katasztrófa küszöbén vette át az országot 2010-ben, sikerült rendbe tennie a gazdaságot, még ha a külföldi vállalatok kárára is, és újraválasztása elsősorban a rezsi húsz százalékos csökkentésének köszönhető. Romania Libera: oroszbarát politika nyert teret
A jobboldali Romania Libera arról közölt elemzést, hogy a Fidesz győzelmével és a Jobbik megerősödésével egy olyan „oroszbarát" politika nyert teret Magyarországon, amely a krími válság közepette a kétoldalú magyar-román kapcsolatokban is feszültségekhez vezethet.
Hospodárské Noviny: ráfizethet a gazdaság
A hétfői szlovákiai lapok a viszonylag korai lapzárták miatt többnyire csak eredmény ismertető, illetve a Magyar kormány elmúlt négy évére visszatekintő írásokban számoltak be a Fidesz-KDNP győzelméről. „Orbán egyértelműen nyert, ráfizethet a gazdaság" – címmel kétoldalas hétfői összeállításában a Hospodárské Noviny (HN) szlovák gazdasági-közéleti napilap a választások előzetes eredményeit ismerteti. A magyar kormány elmúlt négy évének legjelentősebb gazdasági lépéseit felidézve megjegyzi: a választás eredményei azt jelzik, hogy a magyaroknak megtetszett Orbán Viktor kormányának gazdaságpolitikája, amely egyebek mellett csökkentette a magánszemélyek jövedelemadóját, és új adókat vezetett be a nagy külföldi cégek és bankok, azaz „az állam első számú ellenségei" számára. A HN szerint a magyar gazdaság „hosszú távon rossz pályára van állítva", és ha nem változik az irány – írja -, akkor „déli szomszédainkra még nehéz pillanatok várnak." A HN hétfői, „Orbán mint Fico" című kommentárjában a magyar és a szlovák miniszterelnök, valamint a kormányaik politikája közötti „hasonlóságokra" mutat rá. Megjegyezi: „álszent módon" a Fidesz jobboldali, Fico kormánypártja pedig baloldali pártnak nevezi magát, holott a deficitcsökkentést Magyarország esetében részben az államosítás, Szlovákiában pedig részben a privatizáció segítségével valósították meg.
Pozsonyi Pravda: borostás lázítóból populista konzervatív
Orbán Viktornak vasárnapi győzelmével azt sikerült elérnie, amit még egy magyar kormányfőnek sem a történelmi Magyarország szétesése óta: harmadszor vezette győzelemre pártját a parlamenti választásokon – írta a pozsonyi Pravda. A lap megjegyzi: Orbán Viktor 1989 óta „borostás lázítóból és fékezhetetlen liberálisból, keresztény irányzatú populista konzervatívvá vált", ám egyben nem változott, vagyis „továbbra is csak a győzelmet tartja szem előtt."
Új Szó: a baloldalnak többet és jobbat kellene produkálnia
Nem volt tétje a vasárnapi választásnak, nem azért, mert a győztes biztos eleve befutónak számított, hanem mert „senki nem ígért semmit" a leváltáson vagy a folytatáson kívül – írta hétfői kommentárjában a pozsonyi Új Szó. A szlovákiai magyar nyelvű lap „Tét nélkül" című kommentárjának írója a jövőbeli lehetőségeket elemezve úgy véli: „nyolc év kormányzás után a legjobban kommunikáló pártot is megutálják az emberek", a baloldal pedig várhatóan külön-külön kezd majd új életet, a következő választáson e „logika alapján nekik kellene nyerniük." Hozzáteszi: ehhez viszont (a baloldalnak) többet és jobbat kellene produkálnia mint az utóbbi időszakban, mert ha nem, könnyen előfordulhat, hogy 2018-ban a Fidesz fő ellenfele a Jobbik lesz.
Lidové Noviny: Orbán belépett a történelembe
„Orbán Viktor belépett a történelembe. Hatalmas fölénnyel egymás után másodszor is megnyerte a választást Magyarországon, és harmadszor lesz miniszterelnök" – írja az Orbán újabb sikert ünnepel című riportjában a Lidové Noviny című prágai napilap. Azt is megjegyzi, hogy a választás új rendszer szerint zajlott le, amely bónuszt ad a legsikeresebb pártnak.
A konzervatív újság Orbán – egy férfi, aki megváltoztatja Magyarországot cím alatt portrét közöl a magyar miniszterelnökről. „Közép-Európa legsikeresebb politikusává válhat. Még egyetlen kormányfőnek sem sikerült háromszor győznie, még senkinek sem sikerült olyan hatalmas támogatást szereznie, még senki sem változtatta meg négy év alatt az országot úgy, ahogy Orbán Viktor" – írja Lubos Palata, a lap kiküldött tudósítója Budapestről.
Hospodárské Noviny: Orbánnak nincs egyenrangú vetélytársa
Orbán megerősíti hatalmát és az államot is, de nagyobb változásokat továbbra sem lehet kizárni – véli a Hospodárské Noviny. A következő négy év kulcsszava a konszolidáció lesz – írja magyarországi politikusokra és elemzőkre hivatkozva Martin Ehl, a gazdasági és politikai napilap külpolitikai rovatának vezetője. „Orbánnak a hazai politikai színtéren nincs egyenrangú vetélytársa" – jegyezte meg.
Právo: az urnáknál megjutalmazták Orbánt
A magyarok az urnáknál megjutalmazták Orbánt – e címmel számol be a voksolásról a Právo. A baloldali napilap összeállításában kiemeli, hogy most először szavazhattak a határon túli magyar állampolgárok is.
Corriere della Sera: Orbán Magyarország ura
A Corriere della Sera című olasz konzervatív napilap Orbán Magyarország ura, de a szélsőjobb nem tört át címmel közölt beszámolót. A győzelmet a populizmus, protekcionizmus és liberalizmus „furcsa receptjével" magyarázva megjegyezve, hogy Orbán eddigi kormánya 5 ezer milliárd euró EU-forrást „kasszírozott be, mégis az EU-diktatúrát ostorozta".
A balközép La Repubblica online kiadása Kumin Ferenc és Konrád György interjújával kommentálta az eredményeket.
La Stampa: Orbán új csodát ígért
Orbán győzelmének titka a gazdaságban rejlik – írta a La Stampa, mely szerint az utóbbi négy évben Magyarország kiemelkedett a válságból, nőttek a bérek és csökkent a munkanélküliség. „Most Orbán új csodát ígért, és a magyarok úgy döntöttek, hisznek neki" – szűrte le a torinói napilap. Il Giornale: Orbán megijeszti Brüsszelt
A Berlusconi család birtokolta Il Giornale szerint „Orbán megijeszti Brüsszelt, de tetszik Budapestnek". Il Messaggero: Orbán Oroszországot választotta
A római Il Messaggero úgy vélte, Orbán az EU helyett Oroszországot választotta partnerként. A római napilap hangsúlyozta, hogy a következő európai parlamentet az euroszkeptikusok fogják megtölteni. Az EUObserver című, uniós ügyekkel foglalkozó brüsszeli hírportál választási beszámolójában egyebek közt kiemelte Orbán Viktor beszédéből azt a részt, amelyben a miniszterelnök megállapította: a magyarok nemet mondtak az EU-ból való kilépésre, ha az országnak erős nemzeti kormánya van. Ez a szélsőjobboldali Jobbiknak szóló üzenet volt – olvasható a hírportál tudósításában, amely szerint a Jobbik által elért 21 százalék – szemben a 2010-es 17 százalékkal – jobb eredmény, mint amire a közvélemény-kutatások számítottak.
WSJ: mérsékelt reakciók várhatók a piacok részéről
A The Wall Street Journal (WSJ) című amerikai politikai-üzleti napilap internetes beszámolója szerint a Fidesz győzelme megfelel az előzetes várakozásoknak, így csak mérsékelt reakciót vált ki hétfőn a piacok részéről. Timothy Ash, a Standard Bank közgazdásza úgy véli, egyelőre nem látható, hogy az Orbán Viktor miniszterelnök vezette Fidesz az újjáválasztás nyomán békét akar-e kötni a nagy külföldi üzleti körökkel, amire szüksége lesz ahhoz, hogy felpörgesse a gazdasági növekedéshez nélkülözhetetlen beruházásokat.
Az elemzők és a kormányzat idén 2 százalék körüli GDP-növekedést vár, de közgazdászok szerint gyengék a növekedési kilátások, részben annak betudhatóan, hogy a kormány 2010 óta új adókkal terhelte a bank- és az energiaszektort, ahol a nagy külföldi cégek dominálnak – írta a The Wall Street Journal online kiadása.
FT: a budapesti nagykövetségeknél panaszkodott a baloldal
A Financial Times értesülése szerint a baloldali ellenzéki szövetség Budapesten működő külföldi nagykövetségeknek írt levélben sorolta fel panaszait a választási rendszerrel kapcsolatban. Kester Eddy, a londoni gazdasági napilap budapesti tudósítója az újság online kiadásán hétfő délelőtt megjelent cikkében idézett a Financial Times birtokába került levélből, amely szerint a baloldali szövetség nem tudta kommunikálni üzenetét, mivel az új választási törvények megtiltották a fizetett televízió- és rádióhirdetéseket, a szabadtéri reklámfelületeket pedig Fidesz-közeli cégek ellenőrzik.
A nagykövetségeknek küldött levél felveti az ellenzéki nagygyűlést közvetítő ATV-re tiltott politikai reklám címén kirótt egymillió forintos bírság ügyét, és kiemeli azt a rendelkezést, amely szerint csak akkor lehetséges miniszterelnök-jelölti vita, ha arra mind a 18 párt megvívást kap. A levél szerint a 18 párt közül nyolc „bizniszpárt", amelyeket csak az állami finanszírozásért és a Fidesz-ellenes szavazótábor megosztására hoztak létre. Az ellenzék a levélben felrója azt is, hogy az újonnan állampolgárságot szerzett külhoni magyarok levélben is szavazhattak, a külföldön dolgozó magyaroknak viszont a legközelebbi nagykövetségre kellett utazniuk.
The Daily Telegraph:
A The Daily Telegraph című tekintélyes konzervatív brit napilap szerint „a bírálói által antiszemitizmussal vádolt" Jobbik választási eredményét szoros figyelem övezi abból a szempontból, hogy ad-e iránymutatást más nacionalista jobboldali pártok várható teljesítményére a jövő havi európai parlamenti választásokon. A Telegraph szerint a Jobbik már az előző választásokon is sokakat megdöbbentett Európában azzal, hogy parlamenti mandátumokhoz jutott.
Die Presse: nehéz feladat elé néz Orbán
A könnyű győzelem ellenére nehéz feladat elé néz Orbán címmel közölt írást a Die Presse című konzervatív osztrák napilap. „Ha a lakosság számára nem sikerül visszahoznia a fejlődést és a jólétet, az országot további politikai radikalizálódás fenyegeti – írja a szerző. Úgy véli, Orbánnak át kell gondolnia a külföldi vállalatokkal szembeni politikáját, mivel nemcsak a szakemberek, hanem a befektetők is kivonulnak az országból. A nemzetközi cégekre kivetett különadó csak egy a sok „önkényes" törvényalkotási gyakorlat közül. A választások előtt meghirdetett tízpontos programról megjegyzi: „Kétségtelenül nagyravágyó a politikai program. Azt azonban, hogy a nacionalista politika folytatása és a szükséges gazdasági nyitás között (Orbán) összhangot tud-e teremteni, nemcsak a legélesebb bírálói kétlik" – zárja írását a szerző.
Der Standard: „putyinizálódás" Közép-Európában
A Der Standard című osztrák liberális lap párhuzamot vont Orbán Viktor magyar és Robert Fico szlovák miniszterelnök politikája között. Ficót „Orbán baloldali párjának" nevezi. Az EU megint elfeledkezett Kelet-Európáról című cikk utal a Frankfurter Allgemeine Zeitung című konzervatív német lap tudósítójára, aki szerint Közép-Európában „putyinizálódás" figyelhető meg. Orbán rendszerének veszélye nemcsak Magyarországon érezhető, számos országban „repedés" keletkezett a demokráciában, főleg Kelet-Európában – véli a szerző. A probléma mélyebben gyökerezik, hiszen a magyar törvényeket mindig „javítani" és EU-konformmá kellett tenni. Ezt azonban Orbán nem látja be és „tovább provokál" – teszi hozzá a kommentárjában Thomas Mayer.
Kurier: semmit sem tudott felmutatni az erőtlen és egymással civakodó baloldal
Viktátor nem fog hidat építeni címmel közölt cikket a Kurier osztrák lap. A magyar miniszterelnök egy korábbi, a Kuriernak adott interjúját idézi, amelyben Orbán Viktor úgy megjegyezte: minden európai politikus titokban ilyen (kétharmados) hatalomról álmodik, mint amilyet most ő magánénak tudhat. A mostani választáson Orbán kezére játszott az erőtlen és egymással civakodó baloldali ellenzék, amely semmit sem tudott felmutatni az „öntudatos populistával" szemben – véli a szerző, aki szerint a győzelem mértékét viszont a kormányfő a rá és a Fideszre szabott választási törvénynek köszönheti. A magyar választók fele, akik nem rá szavaztak, arra készülhetnek, hogy Orbán nem fog hidat építeni ellenfeleihez, nem fog kompromisszumot keresni, ez távol áll „Viktator" Orbán természetétől – írta jegyzi meg a lap. Ellentámadásokkal, védekezéssel és agresszív retorikával mutatja meg majd az erejét – olvasható a vezércikkben.
FAZ: a Fidesz kétszer erősebb, mint a baloldali összefogás és a Jobbik
Németországban valamennyi sajtóorgánum közölt jelentést a magyarországi választásokról, kiemelve, hogy a Fidesz várhatóan ismét kétharmados parlamenti többséggel kormányozhat.
A konzervatív Frankfurter Allgemeine Zeitung (FAZ) Orbán megnyeri a választást Magyarországon címmel közölte nyomtatott kiadásában Stephan Löwenstein beszámolóját, aki kiemelte, hogy a Fidesz a szavazatoknak „csak" nagyjából a 46 százalékát szerezte meg, de így is majdnem kétszer erősebb, mint a baloldali összefogás és a Jobbik, és elérhető közelségbe került számára a kétharmados parlamenti többség. A baloldal egy „maroknyi" egyéni mandátumot visszahódított, és erősödött a „szélsőjobboldali" Jobbik is, amelynek keleten és délen vannak fellegvárai, de a „külsőleg mérsékelt" kampánya révén a fővárosban és a nyugati választókerületekben is előretört – tette hozzá.
Die Welt: összefogás nélkül bánkódott az ellenzék
A konzervatív Die Welt az online kiadásában Boris Kálnoky cikkét közölte Orbán a kétségbeesett ellenzéknek köszönhetően nyert címmel. A szerző kiemelte, hogy a baloldali ellenzék Összefogás néven kívánt indulni, de még ezt sem sikerült elérnie, mert a név már foglalt volt, és amikor az urnák lezárása után „kirajzolódott a totális vereség", az ellenzéki szövetség tagjai „mindenféle összefogás nélkül bánkódtak".
Az eredmények azt mutatják, hogy „a balliberális szellemiség" már csak Budapesten létezik, „és ott is csak a pesti belső kerületekben" – tette hozzá Kálnoky. Kifejtette, hogy a Jobbik „megfékezte a rasszista kirohanások iránti hajlamát" és „valamivel civilizáltabban lépett fel" a kampányban, ami hozzájárult „jelentősen javuló" eredményéhez. Ugyanakkor az is segített, hogy a Jobbikon kívül nem volt más választható párt azok számára, akik „nemrégiben csalódtak a Fideszben, de még mindig csalódottak a baloldalban", amely 2002 és 2010 között a „szánalmas" gazdaságpolitikájával és korrupciós botrányaival „alaposan lejáratta magát". Kiemelte: „a Fidesznek is meg kellett emésztenie néhány botrányt, de a gazdaság stabilizálódott, a munkanélküliség csökken, a foglalkoztatottság emelkedik", és „úgy tűnik, a választók mindezt honorálják".
Frankfurter Rundschau: rossz mellékíze van Orbán Győzelmének
A baloldali Frankfurter Rundschau Nem korrekt választás címmel közölte Ulrich Krökel kommentárját, aki kiemelte, hogy Orbán Viktor győzelmének „rossz mellékíze" van, mert a választás „ugyan szabad és titkos volt, de nem volt korrekt". Orbán az utóbbi négy évben „az egyeduralmát olyan irányított demokráciává alakította át, mint amilyet Vlagyimir Putyin hozott létre Oroszországban". A Kreml vezetője végül „autokráciát" épített rendszeréből, „amelytől Magyarország távol van".
A legfontosabb „fékező erő az EU", amely ugyan „tétován reagált Orbán antidemokratikus dühöngésére", de megakadályozta, hogy elfajuljon a helyzet. Ugyanakkor mindez nem elég Orbán „tartós hatalmának megakadályozásához" – tette hozzá Krökel, hangsúlyozva: „az lesz a döntő, hogy a megosztott baloldali ellenzék képes lesz-e végre újjászervezni magát".
SZ: Orbán kinyitotta Pandora szelencéjét
A liberális Süddeutsche Zeitung hírösszefoglaló mellett kommentárt is közölt Cathrin Kalhweittől, aki kiemelte, hogy Orbán Viktor szerint „15-20 évig" kell egyetlen politikai „erőtérnek" vezetnie az országot, és ezzel „a Fideszre és saját magára gondol", de „meglehet, hogy téved". Nem azért, mert „a kevéssé meggyőző baloldali ellenzék keresztülhúzza számításait", hanem azért, mert „soviniszta" politikájával „kinyitotta Pandora szelencéjét, ami a jobboldali radikális Jobbik megerősödésében mutatkozik meg" – írta a liberális lap szerzője, kiemelve, hogy Orbán „soha nem tett kifejezetten antiszemita vagy rasszista megjegyzéseket", de „megdöntött egyes tabukat", és „hosszútávon a Jobbik lehet az (a párt), amelyik megtorpedózza a jövőre vonatkozó terveit".
Rzeczpospolita: Egész Magyarország újra Orbán Viktoré
Ha az előzetes eredmények megerősítést nyernek, az egyéni választókerületekkel együtt a Fidesz 133 mandátumot szerezhet, éppen annyit, amennyi a kétharmados többséghez kell – jelentette helyszíni tudósításában Jaroslaw Gizinski, a konzervatív lengyel lap külpolitikai szerkesztője. A szerző politológusi véleményekre hivatkozva megállapítja: a Fidesz „győzelemre volt ítélve", mert csak egyedül kormányozhat. Ha 100 mandátumnál kevesebbet nyert volna, meg kellett volna ismételni a választásokat, hiszen nem tudott volna egyetlen párttal sem koalícióra lépni.
A lap egy másik cikkében Lukasz Kozlowski az Orbán-kormány gazdasági intézkedéseit veszi górcső alá abból a szempontból, hogy ezek közül melyeket lenne érdemes megvalósítani Lengyelországban. Bírálja a 2002 és 2008 közötti baloldali kormányokat, amelyek szerinte felelőtlenül költötték a közpénzeket, és hitelekből próbálták ösztönözni a gazdaságot. Amikor 2008-ban beütött a gazdasági válság, Magyarország már súlyosan el volt adósodva – írta.
Az Orbán-kormány által az elmúlt négy évben alkalmazott megoldások közül a legrosszabbnak a válságadókat tartja. Úgy értékeli, hogy ezen a területen a kormány gyakran kapkodva és meggondolatlanul intézkedett. Először azt ígérte, hogy ezek az adók átmenetiek lesznek, aztán meghosszabbította határidejüket, majd pedig állandósította őket. A kormánynak nem lenne olyan rossz a reputációja, ha azonnal bevezette volna, amit akart, és nem változtatta volna folyton a döntéseit, káoszt idézve elő.
A szerző bírálja a kormányt amiatt is, hogy hajlamos a gazdaság „kézi vezérlésére". A kamatok csökkentése érdekében nem riadt vissza a jegybank függetlenségének megsértésétől. A piacot egyre nagyobb mértékben az állam szabályozza, ennek egyik megnyilvánulási formája a rezsiköltségek csökkentése, ami a szerző szerint nyilvánvalóan választási célokat szolgált.
A költségvetési hiány és az államadósság csökkentésében a kormánynak vannak sikerei, de nem szabad elfelejteni, hogy a fiskális konszolidációt Magyarország részben a magán-nyugdíjpénztárak államosításának köszönheti – írja. Lengyelország által is követhető példának tekinti viszont a cikk szerzője a 16 százalékos egykulcsos adó bevezetését és a társasági adó 19-ről 10 százalékra csökkentését. Megjegyzi viszont, hogy az így keletkezett költségvetési hiányt a kormány az áfakulcs 27 százalékra növelésével és a jövedéki adó felemelésével pótolta, és ezzel a munka és a tőke helyett a fogyasztási adókra helyezte a hangsúlyt. Ezt a szerző nagyon jó megoldásnak tartja. Ugyancsak dicséri a munkára rakódó béren kívül adóterhek korlátozását, ami szerinte hozzájárul a foglalkoztatás növeléséhez.
Lukasz Kozlowski az Orbán-kormány legnagyobb sikerének éppen a foglalkoztatás folyamatos növelését tekinti. Az elmúlt évek gyenge gazdasági növekedése ellenére csaknem 300 ezerrel nőtt a foglalkoztatottak száma, és a kormány 2020-ig 75 százalékra akarja emelni a produktív korban lévő munkavállalók számát. Ezt Lengyelország számára is követendő példának látja.
Háárec: figyelmeztető a Jobbik eredménye
Izraelben nem elsősorban a Fidesz győzelmével, hanem legalább akkora mértékben a Jobbik előretörésével foglalkoznak a hétfői lapok.
A Háárec című újság nyomtatott változatának cikke „a szélsőjobb mérsékelt erősödése” címmel még csak a vasárnapi előrejelzéseket, de a hétfői internetes változata már az „antiszemita párt erősödését” ismerteti. Az újság a párt sikerének értékelésekor Móse Kantornak, az Európai Zsidó Kongresszus vezetőjének a véleményét idézi, amely szerint „egész Európa számára figyelmeztető jellé kell válnia a nyíltan antiszemita Jobbik eredményének”.
Jediót Ahronót: Európa legerősebb szélsőjobboldali pártja a Jobbik
A ynet, a Jediót Ahronót című lap internetes kiadása szerint hatalmas eredményt értek el a szélsőjobb antiszemitái, a Jobbik 21 százalékos sikerével Európa legerősebb szélsőjobboldali pártjává lett. A szerkesztőség jegyezte cikk emlékeztet Orbán Viktornak a zsidók védelmét ígérő kijelentéseire, Szegedi Csanád esetére és Jaír Lapid tavaly Budapesten elhangzott beszédére, amely szerint a második világháború idejének antiszemita törvénykezése miatt folt esett a magyar parlamenten. Jiszráél Hajóm: arculatváltás a Jobbiknál
A kormányhoz közeli Jiszráél Hajóm (Izrael ma) című lap a Jobbik és vezetője sikeres arculatváltását hangsúlyozza, ami szerinte a legnépszerűbb ellenzéki politikussá tette Vona Gábort.
MTI. Erdély.ma

Választások után: ezt mondták a külhoni politikusok
A külhoni politikusok történelmi jelentőségűnek nevezték, hogy a világ magyarsága részt vehetett a magyarországi országgyűlési választáson. Az erdélyi magyar politikusok szerint a Fidesz-KDNP választási sikere biztos hátországot ad az autonómiatörekvéseknek.
Tőkés László korszakváltónak nevezte, hogy a külhoni magyarok hosszú idő után ismét részt vehettek a magyarországi választáson.
„Huszonöt évvel a rendszerváltozás kezdete után testet ölteni látszik, az akkor lelkiekben megfogalmazott tétel, valósággá válik, közjogi valósággá válik az akkor kifejezett eszmény” – vélte az európai parlamenti képviselő.
Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnöke elismerően szólt a várakozáson felüli külhoni szavazók számáról.
„Megnyugtató kimondani, hogy azok közül, akik regisztráltak, rengetegen éltek a szavazás jogával. Péntek délután a szabadkai főkonzulátuson mintegy 15 ezer levélszavazat volt már, ez azt gondolom, hogy a legvérmesebb várakozásoknak megfelel” – állapította meg a VMSZ elnöke.
Brenzovics László, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) elnöke azt mondta: Kárpátalján rendben zajlott a szavazás.
„Kárpátalján is részt vettek a magyar állampolgárok a választásokon. A választások mind a két konzulátuson nyugodtan zajlottak” – emelte ki a KMKSZ elnöke.
Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke reményét fejezte ki, hogy a régi-új Magyar kormány ezen túl is folytatja a párbeszédet a Kárpát-medence magyarságának kérdéseiről a külhoni magyar pártok vezetőivel.
„(A kormány) tudja képviselni azokat az érdekeket, amelyek az unióban és más nemzetközi intézményekben szükségesek! Azt várjuk, hogy támogassa, ahogy eddig is tette, az erdélyi magyarságnak az RMDSZ által megfogalmazott érdekeit” – hangsúlyozta Kelemen Hunor.
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke szerint a Fidesz-KDNP választási sikere biztos garanciája az erdélyi magyarok autonómiatörekvéseinek.
„Örülünk a sikernek és annak is, hogy részesei lehettünk mi is, erdélyi magyarok, az a több száz önkéntes, akik az elmúlt években a honosításban, a regisztrációban és most a levélszavazatok összegyűjtésében segítettek. Jó, hogy egy biztos hátországunk van az erdélyi magyar autonómiatörekvések támogatására” – húzta alá az EMNP elnöke.
Biró Zsolt, a Magyar Polgári Párt (MPP) elnöke azt mondta, a harmadik Orbán-kormány egyértelmű garanciát jelent arra, hogy kiteljesedik a nemzetegyesítési folyamat, amely az elmúlt négy esztendőben elkezdődött.
A Magyar Közösség Pártjának (MKP) elnöke szerint az elért eredmény a felvidéki magyarságnak is segíthet. „Bízom benne, hogy az elkövetkezendő időszakban – már csak azért is, mert nagyon komoly mandátumot szerzett a Fidesz-KDNP és annak miniszterelnök jelöltje Orbán Viktor – megindulnak kétoldalú tárgyalások azokban a témákban, amelyek bennünket nagyon érintenek. Többek között a már említett kettős állampolgárság is” – állapította meg Berényi József.
Gratulált a Fidesz-KDNP győzelméhez Bugár Béla is. A Most-Híd szlovák-magyar vegyes párt elnöke szerint az új magyar kormánynak – a felvidéki magyarok érdekében –tárgyalóasztalhoz kell ülnie a Fico-kabinettel.
hirado.hu / Duna Tv, Híradó. Erdély.ma

Méternyi szövetből bő öltöny
A nemzetiségi, származási, egyes pontokon a vallásbeli kártya mindent visz a politikában.
Erre is épített az ellenzék Magyarországon, a választási kampány idején, főként a választási héten.
Ugyanis újabban nem volt kampányszünet, kampánycsend, vagy amit akartok.
Naiv módon azt hitték sokszázezren, hogy a 2/3-os nemzeti győzelem után szélcsend lesz, kis csönd, hallgatás, vacogás a gyűlölet priccsén, hiszen az úgynevezett ellenzékiek olyan kicsik lettek, hogy egy méter szövetből öltöny készíthető számukra bő mellénnyel. Na, nem csitultak, most az Európai Parlamentben hallatja szavát a kommunista Magyar Bálint, esengve és vonítva menti a zsidókat „az antiszemita Fidesz és kormánya elől.” Mert akire rámondják, rányomják a bélyeget tüzes hévvel és vassal, annak annyi. Az már nem létezik, de jure (jogilag) az fordulhat bárhová, szavát nem hallani, mert szóhoz sem juthat Magyarországon. És a vádak, ocsmány káromlások lám, nem szűntek. Ha van gyűlöletkampány, akkor az volt itt.
Most a szelíden győztes, még nem kormányzó Fidesz–kereszténydemokrata csapat legkevesebb 13 nemzeti kisebbséget számlál, azokat mind számon tartja, pénzeli. Olyan horvátokat, szerbeket, szlovákokat stb., akik egy szót nem tudnak egykori anyanyelvükön, amellyel bemenekültek az ápoló és eltakaró magyar földekre. Képviseletük van az önkormányzatokban, emlékműveket állítanak múltjuknak, de az avatóünnepségre sem tudtak megtanulni egy szót sem egykori nyelvükön, például Ercsiben (Fejér megye), ami egy MSZP-s fészek.
Magyarország valósággal dédelgeti a nem létező nemzetiségeket, parolázik a győztes párt Fico szlovák soviniszta vezérrel. Ilyenkor eszünkbe jutnak azok, akiket kiutasítottak Romániából, mert a magyarság érdekében szóltak. Mi a teendő? – kérdezhetjük Lenin elvtárssal 90 évnyi távolságból. Hát küzdeni erőnk szerint a legnemesebbekért, magunkért, utódainkért, talán más eszközökkel is, erőteljesebben is. És ez nem is kevés. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Egy csésze tolerancia
Önmagában már annak elég nagy a hírértéke, ha egy államfő egyszerű polgárokkal elfogyaszt egy pohár italt, ráadásul mindezt nem kampányidőszakban teszi.
Egy erdélyi magyar újságíró kolléga néha ma is felidézi, miként kávézott évekkel ezelőtt Kézdivásárhelyen Traian Băsescuval az elnök egyik székelyföldi magánlátogatása alkalmával. Az etnikai kérdésekre különösen érzékeny közép-kelet-európai térségünkben az effajta gesztusok mindig nagy jelentőséggel bírnak, még akkor is, ha csak egy közméltóság közvetlenségéről van szó.
Szlovákiában azonban olyasmi történt, ami a pozsonyi hatóságok kisebbségpolitikájának ismeretében méltán nevezhető példátlannak. A magyarokkal szemben zsigeri ellenérzést tápláló fiatal állam legmagasabb rangú képviselője a napokban kávézni hívta azt a két magyar nőt, akit még hivatalban lévő elődjének egyik osztályvezetője etnikai hovatartozása miatt durván megalázott.
Az elnökválasztás március végi második fordulójában Robert Fico kormányfő legyőzésével nem kis meglepetést keltő Andrej Kiska megkövette az áldozatokat, a segítségükre siető – mellesleg szlovák nemzetiségű – fiatalembereknek pedig megköszönte a példaértékű kiállást. A köztársasági elnöki posztot függetlenként elhódító politikus ezáltal olyan gesztust gyakorolt, amellyel remélhetőleg új fejezetet nyit a szlovák–magyar együttélés történelemkönyvében.
Ne feledjük, arról a Szlovákiáról van szó, ahol a hatályos törvények a magyar honosításra adott válaszként büntetik a kettős állampolgárságot, az állami hatóságok pedig éveken keresztül lejárató kampányt folytattak Malina Hedvig ellen amiatt, hogy azt állította: 2006-ban azért verték meg Nyitrán a nyílt utcán, mert mobiltelefonján magyarul beszélt. A hatósági zaklatásba belefáradt nő nemrég áttelepedett Magyarországra, miután a szlovák főügyészség hamis tanúzás és hamis eskü miatt vádat emelt ellene.
Erre reagálva Kiska még a választások előtt kijelentette, hogy kegyelmet adna neki elítélése esetén. Lám, még hivatalába sem lépett, és Szlovákia új elnöke többet tett a többség és kisebbség viszonyának rendezéséért, mint elődei együttvéve. Nem ártana, ha egy kávé mellett mesélne egy kicsit térségbeli kollégáinak is, talán tanulnak tőle...
Rostás Szabolcs. Krónika (Kolozsvár)

Öt ország miniszterelnökei találkoztak a hét végén a Duna-deltában
Gazda Árpád, az MTI tudósítója jelenti:
A vendéglátó Románia, valamint Moldova, Grúzia, Szerbia, Szlovákia és Csehország miniszterelnökei informális találkozót tartottak a hét végén a romániai Duna-deltában.
Az összejövetelről szombaton késő este adott ki szűk szavú közleményt a román kormány. A találkozó célját az Európai Unió (EU) Keleti Partnerség programjával kapcsolatos álláspontok összehangolásában jelölte meg, és annak a megtárgyalásában, hogyan támogathatnák a térség EU-tagsággal rendelkező országai a csatlakozni kívánó országokat. A közlemény szerint a Victor Ponta meghívására Iurie Leanca, a Moldovai Köztársaság miniszterelnöke, Irakli Garibasvili, Grúzia kormányfője, Robert Fico szlovák miniszterelnök, BohUSLav Sobotka cseh kormányfő és Alekszandar Vucic szerb miniszterelnök érkezett Romániába.
"Mi, akik már bent vagyunk az Európai Unióban - legyen szó Csehországról, Szlovákiáról vagy Romániáról -, tehetünk és minden tőlünk telhetőt meg is teszünk azért, hogy mielőbb az EU tagjaivá válhassanak" - jelentette ki a vasárnap délben Tulceán tartott rögtönzött sajtótájékoztatóján Victor Ponta román miniszterelnök.
Victor Ponta hozzátette, a találkozónak az adott aktualitást, hogy Moldova és Grúzia június 27-én, Ukrajna pedig későbbi időpontban aláírja Brüsszelben az EU-val való társulási megállapodást; pontosabban Kijev a megállapodás gazdasági részét írja alá, mert a politikait márciusban már aláírta. Ponta Megjegyezte, a Duna-deltába várták Arszenyij Jacenyuk ukrán miniszterelnököt is, ő azonban nem tudott részt venni a találkozón.
A román miniszterelnök elmondta, a táj szépségét is be szerette volna mutatni vendégeinek, ezért vasárnap délelőtt kiránduláson vettek részt a Duna-delta vízi világában.
"Remélem, minden évben hasonló baráti találkozásokat szervezhetek a Duna-deltában, és ez a térség, amelyhez tartozunk, a politikusok személyes, baráti kapcsolatain keresztül is jobban fejlődhet" - jelentette ki a Romania TV által élőben közvetített nyilatkozatában Victor Ponta. MTI

Nemzetpolitikai kerekasztal
A felvidéki Martoson szervezték meg szombaton azt a Kárpát-medencei magyar nemzetpolitikai kerekasztalt, amelyen a tavalyhoz hasonlóan Berényi József, a felvidéki Magyar Közösség Pártja, Kelemen Hunor, az RMDSZ, Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség, valamint Brenzovics László, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke vett részt. A beszélgetés moderátora Wetzel Tamás nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár volt, aki az elmúlt egy év helyzetelemzésére kérte fel a politikusokat.
Kelemen Hunor beszámolójában elmondta, tavaly nyáron az RMDSZ ellenzékben volt, Romániát pedig egy kétharmaddal rendelkező óriáskoalíció vezette, amely hatalmas reformokat tűzött ki célul, és amelyekből végül nem lett semmi, mert a két nagy párt vezetője nem tudott megegyezni. Az RMDSZ elnöke a szövetség négy hónapos kormányzati szerepvállalásáról is beszélt. Márciusban lépett kormányra az RMDSZ két miniszteri és tizenhárom államtitkári mandátummal. Ebben az időszakban került sor az európai parlamenti választásokra, aminek eredményeképpen a szövetség megőrizte az arányos képviseletet, két képviselőt küldött Brüsszelbe. A kormányzati szerep a mi esetünkben sem doktrinális választás, nem a szeretetről szól. Ha arra várnánk, hogy olyan román politikai párt mellé álljunk, aki minket, magyarokat szeret, valószínűleg a következő néhány évtizedet duzzogással töltenénk el. Eredményeket elérni, hatékony érdekérvényesítést kormányon lehet végezni – hangsúlyozta Kelemen Hunor. Az RMDSZ elnöke végül az elmúlt hetek politikai történéseiről számolt be.
A magyarországi nemzetpolitikáról Kelemen Hunor elmondta, figyelembe kell venni azt, hogy más élethelyzetek, más lehetőségek vannak a Kárpát-medencei régiókban, és az a nemzetpolitika, amit Magyarország koordinál, akkor lehet sikeres, ha figyelembe veszi ezeket a különbségeket, és senki nem azt gondolja Budapesten, hogy meg kell mondani a határon túli magyaroknak azt, hogy mit kell tenni, hanem a legitim magyar szervezetekkel partnerségben alakítják a nemzetpolitikát, egymásra való tekintettel.
Brenzovics László elmondta, a kárpátaljai magyarok tragikus éven vannak túl. Nemzetiségi atrocitások nem érték az itt élő magyarságot, de az elmúlt év hatalmi harcai érezhetőek voltak Kárpátalján is. Ukrajna az elmúlt huszonöt évben nem tudott politikai és gazdasági stabilitást megteremteni, hatalmas ellentétek húzódnak az ország két területe, Nyugat- és Kelet-Ukrajna között. Sikeres évet zárt a vajdasági magyarság – mondta Pásztor István. Jelentős előrelépésnek tartja, hogy Szerbiában elindultak az EU-csatlakozásról szóló tárgyalások, ugyanakkor jelezte, gazdaságilag egyre rosszabb helyzetbe kerül az állam. Megjegyezte, három sikeres választás zajlott le az elmúlt egy évben, elégedettek az elért eredménnyel. Az az érdekünk, hogy az asztalnál ülve a maximumot tudjuk kihozni a vajdasági magyarok számára. Közösségépítés szempontjából igen fontosak az elért eredmények – hangzott el Martoson.
Sok minden változott Szlovákiában, kiderült, a Smer, Robert Fico legyőzhető – mondta Berényi József. A jelenlegi államfő személye egyelőre több kérdőjelet vet fel, mint választ a magyarok számára, ám úgy látja, jobb elnök lesz, mint az előző – jegyezte meg az MKP elnöke. Három sikeres választás után az elbizonytalanodás időszakának vége, mutatott rá az MKP választási sikereire Berényi, majd legfőbb célként fogalmazta meg, hogy 2016-ban ismét a parlamentbe jusson az MKP.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A nemzetállam: rémálom
Amikor 1989 végén a Ceausescu-diktatúrát a népharag elsöpörte, természetesen sokkal jobban tudtuk, mit nem akarunk, mint azt, hogy milyen államot szeretnénk fölépíteni. Nem akartuk egy autarchikus, minden szempontból önellátó állam fantazmagóriáját valaha is megint megtapasztalni. Nem akartunk az erőltetett adósság-visszafizetés miatt éhezni és fázni. Nem akartunk egy tökéletesen ellenőrzött, orwelli világban a függöny mögül kilesni, suttogni, jelbeszéddel értekezni, jelentőségteljesen elhallgatni, autó zúgásra, ajtócsengőre összerezzenni.
Nem akartuk, hogy egy csalhatatlan vezér mondja meg nekünk a „tutit”, bár akkor ezt a szót még nem ismertük. Nem akartuk, hogy a rádió és a televízió újabb meg újabb vívmányokról számoljon be naponta, míg szemmel láthatóan nő körülöttünk a nyomor. Nem akartuk, hogy fejadagra adják a kenyeret, a húst, a vajat, a tojást, a cukrot, a benzint. Mi, magyarok még azt sem akartuk, hogy Bukarestből, a nyelvünket nem is ismerő pártfunkcionáriusok mondják meg, mi a jó nekünk, és mi a rossz. Nem akartuk, hogy a gyerekeinknek azt tanítsák történelemórán, méghozzá románul, hogy ők a dákok leszármazottai.
Nem akartunk egy kommunista nemzetállamban élni. Semmilyen nemzetállamban nem akartunk élni. Világosan tudtuk, hogy nem elég a kommunista államot felszámolni, a nemzetállamot is meg kell szüntetni. Mára az egyik talán sikerült, a másik még nem egészen. Miközben lassan-lassan az is tisztán állt előttünk, hogy sokféle, többé-kevésbé sajátos állammodellt követhetnénk egy fekete-fehérből gyorsan színesre váltó világban, az előttünk is megnyíló Európában, ahol igazán változatos megoldások vannak, hiszen a köztársaságok mellett monarchiák is fellelhetők, természetesen jelképes hatalmú monarchákkal, és mi tagadás, demokratikusan működnek ezek az államok is.
Számomra a legrokonszenvesebbnek a svájci minta tűnt, és nemcsak a kisebb vagy nagyobb nyelvközösségek egyenjogúsága okán, hanem mert fogalmam sincs, éppen ki ott az elnök, és kik vannak kormányon, de ettől még az az ország minden jel szerint elég jól megvan. De most végül is nem a nyugati megoldásokat akarom leltározni, bár időről időre az sem árt. A lényeg az, hogy minden tájékozatlanságunk ellenére, a nyelvi-nemzeti jogokért, elsősorban a teljes körű anyanyelvű oktatásért, a magyar nyelv hivatalos használatáért folytatott magától értetődő küzdelemünk hajnalán arra is rájöttünk, hogy ezek a jogok, legyen bár alkotmányos és törvényes garancia rájuk, csakis egy decentralizált, állampolgárainak és helyi közösségeinek minél nagyobb szabadságot biztosító rendszerben érvényesíthetők igazán.
Elég hamar felismertük, hogy mindent meg kell tennünk egy erős önkormányzatiságon alapuló, az állami monopóliumot csupán a nemzetbiztonsági ágazatokban fenntartó, de egyébként a magánkezdeményezésnek mindenütt, a sajtótól az oktatásig vagy az egészségügyig, minél nagyobb teret engedő, ha úgy tetszik, „puha”, „gyenge” államért. Persze ezt nem csupán a romániai nacionálkommunizmus tapasztalata mondatja velem, hiszen a nemzetállami rémálom – igenis, Európának ebben a részében a nemzetállam: rémálom –, egyáltalán nem köthető egyetlen ideológiához. A jobboldalhoz sem, mert amit mi annak idején, negyven év alatt átéltünk, azt bizonyította, hogy az Internacionálé himnikus akkordjai mellett is kiteljesíthető a nacionalizmus. Viszont nekünk mégis legalább száz esztendőről kellene beszélnünk, de inkább jóval többről, itt a Kárpát-medencében. Magyar tragédia elsősorban, ám a szomszéd népek sem lettek boldogabbak attól, hogy külön-külön mindegyik többször is nekifutott a saját nemzetállama megteremtésének. Tették és teszik ezt olyan térségben, ahol semmiféle rostával, centrifugával, oldó- vagy derítőszerrel nem választhatók igazán szét az etnikumok.
És mégis, 1989 után hiába próbáltuk megakadályozni, hogy az új, 1991-es román alkotmányba bekerüljön a „Románia nemzetállam” definíció. Nem sikerült. Hiába akartuk 2003-ban, akkor már viszonylag jó politikai alkupozícióban kivetetni a módosított alkotmányból ezt a meghatározást. Nem sikerült. De míg 1991-ben a nemzetállam-definíció a kemény, megfellebbezhetetlen, velünk szemben ellenséges valóságot tükrözte, vagyis azt, hogy egynyelvű – kizárólag román – államban élünk, addig 2003-ban Románia már rég nem volt igazi nemzetállam, közben ugyanis kialakítottunk egy magyar nyelvű iskolahálózatot, több állami egyetemen, számos szakon magyarul lehetett diplomát szerezni, sőt beindulhatott a Magyarország által finanszírozott Sapientia magánegyetem is.
Megjelentek Erdély-szerte a kétnyelvű helységnévtáblák, jelentős föld- és erdőtulajdont kaptak vissza a magyar nemzetiségű román állampolgárok is, és már számottevő költségvetéssel gazdálkodhattak a választott – sok erdélyi közigazgatási egységben értelemszerűen magyar vagy legalábbis magyar többségű – önkormányzatok. Elkezdődött a központi hatalom megosztása a helyi közösségekkel, ami természetesen az egész ország érdeke, de nekünk, magyaroknak: létérdekünk. Hiszen mi Bukarestben ideig-óráig lehetünk erősek, de tartósan soha. Nekünk ott van szükségünk döntési lehetőségekre, ahol élünk.
Ezért volt fontos például, hogy az iskolák, művelődési intézmények, kórházak adminisztrálása a kormánytól – a mi jóvoltunkból is – átkerült az önkormányzatokhoz. Számomra egy pillanatig sem volt kétséges, hogy ez az az állammodell, ez az az irány, amelyet követnünk kell. És ezért aggaszt, hogy az utóbbi két-három évben Romániában is lelassult, sőt néhány területen le is állt ez a folyamat, populista politikusok próbálják visszaterelni népüket egy évszázadosan kudarcos nemzetállami koncepcióhoz.
Ennél is nagyobb aggodalommal tölt el, hogy a nemzetállami koncepciót Romániában is, újabban pedig még hangsúlyosabban Magyarországon, valami féle Quod licet Iovi, non licet bovi elv szerint akarják megvalósítani egyesek. Amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek? Amit szabad Orbán Viktoréknak, nem szabad Victor Pontáéknak és Traian Basescuéknak, netán Robert Ficóéknak, és fordítva? Neveket mondtam, ezeket be lehet helyettesíteni másokkal. Ami fontos: engem nem csak azért ejt gondolkodóba a magyar miniszterelnök tusnádfürdői – újabb keletű, ránk eddig nem jellemző nominalista megközelítésben: tusványosi, tehát egy nem létező településen elhangzott – beszéde, mert bárki bármit is mondjon, szembehelyezi egymással az egyéni és a közösségi jogokat, illetve a nyugati típusú, általa liberálisnak nevezett államot a nemzeti érdekkel.
Hiszen az előadásában felvetett egyik-másik problémáról akár vitát is lehetne nyitni, és nem értek egyet azokkal, akik az Európai Unió bürokratáit szentnek és sérthetetlennek tekintik. Az sem biztos, hogy nem kellett volna sokkal kreatívabban, néha sokkal kritikusabban viszonyulni ahhoz, amit a regionális és történelmi sajátosságokat figyelmen kívül hagyva, ránk akartak oktrojálni Brüsszelből. Viszont amiről nem lehet, nem szabad vitázni: a különbségtétel „Jupiter” és az „ökör” között. Nem gondolom, hogy Európa keleti felének, bibói szóhasználattal élve, az itteni „kisállamoknak” a „nyomorúságát” csupán iskolás példamutatással meg lehetne oldani.
Különben sem vagyunk egyformán vesztesei a jelenkori történelemnek, cinizmus lenne ugyanazt a történelemszemléletet elvárni mindenkitől, aki itt él. De azt sem hihetem, hogy egy mai magyarországi politikusnak, akár jobboldalinak, akár baloldalinak, nem kellene figyelembe vennie azt, hogy ez az egész – Kántor Lajos szavával – „konglomerát”, amelyben élünk, szerves egészet képez. Vagyis nem lehet olyan állammodellt követnie Magyarországnak, amit mi Románia vagy Szlovákia esetében az ott élő magyar közösségek szempontjából rendkívül veszélyesnek tartunk, és minden erőnkkel azért küzdünk, hogy ezek az országok ne induljanak el ismét ebbe az irányba. Erre a magyar politikának minden pillanatban oda kellene figyelnie. Már amennyiben tényleg határoktól függetlenül szolidáris nemzetben gondolkozunk. Nem tudom elképzelni, hogy bort igyunk, és vizet prédikáljunk, vagyis a tusnádfürdői beszédet idézve „újjá akarjuk szervezni a liberális állam helyett a nemzeti államunkat”, de a szomszéd nemzetállamokat ezzel egyidejűleg le akarjuk bontani. Mint ahogy a magyarországi támogatásra igenis rászoruló erdélyi magyar civil társadalom sem örülne annak, ha Romániában elkezdenék pedzegetni, hogy külföldről valakik „befolyást kívánnak (...) gyakorolni” a civil támogatás ürügyén.
Hangoztatták ezt nálunk egyébként a román nacionalisták is a kilencvenes években, az Illyés Közalapítványt támadva például, de aztán beletörődtek. Külföldi befolyásról vagy „területenkívüliségről” beszélni ma, amikor kettős állampolgárok százezrei élnek Magyarország határain kívül, és amikor a jelenlegi magyar kormánypártok folyamatosan szorgalmazzák, hogy minél többen vegyék fel a magyar állampolgárságot, enyhén szólva következetlenség. Különféle autonómiákat is lehetővé tevő, laza, decentralizált államokat szeretnénk-e a Kárpát-medencében?
Netán az állampolgárság kérdésének és az állami közigazgatásnak a szétválasztását azáltal, hogy magyar állampolgárok milliói élnek majd máshol? Vagy pedig egy saját határai közé beszorított magyar nemzetállamot akarunk? Ezek mind egymástól különböző modellek, és lehetne még sorolni másokat is. Egy biztos: nekünk, jupiteri magyaroknak nem fog sikerülni egészen más mintákat követni, mint amilyeneket magunk körül látni szeretnénk. Ugyanis attól tartok, hogy amit szabad Jupiternek, előbb-utóbb bizony szabad lesz másnak is.
Markó Béla
Népszabadság, aug. 29., Erdély.ma

Erdély-romantika Felvidéken – Beszélgetés Csáky Pál szlovákiai magyar politikussal
Pozsony és Kolozsvár között nincs közvetlen vonal, a határon túli magyar nemzetrészek keveset foglalkoznak egymással, a ritka kapcsolat többnyire Budapest közvetítésére szorul, állapította meg keserűen dévai látogatása alkalmával Csáky Pál szlovákiai EP-képviselő, a felvidéki Magyar Koalíció Pártja (MKP) egykori (2007–2010) elnöke. A felvidéki író-politikus – aki 1998 és 2006 között Szlovákia kormányfő-helyettese volt – a Hunyad Megyei Magyar Napokra jött el a dél-erdélyi szórványba, Winkler Gyula kollégája meghívására. Ez alkalommal beszélgettünk el vele.
Erős magyarság, gyenge magyarság
– Azon állítása, miszerint a hátáron túl rekedt nemzetrészek közül a felvidéki magyarság szellemileg és lelkileg a leggyengébb, igen meglepőnek tűnhet, tekintettel arra, hogy az életszínvonal éppenséggel ott a legmagasabb, jobb, mint Magyarországon, Erdélyről nem is beszélve. – Éppen ez a paradoxon, hogy a viszonylagos jólét nem párosul a nemzeti öntudat erősségével. Nemzeti kötődés szempontjából az erdélyi magyarság erősebb, mint a felvidéki. Szerintem ez két tényezőre vezethető vissza, a történelmi hagyományokra és az elnyomásra. Míg Erdély sokáig önálló fejedelemség volt, ahol a magyarság megtanult önállóan boldogulni, Trianonig a Felvidék mindig is Magyarország része volt, a felvidéki magyarság mindig is az összmagyarság részeként, azzal szoros kapcsolatban élt, tekintetünk mindig is Budapestre figyelt. Az erdélyi magyar írók is gyakran jellegzetesen erdélyi témákat dolgoztak fel, miközben a felvidékiek inkább általános magyar ügyekre figyeltek fel. Másrészt 1945 és 1948 között a felvidéki magyarságot óriási üldözés érte, amikor a Beneš-dekrétumok alapján a csehszlovák állam egyszerűen megfosztotta a magyarokat állampolgárságuktól, és körülbelül 110 000 magyart (az akkori 700 000-ből) akaratuk ellenére kitelepítették szülőföldjükről etnikai tisztogatás keretében, mindenekelőtt az elitet. Épp, hogy kiheverte ezen csapást, s jött a következő Csehszlovákia 1968-as szovjet lerohanásánál, amikor újabb elit-lefejezés történt, a Prágai Tavaszként ismert reformirányzatot támogató számos értelmiségit kirúgták állásából és kétkezi munkára kényszeríttették.
– Mégis átvészelte a történelmi viharokat és megmaradt, sőt a hatvanas évektől gyarapodott, népszámlálásról népszámlálásra többen voltak. A rendszerváltás után alábbhagyott a szlovák állami nacionalizmus nyomása, a gazdasági és politikai körülmények is javultak, a 600 000-es magyarság mégis félmillióra apadt. A tendencia sajnos nemcsak a felvidékiekre vonatkozik, a román államnacionalizmus erőteljes üldözése idején, gazdasági nyomorban az erdélyi magyarság is erős maradt, gyarapodott is 89 előtt, miközben a széleskörű nemzeti jogoknak örvendő és irigylésre méltó anyagi jólétben élő vajdasági magyarság már akkor is apadt. Átok lenne a jólét és a szabadság a határon túli magyarság számára? Az elnyomás nem tudott megtörni, sőt, megerősített, viszont a jobb körülmények igencsak kikezdtek.
– Nehéz kérdés, már Adyt is foglalkoztatta, egyik versében a nyomás és a kényszer szükségességét említi, az emelné fel a magyarságot. A kényszer kétségtelenül összefogást eredményez, ostromlott várban az összetartás nyilvánvaló. A határon túli magyarság azonban nem élhet állandóan ostrom alatt, a nemzeti öntudatot anélkül is meg kell tartani. Szlovákiában ez, sajnos, gyengült az utóbbi 25 évben. – A hivatalos statisztikák szerint a felvidéki magyarság már elveszítette Pozsonyt és Kassát, onnan már jóformán eltűntek a magyarok. Valós-e a helyzet, vagy inkább a számok politikai manipulációjáról volna szó?
– Attól tartok, hogy a valós helyzet sem jobb, a 410 000-es lakosú Pozsonyban 16 000 magyar él, a 240 000-es Kassán pedig már csak olyan 5000. Ez utóbbi esetben viszont meg kell jegyezni, hogy a szlovák és magyar identitás nem különül el annyira, sok a vegyes család, s a legutóbbi népszámláláson a város lakosságának 15%-a nemzetiségnél egyszerűen azt nyilatkozta, hogy „kassai”. – Erdélyben azért a nagyvárosok esetében sokkal jobb a magyarság helyzete, Kolozsváron és Nagyváradon olyan 50 000, Marosvásárhelyen, pedig közel 60 000 magyar él. Még ha számbelileg ott is kisebbségbe került, nagyvárosaink megmaradtak magyar központoknak, továbbra is vonzzák az erdélyi magyar elitet, intézményeink (egyetem, iskolák, színházak, sajtó, könyvkiadók stb.) kisugárzó hatása most is erős. Pozsony és Kassa esetében beszélhetünk-e még az egész felvidéki magyarságot szolgáló szellemi-kulturális kisugárzásról?
– Pozsony és Kassa már nem tudják ellátni a szellemi központ feladatát, Pozsonyban nincs is állandó magyar színház, csupán Kassán. Miközben az erdélyi és a vajdasági magyarság megtartotta nagyvárosait – Szabadka ugyanolyan magyar központ maradt a Vajdaságban, mint Kolozsvár és Marosvásárhely Erdélyben –, a szlovákiai magyarság elvesztette a nagyvárosokat, központja áttevődött a magyar többségű Komáromba (35 000 lakos, szerk. megj.) és Dunaszerdahelyre (23 000 lakos).
– Nálunk ekkora kisvárosok – mint például Székelyudvarhely vagy Kézdivásárhely – legfeljebb másodrangú regionális központokként jöhetnek szóba, nem összerdélyi nemzeti központokként. – Többek között ezért is mondom, hogy szellemileg-lelkileg a felvidéki magyarság a leggyengébb a határon túli nemzetrészek közül.
– Mi a helyzet a szórvánnyal? Erdélyben is vannak román tömbvidékek, Hunyad megye is ide sorolható, ahol a magyarság Trianon előtt is szórványban élt, most is. Trianon előtt még a szlovák tömbvidéken is éltek magyarok, főleg a városokban jelentős magyar polgárság volt. Vannak-e még magyarok például Turóc, Trencsén, Zólyom, Liptó, Sáros vagy Szepes vármegyékben, vagy az ottani magyarság teljes eltűnését kimutató szlovák statisztika e téren sem téved? – Arrafelé már alig akad magyar, az MKP-nak is csak elvétve vannak szervezetei, noha minden választásnál onnan is kapunk néhány szavazatot. A Beneš-dekrétumok kiűzték a magyarokat – és a szintén évszázados múlttal rendelkező tekintélyes szepességi németeket – onnan, jelenleg a szlovákiai magyarság már csak az ország déli részén, a magyar határ mentén él, kisebb-nagyobb tömbökben. – Álszerénység nélkül, mindezek alapján Erdélyt példaképnek lehetne tekinteni a Felvidéken, noha jóléti szempontból éppenséggel a fordítottja helytálló.
– A mostohább történelmi fordulatok vezettek ide, másrészt viszont Csehszlovákia gazdasági helyzete mindig is jobb volt, mint Romániáé, s annak öröksége az önálló Szlovákiában is megmaradt. Magyar–magyar konkurencia
– Erdélyben nemigen tudjuk kezelni a magyar–magyar konkurenciát. A magyar iskoláknak az a célja, hogy minél több – lehetőleg az összes – magyar gyereket oda írassák, nemhogy elszívnák a környező magyar iskoláktól. Mégis gyakran ez történik, Kolozsváron például a 3 patinás belvárosi magyar gimnázium elszívja a gyerekeket a lakótelepi iskoláktól, a Nagyenyed környéki falvakban pedig számos magyar iskola szembesül létszámgondokkal a híres Bethlen-kollégium vonzása miatt. Mi a helyzet a Felvidéken?
– A jelenség nálunk is létezik, kezelése számunkra is kihívás, főleg, hogy gyakran személyi kérdéssé fajul. Igyekszünk meggyőzni a szülőket, erőfeszítéseink nem hiábavalók, az anyanyelvű iskolák látogatottsága terén enyhe javulás tapasztalható, jelenleg a magyar diákok 17%-a jár szlovák tannyelvű iskolába, míg 5 évvel ezelőtt az arány 20% volt.
– Politikai téren is hasonló a helyzet, legalábbis Erdélyben. Az MPP, majd az EMNP azzal a céllal jött létre, hogy megszólítsa az RMDSZ-ből kiábrándult magyarokat. Nem sikerül, noha az elképzelés nem rossz, elvileg erősebb magyar politikai képviseletet eredményezhetett volna. Felvidéken is kialakult a konkurencia az MKP és annak korábbi elnöke, Bugár Béla által alapított Híd–Most között.
– Roppant károsnak tartom a megosztást, tovább gyengíti a magyarság pozícióit. Az MKP magyar párt, míg a szintén magyar szavazatokra épülő Híd–Most elvileg magyar–szlovák politikai alakulat. A valóságban kevésbé, noha a tagság többsége ott is magyar, gyűléseik szlovák nyelven zajlanak a kevés szlovák miatt. Azt is erősen kétlem, hogy a magyar nemzeti érdek háttérbe szorítása és a „csak azt mondjuk a szlovákoknak, amit hallani szeretnek” stratégia, amit a Híd–Most alkalmaz, eredményes lehet. A problémákat néven kell nevezni, a mosolypolitika nem mindig alkalmazható, semmiképpen sem a nemzeti értékek kárára. A politikai konkurencia ráadásul jelentősen megnehezíti a magyarság helyzetét, mivel ezáltal elveszítette azt a politikai potenciált, amely engedményekre kényszeríthette a szlovák politikumot. A megosztottság révén a politikai frontvonal áttevődött szlovák–magyar síkról magyar–magyar szintre. Szintén a megosztottság számlájára írható, hogy a szlovák pozíciók még a dél-szlovákiai tömbmagyar vidéken is megerősödtek, a magyarok pedig gyengültek. Olyan vidékeken, melyeket korábban az MKP magabiztosan uralt, a megosztottság nyomán nevető harmadikként a Smer (Fico kormányfő baloldali pártja, szerk. megj.) is pozíciókhoz jutott.
– Szomorú, hogy Európa nemigen hajlandó tudomást venni a nemzeti kisebbségekről, ugyanakkor mi magunk sem igazán ismerjük egymást, mármint a határon túl rekedt magyar közösségeket. Az erdélyi és a felvidéki magyarság kapcsolatai minimálisak.
– E téren javul a helyzet, legalábbis részünkről. A szlovákiai magyarság körében amolyan Erdély-romantika alakul ki, egyre többen fedezik fel Erdélyt Wass Albert vagy Tamási Áron művei révén, évről évre egyre többen látogatnak el Erdélybe, a csíksomlyói búcsúra már rendszeresen járnak, Szováta is népszerű üdülőhellyé kezd válni. Valószínűleg a tendencia folytatódik, s közvetlen kapcsolatok megerősödnek.
– Köszönöm szépen a beszélgetést.
– Én is köszönöm.
Chirmiciu András
nyugatijelen.com
Erdély.ma

Megmondók
Ha a nagykövet nem volt tisztában a kijelentései várható hatásaival, akkor alkalmatlan. Ha viszont tudta, hogy milyen hatása lesz a megszólalásának, nyugodtan igazat adhatunk a román miniszterelnöknek: Zákonyi Botond provokált.
„Az interjúban megfogalmazott álláspontok lehetnek amúgy helytállóak, de egy nagykövet nem megmondóember, és még csak nem is az a dolga, hogy helytálló nyilatkozatokat tegyen, pláne olyan kérdésekről, amelyek a fogadó ország elitjét és közvéleményét egyaránt irritálják. Tévedés ne essék, egyáltalán nem elfogadható, hogy a román politikai elit elutasít bármiféle párbeszédet az autonómiáról, de éppen ezért könnyen kiszámítható a román fél reakciója. Ha a nagykövet nem volt tisztában a kijelentései várható hatásaival, akkor alkalmatlan. Ha viszont tudta, hogy milyen hatása lesz a megszólalásának, nyugodtan igazat adhatunk a román miniszterelnöknek: Zákonyi Botond provokált. Miután nem hívták vissza, fölösleges firtatni, hogy felső engedéllyel tette, vagy sem. A kérdés tehát csupán az, hogy mi a szándéka a tereléssel a magyar kormánynak.
Elvileg számolhatnánk azzal a lehetőséggel is, hogy Magyarország kormánya a romániai magyarság érdekében vitatkozik Bukaresttel, de gyakorlatilag ez kizárható. Az Orbán-kabinet külpolitikáját egyértelműen nem az határozza meg, hogy egy állam miként viszonyul a területén élő magyarokhoz. Ha így lenne, a Robert Fico vezette, felvidéki magyarokat az újonnan felvett magyar állampolgárság miatt a szlováktól megfosztó kormányzattal kellene inkább faséban lennie. A román miniszterelnök politikai hovatartozása sem lehet erősebb indok a »háborúskodásra«, mint a Ficóé, hiszen a román és a szlovák kormányfő is szocialista.
Csak nem arra gondolt a kormány, hogy egy lapinterjúval közelebb kerülhet azoknak a problémáknak a megoldásához, amelyek kapcsán hivatalos kétoldalú találkozók alkalmával nem sikerült közös nevezőre jutni?
Szőcs Levente
foter.ro

Logikai terror, a terror logikája
Több mint húsz esztendeje az RMDSZ két Hargita megyei képviselője, András Imre és Borbély Imre közös tanulmánnyal jelentkeztek az Erdélyi Napló hasábjain, amelyben azt a pszichoterrort elemezték, amivel a román politikum és a mögötte meghúzódó stratégiai tervezőműhelyek kezelhetővé, engedelmes bábbá igyekeztek tenni az RMDSZ frakciót. A pszichoterror alkalmazott módszertana ismerős lehetett a Szekuritáté gyakorlatából a jó tiszt/rossz tiszt leosztástól egészen a logikai terrorig. Aki Ceauşescu hírhedt titkosrendőrségét közvetlen közelről megtapasztalta – tegyem hozzá, nekem ehhez nem volt balszerencsém, de jó néhány barátomnak és családtagomnak igen, így első kézből való információkkal rendelkezem e témában –, tudta, hogy egyik előszeretettel alkalmazott módszerük a nyilvánvalóan képtelen állítások előadása volt. Ezektől a kihallgatott áldozat még kiszolgáltatottabbnak érezhette magát, hiszen megfosztották egyetlen reményétől, a logikus érveléstől. Napjaink hivatalos, a balliberális erők által dominált kommunikációjának egyik fő tudatos – tervszerű vagy sem – sajátossága a nyilvánvaló badarságok valóságként való beállítása. Ez egyes esetekben nyílt hatalmi pozícióból történik, ergo a szekusmódszerrel való párhuzam még erősebb.
Ki gyújtotta meg a kanócot?
Az új világrend origója, ugyebár, 2001. szeptember 11., az erre való hivatkozással lehetett radikálisan korlátozni az emberi és polgári jogokat, embereket drónokról lelövöldözni bírói ítélet nélkül, foglyokat kínozni, háborút viselni bármely, tetszőlegesen kiválasztott ország ellen. Ez a kiindulópont, ez a szánalmasan megrendezett „önbetörés”, ez a tragikomikus „önmerénylet”, aminek hivatalos magyarázata egyrészt hiányos (a 7-es épület összedőlésére egyszerűen nincs indoklás, az csak úgy, a pszichikai sokk hatására dőlt össze, szolidaritást vállalva testvéreivel), másrészt ütközik a fizika törvényeivel. Az épület ugyanis egyrészt nem omolhatott össze a repülőgépek üzemanyagtartályából kifolyt kerozin meggyulladásától, mivel e szubsztancia nem képes akkora hőt fejleszteni, ami megolvasztja az acélt, másrészt egy épület csak akkor dőlhet össze a szabadesés sebességével, ha berobbantják, ellenkező esetben minden újabb magát megadó emelet lassítja az összeomlás folyamatát. A világ hivatalos politikai kommunikációja mindmáig mégis úgy hivatkozik az eseményre, mint terrortámadásra. Mindenki tudta, hogy Irak ismételt lerohanásának az állítólagos tömegpusztító fegyverek nem okát, csak ürügyét képezik, mégsem leplezte le senki a világ első számú nagyhatalmának demagógiáját. És áll ugyanez Afganisztán megtámadására is. A sor persze folytatható a „demokráciaexport” tragikus példáival.
Orbán Viktor a magyar nagykövetek előtt tartott 2015. szeptember 7-i, túlzás nélkül történelminek nevezhető beszédében nyíltan rámutatott arra, kik a felelősek azért, hogy Európa irányában új és új tömegek indulnak el. Azt nem várhattuk el tőle, hogy azt a kérdést is kibontsa, hogy nemcsak a történelmi kontextus köszönhető az Egyesült Államoknak, de nagy valószínűséggel a kanóc lángra lobbantása is: a népmozgás „indukált spontaneitással” való beindítása, magyarán részbeni finanszírozása. A magyar miniszterelnök arra is rámutatott, hogy a helyzet előidézéséért felelős országok, Izrael és az Egyesült Államok illetékesei kijelentették: ők nem fogadnak be menekülteket, mint ahogy egyébként abszurd módon az olajban gazdag arab jóléti államok sem, holott ezeknek nem kellene megküzdeni a muzulmán tömegek alapvető kulturális másságával.
Csak a balliberális ideológiai mákonytól elbódult, saját érdekeit felismerni képtelen vagy nem akaró Európa vezetői tárják szélesre a kontinens kapuit. És próbálják az irányított sajtó útján megnyerni saját közvéleményüket a kulturális szintű kollektív öngyilkossághoz. Orbán is rámutatott arra, hogy az e témában sokat leckéztetett magyarság sajtója sokkal színesebb ebben a kérdésben is, mint a nyugati. Az irányított, áldemokratikus sajtó kérdésében Udo Ulfkotte híres könyvének megjelenése óta nem kell sokat érvelni, e munka bemutatja a háttérből való irányítás konkrét módszertanát.
Imázsápolás
Abban is igaza van a magyar kormányfőnek, hogy a nyugat-európai politikai vezetés és a formálisan képviselt lakosság között jelentős nézetkülönbség van a bevándorlás kérdésében, ami demokratikus államokban hosszú távon szerinte nem fenntartható. S hogy a bölcs politikai vezetők az irányított médián túl e szakadékot próbálják a szabadság és a szolidaritás jelszavai alatt eltüntetni, elhazudni a kommunista rendszerre emlékeztető cenzúrával. Angela Merkel nyíltan felkérte a Facebookot, hogy törölje az idegenellenes hozzászólásokat. Márpedig, aki rámutat e katasztrófapolitika várható következményeire, aki nem támogatja a muzulmán beözönlést, aki esetleg híreket oszt meg a bevándorlók által elkövetett konkrét atrocitásokról, az rögtön idegenellenesnek bélyegezhető. És cenzúrázható. Közben a balliberális média a legotrombább logikai terror alatt tartja a lakosságot, a helyzet totális elferdítésével, a robbanásveszély elhazudásával, a már felmerült problémák bagatellizálásával vagy letagadásával, s az új honfoglalók hazug imázsápolásával. Mindezt fokozza a nyugat-európai vezetők képmutatásnak is nevezhető cinizmusa, a gyakorlat és a szólamok közötti égbekiáltó eltérés: Franciaország egyik oldalról maga is falat emel, másik oldalról a külügyminiszter a schengeni kötelezettségének eleget tevő Magyarország által emelt kerítést botrányosnak nevezi.
Mi másnak nevezhető, mint logikai terrornak az, amikor a fősodratú európai média azzal riogat, hogy Magyarország lezárta a határait? A határzárlat azt jelenti, hogy lezárják a határátkelőket, és azon se ki, se be nem közlekedhet senki. 1989 forró decemberében, közvetlenül a diktátor bukása előtt hírlett úgy, hogy néhány napig Románia tényleges határzárt hirdetett. Magyarország mindössze megnehezítette a kerítéssel az illegális határátlépést, amit a minap szabálysértésből börtönnel büntetendő bűncselekménnyé minősített át a parlament. Az ország törvényhozó testülete remélhetőleg arra is engedélyt ad majd, hogy a magyar hadsereg is bevethető legyen a határ védelmében. Abszurd, hogy erre külön felhatalmazás kell, hiszen a határ védelme a hadsereg egyik elsőrendű funkciója, de ha ezt írja elő az alkotmányos rend, akkor jobb a jog talaján állni. A már többször idézett beszéd egyik fő üzenete amúgy az volt, hogy Magyarország kőkeményen ragaszkodik a vonatkozó jogi normák betartásához, akkor is, ha mások jogot sértenek, és akkor is, ha közben az érvényes nemzetközi jogi normák betartóit bírálják.
Visegrád üzenete
Európa vezetői struccpolitikát folytatnak, a vezetők homokba dugják a fejüket. Az eredmény pedig könnyen megjósolható, ha mindez így folytatódik. Márpedig semmi jel nem mutat arra, hogy megváltoznának a peremfeltételek. Európa vezető hatalmai „kvótákban” gondolkodnak, nem pedig abban, hogy végre kimondják: Európa maradjon az európaiaké, és a továbbiakban senki ne induljon el ebbe az irányba, mert visszafordítják. Így aztán fölöttébb valószínűtlen, hogy megálljon az áradat, inkább annak fokozódása valószínűsíthető.
Halvány reménysugarat a nyugati politikusok által bírált közép-európai összefogás, a visegrádiak e kérdésbeli egyetértése jelent. A magyarokat nem különösebben szívlelő Robert Fico állt ki a minap Orbán Viktor mellett, rámutatva a lényegre: a magyarokat ért bírálat érthetetlen és megalapozatlan, hiszen ők nem tesznek mást, mint megvédik az unió határait. Ami nemcsak joguk, de a schengeni egyezményből fakadó kötelességük is.
A nagy kérdés, hogy lesz-e erejük a visegrádiaknak józan érvekkel, valós helyzetértékeléssel és saját államaik kulturális arculatához való ragaszkodásukkal megtörni a hamis, szemforgató, farizeus politikai korrektség logikai terrorját.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A hiány természete
Ha lassan is, de lejártak a falunapok Háromszék megyében. Azokkal sok bajom nem volt, másoknak sem a szervezőkön kívül. Dőlt a sör, a miccs, a fléken. Csak azért jelzem, hogy lejártak, mert havonta a Hírmondó két belső oldalt a falunapoknak szentelt. Most, november legelején illene a színházainkról is szólnunk, él az évad.
Nézem a csíkszeredai műsort, igen a sepsiszentgyörgyit, a többit, el Budapestig, és arra a következtetésre jutok ezredszer is, hogy a kortárs drámaművészetnek nincs helye színpadainkon. Ja, hogy Spiró György mindenütt ott van, az érthető. Aki Spirót rendez, azt díjazzák. Ám keresem, nem találom Székely János (1929–1993) nagyszerű drámáit; Caligula helytartója sok sikert aratott több országban. A Hugenották megkapta, megdöbbentette Sepsiszentgyörgyön a közönséget az egyik színházi kollokviumon. De meg Szolnok, Budapest közönségét is. És hol a Vak Béla király? Ma már nincs, mármint közönsége. Mert színpadot sem kap sem Erdélyben, sem Magyarországon.
Nem találjuk Sütő András, Kocsis István, Visky András és sok más szerző drámáit színpadainkon. Tudnám okát adni, vitatéma is lehetne.
Sok helyen meggyalázzák Shakespeare-t, meg Tamási Áron műveit, lepusztítják Katona József Bánk bánját, s ahol Júlia és Rómeó nyílt színen koitál, Othello pedig elveszejtett nagysága helyett a középszerű hajléktalan figurájává vált, ott – mit is keresek ott?
Keresem a drámairodalmunk igazát. Nekünk nem csak azért kell fölmutatnunk irodalomművészetünk eleven igazát, hogy megmutassuk: Ficoék, Pontáék ellenére még élünk; jelenlétünk saját színpadainkon létszükséglet, akár a levegő, a szó, a kenyér.
Égbe kiáltó furcsaságokat cserélnék én valami másra. Szörnyeket könnyű festeni, élni azonban képtelenek azok. Teremtőik viszont igen jól élnek magyarellenes, idegenimádó szigeteiken. Fájt látnom, amint a mai fiatal nemzedék kikacagja a ki- és felfordított színpadi dráma konfliktusait. És igaza van a nemzedéknek sokszor, mert röhögvényessé lehet tenni bármit, ha kinek van képe azt a deszkákra vinni.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Lépni kell! – a brüsszeli terrortámadás margójára
Ha az embernek súlyosan beteg hozzátartozója, akinek a napjai meg voltak számlálva, eltávozik közülünk, akkor is mélyen megrendülünk, ha pontosan tudni lehetett, hogy a közeli végzet elkerülhetetlen. Így áll a világ józanabbik része a brüsszeli terrortámadással. Tudni lehetett, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik és sejteni lehet azt is, hogy a közeljövőben nem kevesebb, hanem több hasonló akcióra kerül majd sor.
Ártatlan emberek tucatjai haltak, százak sebesültek meg. Mindannyian egy korlátolt, csőlátású, a valóságról tudomást nem vevő európai politika áldozatai. Mert ne kerteljünk! Nem elsősorban azok a felelősek az áldozatok haláláért, akik robbantottak, vagy akik megbízást adtak nekik, de még azok sem, akik fanatizálták őket, hanem azok, akik ezeket az embereket beengedték Európába, amikor pontosan tudni lehetett, hogy ennek mi lesz a következménye. 
Jelen pillanatban az európai muzulmán közösség vallási vezetői sem tudják, hogy híveik soraiban hány potenciális terrorista rejtőzik. Egy olyan közösséggel állunk szemben, melynek az Európában született és szocializálódott tagjainak jelentős része rokonszenvezik a merénylőkkel. De a belga rendőrség nem azzal foglalkozik, hogy beazonosítsa és a továbbiakban figyelemmel kövesse azokat, akik ünnepeltek a terrortámadás hírére, hanem azzal, hogy megfélemlítse azokat, akik közösségi portálokon közzé merték tenni a muszlim bevándorlók perverz és embertelen örömének hírét.
Ki kell mondani: nem tartozik a lelkiismereti szabadság közé az, ha egyes vallások nyíltan uszítanak más vallások hívei ellen. Az iszlám szent könyveiből hosszan citálhatók azok a részek, melyek a keresztények megtévesztésére vagy akár megölésére hívnak fel, vagy melyek meghódítandónak mondanak minden nem muszlim területet.
Miért kellene a keresztény Európát érdekelje az, hogy nem minden muszlim veszi komolyan ezeket a passzusokat és hogy akadnak közöttük békés emberek is, amikor semmi garancia nincs arra, hogy e békés emberek gyermekei nem fordulnak vallási alapon saját szüleik és a befogadó országok  ellen? 
Igen, ki kell mondani, hogy az európai muzulmánok veszélyt jelentenek a keresztény kultúrára és a keresztény emberekre nézve, hogy jelentős – megkockáztatom, hogy nagyobbik - részük asszimilációképtelen. Soha nem gondoltam, hogy Fico példakép lehet valaha Európa számára, de amikor a szlovák kormányfő kijelentette, hogy minden muzulmánt megfigyeltet a maga országában, akkor bizony az egyetlen garantált receptet fogalmazta meg.  
Hányan kell még meghaljanak a liberalizmussal ópiumozott országok ártatlan lakosai közül, hogy ez evidens legyen? Hány tüntetésen kell eltorzult arcú muszlimok „nekünk nem kell demokrácia, csak iszlám” feliratú transzparensekkel hirdessék valódi céljukat, ahhoz, hogy oda küldjék őket, ahonnan jöttek? Hány nőt kell még megerőszakoljanak a egyelőre még keresztény és fehér többségű Európában saját vallási elöljáróik erkölcsi támogatásával, ahhoz, hogy végre valós megoldást keressenek választott vezetőink? Hány „no go” zóna kell kialakuljon Európában, hány helyen kell felmondja a szolgálatot a jogbiztonságot garantáló francia, holland, svéd vagy norvég állam, hogy ennek a velejéig hazug multikulti propagandának vége legyen? 
Nem arról van szó, hogy fel kell függeszteni az emberi jogokat Európában. Egyáltalán nem.  Pont az emberi jogok védelme érdekében kell veszélyként beazonosítani és megfelelően kezelni azt a vallási közösséget, melynek tagjai ahol csak többségbe kerülnek, felszámolják azokat. Nem a titkosrendőrségek által figyeltetett és üldözött úgynevezett szélsőjobboldaliak veszélyeztetik egész Európa anyagi- és jogbiztonságát hanem a muszlim megszállók. 
Még nem késő. 
Európa még képes lehet önmagát megvédeni, megvannak ehhez az infrastrukturális feltételek és emberi erőforrások. A határok hermetikus lezárásával, az eddig illegálisan beözönlöttek válogatás nélküli kitoloncolásával és a törvényesen itt tartózkodók fokozott ellenőrzésével még rendet lehetne tenni. Igen, még a „no go” zónákban is, sőt ott kellene kezdeni. Törvényesen, jogszerű eszközökkel. Mindez csak politikai szándék és akarat kérdése.
Mindössze annyi lenne ehhez szükséges, hogy azok, akiknek a kezében a döntés joga van a valóságból induljanak ki és nem abból a teljességgel komolyan vehetetlen demagóg hablatyból, amit máris elkezdtek a magukat liberálisnak mondó, de valójában buta, öngyilkos, a fát maguk alatt vágó álszabadelvűek terjeszteni, miszerint „nem kell összekötni a menekültkérdést a terrorizmussal”. Mert a 444-től Fodor Gábor liberális pártjáig már nem kevesen ezt a valóság által naponta megcáfolt tézist mantrázzák újra, mely úgy hangzik, mintha azt mondanánk, hogy nem kell összekötni a betegségek jelenségkörét a kórokozók létével és szaporodásával. 
Naponta megcáfolt tézisről beszélek, mert nemcsak a robbantásnak van megfélemlítő, terrorisztikus hatása. Hanem annak is, amikor a befogadó közösség tagjai egy bevándorlók által ellenőrzött területen ébrednek fel őslakosként, ahonnan földönfutóként kénytelenek menekülni, a mindennapos terror elől.
Lépni kell! 
Határozottan, keményen és dogmamentesen, mert különben unokáinkra – ha lesznek egyáltalán - vért, káoszt és rettegést hagyunk. A huszonnegyedik óra perceit számolgatjuk.
Borbély Zsolt Attila. itthon.ma//szerintunk

Kisebbségi jogok a Kárpát-medencében
Összehasonlító elemzés az Egyesült Államok Külügyminisztériumának éves jelentéseiről
Az Amerikai Egyesült Államok Külügyminisztériuma éves rendszerességgel mutat be jelentéseket az emberi jogok állásáról a nagyvilágban.
Ezek a jelentések egy általánosan alkalmazott sablonra épülnek, szerkezetük azonos, és ugyanazokat az emberi jogokat vizsgálják – természetesen az adott ország sajátosságainak ismeretében egyik-másik témára kevesebb vagy éppenséggel több figyelmet fordítva. Elemzésünk célja áttekinteni a legnagyobb Kárpát-medencei magyar közösségek országaira vonatkozó jelentéseket, tekintettel azok időbeli alakulására is. Éppen ezért megvizsgáltuk az elmúlt öt esztendő (2011, 2012, 2013, 2014 és 2015) Szlovákiára, Ukrajnára, Romániára és Szerbiára vonatkozó országjelentéseit. A jelentések közös vonása, hogy a legtöbb esetben a magyarságra vonatkozó kitételek a harmadik fejezetben (kisebbségek részvétele a politikai életben), valamint a hatodik fejezetben (etnikai alapú diszkrimináció, kisebbségek helyzete) olvashatók. Egyes országok esetében külön pontként jelenik meg az ingatlan-visszaadás kérdése, ezekről a jelentések első fejezetében olvashatunk.
Malina Hedvig ügye továbbra is téma. 2006. augusztus 25-én az akkor 23 éves diáklányt Nyitrán két férfi megverte, vallomása szerint azért, mert magyarul beszélt. Robert Fico akkori kormányfő és belügyminisztere, Robert Kalinák később nyilvánosan azzal vádolták meg, hogy az eset vagy nem történt meg, vagy nem úgy, ahogy elmondta. 2007 májusában hamis tanúzás vádjával a hatóságok eljárást indítottak ellene. 2012 februárjában a szlovák kormány nyilatkozatban fejezte ki sajnálkozását Malina Hedvig ügye miatt, mondván: bizonyos körülmények arra mutatnak, hogy sérülhettek a panaszosnak az általános emberi jogi charta által biztosított jogai. Ugyanakkor a Malina Hedviggel szembeni eljárás nem zárult le, az ügyészség ennek keretében elmeorvosi vizsgálatot indítványozott. 2014-ben a szlovák főügyészség hamis tanúzás és hamis eskü bűntette miatt vádat emelt az időközben családjával Győrbe költözött Malina Hedvig ellen. A 2016-os szlovák választások után megváltozott politikai helyzetben jóváhagyták, hogy a per Magyarországon folytatódhasson.
Szabadság (Kolozsvár)

Magyar ügyek amerikai szemmel
A Kárpát-medencei magyar közösségek valós gondjaira való figyelemfelkeltéshez szükségesek az erőteljes civil és politikai kezdeményezések és a proaktív hozzáállás, a gondokat meg kell ismertetni az európai és amerikai közvéleménnyel, valamint a diplomáciai körökkel – állapítja meg legfrissebb, az Egyesült Államok külügyminisztériumának a Kárpát-medence országairól (Szlovákia, Ukrajna, Románia és Szerbia) kibocsátott éves emberi jogi jelentéseit összehasonlító elemzésében a budapesti Nemzetpolitikai Kutatóintézet.
Az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztériuma éves rendszerességgel mutat be jelentéseket az emberi jogok állásáról a nagyvilágban. Ezek a jelentések egy általánosan alkalmazott sablonra épülnek, szerkezetük azonos, és ugyanazokat az emberi jogokat vizsgálják – természetesen az adott ország sajátosságainak ismeretében egyik-másik témára kevesebb vagy éppenséggel több figyelmet fordítva.
Az elemzés célja áttekinteni a legnagyobb Kárpát-medencei magyar közösségek országaira vonatkozó jelentéseket, tekintettel azok időbeli alakulására is. Éppen ezért megvizsgáltuk az elmúlt öt esztendő (2011, 2012, 2013, 2014 és 2015) Szlovákiára, Ukrajnára, Romániára és Szerbiára vonatkozó országjelentéseit. A jelentések közös vonása, hogy a legtöbb esetben a magyarságra vonatkozó kitételek a harmadik fejezetben (kisebbségek részvétele a politikai életben), valamint a hatodik fejezetben (etnikai alapú diszkrimináció, kisebbségek helyzete) olvashatók. Egyes országok esetében külön pontként jelenik meg az ingatlan-visszaadás kérdése, ezekről a jelentések első fejezetében olvashatunk.
Fontos az aktív külpolitika
Az Egyesült Államok külügyminisztériumának éves emberi jogi jelentéseit áttanulmányozva megállapítható, hogy ezek foglalkoznak a Kárpát-medencei magyar közösségek jogainak érvényesülésével, ám az egyes ügyek láthatósága nagyban függ azok közvélemény előtti megjelenítésétől, az amerikai diplomácia tájékozódási forrásaitól és a civil szervezetek tevékenységétől.
Fontos aláhúzni, hogy az egyes országokban élő magyar közösségek legnagyobb, reprezentatívnak tekintett, parlamenti képviselettel rendelkező érdekvédelmi szervezeteinek állásfoglalásai és tevékenysége jelentik azt a hivatkozási alapot, amelyre ezek a jelentések a leginkább támaszkodnak. Így kijelenthető, hogy mindennél fontosabb az egyes magyar szervezetek aktív külpolitikai tevékenysége, hiszen amennyiben ezek nem vetik fel a gondokat és jogsértéseket, akkor a legtöbb esetben nemzetközi szinten láthatatlanok és értelmezhetetlenek maradnak a közösség életére és jövőjére nagy hatással bíró intézkedések vagy éppen azok elmaradása.
Szlovákia tekintetében a politikai képviselet kapcsán a jelentések visszatérően kizárólag a Most–Híd parlamenti mandátumait említik, arra való hivatkozással, hogy a törvény tiltja az etnikai alapú adatgyűjtést. A 2015-ös jelentés ráadásul már nem is tartalmaz a kisebbségek politikai képviseletére vonatkozó megállapítást. A Most–Híd szerepét egyébként úgy értékeli, hogy az „közeledést hirdet a magyar és a szlovák közösségek között". A kisebbségek helyzetéről szóló alfejezetben minden évben megjelenik a Malina Hedvig-ügy: az Emberi Jogok Európai Bírósága által jóváhagyott megegyezéssel kezdődően, a pszichiátriai vizsgálatokon át a hamis vallomástétel vádjáig és ennek a vádnak az ejtéséig. A jelentések visszatérő megfogalmazása szerint a Malina Hedvig-ügy változatlanul a médiafigyelem középpontjában van.
A jelentések visszatérő eleme továbbá az információk kötelező módon szlovák nyelven történő közléséről szóló törvény (szlovák nyelvtörvény), amelynek rendelkezéseivel szembeni magyar tiltakozásokat minden évben megemlíti. A legutóbbi kettő, a 2014-es és a 2015-ös jelentés valamivel bővebben foglalkozik a nyelvhasználat kérdésével, megemlíti, miszerint a magyar közösség kifogásolja, hogy akadályozzák a magyar nyelv használatát a hivatalos ügyintézésben, és hogy nem engedélyezik a vasútállomások kétnyelvű feliratozását. Érdekessége a 2012-es évi jelentésnek, hogy Robert Fico kormányfőt úgy mutatja be, mint aki szakított a korábbi nacionalista, magyarellenes retorikával, és sokkal békésebb hangnemet üt meg a szomszédsági viszonyban. Erre példát is ad, megemlítve a Fico–Orbán-találkozót Pilisszentkereszten, ahol közösen nyitották meg a magyarországi szlovákok új kulturális központját.
Némileg meglepő az is, hogy a legutóbbi öt év szlovákiai jelentései közül mindössze a 2013-as foglalkozik azokkal a szlovák állampolgárságuktól megfosztott magyarokkal, akik megkapták a magyar állampolgárságukat: megemlíti, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága elutasította két ilyen személy panaszát, hiszen amikor ők a magyar állampolgárságot kérvényezték, a szlovák állampolgársági törvény rendelkezéseinek tudatában tették ezt, amely kimondja, hogy egy más állampolgárság megszerzése a szlovák elvesztésével jár. Itt az emberi jogi jelentés is pontatlanságot tartalmaz, mivel a bíróság nem elutasította a kérelmet, hanem elfogadhatatlannak nyilvánította a panaszt.
Fehér folt a kárpátaljai magyarság
Ukrajna tekintetében az USA emberi jogi jelentései az elmúlt öt esztendőben alig foglalkoznak a magyarság jogaival. Ez alapvetően az ukrán belpolitikai helyzetnek tudható be, hisz Timosenkotól a Krímig minden emberi jogi szempontból értelmezhető problémával foglalkoznak – sőt 2014-től kezdődően az USA az államokéval azonos formai és szerkezeti követelményeknek megfelelő külön emberi jogi jelentést készít a Krímről. A magyar közösség jogaira vonatkozóan mindössze a 2012-es évi jelentés tartalmaz egy kitételt, amikor megemlíti, hogy a 2012-ben elfogadott kisebbségi nyelvhasználati törvény kibővíti a jogokat azokban a régiókban, amelyben a kisebbségi lakosság aránya eléri a 10 százalékot.
Szerbia kisebbségi kérdései ezzel szemben sokkal jobban foglalkoztatják az USA külügyminisztériumát. A 2011-es év kivételével évről évre visszatérő kérdés itt az ingatlanrestitúció, külön megemlíti az egyházi javak visszaadásának ügyét is. Ezekben a tartalmakban nincs érdemleges minőségi változás, csupán azt jegyzi meg, hogy a visszaszolgáltatási ügynökségnek mennyi időre van még szüksége a döntések elbírálásához, valamint azt, hogy a kormány újabb és újabb halasztásokat fogad el a pénzbeni kártérítések kifizetésére. A nemzeti kisebbségek politikai képviselete kapcsán szűkszavúan és változatlan megfogalmazásban annyit jegyez fel évről évre (kivéve a legutolsó, 2015-ös esztendőt), hogy a parlamentben kisebbségi képviselők is vannak, köztük magyarok, bosnyákok és albánok, akik etnikai vagy mainstream szerb pártok listáin jutottak mandátumhoz.
A kisebbségek helyzetéről szóló alfejezetben fokozatos változás észlelhető évről évre. A 2011-es és a 2012-es csupán a kisebbségi tanácsokat említi és azok széles kompetenciáit az oktatás, kultúra, média és anyanyelvhasználat terén. A 2013-as és 2014-es ennél többet is megjegyez: megemlíti, hogy a kormány a kisebbségek hátrányos helyzetének leküzdése érdekében a kormány mellett működő önálló Emberi Jogi és Kisebbségi Hivatal a vallásórák alternatívájaként a polgári nevelési órát vezetett be a másodfokú oktatásban, amelynek keretében a kisebbségek kultúráját és a nemzetiségek közötti toleranciát is tanítják. 2015-ben még ennél is többet tartalmaz a jelentés: az EBESZ támogatásával megalkották a szerb nyelv nem anyanyelvként történő oktatásának kereteit. A jelentés megemlíti azt is, hogy Szerbiának a 2015-ös EBESZ-elnöksége kapcsán egy civil szövetség véleménye szerint továbbra is sérül az országban a szabad identitásválasztás joga, és a kisebbségi jogok védelme sem megfelelő, és mindezért a szerb kormány politikája a felelős.
Egyre terjedelmesebb az erdélyi magyarok dossziéja
Románia kisebbségi jogi gyakorlata mindig is kiemelt figyelmet élvezett az USA emberi jogi jelentéseiben. Ez nemcsak a romakérdés részletes taglalásából, de az antiszemitizmusra vonatkozó kitételekből és a más alapvető emberi jogok érvényesülésére vonatkozó megállapításokból is kiolvasható. Annak ellenére, hogy a jelentések túlnyomó részben a romaüggyel foglalkoznak, érezhető az is, hogy fokozatosan teret nyernek a magyar közösség gondjai is. A 2011-es és a 2012-es évre szóló jelentésekben a magyar közösségre vonatkozó megállapítások között nincs különbség. Mindkettőben arról írnak, hogy a kisebbségi szervezetekre vonatkozó különleges választási szabályoktól eltérően a magyar közösség parlamenti képviselete az 5 százalékos küszöb elérésével valósul meg.
A kisebbségi jogok alfejezetben mindkét jelentés a moldvai csángó közösségek magyaroktatására vonatkozó gondjaira hívja fel a figyelmet (a moldvai csángókra vonatkozó megállapításokat mind az öt vizsgált jelentésben megtaláljuk). Egyetlen pont van a 2012-es jelentésben, ami nincs a korábbiban: a bevezetőben megjegyzi, hogy továbbra is lassú az ingatlan-visszaszolgáltatási folyamat. A kisebbségek politikai képviseletéről szóló rész egyébként négy éven át ugyanazt a tényt állapítja meg, 2015-ben viszont már utal az új párttörvényre és választási törvényre. Ebben azt kifogásolja, hogy miközben a pártalapítási feltételek jelentősen enyhültek (3 fő alapíthat pártot), ezzel szemben a választásokon részt venni kívánó kisebbségi szervezetek regisztrációs feltételei ugyanolyan szigorúak maradtak.
A kisebbségi jogok helyzetéről szóló részek egyre terjedelmesebbek a 2013-as évvel kezdődően. A 2013-as jelentés már két igen jelentős jogsértésről számol be. Az egyik a Kovászna megyei prefektus által indított hadjárat a székely zászló ellen. Ebben az ügyben megemlíti azt is, hogy a bíróság jogerősen megsemmisítette a Kovászna megyei zászlóra vonatkozó határozatot. A jelentés kitér továbbá az RMDSZ – valójában azonban a frissen megalakult Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat háromszéki csoportja által kidolgozott – magyarellenességről szóló jelentésére is, kiemelve, hogy a magyar közösséget számos jogsértés éri az igazságszolgáltatási anyanyelvhasználattól a szimbólumok elleni hadjáratig, az egészségügyben tapasztalható diszkriminációtól az oktatási gondokig.
A 2014-es országjelentés szerint a magyar közösség továbbra is diszkriminációra panaszkodik, kiemelve az igazságszolgáltatási anyanyelvhasználat, a kétnyelvű feliratok hiányát és a székely zászló elleni hatósági fellépést. Megemlíti továbbá, hogy a magyar közösség diszkriminatívnak tartja azokat a bírósági döntéseket, amelyek szerint nem lehet a magyar nyelv ismeretét feltételként szabni a közszférában történő alkalmazásoknál, valamint azt, hogy a csak magyar nyelvű kiadványok finanszírozását a hatóságok a más nemzetiségűekkel szembeni diszkriminációnak minősítik.
Kitér a jelentés arra is, hogy a diszkriminációellenes tanács elutasította az RMDSZ beadványát, melyben a Felsőoktatás Minőségét Ellenőrző Hatóságot (ARACIS) panaszolta be, mert egy levelében azt kéri, hogy a gyakornok orvosok a betegekkel csak románul beszéljenek. A 2015-ös jelentés ismételten kiemeli, hogy továbbra is komoly gondok vannak az anyanyelvhasználat terén. Megemlíti az RMDSZ által előkészített árnyékjelentést a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájának alkalmazásáról (nem összetévesztendő a Kisebbségvédelmi Keretegyezményhez kapcsolódó, nemrég bemutatott árnyékjelentéssel – szerző megj.), amelyben számos kétnyelvű felirat hiányát kifogásolja, valamint azt, hogy nem lehet használni a magyar nyelvet a bíróságokon és a közigazgatásban.
Ugyancsak az árnyékjelentésre hivatkozva jelzi a megoldatlan magyar nyelvű állami egyetem kérdését, a magyar nyelvű kulturális intézmények és magyar nyelvű irodalmi alkotások kellő mennyiségű fordítását is. A jelentés továbbá kitér a szimbólumok használatának akadályozására, és kiemeli, hogy a marosvásárhelyi hatóságok megakadályozták a székely szabadság napjának megszervezését.
Külön kiemelve jelennek meg a restitúciós kérdések. A 2014-es jelentés megállapítja, hogy az előző jelentés óta az egyházi restitúciós bizottság mindössze négy alkalommal ülésezett, visszaadott 9 ingatlant a volt tulajdonosoknak, ugyanakkor 64 kérelmet elutasított. A 2015-ös évi jelentés felhívja a figyelmet, hogy a ploieşti-i táblabíróság döntése nyomán a sepsiszentgyörgyi helyi önkormányzat visszavette a Székely Mikó Kollégium épületét, melyet a kommunista rendszer a református egyháztól vett el. A visszaállamosítást követően a református egyház az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult. A jelentés ugyanakkor ismételten megjegyzi, hogy a visszaszolgáltatási folyamat nagyon lassú.
Élénkül a nemzetközi figyelem
Összefoglalva mindezeket megállapítható, hogy az Egyesült Államok külügyminisztériuma kellő figyelemmel követi a Kárpát-medencei magyar közösségek jogainak állását. Az is megállapítható, hogy az egyes jelentésekben a problémák megjelenítése nagymértékben függ attól, hogy egyrészt milyen forrásból és milyen mennyiségű információt gyűjt össze az amerikai diplomácia, másrészt attól, hogy a jelzett problémák mennyire erőteljesen jelennek meg a közösségek életében, a médiában, független jelentésekben, esetleg európai politikai körökben.
Ebből egyértelműen következik az, hogy a Kárpát-medencei magyar közösségek valós gondjaira való figyelemfelkeltéshez szükségesek az erőteljes civil és politikai kezdeményezések és proaktív hozzáállás, a gondokat meg kell ismertetni az európai és amerikai közvéleménnyel, valamint a diplomáciai körökkel, hangsúlyosan meg kell jeleníteni a médiában, illetve a magyar érdekvédelmi politikának kellő hangerővel és következetességgel kell azokat felmutatnia. A roma közösség intenzív lobbija ezért vált sikeressé, és ezért sikerül nekik évről évre kitölteni a jelentések kisebbségi fejezeteinek nagy részét.
Abban a pillanatban tehát, hogy például a romániai magyarság külföldön is reprezentatívnak tekintett érdekvédelmi szervezete, az RMDSZ elkezdett komolyabban foglalkozni azzal, hogy a nemzetközi közvéleményt, a diplomáciai testületeket tájékoztassa a romániai jogsértésekről, a romániai kisebbségpolitika visszaeséséről, és ezekről elkészítse saját jelentéseit is, a nemzetközi figyelem is élénkebb lett – és a témát nem tudja már megkerülni az amerikai diplomácia sem.
Nemzetpolitikai Kutatóintézet, Budapest
Krónika (Kolozsvár)

Stefano Bottoni a békeszerződésről, a közös magyar–román emlékezetről, a migrációról és a tíz-húsz évente bekövetkező „rendszerváltásokról”
A románokat nem érdekli Trianon
Június negyedike korántsem olyan fontos dátum a román történelemben, mint Magyarországon, mivel az ottani köztudatban a trianoni békeszerződés egy korábban kezdődött nemzetépítési folyamat „természetes betetőzése” volt. Az Erdéllyel és a térséggel foglalkozó olasz történész, Stefano Bottoni szerint illúzió, hogy a menekültválság összehozza a régió országait, az pedig, hogy még mindig a múlt kérdéseivel foglalkozunk, a rendszerváltás kudarcát is jelzi.
– Mennyire van jelen Trianon ma a román történészvitákban, a közbeszédben? – A román történészszakmának, ellentétben a szlovákkal, nem Trianon az alapvető élménye, ezért nem tartják különösebben fontos eseménynek. Romániában két, széles körben ünnepelt eseményhez kötődő dátum van, amely mindenki számára nagyon fontos. Az egyik az Erdély egyesülését kimondó december 1-jei gyulafehérvári országgyűlés: az unió kimondása Romániával. Ez politikai aktus volt, amely nem járt olyan jogkövetkezményekkel, mint a trianoni szerződés. A másik a március 27-én Chisinauban kinyilvánított egyesülés Besszarábiával, amely időben megelőzte a gyulafehérvári országgyűlést. Ezért ez a dátum amolyan harmadrangú kérdésnek tűnt a román nemzeti mozgalom számára, sokáig nem is ünnepelték, hiszen egyértelműen Erdély volt a fontosabb. De a rendszerváltás után és főleg az utóbbi években az egész besszarábkérdés ismét aktuálissá vált Románia számára, természetesen nem függetlenül attól, hogy Moldova – ha nem is lehet hivatalosan úgynevezett „failed state”-nek, vagyis államkudarcnak nevezni – egy nehéz geopolitikai helyzetben lévő, instabil államalakulat. Meggyőződésem, hogy bekebelezéséről máig nem tett le a román politika, a legfrissebb hír például, hogy több száz moldovai iskolába Romániából érkeznek majd tanárok.
– Vagyis Trianont szinte egy természetes geopolitikai folyamat részének tartják Romániában? – Szerintem igen, és ne feledkezzünk meg arról, hogy a románok már 1919-ben „birtokon belül voltak”, így részben joggal is gondolhatják így. 1920 közepéig működött az Erdélyi Kormányzótanács román vezetéssel előbb Szebenben, majd Kolozsváron, és innen intézte Erdély ügyeit egy félig-meddig autonóm román kormányzat, amely végül kénytelen volt beépülni a bukaresti adminisztrációba, ami nem is ment súrlódásmentesen. Vagyis számukra a trianoni békeszerződés idejére már gyakorlatilag lezárult a nemzetegyesítés. Ami a magyarok számára a vég kezdete, azaz 1918. december 1-je, az a románoknak a betetőzés. Biztos vagyok benne, hogy míg 2018. december 1-jén nagy ünnepségek lesznek Romániában, addig Trianon százéves évfordulójára különösebben senki nem fog emlékezni. December 1-jét még Nicolae Ceausescu is megünnepelte 1968-ban. Abban az évben maradt ki a prágai tavasz eltiprásából, ami komoly népszerűséget hozott számára, és ebben az időszakban kezdte el saját személyi kultuszát építeni. Korábban, 1948-ban vagy 1958-ban a kommunista pártvezetés még nem ünnepelt.
– Magyarországon a Trianonról való beszédet szokás sérelmi diskurzusként is jellemezni. Ha Romániában ennyire más alapról közelítik meg a kérdést, létezhet-e az erről szóló vitában olyan közös platform, amely esetleg esélyt adhat valamilyen konszenzusra? – Ezen én is sokat gondolkodom. Szerintem, ha őszinték vagyunk egymáshoz, ennek nincs esélye. A két nemzeti narratívában, amely jelen van a tankönyvekben, tévéműsorokban, közbeszédben, egyetértés alakult ki mindkét oldalon. Ezek pedig teljesen eltérőek: magyar oldalról Trianon nemzeti katasztrófa, ebben nehéz nem egyetérteni. Még akkor is, ha sokan vélik úgy, hogy az egészet mi okoztuk magunknak, vagy, épp ellenkezőleg, hogy mi mindent jól csináltunk, semmiről sem tehetünk. A románok számára viszont az első világháború utáni rendezés, benne Trianonnal, az egész legújabb kori román történelem legnagyobb teljesítménye. Erdély, ha más léptékben is, egy kicsit olyan, mint az olaszoknak és az osztrákoknak Dél-Tirol. Az olaszok persze már akkor tisztában voltak vele, hogy a tartomány lakosságának kétharmada német, így az elcsatolásnak nincs etnográfiai alapja, de kellett nekik a Brenner-hágó. Aztán a húszas-harmincas évek nagyon erős asszimilációs törekvései után mára már egyik fél sem akarja Dél-Tirolt Ausztriához visszacsatolni. De Dél-Tirolban sem megy könnyen egy közösnek érzett múltszemlélet kialakítása.
– Semmilyen közös platform nem mutatkozna ön szerint a történészszakma számára sem? – Egy ilyet tudnék mondani: a mikrotörténelem szintje. Trianon összehasonlítható, valóban nemzetek közötti kutatása még várat magára, holott nagyon izgalmas lenne megnézni, hogy a békeszerződés után Kassa, Pozsony, Arad, Temesvár, Szabadka és a többi, határ menti várossá változtatott település helyi társadalma hogyan reagált a helyzetre. Hiszen nem ők döntöttek, mi lesz velük, a fejük fölött történt minden. Hihetetlen gazdasági, urbanizációs visszaesés ment végbe ezekben a kettévágott vármegyékben, döntően az országhatárok megváltozása miatt. Megszűntek a régi piacok, a város és a vonzásköréhez tartozó falvak közötti természetes gazdasági kapcsolatok, minden állam protekcionista politikába fogott, még az új államokhoz lojális, többségivé vált csoportok tagjai is rosszul jártak.
– Érdekes, hogy a szlovák–magyar viszonyban ugyanúgy meglévő történelmi terheltségek ellenére 2010 óta pragmatikus és kifejezetten jó a politikai kapcsolat a két ország kormánya között, miközben a szlovákiai magyarok problémái megmaradtak, a helyzetük nem javult. Ez mennyire lehet működőképes modell? – Nem vagyok ugyan a téma kutatója, de sok ismerősöm foglalkozik ezzel a kérdéssel. Részben személyes tapasztalat, részben pedig a szociológiai kutatások is azt bizonyítják, hogy a szlovákiai magyar kisebbség egészen más önazonossági igényekkel rendelkezik, mint a romániai. A szlovákiai magyarság jellemzően kisebb településeken él, mégis polgárosultabb, nemcsak azért, mert Szlovákia ennyivel előrébb tart Romániánál, hanem azért, mert a két világháború között is egészen más politikai kultúra uralkodott a Masaryk fémjelezte Csehszlovákiában, mint a királyi Romániában. Szlovákia mára gazdaságilag sok tekintetben lehagyta Magyarországot, ami nyilván a szlovákiai magyarokra is hatott. Emellett hiába mert kimondottan konfrontatív szándékkal Robert Fico olyasmit megtenni 2006 után, amit egy román kormány sem mert volna – elég Sólyom László köztársasági elnök kitiltására, az állampolgársági törvényre vagy a dunaszerdahelyi futballszurkolók megverésére gondolni –, azt ő is tudta, hogy a 2010 utáni magyar kormánnyal ezt már nem teheti meg. Így valóban pragmatikus viszony jött létre, miközben a szlovákiai magyar kisebbség politikai képviselete komoly válságba került, annak ellenére is, hogy az Orbán-kormány mindent megtett az általa favorizált Magyar Koalíció Pártja (MKP) helyzetbe hozásáért. Az MKP ennek ellenére is marginális tényezővé vált a szlovák politikában. Mellette van a Híd–Most, amely, mondjuk ki, elsősorban egy szlovákiai magyar oligarchához, Világi Oszkárhoz köthető politikai-gazdasági projekt, és mint ilyen, természetes módon szlovák párt és nem magyar kisebbségi érdekszervezet. Bugár Béla pártelnök legitimációja a szlovákiai magyar választók körében csekély. Valami hasonló történt évekkel ezelőtt Frunda György volt RMDSZ-es szenátorral, aki sokkal népszerűbb volt jó néhány román szavazó körében, mint saját marosvásárhelyi magyar szavazói között. Ezzel együtt is kérdés, ha a szlovák törvények nem tiltanák a magyar állampolgárság felvételét, hányan élnének ott ezzel a lehetőséggel. Miközben elég megnézni a szlovákiai magyar iskolák beiratkozási adatait, hogy lássuk: nagyon erős, többnyire spontán és önkéntes asszimiláció zajlik az országban. Ez csak azért mehet ilyen simán, mert a legtöbb szlovákiai magyar számára praktikus okokból nem éri meg magyar intézménybe járatni a gyermekét, amit a szlovák állam ki is használ. Kelet-Szlovákiában például jellemzően a romák járatják magyar iskolába vagy tagozatba gyermekeiket, az ottani magyarok pedig a jobban felszerelt, jobb lehetőségekkel bíró szlovák intézményt választják.
– A kormánypárti politikusok körében most nagy az optimizmus valamiféle „közép-európai történelmi kiegyezést” illetően, aminek leginkább az adja az alapját, hogy a menekültkérdésben a térség államai többé-kevésbé egyetértenek. Mennyire illúzió azt gondolni, hogy valamilyen „új együttműködés” jöhet létre ebből? – Szerintem teljes mértékben, már csak azért is, mert a legfontosabb dologban valóban azonosak a térség országai: mindegyik gazdasága a német ipartól függ, a különbség csak annyi, hogy a helyi gazdaság ehhez mennyi hozzáadott értéket képes termelni. Lengyelországban, Csehországban többet, Magyarországon sokkal kevesebbet. Vagyis lehet „új centrumról” ábrándozni, valójában ugyanúgy periféria vagy félperiféria a térség, mint korábban. És ez Magyarországra még jobban érvényes. Úgy látom, ha létrejön – márpedig létre fog jönni – egy „mag-Európa”, annak Szlovákia például jó eséllyel tagja lehet, Magyarország pedig kimarad az átrendezésből. Ez nyilván megint alapvetően meghatározza majd az ottani magyarok hozzáállását az anyaországhoz. Ezért is tartom illúziónak, amikor arról lelkendezünk, hogy a V4-ekben vagy a régióban micsoda egység alakult ki menekültügyben. Ezeknek az országoknak nincs túl sok pozitív történelmi tapasztalatuk nagyszámú külföldi befogadásával kapcsolatban, a demográfiai kérdések sokszor jelentettek történelmi veszélyt vagy kockázatot – elég csak a szerbek példájára gondolni Koszovóval. A térség kormányait láthatóan kevésbé köti a politikailag korrekt beszéd kötelező használata, mint a nyugat-európaiakat, és szerintem joggal is inti őket óvatosságra több millió muszlim vallású menekült vagy gazdasági bevándorló feltételek nélküli befogadása. De mindössze ez a közös álláspont adja a mostani „egységet”, ezen kívül semmi pozitív töltete nincs jelenleg a kelet-közép-európai országok együttműködésének.
– A magyar kormány most a XIX. század második felétől az első világháborúig tartó időszakra, az akkori „nemzeti alapon történt modernizációra” alapozva próbál valamiféle új identitást építeni. Ez sikeres lehet?
– Az Osztrák–Magyar Monarchia a maga hatalmas szabadpiacával, az ipari és mezőgazdasági területek közötti regionális munkamegosztásával kétségkívül korábban soha nem látott gazdasági esélyt jelentett egyes területeknek. Olyanoknak is – ide sorolható Galícia, Románia egy része, Kárpátalja –, amelyek ma szinte fekete lyuknak számítanak Európa gazdasági térképén. Az első világháború ezt a modernizációs folyamatot megakasztotta, eltorzította vagy éppen megszüntette. Innen kezdődött a lecsúszás, majd a szocializmus idejében még jobban beszűkült gazdaságilag a kelet-európai régió, ezen belül a határ menti peremterületek. Ezt a rendszerváltás teljes mértékben nem tudta megfordítani, elég csak a legszembetűnőbbre, a régió közlekedési folyosóira tekinteni. Észak–déli irányban nincs autópálya, vasúton utazni rémes: sok vonatnak ugyanannyi a menetideje, mint a második világháború előtt. Emellett a belső integráció szinte teljesen elmaradt a térség országaiban. Ezt nem lehet pótolni politikai deklarációkkal.
– Pár éve azt mondta egy interjúban, hogy Trianon a rendszerváltás sikertelenségének is a szimbóluma. Mire gondolt?
– A magyar társadalom legnagyobb része egyértelműen kudarcként éli meg a rendszerváltást, az, hogy állandóan Trianonhoz nyúlunk vissza, számomra ennek egyik bizonyítéka. A magyar ügyektől igen távol álló, banktisztviselőként dolgozó apám mindig azt állítja – történész fiának! –, hogy a magyaroknak végre már egy kicsit előre kellene nézniük, nem csak hátrafelé, a történelmükbe. Ebben az országban tíz-, húsz-, huszonöt évente jön valamilyen durva beavatkozás az emberek életébe, ami eddig mindig jelentős mértékű veszteséggel és fájdalmas átalakulással járt, és mindenkit arra késztet, hogy kialakítsa a maga túlélési stratégiáját. „Kollaborálni vagy nem kollaborálni” – néhány kollégámmal ezt így szoktuk kissé túlzóan megfogalmazni. A magyar társadalmat és közbeszédet uraló ideológiai megosztottság ma is választásra kényszeríti a közszereplőket. Bemegyek-e valamelyik tévébe, elmegyek-e X. vagy Y. konferenciájára, írok-e ennek vagy annak a lapnak, vagy nem. Elfogadok-e pénzt ettől vagy attól az intézettől, vagy sem. Ez egyre élesebben felmerülő kérdés. És az, hogy szinte mélyebbre metszett mostanra, mint a rendszerváltást követően valaha, szerintem komoly kudarc a magyar társadalom azon tagjainak, akik valamikor elkötelezték magukat a méltóság és a demokratikus értékrend mellett.
Stefano Bottoni
1977-ben született Bolognában. A félig magyar, félig olasz, magyar anyanyelvű történész fő kutatási területe Kelet-Közép-Európa politikatörténete, azon belül is Erdély legújabb kori történelme.
Kósa András
Magyar Nemzet

Bottoni: A Most-Híd egy szlovákiai magyar oligarchához köthető politikai-gazdasági projekt
A bolognai születésű, félig olasz, félig magyar származású történésszel, Kelet-Közép-Európa politikatörténetének szakértőjével jelent meg egy interjú a Magyar Nemzet hétvégi magazinjában. A beszélgetés apropója – természetesen – a trianoni diktátum 96. évfordulója volt, de szóba kerültek a szlovák–magyar viszonyban meglévő „történelmi terheltségek” is.
Stefano Bottoni nem túl derűlátó a felvidéki magyar közösség állapotát illetően: noha a két állam között pragmatikusnak tűnő viszony alakult ki, a felvidéki magyar kisebbség helyzete nemhogy javult volna, de politikai képviselete egyenesen válságba került. Már csak azért is, mert – törvényhozási szinten legalábbis – nincs politikai képviselete…
A két állam közötti bimbózó kapcsolatokhoz (avagy leánykori nevén: pozitív csendhez) – csak látszólag paradox módon – kellett egy erős ember magyar részről, aki világossá tette, hogy nem lehet vele úgy szórakozni a diplomáciában, ahogy az elődeivel. Bottoni szavaival: „hiába mert kimondottan konfrontatív szándékkal Robert Fico olyasmit megtenni 2006 után, amit egy román kormány sem mert volna – elég Sólyom László köztársasági elnök kitiltására, az állampolgársági törvényre vagy a dunaszerdahelyi futballszurkolók megverésére gondolni –, azt ő is tudta, hogy a 2010 utáni magyar kormánnyal ezt már nem teheti meg.”
No persze az állampolgársági ellentörvénnyel azért még Fico is megjelölte a maga területét, de azóta valóban kialakult ez a pragmatikus viszony, bármit is akarjon ez jelenteni. Csakhogy ami az államközi kapcsolatokban ideálisnak tűnik, az nem feltétlenül jelenik meg a közösség szintjén. Bottoni szerint (is) a felvidéki magyarság politikai képviselete komoly válságba került, s a magyarországi hátszél ellenére az MKP „marginális tényezővé vált a szlovák politikában.” A másik érintett versenyzőnek pedig nem sok, sőt egyre kevesebb köze van a magyarsághoz.
Ha Bugár Béla pártja „levegyesezésétől” is kapkodta a levegőt, akkor most készítheti a szívgyógyszert: a történész szerint ugyanis a Most-Hídnak több köze van a bizniszhez, mint a magyar érdekképviselethez:
„A HÍD–MOST, AMELY, MONDJUK KI, ELSŐSORBAN EGY SZLOVÁKIAI MAGYAR OLIGARCHÁHOZ, VILÁGI OSZKÁRHOZ KÖTHETŐ POLITIKAI-GAZDASÁGI PROJEKT, ÉS MINT ILYEN, TERMÉSZETES MÓDON SZLOVÁK PÁRT ÉS NEM MAGYAR KISEBBSÉGI ÉRDEKSZERVEZET.”
Ami pedig a párt elnökét illeti, Bottoni úgy látja: „Bugár Béla pártelnök legitimációja a szlovákiai magyar választók körében csekély.” Gondolom, ez akar a társasági életben elfogadott megfelelője lenni a „rühellik” kifejezésnek.
A hasonlat, amit Bugár Bélához talált, mindenesetre kitűnő: „Valami hasonló történt évekkel ezelőtt Frunda György volt RMDSZ-es szenátorral, aki sokkal népszerűbb volt jó néhány román szavazó körében, mint saját marosvásárhelyi magyar szavazói között.”
Mindazonáltal vegyes bizniszpárt ide, történelmi szintű baráti viszony oda, a kérdés – amit Bottoni is felvetett – ott lóg a levegőben: vajon „ha a szlovák törvények nem tiltanák a magyar állampolgárság felvételét, hányan élnének ott ezzel a lehetőséggel. Miközben elég megnézni a szlovákiai magyar iskolák beiratkozási adatait, hogy lássuk: nagyon erős, többnyire spontán és önkéntes asszimiláció zajlik az országban.”
Szűcs Dániel
Felvidék.ma

Lesz-e új európai fősodor?
A politikai kommunikáció több szempontból tipologizálható. A kínálkozó megközelítések közül az egyik legkézenfekvőbb a szakmai. Másképp nyilatkozik meg a politikát tudományosan megközelítő politológus, a politikából élő, „professzionális” gyakorló politikus, a politika terepén mozgó publicista és a kocsmaasztalnál vitatkozó laikus. Ennél is fontosabb megkülönböztetés az, mely az előbbi szempontrendszert keresztbe metszi, hogy a lényegről szól-e a mondandónk, avagy puszta mellébeszélés. Hogy irányt mutat-e, vagy szolgaian irányt követ, akár a képviselt közösség érdekeivel ellentétes.
A globális háttérhatalom gazdasági-pénzügyi-politikai-szórakoztatóipari-médiabeli polipja kialakított egy olyan beszédmódot, melybe a lényegkerülés eleve bele van építve a fogalomhasználat, a taburendszer, az elfogadottnak tekintett megközelítésmódok révén. E gigantikus hatalmi összefonódás ugyanúgy megköti azok nyelvét, akik pozícióorientáltak (magyarán mondandójukat nem az igazságkeresés és - terjesztés, hanem a pozícióőrzés vagy még magasabb pozíció elérési igyekezete diktálja), mint ahogy George Orwell 1984 című regényének szereplőit az egzisztenciális félelem kötötte az újbeszél alkalmazásához. Ily módon az intézményes politikában mára uralkodóvá vált a frázispuffogtatás, a hazug mantrák ismételgetése, a valós folyamatok és tények figyelmen kívül hagyása.
A szólásszabadságot lábbal tipró globalista megatechnika végeredménye ritka élességgel azonosítható be azon jelenségkör esetében, amit a „politikai korrekt” újbeszél hazug módon „menekültkérdésnek” nevez, a tárgyszerűség látszatát megőrizni igyekvő, de a szalonképességre ügyelők tábora migránskérdésnek vagy modern kori népvándorlásnak, a taktikai szempontokat félretevő tárgyszerű szemlélő pedig Európa muszlim megszállásának.
Tőkés és Orbán a lényegről szól
Tőkés László és Orbán Viktor abban különbözik Európa vezető politikusaitól, hogy a lényegről mernek szólni, sőt, talán az a kijelentés is megkockáztatható, hogy kettejük között az egyik fő összekötő kapocs éppen „a hallgatás falának” programszerű, tudatos lebontási igyekezete, a kimondhatóság határainak feszegetése.
Tőkés László idei tusványosi beszédében megismételte a múltban nagy port kavart tézisét Magyarország védőhatalmi státuszának kívánatosságáról, s rámutatott arra, hogy ha egy közösség végveszélybe kerül, akkor harcolnia kell és nem azt mérlegelnie, hogy létért folyó önvédelme politikailag korrekt-e. Az EMNT elnöke által meghatározott kommunikációs pászmán haladva Orbán Viktor sem használta a modern kor globalista újbeszéljét. Idei tusványosi expozéjában ennek jegyében egyetlen fordulatot engedett meg magának, azt is úgy, hogy finoman jelezte kételyeit, s ez a fordulat úgy szólt, hogy „mi úgy tudjuk”, hogy Ukrajnában a népakarat döntött a nyugati orientáció mellett. Végig érdemi kérdésekről szólt, mi több, nem ritkán frontálisan neki is támadt a globális háttérhatalom által felállított taburendszernek. Mint tette ezt korábban is az illiberális demokráciára vonatkozó téziseivel, amivel párhuzamban kipellengérezte a szalonok „politikai korrektség” néven forgalmazott idiotizmusát.
A magyar kormányfő rámutatott arra, hogy az Európai Uniót vezető elit megbukott, hogy Brüsszelnek abba kell hagynia a „denacionalizálás”, a központosítás, a hatáskörelvonás politikáját, hogy az Egyesült Államok demokrácia-exportja is felelős az Európába irányuló népvándorlásért, hogy értékelni kell, hogy e politika megváltoztatását egy esélyes elnökjelölt, a sokak által elítélt és nevetségessé tett Donald Trump is felvállalja. (Persze a libertariánus sajtó azon frissiben rányomta Orbánra a bélyeget, hogy a vezető politikusok közül „elsőként állt be Trump mögé”, holott mindössze arról volt szó, hogy a magyar miniszterelnök kiemelt egy-két pozitívumot Trump programbeszédéből.)
V4-ek: ami összeköt, és nem, ami szétválaszt
Orbán Viktor hitet tett a V4-ek együttműködése mellett, ami igen fontos dolog, mert pont Magyarország az, melynek oka lenne ezen együttműködést szétrobbantani, hiszen a felvidéki magyarság helyzete finoman szólva is aggasztó és a migránsügyben oly együttműködő Fico e kérdésben teljességgel hajthatatlan. Orbán reálisan látja, hogy olyan helyzetben van az egész kontinens, hogy ha a beindult migrációs folyamatok eszkalálódnak – márpedig sem felszíni jel, sem mélyen fekvő ok nem ígéri elcsitulásukat – akkor Európa rövid időn belül élhetetlenné válik. Mint Orbán is jelezte, már most a félelem és a bizonytalanság érzése uralja a földrészünket. A félelem okát egyelőre elsősorban az aggasztó hírekben kell keresni. De pár éven belül könnyen oda juthatunk, hogy mindegyikünknek lesz az ismeretségi körében féltucatnyi megerőszakolt, kirabolt, meggyilkolt áldozat, már persze, ha nem mi magunk válunk valamelyik „szír agysebész” áldozatává. Hogy nemcsak Malmö, Párizs vagy Brüsszel egyes negyedeibe nem lesz tanácsos fehér embernek belépni, de Pozsony, Budapest vagy akár Bukarest is a mindennapi élet poklává válik. S nem csak egyes kerületeké. Afrikában kiapadhatatlan az emberutánpótlás, Európába pedig többen vágyakoznak, mint ahány embert egyáltalában eltartani képes a vén kontinens.
A V4-ek együttműködése tehát vitális, és Orbán Viktor helyesen teszi, hogy egyelőre önmérsékletet tanúsít a nemzetpolitikai kérdésekben szlovák viszonylatban. Mondom ezt elnyomott, kisebbségbe kényszerített magyarként. Olyan sajátos helyzetbe jutottunk, hogy az egész kontinensnek mi, a kommunizmus alól bő negyed évszázada felszabadult s a mintademokráciák által alig leplezetten lenézett közép- és kelet-európaiak mutatunk utat, mi őrizzük azt az értékrendet, amit ma európainak mondunk. Azt az értékrendet, mely integrálja mind a kereszténység, mind a felvilágosodás egykoron szembefutó értékeit, a toleranciakultúrát, az emberi jogokat, a méltányosság, kölcsönösség, igazságosság kultuszát, a nők egyenjogúságát, magyarán mindazt, amit az iszlám tagad. Mi nem felejtettük el, hogy a létünkre törő másságot nincs okunk szeretni, hogy öngyilkosság a toleranciakultusz jegyében befogadni egy olyan agresszív kultúrát, mely többségbe kerülve felszámolja a gyengébbnek bizonyult befogadók értékrendjét.
Magyar népszavazás, az európai precedens
Hogy sikerrel jár-e az eszmeileg Orbán Viktor által meghatározott V4-es politika, még nem tudni. Reményteli jelenségek vannak. Egyáltalán nem mindegy, hogy mi lesz az őszi anyaországi népszavazás eredménye, hogy egy sikeres magyar népszavazás kivált-e egy referendumsorozatot más országokban, de legalább Közép-Európában. Mert mint arra a magyar kormányfő rámutatott, ma bizony egyedül Magyarország az, ahol a választópolgárok intézményesen, közjogi keretek között nyilváníthatnak véleményt migránskérdésben.
Ígéretes, hogy repedések mutatkoznak a globális háttérhatalom monolitnak hitt akaratának betonfalán. E hatalmi összefonódást a nyílt színen megjelenítő aktorok már nem minden esetben értenek egyet. Míg Obama vagy Soros György úgy tesz, mintha nem lenne evidens összefüggés a migráció és a terrorista támadások elszaporodása között, megélhettük, hogy a New York Times bírálja Merkel menekültpolitikáját.
Orbán Viktor is utalt arra, hogy egy vesztébe rohanó fősodorból nem baj, ha kikerül az ember. A nagy kérdés az, miként Orbán is mondta, hogy lesz-e Európát irányítani, a jelenlegi gazdasági-, elit- és demokráciaválságból kivezetni, a külső támadástól megvédeni képes új fősodor? Nem tudni tehát, hogy merre viszi sorsunkat a világpolitika.
Nekünk, egyszerű polgároknak cselekvési a cselekvési terünk, de mégis létező. S azt mindenképpen felöleli, hogy az őszi népszavazáson vegyünk részt és voksoljunk az Európát tönkre tevő, semmit meg nem oldó kényszerbetelepítés ellen.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Uniós erővonalak
Abban a hétvégi pozsonyi informális EU-csúcs résztvevőinek zöme nagyjából megegyezik, hogy a találkozón nem sikerült érdemi áttörést elérni egyetlen, az Európai Unió előtt tornyosuló kihívás kezelésében sem.
Az olasz kormányfő az országára zúduló migránsáradat csökkentésést, illetve szétosztását kérte számon, Orbán Viktor magyar miniszterelnök szerint pedig nem sikerült megváltoztatni Brüssszel bevándorláspolitikáját. Robert Fico, az EU soros elnöki tisztségét betöltő Szlovákia miniszterelnöke házigazdai minőségében azzal próbálta enyhíteni a kudarcot, hogy informális találkozó révén nagyszabású döntésekre eleve nem is lehetett számítani. Emellett sikernek nevezte, hogy meg tudtak állapodni arról: a külső határok védelmére kell összpontosítani.
Érdemes ugyanakkor kitérni arra, milyen erőviszonyok körvonalazódtak a csúcstalálkozó előtti egyeztetéseken. Közép-európai szempontból érdekes ugyanis, hogyan viszonyultak a befolyásos nyugati tagállamok vezetői az elmúlt másfél évtizedben csatlakozott tagállamokhoz, illetve azok milyen formában próbálták képviselni érdekeiket.
A jelek szerint a visegrádi négyek – azaz Magyarország, Lengyelország, Csehország és Szlovákia – közös fellépése kezdi meghozni az első gyümölcseit. Ezt jelzi, hogy Angela Merkel német kancellár, akit jelenleg – még – az EU legbefolyásosabb politikusának tartanak, fontosnak vélte, hogy részt vegyen a V4-ek pozsonyi csúcs előtti tanácskozásán, hogy egyeztessen a négy tagállammal.
Az, hogy Merkel a csúcsot követően pozitívan értékelte a négy ország közösen benyújtott javaslatát a rugalmas szolidaritásról, arról, hogy a menekültek elosztásakor vegyék figyelembe a tagállamok közötti gazdasági különbségeket, azt jelzi, a V4 országai közötti szoros együttműködés olyan erőközpontot hozhat létre, amely hatékonyan léphet fel a közép-európai országok érdekeinek védelmében. Mindehhez persze teljesülnie kell annak a feltételnek, hogy a négy ország vezetői belássák ezt, és a mostani konjunkturális együttműködést tovább mélyítsék.
Leginkább a Szlovákia és Magyarország közötti, a szlovákiai magyar közösség jogai miatt kialakult, de a mostani migránsválság miatt jegelt ellentét magyar szempontból megnyugtató rendezése lenne szükséges. Ez azonban az előzmények ismeretében nem lesz könnyű, és amíg a felvidéki magyarok helyzetét, illetve a kettős állampolgárság elleni törvény ügyét nem sikerül rendezni, addig gyengíti a V4-ek hosszú távú hatékonyságának esélyeit.
Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy Románia egészen más utat választott, és egyedül próbál meg boldogulni. Klaus Johannis román államfő Merkellel, illetve a belga és a luxemburgi kormányfővel egyeztetett Brüsszelben, a pozsonyi csúcs előtt pedig arról beszélt: országa az EU „kemény magjához” szeretne tartozni. Vagyis nem kíván a V4-ekkel együttműködni, ehelyett a nyugati tagállamokkal fűzné mélyebbre a kapcsolatait – erre utalhat a mélyebb integrációról szóló megjegyzés.
Mindez vélhetően nem annyira a Brüsszeli Oszd meg és uralkodj! politikának tudható be, bár tény, hogy az EU vezető bürokratáinak érdekében áll, miszerint a renitens, a Brüsszeli kapkodást és tehetetlenséget megelégelő V4-ekhez ne csatlakozzanak további tagok. Ugyanakkor a jelek szerint Bukarest sem abban látja az érvényesülés útját, hogy a hasonló történelemmel és politikai, gazdasági adottságokkal rendelkező régiós szomszédokkal alakítson ki közös platformot.
Ehelyett inkább a nyugati tagállamokhoz „dörgölőzne” – talán ennek lehet a fizetsége, hogy fölmerült: végre valóban megvalósulhat a schengeni csatlakozás, legalábbis a reptéri ellenőrzések szintjén.
A román vezetők a jelek szerint úgy értékelik, ha eljátsszák, hogy mindenben azonosulnak a nyugati tagországok akaratával, és átveszik a retorikájukat – lásd: mélyebb integráció a V4-ek nemzetállami hatáskörökhöz ragaszkodó álláspontjával szemben –, akkor nagyobb kedvezményeket tudnak kicsikarni a maguk számára. Kérdéses ugyanakkor, mennyire hiteles az EU-s kemény maghoz való tartozás szándékát hangsúlyozó Bukaresti álláspont, amikor Johannis eddig az Egyesült Államok és a NATO mögött minden egyes alkalommal csupán a harmadik legfontosabb partnerként emlegette az EU-t.
Már csak emiatt is nem kevésbé kérdéses a Bukaresti célkitűzés megvalósulásának realitása, illetve az, hogy a francia, a német vagy az olasz vezetők bármikor is egyenrangú félként, maguk közül valóként ismernék el Romániát.
Balogh Levente |
Krónika (Kolozsvár)

A kvótáknak végük van
A menedékkérők újraelosztását célzó kvótáknak politikai szempontból végük van – jelentette ki Robert Fico szlovák miniszterelnök a szlovák és a cseh kormány együttes ülése után tartott sajtótájékoztatón Pozsonyban tegnap. Bohuslav Sobotka cseh kormányfő a kvótákat olyan zsákutcának nevezte, amelyről nem lehet tovább tárgyalni.
Robert Fico elmondta: mivel a Magyarország és Szlovákia által jogi úton is megtámadott kvóták megosztó kérdésnek számítanak az unión belül, azok nem kerültek terítékre az EU állam- és kormányfőinek pozsonyi csúcstalálkozóján, mert ott az egyesítő témákat keresték. A kvóták világosan megosztják Európát, ezért úgy gondolom, politikailag végük van – hangsúlyozta Robert Fico. Bohuslav Sobotka hozzátette: a közös kormányülés során egyetértettek abban, hogy a kvóták zsákutcát jelentenek, azokról nem lehet és nem is érdemes tovább tárgyalni, mert az csak időpocsékolás lenne. Azzal összefüggésben, hogy a pozsonyi csúcstalálkozó végeredményeiről Orbán Viktor magyar és Matteo Renzi olasz kormányfő is kritikus hangnemben nyilatkozott, Robert Fico azt mondta: a kritika nem arról szólt, hogy elutasítanák a pozsonyi csúcstalálkozón az úgynevezett Pozsonyi útitervben megfogalmazott terveket, hanem arról, hogy a dokumentumba nem elégséges mértékben kerültek bele a két kormányfő elképzelései. Nem mentünk tovább, nem mondtuk ki a részleteket, de örülök, hogy ma az európai migrációs politika két pillérre épül, s ezek a külső határok védelme és a bevándorlók beáramlásának leállítása – jegyezte meg Robert Fico, elutasítva azt az újságírói felvetést, hogy a magyar kormányfő által megfogalmazott kritika komplikációk forrása lehetne a kölcsönös kapcsolatokban. Az EU-országok csúcsvezetői tavaly júniusban megállapodtak abban, hogy a következő két évben 40 ezer menekültet helyeznek át a különösen erős migrációs célpontnak számító Olaszországból, illetve Görögországból más uniós tagállamokba. Az Európai Unió tagországainak belügyminiszterei – minősített többséggel, Szlovákia, Magyarország, Csehország és Románia ellenszavazata mellett – 2015 szeptemberében jóváhagyták azt a tervet, amelynek alapján az uniós tagországok között 120 ezer Európába érkezett menedékkérőt osztanának el. A döntéssel szemben tavaly decemberben Szlovákia és Magyarország is keresetet nyújtott be az Európai Bírósághoz. Az ügyben idén tavasszal az Európai Bizottság javaslattal állt elő, amely szerint úgynevezett szolidaritási hozzájárulást – be nem fogadott személyenként 250 ezer eurót – kellene fizetniük azoknak az uniós tagországoknak, amelyek megtagadják a részvételt a menedékkérők újraelosztásában. A szlovák kormány a javaslat EB általi elfogadását követően azonnal jelezte: elfogadhatatlannak tartja azt.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ismerjük meg a Kétnyelvű Dél-Szlovákia Mozgalom aktivistáit, akiktől a Musai-Muszáj is sokat tanult
A Maszol tudósítója saját szemével győződhetett meg arról, hogy nyelvhasználati kérdésekben sok tekintetben hasonló cipőben járnak az erdélyiek és a felvidékiek. A témát Kovács Balázzsal, a Kétnyelvű Dél-Szlovákia Mozgalom (KDSZ) egyik munkatársával jártuk körül.
Hasonlóképpen Romániához, a szlovák hatóságok nem, vagy csak nagyon nehezen adják be derekukat a magyar közösség kérésére, ezért a civil szervezetek, bátor aktivisták feladatuknak érezték, hogy megzavarják az állóvizet.
A legprofibbak ebben a Kétnyelvű Dél-Szlovákia Mozgalom (KDSZ) aktivistái voltak, akik 2011-es megjelenésükkel „helyzetet teremtettek”, akcióikra Pozsonyban, Budapesten, de még Kolozsváron is felkapták az emberek a fejüket. A fiatalok évekig névtelenségbe burkolózva matricázták végig a dél-szlovákiai településeket, helységnévtáblákat, vasúti táblákat kétnyelvűsítettek. Az anonimitásból tavaly egy olyan akció végén léptek ki, amikor a szlovák rendőrség igazoltatta több tagjukat.
Kovács Balázzsal, a KDSZ munkatársával a Pozsonyi Magyar Szakkollégiumban ültünk le beszélgetni. Érdeklődésünkre, hogy milyen tisztséggel nevezhetjük meg, azt a választ kaptuk, hogy a mozgalom bázisdemokratikus alapon működik, tehát mindenki „tag”.
- Kérlek, mutasd be egy pár mondatban az erdélyi olvasóknak a Kétnyelvű Dél-Szlovákia Mozgalmat. Mikor, hol, milyen célokkal alakult?
- A KDSZ alapjai 2011-ig nyúlnak vissza, amikor több, fiatalokból álló csoportosulás elkezdett a nyelvhasználati téren aktivizálódni. Az egyik ilyen első kezdeményezés a matricázás volt, amikor számon kérő matricákat helyeztünk el azokon a közintézményeken, ahol hiányoztak a magyar feliratok. Volt ezekből bőven. Egy másik csoportosulás felmérte a magyar nyelvhasználat állapotát a közszférában, részletesen dokumentálták a helyzetet. Ebben a kezdeti időszakban, a Radicsova-kormány alatt voltak kényes ügyek a helységnévtáblák körül, mert továbbra sem lehetett kihelyezni a magyar helységnévtáblát azokon a településeken, amelyek valamilyen szlovák nemzetébresztő vagy szlovák nemzeti nagyságról kapták a nevüket. Sztálingrádhoz hasonlóan személyről kapták a nevüket, ezek mind a második világháború utáni reszlovakizációnak voltak az eredményei, azoknak a személyeknek egyébként semmi közük nincs az adott településhez. Így lett például Párkányból Stúrovo vagy Stúrváros (Ludovít Stúr a 19. századi szlovák nemzeti ébredés egyik központi alakja volt – szerk. megj.). A KDSZ ezeken a településeken gerillaakciók keretében helyezett ki helységnévtáblákat.
Ami a tagságunkat illeti, a KDSZ keltető fészke a különböző ifjúsági mozgalmak, elsősorban a Diákhálózat volt, ami egy fiatal, magyar, értelmiségi, egyetemista ernyőszervezet. Gyakorlatilag, aki aktív tagja a KDSZ-nek, annak döntő többsége ebből a közegből került ki.
A KDSZ elsősorban abban különbözik az eddigi érdekérvényesítő módszerektől, hogy azt a logikát próbálja megvalósítani, hogy ne reaktívak legyünk, ne csak akkor lépjünk fel, amikor valamilyen veszteség éri a közösséget, amikor offenzívában van a szlovák nemzetállam a maga teljes súlyával, hanem mi magunk vessünk fel témákat, nyissunk új frontokat, agendákat, és legyünk kezdeményezőek, proaktívak.
- Miért volt szükség a KDSZ-re? Miért nem tagozódtatok be valamelyik politikai szervezet, párt ernyője alá, váltatok annak az ifjúsági szervezetévé?
- Alapvetően tudni kell, hogy a 2008 utáni szlovákiai magyar politika bipolárissá vált, két oszlopúvá. Nyilván ez számos összeveszéssel járt, meg általános közéleti apátiát váltott ki, ami egyébként tovább súlyosbodott.
Egyrészt van feszültség a politika és a civilszféra között, de talán a döntő okot én inkább abban tudnám látni, hogy a nyelvhasználat egy pártok feletti ügy, közösségi magyar ügy, és ez olyan embereket is cselekvésre sarkall, akik nem feltétlenül pártos keretek között képzelik el magukat. A másik dolog, amiért fontos volt a civil alapozás, hogy a nyilvánosság számára hitelesebb így, nem vádolhatnak minket azzal, hogy csak azért csináljuk, mert politikai tőkét akarunk kovácsolni ebből. Ez egy eléggé fontos szempont volt, meg akkor valóban nem voltak ilyen megfontolások, hogy kirakunk néhány táblát és indulunk a választásokon, és milyen jó lesz. Ami pedig a pártokat illeti, ott is látszanak különböző diszfunkcionális zavarok, ami miatt a pártpolitika a vonzerejét is elvesztette, de ezt szerintem erdélyinek nem kell bemutatni.
- Miért a névválasztás? Miért Dél-Szlovákia és nem Felvidék? Nem akartátok fölöslegesen irritálni a szlovákokat?
- Ha megfigyeled a kommunikációnkat, akkor láthatod, hogy mi ezt a kettőt szinonimaként használjuk. Nem volt mögötte olyan megfontolás, hogy ez a píszíbb, és hogy ne provokáljunk vele senkit, tényleg egyenértékű fogalmaknak tartom a kettőt. Nagyon nem értünk egyet azokkal a véleményekkel, amelyek azt mondák, hogy csak az egyik a fogalmat kell használni, és a kettő kizárja egymást, és ebből ilyen ideológiai vitát folytatnak. Ezekbe az ideológiai vitákba nem megyünk bele. Annak, hogy a magyar nyelvhasználatnak mekkora a tere a Felvidéken, egyáltalán nem azon fog múlni, hogy most egy szervezet, ami ezért kiáll, konkrétan milyen névvel illeti magát.
- A mozgalom mögött kik állnak? Kik az alapítók, a „nagy bölcsek, a tagok?
- Ez egy mozgalom, nem hierarchikusan megszervezett a tagság. Nyilván van egy keménymag, akik a kezdetektől ott vannak. Mindenki 35 év alatti, a KDSZ gyakorlatilag bázisdemokratikus alapon működik, van egy levelezőlistánk, ott zajlik a folyamatos kommunikáció. Harminc-negyven ember van benne. Teljesen ad-hoc alapon működik, nem hierarchizált szervezet, nincs szóvivője, nincs vezetője, nincs elnöke, nincsenek alelnökei. Van egy tagsága, és amióta nem vagyunk anonimek – ez 2016-os fejlemény –, ha valaki nyilatkozik a szervezet nevében, akkor az illető tagként van aposztrofálva.
- Mit tesztek akkor, ha jelentkezik nálatok egy fiatal, hogy „tetszik a munkátok, szeretném én is kitenni a falumban a magyar helységnévtáblát”? Hogyan toboroztok tagokat?
- Ez informális csatornákon működik, azokat, akiket be szoktunk szervezni projektekbe, általában már ismerjük. Az egyik ilyen gyűjtőhelye a felvidéki fiataloknak a Gombaszögi Nyári Tábor, ahol ezek a fontos kapcsolatok kiépülhetnek.
Nyilván vannak olyanok, akik felajánlják a segítségüket, nekik matricákat küldünk postai úton. Vagy vannak olyanok, akik anyagilag járulnak hozzá a projektek sikerességéhez, Pay Pal-on keresztül is lehet támogatni a KDSZ-t.
- Egy normál év mennyibe kerül, mekkora a mozgalom költségvetése?
- Változó. Idén például még semmilyen nagyobb szabású projektet nem vittünk véghez. Az idei tevékenységünk nagyjából abból állt, hogy a közlekedési minisztériummal levelezünk a vasúti kétnyelvűség kapcsán. Nyilván, hogy egy-egy nagyobb akciónak anyagköltségei vannak, ezekhez természetesen megfelelő intézményi háttér kell, a táblákat profik állítják elő, olyan cégek, amelyek ezzel foglalkoznak. Így például az ekeli vasútállomás felújításakor, ahol építőanyagot, szerszámokat kellett beszerezni
- Személy szerint évek óta figyelem a munkátokat, ezért pár évvel ezelőtt, amikor nálunk Erdélyben megjelentek a Musai-Muszáj és az Igen, tessék! mozgalmak, akkor számomra a hasonlóság szembeötlő volt. Volt, van kapcsolat a két mozgalom között? Fordultak hozzátok tanácsért?
- Talán úgy lehetne megfogalmazni, hogy igyekszünk a tudást, amit megszereztünk átadni másnak. Az első kapcsolatfelvétel diákszervezeti szinten történt, és ennek keretében én is néhány hónapot töltöttem Kolozsváron 2014-ben.
- Ekkoriban jelent meg a város határában az első, gerillaakció keretében kitett háromnyelvű helységnévtábla. Volt köze hozzá?
- Igen.
- Értem. Milyennek látszik a Felvidékről most az erdélyiek munkája?
- Mind az Igen, tessék!, mind a Musai-Muszáj magas fokú professzionalitásról tesz bizonyságot nap, mint nap. Elképesztő energiákat ölnek bele a munkájukba, és ami nagyon fontos, hogy szakmailag is alátámasztott a tevékenységük. Látszik, hogy van mögötte egyfajta jogászi látásmód, ami elengedhetetlenül fontos, hogy amikor a hatóságokkal szemben érvelsz, akkor az megalapozott legyen, és kellő jogi alapja legyen annak, amit te mondasz és ne csak a levegőbe beszélj.
A másik, ami szerintem az Igen, tessék!-nek a hatalmas előnye, hogy képes volt struktúrát kialakítani maga köré. Van egy iroda, ahol alkalmazottak dolgoznak, ahova az önkéntesek bejárhatnak, és a munkájuk piaci alapon is működőképes. Tehát nem arról van szó, hogy valamilyen külső forrásokból felduzzasztott akármi lenne, ami ún. társadalmi missziót valósít meg. Azt valósít meg, de képesek voltak ezt piaci alapokra helyezni, ami szerintem példátlanul jó és mintaszerű dolog.
- Térjünk vissza rátok. Gondolom, hogy a munkátokat nem nézik jó szemmel a szlovák hatóságok. Érzitek a „megkülönböztetett figyelmüket”?
Évekkel ezelőtt volt egy projektünk Kelet-Szlovákiában, amelyben a hiányzó helységnévtáblákra hívtuk fel a figyelmet. Az egyik tagunk nem a megfelelő helyen parkolt és ennek apropóján behívták a rendőrségre, ahol arról kezdték el faggatni, hogy mi köze van a táblák kihelyezéséhez, és hogy kiket ismer a mozgalomból. Egy idő után komikussá vált a dolog, mert a tagunkat elkísérte a rendőrségi kihallgatásra egy jogász-munkatársunk, aki a jegyzőkönyv felvétele után elkérte azt és a rendőrök által hibásan írt szlovák szöveget elkezdte kijavítani. Piros tollal. Aztán arra is figyelmeztette a rendőröket, hogy ha szándékukban áll még benntartani a munkatársunkat, akkor kezdhetik melegíteni a vacsorát, mert a törvényben elő van írva, hogy ha valakit beviszel kihallgatásra, és eltelik egy bizonyos idő, akkor vacsorát kell neki adni. A rendőrök életükben először hallottak erről, és akkor elengedték. Nem volt az ügynek következménye, de próbáltak minket felmérni, tapogatóztak.
- Mikorra tehető a lelepleződés dátuma?
- Kifejezetten nem vágyik arra az ember, hogy a rendőrséggel meggyűljön a baja, mert ennek komoly anyagi következményei vannak, amit senki sem vállalna szívesen. 2016-ban, közvetlenül a választások előtt Dunaszerdahelyen egy közlekedési táblát helyeztünk ki, amikor a rendőrök tetten értek minket a helyszínen.
Érdekes módon nem abba kötöttek bele, hogy illegálisan állítottunk fel egy – jogi értelmezés szerint megtévesztő – közlekedési táblát, hanem abba, hogy túlságosan közel álltunk meg az autókkal az út széléhez. Közlekedési bírságot szabtak ki ránk, amit abból az 50 euróból fizettünk ki, amit percekkel korábban kaptunk egy családtól, amely megállt mellettünk. Az apuka megörült nekünk, hogy mi vagyunk azok, akik állítják ezeket a táblákat, kinyitotta a pénztárcáját és a kezembe nyomott 50 eurót.
A rendőrségnek mi szóltunk, hogy állítottuk ezt a táblát, és kérdeztük, nincs ezzel probléma? Ott a helyszínen és később se mondtak semmit. Azt gyanítom, hogy a választások előtt nem voltak érdekeltek abban, hogy a magyar választókat mobilizálják.
- Mi változott azt követően, hogy kiléptetek az anonimitásból?
- Gyakorlatilag a taktika az nem változott. Az anonimitás több okból sem volt tartható. Egyrészt egyre szélesebb körben lett nyilvánvaló, hogy kik csinálják ezt, és egyfajta ilyen kétarcúság volt a dolog, a sajtónak gyakorlatilag az összes képviselője már tudta, és ez maliciózus megjegyzésekre adott okot, hogy játsszák itt az anonimet, miközben nem is azok. Másfelől, 2016-ban négy tagunk indult a választásokon a Magyar Közösség Pártjának (MKP) színeiben, egy külön formációt alkotva. Ezt lehetővé teszi az úgynevezett preferenciaszavazatos választási rendszer. Ebben a helyzetben azt mérlegeltük, hogy ne hamis ígéretekkel, hanem olyannal kampányoljunk, amit letettünk az asztalra. Nincs ebben a politikai megmérettetésben semmiféle szégyellnivaló, sőt büszkék vagyunk tagjainkra, akik egyébként szépen is szerepeltek.
- Ha már a magyar pártokkal ápolt viszonyra terelődött a szó… Kikérik a KDSZ véleményét kétnyelvűségi kérdésekben?
- A véleménykikérés talán túlzás…. De a viccet félretéve, van, illetve lennie kell egy egészséges feszültségnek a pártok és a civilszféra között leginkább abból kifolyólag, hogy a pártokat folyamatosan szembesíteni kell ígéreteikkel és kihívások elé kell őket állítani. Tipikus példája ennek a vasúti kétnyelvűség ügye, ami ugye Romániában már 25 éve megoldott kérdés, legalábbis, ami az állomásneveknek kihelyezését illeti. Nálunk ez is hiányzott. És meg vagyok győződve arról, hogy soha nem került volna a szlovákiai magyar érdekérvényesítés középpontjába ez a kérdés, ha a civil szféra – nemcsak a KDSZ – nem karolja fel az ügyet és egyfajta szinergiaként nem érzik a pártok, hogy foglalkozni kell a kérdéssel.
2017. április 21-én magyar nyelvű vasúti helységnévtáblákat lepleztek le Dunaszerdahely és Révkomárom vasútállomásain. A szlovák kormány döntése értelmében további 52 felvidéki, zömében magyarok lakta település vasútállomását kétnyelvűsítik a következő időszakban. A szlovák vasúti helységnévtáblák magyar nyelvű megfelelőinek kihelyezéséről egy miniszteri rendelettel idén februárban hozott döntést a szlovák szaktárca. A döntés alapján 55 szlovákiai település vasútállomására helyeznek ki magyar - illetve egy esetben ruszin - nyelvű helységnévtáblát a szlovák mellé. A mostani táblakihelyezés az első látható eredménye annak az évek óta tartó küzdelemnek, amelyet különböző felvidéki magyar szervezetek folytatnak a közlekedési kétnyelvűség megvalósítása érdekében Szlovákiában. Érsek Árpád, a szlovák kormány közlekedésügyi minisztere a dunaszerdahelyi vasútállomáson tartott ünnepélyes táblaleleplezésen rámutatott: a magyar nyelvű táblák kihelyezése annak köszönhető, hogy az ezzel kapcsolatos tervek a kormányprogram részévé váltak. Hozzátette: reményeik szerint a kétnyelvűsítés folyamata folytatódni fog.
- Akkor most elégedettek vagytok azzal, hogy 54 vasútállomásra kikerül a magyar helységnévtábla is?
- Foglalkozni ugyan foglalkoznak a kérdéssel, de nem mindegy hogy hogyan. Szembetűnő a kormányban levő Most-Híd megfelelő szakmai felkészültségnek a hiánya. Például a második Fico-kormány alatt kétszer terjesztettek be a törvénymódosítást a vasúti kétnyelvűség érdekében: mind a kétszer nagyon rossz volt a törvény, mert nem kötelező jelleggel írta volna elő a kétnyelvű táblák kihelyezését, hanem lehetőséget biztosított volna rá. Márpedig ti is tudjátok a Kolozsvár magyar helységnévtáblája körüli cirkuszból, hogy ami lehetőség, az gyakorlatilag az is marad.
Áttörés most azért tudott történni, mert a harmadik Fico-kormányban magyar személy került a közlekedési tárca élére és bár a törvényi keret azóta sem változott, és egy meglehetősen veszélyes precedenssel a miniszter rendeletet adott ki arra, hogy márpedig kiteszik ezeket a táblákat. Ez a Híd kampányígérete volt és bekerült a kampányprogramba is.
- Nem verte ki a biztosítékot a döntés a szlovák nacionalista körökben? Akik ugye most ott ülnek a hídasok mellett a kormányban.
- Az a kompromisszum született közöttük, hogy a Most-Híd nem kommunikálja hangosan és látványosan a táblák kihelyezését, mert a Smer és a Szlovák Nemzeti Párt törzsválasztóit ez eléggé irritálja. Egyébként ennek ellenére az SNS-es kötődésű hírportálokon azzal riogatták az olvasókat, hogy visszajönnek a Horthy-idők, és a Horthy-korszakbeli elnevezések kerülnek ki újra a szlovák állomásokra. Szóval, volt egy fajta nacionalista retorika. De ahova ki akarok lyukadni: a törvény azt tartalmazza, hogy a vasútállomásokra lehet kihelyezni magyar nyelvű táblákat, viszont nem rendelkezik a vasúti megállókról. A kettő között az a különbség, hogy az állomás egy nagyobb fajta egység, ahol több sín van egymás mellett, és képesek a vonatok sínt váltani. A megállók esetében egy kisebb egységről beszélünk, ezeket nem tartalmazza a törvény.
További problémát okozott, hogy nincs központi minisztériumi lista arról, hogy melyek az állomások és melyek a megállók. Mi összeírtuk, hogy melyek az érintett állomások, ahová ki lehetne tenni a táblát jelen keretek között, de ők nem tudják megerősíteni, hogy ezek valóban állomások-e vagy sem. Van erre egy belső norma, hogy mi az állomás, a vasúti normarendszerben, de nincs definitív lista, vagy nem találják, vagy nem akarják megtalálni. Mindenesetre látszik, hogy próbálják szűkíteni, hogy minél kevesebb helyre kelljen kitenni. A közlekedésügyi miniszter büszkén nyilatkozik arról, hogy 54 magyar állomásnevet lehet most kitenni, miközben jóval többet lehetne, de nem voltak képesek A-tól Z-ig végigvinni. Mi ezt a munkát elvégeztük, el is küldtük több mint egy hónapja, választ nem kaptunk rá.
- Uniós szinten próbáltok-e a támogatókat szerezni?
- A vasúti kétnyelvűség ügyében a állásfoglalást kértünk az Európai Bizottságtól, napirendre vették a Petíciós Bizottságban. Tartottunk is erről egy prezentációt Brüsszelben, ez egy jó eszköz lett volna arra, hogy a nyomást növeljük a szlovák hatóságokra, de az uniós döntési procedúra annyira lassú, hogy időközben a dolog meghaladta önmagát, mert most már látszik, hogy állami szinten elindult valami. A vasúti kétnyelvűséget az utóbbi idők nagy áttörésének tartom, azzal együtt is, hogy vannak különböző fogyatékosságai, de ezeket meg kell próbálni egyszerűen kiküszöbölni, mert hogyha csinálunk valamit, akkor csináljuk meg rendesen.
- A kétnyelvű feliratok terén komoly tapasztalattal rendelkeztek, de dolgoztok-e például azon, hogy a magyar nyelvet a közhivatalokban is használni lehessen?
- Szlovákiában adhatsz be kérvényt magyarul, nyilván egyfajta jogtudatosság is kell ehhez. De ezek csak a helyi jellegű ügyekre vonatkoznak, mert amikor magasabb szinten zajlik az ügyintézés, például megyei szinten, akkor már nem lehet. A megyei központok mind északon vannak, ott a magyar nyelvi küszöb nem érvényes, ott nem éri el a magyarság számaránya a 20 százalékot. Szintén nem működik közvetlenül az állammal szembeni magyar ügyintézés. Hosszú távon az lenne a megoldás, ha a magyar nyelv egyenrangú státust nyerne, és hivatalos nyelv lenne ott, ahol a magyarok számottevő arányban élnek.
- A felvidéki magyarlakta települések mondhatni csak egy köpésnyire vannak Magyarországtól, amely könnyű menekülési útvonalat biztosít a szlovák nyelvvel küszködők számára.
- Magyarország valóban perverzül közel van, és ez veszélyes, még azzal együtt is, hogy gazdaságilag rosszabb helyzetben van Szlovákiánál. Sokaknak problémájuk van a szlovák nyelvtudással, mert – hasonlóan Romániához – olyan módszerrel tanítják a magyar iskolákban, amivel nem tudják elsajátítani. S ha nincsenek meg ezek a nyelvi készségek, amelyek ahhoz szükségesek, hogy a munkaerőpiacon érvényesülni tudjanak, akkor az nagy hátrányt jelent, és nyilván az is abba az irányba vezeti őket, hogy Magyarországon próbáljanak szerencsét.
Moldován Árpád Zsolt / maszol.ro

Trianon, Ferenc pápa, magyar állampolgárság és Szász Jenő is szóba került Semjén meghallgatásán
A Nemzeti összetartozás bizottságának tegnapi ülésén került sor Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, nemzetpolitikáért felelős tárca nélküli miniszter úr éves meghallgatására. A meghallgatáson, illetve az utána következő vitán szóba került a CEU és Soros György is, de beszéltek Trianonról, a magyar állampolgárságról, Ferenc pápa romániai látogatásáról, Szász Jenő pénznyelő intézetéről és sok egyéb másról is.
Meglesz az egymillió honosított magyar állampolgár
Eddig 835 ezren tettek állampolgársági esküt, 115 ezer polgár esetében állapították meg az állampolgárságot, s 30 ezer elutasító határozat született, főként a nyelvtudás hiánya miatt. Semjén megerősítette, hogy a ciklus végéig meglesz az egymillió új állampolgár.
Tudatos gazdasági támogatás és demográfiai program az erdélyi magyaroknak is?
A határon túli magyarság támogatásának rendszere teljes mértékben felállt, minden eleme működik - jelentette ki Semjén Zsolt. A miniszterelnök-helyettes a külhoni magyarság előre kiszámítható, tudatos gazdasági támogatásáról beszélt, amely területen a támogatás 2009-ben 9 milliárd volt, tavaly 89 milliárdra nőtt.
Egységes demográfiai program készül, s minden lehetséges kezdeményezésbe a külhoni magyarságot is bevonják. Első lépés az anyasági támogatás, ami a külhoni magyar állampolgárokra is ugyanúgy vonatkozik.
Autonómia
Az autonómia kérdéséről Semjén elmondta: ami más nemzeteket megillet az unióban, az megillet minket is. Megjegyezte: ahol az autonómia megvalósult, ott az utódállamok is jól jártak és profitáltak belőle.
RMDSZ, MPP, Néppárt
Kis vita alakult ki Semjén és a jobbikos Szávay között a külhoni magyar pártok támogatásával kapcsolatosan. Semjén Zsolt a magyar-magyar összefogás melletti érvelésben az RMDSZ és az MPP összefogását számszerűsíthető eredménnyel járó fordulatnak nevezte.
Szávay István szerint a Jobbik sajnálattal vegyes felháborodással szemléli az egyedüli autonomista Erdélyi Magyar Néppárt tenni akaró tagságának lassú reményvesztését a Fidesz-RMDSZ kiegyezés után. Semjén Zsolt erre mindössze annyit válaszolt, hogy elfogadhatatlannak tartja Tőkés László vagy Toró T. Tibor nyilatkozatait, amiben arra hívták fel figyelmet, hogy indokolatlan az a vészharangkongatás, mely szerint ha nincs meg a romániai magyar pártok összefogása, akkor kiesik a parlamentből az RMDSZ. Szerinte igenis mindenkinek össze kell fognia, aki nem ezt teszi, az veszélyezteti helyben a magyar nemzeti érdeket.
Csak remélni tudom, hogy mindez nem az EMNP-nek szánt üzenet, miszerint vagy beálltok a sorba, vagy nem támogatunk többé benneteket – jelentette ki Szávay.
Trianon
A Jobbik felhívta Semjén Zsolt figyelmét arra, hogy 2018-ra az egész nyugati világot el fogja árasztani a Trianon pozitív mivoltát hangsúlyozó román propaganda, amire a magyar államnak elsősorban az erdélyi magyarság pszichikai védelme érdekében idejében fel kell készülnie. Semjén Zsolt azonban válaszában bár igazat adott Szávaynak és a gyulafehérvári ígérvények román fél részéről történő betartását hangsúlyozta, konkrétumokat a felkészülés kapcsán mégsem mondott.
L. Simon László fideszes képviselő a közelgő évfordulóra tekintettel Trianon múzeum létesítését vetette fel, amelyet Semjén Zsolt támogathatónak tartott.
Ferenc pápa Romániában
Ferenc pápa tervezett romániai látogatásával kapcsolatban elhangzott, hogy arra várhatóan nem fog sor kerülni 2019-ig, de ha ez mégis így lesz, a magyar kormány pedig gőzerővel dolgozik azon, hogy a pápa ellátogasson erdélyi híveihez is. Szávay István szerint, ha a románoknak sikerül összekötnie valamiképp a Szentatya látogatását valamiféle Nagy-Románia kampánnyal, az beláthatatlan következményekkel járna az erdélyi római katolikus magyar hívekre nézve.
CEU, Soros György
A Jobbik az elmúlt hetekben többször kifogásolta azt a gyakorlatot, amely által egy nap alatt hoztak jogszabályt a CEU ellehetetlenítése érdekében, majd a külföldről támogatást kapó civil szervezetek következtek, amivel a teljes magyarországi civil szférát megbéníthatják.
A Jobbik kritikájának egyik legfontosabb pontja az volt, hogy ezáltal a kormány a magyarellenes erők céltáblájává teszi a határon túli magyar egyetemeket és a teljes külhoni civil szférát. Victor Ponta volt román kormányfő és Robert Fico szlovák miniszterelnök már fel is vetette egy, a magyarhoz hasonló jogszabály megalkotását, előbbi a romániai egyetemek, utóbbi a szlovákiai civil szervezetek kapcsán.
Semjén szerint azonban e felvetések nem a magyarság ellen, hanem Soros György megállítására fogalmazódtak meg. A Jobbik attól fél, hogy a végén a szomszédos államok kormányai a választások közeledtével inkább a régi, és még Sorosnál is jobban működő magyarkártyához nyúlnak majd, és a külhoni magyarság ellen használják fel e Magyarországon elfogadott törvényeket.
Szász Jenő
A Szász Jenő-féle pénznyelő kamuintézet, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) kapcsán az iránt érdeklődött Szávay, hogy adott-e a kormánynak bármiféle tanácsot az utóbbi időben stratégiai kérdésekben. Erre senki nem válaszolt. itthon.ma/karpatmedence

A becsületesség szigete
Szép emlékű tanítóim közül Karsai József mondotta figyelmeztetőleg: könyvet csak a jobbakból! Értettünk a szóból, máig is. 1992-ben vásároltam meg Budapesten Dalibor M. Krno könyvét; mondhatom, a szlovák elvadult nacionalizmus adattára, s a javából ám. Bemutatja, hogyan minősítettek és láttattak szlovák ellenfeleink bennünket, magyarokat Trianon idején és után. Ezzel a könyvvel akarok emlékeztetni az 1947-es „békeszerződésre”, mely súlyosabb volt láncaival, köteleivel a trianoninál.
Krno mindenben részt vett, így, ahogy mondom, legfőképpen gazdasági dolgokban, és főbbképpen a kommunista párt árnyas-véres időszakában. Most éppen 70 éve, hogy a győztesek oldalán a szlovákok is mindent követeltek. Csak éppen az hiányzik a könyvből és a szlovák emlékezetből, el a mostani vezér Ficoig, hogy a hitleri fasizmus egyik első híve volt a szlovák, akár Románia. És egy irányba fordították a köpönyegüket is, a győztesek felé. Igen közelről emlékezhetünk Fico elnök intézkedéseire, arra is, hogy az a felvidéki magyar (tömeg), aki fölveszi a magyar állampolgárságot, az elveszti azonnal a szlovákot! Hogy mivel jár ez a születéstől a nyugdíjmegvonásig és a koporsóig, azt el tudják Önök képzelni.
Súlyos ferdítések, pontosabban hazugságok között az is, hogy Magyarországon mintegy félmillió szlovák maradt 1920-ban. Az már nevetséges is lehet egy-egy derűsebb elemzéskor, hogy Szlovákiában, a dús magyar Felvidéken elmagyarosított szlovákok éltek, abban az arányban, mint amennyi szlovák élt 1920 után a maradék Magyarországon! És – köztudott közfájdalom, hogy 1937-ben megszabott súlyú batyuval vetették, kergették át a felvidéki magyarokat, maradt a házuk, birtokuk, állományuk; nyomás, csónakokon át a Dunán az ősi magyar földről. A képlet ismerős, Székelyföldre és egyáltalán Erdélybe is felpénzzel, házakkal fogadták a bevándorló románokat… Ma is.
Az ünnepelt évfordulóhoz illik megemlítenem, hogy a béketárgyaláson az öt tagú bizottságban ott volt Ausztrália és Új-Zéland küldöttsége is. Miről volt fogalmuk? Elképzelhető. Krno könyvéből idézek búcsúzóul. „… Az egész világ közvéleményének színe előtt kötelezzük magunkat, hogy az áttelepítés (kikergetés – C. Z.) során oly módon járunk majd el, ami összhangban lesz azokkal az emberbaráti alapelvekkel, amelyek a becsületesség szigetévé tették Csehszlovákiát Közép-Európában.” – Eme szigeten ma sem írhatják le pl. a magyar személyneveket. Boldog ünnepeket!
Czegő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (augusztus 23-29.)
Gazdasági revizionizmus vagy esély a magyar megmaradásra és megtartatásra? – HVG-s körkép a magyar kormány határon túli vállalkozásfejlesztési támogatásairól
Megszólalt a héten a HVG legfrissebb számában Szabó Yvett és a hetilap Gazdaság rovatában közreadott Hinternacionalizmus című cikkében azt járta körül, hogy miként alakult a magyar kormány sokmilliárdos vállalkozásösztönző támogatásainak sorsa a Kárpát-medencében. A program kedvezményezetteit és szakembereket megkérdezve annak igyekezett utánajárni, milyen esélyt jelent ez az előzménytelen és bőkezű budapesti segítség határon túli magyarság szülőföldön való boldogulása számára, és mi az oka annak, hogy míg egyes szomszéd országok megértéssel, sőt örömmel fogadják a támogatási programot, mások viszont berzenkednek ellene, fenntartásaiknak hangot adva pedig jogi érvekkel hozakodnak elő.
„Aki Magyarországon azzal érvel a határon túliak támogatása ellen, hogy a pénzből hány kórházat lehetne itthon felépíteni, az gyorsan menjen tüntetni amiatt, hogy a német, holland, osztrák, svéd adófizetők – EU támogatások formájában – Magyarországra küldik pénzük egy részét, egyebek között vállalkozások fejlesztésére.”
Ekképp indítja a HVG szerkesztője, Kocsis Györgyi a hetilap legfrissebb számának belső oldalán az aktuális lapszám ajánlóját. A szerkesztőségi „előszava” annak a joggal népszerű közvéleményformáló orgánumnak, mely minap, tőlünk elszármazott felelős szerkesztőjének, Nagy Iván Zsoltnak megújulási programját meghirdető című hitvallásával, a Legyen világosság! – Ha független sajtó nincs, demokrácia sincs-el tette le a garast az olvasóknak az objektív és színvonalas információkkal, valamint a hiteles és kendőzetlen véleményekkel való kiszolgálása mellett, nem véletlenül kapta a Hetedhét határon túl címet. A szóbahozott tartalomismertető elöljáró beszéd, amint arról fenti fotónk is tanúskodik, elsősorban a népszerű közéleti, gazdasági-politikai folyóirat idei 34. számában címlapsztoriként helyet kapó, Szabó Yvett által írt cikkre összpontosított, melynek bemutatásra ezúttal vállalkozunk.
A mögöttünk hagyott hét nap szerintünk feltétlenül megkülönböztetett odafigyelést érdemlő publikációjának ismertetése előtt viszont érdemes még a szerkesztői beköszöntőből néhány további gondolatot idézni. Annál is inkább kívánatos ezt megtenni, mert Kocsis Györgyi a folytatásban nemcsak arra hívta fel a figyelmét mindazoknak, akik kezükbe vették az eheti nyomtatott HVG-t, hogy mennyire hamis demagógia azzal érvelni, hogy a határon túli magyar közösségeknek nyújtott anyagi támogatások miatt nem jut pénz magyarhoni szükséges beruházásokra, hanem mást is hangsúlyosan szóbahozott. Azt is, ami azért annyira nem igazán jó befektetés a budapesti kormány számára és azt is, hogy meglátása szerint, milyen motivációk állhatnak az eddig soha nem tapasztalt nagyságrendű, a Kárpát-medencei magyar közösségek számára biztosított budapesti gazdaságélénkítő programok hátterében.
Jöjjön tehát a redaktori preambulum folytatása:
„(Beszúrás: ami biztosan pénzkidobás, az a minden fronton leszerepelt Szőcs Géza exállamtitkár, all-round lúzer hazai startup vállalkozások állítólagos menedzselésre indított startupjának a minap adott 400 millió – lásd cikkünket a Magyarország rovatban. Beszúrás vége.)
Minden országnak, térségnek elemi érdeke ugyanis, hogy szomszédságában prosperitás legyen, különben kezelhetetlenné válik a gazdasági bevándorlás, terjed a bűnözés és más török áfium. Amennyire korlátolt gondolkodásra utal azonban a gazdasági sovinizmus, annyira az a magyar kormány által érvényesíteni próbált etnicista gazdaságpolitika is. E heti címlapsztorink azt járja körül, miként ad(na) az Orbán-rezsim jelentős magyar kormányzati támogatásokat határon túli vállalkozásokra, úgy hogy azok csak az ott élő magyarok számára legyenek elérhetők, ezért – az uniós joggal ellentétben – magyar állampolgársághoz köti a juttatást”
A szerkesztői lapszám-beharangozó zárójelbe tett beszúrását illetően nem mennénk bővebben bele a részletekbe. Aki a Hamvay Péter által készített Szőcs Géza 400 milliót költhet nagy kísérletére című cikkre kíváncsi, melyből amúgy kiderül, hogy a kulturális államtitkárság és a milánói expóbiztosság után most a költő-politikus, azért kapott 400 millió adóforintot kapott új hobbijára, a „találmányok piacra jutásában érintett intézmények rendszerének, együttműködésének, szinergiájának vizsgálatára”, az ide kattintva megismerkedhet a miniszterelnöki főtanácsadó, – az egykori költő pályatárs, Körössi P. József nem túlságosan hízelgő olvasatában „A főnök” – merész terveivel. Meg azzal is, hogy Szőcs Géza leplezetlenül képes önmaga fontosságát hangsúlyozni páratlan szerénységről is tanúságot téve: úgy véli, óriási kár lenne állítólagos nemzetközi kapcsolatrendszerét nem a köz javára hasznosítani, mert mind mondja: „Nemzeti ügy, hogy ezt a páratlan networköt kamatoztassuk.”
Ami az eheti HVG lapszám szerkesztőjének, Kocsis Györgyinek „fülszövegében” szintén megfogalmazást nyert és fentebb olvasható volt, az vélhetően egyeseket reflexiókra vagy akár vitára is ösztönözhet. Számukra, de távolról sem csak nekik, úgy hisszük, mindenképen érdemes alaposabban megismerni Szabó Yvett Hinternacionalizmus című tényfeltáró riport-összeállítását, melynek néhány apró részletét a hetilap online változata isközreadta minap.
Felemás a gazdasági nemzetegyesítés 2017 augusztus végi mérlege a Kárpát-medencében – derül ki a HVG címlapsztorijának már a felvezetőjéből, az pedig, hogy ez így alakult, nem a kezdeményező Orbán-kormányon múlt. Magyarország szomszédjai közül például a nem EU-tag Szerbia és Ukrajna örül, vagy csak egyszerűen tudomásul veszi, ha az ott élő magyar nemzetiségű polgárai az anyaországuk jóvoltából pénzt, paripát, azaz páratlan esélyt kapnak a szülőföldjükön való boldogulásra vállalkozásfejlesztési támogatások révén. Viszont az EU-tag Románia és Szlovákia mindezt egészen másképp látja.
A cikk felvezetője, majd a beszédes példázata a május 19-én, Marosvásárhelyen beígért „főpróba”, azaz a Maros-mezőségi Gazdaságfejlesztési Program beindításnak megtorpanásáról egyértelműen jelzi: Bukarest álláspontja az erdélyi magyarok vállalkozásfejlesztési támogatása tekintetében egyelőre éppoly merev, mint volt annakidején az ún. Státustörvény kapcsán, 2001-ben. Kormányok azóta jöttek-mentek a Dâmboviţa partján, de a jelek szerint a „hagyományos” bizalmatlanság a régi, a zsigeri ellenálláson túllépni, mert, ha azt nem akarják, nem lehet.
„Mégsem tudott beindulni a romániai magyar vállalkozások milliárdos támogatása, hiába ígérte az Orbán-kormány. Románia ugyanis jogsértőnek tartja a magyar szándékot. A szerbek ugyanakkor örülnek a pénznek, a gazdasági revizionizmus gondolata fel sem merül bennük.
A marosvásárhelyi székhelyű Pro Economica Alapítvány honlapján július 5-én jelent meg az utolsó hír, amelyben a projektet koordináló szervezet közli: elhalasztják a június közepére beharangozott pályázatokat, és egyeztetnek a román hatóságokkal, hogy a magyarországi támogatás a befogadó ország jogrendjébe illeszkedjen. A határon túli magyarok vállalkozásainak megsegítésére, valamint termőföld- és ingatlanvásárlásra az Orbán-kormány az elmúlt másfél évben összességében 150 milliárd forintot is meghaladó támogatási programot hirdetett meg.
Összehasonlításul: ez több mint amennyit a magyar állam egy évben a háziorvosi hálózat finanszírozására költ. A program már két országban is elindult. A Vajdaságban és Kárpátalján javában működtetik és használják azokat a gépeket és ingatlanokat, amelyeket a pályázat első nyertesei a zömében vissza nem térítendő pénzből megvásároltak. Romániában és részben Szlovákiában viszont diplomáciai csörtéken akadt el a projekt, amely évszázados lelki sérüléseket szaggathat fel Közép-Európában, miközben a Fidesz hátországát és szavazótáborát minden bizonnyal erősíteni tudja.”
A cikkszerző által felkeresett vajdasági magyar kisvállalkozók számára a Prosperitati alapítványon keresztül folyósított budapesti anyagi támogatás úgy kellett, mint egy falat kenyér. A sokat, bő évtizeden keresztül minden Kárpát-medencei magyar honfitársaink által sokkal jobban megpróbált vajdasági magyar közösség számára a túlélést, tehát a megmaradás esélyét megteremtő, forintmilliókban, sőt még ennél is nagyobb nagyságrendben nyújtott segítségnyújtás jelentősége vitathatatlan, valóban nemzetpolitikai fordulópontot jelentő kezdeményezésként értékelhető. Még akkor is az, ha a külső szemlélő számára mutatkoznak „gyermekbetegségek”, például olyanok, hogy a kedvezményezettek óvatosak, talán egy Budapestről érkező újságírónak túlon túl is azok.
A szabadkai Ötvös Attilát érteni, megérteni lehet, elmarasztalni viszont kevésbé kellene, mert ő Vajdaságban élt tegnap és tegnapelőtt is. Ő már bizonyára találkozott házfalakon, nem is rég, konkrétan alig öt esztendeje olyan feliratokkal, melyek ma már hál’ Istennek hihetetlennek tűnnek. Olyanokkal, mint például a „Srbija Srbima”, „Smrt mađarima” (”Szerbiát a szerbeknek”, „Halál a magyarokra”) vagy „Mađare pod led” („Jég alá a magyarokkal”).
Ezek a lélekölő emlékképek aligha felejtődnek el néhány év alatt, feldolgozásukhoz még hosszú időre van szükség. Mifelénk, a nagy egyesülés centenáriumi készülődésének közepette nagyobb megértéssel viszonyulunk a szabadkai fitneszszalon létrehozójának félszegségéhez is, mint a mai Pest-Budáról Vajdaságba látogató vendég. Mi azt is tudjuk, hogy 2013 decembere óta Belgrád miként tette névlegessé Vajdaság önálló tartomány autonómiáját, de ezt most hagyjuk is. Helyette inkább olvassuk Zserai Zsoltot, mert amit mond, az nemcsak megindító, hanem felettébb üzenetértékű is:
„A szabadkai Ötvös Attila például 775 ezer dinárt, mintegy 2 millió forintot nyert el egy fitneszközpont létrehozására. A klub megnyílt ugyan, de még a Facebook-oldalán sem olvasható magyar szó. Ahogy egy másik nyertes, Berkesei Ildikó magyarázza a HVG-nek, otthon ő is magyarul beszél, de amint kilép az utcára, átvált szerbre. Az utcákon egyre kevesebb a magyar felirat, hiába bír autonómiával a Vajdaság. Ildikó és ikertestvére, Gabriella divattervező, egyedi táskákat készítenek, de szeretnének cipőgyártással is foglalkozni. Ezért a támogatásból három varrógépet vettek, amelyek közül az egyik már lábbelik készítésére is alkalmas lesz. Elsősorban az interneten értékesítenek, s ott magyarul is kommunikálnak.
Az újabb pályázati kör már nagyobb cégeket is elérte a Vajdaságban. Több közepes agrárvállalkozás is egymilliárd forint fölötti összeghez jutott. A csantavéri Gebi takarmánygyár termelési igazgatója, Zserai Zsolt azt mondja, az elmúlt 20-25 év határzárai, embargói és háborúskodásai után szinte hihetetlen volt számukra, hogy az anyaország több mint 1,3 milliárd forintjának köszönhetően lehetőségük nyílik egy napraforgó-feldolgozó és egy – tároló építésére.”
Másutt, Kárpátalján, Dél-Baranyában és a Mura-vidékén a tapasztalatok szintén pozitívak, vagy reményekre feljogosítók. A romániai mellett a szlovákiai ellenállást viszont le kell majd küzdeni, ami komoly feladatot ró a magyar diplomáciára. Borítékolható: Orbán-Fico barátság ide, Orbán-Fico kölcsönös megértés oda, a Széchenyi programirodában munkálkodók tennivalója, – mert Szlovákiában, akárcsak a státustörvény esetében ezúttal is csak különutas, kvázi „öszvérmegoldással” kell próbálkozni – aligha lesz sétagalopp. Ráadásul a magyar állampolgársági törvény hétesztendős szlovákiai utóélete nem igazán ad okot túl sok optimizmusra.
„Ukrajna bünteti ugyan a kettős állampolgárságot, a pénznek azonban nem állta útját. Már Kárpátalján is 2,2 milliárd forintot osztottak ki olyan vállalkozóknak, akinek még az első Orbán-kormány idején bevezetett magyarigazolványuk van, vagy dokumentumokkal tudják igazolni magyar iskolai végzettségüket és legalább középfokú magyarnyelv-tudásukat. Bár Horvátországban és Szlovéniában csak néhány ezres magyar közösség él, ott is készülnek a pályáztatásra. Szlovákiában azonban nagyobb a tét, hiszen a félmilliót közelíti a magyarok száma, miközben ott is szankcionálják a kettős állampolgárságot, méghozzá a szlovák megvonásával. Így nem csoda, hogy a felvidéki program beindítása is húzódik. Jóllehet annak büdzséjét 2017-re 5 milliárd forintra emelték, csak júliusban jelölték ki, hogy a határ menti kétoldalú projekteket is irányító Széchenyi programiroda lesz a pályázatok kezelője. pedig a többi országban az ottani kisebbség által felállított szervezetek irányítják a tendereket.”
Pedig sem a nemzetközi jog, sem az európai bevett gyakorlat nem indokolja a román és szlovák ódzkodást. Ezt a Szabó Yvett által megkérdezett szakemberek mind-mind megerősítik. A fenntartások mögött újra csak felsejlik a bizalmatlanság, az előítéletesség, az ellenkezőkben saját históriájuk egynémely XX. század eleji mozzanata ötlik fel. Amikor a köztudatban ma is él annak a forgatókönyvnek az emléke, hogy egykor a románok, bankjaik segítségével, tudatosan felvásárolták Erdély földjét, hogy onnan kiszorítsák a magyarokat és növeljék a románok arányát, ott hiába érvelsz XXI. századdal, közös, uniós nagy hazával.
„Önmagában nem mond ellent a nemzetközi jognak ez a támogatáspolitika, és nem is számít unikálisnak. Lattmann Tamás nemzetközi jogász azt mondja, inkább csak az az egyedi, hogy – Trianon következményeként – egy nemzetnek minden irányban ennyi tagja szakadt ki az anyaországból. Éppen ez a mérték az az, ami veszélyezteti a status quot és érzékenyebbé teszi az utódállamokat. Elvégre hasonló törekvéseket már a magyarok is érezhettek a bőrükön, amikor az 1990-as évek elején a román királyság utasítására a román bankok finanszírozták a románok földvásárlásait Erdélyben. Amikor pedig Gömbös Gyula 1933 nyarán Hitlerrel tárgyalt Németországban, az egyetlen feszültséget az okozta a szövetségesek között, hogy a német állam pénzt adott a Közép-Európában élő német ajkúaknak, hogy részesedéseket szerezzenek bankokban, bányákban – sorolja a történelmi párhuzamokat Gulyás László történész. Magyar Gábor ügyvéd ugyancsak azon az állásponton van, hogy ha a magyar állam betartja azokat a brüsszeli szabályokat, amelyek például egy-egy gazdasági társaság támogatását három éven belül legfeljebb 200 ezer euróban maximálják, és nem diszkriminál állampolgárság alapján, akkor semmi akadálya nem lehet a dotációnak. Ha viszont a pályázati kiírás kizárja a románokat, illetve piactorzító, akkor azok a vállalkozások végső soron beperelhetik a magyar államot a bíróság előtt, vagy jogorvoslatért fordulhatnak a romániai versenyhatósághoz. Összességében azonban a nemzetpolitikai stratégia végső soron felülírja azt a gazdasági racionalitást, hogy a határon túli magyarok természetes munkaerő-utánpótlást jelenthetnének az anyaországban, és itt termelhetnék meg a GDP rájuk eső részét.”
A bevezetőnkben már szóvá tettük, hogy a Hetedhét határon túlcímet viselő lapajánló egy-két megfogalmazása minden bizonnyal vitára fog ingerelni egyeseket. Ez hangsúlyosan valószínűsíthető a cikkszerző egyes, az elkövetkezendőkben olvasható következtetései okán is. A szemleírónak nem tiszte a minősítés, de a „gazdasági revizionizmus” fogalomhasználat kapcsán nem tudja titkolni megütközését. Vajon valóban erről lenne szó a magyar kormány vállalkozásösztönző támogatásai kapcsán? Szerintünk aligha.
Mielőtt átadjuk a szót ismét Szabó Yvettnek, hadd jegyezzük meg: ha a szabadkai Berkesi Ildikó és testvére, Gabriella budapesti segítséggel három varrógépet vehetett, s ezek közül egyikkel már cipőt is fognak tudni majd készíteni és értékesíteni, ha a csantavéri honfitársaink napraforgó-feldolgozót meg napraforgó-tárolót tudnak majd építeni hasonló forrásból, vajon indokolt-e ez az előítéletekre csak ráerősítő és óhatatlanul keserű szájízt adó meg gyanakvást keltő szóhasználat? A magunk részéről inkább hiszünk a cikkszerző által megkérdezett újvidéki magyar írónak, Végel Lászlónak, aki jónak ítéli az Orbán-kormány kezdeményezését, miközben maga is tisztában van azzal is, hogy „az ördög a részletekben rejlik.” Vajon nem csak annyi történik, hogy Szabadkán, Csantavéren és Oromhegyesen meg másutt is, egyre többen a jövőjüket talán már nem Budapesten, Győrben vagy Stuttgartban képzelik el. Mindössze ennyi, de ez talán bőven elegendő is.
Ahogyan annak okán se kiáltanánk „gazdasági revizionizmust” 2017 augusztusában, mert a tavalyi és az idei évben tízmilliárd forintból fejlesztik Kárpátalja magyar vállalkozásait és gazdaságait, összesen 17 ezer családot érintően. Azért pedig végképp nem, mert például nyolc nappal ezelőtt Beregszászban, a Rákóczi-főiskolán 954 nyertes pályázóval, kárpátaljai magyar mezőgazdasági vállalkozóval írtak alá támogatási szerződést az Egán Ede program jóvoltából, aminek köszönhetően, ismételjük csak meg, mert nem árt, 17 ezerre nőtt az exisztenciateremtő kárpátaljai családi vállalkozók száma, amivel az ottani magyar túlélés és a megmaradás esélye megnőtt.
„Márpedig a Kárpátaljára, a Vajdaságra vagy Felvidékre szóló gazdaságfejlesztési stratégiák inkább gazdasági revizionizmussal próbálják begyógyítani a Trianon ütötte sebeket. A kárpátaljai magyarság programjaiban sarkalatos pontként nevezik meg, hogy hosszabb távon is a magyarok birtokában maradjanak a kül- és belterületi földek, annál is inkább, mert a parlagon heverő birtokok egyre jobban vonzzák a spekulánsokat.
Más piaci környezetben, de hasonlóan fogalmaz a vajdasági program is: „A cél a szántóföldek fölvásárlása, azaz a közösség tulajdonban való megtartása.” a gazdaságilag jóval fejlettebb Horvátországban már alig van eladó terület, miközben óriási a kereslet a termőföldre, így az árak egyre emelkednek. a fiatal magyar házasok lakóingatlan vásárlására is kapnak pénzt a határ túloldalán. A legfeljebb 3,1 millió forint odaítélésének egyebek mellett az a feltétele, hogy a család legalább 10 éven át ott éljen a támogatásból megvásárolt lakásban.
Az első birtokbavételek már meg is történtek, amiről a helyi, ámde az anyaországból bőkezűen támogatott magyar nyelvű sajtó meg is kezdte a tudósítást. Az idilli képek pedig igencsak jól jönnek az Orbán-kormánynak, amely a határon túliak voksaival bármilyen ellenzéki vagy külföldi diplomáciai morgás mellett tovább tudja növelni szavazótáborát. Végel László vajdasági magyar író például úgy látja, hogy elvben jó kezdeményezés ez a támogatáspolitika, mivel a (hivatalos) célja a vajdasági magyarság szülőföldön való maradása. A megvalósítása azonban bizonytalan. Az elvándorlás nem állt le, inkább felgyorsult, amit hosszú idő után először a Vajdasági magyar szövetség elnöke is elismert. Augusztus 20-ai beszédében Pásztor István az elmúlt évek legfontosabb és egyben ijesztő tapasztalataként említette a minden péntek délután hazafelé és a vasárnapi ebéd után elfelé igyekvő autók és kisbuszok sokaságát a határátkelőkön. Miközben pedig az esetlege kételyekről a határon túli sajtó szót sem ejt, a magyar kormány szponzorált közleményei között a kárpátaljai hírportálokon piaci reklám hirdeti, hogy Magyarországon százával várják a határon túliakat az egészségügyi állásokba.”
Végül, de korántsem utolsósorban szóljunk arról, hogy a felrajzolt Kárpát-medencei körképet egy keretes írás egészíti ki, melyből két budapesti nagykövet, a román Marius Gabriel Lazurca és a szerb Rade Drobac egymástól gyökeresen eltérő véleménye ismerhető meg a magyar kormány határon túli vállalkozásösztönző támogatáspolitikai gyakorlatát illetően. A Diplomáciai csörtecímet viselő, a tisztánlátást szolgáló felettébb hasznos, „háttéranyagot” alább szintén az olvasó rendelkezésére bocsátjuk:
„Románia egyértelműen úgy látja, sérti a nemzetközi normákat, ha valamely állam gazdaságpolitikájának az a célja, hogy kisebbségben élő rokonait segítse meg egy másik állam területén. Marius Gabriel Lazurca szerint ehhez el kell nyerni a másik állam belelegyezését. A román álláspont szerint azonban úgy látszik ennek az a feltétele, hogy a tervezett pályázatokon ne csak magyarok indulhassanak. A nagykövet – miközben sűrűn hangoztatja, hogy Románia nagy híve a közös projekteknek – a HVG kérdésére úgy fogalmazott: „Ezeket az intézkedéseket nem lehet diszkriminatív módon, etnikai kritériumok alapján foganatosítani, mivel ez ellentétes a nemzetközi és az európai normákkal.
Nem érhette meglepetésként a magyar kormányt a bukaresti berzenkedés, hiszen Erdélyben eleve úgy indult a gazdaságfejlesztési programnak, hogy az egymilliárd forint kerettel először csak kitapogatja, milyen a fogadtatása a kisebbség anyaországi támogatásának, és csak később bővíti a lehetőségeket. Első körben csak Maros megyéből jelentkezhettek volna pályázók, ahol a magyarok aránya még mindig egyharmad fölött van, de ez meghiúsult.
Míg Romániában egyelőre kudarcot vallott az etnikai alapú megkülönböztetés, Szerbiában semmi akadálya nincs. Már több mint hatezer pályázó jutott hozzá együttesen csaknem 10 milliárd forinthoz, miközben feltétel (a szerb mellett) a magyar állampolgárság is. Szerbia budapesti nagykövete, Rade Drobac lelkes támogatója a magyar kormány nemzetpolitikájának. A HVG érdeklődésére nem is kertel: szerb érdek is a vajdasági magyar kisebbség támogatása, ami az egész térség gazdasági fejlődését is elősegíti.”
Bálint-Pataki József / maszol.ro

Mint egy tömegkatasztrófa túlélői, olyanok voltak a határon túli magyarok
Hatásos-e a magyar nemzetpolitika, a szimbólumokon túl működik-e a gyakorlatban is a támogatási rendszer? Az ukrán oktatási törvény ügye és az egyre-másra Erdélyben is előforduló, a magyar nyelv használata és az alapvető jogok ellen irányuló fellépések azt mutatják, a valódi kisebbségvédelem terén egyes szomszédainktól Európa még túl messze van.
Soha annyi pénzt nem költött a magyar állam az anyaországon kívül élő nemzettársainkra, mint mostanában, és ez a tény szinte kötelezővé teszi, hogy a közelgő kampányban balliberális oldalról előjöjjön a már ismert „túlszerették a határon túliakat” érvelés, valamint a támogatás átszámolása lélegeztetőgépekre. Ha viszont egy másik szempontból vizsgáljuk a kérdést, a 18 000 milliárdos magyar költségvetésből a tavaly erre a célra elköltött 90-100 milliárd csak csepp a tengerben. Az éves magyar büdzsé alig több mint öt ezreléke, vagyis minden ezer befizetett adóforintból öt. Ettől viszont még jogos a kérdés: van-e nemzetstratégiánk?
Két fő forrásból csordogál (néha pedig valósággal ömlik, hiszen például tavaly decemberben két nap alatt 36,7 milliárd forintot osztottak szét, de erről később) a támogatás a határon túlra: a Miniszterelnökséghez tartozó Nemzetpolitikai Államtitkárság pénzosztó szervezetén, a Bethlen Gábor Alapon (BGA) keresztül, újabban pedig a Külgazdasági és Külügyminisztérium csatornáin is.
Rossz néven veszik
Kezdjük az utóbbival: Magyar Levente, a Külgazdasági és Külügyminisztérium gazdaságdiplomáciáért felelős államtitkára 2015 decemberében jelentette be, hogy a kormány ötvenmilliárdos gazdaságfejlesztési programot indít a Vajdaságban. A keret nagy részét hitelprogram teszi ki, közel harmincmilliárdos összeggel, a maradék húszmilliárd vissza nem térítendő állami támogatás. A program elsődleges célja, szólt az MTI-hír, hogy a világ legjobb termőföldjeit magáénak tudó Vajdaságot és az ottani gazdákat segítsék termékeik távoli piacokra való eljuttatásában. A programmal a turizmust is akarták támogatni, valamint a helyi kis- és középvállalkozásokat, utóbbiakat főként kedvezményes hitelekkel.
A jó hírek az Ukrajnában élő nemzettársainkat sem kerülték el: idén március tizenötödikén a beregszászi Petőfi-szobornál tartott ünnepségen Magyar Levente arról beszélt, hogy 2017 aranybetűkkel íródhat be a kárpátaljai magyarság történelmébe, ugyanis ebben az évben a magyar állam húszmilliárd forintos támogatást utal ki a megye gazdaságának felvirágoztatására (tavaly kétmilliárd jutott ugyanerre a célra). A borostyánkői mezőgazdászról és kultúrpolitikusról, Egán Edéről elnevezett gazdaságfejlesztési programban eddig főként egyéni gazdálkodók földprivatizációs költségeit fedezték, de ezentúl jut hitel vállalkozásfejlesztésre is.
Ám a külügyesek által vitt program nem mindenütt fáklyásmenet, és ezt jól jelzi a romániai példa. Idén májusban Marosvásárhelyen az államtitkár arról beszélt, hogy az erdélyi magyarság számára is beindul a másik két régióban már működő támogatási rendszer, és ki is hirdette, hogy kezdésnek a Mezőség Maros megyei részén élő magyar gazdák pályázhatnak összesen egymilliárd forintra. Információink szerint a román kormány ráborította az asztalt a magyarra, és azt mondta: ha etnikai alapon osztanak pénz, ötvenszázalékos adót vetnek ki a támogatásokra. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök ugyan már százmilliárdos támogatást vizionált Erdélyben, mi biztos forrásból úgy tudjuk, a program teljesen leállt. Szlovákiában pedig információink szerint egyenesen Bugár Béla torpedózta meg a hasonló elképzelést – a vegyes pártjával kormányon lévő magyar politikus nincs jóban a Fidesszel, és nem vette jó néven, hogy kihagyták a buliból, ezért meggyőzte Fico kormányfőt, hogy Szlovákia ne engedélyezze a felvidéki magyarok efféle támogatását.
Egyházi intézmények
A határon túli oktatási, szociális és kulturális támogatásokat kezelő Bethlen Gábor Alap költségvetési támogatása látványosan emelkedett a 2010-es választási győzelem óta. Egyik forrásunk úgy fogalmazott: sokáig erős határon túli politikusok mondták meg, mire mehet pénz (Erdély esetében a szocialista kormányok alatt Markó Béla akkori RMDSZ-elnök, a második Fidesz-kormányzás elején pedig főként Tőkés László), de ez most már nincs így. A százmillió forint fölötti támogatásokról Orbán Viktor miniszterelnök dönt, az annál kisebb összegeknél van esélye tulajdonképpen bárkinek, ha jó a pályázat, és az érintett személyre vagy szervezetre nem haragszanak a Fideszben. Információink szerint a magyar kormányfő két szempontot preferál: egyházi kezelésben lévő intézményt támogassanak, mert attól még az időnként ellenséges kormányok sem tudják elvenni a vagyont (így például határon túli iskolaépület felújítására csak akkor lehet sikerrel pályázni Budapesten, ha egyházi tulajdonban működik, akár állami intézményként is); a másik szempont pedig az, hogy fenntartható legyen, tehát húsz év múlva is működjön az intézmény, amely jelentősebb összeget kapott.
Szóval Orbán Viktoron kívül most már nincsenek erős emberek, akik tollba mondják, mi történjen a pénzzel – pontosabban a legtöbb régió esetében nincsenek, Kárpátalja kivételével. Ez a régió ugyanis külön kormánybiztost is kapott, és Grezsa István joggal indulhatna a leghosszabb titulust viselő közszolgák versenyén, mivel „Szabolcs-Szatmár-Bereg megye és Kárpátalja (Закарпатська область) együttműködési és összehangolt fejlesztési feladatainak kormányzati koordinációjával” bízták meg 2015 decemberében. Lázár János kancelláriaminiszter egykori háziorvosa kívülről csöppent a nemzetpolitikába (rossz nyelvek szerint azért kapott határon túli magyarokkal kapcsolatos feladatot, mert nagyon szeretett Erdélybe járni), de annál vehemensebben vetette bele magát a munkába. Olyan beregszászi forrásunk is akad, aki azt mondta: a támogatás fejében még arra is kapott jóindulatú javaslatot, kinél vásárolja meg a téglát. Ez a többi térségben nincs így – erdélyi forrásaink azt mondták, nem jellemző a magyar közbeszerzéseken tapasztalható állapot, hogy a nagy összegű támogatások elnyerőinél hamar kopogtatnak a kijelölt kivitelezők. A nagyváradi római katolikus püspöki palota rekonstrukciójára például 2 milliárdnyi adóforint megy, de könnyen elképzelhető, hogy a munkát nem valamelyik Mészáros-érdekeltség, hanem helyi vállalkozók végzik el.
Ha van időnk alaposan végigböngészni a BGA nem túl jól kereshető honlapját, semmiféle logikát nem találunk a támogatásokban. A stratégia hiányát forrásaink is elismerték – egyikük egy nagyon érzékletes példát is mondott.
Mint egy tömegkatasztrófa túlélői
2010-ben a Fidesz úgy vette át a kormányrudat, fogalmazott riportalanyunk, hogy a határon túli magyarság olyan állapotban volt, mint egy tömegkatasztrófa túlélői. Az egészségügyben ilyenkor úgynevezett sürgősségi triázsolást végeznek: eldöntik, kinél kell kezdeni a beavatkozást, ki várhat még, és kit hagynak meghalni, mert az élettel össze nem egyeztethető sérülései vannak. Ennek pontos szakmai kritériumai vannak, de a magyar adminisztrációban nem volt meg ehhez a „nemzetpolitikai triázshoz” a kellő szakértelem, és a kétharmad ellenére talán a politikai bátorság sem. Ami súlyosabb, hogy az ehhez szükséges tárgyi tudással a határon túli közösségek vezetői sem rendelkeznek, így a kormányzás hét esztendeje alatt sok múlt az esetlegességen: ki találkozott jó időben és helyen Orbán Viktorral, vagy kinek voltak kiváló pályázatírói és lobbistái. Vagy csak egyszerűen szerencséje volt, és épp jó fiókban, felül volt egy elfekvő pályázata: a nemzetpolitikai államtitkárság munkatársainak rémálmaiban jön elő tavaly december, amikor négy nap alatt kellett egy ad hoc ötlet nyomán Kárpát-medencei óvodai és bölcsődei támogatási koncepciót kitalálni és beindítani, mert a költségvetés valamely bugyrából hirtelen el kellett költeni – és csak erre lehetett elkölteni – 9 milliárdot. Ez volt december 21-én, másnap, december 22-én újabb 27,7 milliárd sorsa dőlt el, főként egyházi nyertesekkel. Majdnem 8 milliárd jutott az Erdélyi Református Egyházkerületnek ingatlanberuházásra, 1,75 milliárdot kaptak a felvidéki reformátusok is ugyanerre a célra, és sok más mellett jutott erdélyi katolikus plébániáknak is nagyjából két és fél milliárd. A HVG úgy tudja, hogy más kalapból ugyan, de egy-egy milliárd ment eszéki, munkácsi, dunaszerdahelyi, csíkszeredai és sepsiszentgyörgyi sportkluboknak is.
Az erdélyi Átlátszó oknyomozó portál munkatársa, miután több hónapot töltött a határon túli támogatások böngészésével és összeadogatásával, úgy fogalmazott: az államapparátus egymással versengő szereplői látszólag ötletszerűen döntenek a rendelkezésükre álló forrásokról, és senki sem tudja pontosan megmondani, összesen mennyi támogatás megy a határon túlra.
A fura helyzet ellenére forrásaink egybehangzóan azt mondták, hogy a támogatásokban nincs hátsó szándék, és meggyőződésük, hogy a pénzt hatékonyabban költik el a határon túl annál, mint ahogyan itthon például az európai uniós források lehívásánál történik. Az viszont elismerik, hogy a támogatások elosztásához szerkezetváltásra, a helyzet pontos ismeretén alapuló, rendszerszintű gondolkodásra és főképp tudatos tervezésre volna szükség.
Sokan – az ellenzéken kívül még a Fideszből is – úgy látják, hogy az Orbán-kormány nemzetpolitikáját egyre erősödő mértékben a belpolitikai célok határozzák meg. Röviden: minél több határon túli voksot begyűjteni. Ennek viszont némileg ellentmond, hogy a Fidesz holdudvarában van ugyan egy erőteljes erdélyi sajtóportfólió, de hiába lapoztuk fel ezeket a lapokat, egyetlen szem, választási regisztrációra buzdító hirdetést sem találtunk bennük. Pedig a kampány elkezdődött – a közterületekre kikerült plakátokon Székelyföldön arra buzdítják a honosított magyar állampolgárokat (áprilisra minden bizonnyal elérjük az egymilliós számot), hogy regisztráljanak a levélbeli szavazáshoz.
Mindez azért is furcsa, mert mint korábban megírtuk, miniszteri biztosa is lesz a környező országokban lebonyolított választásoknak, mivel a kvótanépszavazáson feltűnően sokan szavaztak érvénytelenül a jogszabályok hiányos ismerete miatt. Hidvéghi Balázs, a Fidesz kommunikációs igazgatója fejtágítást tartott augusztus végén a magyar nagykövetek szokásos éves értekezletén, és a kormány maga is küldött levelet a magyar állampolgárságot is szerzett határon túliaknak, amelyben a választáson való részvételre buzdít. A „stratégia” – ha lehet ezt annak nevezni – kiagyalója és irányítója természetesen maga a miniszterelnök, ezt egy külügyekkel foglalkozó fideszes forrásunk mondta. Az idei tusnádfürdői szabadegyetem politikai programjai között is hangsúlyosan szerepeltek olyanok, amelyekben kiemelt téma volt a választási regisztráció.
Érdekes és aktuális kérdés az ukrán oktatási törvény ügye is. Szijjártó Péter most „hátba szúrásról”, „cinikus időzítésről” beszél, miközben már hónapok óta ismert, hogy valamilyen, a magyarokat nem feltétlenül kedvezően érintő változásra készül az ukrán kormány. Olyannyira, hogy a nyár elején a budapesti ukrán nagykövetség sajtóbeszélgetést is szervezett a témában, amelyen Ljubov Nepop nagykövet azzal indokolta a tervezett változtatásokat, hogy a kárpátaljai magyarok között nagyon kevesen beszélnek ukránul, ez pedig elengedhetetlen ahhoz, hogy normálisan ügyeket tudjanak intézni például. Szintén még a nyár elején került lapunk birtokába egy olyan minisztériumi belső feljegyzés, amely már akkor arra figyelmeztetett: Petro Porosenko kompromisszumokra kényszerülhet a törvényhozásban a nacionalista pártok támogatásáért cserébe.
Hallgatólagos megállapodás
Ukrajnával ugyanakkor információink szerint kötöttünk egy nagyon érzékeny hallgatólagos megállapodást: az ukrán hatóságok nem firtatják, hány kárpátaljai magyar szerezhetett már állampolgárságot (az ukrán törvények tiltják a kettős állampolgárságot), cserébe a magyar kormány fejlesztéseket hajt végre a régióban, és nemzetközi fórumokon támogatja például az ukrán vízumkönnyítést. A határon túli szavazatmaximalizálásra törekvő Orbán-kabinetnek ebből a szempontból nem érdeke a helyzet túlzott elmérgesítése.
Mindez illeszkedik abba magyar nemzetpolitikai stratégiába, amely lehetőség szerint kerüli az éles konfliktust szomszédainkkal nemzetiségi-kisebbségvédelmi ügyekben. Cserébe viszont az olyan nagypolitikai kérdésekben, mint a migráció vagy az energetika, számít a közép-európai együttműködésre. Mint akár a kvótaper körüli huzavonából is látszik, ez a modell működik is, meg nem is. Hosszú távon a Kárpát-medencei magyarság szempontjából kétségtelenül vannak kockázatai annak, ha Magyarország az állandó gazdasági növekedésben, európai befolyása erősödésében bízva úgy gondolja, pozíciójánál fogva el tudja simítani a kisebbségvédelem terén jelentkező problémákat, miközben a nemzeti ügyekben csökkentett hangerőn szólal meg.
A magyar kormányt biztosan nem érte váratlanul a kijevi Rada döntése, arról viszont nincs tudomásunk, hogy az elmúlt hónapokban diplomáciai úton bármilyen tárgyalást kezdeményezett volna a magyar fél valamilyen kompromisszumos megoldás elérésére. „Ha tudtak róla, de nem tettek semmit, az nagyon súlyos hiba. Ha próbáltak valamit elérni, akkor pedig az derült ki, hogy ezek a lépések teljesen eredménytelenek maradtak” – mondta az esettel kapcsolatban egy korábban az Orbán-kormányokban több poszton is fontos diplomáciai küldetést teljesítő forrásunk. Ő szintén úgy látja, hogy a határon túli magyarok ügye kizárólag belpolitikai szempontból fontos a kormánynak. Szerinte ezt mutatja, hogy a Fidesznek állandó törekvése volt a környező országokban a párthoz feltétel nélkül lojális politikai erők mesterséges kreálása pénzt, energiát nem kímélve.
– A Fidesz 2010-es győzelmével megszűntek a magyar–román közös kormányülések, pedig ha valami, az jó fórum lett volna arra, hogy bármilyen közös problémát megvitassanak – mondta forrásunk.
Szerinte a belpolitikai célok érdekében a kormány feladta a mindenkori magyar nemzetpolitikai érdekérvényesítés egyik fontos eszközét is: mégpedig azt, hogy a lehető legjobb viszonyt ápoljon azokkal a befolyásos országokkal, amelyek egy-egy vitás ügyben esetleg valamelyik szomszédos kormányra is nyomást tudnának gyakorolni.
– Teljesen egyértelmű, hogy a magyar kormány egyedül nem mindig tud hatékonyan fellépni Romániával, Szlovákiával vagy éppen most Ukrajnával szemben. De ha ehhez meg tudnánk nyerni az amerikai vagy a német kormány támogatását, már más lenne a helyzet. Ez diplomáciai alaptétel, a kormányban mégsem foglalkozott vele senki. Most egyszerre vagyunk rosszban Berlinnel és Washingtonnal, talán nem véletlen, hogy az amerikai kormány pozitívan nyilatkozott az ukrán nyelvtörvényről” – összegzett forrásunk.
A kijevi amerikai nagykövetség elismerő szavait – vagyis hogy gratuláltak Ukrajnának az oktatási reform „továbblendítéséhez” – a nagy nemzetközi jogvédő szervezetek is elhibázottnak tartják.
Elhalkult a bírálat
A legtisztábban persze Szlovákia esetében látszik, mik a magyar kormány mozgatórugói a határon túli kisebbségeket illetően. Még ellenzékben a Fidesz rendszeresen azzal bírálta a Gyurcsány- és a Bajnai-kormányt, hogy nem áll ki elég keményen a magyarellenes Fico-kabinettel szemben. Aztán 2010 után kiderült, hogy Orbán Viktor kormányfőként nagyon is jól megtalálja a hangot Ficóval (az igazsághoz hozzátartozik, hogy a szlovák kormányfőnek időközben sikerült megszabadulnia a vállalhatatlanul szélsőjobbos Szlovák Nemzeti Párttól, így ő is változtatott a politikáján), a menekültválságban pedig gyakorlatilag stratégiai partnerek lettek. Ezzel együtt minden bírálat elhalkult Budapesten a felvidéki magyarok helyzetét illetően. A Fidesz által támogatott Magyar Koalíció Pártja ugyan időközben kiesett a szlovák törvényhozásból, és vissza sem sikerült kerülnie, az elvben a magyar ügyeket is képviselő Híd–Most magyar-szlovák vegyes pártot mégsem tekinti partnerének a kormány, pedig ők még a kormánykoalíciónak is tagjai. „Alig néhány fős, megkérdőjelezhető támogatottságú egyesületek rendszeresen ott ülnek a Magyar Állandó Értekezleteken, Bugár Béláék pedig nem, ez is jellemző a kormány szemléletére” – mondta a már idézett volt diplomata.
A fentieket az sem menti különösebben, hogy egy határon túli ügyekben is aktív fideszes képviselő szerint arra számítottak, hosszabb távon minden környező országban folyamatosan javulni fog a magyar kisebbség helyzete, és ez egyre kevésbé „ad munkát” a politikának. Tény, hogy – elsősorban az uniós integráció miatt – Szlovákiában, Romániában, Horvátországban és a még csatlakozási fázisban lévő Szerbiában is jobb a nemzetiségi kisebbségek helyzete, mint a 90-es években vagy a 2000-es évek elején volt, de a tendencia akkor sem egyértelmű. Jó példa erre a román belpolitika, ahol azért még ma is rendszeresen előkerül a „magyar kártya”.
– Az a furcsa, hogy Ukrajnát illetően éppen fordított a helyzet. Ott – bár a szegénység nagy volt – a 90-es években Kárpátalján nem tudtál úgy bemenni egy iskolába egy magyarok által is lakott településen, hogy az ukrán mellett ne legyen kitéve a magyar zászló is. Mindenki számára egyértelműen fontos volt, hogy a kisebbségek jogait biztosítsák – mondta a képviselő. Persze az is igaz, hogy az ukrán nemzeti törekvéseket elsősorban az oroszellenes érzelmek motiválják, a magyar kisebbség ettől függetlenül egy olyan geopolitikai játszma túszává válhat, amelyben egyelőre nem éppen jók az esélyeink.
KÓSA ANDRÁS, LUKÁCS CSABA / Magyar Nemzet

Édes Munkács, itt vagyunk!
Három év múlva lesz Trianon 100. évfordulója. Nem lesz kellemes. Szomszédaink önfeledten ünnepelnek majd, és ahol lehetőségük adódik rá, bizonyára nem mulasztják el, hogy a velük élő – no meg az anyaországi – magyarok orra alá dörgöljék a tényt: egy évszázada ők győztek, és voltaképpen azóta is azt csinálnak a fennhatóságuk alá került kisebbségekkel, amit csak jólesik nekik. Bemelegítésképpen alkalmunk lesz végignézni jövőre a románok emlékévét: Gyulafehérváron 1918. december 1-jén tartották azt a nagygyűlést, amely deklarálta Erdély elszakadását Magyarországtól, és amelytől a mai Románia létét számítjuk. És amire – emlékezzünk – Medgyessy Péter akkori miniszterelnök 2002-ben Budapesten koccintott Adrian Nastaséval.
Medgyessy tizenöt évvel ezelőtti suta gesztusában mint pezsgőspohárban szálló buborékban sűrűsödik az az önfeladó és tragikus hozzáállás, amely oly sokáig jellemezte viszonyunkat az ország megcsonkításához. Az valahol természetes, hogy a Magyarország hajdani területéből részesülő államok nem igyekeznek megkönnyíteni magyar kisebbségük életét, és változó intenzitással ugyan, de alapvetően az asszimilálásukra törekszenek. Az azonban, ahogy a magyar politika és az anyaországi társadalom nagyon sokáig ehhez a törekvéshez és a határon túli magyarsághoz hozzáállt, korántsem ilyen magától értetődő. Trianonhoz fűződő viszonyunkat még a rendszerváltás után is a közöny határozta meg egyfelől, másfelől pedig az a belénk rögzült félelem, hogy ha csupán felvetjük a kérdést, az egyenlő a sovinizmussal.
Ebben a hozzáállásban a Fidesz 2010-es győzelme hozott alapvető változást. A kormánypárt tagadhatatlan erénye, hogy van politikai bátorsága. Ha valahol, ez a nemzetpolitikában kiválóan megmutatkozott. Első intézkedései egyikeként bevezette a kettős állampolgárságot, jelezve, hogy ezen a területen változások várhatók. Ne feledjük, mindez egy olyan időszak után történt, amelybe belefért a 2004-es kettős állampolgárság elleni kampánytól Sólyom László 2009-es szlovákiai kitiltásáig nagyon sok minden. Ahogy az is – sosem feledem –, hogy amikor Robert Fico átrándult a magyar oldalra Bajnai Gordonnal találkozni, gépfegyveres testőrei mikrobusza nyitott ajtajából fürkészték a tájat, demonstrálva az aktuális erőviszonyokat.
„Magyarország megvétózta a NATO–Ukrajna Bizottság ülését” – adta hírül néhány napja az InfoRádió. Az Origóra hivatkozó tudósítás szerint december 6-ra hívták volna össze a NATO–Ukrajna Bizottságot a NATO külügyminiszteri szintű találkozója alkalmából. A bizottság, szólt a hír, Ukrajnának nagyon fontos, hiszen ez mutatja, hogy a nyugati országok Ukrajnát támogatják az Oroszországgal szembeni konfliktusban, ráadásul Ukrajna a NATO tagja akar lenni, így a testület kétségkívül létfontosságú számára. Később valamelyest árnyalódott a kép: mint a Válasz.hu a külügyminisztériumtól megtudta, a NATO nagyköveteinek értekezletén szó volt arról, hogy magas szintű találkozóra kerüljön sor Ukrajnával, ám Magyarország ezen az ülésen egyértelművé tette, hogy mivel az ukrán oktatási törvény szerzett kisebbségi jogokat vesz el, jelenleg nem tud támogatni miniszteri szintű találkozót Ukrajnával. A szövetség a külügyminiszteri találkozó napirendjének egyeztetése során úgy döntött, hogy a partnerek közül Grúziával tart konzultációt a decemberi külügyminiszteri értekezleten. Nem vétóról van tehát szó – de a magyar érdek melletti határozott kiállásról igen.
A magyar külügy az ukrán oktatási törvény elfogadásakor meghirdette, hogy minden fórumon akadályozni fogja az Ukrajna számára fontos ügyeket. És most ezt teszi. Észre kell vennünk: a nemzetpolitika területén paradigmaváltás történt. Ebbe beleférnek olyan komikus és nyilvánvaló belpolitikai szándékot sejtető esetek is, mint az, amikor a magyar kormány beszállt a Csíki sör Heinekennel vívott háborújába – de közös érdekeink markáns, határozott és bátor képviselete is.
Ha egyszer véget ér a Fidesz kormányzása – mert egyszer véget fog érni, hiszen a kormány számos más területen negyedannyira sem teljesít fényesen, és egyébként is, egyszer minden véget ér –, jó lenne, ha ez a nemzetpolitikai minimum érintetlen maradna. Ha természetes lenne, hogy a magyarságot, éljen bárhol, egységként kezeljük. Ha továbbra is nyilvánvaló volna, hogy a határon túli közösségeket, óvodáikat, iskoláikat, intézményeiket anyagilag is támogatjuk. Ne tévedjünk: ez még nagyon messze van az irredentizmustól. A Fidesz az ukrán és határon túli ügyekben folytatott politikájával csupán azt teszi, amit bármelyik más ország magától értetődőn tenne a helyünkben. Ezt is megértük. Közeledve Trianon kerek évfordulójához, épp ideje volt. Wekerle Szabolcs / Magyar Nemzet