Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Fialla Lajos
6 tétel
2015. július 24.
Magyarok a Regátban – XIX. századi hírlapok tükrében
FOLYTATÁS LAPUNK JÚLIUS 17-I SZÁMÁBÓL
A továbbiakban Koós Ferenc a budapesti Hazánk s a Külföld számára küld értékes tudósításokat. Így például annak 1865. október 22-i számából a Ghica herceg elnöklete alatt igen jól működő lövöldéról szerzünk tudomást, melynek említett évben lezajlott záróünnepélyéről többek között ezeket írja: „Ezen lövöldének idei záróünnepélye reánk nézve azért érdekes, mert a többi nemzeti lobogók között ott láttuk lengeni a háromszínű magyart is. E lövölde tagjai nagyobbára németek, oláhok és magyarok. Legkitűnőbb lövő tagja a szabadkai magyar Fialla testvérpár. Ez évben is dr. Fialla Lajos honfitársunk nyerte el a legelső jutalmat, egy remek ezüst serleget, öccse pedig féltucat ezüst asztalkészletet. Pernet József kőnyomdász honfitársunk nyert 12 üveg finom külföldi, azaz magyar bort (…) Gyönyörű ünnepély volt ez, hol oly szépen megfértek egymás mellett a különböző nemzeti lobogók és ezek alatt a különböző nemzetiségek.”
Ugyancsak a XIX. század második felében tevékenykedik feltűnő sikerrel Havasalföldön Karácsonyi Károly erdélyi bányamérnök, aki erdélyi tevékenysége után, Ştirbei fejedelem meghívására települt a déli országrészbe. 1857-ben az ocnele mari-i sóbányát, a minden irányból bezúduló víztömegtől oly sikeresen mentette meg, hogy a fejedelem egész kíséretével egyetemben sietett a helyszínen megszemlélni az egyedülálló eseményt, s újabb nyolc évre szerződtetve, egy arany napi díja kettőre lett emelve. Eközben 300 arany jutalomban is részesült, annak ellenére, hogy a legszerényebben utasította el a kitüntetéseket, s az uralkodó ama kérdésére, hogy mivel tudná munkáját jutalmazni, az erdélyi mérnök e szavakkal válaszolt: „Felség! Vétesd le azon harminc rabnak lábairól a nehéz láncokat, kik közreműködtek a bánya megmentésében s mondjad, hogy legyenek szabadok s add át őket, hogy képezhessek belőlük a hazának hasznos mesterembereket”. A láncok azonnal lehulltak, a szabad emberek minden kíséret nélkül mentek át Slănicba, a mérnök lakására, aki belőlük ügyes mesterembereket képzett – tudjuk meg a tudósításból.
Ugyancsak e fenti esemény kapcsán veszi át Koós Ferenc a bukaresti Reforma című román lap idevágó méltatását is, mely így hangzott: „Ocnele Mari-ba érkezésemkor szerencsés valék ott találni Karácsonyi Károly hírneves mérnökünket, e bányák teremtőjét és megmentőjét, mert e tudományos férfiútól számíthatjuk hazánkban a bányák rendszeres mivelését. Bámulatra méltó ezen férfi tevékenysége, tudománya és sokoldalú ismerete, sőt elmondhatjuk, hogy egyetlen a bányászati és ásványtani ismeretekben. Mentől több ízben látja valaki az ő műveit s mentől alaposabban tanulmányozza és ismeri őt, annyival inkább bámulja nagy tehetségét és érdemét. Ő a mindennapi emberek előtt mindennapi ember, de jellemző típus, sőt eszménykép azokra nézve, kik magasabb szempontból tudják megítélni az ő műveit. Becsületes és nagylelkű a legfelsőbb fokig, emberiség-szerető, aki minden embert egyformán szeretvén, némelyek előtt, kik őt nem képesek érteni, talán a szélsőségek embere is. Láttuk több ízben elfeledkezni magáról, hogy másoknak segítségére siethessen, életveszélynek tevén ki önmagát, hogy felebarátainak életét megmenthesse”, írja a román szerkesztő.
Szabadság (Kolozsvár)
FOLYTATÁS LAPUNK JÚLIUS 17-I SZÁMÁBÓL
A továbbiakban Koós Ferenc a budapesti Hazánk s a Külföld számára küld értékes tudósításokat. Így például annak 1865. október 22-i számából a Ghica herceg elnöklete alatt igen jól működő lövöldéról szerzünk tudomást, melynek említett évben lezajlott záróünnepélyéről többek között ezeket írja: „Ezen lövöldének idei záróünnepélye reánk nézve azért érdekes, mert a többi nemzeti lobogók között ott láttuk lengeni a háromszínű magyart is. E lövölde tagjai nagyobbára németek, oláhok és magyarok. Legkitűnőbb lövő tagja a szabadkai magyar Fialla testvérpár. Ez évben is dr. Fialla Lajos honfitársunk nyerte el a legelső jutalmat, egy remek ezüst serleget, öccse pedig féltucat ezüst asztalkészletet. Pernet József kőnyomdász honfitársunk nyert 12 üveg finom külföldi, azaz magyar bort (…) Gyönyörű ünnepély volt ez, hol oly szépen megfértek egymás mellett a különböző nemzeti lobogók és ezek alatt a különböző nemzetiségek.”
Ugyancsak a XIX. század második felében tevékenykedik feltűnő sikerrel Havasalföldön Karácsonyi Károly erdélyi bányamérnök, aki erdélyi tevékenysége után, Ştirbei fejedelem meghívására települt a déli országrészbe. 1857-ben az ocnele mari-i sóbányát, a minden irányból bezúduló víztömegtől oly sikeresen mentette meg, hogy a fejedelem egész kíséretével egyetemben sietett a helyszínen megszemlélni az egyedülálló eseményt, s újabb nyolc évre szerződtetve, egy arany napi díja kettőre lett emelve. Eközben 300 arany jutalomban is részesült, annak ellenére, hogy a legszerényebben utasította el a kitüntetéseket, s az uralkodó ama kérdésére, hogy mivel tudná munkáját jutalmazni, az erdélyi mérnök e szavakkal válaszolt: „Felség! Vétesd le azon harminc rabnak lábairól a nehéz láncokat, kik közreműködtek a bánya megmentésében s mondjad, hogy legyenek szabadok s add át őket, hogy képezhessek belőlük a hazának hasznos mesterembereket”. A láncok azonnal lehulltak, a szabad emberek minden kíséret nélkül mentek át Slănicba, a mérnök lakására, aki belőlük ügyes mesterembereket képzett – tudjuk meg a tudósításból.
Ugyancsak e fenti esemény kapcsán veszi át Koós Ferenc a bukaresti Reforma című román lap idevágó méltatását is, mely így hangzott: „Ocnele Mari-ba érkezésemkor szerencsés valék ott találni Karácsonyi Károly hírneves mérnökünket, e bányák teremtőjét és megmentőjét, mert e tudományos férfiútól számíthatjuk hazánkban a bányák rendszeres mivelését. Bámulatra méltó ezen férfi tevékenysége, tudománya és sokoldalú ismerete, sőt elmondhatjuk, hogy egyetlen a bányászati és ásványtani ismeretekben. Mentől több ízben látja valaki az ő műveit s mentől alaposabban tanulmányozza és ismeri őt, annyival inkább bámulja nagy tehetségét és érdemét. Ő a mindennapi emberek előtt mindennapi ember, de jellemző típus, sőt eszménykép azokra nézve, kik magasabb szempontból tudják megítélni az ő műveit. Becsületes és nagylelkű a legfelsőbb fokig, emberiség-szerető, aki minden embert egyformán szeretvén, némelyek előtt, kik őt nem képesek érteni, talán a szélsőségek embere is. Láttuk több ízben elfeledkezni magáról, hogy másoknak segítségére siethessen, életveszélynek tevén ki önmagát, hogy felebarátainak életét megmenthesse”, írja a román szerkesztő.
Szabadság (Kolozsvár)
2016. március 19.
Hencz Hilda : Magyar Bukarest (Részletek 1.)
Mikor, hogyan kerültek a magyarok a román fővárosba? Hagytak-e százados nyomot maguk után, sikerült-e összetartó közösséggé verődniük? Az ott maradók számára létezett-e más út, mint a beolvadás? – ezekre a kérdésekre keresi a választ Hencz Hilda Magyar Bukarest című könyve, mely mindeddig csak románul jelent meg, Lucian Boia ajánlásával. Érdekes részletekben gazdag, sok dokumentumra alapozott munka, mely bemutatja, miként találtak otthont, megélhetést a levert szabadságharcok utáni megtorlások elől, illetve a gazdasági válságok szorításából menekülő székelyek, magyarok, hogyan próbálták megvetni lábukat, templomot, iskolát, közművelődési egyesületeket alapítva miként hagytak nyomot a főváros építészetében, iparában, tudományos, művészeti életében. Megtudhatjuk, hogyan alakult, fokozódott a magyarellenesség, miként kellett megküzdeniük a vezető szerepet vállalóknak minden tégláért, minden magyar betűért. Betekintést nyerünk a hajdani, soknemzetiségű, balkáni habzású Bukarest ellentmondásoktól terhes életébe magyar szemszögből, és az itt átmenetileg vagy végleg letelepedettek román megítélésébe. A nemzetiségi létünket hosszú időszakokon át, s így ma is meghatározó, a román főváros több évszázados történelmének magyar vonatkozásait számba vevő, júniusban végre magyar nyelven is napvilágot látó könyvből nyújtunk ízelítőt a következő hetekben.
Az 1848/49-es forradalmi megmozdulások majdnem egész Európát érintették. A magyar forradalom leverését követően indult el az egyik legnagyobb magyar kivándorlási hullám. A Törökországba menekülteknek az iszlámra való áttérés nyújtott volna nagyobb védelmet; ezt a tanácsot Bem tábornok is megfogadta. Mások inkább a Kárpátokon túli román vidékre vonultak vissza, elsősorban Erdély földrajzi közelsége miatt, stratégiai szempontból ezt a területet tartották legjobbnak a szabadságharc folytatása szempontjából. Az integráció a román társadalomba egyszerűbbnek tűnt, figyelembe véve a társadalom minden rétegében fellelhető nagyszámú külföldit és a vegyes házasságok gyakoriságát. Az osztrákellenes magyar emigráció, az oroszellenes lengyel emigráció, valamint Garibaldi és Mazzini aspirációi 1850–1860 között a Habsburg és az orosz birodalmak gyengítésében érdekelt Franciaország támogatását élvezték.
1850-ben, nem sokkal a forradalom leverése után, az erdélyi református konzisztórium Dimény Józsefet nevezte ki a bukaresti hitközséghez. Dimény nem vett részt a forradalomban, de szimpatizánsa volt, és menedéket nyújtott a megtorlások elől menekülő honfitársainak. Ez elég kockázatos volt, mivel az osztrák ügynökök szoros megfigyelés alatt tartották, még a presbiteri gyűléseken is részt vettek. Egyik ilyen menekültet, Váradi Józsefet, aki a bukaresti papi lakban rejtőzködött, el is fogták, Sepsiszentgyörgyre vitték és 1854-ben kivégezték. Dimény sem úszta meg büntetlenül; bebörtönözték, és rövidesen meghalt a gyulafehérvári börtönben, de halála előtt még sikerült Koós Ferencnek, utódjának megüzennie, hogy nagyon ügyeljen, mert saját hívei is elárulhatják. Dimény azt gyanította, hogy őt Szőllősy József, a hitközség pénztárosa jelentette föl, aki megtagadta az elszámolást az egyház pénzügyi helyzetéről, úgyhogy előbb az osztrák konzulátusnak, később a kolozsvári főkonzisztóriumnak is közbe kellett lépnie, hogy az 1000 piaszter visszaszolgáltatására kényszerítsék. A konfliktusnak csak 1857-ben, Koós idejében lett vége.
A bukaresti magyar bevándorlási hullám késve tetőzött, csak miután a forradalmárok visszatértek törökországi vagy európai vándorútjukról. Ekkor azonban olyan sokan találnak a helybeli lakosságnál menedékre, hogy 1852-ben a rendőrparancsnok kötelezővé teszi az itt tartózkodó idegenek bejelentését; ez a rendelet még 1856-ban is életben volt. Az újonnan bevándorló magyarok között meglehetősen sok az értelmiségi: papok, tanítók, orvosok, gyógyszerészek, mérnökök, műépítészek vagy újságírók, akik csatlakoztak a már itt élőkhöz, és alig pár év alatt virágzó kulturális és társasági életet hoztak létre, megteremtve egyúttal a magyar nyelvű sajtó létfeltételeit is. Sokan közülük közvetlenül is hozzájárultak Románia fejlődéséhez. Kirívó Udvarhelyi Karácsonyi Károly (Udvarhely, 1809–?) esete, aki bányamérnökként érkezett Bukarestbe 1852-ben, Barbu Ştirbei fejedelem osztrák udvarhoz intézett felkérésére. 19 évig dolgozott román állami alkalmazottként a slănici, telegai, Ocnele Mari-i stb. sóbánya megszervezésénél, üzemeltetésénél, és egyúttal földtani méréseket is végzett. Minderről könyve is megjelent (Carol Karatşioni, Istoricul salineloru din România, Bucuresci, 1870).
Neve gyakran előfordul korabeli román kiadványokban. Van, hogy magasztalják, például a Naţionalul, Ilustraţiunea vagy a Reforma, máshol egyenesen rágalmazzák. A Reforma folyóirat (1863. évf., 14. sz.) őt idézi: „Sokat szenvedtem, rágalmaztak, szidalmaztak, kitámadtak, számos nehézséggel kellett megküzdenem, számos akadályt legyőznöm, de célom sikerült elérnem; megtettem minden tőlem telhetőt fogadott testvéreimért, a románokért...”. Egy 1865-ös levelében Titu Maiorescu is megemlítette, hogy attól fél, a mérnök esetleg nem fizet vissza bizonyos kölcsönt a szüleinek. Itt nevét többféle helyesírással írta: Coraczony, Koratsoni, Coracioni, Koraczony. Karácsonyi, mivel nem jogosult állami nyugdíjra, 1871-ben életjáradékot kért, azzal érvelvén, hogy vagyontalan, beteg, és képtelen családját fenntartani (betegesen félt a szegénységtől). Végső érvként anyai ági román származását hozta fel: „bánsági román eredetű családba születtem...”. Ez a beadvány csak a támogatói által 1871-ben kiadott könyvben lelhető fel. Származására utaló kijelentése a körülmények nyomására születhetett, csakis az egyébként kiérdemelt román állami nyugdíj reményében. A Reforma folyóirat (1863. évf. 24. szám) is úgy véli, az idegen származású, de románbarát mérnök méltó a román állam hálájára: ,,Habár idegen származású, Caracioni úr filoromán érzelmeivel és pátriánknak nyújtott szolgálataival tagadhatatlanul méltóvá vált országunk hálájára, és teljességgel jogosult arra, hogy hazánk azon legyen, hogy román állampolgársággal ruházza őt fel.” A parlament mégis elutasította nyugdíjkérését, úgyhogy végül felszámolta több mint 30 ezer lejes befektetéseit, és 1873-ban elhagyta Romániát, annak ellenére, hogy egy évtizeddel korábban még úgy hagyatkozott, hogy a slănici sóbánya, „szellemem alkotása, életem fő műve” elé temessék.
Máskülönben egyáltalán nem volt szegény: mérnöki fizetése havi 2227 lej volt (egy állami alkalmazott orvos 800 lejt kapott), és elég sok pénzt fektetett ingatlanokba. A kertész Pákozdi János házát is megvette a Cişmigiu déli felén, a Schitu Măgureanu utca 20. szám alatt, ahol Ianoş magyar báljait tartották. 1867-ben a Hunnia Egyesület is tőle bérelte székházát egy évre. Mikor elhagyta az országot, házát honfitársainak adta el, így előbb egy szabó (Nagy József), később egy kőműves lett a tulajdonos. Karácsonyi életéről és tevékenységéről dr. Nicolae Leonăchescu mérnök, a termotechnika szakértője írt monográfiát, 2005-ben ő alapította meg a Carol Crăciun Sószövetséget; Slănic egyik utcája ma ezt a románosított nevet viseli. A Nagyrománia Párt képviselőjeként (három mandátumon keresztül), Leonăchescu Karácsonyit erőszakosan elmagyarosított románként állítja be, és mint megfogalmazza, célja helyreállítani az igazságot etnikai származásával kapcsolatban. Ennek érdekében fantaszta családnév-etimológiába bocsátkozik, önkényesen átkeresztelve őt Crăciunra, a Karácsonyi név román megfelelőjére, annak ellenére, hogy a mérnök román nevet soha nem használt, soha sem kért román állampolgárságot és románnak sem vallotta soha magát, a fent említett beadvány lenne az egyetlen kivétel. (...) 1854 és 1856 között a Román Fejedelemségek az osztrák monarchia protektorátusa alatt állottak, az itt szolgáló osztrák tiszteknek feladata volt a román közhangulat, valamint az osztrákokkal és oroszokkal szembeni magatartás megfigyelése is. Az egykori honvédeknek ez időben tanácsos volt az életüket is félteni. Feltehetően nagy számban tartózkodtak itt osztrák tisztek, hogyha a román fejedelem egy palotát is rendelkezésükre bocsátott, hogy tiszti kaszinót rendezhessenek be. Bukarest legérdekesebb leírásai – amelyek utalnak a magyarokra és a román arisztokrácia klubjának helyet adó Török házra – osztrák tisztek, Stefan Dietrich kapitány (1855), illetve Wilhelm Derblich katonai orvos (1857) tollából származnak. A magyarok nagy számát megemlíti az amerikai sebész, James Oscar Noyes is, aki szerint sok köztük a szolgaként vagy kocsisként alkalmazott egykori honvéd. Ezeket a megfigyeléseket kiegészítik olyan reprezentatív bevándorlók, akik 1855–1860 között érkeztek: Koós Ferenc lelkipásztor, Veress Sándor mérnök, Fialla Lajos és Oroszhegyi (Szabó) Józsa orvosok. A XIX. század vége felé és a XX. század elején Kertész József tanító gyűjtötte össze és egészítette ki a negyvennyolcasok bukaresti írásait, könyve Kolozsváron jelent meg 1913-ban Tíz év a romániai magyar misszióban címmel.
Dietrich kapitány feljegyezte, hogy a fejedelemségek feltűnően gazdagok természeti kincsekben, még a mezítlábas cigány lányok is aranypénzekből készült nyakláncot hordanak. „Az Édenkert darabjai” lehetnének egy olyan „szorgos és bölcs kultúra” számára, mint Ausztria, a főváros „nagy értékű gyémánt a legkezdetlegesebb foglalatban”.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Hilda Hencz: Bucureştul maghiar /Editura Biblioteca Bucureştilor/ Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Mikor, hogyan kerültek a magyarok a román fővárosba? Hagytak-e százados nyomot maguk után, sikerült-e összetartó közösséggé verődniük? Az ott maradók számára létezett-e más út, mint a beolvadás? – ezekre a kérdésekre keresi a választ Hencz Hilda Magyar Bukarest című könyve, mely mindeddig csak románul jelent meg, Lucian Boia ajánlásával. Érdekes részletekben gazdag, sok dokumentumra alapozott munka, mely bemutatja, miként találtak otthont, megélhetést a levert szabadságharcok utáni megtorlások elől, illetve a gazdasági válságok szorításából menekülő székelyek, magyarok, hogyan próbálták megvetni lábukat, templomot, iskolát, közművelődési egyesületeket alapítva miként hagytak nyomot a főváros építészetében, iparában, tudományos, művészeti életében. Megtudhatjuk, hogyan alakult, fokozódott a magyarellenesség, miként kellett megküzdeniük a vezető szerepet vállalóknak minden tégláért, minden magyar betűért. Betekintést nyerünk a hajdani, soknemzetiségű, balkáni habzású Bukarest ellentmondásoktól terhes életébe magyar szemszögből, és az itt átmenetileg vagy végleg letelepedettek román megítélésébe. A nemzetiségi létünket hosszú időszakokon át, s így ma is meghatározó, a román főváros több évszázados történelmének magyar vonatkozásait számba vevő, júniusban végre magyar nyelven is napvilágot látó könyvből nyújtunk ízelítőt a következő hetekben.
Az 1848/49-es forradalmi megmozdulások majdnem egész Európát érintették. A magyar forradalom leverését követően indult el az egyik legnagyobb magyar kivándorlási hullám. A Törökországba menekülteknek az iszlámra való áttérés nyújtott volna nagyobb védelmet; ezt a tanácsot Bem tábornok is megfogadta. Mások inkább a Kárpátokon túli román vidékre vonultak vissza, elsősorban Erdély földrajzi közelsége miatt, stratégiai szempontból ezt a területet tartották legjobbnak a szabadságharc folytatása szempontjából. Az integráció a román társadalomba egyszerűbbnek tűnt, figyelembe véve a társadalom minden rétegében fellelhető nagyszámú külföldit és a vegyes házasságok gyakoriságát. Az osztrákellenes magyar emigráció, az oroszellenes lengyel emigráció, valamint Garibaldi és Mazzini aspirációi 1850–1860 között a Habsburg és az orosz birodalmak gyengítésében érdekelt Franciaország támogatását élvezték.
1850-ben, nem sokkal a forradalom leverése után, az erdélyi református konzisztórium Dimény Józsefet nevezte ki a bukaresti hitközséghez. Dimény nem vett részt a forradalomban, de szimpatizánsa volt, és menedéket nyújtott a megtorlások elől menekülő honfitársainak. Ez elég kockázatos volt, mivel az osztrák ügynökök szoros megfigyelés alatt tartották, még a presbiteri gyűléseken is részt vettek. Egyik ilyen menekültet, Váradi Józsefet, aki a bukaresti papi lakban rejtőzködött, el is fogták, Sepsiszentgyörgyre vitték és 1854-ben kivégezték. Dimény sem úszta meg büntetlenül; bebörtönözték, és rövidesen meghalt a gyulafehérvári börtönben, de halála előtt még sikerült Koós Ferencnek, utódjának megüzennie, hogy nagyon ügyeljen, mert saját hívei is elárulhatják. Dimény azt gyanította, hogy őt Szőllősy József, a hitközség pénztárosa jelentette föl, aki megtagadta az elszámolást az egyház pénzügyi helyzetéről, úgyhogy előbb az osztrák konzulátusnak, később a kolozsvári főkonzisztóriumnak is közbe kellett lépnie, hogy az 1000 piaszter visszaszolgáltatására kényszerítsék. A konfliktusnak csak 1857-ben, Koós idejében lett vége.
A bukaresti magyar bevándorlási hullám késve tetőzött, csak miután a forradalmárok visszatértek törökországi vagy európai vándorútjukról. Ekkor azonban olyan sokan találnak a helybeli lakosságnál menedékre, hogy 1852-ben a rendőrparancsnok kötelezővé teszi az itt tartózkodó idegenek bejelentését; ez a rendelet még 1856-ban is életben volt. Az újonnan bevándorló magyarok között meglehetősen sok az értelmiségi: papok, tanítók, orvosok, gyógyszerészek, mérnökök, műépítészek vagy újságírók, akik csatlakoztak a már itt élőkhöz, és alig pár év alatt virágzó kulturális és társasági életet hoztak létre, megteremtve egyúttal a magyar nyelvű sajtó létfeltételeit is. Sokan közülük közvetlenül is hozzájárultak Románia fejlődéséhez. Kirívó Udvarhelyi Karácsonyi Károly (Udvarhely, 1809–?) esete, aki bányamérnökként érkezett Bukarestbe 1852-ben, Barbu Ştirbei fejedelem osztrák udvarhoz intézett felkérésére. 19 évig dolgozott román állami alkalmazottként a slănici, telegai, Ocnele Mari-i stb. sóbánya megszervezésénél, üzemeltetésénél, és egyúttal földtani méréseket is végzett. Minderről könyve is megjelent (Carol Karatşioni, Istoricul salineloru din România, Bucuresci, 1870).
Neve gyakran előfordul korabeli román kiadványokban. Van, hogy magasztalják, például a Naţionalul, Ilustraţiunea vagy a Reforma, máshol egyenesen rágalmazzák. A Reforma folyóirat (1863. évf., 14. sz.) őt idézi: „Sokat szenvedtem, rágalmaztak, szidalmaztak, kitámadtak, számos nehézséggel kellett megküzdenem, számos akadályt legyőznöm, de célom sikerült elérnem; megtettem minden tőlem telhetőt fogadott testvéreimért, a románokért...”. Egy 1865-ös levelében Titu Maiorescu is megemlítette, hogy attól fél, a mérnök esetleg nem fizet vissza bizonyos kölcsönt a szüleinek. Itt nevét többféle helyesírással írta: Coraczony, Koratsoni, Coracioni, Koraczony. Karácsonyi, mivel nem jogosult állami nyugdíjra, 1871-ben életjáradékot kért, azzal érvelvén, hogy vagyontalan, beteg, és képtelen családját fenntartani (betegesen félt a szegénységtől). Végső érvként anyai ági román származását hozta fel: „bánsági román eredetű családba születtem...”. Ez a beadvány csak a támogatói által 1871-ben kiadott könyvben lelhető fel. Származására utaló kijelentése a körülmények nyomására születhetett, csakis az egyébként kiérdemelt román állami nyugdíj reményében. A Reforma folyóirat (1863. évf. 24. szám) is úgy véli, az idegen származású, de románbarát mérnök méltó a román állam hálájára: ,,Habár idegen származású, Caracioni úr filoromán érzelmeivel és pátriánknak nyújtott szolgálataival tagadhatatlanul méltóvá vált országunk hálájára, és teljességgel jogosult arra, hogy hazánk azon legyen, hogy román állampolgársággal ruházza őt fel.” A parlament mégis elutasította nyugdíjkérését, úgyhogy végül felszámolta több mint 30 ezer lejes befektetéseit, és 1873-ban elhagyta Romániát, annak ellenére, hogy egy évtizeddel korábban még úgy hagyatkozott, hogy a slănici sóbánya, „szellemem alkotása, életem fő műve” elé temessék.
Máskülönben egyáltalán nem volt szegény: mérnöki fizetése havi 2227 lej volt (egy állami alkalmazott orvos 800 lejt kapott), és elég sok pénzt fektetett ingatlanokba. A kertész Pákozdi János házát is megvette a Cişmigiu déli felén, a Schitu Măgureanu utca 20. szám alatt, ahol Ianoş magyar báljait tartották. 1867-ben a Hunnia Egyesület is tőle bérelte székházát egy évre. Mikor elhagyta az országot, házát honfitársainak adta el, így előbb egy szabó (Nagy József), később egy kőműves lett a tulajdonos. Karácsonyi életéről és tevékenységéről dr. Nicolae Leonăchescu mérnök, a termotechnika szakértője írt monográfiát, 2005-ben ő alapította meg a Carol Crăciun Sószövetséget; Slănic egyik utcája ma ezt a románosított nevet viseli. A Nagyrománia Párt képviselőjeként (három mandátumon keresztül), Leonăchescu Karácsonyit erőszakosan elmagyarosított románként állítja be, és mint megfogalmazza, célja helyreállítani az igazságot etnikai származásával kapcsolatban. Ennek érdekében fantaszta családnév-etimológiába bocsátkozik, önkényesen átkeresztelve őt Crăciunra, a Karácsonyi név román megfelelőjére, annak ellenére, hogy a mérnök román nevet soha nem használt, soha sem kért román állampolgárságot és románnak sem vallotta soha magát, a fent említett beadvány lenne az egyetlen kivétel. (...) 1854 és 1856 között a Román Fejedelemségek az osztrák monarchia protektorátusa alatt állottak, az itt szolgáló osztrák tiszteknek feladata volt a román közhangulat, valamint az osztrákokkal és oroszokkal szembeni magatartás megfigyelése is. Az egykori honvédeknek ez időben tanácsos volt az életüket is félteni. Feltehetően nagy számban tartózkodtak itt osztrák tisztek, hogyha a román fejedelem egy palotát is rendelkezésükre bocsátott, hogy tiszti kaszinót rendezhessenek be. Bukarest legérdekesebb leírásai – amelyek utalnak a magyarokra és a román arisztokrácia klubjának helyet adó Török házra – osztrák tisztek, Stefan Dietrich kapitány (1855), illetve Wilhelm Derblich katonai orvos (1857) tollából származnak. A magyarok nagy számát megemlíti az amerikai sebész, James Oscar Noyes is, aki szerint sok köztük a szolgaként vagy kocsisként alkalmazott egykori honvéd. Ezeket a megfigyeléseket kiegészítik olyan reprezentatív bevándorlók, akik 1855–1860 között érkeztek: Koós Ferenc lelkipásztor, Veress Sándor mérnök, Fialla Lajos és Oroszhegyi (Szabó) Józsa orvosok. A XIX. század vége felé és a XX. század elején Kertész József tanító gyűjtötte össze és egészítette ki a negyvennyolcasok bukaresti írásait, könyve Kolozsváron jelent meg 1913-ban Tíz év a romániai magyar misszióban címmel.
Dietrich kapitány feljegyezte, hogy a fejedelemségek feltűnően gazdagok természeti kincsekben, még a mezítlábas cigány lányok is aranypénzekből készült nyakláncot hordanak. „Az Édenkert darabjai” lehetnének egy olyan „szorgos és bölcs kultúra” számára, mint Ausztria, a főváros „nagy értékű gyémánt a legkezdetlegesebb foglalatban”.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Hilda Hencz: Bucureştul maghiar /Editura Biblioteca Bucureştilor/ Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. április 9.
Hencz Hilda : Magyar Bukarest, 4. (Orvosok)
Az első magyar orvos, aki hivatalosan érkezett a városba, a magyarországi Molnár Ádám volt. A Halle-i Egyetemen doktorált, és Constantin Mavrocordat hívta meg személyi orvosának 1749-ben. Majdnem két évtizedig Munténia főorvosi tisztjét is betöltötte. Pár évtizeddel korábban volt még néhány sikertelen próbálkozásuk a havasalföldi uralkodóknak, hogy magyar orvosokat csábítsanak ide. 1688-ban Şerban Cantacuzino Pécsi András Páduában végzett orvost hívja Bukarestbe magánorvosának, de köztisztviselőnek is. Constantin Brâncoveanu ugyanebből a célból nemcsak Pécsit, hanem a Hollandiában tanult szebeni Kölesér Sámuelt is felkeresi, aki 1709-ben el is látogat Havasalföldre.
Molnár a román orvostudomány számára néhány úttörő jellegű tanulmányt írt, egyiket az oláhországi járványokról. Érdeklődési köre nem szorítkozott az orvostudományra, foglalkozott román földrajzzal és néprajzzal is. Mivel tudott románul, Benkő József felkérte, hogy állítsa össze a munténiai növények névjegyzékét egy botanikai atlasz számára. A munka, sajnos, elveszett a török–orosz háború előli menekülése során, Molnár 1768-ban végleg elhagyta Havasalföldet. Később, a XIX. századtól több magyar orvos ittlétének is maradandó a nyoma. Sokan kérdezhetik: miért is telepednének meg idegen orvosok Bukarestben?
Az anyagi lehetőségekért, amelyekkel egy népes, de felsőfokú orvosi oktatás nélküli és szánalmas egészségügyi rendszerrel rendelkező város kecsegtetett. A román orvosi oktatás mindössze egy felcseriskolából állt, amelyet Kiseleff tábornok alapított a Filantropia Kórházban 1832-ben. Két további felcseriskolát, egy katonait és egy polgárit 1841-ben, illetve 1842-ben alapított az orvos Nicoale Creţulescu. Egy bábaiskola is nyílt 1839-ben. A román fejedelemségekben praktizáló néhány román orvos mind külföldön végezte tanulmányait, egyikük, a moldovai Constantin Vârnav éppenséggel Pesten. 1833-ban az Oláh Fejedelemségben csak 42 orvos volt, a szaklisták megőrizték (elrománosított) neveiket, Bukarestben 27 orvos praktizált – azaz minden 2000 lakosra jutott egy –, nagyrészt külföldiek: görögök, németek vagy magyarok, pesti, bécsi, olasz vagy német diplomával. 1809-ben az Oláh Díván bizottsága megállapította, hogy 11-nek közülük nem volt megfelelő végzettsége. Erre az állapotra utalt sok malíciával Ürmösy is, amikor a sok gazdag német evangélikus láttán megjegyezte, hogy bárki, aki Szebenben megtanult borotválni, Oláhországban híres orvossá válhatott. Név alapján több magyar orvos azonosítható a munténiai és moldvai szaklistáknál. Egyikük Vásárhelyi Mózes Károly katonaorvos, neve többféle átírásban: Vasarel, Vaşarheli, Vasarhely, Carol Vasarheli szerepel. Tanulmányait Pesten végezte és 1832-ben jött Bukarestbe, Oláhország egyik első katonaorvosaként. Részt vállalt a református közösség tevékenységében, pénzzel támogatta Sükei parókiáját; 1834-től a templom főgondnoka. Más városokban, Brăilán, Craiován és Ploieşti-en is dolgozott, Bukarestbe 1859-ben tért vissza, egy évvel később újranősült, olyan gazdag magyar nőt vett el feleségül, aki már alig tudott magyarul. /.../ Az orvost Ürmösy is említi – neki ajánlja naplóját –, de Koós is.
Egy Világ nevezetű másik magyar katonaorvos a bukaresti katonai kórházat vezette 1838-ban. Havasalföldön néhány magyar állatorvos is praktizált, marhadoktorok, ahogy a román hivatalos iratok említik őket. A magyaroknak lehetőségük volt Bécsben vagy Pesten végezni tanulmányaikat. Pesten az orvosi karon már 1782-től létezett állatorvosi képzés. 1834-ben a román dokumentumok két, nevük után magyar állatorvost említenek: Ostoloşt (Asztalos), aki Kisoláhországért és Argeş, Teleorman, Vlaşca és Olt megyéért felelt, és Kişt (Kis), akihez a többi megye tartozott. Több adatunk maradt fenn Hubossy János (Ioan Huboţi) tevékenységéről, akit 1835-ben a református parókia anyakönyve is említ. Hubossy diplomáját Bécsben szerezte 1817-ben, és 1833-ban érkezett Bukarestbe. 1841-ben a román hatóságok állami állatorvosnak nevezik ki. Egy évvel később megírja az első román nyelvű állatorvosi könyvet. A román állatgyógyászat történészei megállapították, hogy a könyv „halhatatlan oldalakat írt a román állatgyógyászat történetében”, ám nem tértek ki Hubossy (Huboţi) vagy akár Lukács Farkas osztrák állampolgárságára, illetve magyar nemzetiségére. A másik nagyra értékelt, a román orvostörténetben úttörő szerepet játszó magyar orvos Lukács Farkas (1806–1890) sebész. A román forrásokban neve többféle változatban is megjelenik: Wolfgang Lucaci (Wolfgang a magyar Farkas keresztnév német megfelelője), vagy Volfgang Sukaci (itt valószínű nyomdahibáról van szó). Marsillac 1877-es útikönyvében, de Th. Bauer 1882-es Bukaresti Kalauzában (Călăuza Bucureşcilor) is Wolfgang Lucas-ként, illetve W. Lucaci-ként jelenik meg. Lukács Farkast 1835-ben hívta az országba egy román bojár, hogy állatgyógyászati iskolát szervezzen, az iskolaalapításra azonban csak később, 1861-ben került sor. Időközben Ploieşti-en volt orvos (1842–1845), a román állam fő állatorvosa (1853-tól), tanított Pantelimonon, az 1852-ben alapított Nemzeti Mezőgazdasági Iskolában, a katonai felcseriskolában és a Nemzeti Orvosi és Gyógyszerészeti Iskolában (amelyet 1857-ben alapítottak). Ő volt az első, aki állatgyógyászati kurzust tartott, és 1855-ben kiadott egy román nyelvű könyvet az állatbetegségekről . Tagja volt a református egyházközség presbiteri tanácsának is.
1843-ban elvette Enderle Paulinát, Carol Enderle műépítész nővérét, családja elnémetesedett, halálát már az evangélikus egyháznál anyakönyvezték, feltüntetve az elhunyt református vallását. /.../ Az orvos leszármazottjainak elnémetesedésére utalt Koós is, aki szerint a családban németül beszéltek, és a gyermekek már nem tudtak magyarul.
Vásárhelyi és Lukács fontos szerepet játszott a borszéki borvízkúra népszerűsítésében, hozzájárultak ahhoz, hogy jelentősen megnőtt a híres székelyföldi településen nyaraló román bojárok száma. A hivatalos román orvoslistákon további magyar nevek is találhatóak. A Havasalföld Fejedelemség 1836/1837-es, majd az 1838-as és 1840-es évkönyvében szerepelnek: Sekeli (Székely Károly) – Muscel és Argeş megyék orvosa, Ioab Sebeni/Sibineanu (Szebényi János), Ştefan Sobotlai (Szoboszlai István) – Muscel és Turnu megyékben, Sigism. Bartok (Bartók Zsigmond), Samuel Kiş (Kis/Kisch), a Filantropia Kórház főorvosa, Ladislav Nagi (Nagy László), Francisc (Ferenc) Orsoni és mások. A felsoroltak közül a Nagyszeben melletti Mikeszászáról származó Szebényi János Pesten szerzett diplomát 1831-ben és 1832-ben érkezett a Fejedelemségekbe; 1837-ben pedig elsőként adott ki könyvet román nyelven a nemi betegségekről.
A Piteşti-en letelepedő Székely Károlyról emlékiratokban is megemlékeznek; mivel örökösök nélkül halt meg 1855-ben, egy házat és egy szőlőst hagyott a református közösségre. Néhány orvos a református nyilvántartásokban is felbukkan: Barabás József sebész és szülész 1839-ben esküdött, Márton Pált meg mint adományozót jegyzik. Borosnyói János Lukács elismert bukaresti orvos, és több éven keresztül a református egyházközség kurátora volt, Bécsben tanult és 1850-ben érkezett Bukarestbe. Valamivel korábban, 1846-ban jött Szebenből Iosif Brust, aki román nőt vett feleségül. Amint azt a Hivatalos Közlönyből megtudhatjuk, ő és Brust Albert 1860-ban kérik honosításukat. G. Costescu szerint a botanikus Brust magyar származású volt.
Több magyar orvos dolgozott Jászvásáron. A marosvásárhelyi származású Viola József Bécsben tanult; Sturdza fejedelem személyi orvosa volt, aki a moldvai kórházak megszervezésével is őt bízta meg. Ő volt az első magyar, aki könyvet jelentetett meg a Regát területén, pontosabban Jászvásáron, 1833-ban, azonban német nyelven (Diätetik für einen Regenten); a könyv nem maradt fönn. Jászvásáron valóságos orvosi és gyógyszerészeti mozgalom indult, tagjai közt magyarokkal, Ábrahámfi Antallal és Szabó Józseffel. A jászvásári magyar orvosok az elsők között publikáltak román nyelvű szakirodalmat, Ábrahámfi 1834-ben az ásványvizekről. Szabó József (1803–1874) állította össze az első román farmakológiai munkát Iacob Czihakkal; 1872-ben a Román Akadémia tiszteletbeli tagjává választotta. A 2006-os enciklopédiai szótárban (Dicţionar enciclopedic, VI. kötet) Szabó Józsefet német nemzetiségűként említik meg, annak ellenére, hogy az egyik leggyakoribb, köznévi eredetű magyar családnév az övé.
Az 1848-as forradalom után nemcsak a bukaresti, de a vidéki magyar orvosok száma is megnőtt. Ketten közülük, Oroszhegyi Józsa és Fialla Lajos különleges szerepet játszottak, az előbbi a magyar nép viharos történelmében, utóbbi a román orvostudomány úttörőjeként. Vidéken, Craiován folytatott bakteriológiai kutatásokat Sárkány Sándor (Alexandru Sarcani), Jászvásáron dolgozott a kémikus és gyógyszerész Kónya Sámuel (1845–1940). Emlékiratokban említik 1860-ban Buzăuban dr. Eperjesit. A román fejedelemségek minden nagyobb városában megtelepedett szakemberek külön kategóriáját alkották a magyar gyógyszerészek.
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az első magyar orvos, aki hivatalosan érkezett a városba, a magyarországi Molnár Ádám volt. A Halle-i Egyetemen doktorált, és Constantin Mavrocordat hívta meg személyi orvosának 1749-ben. Majdnem két évtizedig Munténia főorvosi tisztjét is betöltötte. Pár évtizeddel korábban volt még néhány sikertelen próbálkozásuk a havasalföldi uralkodóknak, hogy magyar orvosokat csábítsanak ide. 1688-ban Şerban Cantacuzino Pécsi András Páduában végzett orvost hívja Bukarestbe magánorvosának, de köztisztviselőnek is. Constantin Brâncoveanu ugyanebből a célból nemcsak Pécsit, hanem a Hollandiában tanult szebeni Kölesér Sámuelt is felkeresi, aki 1709-ben el is látogat Havasalföldre.
Molnár a román orvostudomány számára néhány úttörő jellegű tanulmányt írt, egyiket az oláhországi járványokról. Érdeklődési köre nem szorítkozott az orvostudományra, foglalkozott román földrajzzal és néprajzzal is. Mivel tudott románul, Benkő József felkérte, hogy állítsa össze a munténiai növények névjegyzékét egy botanikai atlasz számára. A munka, sajnos, elveszett a török–orosz háború előli menekülése során, Molnár 1768-ban végleg elhagyta Havasalföldet. Később, a XIX. századtól több magyar orvos ittlétének is maradandó a nyoma. Sokan kérdezhetik: miért is telepednének meg idegen orvosok Bukarestben?
Az anyagi lehetőségekért, amelyekkel egy népes, de felsőfokú orvosi oktatás nélküli és szánalmas egészségügyi rendszerrel rendelkező város kecsegtetett. A román orvosi oktatás mindössze egy felcseriskolából állt, amelyet Kiseleff tábornok alapított a Filantropia Kórházban 1832-ben. Két további felcseriskolát, egy katonait és egy polgárit 1841-ben, illetve 1842-ben alapított az orvos Nicoale Creţulescu. Egy bábaiskola is nyílt 1839-ben. A román fejedelemségekben praktizáló néhány román orvos mind külföldön végezte tanulmányait, egyikük, a moldovai Constantin Vârnav éppenséggel Pesten. 1833-ban az Oláh Fejedelemségben csak 42 orvos volt, a szaklisták megőrizték (elrománosított) neveiket, Bukarestben 27 orvos praktizált – azaz minden 2000 lakosra jutott egy –, nagyrészt külföldiek: görögök, németek vagy magyarok, pesti, bécsi, olasz vagy német diplomával. 1809-ben az Oláh Díván bizottsága megállapította, hogy 11-nek közülük nem volt megfelelő végzettsége. Erre az állapotra utalt sok malíciával Ürmösy is, amikor a sok gazdag német evangélikus láttán megjegyezte, hogy bárki, aki Szebenben megtanult borotválni, Oláhországban híres orvossá válhatott. Név alapján több magyar orvos azonosítható a munténiai és moldvai szaklistáknál. Egyikük Vásárhelyi Mózes Károly katonaorvos, neve többféle átírásban: Vasarel, Vaşarheli, Vasarhely, Carol Vasarheli szerepel. Tanulmányait Pesten végezte és 1832-ben jött Bukarestbe, Oláhország egyik első katonaorvosaként. Részt vállalt a református közösség tevékenységében, pénzzel támogatta Sükei parókiáját; 1834-től a templom főgondnoka. Más városokban, Brăilán, Craiován és Ploieşti-en is dolgozott, Bukarestbe 1859-ben tért vissza, egy évvel később újranősült, olyan gazdag magyar nőt vett el feleségül, aki már alig tudott magyarul. /.../ Az orvost Ürmösy is említi – neki ajánlja naplóját –, de Koós is.
Egy Világ nevezetű másik magyar katonaorvos a bukaresti katonai kórházat vezette 1838-ban. Havasalföldön néhány magyar állatorvos is praktizált, marhadoktorok, ahogy a román hivatalos iratok említik őket. A magyaroknak lehetőségük volt Bécsben vagy Pesten végezni tanulmányaikat. Pesten az orvosi karon már 1782-től létezett állatorvosi képzés. 1834-ben a román dokumentumok két, nevük után magyar állatorvost említenek: Ostoloşt (Asztalos), aki Kisoláhországért és Argeş, Teleorman, Vlaşca és Olt megyéért felelt, és Kişt (Kis), akihez a többi megye tartozott. Több adatunk maradt fenn Hubossy János (Ioan Huboţi) tevékenységéről, akit 1835-ben a református parókia anyakönyve is említ. Hubossy diplomáját Bécsben szerezte 1817-ben, és 1833-ban érkezett Bukarestbe. 1841-ben a román hatóságok állami állatorvosnak nevezik ki. Egy évvel később megírja az első román nyelvű állatorvosi könyvet. A román állatgyógyászat történészei megállapították, hogy a könyv „halhatatlan oldalakat írt a román állatgyógyászat történetében”, ám nem tértek ki Hubossy (Huboţi) vagy akár Lukács Farkas osztrák állampolgárságára, illetve magyar nemzetiségére. A másik nagyra értékelt, a román orvostörténetben úttörő szerepet játszó magyar orvos Lukács Farkas (1806–1890) sebész. A román forrásokban neve többféle változatban is megjelenik: Wolfgang Lucaci (Wolfgang a magyar Farkas keresztnév német megfelelője), vagy Volfgang Sukaci (itt valószínű nyomdahibáról van szó). Marsillac 1877-es útikönyvében, de Th. Bauer 1882-es Bukaresti Kalauzában (Călăuza Bucureşcilor) is Wolfgang Lucas-ként, illetve W. Lucaci-ként jelenik meg. Lukács Farkast 1835-ben hívta az országba egy román bojár, hogy állatgyógyászati iskolát szervezzen, az iskolaalapításra azonban csak később, 1861-ben került sor. Időközben Ploieşti-en volt orvos (1842–1845), a román állam fő állatorvosa (1853-tól), tanított Pantelimonon, az 1852-ben alapított Nemzeti Mezőgazdasági Iskolában, a katonai felcseriskolában és a Nemzeti Orvosi és Gyógyszerészeti Iskolában (amelyet 1857-ben alapítottak). Ő volt az első, aki állatgyógyászati kurzust tartott, és 1855-ben kiadott egy román nyelvű könyvet az állatbetegségekről . Tagja volt a református egyházközség presbiteri tanácsának is.
1843-ban elvette Enderle Paulinát, Carol Enderle műépítész nővérét, családja elnémetesedett, halálát már az evangélikus egyháznál anyakönyvezték, feltüntetve az elhunyt református vallását. /.../ Az orvos leszármazottjainak elnémetesedésére utalt Koós is, aki szerint a családban németül beszéltek, és a gyermekek már nem tudtak magyarul.
Vásárhelyi és Lukács fontos szerepet játszott a borszéki borvízkúra népszerűsítésében, hozzájárultak ahhoz, hogy jelentősen megnőtt a híres székelyföldi településen nyaraló román bojárok száma. A hivatalos román orvoslistákon további magyar nevek is találhatóak. A Havasalföld Fejedelemség 1836/1837-es, majd az 1838-as és 1840-es évkönyvében szerepelnek: Sekeli (Székely Károly) – Muscel és Argeş megyék orvosa, Ioab Sebeni/Sibineanu (Szebényi János), Ştefan Sobotlai (Szoboszlai István) – Muscel és Turnu megyékben, Sigism. Bartok (Bartók Zsigmond), Samuel Kiş (Kis/Kisch), a Filantropia Kórház főorvosa, Ladislav Nagi (Nagy László), Francisc (Ferenc) Orsoni és mások. A felsoroltak közül a Nagyszeben melletti Mikeszászáról származó Szebényi János Pesten szerzett diplomát 1831-ben és 1832-ben érkezett a Fejedelemségekbe; 1837-ben pedig elsőként adott ki könyvet román nyelven a nemi betegségekről.
A Piteşti-en letelepedő Székely Károlyról emlékiratokban is megemlékeznek; mivel örökösök nélkül halt meg 1855-ben, egy házat és egy szőlőst hagyott a református közösségre. Néhány orvos a református nyilvántartásokban is felbukkan: Barabás József sebész és szülész 1839-ben esküdött, Márton Pált meg mint adományozót jegyzik. Borosnyói János Lukács elismert bukaresti orvos, és több éven keresztül a református egyházközség kurátora volt, Bécsben tanult és 1850-ben érkezett Bukarestbe. Valamivel korábban, 1846-ban jött Szebenből Iosif Brust, aki román nőt vett feleségül. Amint azt a Hivatalos Közlönyből megtudhatjuk, ő és Brust Albert 1860-ban kérik honosításukat. G. Costescu szerint a botanikus Brust magyar származású volt.
Több magyar orvos dolgozott Jászvásáron. A marosvásárhelyi származású Viola József Bécsben tanult; Sturdza fejedelem személyi orvosa volt, aki a moldvai kórházak megszervezésével is őt bízta meg. Ő volt az első magyar, aki könyvet jelentetett meg a Regát területén, pontosabban Jászvásáron, 1833-ban, azonban német nyelven (Diätetik für einen Regenten); a könyv nem maradt fönn. Jászvásáron valóságos orvosi és gyógyszerészeti mozgalom indult, tagjai közt magyarokkal, Ábrahámfi Antallal és Szabó Józseffel. A jászvásári magyar orvosok az elsők között publikáltak román nyelvű szakirodalmat, Ábrahámfi 1834-ben az ásványvizekről. Szabó József (1803–1874) állította össze az első román farmakológiai munkát Iacob Czihakkal; 1872-ben a Román Akadémia tiszteletbeli tagjává választotta. A 2006-os enciklopédiai szótárban (Dicţionar enciclopedic, VI. kötet) Szabó Józsefet német nemzetiségűként említik meg, annak ellenére, hogy az egyik leggyakoribb, köznévi eredetű magyar családnév az övé.
Az 1848-as forradalom után nemcsak a bukaresti, de a vidéki magyar orvosok száma is megnőtt. Ketten közülük, Oroszhegyi Józsa és Fialla Lajos különleges szerepet játszottak, az előbbi a magyar nép viharos történelmében, utóbbi a román orvostudomány úttörőjeként. Vidéken, Craiován folytatott bakteriológiai kutatásokat Sárkány Sándor (Alexandru Sarcani), Jászvásáron dolgozott a kémikus és gyógyszerész Kónya Sámuel (1845–1940). Emlékiratokban említik 1860-ban Buzăuban dr. Eperjesit. A román fejedelemségek minden nagyobb városában megtelepedett szakemberek külön kategóriáját alkották a magyar gyógyszerészek.
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. április 23.
Magyar Bukarest (6.) (Hencz Hilda )
Szórakozó szórvány
A románságot egyre jobban vonzották az addig ismeretlen, külföldiek behozta szórakozási lehetőségek: a cirkuszi előadások, kabarék, a színház, az opera és az operett. Kezdetben, 1812–1816 között a Bródy Mátyás (Mathias) által a Slătineanu-házak környékén felállított körképet bámulhatta a közönség, 1828-ban az olasz Momolo színházat épített, ahol különféle külföldi társulatok léptek fel.
Több mint helyénvalónak bizonyult az orvos Vásárhelyi Károly Mózes kezdeményezése, aki kihasználva a nyári szünetet, Bukarestbe hozta Pály Elek énekest, a magyar opera alapítóját. Pály 22 tagú társulata 1840 nyarán kelt útra, és szörnyű körülmények között utazott: födetlen szekereken, a kellékeket és kosztümöket ládákba zsúfolva.
A színházterem szánalmasan nézett ki, de ez volt az egyetlen operaelőadásra is alkalmas: falait deszkák borították és facölöpök tartották az egyetlen sor páholyt. 300 férőhelyes volt, 15 padsorral, de állóhelyek is voltak. A világítást olajlámpákkal oldották meg. Ez volt az első alkalom, amikor egy bukaresti színpadon magyar szavak hangzottak el, az operatársulat előadásait ugyanis magyar, német és román nyelven tartotta. Bemutatták többek közt a Normát és a Sevillai borbélyt, de rövid román darabokat is. A havasalföldi uralkodónak ajánlották román táncokból és énekekből álló külön előadásukat, ebből az alkalomból írta meg Ion Heliade-Rădulescu Mezei ünnep (Serbare câmpenească) című színdarabját.
Néhány év múlva, 1846-ban, ugyancsak a Momolo Teremben tartotta három fellépését Liszt Ferenc. Bevonulása diadalmenethez hasonlított, négy gyönyörű hintóval és két párizsi koncertzongorával érkezett. Hatalmas sikert aratott; a lapok ódákat zengtek róla, Iancu Văcărescu pedig verset ír hozzá. Az utolsó hangversenyt az uralkodó, Bibescu palotájában tartották. Liszt, akit Szathmáry is elkísért, Jászvásáron is tartott három koncertet, ahol már állt az új színház. Romániai látogatása után írta meg a Román rapszódiát egy hóra ihletésére. 1930-ban Bartók Béla fedezte fel a rapszódia kéziratát a weimari Liszt-múzeumban. (...)
A bukaresti magyarság életének legnagyobb kultúreseménye Havi Mihály kolozsvári színigazgató társulatának bukaresti turnéja volt, a Hunnia felkérésére. Havi Mihály 1848-ban az aradi társulat igazgatója volt, később Kolozsvárra nevezik ki direktornak. A kolozsvári színház ekkor már félévszázados múltra tekinthetett vissza, 1792-ben alapították, és 1821-től önálló épületben működött. Havi számos turnét szervezett az európai fővárosokba: kolozsvári és pesti magyar művészekből verbuvált társulata 14 énekesből, 34 fős kórusból és balettcsoportból állt. Az időjárás nem igazán kedvezett a hosszabb utazásnak, kezdődtek ugyanis a nyári fullasztó melegek. Az előadásokat a Podul Mogoşoaieien álló Nagyszínházban tartották, amelynek terme ezer férőhelyes volt, három sor páhollyal és karzattal. 1860-ban a Közlöny kinyomtatott egy mellékletet a színház képével, a rajzot Pernet József litográfus készítette. A lap ma is fellelhető a Nemzeti Színház archívumában. Két hónap alatt 32 előadást tartottak, amelyeket nemcsak a magyar kolónia, de számos román bojár és kereskedő is megnézett. Elsőnek a Hunyadi László operát játszották, a közönség nagy örömére a híres pesti énekesnő, Lonovics Hollósy Kornélia is fellépett. Ezúttal Donizetti, Rossini és Verdi részleteket énekelt. 1862-ben és 1863-ban ismét visszatért Bukarestbe. A Nagyszínházban más magyar énekesek is felléptek, egy tenort 1867-ben Le Cler is említ. Az opera- és balettelőadások hatalmas sikere büszkeséggel töltötte el Koóst, aki emlékirataiban följegyezte, hogy életében még csak egyszer volt ilyen boldog, a magyaroknak sikerült végre kivívniuk a tiszteletet. Még a cigánybandák is a Rákóczi-indulót és a Hunyadi dallamait játszották. A magyar lap zenei tudósítója ezt írta: ,,becsülés és szeretet tárgyai lettünk az idegenek előtt”. Anyagi szempontból azonban a turné teljes bukás volt Havi számára. Az útrakelés előtt Ion Mircea (Mircse János) ügyvédtől felvett kölcsön, a hatalmas terembér, a művészek honoráriuma, a hotelszámlák és végül a hitelező lelépése a teljes bevétellel Havit az adósok bukaresti börtönébe juttatta.
Az előadás-sorozattal a magyarság kedvet kapott az ilyen típusú művelődéshez, és ez előkészítette Kossuth kedvenc hegedűse, Reményi Ede 1867-es fellépését. Reményi alapítványt hozott létre a református iskola számára, és 470 aranyat adományozott, ennek kamatából adhattak könyvjutalmakat a gyermekeknek évtizedekig. A református hitközség egy 1934-es, az alapítvány anyagi helyzetére vonatkozó beszámolójából kitűnik, hogy ez az összeg még akkor is létezett. A hegedűművész Arany János köteteket is adományozott.
A zeneegyletek és kórusok, a diákok és felnőttek zenei nevelése évtizedekig fontos szerepet játszott a bukaresti magyarság életében.
Az egyházi vagy világi ünnepek alkalmából előadott daloknak, a báloknak és ünnepségeknek nemcsak az anyanyelv és a hazafias érzelmek ápolásában volt szerepük, de vonzották a magyar kolónia jelentős részét, gyermekeket és felnőtteket egyaránt, erősítették az együvé tartozás érzését, és derűt vittek mindannyiuk életébe. A repertoár nagyon változatos volt: egyházi énekek, kuruc- és népdalok egyaránt szerepeltek műsoron. Az iskolában Koós is zongorázott, de maga mellett tudhatta Kiss József kántortanítót, kitűnő orgonistát és gitárost, aki 1854-től 1863-ig, majdnem tíz évig élt Bukarestben. Az év végi vizsgák után Koós a Cotroceni-kolostor melletti rétre vitte a gyermekeket, ahol népdalokat énekeltek.
Külön említést érdemelnek a magyar bálok, mert azokról a román források is megemlékeznek, például a Ianoş báljairól. A legtöbb részlettel dr. N. Vătămanu Istorie bucureşteană című könyve szolgál. A tulajdonos egy nyolctagú zenekart biztosított, valamint ételt, italt, a bálozók az egyszerűbb emberek közül kerültek ki: bolti inasok, szolgálók, kocsisok és szegény lányok, úgyhogy nem kellett senkinek kiöltöznie: jöhettek az egyetlen szakadt vagy foltos ruhájukban, kalucsnival. Már Bukarestbe érkeztekor figyelmeztette pár híve Koóst, hogy kerülje el a János-bálokat, amelyeket a kertész Pákozdi János szervezett házánál, a Cişmigiu-kert déli felén, mivel azokon a magyarságnak csak a söpredéke vesz részt. Kezdetben az újonnan alapított Hunnia egylet báljait is hasonló formában szervezték. Amikor a pap is elment egy ilyen bálra, elhatározta, megtanítja honfitársait, hogy kell méltó módon mulatni, népviseletbe öltözve, evés-ivásbeli túlkapások nélkül. 1857-ben megalakult a művelődési egylet, a bukaresti magyarok egyik legfontosabb intézménye. A kezdeményező Nagy István katolikus kereskedő és kocsigyártó volt. Nemrég tért vissza Konstantinápolyból, még az ottani kaszinó működési szabályzatát is magával hozta. Saját székhellyel rendelkező egylet, klub lett volna, amely lehetőséget ad a különböző felekezetű magyaroknak a találkozásra, olvasásra, zenehallgatásra, biliárdozásra, művelődési és vallásos rendezvényekre. 140 támogatói aláírással 1857. október 26-án/november 7-én az olvasóegylet átalakult a Hunnia művelődési egyletté Koós Ferenc elnökletével. A Hunnia első székhelye a Püspökség téri (Piaţa Episcopiei, az Ateneul Român helyén) Gherasim-házban volt. Csak a középosztály, értelmiségiek vagy mesteremberek látogathatták, mivel évi két arany díjat kellett fizetni. A Hunnia egyletben Koós zenés és szavalóesteket szervezett, a magyar történelemről tartott konferenciákat, Veress Sándor mérnök meg külföldi vándoréveiről idézte fel emlékeit.
Koós továbbra is ápolta anyaországbeli, pesti és kolozsvári nagy személyiségekhez fűződő kapcsolatait. 1862-ben Pestre utazott, ahol ellátogatott azokba a szerkesztőségekbe, melyekkel már együttműködött az évek során. Alkalma volt megismerkedni Jókai Mórral, aki egy arcképét és saját könyveit adományozta a bukaresti magyar közösségnek. Nem ez volt az első alkalom, hogy Jókai a bukaresti magyarokról hallott. Sükei egyik fia, a korán elhunyt tehetséges költő, Sükei Károly (1824–1854) jó barátja volt. Ő volt az egyetlen magyar költő, aki Bukarestben született. Erdélyi tanulmányai után 1846-ban érkezett Pestre. Részt vett a forradalomban, ezért a hatóságok évekig vadásztak rá. Jókait lenyűgözték az ifjú Sükei történetei Oláhországról, annyira, hogy két Havasalföldön játszódó elbeszélést is írt; az egyik Bukarestben játszódik, a Tudor Vladimirescu-féle lázadás idején, és azt a pillanatot örökíti meg, amikor golyó érte Sükei Imre szószékét.
Koós figyelme a Bukarestben nagy számban élő inasokra is kiterjedt. Világossá vált számára, mennyire fontos szakmai képzésük, ezért vasárnapi tanítást szervezett nekik, amely azonban csak egy évig tartott. Az órákon mintegy száz fiatal vett részt, hat tanító, Veress mérnök és Nagy István kocsigyártó oktatta őket.
Az egyesületalapítás immár szokásává vált a Kárpátokon túli magyarságnak: az évtizedek során tizessével jöttek létre az egyletek Bukarestben, de a magyarok lakta vidéki városokban ( Giurgiu, Ploieşti, Piteşti, Brăila, Craiova stb.) is: dalárdák, olvasóegyletek, férfiak, nők, gyermekek hitegyletei, mesterek, legények egyesületei, segélyegyletek stb. alakultak. A Hunnia – mely később Bukaresti Magyar Társulattá alakult – volt az anyatársulat, amelybe időnként beolvadtak, máskor meg leszakadtak róla a különböző egyletek. Az egyik legfontosabb leváló egyesület a Magyar betegsegélyező és temetkezési egylet volt, amelyet 1864-ben hoztak létre, többek közt Fialla Lajos orvos és Nagy István kocsigyártó kezdeményezésére. Magyarország címere minden társulat zászlaján rajta volt, de a báli meghívókon, az iskolában és a templomban is ott volt.
(folytatjuk) János András fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Szórakozó szórvány
A románságot egyre jobban vonzották az addig ismeretlen, külföldiek behozta szórakozási lehetőségek: a cirkuszi előadások, kabarék, a színház, az opera és az operett. Kezdetben, 1812–1816 között a Bródy Mátyás (Mathias) által a Slătineanu-házak környékén felállított körképet bámulhatta a közönség, 1828-ban az olasz Momolo színházat épített, ahol különféle külföldi társulatok léptek fel.
Több mint helyénvalónak bizonyult az orvos Vásárhelyi Károly Mózes kezdeményezése, aki kihasználva a nyári szünetet, Bukarestbe hozta Pály Elek énekest, a magyar opera alapítóját. Pály 22 tagú társulata 1840 nyarán kelt útra, és szörnyű körülmények között utazott: födetlen szekereken, a kellékeket és kosztümöket ládákba zsúfolva.
A színházterem szánalmasan nézett ki, de ez volt az egyetlen operaelőadásra is alkalmas: falait deszkák borították és facölöpök tartották az egyetlen sor páholyt. 300 férőhelyes volt, 15 padsorral, de állóhelyek is voltak. A világítást olajlámpákkal oldották meg. Ez volt az első alkalom, amikor egy bukaresti színpadon magyar szavak hangzottak el, az operatársulat előadásait ugyanis magyar, német és román nyelven tartotta. Bemutatták többek közt a Normát és a Sevillai borbélyt, de rövid román darabokat is. A havasalföldi uralkodónak ajánlották román táncokból és énekekből álló külön előadásukat, ebből az alkalomból írta meg Ion Heliade-Rădulescu Mezei ünnep (Serbare câmpenească) című színdarabját.
Néhány év múlva, 1846-ban, ugyancsak a Momolo Teremben tartotta három fellépését Liszt Ferenc. Bevonulása diadalmenethez hasonlított, négy gyönyörű hintóval és két párizsi koncertzongorával érkezett. Hatalmas sikert aratott; a lapok ódákat zengtek róla, Iancu Văcărescu pedig verset ír hozzá. Az utolsó hangversenyt az uralkodó, Bibescu palotájában tartották. Liszt, akit Szathmáry is elkísért, Jászvásáron is tartott három koncertet, ahol már állt az új színház. Romániai látogatása után írta meg a Román rapszódiát egy hóra ihletésére. 1930-ban Bartók Béla fedezte fel a rapszódia kéziratát a weimari Liszt-múzeumban. (...)
A bukaresti magyarság életének legnagyobb kultúreseménye Havi Mihály kolozsvári színigazgató társulatának bukaresti turnéja volt, a Hunnia felkérésére. Havi Mihály 1848-ban az aradi társulat igazgatója volt, később Kolozsvárra nevezik ki direktornak. A kolozsvári színház ekkor már félévszázados múltra tekinthetett vissza, 1792-ben alapították, és 1821-től önálló épületben működött. Havi számos turnét szervezett az európai fővárosokba: kolozsvári és pesti magyar művészekből verbuvált társulata 14 énekesből, 34 fős kórusból és balettcsoportból állt. Az időjárás nem igazán kedvezett a hosszabb utazásnak, kezdődtek ugyanis a nyári fullasztó melegek. Az előadásokat a Podul Mogoşoaieien álló Nagyszínházban tartották, amelynek terme ezer férőhelyes volt, három sor páhollyal és karzattal. 1860-ban a Közlöny kinyomtatott egy mellékletet a színház képével, a rajzot Pernet József litográfus készítette. A lap ma is fellelhető a Nemzeti Színház archívumában. Két hónap alatt 32 előadást tartottak, amelyeket nemcsak a magyar kolónia, de számos román bojár és kereskedő is megnézett. Elsőnek a Hunyadi László operát játszották, a közönség nagy örömére a híres pesti énekesnő, Lonovics Hollósy Kornélia is fellépett. Ezúttal Donizetti, Rossini és Verdi részleteket énekelt. 1862-ben és 1863-ban ismét visszatért Bukarestbe. A Nagyszínházban más magyar énekesek is felléptek, egy tenort 1867-ben Le Cler is említ. Az opera- és balettelőadások hatalmas sikere büszkeséggel töltötte el Koóst, aki emlékirataiban följegyezte, hogy életében még csak egyszer volt ilyen boldog, a magyaroknak sikerült végre kivívniuk a tiszteletet. Még a cigánybandák is a Rákóczi-indulót és a Hunyadi dallamait játszották. A magyar lap zenei tudósítója ezt írta: ,,becsülés és szeretet tárgyai lettünk az idegenek előtt”. Anyagi szempontból azonban a turné teljes bukás volt Havi számára. Az útrakelés előtt Ion Mircea (Mircse János) ügyvédtől felvett kölcsön, a hatalmas terembér, a művészek honoráriuma, a hotelszámlák és végül a hitelező lelépése a teljes bevétellel Havit az adósok bukaresti börtönébe juttatta.
Az előadás-sorozattal a magyarság kedvet kapott az ilyen típusú művelődéshez, és ez előkészítette Kossuth kedvenc hegedűse, Reményi Ede 1867-es fellépését. Reményi alapítványt hozott létre a református iskola számára, és 470 aranyat adományozott, ennek kamatából adhattak könyvjutalmakat a gyermekeknek évtizedekig. A református hitközség egy 1934-es, az alapítvány anyagi helyzetére vonatkozó beszámolójából kitűnik, hogy ez az összeg még akkor is létezett. A hegedűművész Arany János köteteket is adományozott.
A zeneegyletek és kórusok, a diákok és felnőttek zenei nevelése évtizedekig fontos szerepet játszott a bukaresti magyarság életében.
Az egyházi vagy világi ünnepek alkalmából előadott daloknak, a báloknak és ünnepségeknek nemcsak az anyanyelv és a hazafias érzelmek ápolásában volt szerepük, de vonzották a magyar kolónia jelentős részét, gyermekeket és felnőtteket egyaránt, erősítették az együvé tartozás érzését, és derűt vittek mindannyiuk életébe. A repertoár nagyon változatos volt: egyházi énekek, kuruc- és népdalok egyaránt szerepeltek műsoron. Az iskolában Koós is zongorázott, de maga mellett tudhatta Kiss József kántortanítót, kitűnő orgonistát és gitárost, aki 1854-től 1863-ig, majdnem tíz évig élt Bukarestben. Az év végi vizsgák után Koós a Cotroceni-kolostor melletti rétre vitte a gyermekeket, ahol népdalokat énekeltek.
Külön említést érdemelnek a magyar bálok, mert azokról a román források is megemlékeznek, például a Ianoş báljairól. A legtöbb részlettel dr. N. Vătămanu Istorie bucureşteană című könyve szolgál. A tulajdonos egy nyolctagú zenekart biztosított, valamint ételt, italt, a bálozók az egyszerűbb emberek közül kerültek ki: bolti inasok, szolgálók, kocsisok és szegény lányok, úgyhogy nem kellett senkinek kiöltöznie: jöhettek az egyetlen szakadt vagy foltos ruhájukban, kalucsnival. Már Bukarestbe érkeztekor figyelmeztette pár híve Koóst, hogy kerülje el a János-bálokat, amelyeket a kertész Pákozdi János szervezett házánál, a Cişmigiu-kert déli felén, mivel azokon a magyarságnak csak a söpredéke vesz részt. Kezdetben az újonnan alapított Hunnia egylet báljait is hasonló formában szervezték. Amikor a pap is elment egy ilyen bálra, elhatározta, megtanítja honfitársait, hogy kell méltó módon mulatni, népviseletbe öltözve, evés-ivásbeli túlkapások nélkül. 1857-ben megalakult a művelődési egylet, a bukaresti magyarok egyik legfontosabb intézménye. A kezdeményező Nagy István katolikus kereskedő és kocsigyártó volt. Nemrég tért vissza Konstantinápolyból, még az ottani kaszinó működési szabályzatát is magával hozta. Saját székhellyel rendelkező egylet, klub lett volna, amely lehetőséget ad a különböző felekezetű magyaroknak a találkozásra, olvasásra, zenehallgatásra, biliárdozásra, művelődési és vallásos rendezvényekre. 140 támogatói aláírással 1857. október 26-án/november 7-én az olvasóegylet átalakult a Hunnia művelődési egyletté Koós Ferenc elnökletével. A Hunnia első székhelye a Püspökség téri (Piaţa Episcopiei, az Ateneul Român helyén) Gherasim-házban volt. Csak a középosztály, értelmiségiek vagy mesteremberek látogathatták, mivel évi két arany díjat kellett fizetni. A Hunnia egyletben Koós zenés és szavalóesteket szervezett, a magyar történelemről tartott konferenciákat, Veress Sándor mérnök meg külföldi vándoréveiről idézte fel emlékeit.
Koós továbbra is ápolta anyaországbeli, pesti és kolozsvári nagy személyiségekhez fűződő kapcsolatait. 1862-ben Pestre utazott, ahol ellátogatott azokba a szerkesztőségekbe, melyekkel már együttműködött az évek során. Alkalma volt megismerkedni Jókai Mórral, aki egy arcképét és saját könyveit adományozta a bukaresti magyar közösségnek. Nem ez volt az első alkalom, hogy Jókai a bukaresti magyarokról hallott. Sükei egyik fia, a korán elhunyt tehetséges költő, Sükei Károly (1824–1854) jó barátja volt. Ő volt az egyetlen magyar költő, aki Bukarestben született. Erdélyi tanulmányai után 1846-ban érkezett Pestre. Részt vett a forradalomban, ezért a hatóságok évekig vadásztak rá. Jókait lenyűgözték az ifjú Sükei történetei Oláhországról, annyira, hogy két Havasalföldön játszódó elbeszélést is írt; az egyik Bukarestben játszódik, a Tudor Vladimirescu-féle lázadás idején, és azt a pillanatot örökíti meg, amikor golyó érte Sükei Imre szószékét.
Koós figyelme a Bukarestben nagy számban élő inasokra is kiterjedt. Világossá vált számára, mennyire fontos szakmai képzésük, ezért vasárnapi tanítást szervezett nekik, amely azonban csak egy évig tartott. Az órákon mintegy száz fiatal vett részt, hat tanító, Veress mérnök és Nagy István kocsigyártó oktatta őket.
Az egyesületalapítás immár szokásává vált a Kárpátokon túli magyarságnak: az évtizedek során tizessével jöttek létre az egyletek Bukarestben, de a magyarok lakta vidéki városokban ( Giurgiu, Ploieşti, Piteşti, Brăila, Craiova stb.) is: dalárdák, olvasóegyletek, férfiak, nők, gyermekek hitegyletei, mesterek, legények egyesületei, segélyegyletek stb. alakultak. A Hunnia – mely később Bukaresti Magyar Társulattá alakult – volt az anyatársulat, amelybe időnként beolvadtak, máskor meg leszakadtak róla a különböző egyletek. Az egyik legfontosabb leváló egyesület a Magyar betegsegélyező és temetkezési egylet volt, amelyet 1864-ben hoztak létre, többek közt Fialla Lajos orvos és Nagy István kocsigyártó kezdeményezésére. Magyarország címere minden társulat zászlaján rajta volt, de a báli meghívókon, az iskolában és a templomban is ott volt.
(folytatjuk) János András fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. május 7.
Hencz Hilda: Magyar Bukarest (8.)
A kulturális élet veszített pezsgéséből Koós távozása után, minősége egyre inkább a kántortanítók szervezőkészségétől és képességeitől függött, akik közül Teleki Mózes és Kertész József tűnt ki a következő években. Talán nem érdektelen, Kertész beszámolójából kiderül, hogy mi volt egy református tanító társadalmi rangja, és milyen volt anyagi helyzete.
Kertész 1893-ban érkezett Bukarestbe, nem tudatták vele sem a vonatút hosszát, sem az állomástól mintegy két kilométerre lévő parókián rá váró körülményeket. Nem tudott románul, nem ismerte a román pénz értékét, és az állomáson sem várta senki. Megérkezésekor Kertészt lenyűgözte a fogatok sokasága, a bakon bársonyköpenyes parádés kocsisokkal. Mivel nem tudta, hogy a kocsisok nagy része magyar, szerencsétlenségére egy román kocsishoz fordult, aki három órán keresztül hordozta a városban. A hordárnak és a kocsisnak is megengedte, hogy annyit vegyenek el az átnyújtott pénzkötegből, amennyi szerintük nekik jár, és ezek jócskán ki is használták a helyzetet. Nagy későre megérkezett a református parókiára; nem tudta, hogy a paplak földszintjét bérbe adták, úgyhogy egy román újságírónál zörgetett, aki szembecsapta vele az ajtót, és a magyarokat sértő gúnynéven boanghennek nevezte. Az esperes egyetlen kis szobácskát bocsátott rendelkezésére, egy kis asztallal és egy ágynemű nélküli vasággyal. Ahogy azt más forrásból tudjuk, maga az érsek sem élt sokkal jobb anyagi körülmények között; az évi 2400 frankos fizetés csak arra volt elég, hogy „éhen ne haljon az ember”.
Kertész átvette a dal- és műkedvelő kör vezetését, és kibérelt egy próbatermet az Erzsébet sugárúton, később a próbákat már a református iskolában tartották. Habár a Magyar Társulat új épületében minden magyar művelődési rendezvénynek kellett volna hogy jusson hely, a művészeti körök és egyletek leggyakrabban arra kényszerültek, hogy nemcsak próbára, de az előadásra is termet béreljenek, mert a társulat a dísztermét mindig bérbe adta.
A magyarok mindig túl sok művelődési, zenei, színi- vagy szavalóegyletet, társulatot alapítottak, így szétforgácsolták energiájukat. Jobb lett volna, ha csökkentik számukat, a szervezést és a vezetést pedig értelmiségiek veszik át, akkor a társulat dísztermét is használhatták volna; ezt többször is javasolták az évtizedek során a magyar újságírók.
A legfontosabb zenei-művelődési együttes ebből az időszakból az 1882-ben alakult amatőr színjátszó csoport és a Magyar Társulat által 1887-ben alakított Magyar Dalárda. A színjátszó csoport fénykorát Bakai Antal, a budapesti Nemzeti Színház volt szabója idején élte. Négy éven keresztül egy magyar lap sem jelent meg, csak a Magyar Társulat és a református eklézsia értesítője. 1889-ben napvilágot látott a Bukaresti Magyar Képes Naptár Veress Endre szerkesztésében. Koós és Vándory lapjai után ez volt a legfontosabb magyar kiadvány. Veress hazafias kötelességének érezte egy kalendárium megjelentetését, hisz honfitársai szellemi táplálék nélkül maradtak. Máskülönben a magyarok száma annyira magas volt, hogy akár egy jómódú kisiparos is megengedhette volna magának egy lap kiadását, és egy kalendárium kiadásához pedig csak a jóindulat hiányzott, vélte Veress. Ezzel a kiadvánnyal vette kezdetét honfitársai történelmének kutatása. (...)
Veress naptára Sándor József üzenetével kezdődött; Sándor József – 1885-től az EMKE elnökeként – emblematikus figurája volt a magyarságnak. Bukarestben született 1853-ban a forradalmár Sándor Dénes fiaként, és Koós tanítványa volt a református elemi iskolában. Üzenetének mottója C. A. Rosetti nyilatkozata volt: ,,Szeretem nemzetemet, nem gyűlöltem senkit.” A bukaresti magyar lapokban megjelenő nyilatkozatokkal összhangban köszönetet mond a románoknak vendégszeretetükért és toleranciájukért: ,,Áldott a föld, mely elfogad, a nemzet, mely tűzhelyet ad, a felekezet, mely véd, a törvény, mely támogat, az idegen, a más ajkú, az úr, ki nemcsak saját hazájának és népének fia, de ember is.”
Sándor József előbb a román költészettel, később a román politikával foglalkozott. 1885. december 25-én ő közölte az első magyar nyelvű Eminescu-versfordítást Cseresznyefa fehér virága (Atât de fragedă) címmel a Kolozsvári Közlönyben. Fényes politikai karriert futott be, 1896–1905 között magyarországi országgyűlési képviselő volt, 1918–1922 között a Nemzeti Magyar Párt elnöke, képviselő a román parlamentben (1922–1926) és 1926-tól szenátor; ugyanakkor a román Ókirályság református egyházmegyéjének kurátora. Képviselőként sokszor támadta a román sajtó, például azt is be kellett bizonyítania, hogy nem bordélytulajdonos. Kolozsváron halt meg 1945-ben. Az ifjabb Veress érdeme, hogy ráérzett, kik voltak a XIX. század második felében a bukaresti magyarság nagy személyiségei: Koós Ferenc lelkipásztor, Fialla Lajos orvos és saját apja, a mérnök Veress Sándor.
Veress Sándor (1828–1884) Magyarországon született református pap fiaként. Tanulmányait félbeszakította, hogy részt vehessen az 1848-as forradalomban, majd hosszas törökországi, itáliai, franciaországi és angliai vándorlás után Londonban szerzett földmérnöki diplomát. Nem tudni, hogy miért döntött a bukaresti letelepedés mellett 1859-ben. Sok nyelven beszélt, mint a legtöbb magyar kivándorló: a román mellett tudott németül, angolul, franciául, olaszul és törökül is. A román arisztokráciával szakmája révén került kapcsolatba, olyan nagybojár családok fordultak hozzá birtokaik telekkönyvezésével, mint a Ştirbei, az Obrenovici és a Lahovari; a sinaiai királyi uradalmon is végzett földméréseket. Veress vezette be a háromszögeléses és telekegyesítési mérési módszereket; sok térképéről kőlenyomatos másolat készült, és stratégiai fontosságúnak tekintették ezeket, mert a pár évtizeddel korábban készíttetett térképek már nem feleltek meg a valóságnak, Románia pedig egy törökellenes háború küszöbén állt. Több éven keresztül dolgozott az 1875-ben használatba vett Piteşti–Târgovişte vasútvonal építésénél is. Elfogadta rövid időre a református egyház kurátori és a Magyar Társulat elnöki tisztjét. Nagyon elfoglalt ember lévén, szakmája miatt legtöbbször úton volt, jól ismerte a román vidékeket, életvitelüket, szokásaikat, megírta Románia történetét is, melyen húsz évig, 1871-ig dolgozott. A kéziratban maradt mű 214 ívet tesz ki, és Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárában található. Ez volt a románoknak az első magyar által írt története. Borsi-Kálmán Béla történész szerint Veress ,,a román világ egyik legavatottabb ismerőjének számít”. Habár a hatóságok által készített népszámlálások adataiból nem derül ki a havasalföldi bojárság eredete, Veress Sándor szerint csak alig 10 százalékuk volt román származású, a nagy többség görög felmenőkkel rendelkezett. A helyzet hasonló volt a bérlőknél is: négyötöd részük görög volt, továbbá szerbek és bolgárok, és csak elenyésző részük volt román. Szerinte a kereskedők, főleg a gabonakereskedők többsége görög volt, úgyhogy a Duna menti kikötőkben, Calafattól Galacig, majdnem kizárólag csak görögül beszéltek. Veressnek sikerült megragadnia azt a korszakot, amikor a külföldön taníttatott románok kezdték kiszorítani az idegeneket, ám még mindig magas maradt a külföldi szakemberek – orvosok, gyógyszerészek, építészmérnökök, művészek, fotográfusok stb. – aránya, köztük a magyaroké is.
A kézirat a románok történetének bemutatásával kezdődik – valószínű, román források alapján készült összeállítás –, folytatódik a politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális és vallási élet leírásával, de kitér a románok viseletére, hagyományaira és hiedelmeire is. Nem hiányoznak a kritikus megjegyzések sem a korrupcióról és a felületes munkavégzésről, főleg, ami az utak és hidak tervezését és kivitelezését illeti. Két fejezetben vázolta a román idegengyűlöletet, hosszan idézett antiszemita és magyerellenes írásokat az 1869–1870-ben megjelenő Românul, Trompeta Carpaților, Presa, Terra lapokból. Károly király is felfigyelt erre a xenofób magatartásra, szokása is volt mondani: „Meine Landeslaute haben die Fremden nicht gern” (Honfitársaim nem szeretik az idegeneket), jegyzi fel Veress.
Aki azt reméli, hogy lényeges adatokra lel a korabeli magyar elit életéről, nagyot csalódik, annak ellenére, hogy Veress külön fejezetet szentelt a külföldi értelmiségieknek.
Veress Sándor a bukaresti kálvinista temetőben nyugszik. A temetésen az öreg Em. Lahovari az özvegyhez ezeket a szavakat intézte: ,,Én bejártam az egész művelt világot, de becsületesebb embert, mint Veress Sándor volt, soha nem láttam, soha nem ismertem”. (...) A gondolat, hogy lefordítsa Románia királynéja, Erzsébet (Carmen Sylva) írásait, már régóta foglalkoztatta az ifjabb Veresst, de kiadásukra tett próbálkozásai kudarcot vallottak. Most felkínálkozott az alkalom, úgyhogy közölte a Dâmbovița legendájának első magyar fordítását a királyné feldolgozásában. A királynőre felfigyeltek a magyarok is, a Magyarországról érkezett újságíróknak, Vándorynak, majd később pedig Poliány Zoltánnak köszönhetően. Vándory egyik versét ajánlja neki a Bukaresti Híradóban, mire a királyné köszönetképpen koszorút küld Petőfi szobrához. 1897-ben a Budapesti Egyetem díszdoktori címet adományozott a királynénak. 1907-ben Poliány Zoltán felesége egy könyvet szentelt neki, ez volt az első ilyen témájú magyar nyelvű könyv. A Petőfi-szobrot, amelyről szó van az 1882-es cikkben, nem sikerült azonosítani. Pár szobrot jóval később csakugyan állítottak a költőnek: egy mellszobrot, Balogh Péter művét a Petőfi-ház belső udvarán. Egy másik mellszobor, Szobodka András alkotása a Herăstrău Parkban áll (fotó; a szobrász nevét elírták: M. Sobotka).
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A kulturális élet veszített pezsgéséből Koós távozása után, minősége egyre inkább a kántortanítók szervezőkészségétől és képességeitől függött, akik közül Teleki Mózes és Kertész József tűnt ki a következő években. Talán nem érdektelen, Kertész beszámolójából kiderül, hogy mi volt egy református tanító társadalmi rangja, és milyen volt anyagi helyzete.
Kertész 1893-ban érkezett Bukarestbe, nem tudatták vele sem a vonatút hosszát, sem az állomástól mintegy két kilométerre lévő parókián rá váró körülményeket. Nem tudott románul, nem ismerte a román pénz értékét, és az állomáson sem várta senki. Megérkezésekor Kertészt lenyűgözte a fogatok sokasága, a bakon bársonyköpenyes parádés kocsisokkal. Mivel nem tudta, hogy a kocsisok nagy része magyar, szerencsétlenségére egy román kocsishoz fordult, aki három órán keresztül hordozta a városban. A hordárnak és a kocsisnak is megengedte, hogy annyit vegyenek el az átnyújtott pénzkötegből, amennyi szerintük nekik jár, és ezek jócskán ki is használták a helyzetet. Nagy későre megérkezett a református parókiára; nem tudta, hogy a paplak földszintjét bérbe adták, úgyhogy egy román újságírónál zörgetett, aki szembecsapta vele az ajtót, és a magyarokat sértő gúnynéven boanghennek nevezte. Az esperes egyetlen kis szobácskát bocsátott rendelkezésére, egy kis asztallal és egy ágynemű nélküli vasággyal. Ahogy azt más forrásból tudjuk, maga az érsek sem élt sokkal jobb anyagi körülmények között; az évi 2400 frankos fizetés csak arra volt elég, hogy „éhen ne haljon az ember”.
Kertész átvette a dal- és műkedvelő kör vezetését, és kibérelt egy próbatermet az Erzsébet sugárúton, később a próbákat már a református iskolában tartották. Habár a Magyar Társulat új épületében minden magyar művelődési rendezvénynek kellett volna hogy jusson hely, a művészeti körök és egyletek leggyakrabban arra kényszerültek, hogy nemcsak próbára, de az előadásra is termet béreljenek, mert a társulat a dísztermét mindig bérbe adta.
A magyarok mindig túl sok művelődési, zenei, színi- vagy szavalóegyletet, társulatot alapítottak, így szétforgácsolták energiájukat. Jobb lett volna, ha csökkentik számukat, a szervezést és a vezetést pedig értelmiségiek veszik át, akkor a társulat dísztermét is használhatták volna; ezt többször is javasolták az évtizedek során a magyar újságírók.
A legfontosabb zenei-művelődési együttes ebből az időszakból az 1882-ben alakult amatőr színjátszó csoport és a Magyar Társulat által 1887-ben alakított Magyar Dalárda. A színjátszó csoport fénykorát Bakai Antal, a budapesti Nemzeti Színház volt szabója idején élte. Négy éven keresztül egy magyar lap sem jelent meg, csak a Magyar Társulat és a református eklézsia értesítője. 1889-ben napvilágot látott a Bukaresti Magyar Képes Naptár Veress Endre szerkesztésében. Koós és Vándory lapjai után ez volt a legfontosabb magyar kiadvány. Veress hazafias kötelességének érezte egy kalendárium megjelentetését, hisz honfitársai szellemi táplálék nélkül maradtak. Máskülönben a magyarok száma annyira magas volt, hogy akár egy jómódú kisiparos is megengedhette volna magának egy lap kiadását, és egy kalendárium kiadásához pedig csak a jóindulat hiányzott, vélte Veress. Ezzel a kiadvánnyal vette kezdetét honfitársai történelmének kutatása. (...)
Veress naptára Sándor József üzenetével kezdődött; Sándor József – 1885-től az EMKE elnökeként – emblematikus figurája volt a magyarságnak. Bukarestben született 1853-ban a forradalmár Sándor Dénes fiaként, és Koós tanítványa volt a református elemi iskolában. Üzenetének mottója C. A. Rosetti nyilatkozata volt: ,,Szeretem nemzetemet, nem gyűlöltem senkit.” A bukaresti magyar lapokban megjelenő nyilatkozatokkal összhangban köszönetet mond a románoknak vendégszeretetükért és toleranciájukért: ,,Áldott a föld, mely elfogad, a nemzet, mely tűzhelyet ad, a felekezet, mely véd, a törvény, mely támogat, az idegen, a más ajkú, az úr, ki nemcsak saját hazájának és népének fia, de ember is.”
Sándor József előbb a román költészettel, később a román politikával foglalkozott. 1885. december 25-én ő közölte az első magyar nyelvű Eminescu-versfordítást Cseresznyefa fehér virága (Atât de fragedă) címmel a Kolozsvári Közlönyben. Fényes politikai karriert futott be, 1896–1905 között magyarországi országgyűlési képviselő volt, 1918–1922 között a Nemzeti Magyar Párt elnöke, képviselő a román parlamentben (1922–1926) és 1926-tól szenátor; ugyanakkor a román Ókirályság református egyházmegyéjének kurátora. Képviselőként sokszor támadta a román sajtó, például azt is be kellett bizonyítania, hogy nem bordélytulajdonos. Kolozsváron halt meg 1945-ben. Az ifjabb Veress érdeme, hogy ráérzett, kik voltak a XIX. század második felében a bukaresti magyarság nagy személyiségei: Koós Ferenc lelkipásztor, Fialla Lajos orvos és saját apja, a mérnök Veress Sándor.
Veress Sándor (1828–1884) Magyarországon született református pap fiaként. Tanulmányait félbeszakította, hogy részt vehessen az 1848-as forradalomban, majd hosszas törökországi, itáliai, franciaországi és angliai vándorlás után Londonban szerzett földmérnöki diplomát. Nem tudni, hogy miért döntött a bukaresti letelepedés mellett 1859-ben. Sok nyelven beszélt, mint a legtöbb magyar kivándorló: a román mellett tudott németül, angolul, franciául, olaszul és törökül is. A román arisztokráciával szakmája révén került kapcsolatba, olyan nagybojár családok fordultak hozzá birtokaik telekkönyvezésével, mint a Ştirbei, az Obrenovici és a Lahovari; a sinaiai királyi uradalmon is végzett földméréseket. Veress vezette be a háromszögeléses és telekegyesítési mérési módszereket; sok térképéről kőlenyomatos másolat készült, és stratégiai fontosságúnak tekintették ezeket, mert a pár évtizeddel korábban készíttetett térképek már nem feleltek meg a valóságnak, Románia pedig egy törökellenes háború küszöbén állt. Több éven keresztül dolgozott az 1875-ben használatba vett Piteşti–Târgovişte vasútvonal építésénél is. Elfogadta rövid időre a református egyház kurátori és a Magyar Társulat elnöki tisztjét. Nagyon elfoglalt ember lévén, szakmája miatt legtöbbször úton volt, jól ismerte a román vidékeket, életvitelüket, szokásaikat, megírta Románia történetét is, melyen húsz évig, 1871-ig dolgozott. A kéziratban maradt mű 214 ívet tesz ki, és Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárában található. Ez volt a románoknak az első magyar által írt története. Borsi-Kálmán Béla történész szerint Veress ,,a román világ egyik legavatottabb ismerőjének számít”. Habár a hatóságok által készített népszámlálások adataiból nem derül ki a havasalföldi bojárság eredete, Veress Sándor szerint csak alig 10 százalékuk volt román származású, a nagy többség görög felmenőkkel rendelkezett. A helyzet hasonló volt a bérlőknél is: négyötöd részük görög volt, továbbá szerbek és bolgárok, és csak elenyésző részük volt román. Szerinte a kereskedők, főleg a gabonakereskedők többsége görög volt, úgyhogy a Duna menti kikötőkben, Calafattól Galacig, majdnem kizárólag csak görögül beszéltek. Veressnek sikerült megragadnia azt a korszakot, amikor a külföldön taníttatott románok kezdték kiszorítani az idegeneket, ám még mindig magas maradt a külföldi szakemberek – orvosok, gyógyszerészek, építészmérnökök, művészek, fotográfusok stb. – aránya, köztük a magyaroké is.
A kézirat a románok történetének bemutatásával kezdődik – valószínű, román források alapján készült összeállítás –, folytatódik a politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális és vallási élet leírásával, de kitér a románok viseletére, hagyományaira és hiedelmeire is. Nem hiányoznak a kritikus megjegyzések sem a korrupcióról és a felületes munkavégzésről, főleg, ami az utak és hidak tervezését és kivitelezését illeti. Két fejezetben vázolta a román idegengyűlöletet, hosszan idézett antiszemita és magyerellenes írásokat az 1869–1870-ben megjelenő Românul, Trompeta Carpaților, Presa, Terra lapokból. Károly király is felfigyelt erre a xenofób magatartásra, szokása is volt mondani: „Meine Landeslaute haben die Fremden nicht gern” (Honfitársaim nem szeretik az idegeneket), jegyzi fel Veress.
Aki azt reméli, hogy lényeges adatokra lel a korabeli magyar elit életéről, nagyot csalódik, annak ellenére, hogy Veress külön fejezetet szentelt a külföldi értelmiségieknek.
Veress Sándor a bukaresti kálvinista temetőben nyugszik. A temetésen az öreg Em. Lahovari az özvegyhez ezeket a szavakat intézte: ,,Én bejártam az egész művelt világot, de becsületesebb embert, mint Veress Sándor volt, soha nem láttam, soha nem ismertem”. (...) A gondolat, hogy lefordítsa Románia királynéja, Erzsébet (Carmen Sylva) írásait, már régóta foglalkoztatta az ifjabb Veresst, de kiadásukra tett próbálkozásai kudarcot vallottak. Most felkínálkozott az alkalom, úgyhogy közölte a Dâmbovița legendájának első magyar fordítását a királyné feldolgozásában. A királynőre felfigyeltek a magyarok is, a Magyarországról érkezett újságíróknak, Vándorynak, majd később pedig Poliány Zoltánnak köszönhetően. Vándory egyik versét ajánlja neki a Bukaresti Híradóban, mire a királyné köszönetképpen koszorút küld Petőfi szobrához. 1897-ben a Budapesti Egyetem díszdoktori címet adományozott a királynénak. 1907-ben Poliány Zoltán felesége egy könyvet szentelt neki, ez volt az első ilyen témájú magyar nyelvű könyv. A Petőfi-szobrot, amelyről szó van az 1882-es cikkben, nem sikerült azonosítani. Pár szobrot jóval később csakugyan állítottak a költőnek: egy mellszobrot, Balogh Péter művét a Petőfi-ház belső udvarán. Egy másik mellszobor, Szobodka András alkotása a Herăstrău Parkban áll (fotó; a szobrász nevét elírták: M. Sobotka).
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. április 1.
MAKKAI BÉLA BUKAREST MAGYARSÁGÁRÓL, AZ IDEGENGYŰLÖLŐ KÖZEGRŐL ÉS A REGÁTI KENYÉRRŐL
MUNKÁS BARMOK
Hogyan kerültek Bukarestbe a magyarok? Hallgatott-e vészjósló híreikre a magyar kormányzat? Volt-e mozgásterük egy idegengyűlölettel teli környezetben? Makkai Béla történész, a Károli Gáspár Református Egyetem docense az első világháború előtti bukaresti magyar sajtót kutatta: Határon túli magyar sajtó – Trianon előtt című új kötetéből az egész közösség élete körvonalazódik.
– Mióta van számottevő magyar közösség Bukarestben?
– A Kárpátok vonulata nemcsak természetes határként, hanem áteresztő hártyaként is működött. Az évszázadokon át tartó román bevándorlás közben a magyar népesség kiáramlása is zajlott, a XIX. században főleg a Székelyföldről. Korábban vallási okokból, szabadságuk védelmében vagy a törvény szigora elől menekülve távoztak. A mai Berceni negyed (Bercsényi) is őrzi a kurucok emlékét. Bukarestben az első modern kori magyar közösség 1814-ben jött létre, ekkor Sükei Imre református gyülekezetet szervezett, és fatemplomot építtetett. Sokan az 1848–49-es politikai emigrációval érkeztek, és velük a románok is jól jártak, hiszen életerős nemzedék volt, elég csak Fialla Lajos szemészprofesszort, a román Vöröskereszt helyettes elnökét, a királyi kitüntetéssel honorált Veress Sándor mérnököt vagy az udvari festővé és fényképésszé váló Szathmáry Pap Károly és Mándly Ferenc nevét említeni.
– De zömük mégsem értelmiségi volt…
– Valóban. Az 1880-as években indult meg a tömeges kivándorlás. A közhiedelemmel ellentétben nemcsak a tengerentúlra tántorogtak ki tízezrek, hanem a szomszédos délszláv ,,Drávántúlra” és a román régióba is. Ezt a megélhetési válság okozta, hiszen az iparosodásunk nem tartott lépést a demográfiai robbanással, az itthoni idénymunkák csak ideiglenesen tudták felszívni a munkaerőt. A vámháború következtében főleg iparosok települtek ki, akiktől az agráriusok követelésére hermetikusan elzárták hagyományos román piacukat. Jellemző, hogy az 1878-as párizsi világkiállításon a féderes kocsit gyártó székely kocsikészítők Grand Prix-t nyertek az új hazának.
– Tárt karokkal várták őket? Mire számíthattak a Balkán feltörekvő fővárosában, amelyet sokan a második legnagyobb magyar városnak mondtak?
– Idegengyűlölő közegbe kerültek. A hiányszakmákban végül is szívesen fogadott vendégként látták őket, de állampolgárságra tíz évet kellett várniuk, nem úgy, mint az Erdélyből áttelepült románoknak, akik automatikusan megkapták, s birtokot is csak ők szerezhettek. Aki Románia felemelkedését szolgáló valódi vagy szellemi tőkét hozott, annak esetében természetesen eltekintettek ettől. De a magyarok zöme mezőgazdasági idénymunkás vagy házi cseléd volt. Ijesztő mértéket öltött az emberkereskedelem is, a lányokat már 13 éves kortól csempészték a zöldhatáron, ezért nehéz a statisztikákra hagyatkozni. Hegedüs Lóránt közgazdász, későbbi pénzügyminiszter 1904-ben azt írta egy bukaresti útja során, hogy ,,manapság Bukarestben már alig látni szép arcú székely cselédlányokat, mert elragadta őket a prostitúció”. A Leonida Colescu-féle 1899-es népszámlálás 50 ezer magyart mutatott ki Romániában. Ez a létszám azonban legfeljebb a magyar ajkú csángókat fedte le, miközben Hegedüs Lóránt úgy vélte, hogy a román ókirályságban mintegy 150 ezer magyar él. Az viszont téves tétel, hogy Budapest után Bukarestben élt a legtöbb magyar a századfordulón, hiszen az alig háromszázezres román fővárosnak „csak” minden tizedik lakója lehetett magyar. Az erdélyi kivándorlók kétharmada román volt, ők foglalták el a bukaresti kulturális pozíciókat: újságírók, egyetemi tanárok, politikai vezetők lettek, akik frusztráltságukat magyarellenességként fecskendezték a túloldali román közvéleménybe.
– Mikortól és milyen újságaik voltak a bukaresti magyaroknak?
– Az első lapot, a Bukuresti Magyar Közlönyt 1860-ban azzal a szándékkal alapították, hogy ápolják a kinti magyarság nemzeti tudatát, és hidat verjenek a két egymásra utalt nemzet fiai között, ám gyakorlatias érzékkel foglalkoztak a magyarellenes hírverésekkel is, mert az 1849-es emigráns szerkesztő, Oroszhegyi Józsa meglátása szerint ellenkező esetben ragályszerűen elterjedtek volna, és bomlasztanak a közvéleményben. A hetvenes-nyolcvanas években az egyik leghosszabban fennálló lap a Bucuresti Híradó, amelynek egy időben román változata is volt. Megjelenését több esetben is hatalmi eszközökkel akadályozzák. A lap 1885-ös végleges elnémulása után megjelent alkalmi vállalkozások a magas írástudatlanság és a katolikus–református ellentétek miatt igen szűkös kulturális piacon életképtelennek bizonyultak. A legígéretesebb az 1900-ban megjelent Romániai Magyar Néplap volt, amelyet hazafias, közhasznú hetilapként a kétkezi kivándoroltak ízlése és igénye szerint szerkesztett a székely katolikus pap, Bálinth János. Ez annál is inkább örvendetes fejlemény volt, mivel Márffy-Mantuano Rezső kereskedelmi tudósító szerint Romániában nem volt olyan orgánum, amely elfogulatlanul írt volna a szomszédos Magyarországról
– A román sajtó képviselői mit gondoltak magyar kollégáikról?
– Az egyik román lap szerkesztője „báránybőrbe bújtatott farkasnak” nevezte magyar kollégáit, akik szándékosan akarják megzavarni a csángók tudatát. A román posta mint nemzeti intézmény vélhetően emiatt nem továbbította moldvai címekre a példásan tárgyilagos magyar hetilapot. Úgy tűnik, a magyarok már-már rögeszmés lojalitását is hódító szándékaik átlátszó álcájának ítélték. A magyarul jól tudó történész, Nicolae Iorga a sajtószabadsággal való visszaélésnek tartotta a bevándoroltak anyanyelvű lapjainak megjelenését. Ez a veszély már azért sem volt valós, mert a bukaresti sajtó berkeiben népes számú, több nyelven is értő erdélyi kivándorolt működött, és rendszeresen szemlézték a magyar újságokat.
– Megdöbbentő volt olvasni könyvében, hogy nemcsak a semleges, de még a jó hírek is bombaként robbanhattak Bukarestben…
– A Monarchia külügyminisztere, ifjabb Agenor Gołuchowski mindezek ismeretében arra intette Széll Kálmán miniszterelnököt, hogy a hazai sajtó még csak jó hírt se közöljön a romániai diaszpóra életéből, mert még annak is káros diplomáciai következményei lehetnek. Hát még ha konfliktusokról volt szó! A Pesti Hírlap egyik híradása például azzal tüzelte a hazai közvéleményt, hogy elrománosítják a diaszpóra magyar iskoláit, például növelik a kötelező román óraszámot, és Vlad Ţepeş, azaz Drakula képével kell díszíteni a tantermek falait, s a külképviselet mit sem tesz ez ellen. Az erdélyi és regáti román sajtó természetesen össztűzzel válaszolt minden ilyen esetben. Az 52 milliós Monarchia birodalmi méretétől és erejétől megittasult politikusok és sajtómunkások önhitt és felelőtlen szóvirágai kétségtelenül sokat ártottak a diaszpóramagyarságnak, de ugyanannyit a szomszédsági politikában a magyar érdekek képviseletének.
– Változtatott-e bármit a románok magyarságképén a kinti újságok működése?
– A regáti magyar sajtó pontosan tükrözte a románok magyarságról rajzolt aktuális képét, aminek egészséges visszahatásai voltak. A Bukaresti Magyar Társulat tiszteletbeli elnöke, Veress Sándor írta egyik publicisztikájában, hogy a bevándorló magyaroknak többet és jobban kell dolgozniuk, tisztességesebbnek kell lenniük, mint a befogadó új haza népének. De a gyakorlatban mit látunk? A magyar egyesületek a román bíróságra viszik peres ügyeiket. Vége sincs a korrupciós eseteknek. Számos közéleti fórumon kalandorok a hangadók. Az igazi szellemi vezetés és erkölcsi példamutatás égető hiányáról Barabás Endre írta, hogy kamaszkorában látott először lakkcsizmás, díszmagyarba öltözött tekintélyes férfit, s szinte sokkolta az élmény, hogy a magyar is lehet úr, nem csak a román. A tíz év távollét után állampolgárságukat vesztő hazátlan bozgorok a szabadabb élet illúziójával fokozatosan kivetkőztek hagyományos kötődéseikből, s a beolvadás útjára léptek.
– És a világháború közeledtével egyre romlott a magyarok helyzete…
– A románok nemzetközi tekintélye megnőtt a második Balkán-háborút lezáró bukaresti béke (1913) után, amikor Dél-Dobrudzsát is bekebelezték. Beszédes, hogy az eseményt a Romániai Magyar Újság „visszacsatolásként” ünnepelte! Miközben a háborús mozgósításhoz főként a magyar személyszállítók lovait rekvirálták, s szaporodtak a magyarellenes atrocitások. A győzelmi mámor túlkapásai jórészt az egyetemi ifjúsághoz, illetve a nyíltan irredenta egyesületekhez kötődtek. Összetépték az ellenzéki lapokat, megverték a rikkancsokat. Cselédlányokat pofoztak fel magyar beszédért a fővárosi kispiacon, de egy Konstancán üdülő magyar bárónőt is inzultált Gradisteanu szenátor, akivel az ottani pincér anyanyelvén merészelt beszélni.
– Tehát mégsem volt derült égből villámcsapás a román hadba lépés. A magyar vezetők pedig kételkedtek ebben.
– Az 1916-os román betörésre a bukaresti magyar sajtó jó előre figyelmeztetett. Például arra, hogy ezrével adnak el Erdélyről nagy felbontású katonai térképeket. Erről a románok cinikusan azt állították, hogy turisztikai célból nyomtatják. Döbbenetes módon ezeket a híreket nem vette komolyan a hazai titkosszolgálat. Magyarország még mindig nem értette, hogy a kis szomszéd nagy támogatók oldalán háborúra készült, és továbbra is csak csendőrök és szerény határvadász-alakulatok őrizték a kárpáti szorosokat… A magyar elit politikai tisztánlátásának hiányát jórészt a birodalmi léptékből eredő önelégültség magyarázza. Kevesen érezték, például Tisza István, az Erdélyre leselkedő veszélyt, de ő sem mérte fel a délszláv fenyegetés valódi súlyát. A románok mindig nemzetközi politikai kontextusban szemlélték a helyzetüket, a magyarok azt gondolták, hogy érdekeik biztos fedezete a birodalom és saját erejük.
– A világháború elvesztésével lezárult egy korszak a bukaresti magyar sajtó és közösség életében is. Sikerként vagy kudarcként fogták fel az elmúlt évek magatartásmintáit?
– Dél-Erdély románok általi elözönlésének napjára megszűnt a Romániai Magyar Újság, és minden ellenzéki hangot egy szempillantás alatt elfojtottak. Szerkesztőségeket dúltak fel, csak mert nem a román hadsereg elvárásai szerint áramoltatták a híreket. 1918-ban, amikor a Monarchia erői német támogatással elfoglalták Bukarestet, jelent meg háborús papíron a Feleky József szerkesztette Bukaresti Magyar Hírlap. A kormányzat közvetlen szócsövének tekinthető lapnak két szerkesztősége is volt: Bukarestben és Budapesten. Az újság mindenekelőtt a hazatelepedést, a vagyon és az élet mentését szorgalmazta. Ugyanakkor markáns nézőpontváltással megállapította, hogy megdőlt a román vendégszeretetről felállított tétel. Az új hazában „munkás barmokként”, jogfosztottan éltek mindig is. A józan önreflexió eredményeként levonták azt a következtetést, hogy nem feltétlenül ott a haza, ahol a kenyér, mert a Regátban csak két lehetőségük volt: a hazavándorlás vagy a beolvadás.
Pataki Tamás / Magyar Idők (Budapest)
MUNKÁS BARMOK
Hogyan kerültek Bukarestbe a magyarok? Hallgatott-e vészjósló híreikre a magyar kormányzat? Volt-e mozgásterük egy idegengyűlölettel teli környezetben? Makkai Béla történész, a Károli Gáspár Református Egyetem docense az első világháború előtti bukaresti magyar sajtót kutatta: Határon túli magyar sajtó – Trianon előtt című új kötetéből az egész közösség élete körvonalazódik.
– Mióta van számottevő magyar közösség Bukarestben?
– A Kárpátok vonulata nemcsak természetes határként, hanem áteresztő hártyaként is működött. Az évszázadokon át tartó román bevándorlás közben a magyar népesség kiáramlása is zajlott, a XIX. században főleg a Székelyföldről. Korábban vallási okokból, szabadságuk védelmében vagy a törvény szigora elől menekülve távoztak. A mai Berceni negyed (Bercsényi) is őrzi a kurucok emlékét. Bukarestben az első modern kori magyar közösség 1814-ben jött létre, ekkor Sükei Imre református gyülekezetet szervezett, és fatemplomot építtetett. Sokan az 1848–49-es politikai emigrációval érkeztek, és velük a románok is jól jártak, hiszen életerős nemzedék volt, elég csak Fialla Lajos szemészprofesszort, a román Vöröskereszt helyettes elnökét, a királyi kitüntetéssel honorált Veress Sándor mérnököt vagy az udvari festővé és fényképésszé váló Szathmáry Pap Károly és Mándly Ferenc nevét említeni.
– De zömük mégsem értelmiségi volt…
– Valóban. Az 1880-as években indult meg a tömeges kivándorlás. A közhiedelemmel ellentétben nemcsak a tengerentúlra tántorogtak ki tízezrek, hanem a szomszédos délszláv ,,Drávántúlra” és a román régióba is. Ezt a megélhetési válság okozta, hiszen az iparosodásunk nem tartott lépést a demográfiai robbanással, az itthoni idénymunkák csak ideiglenesen tudták felszívni a munkaerőt. A vámháború következtében főleg iparosok települtek ki, akiktől az agráriusok követelésére hermetikusan elzárták hagyományos román piacukat. Jellemző, hogy az 1878-as párizsi világkiállításon a féderes kocsit gyártó székely kocsikészítők Grand Prix-t nyertek az új hazának.
– Tárt karokkal várták őket? Mire számíthattak a Balkán feltörekvő fővárosában, amelyet sokan a második legnagyobb magyar városnak mondtak?
– Idegengyűlölő közegbe kerültek. A hiányszakmákban végül is szívesen fogadott vendégként látták őket, de állampolgárságra tíz évet kellett várniuk, nem úgy, mint az Erdélyből áttelepült románoknak, akik automatikusan megkapták, s birtokot is csak ők szerezhettek. Aki Románia felemelkedését szolgáló valódi vagy szellemi tőkét hozott, annak esetében természetesen eltekintettek ettől. De a magyarok zöme mezőgazdasági idénymunkás vagy házi cseléd volt. Ijesztő mértéket öltött az emberkereskedelem is, a lányokat már 13 éves kortól csempészték a zöldhatáron, ezért nehéz a statisztikákra hagyatkozni. Hegedüs Lóránt közgazdász, későbbi pénzügyminiszter 1904-ben azt írta egy bukaresti útja során, hogy ,,manapság Bukarestben már alig látni szép arcú székely cselédlányokat, mert elragadta őket a prostitúció”. A Leonida Colescu-féle 1899-es népszámlálás 50 ezer magyart mutatott ki Romániában. Ez a létszám azonban legfeljebb a magyar ajkú csángókat fedte le, miközben Hegedüs Lóránt úgy vélte, hogy a román ókirályságban mintegy 150 ezer magyar él. Az viszont téves tétel, hogy Budapest után Bukarestben élt a legtöbb magyar a századfordulón, hiszen az alig háromszázezres román fővárosnak „csak” minden tizedik lakója lehetett magyar. Az erdélyi kivándorlók kétharmada román volt, ők foglalták el a bukaresti kulturális pozíciókat: újságírók, egyetemi tanárok, politikai vezetők lettek, akik frusztráltságukat magyarellenességként fecskendezték a túloldali román közvéleménybe.
– Mikortól és milyen újságaik voltak a bukaresti magyaroknak?
– Az első lapot, a Bukuresti Magyar Közlönyt 1860-ban azzal a szándékkal alapították, hogy ápolják a kinti magyarság nemzeti tudatát, és hidat verjenek a két egymásra utalt nemzet fiai között, ám gyakorlatias érzékkel foglalkoztak a magyarellenes hírverésekkel is, mert az 1849-es emigráns szerkesztő, Oroszhegyi Józsa meglátása szerint ellenkező esetben ragályszerűen elterjedtek volna, és bomlasztanak a közvéleményben. A hetvenes-nyolcvanas években az egyik leghosszabban fennálló lap a Bucuresti Híradó, amelynek egy időben román változata is volt. Megjelenését több esetben is hatalmi eszközökkel akadályozzák. A lap 1885-ös végleges elnémulása után megjelent alkalmi vállalkozások a magas írástudatlanság és a katolikus–református ellentétek miatt igen szűkös kulturális piacon életképtelennek bizonyultak. A legígéretesebb az 1900-ban megjelent Romániai Magyar Néplap volt, amelyet hazafias, közhasznú hetilapként a kétkezi kivándoroltak ízlése és igénye szerint szerkesztett a székely katolikus pap, Bálinth János. Ez annál is inkább örvendetes fejlemény volt, mivel Márffy-Mantuano Rezső kereskedelmi tudósító szerint Romániában nem volt olyan orgánum, amely elfogulatlanul írt volna a szomszédos Magyarországról
– A román sajtó képviselői mit gondoltak magyar kollégáikról?
– Az egyik román lap szerkesztője „báránybőrbe bújtatott farkasnak” nevezte magyar kollégáit, akik szándékosan akarják megzavarni a csángók tudatát. A román posta mint nemzeti intézmény vélhetően emiatt nem továbbította moldvai címekre a példásan tárgyilagos magyar hetilapot. Úgy tűnik, a magyarok már-már rögeszmés lojalitását is hódító szándékaik átlátszó álcájának ítélték. A magyarul jól tudó történész, Nicolae Iorga a sajtószabadsággal való visszaélésnek tartotta a bevándoroltak anyanyelvű lapjainak megjelenését. Ez a veszély már azért sem volt valós, mert a bukaresti sajtó berkeiben népes számú, több nyelven is értő erdélyi kivándorolt működött, és rendszeresen szemlézték a magyar újságokat.
– Megdöbbentő volt olvasni könyvében, hogy nemcsak a semleges, de még a jó hírek is bombaként robbanhattak Bukarestben…
– A Monarchia külügyminisztere, ifjabb Agenor Gołuchowski mindezek ismeretében arra intette Széll Kálmán miniszterelnököt, hogy a hazai sajtó még csak jó hírt se közöljön a romániai diaszpóra életéből, mert még annak is káros diplomáciai következményei lehetnek. Hát még ha konfliktusokról volt szó! A Pesti Hírlap egyik híradása például azzal tüzelte a hazai közvéleményt, hogy elrománosítják a diaszpóra magyar iskoláit, például növelik a kötelező román óraszámot, és Vlad Ţepeş, azaz Drakula képével kell díszíteni a tantermek falait, s a külképviselet mit sem tesz ez ellen. Az erdélyi és regáti román sajtó természetesen össztűzzel válaszolt minden ilyen esetben. Az 52 milliós Monarchia birodalmi méretétől és erejétől megittasult politikusok és sajtómunkások önhitt és felelőtlen szóvirágai kétségtelenül sokat ártottak a diaszpóramagyarságnak, de ugyanannyit a szomszédsági politikában a magyar érdekek képviseletének.
– Változtatott-e bármit a románok magyarságképén a kinti újságok működése?
– A regáti magyar sajtó pontosan tükrözte a románok magyarságról rajzolt aktuális képét, aminek egészséges visszahatásai voltak. A Bukaresti Magyar Társulat tiszteletbeli elnöke, Veress Sándor írta egyik publicisztikájában, hogy a bevándorló magyaroknak többet és jobban kell dolgozniuk, tisztességesebbnek kell lenniük, mint a befogadó új haza népének. De a gyakorlatban mit látunk? A magyar egyesületek a román bíróságra viszik peres ügyeiket. Vége sincs a korrupciós eseteknek. Számos közéleti fórumon kalandorok a hangadók. Az igazi szellemi vezetés és erkölcsi példamutatás égető hiányáról Barabás Endre írta, hogy kamaszkorában látott először lakkcsizmás, díszmagyarba öltözött tekintélyes férfit, s szinte sokkolta az élmény, hogy a magyar is lehet úr, nem csak a román. A tíz év távollét után állampolgárságukat vesztő hazátlan bozgorok a szabadabb élet illúziójával fokozatosan kivetkőztek hagyományos kötődéseikből, s a beolvadás útjára léptek.
– És a világháború közeledtével egyre romlott a magyarok helyzete…
– A románok nemzetközi tekintélye megnőtt a második Balkán-háborút lezáró bukaresti béke (1913) után, amikor Dél-Dobrudzsát is bekebelezték. Beszédes, hogy az eseményt a Romániai Magyar Újság „visszacsatolásként” ünnepelte! Miközben a háborús mozgósításhoz főként a magyar személyszállítók lovait rekvirálták, s szaporodtak a magyarellenes atrocitások. A győzelmi mámor túlkapásai jórészt az egyetemi ifjúsághoz, illetve a nyíltan irredenta egyesületekhez kötődtek. Összetépték az ellenzéki lapokat, megverték a rikkancsokat. Cselédlányokat pofoztak fel magyar beszédért a fővárosi kispiacon, de egy Konstancán üdülő magyar bárónőt is inzultált Gradisteanu szenátor, akivel az ottani pincér anyanyelvén merészelt beszélni.
– Tehát mégsem volt derült égből villámcsapás a román hadba lépés. A magyar vezetők pedig kételkedtek ebben.
– Az 1916-os román betörésre a bukaresti magyar sajtó jó előre figyelmeztetett. Például arra, hogy ezrével adnak el Erdélyről nagy felbontású katonai térképeket. Erről a románok cinikusan azt állították, hogy turisztikai célból nyomtatják. Döbbenetes módon ezeket a híreket nem vette komolyan a hazai titkosszolgálat. Magyarország még mindig nem értette, hogy a kis szomszéd nagy támogatók oldalán háborúra készült, és továbbra is csak csendőrök és szerény határvadász-alakulatok őrizték a kárpáti szorosokat… A magyar elit politikai tisztánlátásának hiányát jórészt a birodalmi léptékből eredő önelégültség magyarázza. Kevesen érezték, például Tisza István, az Erdélyre leselkedő veszélyt, de ő sem mérte fel a délszláv fenyegetés valódi súlyát. A románok mindig nemzetközi politikai kontextusban szemlélték a helyzetüket, a magyarok azt gondolták, hogy érdekeik biztos fedezete a birodalom és saját erejük.
– A világháború elvesztésével lezárult egy korszak a bukaresti magyar sajtó és közösség életében is. Sikerként vagy kudarcként fogták fel az elmúlt évek magatartásmintáit?
– Dél-Erdély románok általi elözönlésének napjára megszűnt a Romániai Magyar Újság, és minden ellenzéki hangot egy szempillantás alatt elfojtottak. Szerkesztőségeket dúltak fel, csak mert nem a román hadsereg elvárásai szerint áramoltatták a híreket. 1918-ban, amikor a Monarchia erői német támogatással elfoglalták Bukarestet, jelent meg háborús papíron a Feleky József szerkesztette Bukaresti Magyar Hírlap. A kormányzat közvetlen szócsövének tekinthető lapnak két szerkesztősége is volt: Bukarestben és Budapesten. Az újság mindenekelőtt a hazatelepedést, a vagyon és az élet mentését szorgalmazta. Ugyanakkor markáns nézőpontváltással megállapította, hogy megdőlt a román vendégszeretetről felállított tétel. Az új hazában „munkás barmokként”, jogfosztottan éltek mindig is. A józan önreflexió eredményeként levonták azt a következtetést, hogy nem feltétlenül ott a haza, ahol a kenyér, mert a Regátban csak két lehetőségük volt: a hazavándorlás vagy a beolvadás.
Pataki Tamás / Magyar Idők (Budapest)