Májusban fogják megünnepelni, hogy három évtizedes Csíkszeredán az intézményesített művészeti oktatás. A többnapos rendezvénysorozat kezdeményezője és szervezője Kovács János iskolaigazgató. Az alapítók: Pusztai László igazgató, Gaál András és Márton Árpád, Ferencz Ernő szobrász /aki azóta más hazát választott magának/, Sövér Elek festőművész /elhunyt/. /30 éves a csíkszeredai művészeti iskola. = Hargita Népe (Csíkszereda), ápr. 28./

A barátosi Ferencz Ernő Református Fúvósegylet júl. 13-án ünnepelte a helyi fúvószenekar fennállásának 90. évfordulóját. A zenekar ez alkalomból vette fel egykori alapítója, Ferencz Ernő református kántor és énekvezér nevét, aki haláláig, 1958-ig irányította a zenekart. Jelen volt Kelemen József volt karmester, aki 1970 és 1999 között vezényelte a zenekart. jelenleg Kelemen Szilárd a zenekar vezetője. /90 éves a barátosi fúvószenekar. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 15./

"A tavaly elkészített Csíkszereda város kulturális évkönyve 2000 c. kötet kiváló alkalomnak bizonyult a megyeszékhely - önkormányzati költségvetésből finanszírozott - kulturális életének újraértékelésére. Az önkormányzati alárendeltségű kulturális intézmények (Csíki Játékszín, Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes, Csíki Székely Múzeum, Megyei és Városi Könyvtár, Városi Művelődési Ház) tevékenységét az ún. civil szférába tartozó intézmények (könyvkiadók, magángalériák, egyesületek, alapítványok) munkája egészíti ki. A kulturális élet támogatási infrastruktúrájából a képzőművészet többnyire kimaradt, annak ellenére, hogy vidékünk "magas kultúráját" leginkább a képzőművészet határozza meg. Csíkszeredában jelenleg 30-nál több főiskolai végzettségű, aktív képzőművész él. 1999. nov. 3-án alakult meg Hargita Visual Art névvel a Csíkszeredában és Hargita megyében tevékenykedő képző- és iparművészek egyesülete. Csíkszereda tanácsa a Hargita Visual Art Egyesület használatára engedte át a közösségi tulajdonban lévő csíkszeredai Virág utcai galériát, melyet az egyesület közös műtermekként vállalt működtetni. (Így több fiatal alkotó jutott műteremhez: Berszán-Márkos Zsolt, Bartis Elemér, Botár László, Ferencz S. Apor, Léstyán Csaba, Siklódi Piroska.) Ebben a galériában csoportos tárlattal mutatkozott be a Hargita Visual Art művészegyesület. Szervezésükben nyílt meg Marosvásárhelyen Botár László festészeti tárlatára, majd Kolozsváron a Velum Kft. rendezett a csíkszeredai képzőművészeknek csoportos tárlatot. Kiállítás-sorozat indult Csíkszeredában, a Művelődési Házban. A színházi bemutatók előtti kiállítások támogatási, kerete az elmúlt esztendőben megteremtődött. Az egyesület programja szerint idén még 13 tárlat színhelye lesz a Virág utcai galéria. Csíkszeredában valóságos művészkolóniáról lehetne beszélni, annak ellenére, hogy a 89-es rendszerváltás felgyorsította a kivándorlást. (Elment többek között Adorjáni Endre, Beczássy Antal, Bogáti Kispál Lajos, Erőss István, Ferencz Ernő, Kántor József, Szabó Béla, Vincefi Sándor, Xántus Géza) - El kell készíteni a csíkszeredai képzőművészek művészettörténeti igénnyel szerkesztett katalógusát és adattárát. Az elkészült katalógussal/adattárral már szervezett keretek között lehetne részt venni országos és külföldi kiállításokon. A csíkszeredai képzőművészek elképzelésükhöz kiváló partnert kaptak a Velum cégben. A Velum Kft. Budapesten galériát nyitott, ahol az anyaországi közönség megismerkedhet Hargita megye képzőművészeinek alkotásaival. /Pozitív székely táj - A Hargita Visual Art sikerei. = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 16./"

"Az utóbbi években sorrendben harmadszor szólt bele az eső a hét végén immáron tizenegyedik alkalommal összehívott rétyi fúvóstalálkozó eseménysorozatába. Mindez nem zavarta a zenészeket, de még a kíváncsiakat sem, akik előbb Sepsiszentgyörgyön, a nyitányon, majd Rétyen, a művelődési otthonban, végül pedig a Nyírben fújták az örömzenét. Jelen volt három magyarországi fúvószenekar is. A házigazda, Kelemen Antal tanár úgy fogalmazott: "az a fontos, hogy egymást végighallgassuk, hogy egymástól tanuljunk, és érezzük jól magunkat". A zsűri tagja volt Romániai Magyar Dalosszövetség tiszteletbeli elnöke, Guttman Mihály és elnöke, Major László is. A fellépők között volt a házigazda rétyieken kívül az uzoni, az agyagfalvi, a mezőhegyesi, a barcaújfalusi, a csengelei fúvószenekar, a kézdi-kovásznai egyesített fúvószenekar, a barátosi Ferencz Ernő Református Fúvósegyesület és a tótkomlósi fúvószenekar. /(benkő): XI. rétyi fúvóstalálkozó. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 22./"

Barátoson a Ferencz Ernő Református Fúvósegylet júl. 11-én tartotta 33. fúvószenekari találkozóját a református templom Erzsébet-kertjében. Részt vettek a barátosi, kápolnásfalui, kézdivásárhelyi, kovásznai, rétyi, szolnoki és uzoni fúvószenekarok. A rendezvény a fúvószenekarok felvonulásával kezdődött. /Bodor János: Fúvószenekarok találkozója Barátoson. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 12./

Barátoson a helyi Ferencz Ernő Református Fúvósegylet július 10-én tartotta a 34. fúvóstalálkozót, ugyanakkor a zenekar fennállásának 95. évfordulójára is emlékeztek. Részt vettek a székelykeresztúri, a kápolnásfalui, az uzoni, a gidófalvi, a kovásznai és kézdivásárhelyi fúvószenekarok. A rendezvény az immár évtizedek alatt kialakult hagyományok szerint zajlott: a zenekarok a falu központjából a református templom kertjébe vonultak, majd megkezdődött a zeneka­rok seregszemléje. /Bodor János: Fúvóstalálkozó Barátoson. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 11./

Az 1989-es fordulat óta immár 17. alkalommal emlékeztek meg április 9-én Csomakőrösön a falu nagy szülöttjére, Kőrösi Csoma Sándorra.  Az ünneplő gyülekezet a barátosi Ferencz Ernő Fúvósegylet zenekarának akkordjaira felvonult az emlékházhoz, ahol Bende Tamás mondott beszédet. Gazda József, a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület elnöke, a Csoma-napok főrendezője záróbeszédében elmondta: az emlékezés óriási áldozatokat, óriási munkát kíván. Gazda József jelezte, felvetődött, hogy hazahoznák Kőrösi Csoma Sándor hamvait Dardzsilingből. Az ügy kezdeményezője Gozin (Gocz) Elvira kovásznai származású kuvaiti lakos, aki pénzügyileg is támogatná az újratemetést. ,,Ha a terv valóra válik, olyan csodálatos zarándoklat lesz Csomakőrösre, amilyen, azt hiszem, még nem volt. Olyan nagy temetés lesz, amilyen Rákóczi Ferenc fejedelem újratemetése óta nem volt.” – mondta Gazda. /Hazahoznák Kőrösi Csoma Sándor hamvait. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 10./

A barátosi Ferencz Ernő Református Fúvósegylet és a helyi önkormányzat szervezésében július 8-án tartották Barátoson a 36. fúvóstalálkozót, amelyen a házigazdák mellett részt vettek a székelykeresztúri, a kápolnásfalui, a rétyi, a kovásznai és kézdivásárhelyi zenekarok. A rendezvény a hagyományos felvonulással kezdődött. /Bodor János: Harsogott Barátos. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 9./

A nevét viselő kovásznai közművelődési egyesület immár tizenkilencedik alkalommal rendezte meg Kovásznán és Csomakőrösön a Csoma-napokat. Évről évre ilyenkor Kőrösi Csoma Sándor helybeli és idegenből érkezett tisztelői, számos hivatásos és műkedvelő előadó, képzőművészek, színjátszók, zenészek és táncegyüttesek, valamint a tudományos világ jeles képviselői hajtanak főt nagy Kelet-kutató tudós emléke előtt. A rendezvénysorozat idei ünnepélyes fáklyás megnyitója április 17-én, Kovászna városi művelődési háza előtti, Jecza Péter alkotta Csoma-szobornál volt. Ünnepi beszédet mondott Borbáth Erika, a Magyar Művelődési Intézet főigazgatója és dr. Terényi János, bukaresti magyar nagykövet, majd Gazda József, a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület elnöke, a Csoma-napok megálmodója szólt a közönséghez. Gazda felidézte az elmúlt tizenkilenc év eredményeit, többek között megemlítette, hogy a Csoma-konferenciák anyagából tizennégy könyvet jelentettek meg, felépítették Csomakőrösön a Csoma-emlékházat.,,Terveztünk múzeumot is. Múzeumot és dokumentációs központot. (...). Azt hittük azokban a pillanatokban, amikor erről álmodoztunk, hogy Kőrösi Csoma Sándor az egész magyarság értéke, és az egész magyarság mellénk fog állni abban a szándékunkban, hogy valóban gyűjtőhelye legyen itt azoknak a dokumentumoknak, értékeknek, amelyeket neki köszönhetünk. Nem sikerült ezt megvalósítani” ― mondta Gazda. Az ünnepi rendezvényen részlet hangzott el a nagykanizsai Horváth István és Farkas Tibor zenés-verses összeállításából, továbbá közreműködtek: a barátosi Ferencz Ernő Református Fúvósegylet zenekara Kelemen Szilárd, a Tiszta Szív kórus Cseh Béla vezényletével, valamint a Havadtői Sándor Cserkészcsapat. A rendezvénysorozat április 18-án Kőrösi Csoma Sándor ― Jelek térben és időben című tudományos konferenciával folytatódott. Ezzel párhuzamosan a Kőrösi Csoma Sándor Iskolaközpontban programot szerveztek, amelyen többek között volt diákkerekasztal, szavalóverseny, általános műveltségi vetélkedő, szavalóverseny, sakkverseny stb. /Bodor János: Főhajtás nagy Kelet-kutató tudósunk emléke előtt (Csoma-napok). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 19./

Marosvásárhelyen a Bernády Házban megnyílt a Csíkszeredából Magyarországra áttelepült két alkotó, Bakos Erzsébet textilművész és Ferencz Ernő szobrászművész közös kiállítása. A tárlat méltatását az egykori iskolatárs, majd kolléga és barát, Márton Árpád csíki festőművész vállalta el. Bakos Erzsébet monumentális mértékű, csodálatos szőnyegszövése már első, csíkszeredai kiállításán fantasztikus volt, emlékeztetett. /Nagy Botond: Színekben szőtt kárpitok. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 26./

A rétyi Kováts András Fúvósegyesület július 18-20-a között tizenhetedik alkalommal szervezte meg a fúvósok nemzetközi találkozóját, melyen idén kilenc hazai és magyarországi fúvószenekar és pár mazsorettcsoport lépett színpadra. Immár harmadik éve nem a Tavirózsa motel közelében, hanem Réty község Sport és Kulturális Központjának szabadtéri színpadán mutatkoznak be a fúvósszenekarok. A lengyeltóti Brass Band Fúvósegyesület, a rétyi Antos János Iskola és a sepsiszentgyörgyi Tanulók Klubjának gyermek fúvósegyüttese, a barátosi Ferenc Ernő Református Fúvósegyesület, a mezőhegyesi ifjúsági fúvószenekar, a rétyi Kováts András Fúvósegyesület zenekara, a siófoki Fúvósegyesület, a csíkmadarasi fúvószenekar, az uzoni Atlantisz Fúvószenekar és a makói fúvószenekar lépett fel. /Iochom István: Nemzetközi fúvóstalálkozó Rétyen. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 22./

Újjávarázsolták az emlékművet Barátoson
Régi pompájában díszeleg a barátosi Erzsébet-kertben az országzászló talapzata. Legnagyobb ékessége, a magyar zászló ott lobogott tegnap az árbocon, a nemzeti címer is visszakerült. Közel hetvenévnyi enyészet után tegnap avatták újra a restaurált emlékművet. Az ünnepségen a barátosiak mellett ott volt testvértelepülésük, Pálmonostora küldöttsége, Csige Sándor csíkszeredai magyar vezető konzul, Tamás Sándor megyeitanács-elnök. A zászlót a magyar küldöttség vezetője, Rádiné Gémes Ildikó polgármester adta át a barátosiaknak, Pálmonostora ajándéka a kőbe faragott címer is.
Az emlékmű történetét Kerestély Csaba polgármester elevenítette fel ünnepi beszédében. 1942. október 4-én avatták, Kispest ajándékaként épülhetett meg a háborús hősök emlékműve. Most három emléktábla hirdeti a világégésekben és az 1848–49-es szabadságharcban hősi halált halt 62 barátosi nevét. Az emlékmű felújítását a megyei tanács és a Székely Nemzeti Múzeum támogatta helybeliek közreműködésével – mondta a polgármester. Tamás Sándor köszöntőjében elismerését fejezte ki Kerestély Csabának, Vargha Mihály múzeumigazgató és munkatársai munkáját külön kiemelte, mint mondta: „újravarázsolták az emlékművet”. A leleplezés és zászlófelvonás után Bóné Sándor Barna lelkész mondott áldást, rövid beszédében – akárcsak az azt megelőző igehirdetésen – a nemzeti összefogás szükségességét hangsúlyozta. Ne csak régi hőstettekre emlékeztessen, az eljövendő küzdelmekre is erősítsen az emlékmű – mondta. Rádiné Gémes Ildikó a barátosi kapcsolat kialakulásáról beszélt. Tavaly ismerték meg egymást, azóta a testvértelepülési szerződést mindkét helység tanácsa elfogadta. Pálmonostora 1800 lelkes település, lakossága több mint negyede tanyákon lakik. Az ottaniak üdvözletének tolmácsolása mellett a polgármester nyilvánosan hívta meg a barátosiakat a jövő heti faluünnepükre. Az ünnepségen a pákéi Kádár Izabella népdalokat énekelt, Nagy Antónia szavalt – oktatójuk Bagoly Antónia tanítónő. Az emlékmű leleplezése a hagyományos barátosi fúvóstalálkozó részeként zajlott. A Kelemen Szilárd vezette Ferenc Ernő Református Fúvósegyelet idén 42. alkalommal szervezte meg a találkozót. A vendégek között volt az uzoni Atlantisz fúvószenekar és mazsorettcsoport, az étfalvi, borszéki, székelykeresztúri fúvószenekar.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyar szobrászat Erdélyben
Nem az aggodalmas nemzetiségi önmeghatározási kényszer okán szerepel címünkben a „magyar”: a történelmi hűség kötelez a kiemelésre, miszerint egész középkori művészetünk névtelen szoborfaragói magyar mesterek voltak, sőt a 13–16. századi kolozsvári, nagyváradi, gyulafehérvári és csíki kőfaragó műhelyek talán magyarországi építkezéseknek is dolgoztak; s noha a Kolozsvári testvérek, Márton és György európai érvényű (ám majdnem nyomtalanul elpusztult) életműve után, az 1373-as Szent György-lovasszobor térplasztikai forradalmát követően majd négyszáz évig nem találkozunk más, hasonlóan jeles magyar művésznévvel (jeles művekkel azonban igen), a barokkban jeleskedő Hoffmayer Simon, Nachtigall János és Schuchbauer Antal német neve mögött a 18. századi magyar plasztika képviselői rejtőzködnek; a folytonosság pedig a 19. századi s az egész egyetemes magyar szobrászatra jellemző visszaesést követően (Csűrös Antal s a reformkortól megélénkülő építkezések épületplasztikai szükségleteit kiszolgáló mesteremberek tevékenységében, mégis, nyilvánvalóan) megszakí(tha)tatlan az első világháborúig. Attól kezdve napjainkig az erdélyi magyar szobrászat felívelése páratlan jelenség az azonos sorsú közép-európai régióban.
Ezenközben virágzik egy német jellegű, szász középkori, majd újkori szobrászat, egészen a második világháború után a romániai művészeti főiskolákon végzett, de a hetvenes évektől kivándorolt nemzedékig (olyan kiváló alkotószemélyiségekkel, mint például Ingo Glass és Peter Jacobi). S ugyancsak a 20. században, az előző századok névtelen, népi-naiv templomépítő faragómestereinek az utódai „az erdélyi román szobrászat” tanulmánycímre sarkalló (de tudomásunk szerint ugyancsak meg nem írt, meg nem rajzolt) vonulattal gazdagítják az egyetemes román és persze az „egyetemes erdélyi” plasztikát. (Csupán jelzésként említenénk a ma már klasszikusoknak számító, alapító személyiségek közül Romul Ladea, Ion Vlasiu és Cornel Medrea nevét.)
A téma („magyar szobrászat Erdélyben”) azonban ennél is összetettebb, ha arra gondolunk: hány erdélyi születésű tehetség kereste boldogulását az 1920 utáni nyolcvan év alatt Magyarországon (például Borsos Miklós, Dabóczy Mihály, Megyeri Barna), Bukarestben (például Fekete József, Balogh Péter és mások) vagy messzebb külföldön (például Borbereki Kovács Zoltán, Étienne Hajdú István, Kemény Zoltán, bukaresti évei után Román Viktor és mások); mert akkor ezek az életművek miként kapcsolódnak az erdélyi szobrászat fejlődési-állapotbeli mozzanataihoz, kell-e kapcsolódniuk s miért, illetve: az egész huszadik századi regionális esemény- és stílustörténet mennyiben érdekes az egyetemes s ezen belül az összmagyar szobrászat képe, alapvető értékei, tendenciái szempontjából.
Végül: a „semmitmondó”, kincstárinak tűnő címadás és kérdésfelvetés már csak azon egyszerű oknál fogva is indokolt, mert az erdélyi magyar szobrászat – Romániában található. S könyvnek tervezett tanulmányom jelenlegi, inkább csak tematizáló, vázlatjellegű változatában megállapításaim és kijelentő mondataim is elsősorban kérdéseknek tekinthetők, még ha a kérdőjelekkel igyekszem is takarékoskodni. Ebben a változatban mindenképpen a 20. századi s kiemelten az utolsó fél évszázad, tehát a kortárs erdélyi szobrászat jelenségeit, problematikáját szeretném érinteni. Az előzmények, a művészettörténeti háttér azonban oly gyönyörű, hogy sajnálom kikapcsolni a reflektort, mielőtt esetleg velem tartó olvasóim figyelmét néhány pillanatra erre ne irányítanám.
Az erdélyi művészettörténet legkiválóbb kutatói, az alapművek szerzői – Balogh Jolán, Kelemen Lajos, Entz Géza, László Gyula, Keöpeczi Sebestyén József, Bíró József, B. Nagy Margit, Dávid László, Kovács András stb. – elsősorban az építészeti örökség emlékanyagát és stílustörténeti mozzanatait vették számba, tárták fel, rendszerezték és elemezték. A szobrászat, a festészet s az iparművészet többnyire csupán az alapkutatásokkal elválaszthatatlanul összefüggő témaként szerepel műveikben; illetve a gazdag egyházi festészet (freskók, szárnyas oltárok, festett mennyezetek stb.) nagyobb hangsúllyal, különösen Kelemen Lajos és László Gyula esetében. Nem azért, mert nem szándékoztak volna például a szobrászat történetével is foglalkozni, hanem mert az épített hagyaték kutatása, a leletmentés- és feldolgozás (esetleg helyreállítás) mindig sürgős volt, s ha ennyi nagy tekintélyű szakember is alig tudta az évszázadokon át örökké tragikus történelmi események romjaiból kimenteni a művészettörténeti rekonstrukcióhoz szükséges elemeket, akkor a plasztikai tevékenység majd évezredes történetének a kutatására is egy-két „egész embernek” kellett volna, kellene életét áldoznia. (Ez egyébként nem „erdélyi elmaradottság és adósság”, hiszen magyarországi viszonylatban is csak egy-egy korszaknak, műcsoportnak, vonulatnak vagy személyiségnek volt/van ilyen érdeklődésű kutatója, s például éppen a 20. század szobrászati képe sem állt össze egyetlen antológiává.)
Magam is csupán elindultam az eddigi erdélyi szakirodalom szobrászati vonatkozásainak az összesítése felé, de egy-egy idézet fénye máig meghatározza tájékozódásunkat:
Entz Géza: „A középkori művészetben a szobrászat és festészet különösen vidéki műemlékeknél, nem tekintve a szárnyas oltárokat, szinte kizárólag az építészettel kapcsolatban jelenik meg. Kiváltképpen a plasztika veszíti el önállóságát, és alig emelkedik túl az építészeti díszítés keretein.”1
Balogh Jolán: a Kolozsvári testvérek, „Márton és György […] művészete a jövő fejlődés irányát jelző, úttörő jelenség. Azok a problémák, melyekkel ők foglalkoztak: az álló alak, az ágaskodó lovas és a lépő lovas szobrászi megfogalmazása a renaissance legfőbb problémái lesznek a következő századokban.” „Az emlékek hosszú során figyelhettük meg […] a renaissance formák meghonosodását […] és e folyamatban a helyi mesterek formafelfogásának mind erősebb megnyilvánulását. Mennyi logika és mennyi ízlés mutatkozik mindkét irányú átformálásban! Mennyire érzékenyek voltak a helyi mesterek a múlt hagyományai iránt, és ugyanakkor mily nagy fogékonyságot tanúsítottak az új stílussal szemben.”2
B. Nagy Margit: „Ha Kolozsvár város levéltárának áttekintése után a barokk mesterkörről az eddigieknél valamivel többet is tudtunk mondani, nem tagadhatjuk, hogy mestereink tevékenységével kapcsolatosan még sok kérdőjel meredezik a kutató előtt. […] Azonban világosan kitűnik, hogy a XVIII. század folyamán Kolozsváron valóban jelentős mestergárda alakult ki, mely a század vége felé haladva mindinkább kiterjesztette hatáskörét a távolabbi vidékekre is.”3
Bíró József: „Erdély klasszicista kori szobrászata az előző korszakokhoz képest hanyatlást mutat; a barokk kor nagy mestereihez fogható művészt nem ismerünk. Alig egynehány szobrász nevét hozta felszínre a kutatás, ki Erdélyben született, s itt is dolgozott, de műveik értéke sem emelkedik az átlag fölé; a jelentősebb feladatokat jórészt külföldi mesterek kapják.”4 (A Kolozsváron 1883-ban megnyílt első csoportos erdélyi képzőművészeti kiállítás anyagában egyetlen szobrászati mű sem szerepelt.)
A romanika, a gótika, a reneszánsz és a barokk ismeretlen (de a fennmaradt emlékek tanúsága szerint a korabeli építészettel egyenrangú műveket létrehozó) szobrászai sorának névtelenségét oldja fel a 19. és 20. század fordulóján Köllő Miklós (Gyergyócsomafalva, 1861 – Budapest, 1900), aki alig lép be a 20. századba, máris távozik, Istók János (Bácsfalu, 1873 – Budapest, 1972), akinek egyetlen szobrát sem állították fel idehaza, és Kolozsvári Szeszák Ferenc (Kolozsvár, 1881 – Arad, 1919), tünékeny, rövid élete alatt reánk hagyva a nagyszalontaiArany Jánost a Csonkatorony falán.
Már-már úgy tűnik, hogy az 1867-es kiegyezés s a magyar állami újjászületés nyomán sarjadt szellemi-közművelődési önrendelkezés hulláma Erdélyben is kiegyenlíti a nemzeti összetartozás plasztikai kifejezése terén évszázadok alatt felhalmozódott adósságokat: Kolozsváron 1902-ben felavatják az egész magyar nyelvterület legszebb Mátyás király-szobrát, s ugyancsak Fadrusz János Wesselényi-emlékművét meg Tuhutum-oszlopát Zilahon, Köllő Miklós segesvári szobrával (ma Kiskunfélegyházán) megszületik az első hiteles Petőfi, marosvásárhelyi Kossuthjával és Margó Ede 1907-ben Nagyváradon felállított Szacsvay-emlékművével pedig talán itt is elkezdődne az egész Kárpát-medencét behálózó szabadságharc-emlékművek kultusza. A trianoni békeszerződés azonban túl magas küszöböt állított e folyamatok útjába ahhoz, hogy az erdélyi társadalom érvényesíteni tudta volna igényeit a történelmi és kulturális identitását erősítő emlékhelyek kialakítására, s hogy az erdélyi városok is a „szobrok városaivá” válhattak volna, mint a magyarországiak, éppen az első világháborút követő évektől kezdve.
És mégis, néhány „nagy kezdeményező”, Gallasz Nándor (Temesvár, 1893 – Temesvár, 1949), Szervátiusz Jenő (Kolozsvár, 1903 – Budapest, 1983), majd Fekete József (Vajdahunyad, 1903 – Nagyvárad, 1979), Izsák Márton (Galócás, 1913), Kós András (Sztána, 1914), valamint néhány lelkes, szorgalmas kismester, például Sarkadi Sándor (Dobra, 1887 – Szatmárnémeti, 1959), Szabó Vera (Kiskunfélegyháza, 1890 – Kolozsvár, 1966), Vágó Gábor (Belényes, 1894 – Szeged ?), Csapó Sándor (Szabadka, 1913 – Szatmárnémeti, 1979) és mások két világháború közötti, áthidaló-közvetítő tevékenysége nyomán 1945 után megtörténik „a nagy robbanás”, egy olyanplasztikai kultúra kibontakozása, amelyben az évszázadokon át halmozódó mesterség-, anyag- és formatapasztalat, a háziipar és a népi tárgykultúra szűk lehetőségeibe fojtott alkotó lelemény és önkifejező kényszer igazolódott s találta meg végső értelmét.
E „robbanás” jelentőségét, méreteit és minőségi mutatóit egyelőre (jelen tanulmány keretében) pusztán egy névsor tényszerű közreadásával idézném fel; akik valamennyire jártasak az elmúlt ötven év művészeti-kiállítási életében, csupán egy név olvastán is fel tudják idézni a hozzá kapcsolódó művészi élményeiket; a kevésbé tájékozottak számára pedig talán éppen a „mennyiségi mutató” kelthet érdeklődést a téma iránt. A fentebb említett „nagy kezdeményezőket”, akiknek a munkássága természetszerűen átnyúlik a második világháború utáni időszakba (sőt ekkor kulminál), nem vettem fel ebbe a felsorolásba, de az életkori, nemzedéki időrendet következetesen érvényesítem:
Orgonás András (Urgendotte-Michigan, USA, 1909 – Temesvár, 1990)
Kósa Huba Ferenc (Losonc, 1910 – Kolozsvár, 1983)
Benczédi Sándor (Tarcsafalva, 1912 – Kolozsvár, 1997)
Csorvássy István (Szászrégen, 1912 – Marosvásárhely, 1986)
Szobotka András (Temesvár, 1916 – Temesvár ?)
Balaskó Nándor (Érszalacs, 1918 – Tauberbischofsheim, 1996)
Márkos András (Kolozsvár, 1919 – Kolozsvár, 1972)
Vetró Artúr (Temesvár, 1919 – Kolozsvár, 1992)
Balogh Péter (Micske, 1920 – Bukarest, 1994)
Timár Margit (Livezény, 1923 – Brassó, 1995)
Löwith Egon (Kolozsvár, 1923)
Szederjesi András (Nagymedesér, 1926)
Orbán Áron (Boldogfalva, 1927 – Székelyudvarhely, 1978)
Puskás Sándor (Kolozsvár, 1928)
Nagy Géza György (Sajószentandrás, 1928)
Kulcsár Béla (Marosvásárhely, 1929 – Marosvásárhely, 1976)
Székely József (Erdőszentgyörgy, 1929)
Gyerkó Mária (Rákos, 1930)
Szervátiusz Tibor (Kolozsvár, 1930)
Kondrák Károly (Újszentanna, 1930)
Tirnován Ari-Vid (Segesvár, 1933)
Németh Antal (Sepsibükszád, 1933)
Lőrincz Lehel (Türe, 1933)
Hunyadi László (Dombó, 1933)
Tőrös Gábor (Torda, 1934)
Bálint Károly (Lőrincfalva, 1934)
Korondi Jenő (Marosvásárhely, 1935)
Farkas József (Nagysármás, 1936)
Péterfy László (Nyárádselye, 1936)
Orlowski-Balogh Edit (Topánfalva, 1936)
Demeter Vilmos (Mezőzáh, 1936)
Venczel Árpád (Korond, 1937)
Román Viktor (Homoródszentmárton, 1937 – Saron-sur-Aube, 1995)
Szakáts Béla (Székelyudvarhely, 1938)
Jecza Péter (Sepsiszentgyörgy, 1939)
Kotsis Nagy Margit (Csíkszereda, 1939)
Gyenge Imre (Középajta, 1939 – Nagyszeben, 1986)
Gergely István (Csíkkozmás, 1939)
Kovács Ernő (Marosvásárhely, 1940)
Fekete Jozefina (Gyulafehérvár, 1941)
Suba László (Makfalva, 1941)
Dienes Attila (Marosvásárhely, 1942)
Kádár Károly (Tancs, 1943)
Váró Márton (Székelyudvarhely, 1943)
Lugosi László (Zilah, 1944)
Ferencz Ernő Lajos (Csíkszereda, 1944)
Krupiczer Antal (Kapnikbánya, 1944)
Kiss Levente (Gyergyóalfalu, 1944)
Baróthy Ádám (Marosvásárhely, 1945)
Zagyva László (Bayerisch Eisenstein, 1945)
Petrovits István (Kökös, 1945)
Domokos Lehel (Avasfelsőfalu, 1945)
Tornay Endre András (Zetelaka, 1946)
Burján Emil (Gyergyószentmiklós, 1947)
Balázs János (Nagybánya, 1947)
Várvédő István (Nagybánya, 1947)
Benczédi Ilona (Korond, 1948)
Kocsis Előd (Abafája, 1948)
Vetró András (Temesvár, 1948)
György Albert (Lövéte, 1949)
Bocskai Vince (Szováta, 1949)
Bodó Levente (Lövéte, 1949)
Rozsnyay Béla (Marosvásárhely, 1949)
Adorjáni Zoltán (Szászrégen, 1949)
Adorjáni Endre (Kolozsvár, 1950)
Dóczy András (Csíkszereda, 1951)
Robotos Júlia (Bukarest, 1951)
Vincefi Sándor (Bukarest, 1952)
Horváth Ödön (Marosvásárhely, 1953)
Miholcsa József (Marosvásárhely, 1953)
Egyed Judit (Nagyvárad, 1954)
Gyarmathy János (Nyárádszereda, 1955)
Székely János Jenő (Kolozsvár, 1956)
Ercsei Ferenc (Szászrégen, 1956)
Nagy Ödön (Marosercse, 1957)
Kovács Géza (Marosvásárhely, 1958)
Lakatos Pál (Kispeleske, 1960)
Vargha Mihály (Kézdivásárhely, 1961)
Kocsis Rudolf (Köröskisjenő, 1963)
Sánta Csaba (Szováta, 1964)
Kolozsi Tibor (Gyergyóditró, 1965)
A leltárak üdvös voltáról. Mindenképpen fontosak számunkra a leltárak, mert állandóan veszteségeink, hiányaink vannak, és nem minden veszteséglista tételei, értékei fejezhetők ki valutában. Azt például természetesnek tartjuk, hogy a művészeti múzeumok, a múzeumok képtári részlegei, a köz- és magángyűjtemények fenntartása és működtetése elképzelhetetlen leltárkönyvek és a műtárgyakról készült „személyi lapok”: a kartonok nélkül. Értékőrzőbb pénznemekkel megáldott országokban a szakmailag felbecsült érték megjelölése sem hiányzik ezekből a kimutatásokból.
Nekünk a köztéri (bel- és kültéri) plasztikai művekről azonban nincs leltárunk, vagy csak esetenként tartják nyilván értéküket. Tehát a legsürgősebben számba kell vennünk, hogy a már említett, 1914 előtti térszobrainkon kívül vannak-e és hol állnak még a helyükön, esetleg más helyszínen művészi értékű emlékművek ebből az időszakból. Ha csak áthelyezték őket (urbanisztikai rendezés, útépítés vagy a többségi nemzeti ideológia érvényesítése okából), azt is nyilván kell tartanunk és figyelemmel kísérnünk további sorsukat. Zala György aradi Szabadság-emlékműve már „szabadlábon” várakozik újbóli felavatására; Gyergyócsomafalva pedig már megtisztelte szülöttjét, Köllő Miklóst a hajdani Kossuth-szobor másával, amelyet Sánta Csaba öntött bronzba a megőrződött makett felnagyításával. Ezeknél a példáknál sokkal jellemzőbb sajnos az itt következő három megrázó idézet az első világháború előtti köztéri emlékművek sorsáról. Kölcsey Ferenc szobrát 1897-ben leplezték le Nagykárolyban. „A kispiac mellett, a Károlyi-kert kapuja előtt terült el a nagyvásártér, mindjárt a kastélykert után. A gyönyörű parkhoz kapcsolódott az a kis kert, amelyben a szobrot felállították. A költő fedetlen fővel ül egy karosszékben. […] A talapzaton egy táblán a Himnusz egy versszaka volt bevésve. Kölcsey Ferenc nagykárolyi szobrát Kallós Ede mintázta meg, ércbe Párizsban öntötték. […] A harmincas években (1936?) a »Vasile Lucaciu« líceum félrevezetett diákjai egyik éjjel (a rendőrség »éber« felügyelete mellett) lefejezték, majd a megcsonkított szobrot a városháza pincéjébe vitték le. Az 1940-es bécsi döntés után a Regátba távozó városi adminisztráció, jogtalanul, a város tulajdonát képező szobor maradványait magával vitte, és valahol beolvasztották.”6 „A Kőkereszt városunk egyik legrégibb műemlék értékű keresztje. A róla elnevezett téren áll. […] 1760–1790 között állították fel. […] Az 1959-es év egyik éjszakáján kegyetlen kezek talapzatáról eltávolították és ismeretlen helyre hurcolták a régi keresztet. Nyoma veszett. […] 1992 tavaszán a Római Katolikus Plébánia kérésére Tamás István székelyudvarhelyi neves kőfaragó mester díjmentesen faragta ki terméskőből a Kőkereszt ma is látható változatát.”7 „1923-ban eltávolították Kossuth, Bem és II. Rákóczi Ferenc szobrát, a Petőfi-oszlopon lévő domborművet, majd 1923-ban felállították az Ismeretlen Katona, 1924-ben a latinitás (Lupa capitolina), 1930-ban Avram Iancu szobrát…”8
A rendszerváltás óta megjelent, egyébként nagyon hasznos útikalauzok, kalendáriumok, „séták” szövegeiből valósággal ki kell mazsoláznunk a köztéri emlékművek előfordulását, adatait (ha egyáltalán helyet kapnak bennük), de egyik általam ismert kiadványban sem szerepelnek külön fejezetként.
Mielőtt az általunk óhajtott és elkezdett térszobrászati kataszter elkészülne, azt máris leszögezhetjük: a 19. század közepétől az első világháborúig terjedő időszak történelmi, irodalmi, kulturális és vallási jellegű emlékművei elsősorban nem a térplasztika ágazati-szakmai-művészeti problémáinak a kivetülései és megoldásai, tehát nem a szobrászat néz szembe bennük önmagával, hanem a társadalom tart tükröt lelkiismerete elé. (Ez a jelenség, persze később, 1990 után, amikor erre újra lehetőség nyílik – megismétlődik, de ezt a „tiszteletadást” már „saját kezűleg” celebrálhatja; a feladatot elvégző erdélyi szobrász kezét pedig már nem kötik ideológiai vagy politikai feltételek, s képzeletét a 20. századi európai szobrászat tapasztalatai vezérlik.) Tehát „olyan művészeti ág termése, teljesítménye feltáratlan, amelynek alkotásai a nagy nyilvánossághoz szólnak, s amely művészeti ág alapvető jellemzője – léte, tartalma, kifejezése és hatótere révén – a közösségi jelleg s ugyanígy a viszonylagos állandóság”.9
Amikor átlépjük a bűvös 1920-as „határt”, ez a közösségi ösztönzés is megbénul, meg kell bénulnia, hiszen még a világháborúban elesett halottjainknak sem állíthatunk jelet, akik éppen az új államhatalmat beiktató szövetségesek ellen harcoltak. Templomok belső vagy külső falán, cintermeiben, temetőkertjeiben elhelyezett emléktáblákkal s főleg falun róják le kegyeletüket az élők, a megcsonkult családok a helység hősi halottjai iránt.
Pedig éppen ez az esemény s majd a második világháború eleven emléke az, ami újabb s minden eddiginél erősebb közösségi igényt támaszt köztéri emlékhelyek kialakítására, s ennek a két fellobbanásnak az energiája ragadja magával a magyarországi szobrászatot egy általános stiláris megújulás távlatai felé (persze nem elsősorban a világháborús emlékművek vonatkozásában), hiszen már korábban is, de főleg a centenáriumi (1848–49, Petőfi), millecentenáriumi (honfoglalás) és millenniumi (államalapítás, Szent István, kereszténység felvétele) események aktualitását meghaladó plasztikai jelek egész sora emelkedett ki a földből azokban az években, amelyek – akármi lesz a szobrászat mint művészeti ág sorsa az elkövetkezendőkben – a magyarság számára mindig meggyőzőbben fogják az együvétartozást, a világ számára pedig a magyar nemzeti karakter megérzését szolgálni, mint a változó szemléletű történelemkönyvek, a szépségversenyek vagy a szakácsművészeti bemutatók.
A kontraszt érzékeltetése végett azt mondhatnánk, hogy reánk, az erdélyi magyar társadalomra meg éppenséggel a jeltelenség lesz a jellemző az utókor számára, ha csak a trianoni békeszerződés utáni két évtizedet tekintenénk mérvadónak.
De a sommázás még így sem indokolt, ha a két világháború közötti időszak (ismétlem: egyelőre még szerző előtt is homályban lappangó) szerény terméséből csupán például a korszak egyetemes magyar szobrászatát tekintve is az újító, iskolát teremtő személyiségek közé tartozó Szervátiusz Jenő csíkmenasági világháborús emlékművét (kő, 1939) vagy Gallasz Nándor domborművét emeljük ki, amely a hajdani temesvári Munkásotthon homlokzatát díszíti (kő, 1925), és a volt Iparkamara számára faragott Négy évszak allegorikus figuráit.10
Félek ugyan a riasztó eredménytől, de akárcsak az 1920 előtt avatott köztéri szobrok esetében, a két világháború közötti korszak termésének a teljes felmérése is olyan feladat, amely nem tűr halasztást.
Hiszen az nemcsak művészettörténeti, hanem legalább olyan mértékben társadalomlélektani és nemzetiségtörténeti (nemzetrésztörténeti) jelenség és adalék, hogy míg a Trianont követő bénultság egyik pillanatról a másikra radikálisan elvágta a Kárpát-medenceszerte megindult szoborállítási folyamatot, addig az 1940–1944 közötti „visszaállítás”, illetve a közterek művészi elfoglalásának új hulláma továbbgyűrűzött a háborút közvetlenül követő években is, egészen addig, amíg a Magyar Népi Szövetség politikai befolyása védelmet nyújtott a zsenge és rövid életű erdélyi demokrácia keretei között kibontakozó nemzetiségi közművelődés számára. Ez a helyzet gyakorlatilag 1944–1960 között kedvezett az emlékművek születésének, s ekkor is, újra, elsősorban a közigazgatási, közhangulati tényezőktől viszonylag távolibb, függetlenebb vidéki, községi és főleg homogén etnikai környezetben.
Tulajdonképpen még a háború alatt, 1943–44-ben készíti el Bandi Dezső a helybéli ácsokkal közösen, farönkökből és faszobrokból komponált abásfalvi és ravai háborús emlékműveket.11Ugyancsak 1943-ból való a Marosvásárhelyről elszármazott Dabóczy Mihály trachitból faragott Kőrösi Csoma Sándora a várkertben. 1947-ben pedig a „kisszobrász” Benczédi Sándor még monumentalistaként lép az erdélyi művészet színpadára a mezőteremi Benkő-síremlékkel és az ugyancsak világháborús emlékhely gyanánt szolgáló, de máig érvényes tartalmi és formai üzenetet hordozó, korondi Falu-emlékkővel.
Az ötvenes évek „legnagyobb” szobrászati eseményei a Budai Nagy Antal parasztfelkelése emlékművének avatása 1957-ben Bábolna hegyén, amelynek domborművű kompozícióját Kós András faragta kőbe, valamint Izsák Márton – Csorvássy István közös Bolyai-szobra. (Pontosabban: Bolyai János és Bolyai Farkas szobra, Marosvásárhely, 1956–57). Ady Endre születése nyolcvanadik évfordulójának köszönhetően (amelyet még hivatalos, országos megemlékezések kísértek, „törvényesítettek”) Nagyváradon (Vetró Artúr, 1960) és Zilahon is (Balaskó Nándor, 1957) mellszobrot állítanak az emlékét őrző múzeum, illetve hajdani iskolája elé. 1958-ban Kulcsár Béla kitűnő Dózsa György-feje kerül a sepsiszentgyörgyi textilművek kultúrháza előtti parkba; ez annál fontosabb mozzanata témánknak, mert éppen Kulcsár tekinthető az 1944 utáni erdélyi magyar monumentális köztéri szobrászat első meghatározó személyiségének, egy olyan térplasztikai nyelv kezdeményezőjének, amely rövid és tragikus pályájának minden állomásával – 1961: Ajtay Éva síremléke (márvány, életnagyság); 1967: Ijásznő (bronz, 350 cm); 1974: a színház tér térkompozíció (bronz, 170 x 500 x 67 cm); 1975: Szárhegyi Madonna (travertin, 150 x 265 x 100 cm) meg a Pillangó (ugyancsak a gyer-gyószárhegyi szoborparkban, márvány, 40 x 35 x 45 cm) és 1976-ban, halála évében: az agyagfalvi székely nemzetgyűlés és az 1848-as felkelés emlékműve, amelyet végül Hunyadi László és Kiss Levente átfogalmazásában állítanak fel 1990-ben – közelebb vitt a kilencvenes évek feladataihoz. Kulcsár úttörő szerepéhez csupán Tőrös Gábor hetvenes évekbeli műveinek a modernsége mérhető, különösen a nagybányai közigazgatási palota belső terét díszítő kompozíciója (bronz, 1975), az 1978-ban készült, sportcsarnokbeli Tornászlány és a csíkszeredai Jégpalota előtti térben álló, inox acéllemezből hegesztett Jégkorongozók. (E tanulmány írása közben kaptam kézhez legújabb, fantasztikus munkájának, az Axis Mundi című bronz „pillérszobrának” a fotóját, amely a nagybányai villamossági Vállalat belső terét díszíti. Magassága 350 cm.)
Még ha lassanként modorossá válik is állandó elhárító gesztusom, újra le kell írnom: e vázlat keretében csak az elvégzendő elemzések kulcskérdéseit s az egész tematika kiinduló pontjait jelezhetem. Kihagyva tehát a közbenső műveket és jelenségeket, egy újabb (de ugyancsak megszakadt) vonulatra hívnám fel a figyelmet: a Szervátiuszok munkásságára. Szervátiusz Tibor az 1967-es évben készült szamosúj-vári szökőkúttal (réz) és a kolozsvári Magyar Színház előcsarnokában elhelyezett Móricz Zsigmond-mellszoborral éppen csak elkezdi az 1972-től Magyarországon folytatott, rendkívül termékeny belső és külső téralakító szobrászi pályáját; viszont az ő segítsége nélkül nem születhetett volna meg Szervátiusz Jenő két irodalmi tárgyú „menhír”-oszlopa: Tamási Áron síremléke, a „fekete kő” Farkaslakán (trachit, 1971–72) és a Jókai-emlékmű, a „fehér kő” Pápán (1978).
Puskás, illetve már jó ideje Kolozsvári Puskás Sándor (érdekes, ma már Szervátiusz Tibor is nevébe vonta a „kolozsvári” megjelölést) indulását ugyancsak megkülönböztetett monumentális és dekoratív érzékről tanúskodó térplasztikák avatták emlékezetessé („fűszobrai”, az Erdélyben először általa művelt domborított-hegesztett lemezplasztikák, például a kolozsvári Telefonpalota 1971-es külső faliplasztikája, Delly Ferenc 1967-es síremlékének gyönyörű nőalakja, a csíkzsögödi Nagy Imre-emlékház udvarán 1969-ben elhelyezett Ijásznő és Szejkevizes lány stb.), a keményedő diktatúra éveiben azonban ez a vonulat is megszakadt.
Végül a rendszerváltozás előtti időszak – visszatekintve ma már ugyancsak vívmányként tekinthető két megvalósítását említenénk: Márkos Andrásnak a költő születésének 150. évfordulója alkalmából, utolsó éjszakájának színhelyén, Székely-keresztúron felállított, egész alakos, másfélszeres életnagyságú Petőfijét (bronz, 1973) és Jecza Péter kompozíciós elemei révén monumentális térszobrászati rangú Bartók-mellszobrát -- (bronz, 1973).
A hetvenes években a „rácsokon” átcsúszott, fennebb említett művek meg a román tengerparti üdülőzóna kiépítése során magyar szobrászoknak juttatott megrendelések (Balogh Péter, Román Viktor, Vetró Artúr, Puskás és mások), valamint az igényesen kivitelezett politikai emlékművek ritkuló példáitól eltekintve (például Izsák Márton – Csorvássy István Katonaszobra Marosvásárhelyen 1964-ből vagy Balogh Péter A román katona emlékműve 1975-ből Sepsiszentgyörgyön) a rendszerváltozásig jelentős mű már nem születik. Ezenközben viszont két alapvető változás hangolja át a köztéri szobrászat funkcióját és stílusát: egyrészt az erdélyi városok urbanisztikai képének az erőszakos elidegenítése, másrészt, ezzel ellentétes, tehát pozitív folyamatként a korszerű szobrászi nyelv, a modern európai szobrászat trendjeit követő plasztikai kultúra kialakulása az egyre népesebb magyar szobrásznemzedékek kezén. Ennek a kitűnő (és például a Magyarországra áttelepedett vagy idegenbe emigrált művészeink megbecsültségében is lemérhető) plasztikai kultúrának azonban a hetvenes és nyolcvanas évtizedben hiányzanak a kulturális „beágyazódáshoz”, tehát a megvalósuláshoz szükséges politikai és anyagi feltételei. Ezért is távoztak Erdélyből (Romániából) olyan fontos személyiségek, mint például Szervátiusz Tibor, Román Viktor (sajnos ő most már örökre), Tornay Endre András, Adorjáni Endre, Vincefi Sándor, Benczédi Ilona, Dienes Attila, Tirnován Ari-Vid, György Albert, Domokos Lehel, Lugosi László, Székely János Jenő, Lakatos Pál, Zagyva László, Váró Márton, Ferencz Ernő Lajos és mások.
A köztéri szobrászat alkotásai, mint említettük, már eleve a történelmi és művelődési önazonosság tudatának a feltöltekezési alkalmaiként szolgáltak/szolgálnak minden időkben. S nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Ezért igyekezett a nacionalista román impérium a kezdetek kezdetétől, tehát 1920-tól eltüntetni, kicserélni a mi tudatunkat erősítő műveket – a saját nemzeti tudatát formáló emlékjelekkel. 1989 után először nyílik lehetőség a hét évtizeden át halmozódó veszteségek, hiányok pótlására, méghozzá immár nem az anyaországból importált művészekkel és művekkel (sőt inkább a tendencia megfordulásának lehetünk tanúi, elég ha csupán Bocskai Vince Gyulán látható, nagy hatású Apor Vilmos-alakjára gondolunk), s az önkormányzati elv meg a civil társadalom szerveződési mozgalma szinte teljes szabadságot biztosít téma, rendeltetés és stílus dolgában.
Most azonban, mintegy a rendszerváltás áraként – a szegénység szab gátat az öntörvényű monumentalitás és a térszobrászati funkciók érvényesülésének; az elmúlt évtized feszített ütemű emlékezetfelfrissítő akciói révén (pozitív értelemben) gomba mód szaporodó emléktáblákban, plakettekben, portré- és mellszobrokban, tehát ebben a gazdag „köztéri kisszobrászatban” valóban csak a legsürgősebb közösségi feladat: a történelmi-művelődéstörténeti-erkölcsi igazságtétel ölthetett testet. Az életünket és művészetünket megsarcoló 20. századnak csak az utolsó 5–6 esztendejében (s legtöbb esetben a magyar államtól vagy civil szervezetektől származó alapítványi és millenniumi pályázati pénzek segítségével) valósulhattak meg az egész alakos nagyszobrászat olyan, az emlékező főhajtás gesztusán túlmutató, valóban urbanisztikai jelentőségű s a kortárs erdélyi magyar plasztika sajátos erényeit sugalló emlékei, mint például Vargha Mihály berecki Gábor Áronja (1992), Hunyadi László Orbán Balázsa (Székely-udvarhely, 1994), Bocskai Vince Bernády Györgye (Marosvásárhely, 1994) és Mikó Imréje, valamint Gergely István Lorántffy Zsuzsannája Nagyváradon (1998).
Külön fejezet: hogyan váltak az emléktáblák plakettjei, a portrék, mellszobrok, valamint a belső és külső téri nagyszobrok révén, mégis, a „szobrok városaivá” az erdélyi városok és kisebb települések az utolsó évtizedben.
Külön fejezet: miként válhat egy-egy szobrászi pálya meghatározó elemévé egy-egy város és/vagy egy egész tájegység plasztikai feladatainak, szükségleteinek a felvállalása úgy, mint például Vetró András esetében Kézdivásárhely és Kézdiszék. (Több tucat különböző méretű és műfajú munkája közül csak jelzésként emeljük ki: Széchenyi István, 1991; Turóczi Mózes, 1993; Bálint Gábor, Szentkatolna, 1994; Ábrahám Árpád és Jókai Mór, Torja, 1994; Bem József, 2000 stb.)
Külön fejezet: az erdélyi magyar kiállítási, tehát kisszobrászat stílusvonulatok szerinti elemzése.
S még más részletkérdések mellett és után arra is választ kellene adni: vajon a kortárs szobrászat védőgyűrűjében könnyebb-e megélni, továbbélni az erdélyi magyar történelem, kultúra és valóság terheit, feladatait és távlatait?
Jegyzetek
1. A középkori székely művészet kérdései. Erdélyi Múzeum 1943/2. füzet. 323.
2. Az erdélyi renaissance. I. Erdélyi Tudományos Intézet. Kolozsvár, 1943. 25. és 106.
3. Reneszánsz és barokk Erdélyben. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1970. 252.
4. Erdély művészete. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása. Bp. (1944) 150.
5. Reményeim szerint csak azok maradtak ki a névsorból, akik a művészeti életbe még be sem léptek, vagy az elmúlt 7–8 évben végzettek, akiknek a műveivel még nem találkozhattam.
6. dr. Németi János: A hajdani Kölcsey-szoborról. Nagykároly és Vidéke Évkönyv. 1998. 66.
7. Péter Attila: Keresztek Székelyudvarhelyen. Haáz Rezső Kulturális Egyesület. Székelyudvarhely, 1994. 22–24.
8. Fodor Sándor (S.) – Balás Árpád: Marosvásárhelyi útikalauz. Impress Kiadó. Marosvásárhely, 1996. 10.
9. Wehner Tibor: Köztéri szobraink. Gondolat Kiadó. Bp., 1986. 7.
10. Gallasz Nándor neve egyetlen magyar művészeti lexikonban sem szerepel.
11. Ennek ellenére Bandi Dezsőt nem soroltam a szobrászok közé, hiszen az ő művészi és közművelődési tevékenysége, szerepe sokkal szélesebb körű.
Banner Zoltán (Korunk)
nagybanya.ro,

Félszáz mű a Gyimesekből
Marosvásárhelyen is népszerű a Borospataki Művésztelep, minden eddigi tárlatnyitójára népes közönséget vonzott a Bernády Házba. Azért is persze, mert hangulatosak, kellemesek a rendezvényei, és ilyenkor nemcsak a Gyimesek ihlette művekből kapnak ízelítőt a jelenlevők, hanem a táj és lakói zenéjéből, dalaiból, táncaiból, sőt jellegzetes ételeiből, italaiból is hoznak magukkal valami különlegeset az alkotótábor gazdái, működtetői – Szász István és Szász Marika –, illetve vendégeik, munkatársaik, de még inkább azért, mert a művészetkedvelők joggal számíthatnak arra, hogy jó alkotók figyelmet érdemlő alkotásaiból rendezett színvonalas kiállítást láthatnak minden alkalommal. Április 25-én is így volt, és nem csak a Házat megtöltő érdeklődők voltak nagyon sokan, de a korábbiaknál is több nevet, munkát vonultatott fel a tárlat.
2013 őszén ötödször gyűltek össze a meghívott festők, grafikusok, szobrászok, textilművészek, fotósok, a házigazdák jubileumi jelleget adtak a táborozásnak, s a művészi termés is ehhez lett mérhető. Vásárhelyen a Borospatakán októberben ténykedő 30 művész több mint ötven munkáját lehet most megismerni, s amint az eseményt méltató Nagy Miklós Kund kiemelte, sokszínű, változatosságában is harmonikus, reprezentatív válogatást mutatnak fel a művésztelep látványosan gyarapodó műgyűjteményéből. Életkortól, művészi törekvésektől, stílusirányzatoktól függetlenül minden alkotó jól érzi magát a különleges szépségű gyimesi tájakon, az értékteremtő, hagyományőrző tábor semmilyen módon nem korlátozza a fantáziát, valamennyi résztvevő nagy kedvvel, felszabadultan dolgozik a művésztelepen, amelyen derű és a vidámság uralkodik. A kiállított képek, plasztikák, textíliák és ezt tükrözik.
A táborban a legtöbben visszatérő vendégek, a törzsgárda fele Magyarországon él, mégis egyfajta vásárhelyiség is kapcsolható Borospatakához. Az első öt év nem telt el anélkül, hogy ne hívtak volna a táborba egyszerre több marosvásárhelyit is, de számos olyan művész is eljön a Gyimesekbe, akik innen, a Bolyaiak városából települtek át az anyaországba és váltak ott is elismert alkotókká. Szinte valamennyien a vásárhelyi művészeti középiskolában kapták meg a kellő indíttatást és lendületet az alkotói pályára. Márton Árpád festőművész is, aki Gaál Andrással együtt az alkotótábor fáradhatatlan művészeti vezetője. A megnyitón ő is hangsúlyozta a kiállítás sokféleségben is egységes jellegét, a kiállítók művészi igényességét, egyben arra is kitért, hogy miközben a fennállása 40. évében végveszélybe került a Gyergyó-szárhegyi Művésztelep, mert a Lázár-kastély örökösei közt van, akinek a kultúraápolásnál fontosabbak önös érdekei, a Szász házaspár példás ügyszeretettel mindent megtesz, hogy Borospatakát a fejlődés, az értékteremtés dominálja. A festő külön köszöntötte a jelen levő táborozó helybeli kollégáit, Bálint Zsigmondot, Bandi Katit, Csíky Szabó Ágnest, Hunyadi Lászlót, Kákonyi Csillát. Ők ketten, utóbbiak most vehették át Szász Marikától a tavalyi évfordulós okleveleket, akkor ugyanis nem tudtak részt venni a gyimesi ünnepségen. Vásárhely az immár hosszú ideje nyíregyházi illetőségű Erdei Anna és Zagyva László számára is kedves hely, de szorosan kötődik városunkhoz Adorjáni Endre, Ádám Gyula, Bardócz Lajos, Ferencz Ernő, Bakos Erzsébet, Gaál András, Kádár Tibor, Kopacz Mária, Köllő Margit, Orth István, Simó Enikő is. Balási Csaba, Kristó Róbert, ifj. Szász István csíkszeredai kötődésű. Ásztai Csaba, Bráda Tibor, Deák Ilona, Kövecsi Kovács Imre, Magyari Márton, Nagy Előd, Szakács Imre, Székely Berta, Varga Edina határon túliként is itthon vannak Erdélyben. Műveik is erre vallanak, a belőlük fakadó érzelmi, szellemi kisugárzás ilyenszerű benyomást kelthet a nézőkben.
A megnyitó zárórészében az Öves együttes gyimesi műsora pezsgő hangulatot teremtve autentikus csángó muzsikával, dalokkal tetézte a festmények, grafikák, szobrok, kisplasztikák, textilművészeti alkotások és művészfotók nyújtotta élményeket.
(nmk) Népújság (Marosvásárhely)

Konfirmandusok találkozója Sepsibesenyőn
A Kálvin-napok utolsó tematikus rendezvénye pénteken ért véget: a háromszéki Kálvin-hét ötödik napján először szervezték meg a rendezvény életében a konfirmandusok találkozóját Sepsibesenyőn. A rendezvényen több mint száz hetedik-nyolcadik osztályos diák vett részt.
A Kálvin-hét részeként csütörtökön Kézdivásárhelyen presbiteri találkozót tartottak, aminek keretében Nt. Szegedi László a jövő heti, sepsiszentgyörgyi református világtalálkozóról is említést tett, elmondva: az Erdélyi Református Egyházkerület számára fontos a kálvini élet tanítása, hiszen ez határozza meg a református egyházat. Az, hogy Romániában 2014-ben engedélyezték Kálvin János egészalakos szobrának felállítását Sepsiszentgyörgyön azt jelzi, nemcsak a magyarság, hanem az egész nyugati társadalom számára alapot jelent Kálvin János munkássága. Évszázados hiányt pótol ez az emlékállítás, és az együtt ünneplés erősíti jelenlétünket a Kárpát-medencében, ugyanakkor üzenet is a világnak, hogy történelmet nem lehet írni a keresztyén magyarság nélkül – hangsúlyozta az elöljáró.
A Román Posta az Erdélyi Református Egyházkerület közreműködésével emlékbélyeget nyomtat Kálvin János reformátor halálának 450. évfordulójára, amelyen Sepsiszentgyörgy neve magyarul szerepel. A bélyeg és Kálvin Jánosnak emléket állító képeslap július 10-én Sepsiszentgyörgyön, a református világtalálkozón is beszerezhetők.
A sepsibesenyői konfirmandus-találkozón a fiatalok a lelkészek és önkéntesek vezetésével arra keresték a választ, mit jelent a család és a gyülekezet tagja lenni. Balogh Zoltán Kézdi-Orbai esperes köszöntőjében kifejtette, konfirmandusnak lenni különleges helyzet, pedig nincs benne semmi rendkívüli.
„Mindannyian átestünk ezen, még mi, a lelkészek is, most pedig számotokra szeretnénk különlegessé tenni azt az alkalmat, mikor teljes, önálló tagjává váltok gyülekezeteteknek” – fejtett ki az esperes, arra kérve a fiatalokat, hogy őrizzék meg szíveiket, és mindig vegyék észre, amit a szívük diktál. Babos-Barabás Berta Erika helybéli lelkipásztor arról beszélt, milyen kicsinek lenni és naggyá válni. „Ne feledjétek, mindenekelőtt akkorák vagytok, amekkorának tartjátok magatokat!” – mondotta a lelkésznő.
A délelőtt folyamán hét csoportra oszlottak az ifjak, az önismereti játékokkal fűszerezett foglalkozásokon arra keresték a választ, hol van a fiatalok helye ma a világban. Megtárgyalták, mi a szerepük a családban, a gyülekezetben és a társadalomban egyaránt. Ebéd után a Legyen ön is milliomos nevű kvízjáték mintájára vetélkedőt tartottak, ahol a hét csapat bibliai kérdésekre kellett válaszoljon.
A Kálvin-hét szombaton az orbaiteleki gyülekezeti nappal folytatódik. Az egész napos tevékenység kilenc órakor kezdődik a barátosi Ferencz Ernő Fúvószenekar toborzójával, majd a zászlófelvonást követően tíz órától ft. Kántor Csaba, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökhelyettese prédikál az istentiszteleten, ágendázik Incze Hunor helybéli lelkész. Az úrvacsoraosztást követően a templomban kórustalálkozó zajlik, 12.30-tól pedig szakácsművészeti vetélkedő kezdődik az előre bejelentkezett gyülekezeti csapatok között. Ezzel párhuzamosan minifoci-bajnokság, táncház, kézműves foglalkozás szerepel a programban, a 14 órai ebéd után pedig keresztyén ifjúsági koncert. Az ünnepség 17 órakor zászlólevonással zárul.
Bartos Lóránt, Székelyhon.ro

Záró istentisztelet Orbaiteleken (Kálvin-napok)
A szóbeszéd szerint Telek a világ közepe. Ez be is bizonyosodott szombaton a Kézdi-orbai Egyházmegye által szervezett Kálvin-napok zárórendezvényén. Mintegy ezer résztvevőre számítottak, de ennél sokkal többen – és nem csak reformátusok – jelentek meg az egyhetes rendezvénysorozat orbaiteleki záróeseményén.
A vendégeket a barátosi Ferencz Ernő Református Fúvószenekar fogadta. A résztvevők hamar felállították közösségi sátraikat, majd az összegyűltek a zászlófelvonás után a falu labdarúgópályáján megépített emelvény előtt sorakoztak a szabadtéri istentiszteletre. „Amikor éjjel-nappal nagy buzgón esedezünk, hogy megláthassuk a ti orczátokat, és kipótolhassuk a ti hitetek hiányait” – Pál apostol Thessalonikabeliekhez írt első levelének gondolatára építette igehirdetését Kántor Csaba, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökhelyettese. Az ige által megszólítva találják magukat a Kálvin-napok résztvevői – összegzett. Az eseményen részt vevő fiataloknak külön istentiszteletet tartott Péter Barna lelkész. Az istentiszteletet követően a gyülekezetek összefonódására, a kapcsolatok szilárdítására helyezték a hangsúlyt. A tömeg csapatai főzőversenyben is összemérték tudásukat, a készítményeket és a tálalást Daragus Attila torjai polgármester és felesége pontozta. A fiatal legények focimérkőzéseken csaptak össze, a legjobbnak a szörcsei együttes bizonyult. A táncházban először lépett nagyközönség elé a Zágonban élő Dezső Attila, Dezső István (VIII., illetve V. osztályt végeztek) és Márton János kántor alkotta csapat. A sepsiszentgyörgyi Bonus Pastor Alapítvány a szenvedélybetegek gyógyulásának útjait kereste, a nap folyamán sokan kézműveskedtek.
Bokor Gábor, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az idő igájában
Az ember útja a boldog időtlenség állapotából az óra diktatúrájának a jármába vezetettig. A jó minőségű természetes fény feltalálásával megloptuk, gyarmatosítottuk az éjszakát is. Az emberbe kódolt belső órát pedig, amely rövid téli napokon lelassítaná az időt, semmibe vesszük, amiért idegrendszerünk áll bosszút. Az alvászavar népbetegséggé vált, akárcsak a depresszió, s egy sor más bántalom – elhízás, cukorbetegség, emésztési zavarok stb. – amelyek kapcsolatban vannak a természetes időritmustól való elszakadással.
Az első erdélyi nyomtatvány
E folyamat történetéről, a különböző korok emberének időérzékeléséről, az időfegyelem megjelenéséről beszélgetett február 25- én a Teleki Téka freskós termében Lázok Klára, a Beszélő könyvek házigazdája a Budapestről érkezett FóNagy Zoltán történésszel, a Magyar Tudományos Akadémia Történelemtudományi Intézetének kutatójával.
A beszélgetést megelőzően hangzott el a bejelentés, miszerint a megyei tanács ígéretet tett, hogy biztosítja a különlegesen értékes freskós terem felújítására szükséges összeget, s a folyamatot követheti majd a Beszélő könyvek közönsége is.
A szerda esti rendezvényen a Téka állományából az időről szóló könyvekből helyeztek el néhányat a tárlóban: Newton természetfilozófiájának 1685-ös londoni kiadását, a francia Enciklopédiát, az időmérésről, óráról készült rajzzal, egy Krón Ferenc Ernő által szerkesztett régi kalendáriumot 1848-ból és egy 1525-ben Szebenben nyomtatott laptöredéket, amely az 1525-1575 közötti mozgó ünnepeket tartalmazza, s 2009-ben derült ki, hogy a legelső fennmaradt erdélyi nyomtatványnak tekinthető.
A mindennapok történésze
Fónagy Zoltánról elhangzott, hogy kutatási területe a 19. század magyar történelme, társadalom-, gazdaság- és művelődéstörténete, a hétköznapi élet története, történeti kartográfia, történeti statisztika. Szakmunkáiban ezt a területet dolgozza fel, mint például a Modernizáció és polgárosodás, Magyarország története 1849–1914. A tudományos tevékenység mellett református vidéki közösségből származva fontosnak tartja, hogy kutatási eredményeit a művelt nagyközönségnek is tolmácsolja. Teszi ezt a tudománynépszerűsítő újságcikkek sora mellett A mindennapok története című blogon is, amely a történészi igényesség mellett olvasmányos, szórakoztató írásokat tartalmaz, és népszerűvé tette a Kárpát- medencében. – Ha nem alkalmazkodtok, kihaltok, mint a dinoszauruszok – tanácsolta a fia, akinek az ösztönzésére tudományos kiadványai mellett a mindenki számára elérhető számítógépes felületen osztja meg gondolatait az olvasók valóban széles táborával.
Lázok Klára kérdésére, hogy mi az idő, Szent Ágostontól vett idézettel válaszolt: "Ha senki nem kérdezi tőlem, akkor tudom: ha azonban kérdezőnek kell megmagyaráznom, akkor nem tudom." (Vallomások, XI. könyv). Bár a 17., 18. század filozófusai vitatták, hogy események, történések nélkül van-e abszolút idő, Fónagy Zoltán elmondta, hogy történészként az emberi időérzékeléssel, az idő megélésével foglalkozik. A témával kapcsolatosan Lázok Klára a Téka állományából két könyvet emelt ki, Teleki Sámuel útinaplóját, amelyben svájci látogatását írja le, s fontos szerepet szán az időnek, valamint a kiskendi Kozma Katinka 19. századi naplóját (Spielmann Mihály történész szerkesztésében jelent meg). A 16 éves vidéki lánynak, aki Budapestre vágyott, a véget nem érő vendégeskedések alatti időtlenségben teltek a napjai.
Az életkorukat sem tudták
A modern kor előtti ember közömbös volt az idővel szemben. Szent Margit idejében az apácák nem tudják az életkorukat meghatározni, s a korabeli peres iratokban szereplő tanúk sem. A török kiűzése után a helységek határának visszaállítására felkért személyek közül a legidősebbek 130 évesnek is vallották magukat. Ezen a 18. század végén, 19. század elején előbb a reformátusoknál, majd a katolikusoknál is bevezetett anyakönyvezés változtat. A középkori ember eseményekhez kötötte az idő jelölését, az uralkodó trónra lépéséhez, a pápa megválasztásához, az egyházi ünnepekhez, a jeles napokhoz, s a bírósági jegyzőkönyvek is úgy rögzítik, hogy húsvét után tíz nappal, amit utóbb nehezebb meghatározni, mozgó ünnepről lévén szó. Az első toronyórák Itáliában jelennek meg az 1300-as években, Erdélyben a 15. században Brassó és Kolozsvár volt az úttörő. Fokozatosan a jómódúak lakásában is megjelennek az órák, de inkább dísztárgyként, aminek a gyakori igazítása költséget jelent. A vidéki úri életet továbbra is az időtlenség, a földművesek esetében pedig a természethez való igazodás jellemzi, ami a modern ember látószögéből akár pazarlónak is tűnhet – mondta az előadó.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Fiatal fúvósok találkoztak
Hetedik alkalommal szervezték meg Zágonban az ifjúsági fúvószenekarok találkozóját. Újdonságként a vasárnapi esemény kezdeteként a falu különböző pontjairól vonultak fel a részt vevő zenekarok, adott pillanatban Zágon egészét betöltötte a fúvósmuzsika. A fúvósegyletek szabadtéri koncertje a Mikes–Szentkereszty-kastély udvarán zajlott. Nagyon sok helybeli, idegenből érkezett hallgatta élvezettel a muzsikát, annak ellenére, hogy a Mikes Kelemen Kultúrközpont udvarán az sem volt, ahová leülhettek volna.
Barabás Tünde zágoni kultúrigazgató köszöntötte a kastély udvarán a résztvevőket, majd Kis József polgármester üzenetét közvetítette. Zágon múltjának szerves része a fúvószene, az első zenekar 1895-ben alakult. Azóta sok változás történt az egylet tagságában, jelenleg az ifjúsági fúvósok viszik tovább a hagyományt. A találkozó jó esélyt ad a szakmai fejlődésnek, új barátságok megkötésének – üzente az elfoglaltsága miatt távol maradt polgármester. A fúvóstalálkozó a részt vevő öt zenekar közös muzsikálásával kezdődött, a három számot felváltva Lázár László Pál, Musát Gyula és Deichler András vezényelte. Elsőként a zágoni ifjúsági fúvószenekar mutatkozott be Veres István vezényletével. Közreműködött a Szivárvány ma­zsorettcsoport Horváth Zita művésze­ti vezető irányításával. Bemutatkozott még a magyarországi Szigetvárról érkezett fúvószenekar – karnagy Deichler András –, az uzoni Atlantisz Kulturális Egyesület fúvószenekara Lázár László Pál vezetésével, a Hargita megyei Csíkdánfalva fúvószenekara Bálint István vezényletével és a barátosi Ferencz Ernő Fúvószenekar élén Kelemen Szilárd karnaggyal. A vasárnapi találkozót megelőzően szombat este kiemelkedő összejövetel zajlott a kultúrotthonban. Megünnepelték a helyi felnőtt fúvószenekar fennállásának 120. évfordulóját, valamint az ifjúsági fúvószenekar tízéves születésnapját is.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nótás-dalos hétvége
Hagyományápolók találkoznak
A hétvégén FelsőHáromszéken, Erdővidéken és Orbaiszéken is csemegézhetnek a zenekedvelők.
Huszárok, katonák
Csernátonban, az Ika-vári színpadnál vasárnap tartják meg az I. Székelyföldi Huszár- és Katonanóta-találkozót. 12 órától zászlófelvonás, koszorúzás, himnuszok éneklése a község központjában levő emlékműnél; 14 órától Csiporkázó Játszóház; 16 órától ünnepélyes megnyitó; 16.30-tól a részt vevő csoportok műsora (bővebben lásd honlapunk Erről tudott? rovatában).
Száz kürt riadója szól
Vasárnap a baróti Csala Kürtje Fúvósegyesület tizedik alkalommal szervezi meg a Száz kürt riadója szól fúvószenekari találkozót Baróton. A házigazda meghívására a következő rezesbandák jelezték részvételüket: a mikóújfalusi Nagykürt 95 Fúvósegyesület, a nagybaconi, árkosi, magyarhermányi, kálnoki, sepsibükszádi, gidófalvi, székelyzsombori és étfalva-zoltáni fúvószenekarok.
Fúvóstalálkozó Barátoson
Vasárnap fúvóstalálkozót tartanak Barátoson, a helyi Ferencz Ernő Református Fúvószenekar szervezésében. A rendezvény a helyi református templomban megtartandó istentisztelettel rajtol, majd az Erzsébet kertben folytatódik, ahol a barátosi, valamint a meghívott zenekarok adnak koncertet.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Az ’56-os forradalom és Marosvásárhely
A vásárhelyi egyetemisták a forradalom idején
(Folytatás november 4-i lapszámunkból)
A legkényesebb helyzet a városban, az első napokban az OGYI-n körvonalazódott, hiszen pillanatok alatt kialakult egy annyira feszült hangulat, amit nehezen lehetett kezelni. Az egyetemisták megfogalmazott követeléseire gyors megoldásokat kellett találni. Egy Vargancsik Lajos nevű egykori aktivista visszaemlékezése szerint is a ma- gyarországi eseményekre a leginkább érzékenyen reagáló diákságot kellett lecsitítani. "Kiadták a parancsot – mondja a kérdezett –, hogy el kell menni a kantinba, bentlakásba, mindent rendbe kell tenni, vécét rendbe rakni, villanykörtéket tenni. Látta volna valaki ezeket, az ilyeneket, mint Bodor,1 két WC-ülőkével hogy futott fel a diákbentlakásba, szóval úgy meg volt bolondulva mindenki, azt sem tudták, mit csináljanak. […] Csupor2 azt mondta, hogy menjenek fel a Somostetőre, mert azt hallották, lesz ott valami diákgyűlés. Menjenek, nézzenek szét. Mondom, jó. […] Csupor ideadta az autóját a sofőrjével, Pötörkével, idős pasas volt. Beültünk, azt mondta Csupor, ő is jön. Beültünk, elmentünk, ahol most van a Ceausescunak3 a háza (A Somostető alsó felén – sz. m.). Akkor még erdő volt ott. Megállt a sofőr, hogy addig, és nem tovább hajlandó menni. Kiszállunk, én mentem Bugyival,4 Csupor Branissal, ketten kétfelé. Na, elmegyünk, s a sofőr is kiszállt, s elment a kerítés mellé: Elbújt, nem mert az autóban maradni. Félt. Mi zsebre vágott kézzel be az erdőbe, kétfelé. Aztán jöttünk, találkoztunk. Sehol senki. Aztán leesett nekünk is a 25 banis, hogy gyorsan húzzunk el, amíg tényleg nem lesz itt valaki, meg nem vernek."5
Egy hónappal a forradalmi események után, gyors, de óvatos adatgyűjtések alapján kezdetét vette az egyetemi mozgalom vezetőinek, hangadóinak a felelősségre vonása. Már a december 15-16-ára összehívott tartományi pártkonferencia előtt, a tartományi pártbizottság december 10-i jóváhagyásával az egyetemről kizártak három diákot: Vajna Tamást és Vajna Ágnest, valamint Kondráth Gézát, mivel "a MNK-beli események alkalmából bizonyítékát adták rendszerellenességüknek, és mert az első két hallgató földbirtokos családból származik, a harmadik pedig egy Csík rajonbeli felforgató szervezet tagjaként 4 évig volt börtönben".6 Mások kizárási ügyét vagy más szankciókkal való megrovását, mivel az azokat terhelő iratokat nem találták megfelelően dokumentáltnak, elnapolták. Róluk a következő években döntöttek, állandó megfélemlítő nyomás alatt tartva nemcsak a hallgatókat, hanem a tanárokat is.
Az Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézet hallgatóinak a forradalom ideje alatti magatartásáról értesülünk a tartományi pártbizottság bürójának 1956. decemberi 27-én tartott rendkívüli ülésén elhangzottakból is, amelyen az intézet megújított Ifjú Munkásszövetség (IMSZ) bizottságába választott, de a városi pártbizottság által kifogásolt négy diák ügyét tárgyalták. Az ülésen részt vett Badioc Ioan, Valter István, Vargancsik István, Molnár János7, Bugyi Pál, Fodor Géza8, György Ambrus9, Alexandru Ratiu10, König József11, valamint és Gere Mihály12 a Román Munkáspárt Központi Bizottsága részéről. Az ülés első tárgya egy 105 tagú kínai küldöttség fogadásának megszervezése volt, amit hamar megtárgyaltak. A második pont, amelynek megbe- szélésére meghívták Erdélyi Lajost, a tartományi pártbizottság tudomány- és művelődési osztályának vezetőjét, Kopándi Sándort, az IMSZ központi bizottságának küldöttét, és egy Kiss nevű hölgyet, a IMSZ helyi vezetőségének képviselőjét is. Amiért Fazekas János a két központi bizottsági tagot, Gerét és Kopándit Vásárhelyre küldte, az nem volt egyéb, mint az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet IMSZ szer-vezetében kialakult helyzetnek a párt számára kényessé vált ügye.
A fő gond az volt, hogy a városi pártbizottság, bizonyos nyilvánosságra nem hozható információkra hivatkozva, elutasította négy egyetemistának – Piros Ferencnek, Ferenc Ernőnek, László Ildikónak és Nagy Lajosnak13 – az Intézet IMSZ-vezetőségébe történt megválasztását. Az egyetem ifjúsági szervezetének vezetőségéből eltávolított Piros Ferenc azonban írásbeli folyamodvánnyal fordult a városi IMSZ-bizottsághoz az intézkedés ellen, kihangsúlyozta eddigi elismert és méltányolt tevékenységét, követelve eltávolításának nyilvános megokolását az évfolyam előtt. Emiatt a tartományi pártbizottságra hárult a nyilvánosságra hozható okok keresése, közzététele és a városi párthatározat megerősítése. Fazekas utasítására a városba érkezett Gere és Kopándi, három napon át megbeszélést folytatott az egyetem vezetőségével, az intézeti és a városi pártbizottság tagjaival, valamint a tartományi és városi IMSZ-bizottságokkal, de szóba álltak több egyetemi hallgatóval is. Miután Erdélyi Lajos ismertette a tájékoztatót és az OGYI oktatási munkájának a javítására tett javaslatokat, Gere ismertette küldetésük célját: az egyetemi IMSZ vezetőségébe választott, de kifogásolt négy személy megválasztását elutasító városi párthatározat alaposságának a kivizsgálását. A megbeszélések során az intézet vezetősége, pártbizottsága és a diákok egy része is a kizárási határozat visszavonását kérte, mert ez szakadást okozott az ifjúsági szervezet és a diákság között.
A vita során elhangzottakból megtudhatjuk, hogy az intézet pártbizottságának titkára, egy Horváth nevű tanár (vagyis dr. Horváth Miklós orvosprofesszor) állítása szerint "a diákoknak nincs bizalmuk a Kádár-kormányban, mert behívta a szovjet csapatokat". Az összegyűltek ezt a magatartást úgy értelmezték, hogy a diákok szerint ezt a kormányt egy más, reakciós kor-mánnyal kell helyettesíteni. Amikor diákszövetség megalakulása során a tartományi pártbizottság részéről kiküldött Valter István14 megkérdezte a vezetőségbe jelölt Pirostól, hogy miként viselkedett a ma- gyarországi események alatt, a diákok kórusban kiáltották, hogy erre nem köteles válaszolni. Bugyi Pálnak, a tartományi néptanács elnökének szavai szerint: "Amikor a magyarországi események voltak, ezek újabb és újabb követelésekkel jöttek."15
Az egyetemisták általános hangulatát König József így jellemezte: amikor a magyarországi eseményekről volt szó, megtagadták, hogy beszéljenek róla, mert még mindig kitartanak amellett, hogy ott nem ellenforradalom volt, és kételkednek Kádár kormányában, a szovjet csapatok segítségében.
Gere a következőképpen jellemezte a négy egyetemistát: László Ildikó apja szociáldemokrata volt, de párton kívüli tanító, ő merész követeléseket megfogalmazó személy, de nem voltak ellenséges kijelentései; Nagy Lajos aktív és szakmailag jól felkészült, de az Ady-kör szabályzatának a szerkesztésekor megnyilvánulásai követelőzőek, szemtelenek voltak, és a magyarországi eseményekkel kapcsolatosan nem nyilvánított "helyes" magatartást; Piros, aki IMSZ-titkár volt, aktívan tevékenykedett az ifjúsági szövetségben, tekintélye van, sokat foglalkozott művelő-dési kérdésekkel, és soha sem nyilatkozott "hülyén", még a magyarországi ese-ményekkel kapcsolatosan sem, amikor mások azt hangoztatták, hogy nem kell marxizmus, ő mindig védelmébe vette azt, de a magyarországi eseményeket nem ítélte el, és a háttérben ellenünk beszélt; Ferenc Ernő ellen nincsenek adataink, a kulturális életben aktív szerepet játszott, a tánccsoport lelkes tagja, csak azt hozhatjuk fel ellene, hogy az apja leventeparancsnok és horthysta tiszt volt. Kiegészítésként Bugyi Pál megjegyezte, hogy megoldotta Nagy szüleinek az adóügyét, de ő azt csak flegmatikusan vette tudomásul. Vele kapcsolatosan György Ambrus is megjegyzi, hogy Nagy magatartását társai elítélték, mégis a titkos szavazás során rászavaztak, még a hat párttag is. És azt is közli a résztvevőkkel, hogy még Horváth párttitkár véleménye szerint is helytelen volt a szovjet csapatok behívása.16
Az ismertetés után a résztvevők arról vitatkoztak, hogy milyen megokolásokat találjanak a négy egyetemistának az ifjúsági szervezet vezetőségéből való kizárására. Főként Piros és Ferenc esete volt kényes, mert azoknak erkölcsi joguk volt kitartóan követelni a kizárás nyilvános megokolását, mivel kollégáik széles körű bizalmát élvezték. Pirosnak nyilvánosan csak azt róhatták fel, hogy november 7- én megtagadta a felvonulásban való résztvételt. A hozzászólásokból kitűnik, hogy a nem megerősítés, vagyis kizáró ok a nevezetteknek a forradalom idején tanúsított "helytelen" magatartása volt. Végül is a megokolások további dokumentálása mellett jóváhagyták a kizárási határozatot.
A december 27-i határozatot az 1956. december 15-16-án Marosvásárhelyen tartott tartományi pártkonferencián elhangzottak szellemében hozták. A konferencia Gheorghe Gheorghiu-Dej17országos pártfőtitkár vezetése alatt zajlott, fő témája az 1956-os események értékelése volt. A főtitkár az ifjúsággal való hathatósabb foglalkozást tekintette elsőrendű feladatnak. Többek között a következőket mondta: "Az ideológiai munka terén mindenképpen le kell vonni a következtetéseket. Vegyék figyelembe a fiatalság, az értelmiség gondjait. Látható, hogy az ellenség megcélozta a marosvásárhelyi fiatalságot, meg a temesvárit (ott azért kevésbé), s más helyek ifjúságát is. Nem elégedhetünk meg azzal, amit eddig tettünk, meg kell nyernünk az ügyünknek a fiatalokat. Tudnunk kell, hogyan nyerhetjük meg őket céljaink számára úgy, hogy ne az idegen rádióadók befolyásolják őket, hanem mi. Az osztályharc objektív törvény a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet idején, még akkor is, ha ezt tagadni fogják. Mi nem foglalkoztunk kellőképpen a fiatalsággal, a tanulás kérdésével, kiengedtük ezt a dolgot a kezünkből, ez a valóság. Megbeszéltük ezt a kérdést a Központi Bizottságban: valóban kiengedtük ezt a dolgot a kezünkből. Nem engedhető meg, hogy ne tudjuk, mi történik egy egyetemen."18
A párt Központi Ellenőrző Bizottsága 1957-ben megvizsgálta az OGYI-n tapasztalható pártideológiai felkészültséget, az egyetemi hallgatók és tanárok beállítottságát illetően, az 1956. októberi események során tanúsított magatartásukat véve alapul. Az ellenőrzés megállapításait tartalmazó jelentés arról tájékoztat, hogy a 960 egyetemistából majdnem 200 "provokatív" módon viselkedett a forradalom alatt.19
1 Bodor András a marosvásárhelyi városi Néptanács Végrehajtó Bizottságának alelnöke 1953-tól.
2 Csupor Lajos (1911–1985) kommunista politikus. 1945–1946-ban a marosvásárhelyi városi rendőrség főnöke, 1946–1950 között különböző pártfunkciókat töltött be Marosvásárhelyen, 1951–1952-ben Sztálin tartományi párttitkár, 1952–1960 között a Magyar Autonóm Tartomány, 1960–161 között a Maros-Magyar Autonóm Tartomány első titkára, 1952–1969 között nemzetgyűlési képviselő.
3 Ceausescu, Nicolae (1918–1989) kommunista politikus, államfő. 1945-1989 között az RMP Központi Bizottságának tagja, 1955-től a Politikai Bizottság tagja is, 1954-től a párt egyik titkára. 1949-1950-ben mezőgazdasági miniszterhelyettes, 1950-1954 között honvédelmi miniszterhelyettes, 1956 januárjától a párt agrár- és adminisztratív osztályainak vezetője, 1965-től a párt főtitkára, 1974-től a Román Szocialista Köztársaság elnöke. A pártfőtitkár- államfőnek az ország számos helyén építettek luxusvillákat, ahol látogatásai alkalmával megszállt. Ilyen volt a somostetői is.
4 Bugyi Pál (1919 – ?) 1952–1958 között a Magyar Autonóm Tartományi Néptanács Végrehajtó Bizottságának elnöke.
5 A visszaemlékezést idézi NOVÁK CSABA ZOLTÁN: A barikád "másik" oldalán. 1956 és az RKP magyar káderei. Wikipedia, 2011.
6 MmNL, RKP Maros-Magyar Autonóm Tartományi Pártbizottság lt, 145/1956. sz., 116. A jegyzőkönyv közölve: BOTTONI 2006, 198.
7 Molnár János a Román Munkáspárt Magyar Autonóm Tartományi pártbizottságának egyik titkára.
8 Fodor Géza a Román Munkáspárt Magyar Autonóm Tartományi pártbizottságának egyik osztályvezetője.
9 György Ambrus a Román Munkáspárt Magyar Autonóm Tartományi pártbizottságának egyik osztályvezetője.
10 Ratiu, Alexandru (1913 – ?) 1952-től a Steaua Rosie újság főszerkesztője.
11 König József 1956-ban a Magyar Autonóm Tartományi Pártkollégium elnöke volt.
12 Gere Mihály, a Román Munkáspárt Központi Bizottsága propagandaosztályának egyik főnökhelyettese, 1965- től a Központi Bizottság póttagja, 1966-tól a titkárság tagja, a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának alelnöke, majd 1979-től elnöke, 1989-es események után letartóztatják és elítélik.
13 Marosvásárhely 1956–1959 közötti eseményeiről átfogó képet nyújt DR. NAGY LAJOS rétyi körorvos, a rendszer egykori szenvedő alanya Életünk kórtörténete (Pallas-Akadémia, Csíkszereda) című könyvében, tizenkét sorstársának visszaemlékezéseivel és korabeli hivatalos dokumentumokkal kiegészítve. Kitért arra is, mi lett a gyűléseken megbélyegzett "ellenséges elemek" további sorsa. Kuna Tibor gyergyócsomafalvi "kulákivadék" Balánbánya főorvosa, Bárányi Ferenc és felesége, László Ildikó megbecsült orvosok és közéleti személyiségek Temesváron, Katz Pál igazgató-főorvos Zilahon, Piros Ferenc kórházalapító főorvos Marosvásárhelyen, Tóró Árpád népszerű szakorvos Székelyudvarhelyen, Szász István Tas a kolozsvári mentálhigiéné megszervezője, Kiss András Belényesen, majd Nagyváradon főorvos. (Ismertetőjét lásd: Barabás István: Az élet fonákja. Nehéz leckék. Hargita Népe 2008. október 21.)
14 Valter István (1925–2010?) 1956-ban a Román Munkáspárt Magyar Autonóm Tartományi Bizottságának egyik tagja, a tartományi pártiskola igazgatója, később a Vörös Zászló főszerkesztő-helyettese.
15 MmNL, RKP Maros-Magyar Autonóm Tartományi Pártbizottság lt, 145/1956. sz., 340-349.
16 Uo. 346-347.
17 Gheorghiu-Dej, Gheorghe (1901–1965) vasúti munkás, 1945–1965 között a Román Kommunista (Munkás) Párt főtitkára. 1945 után közlekedésügyi és ipari miniszter, 1948- 1952 között a Minisztertanács első helyettese, 1952–1956 között miniszterelnök. Megjegyezzük, hogy a pártfőtitkár az autonóm tartomány megalakulása után először járt annak székhelyén.
18 MmNL, RKP Maros-Magyar Autonóm Tartományi Pártbizottság lt, 140/1956. sz., 86-104. A főtitkár beszéde, magyarra fordítva, teljes egészében közölve: PÁL-ANTAL 2006, 259-273.
19 Ua. 175/1957. sz., 240
Pál-Antal Sándor
Népújság (Marosvásárhely)

Fúvóstalálkozó Zágonban
Újból az ifjúsági fúvószene központjává vált egy napra Zágon. Szombaton immár nyolcadik alkalommal szervezték meg a Zágoni Ifjúsági Fúvóstalálkozót, amelyen nyolc zenekar több mint száz zenésze mutatta be tudását.
A hagyományhoz híven felvonulással kezdődött a találkozó, a részt vevő zenekarok a Szivárvány mazsorettcsoport vezetésével meneteltek a Mikes Kelemen Általános Iskolától a központi parkban levő szabadtéri színpadhoz. Kis József polgármester nyitotta meg a rendezvényt, utalva arra, hogy nagyon kevés zágonit látott a közönség soraiban, holott a máshonnan érkező zenekarokat szülők, zeneszerető polgárok kísérték. Elsőként a Zágoni Ifjúsági Fúvószenekar lépett színpadra Musát Gyula karnagy vezetésével, velük együtt a mazsorettcsoport is bemutatkozott. Egymást követték a fellépések, a barátosi Ferencz Ernő Fúvósegyesület (karnagy: Kelemen Szilárd), az uzoni Atlantisz Ifjúsági Fúvószenekar (karnagy: Lázár László Pál), a kovásznai ifjúsági fúvószenekar, a lécfalvi Nemere Ifjúsági Zenekar (mindkettő karnagya Kertész Tibor Barna), majd a Rétyi Gyerek Fúvószenekar (karnagy: Maksai József). Itt egy kis szünet következett, az eső közbeszólt, így a Kézdivásárhelyi Tanulók Klubja Fúvószenekara már a Mikes Kelemen Kultúrotthon nagyszínpadán zenélt.
Bokor Gábor

Kálvin-szobrot avattak (Ünnep a Kézdi-Orbai Református Egyházmegyében)
Kálvin János bronz mellszobrának leleplezésében csúcsosodott ki az idei, immár kilencedik alkalommal megszervezett Kálvin-hét rendezvénysorozata. A kovásznai belvárosi református templom kertjében állított szobrot Vargha Mihály szobrászművész alkotta, a leplet ft. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyhákerület püspöke, nt. Koncz Tibor, a Nagykunsági, illetve nt. Balogh Zoltán, a Kézdi-Orbai Református Egyházmegye esperese vette le egyházi és világi elöljárók, hívek jelenlétében.
A szombati gyülekezeti napot megelőzően a hét folyamán Szörcsén zajlott a gyereknap, Kézdivásárhelyen a nőszövetségek napja, Pákéban a presbiteri, Alsócsernátonban a konfirmandusok napja.
A hétvégi kovásznai események a református egyházközség tulajdonában lévő Deák-kertben kezdődtek. Kora reggeltől érkeztek az egyházmegye gyülekezeteinek képviselői, a barátosi Ferencz Ernő Fúvószenekar Kelemen Szilárd karnagy vezetésével térzenével várta a résztvevőket. Mindenki felhúzta saját sátrát, majd hivatalos megnyitóként a Havadtőy Sándor Cserkészcsapat tagjainak részvételével került sor a magyar és egyházi zászlók felvonására. Ezt követően ft. Kató Béla püspök hirdetett igét, majd úrvacsorát szolgáltak a híveknek. Ezzel párhuzamosan a városi művelődési otthonban gyerek-istentiszteletet tartottak. Az események a belvárosi református templom kertjében folytatódtak, a Kálvin-szobor leleplezését megelőzően díszbeszédek hangzottak el. „500 évvel ezelőtt, a mohácsi vész után, néhány évtized alatt közösséget szerveztek a magyar reformátusok, elsősorban Magyarország azon részén, ahol a török mindent felperzselt” – idézte ft. Kató Béla istentiszteleten elhangzott szavait Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke. „Ugyanazt a hangulatot éljük meg ma Erdélyben, Székelyföldön, amire több száz évvel ezelőtt a reformátusok vállalkoztak. Ezer évvel a hátunk mögött nincs okunk kapkodni, idegeskedni, félni, tízszer száz éve élünk itt, Erdélyben, a mai Románia közepén, Székelyföldön. Láttunk mi már olyat, ami az elmúlt időszakban történt, de ha közösségi érdekeinket összefogva haladunk előre, akkor nemcsak ötszáz, ezer év áll előttünk, hanem annál sokkal több. Látva a féktelen magyarellenességet, ami az országban van, Kovászna Megye Tanácsa hangsúlyosabban kiáll a történelmi magyar egyházak mellett, szoborállításra is szívesen adunk az elkövetkezőkben is támogatást” – jelentette ki a tanácselnök.
Gyerő József, Kovászna polgármestere a város lakói nevében köszöntötte a jelenlévőket. Vargha Mihály szobrászművész a mellszobor megformázásának előzményeiről beszélt a közönségnek. Lelkészekkel, okos emberekkel beszélgetett arról, ki is volt Kálvin János, végül egy olyan emberi alakot mintázott meg, amelyen a középkori ruha tömegéből előtör a fej – egy szigorú fej. Miért szigorú? Egyrészt, mert Kálvin szigorú volt. Másrészt, mert nem árt a mai világban egy kis szigorúság nekünk, székelyeknek sem. „Az én Kálvinom azt kérdezi tőlünk: hogy álltok a hittel, a szülőföldhöz, egymáshoz való viszonyotokkal, székelyek, magyarok? Nemcsak a kálvinistákhoz, unitáriusokhoz szól, hanem a római katolikusokhoz is, mert ahogyan a papok nem unják mindennap, vasárnap a Bibliából idézeteket felolvasni, azokat értelmezni, azokról elmélkedni, ugyanúgy nekünk sem szabad megunni a Székelyföldhöz és közösségünkhöz való viszonyunkat” – mutatott a követendő útra a művész. Marosán Csaba színművész Tamási Áron, Ady Endre, Dsida Jenő gondolatait osztotta meg a jelenlévőkkel. A leleplezett szobrot ft. Kató Béla áldotta meg, majd a templomban kezdetét vette a református kórusok találkozója. A nap folyamán gyerek- és ifjúsági programok zajlottak, volt táncház, táncoktatás, koncert, Marosán Csaba Luther asztalánál című előadását mutatta be. Az események sorát a zászlók bevonása zárta. Bokor Gábor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ünnepelt a Kézdi-Orbai Református Egyházmegye
Véget ért a Kálvin-hét
A Kézdi-Orbai Református Egyházmegye idén is megszervezte a nagy népszerűségnek örvendő Kálvin-hetet, az eseményeket a reformáció 500. évének ünnepe is összekapcsolta. A lelkiekben gazdag és programokban színes rendezvény idén Szörcsére, Kézdivásárhelyre, Székelytamásfalvára, Pákéba, Alsócsernátonba és Kovásznára hívta az érdeklődőket.
Hétfőn Szörcsén rajtolt a Kálvin-hét gyermeknappal, ahol Balogh Zoltán, a Kézdi-Orbai Református Egyházmegye esperese és Simon-Kató Barna cófalvi lelkipásztor, katekétikai előadó köszöntötték az egybegyűlteket. Biró Erika helybéli lelkipásztor Max Lucado: Különleges ajándék című történetét mondta el, a helyi gyülekezet asszonyai pedig pánkóval kínálták a gyermekeket. Kedden a céhes városban a Kézdivásárhelyi Református Egyházközség gyülekezetének ifjúsága és vezetői várták a fiatalokat. Bartos Károly elgondolkoztató kérdéseket vetett fel a párválasztással, szerelemmel, kötődésekkel és Istennel kapcsolatban, a Református Kollégium udvarán a kolozsvári IKE által szervezett flashmob gyűjtötte csapatba a jelenlevőket.
Nőszövetségek és presbiterek találkoztak
Szerdán Székelytamásfalván tartották a nőszövetségi napot. A templomban igét hirdetett Szegedi László, az Erdélyi Református Egyházkerület generális direktora, a Brassói Református Egyházmegye esperese, kiemelve a női szolgálat fontosságát, hangsúlyozva, hogy „a női munka lényege a segítségnyújtás”. Németh Zsuzsanna egyházmegyei nőszövetségi elnök üdvözlete után Hegyi István helybéli lelkipásztor és a vallásórások rövid műsorral örvendeztették meg az asszonyokat. Ruszka Sándor kézdivásárhelyi lelkipásztor A szeretet kicsit másképp címmel tartott előadást, majd a márkosfalvi nőszövetség átadta a vándorzászlót a házigazdáknak.
Csütörtökön Páké adott otthont a presbiter-napnak. Az istentiszteleten Incze Zsolt, a Sepsi Egyházmegye esperese, a szemerjai gyülekezet lelkipásztora hirdette az igét, az egyházat és hívőket érintő felelősségre irányítva a figyelmet. A Pákéi Férfi Dalkör kis kórusművekkel köszöntötte a jelenlevőket, majd Izsán Antal helybéli lelkipásztor üdvözölte a résztvevőket. Németh Csaba főgondnok az egyházmegye elnöksége nevében szólt, ezt követően dr. Adorjáni Zoltán teológiai tanár, a pákéi gyülekezet egykori lelkipásztorának előadása következett.
Pénteken konfirmandus-napot tartották Alsócsernátonban, a templom előtti kis téren. Simon-Kató Barna, az egyházmegye katekétikai előadója és Takács Lajos helybéli lelkipásztor üdvözölték a fiatalokat, pár gondolatban ismertetve a templom történetét. A fiatalok öt különböző játékos, versenyszerű foglalkozásokon vettek részt a reformáció alaptételeit vizsgálva.
Kálvin-mellszobrot avattak
A rendezvény csúcspontjának, a gyülekezeti napnak Kovászna adott otthont szombaton. A barátosi Ferencz Ernő Fúvósegyesület és a kovásznai ifjúsági fúvószenekar toborzójának hangjaira a Deák kertben korán reggel felhúzták a gyülekezetek sátrait és a zászlókat, a Havadtőy Sándor cserkészcsapat állt őrséget. Az ünnepi istentiszteleten Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke hirdette az igét, az úrvacsorai ágendát Koncz Tibor, a Nagykunsági Református Egyházmegye esperese tartotta. Ezt követően a belvárosi református templomkertben leleplezték a Kálvin Jánost ábrázoló mellszobrot, Vargha Mihály alkotását.
Balogh Zoltán esperes köszöntötte a jelenlevőket, rövid beszédet mondott Márton Árpád képviselő, Tamás Sándor megyetanácselnök, Gyerő József, polgármester, Marosán Csaba, a Kolozsvári Magyar Színház színtársulatának legifjabb tagja szavalt.
A szobrot készítő Vargha Mihály képzőművész elmondta:
– Amikor a felkérést megkaptam, utánaolvastam Kálvinnak, lelkészekkel beszélgettem, hogy megtudjam, milyen is volt Kálvin János – mellszobrának elkészítésére fél évem volt. Kálvin szigorú volt, és nem árt nekünk, székelyeknek sem szigorúnak lenni – mondta az alkotó, hozzátéve, az ő Kálvinja nem csak a kálvinistákhoz szól, hanem másoktól is megkérdi: hogy álltok a hittel, székelyek, magyarok? Hogy álltok a szülőföldhöz való viszonyotokkal?
A szobrot, aminek készítését a helyi és megyei önkormányzat is támogatta Kató Béla, Balogh Zoltán és Koncz Tibor leplezték le.
A templomban zajló kórustalálkozón a kovásznai férfidalárda, a kézdivásárhelyi Hálaadás Református Dalárda, a székelytamásfalvi református férfikar, a papolci és a felsőcsernátoni református vegyeskórus, a pákéi református dalkör, a Kovászna II. református egyházközség Hozsánna Kamarakórusa és a Kézdi-Orbai Lelkészcsaládok Kórusa vett részt. Közben a gyülekezeti sátraknál készült a finom ebéd, a gyerekeknek gyerekfoglalkozást tartott a kézdivásárhelyi Bóbita egyesület, míg a nőszövetségi sátornál kézműves vásár fogadta az érdeklődőket. Jelen voltak a kovásznai Írisz Bolt fogyatékkal élő alkalmazottai is, akik saját készítésű kézműves termékeket kínáltak.
„A legjobb dolog, amit rendezhettek”
Kérdésünkre Balogh Zoltán esperes a rendezvényt értékelve elmondta: örvendetes volt látni, ahogy évről évre nő az érdeklődés a Kálvin-napok iránt. Hozzátette, a gyülekezeti nap létszámát nagyban növelte az erdővidéki és sepsiszentgyörgyi egyházmegyék jelenléte, de érkeztek vendégek Brassó megyéből és az anyaországi Nagykunságról is.
Gyerő József polgármester örült, amiért az önkormányzat partnere lehetett ennek a közösséget összetartó rendezvénynek, a szoborállítás anyagi támogatása mellett a gyülekezeti nap támogatásában is kivette részét. Koncz Tibor, a Nagykunsági Református Egyházmegye esperese lapunknak elmondta: második alkalommal vesz részt a Kálvin-héten, s bár feléjük ilyen jellegű rendezvény nincs, ennek népszerűségét látva tervezi odahaza is javasolni.
Marosán Csaba zilahi származású színész első alkalommal vett részt a Kálvin-héten, és felemelőnek tartotta, hogy ennyire össze tudott kovácsolódni egy közösség Háromszéken. De nem csak a meghívottak voltak elragadtatva a rendezvénytől, hanem a résztvevők is. A 74 éves pákéi Vida Margit elmondta: „Minden évben jelen vagyok a Kálvin-héten, aminek legszebb pontja a gyülekezeti nap, mert ilyenkor újra találkozunk egymással, és jól érezzük magunkat, miközben a hitünk, ami kötelez, meg is erősít”. Hasonlóan vélekedett a székelytamásfalvi Tusa Gábor is, aki már 40 éve presbiter. „A legjobb dolog, amit rendezhettek, az a Kálvin-hét, hiszen amellett, hogy közösségmegtartó ereje van, számos programot kínál az érdeklődőknek. Ilyenkor érezzük igazán a református közösség erejét” – fogalmazott. Nagy Szabolcs Attila / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Barátoson virágzik a zenei élet
Fúvósok találkoztak
Vasárnap fúvószenétől és jókedvtől volt hangos Barátos, ahol a barátosi Ferenc Ernő Református Fúvósegyesület szervezésében tartották a nagy hagyománynak örvendő fúvóstalálkozót.
A 46. alkalommal tető alá hozott találkozó 10 órakor kezdődött, a faluközpontból a fúvósok felvonultak a helyi református templomba, ahol Bóné Barna barátosi lelkipásztor tartott istentiszteletet. Az ünnepségen a házigazdák mellett Uzon, Székelykeresztúr, Réty, Sepsibükszád, Étfalvazoltán, Nagybacon, Korond, Zágon, Kézdivásárhely, Kovászna és Lécfalva fúvósai tették tiszteletüket. A rendezvény az Erzsébet kertben folytatódott, ahol a helyi rezesbanda nevében Deák Ingrid, 12. osztályos tanuló köszöntötte az egybegyűlteket.
Tánczos Szabolcs polgármester elmondta: öröm az önkormányzatnak, hogy partnere lehet egy ilyen hagyománnyal bíró rendezvénynek. Az ünnepségen jelen volt Barátos anyaországi testvértelepülése, Pálmonostora küldöttsége is Cseszkó László polgármester vezetésével, őket is lenyűgözte a fúvós zene. Kérdésünkre Bóné Barna, a fúvósegyesület elnöke elmondta: a Kelemen Szilárd karnagy vezette zenekarnak 32-33 aktív tagja van, és nagyon mozgalmas zenei életet élnek, hiszen a nyáron eddig szinte minden héten felléptek valahol.
Szőke Zsuzsa / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Havazás előtt Borospatakán
Az idén a szokásosnál egy héttel korábban nyitotta meg kapuit a művésztelep Borospatakán. Így a csíkszeredai Szász házaspár, István és Marika működtette népszerű skanzen alkotó vendégei még azelőtt hazautaztak, mielőtt a Gyimesekben lehullott volna az októberben szinte menetrendszerűen érkező első hó. Különleges látvány, amikor a völgy fölött a zöld meredeket befedi a fehér lepel, a festők, grafikusok, szobrászok, fotósok, díszítőművészek azonban nem hiányolták, a ragyogó ősz annyi egyéb ihlető élményt kínált, hogy azok közül is nehéz volt választani. Egy hét, tíz nap hamar eltelik, ezt a szobrászművészek tapasztalják meg a leginkább, mennyiségileg nem lehet akkora teljesítményt nyújtani, mint amennyit szeretnének. De aki nyomon követhette őket, láthatta, mindent megtettek, hogy az alkotói termés minél gazdagabb és a lehető legjobb legyen. Nem is lehetett hibát találni benne. Az október 3-i zárókiállításon a két méltatónak, Banner Zoltán művészettörténésznek és Nagy Miklós Kund művészeti írónak igazán bőven volt mit kiemelnie.
Harminc művész állított ki legalább két munkát, a tábor két művészeti irányítója, a kiállítást megrendező Gaál András és Márton Árpád ismét remekelt, amikor a képeket, szobrokat, textíliákat, tűzzománcokat, fotókat elhelyezte, hiszen ha közös volt is az ihletforrás, minden résztvevő más-más stílusban dolgozó, öntörvényű, erős művészegyéniség, nem egyszerű a műveiket úgy összehangolni, hogy azok ne egymást zavarva, hanem kisugárzásukat megőrizve fokozzák az összhatást, erősítsék a műegyüttes üzenetét. A művésztelepnek megvan a törzsgárdája, ők nagyon ritkán hiányoznak a névsorból, de a házigazdák nem feledkeznek meg a fiatalításról sem. Az idősebb mesterek mellett most is dolgozott Borospatakán néhány újabb fiatal, az egyensúly ilyen tekintetben se billent meg. De az életkornak mintha nem is lenne jelentősége, olyan lendülettel kapcsolódnak be a munkába a korosabbak is. A közösségi szellem kihangsúlyozottan van jelen a művésztelepen. A köztudott gyimesi tenni akarás az alkotótáborra is jellemző, a teremtés szelleme élénken érzékelhető a művésztelepen, és kilenc év teltével nyugodtan elmondható, hogy a skanzenben összpontosult szellemi, művészeti pezsgés jótékonyan terjed át az egész tájegységre.
A stílustörekvések, műfajok, témák sokaságából az idén talán a szakralitás került ki győztesen. A telepen épült kis kápolna mind szebb lesz általa. Bráda Tibor, Egri István pompás üvegfestményei, Kádár Tibor nagyszerű Stáció sorozata a kortárs művészet kis gyöngyszemévé alakítja a templomot. Szent István, Szent László, Szent András portréja, egyéb szakrális fogantatású alkotások mellett nyilván számos más jellegű munka hívta fel magára a figyelmet. A népélet, a vidék szépsége, megannyi helyi sajátosság ihlette a táborlakókat. Kitartás és erőpróba tekintetében a szobrász Ferencz Ernő vitte el a pálmát, egy hét alatt elkészült faragott fakompozíciója valóban csúcsteljesítmény. Szepessy Béla míves óriásmetszete, a Tükör által homályosan ugyancsak kiérdemelte az egyöntetű elismerést. Ezt hozta magával a nyíregyházi grafikus, a táborban ilyen grafikai megoldásokra egyelőre nincs lehetőség, a művész érdemei ettől nem csökkennek. Keményen, teljes odaadással, a legjobb színvonalukra hangolódva dolgoztak a művésztelep marosvásárhelyi vendégei, Bandi Kati, Csíky Szabó Ágnes, Hunyadi László és Bálint Zsigmond is. Mindannyian nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy erre az idei tárlatra is sokáig emlékezzen a közönség. Az elmélyült összbenyomást hatványozottan tetézte a záróeseményen a gyimesi férfikórus műsora. Rendkívüli élményt nyújtott. Egyben azt is előrevetítette, hogy máris lehet gondolkozni, mi lesz jövőre a tizedik, jubileumi táborozáson. Biztosak lehetünk, hogy Szászék, akik mindenre figyelve éltetik ezt az értékteremtő, fontos „intézményt”, idejében és teljes képességükkel felkészülnek rá. Nagy Miklós Kund / Népújság (Marosvásárhely)