Bemutatták a művészettörténeti Táguló horizontot
Soós Zoltán, a Maros megyei múzeum igazgatója, Orbán János, a Marosvásárhelyi Kulturális Központ munkatársa és Spielmann Mihály történész ismertette kedd este a Bolyai-klubban a Táguló horizont című, művészettörténeti tanulmányokat tartalmazó kötetet.
A fiatal művészettörténész-nemzedék a B. Nagy Margit örökségét viszi tovább, a Kovács András által felnevelt generáció arra vállalkozott, hogy feltérképezi mindazt az örökséget, amely a művészettörténet szempontjából fontos. Máris sokat tettek ezért, de még mindig hosszú az út, sok a tennivaló – hangsúlyozta Soós Zoltán.
A 2001-ben Marosvásárhelyen megszervezett művészettörténeti konferencia előadásait magába foglaló kötetet Spielmann Mihály ismertette. Kijelentette: „Ha ezeket a közleményeket olvasom, akkor egyáltalán nem látok törést, szakadékot, áthághatatlan ellenentétet a régiek, a László Gyulák, Entz Gézák, Gerevichek, Genthon Istvánok, Balogh Jolánok vagy Marosi Ernők művei és e maiak között. Mindet magasfokú tudományosság, józan mértéktartás és ugyanakkor tág, táguló kitekintés, összefüggés-keresésés, szemléleti bizonyosság jellemzi. Azaz a különbség legfennebb a stílusban, az egyéni megközelítésben különbözik. De ez a fajta különbözés még ebben a kötetben is közlőtől közlőig egyéníthető”.
A kötetben tizennyolc tanulmány olvasható, a köztük felbukkanó témák: a XIII. század építészete és annak elméleti-gyakorlati vizsgálata Esztergom-Gyulafehérvár összefüggésben (Raffay Endre); Nagyvárad és Firenze, olasz kalmárok, Ozorai Pipo – Philippo Scolari, és a püspöki székhely építészete (Prajda Katalin); a kecskeméti református templom és az erdélyi későreneszánsz építészet lehetséges kapcsolatai, debreceni mesterek, Kecskemét és Fogaras, Nagyenyed vagy Boroskrakkó (Székely Gábor); a Teleki Téka építészeti tervei és a megvalósulás, könyvtárépület típusok, a csarnokkönyvtár (Orbán János); a lebontott vásárhelyi ferences templom belső berendezése, rekonstrukciós kísérlet, szétszóródó műkincsek, oltárok (Barabás Kisannna); a Szentkereszty család árkosi kastélya, 19. századvégi kastélyépítészet (Bordás Beáta); a marosvásárhelyi Református Kollégium díszterme, tornacsarnoka, elemi iskolája, Nagy Győző építészmérnök, tervező „ébresztése” (Oniga Erika); Lechner-utánzók, a kiskúnfélegyházi városháza, az ún. magyaros szecesszióról, némi referenciával a marosvásárhelyi Ferenc József közművelődési palotára (Brunner Attila); Sándy Gyula építész pályájának első szakasza az első világháborúig, stílusa, építészeti megoldások, önállóság és epigonizmus (Bodó Péter); női építészek, a nőemancipáció és a Műegyetem konzervativizmusa, ismeretlen nőépítészek az I. világháború előtt Paulas Erika, Erdélyi Szerén, Préda Ilona (Mészáros Zsolt); művelődéstörténet, útinapló, európai utazás, mit tudott Teleki József, a jövendő koronaőr az építészetről, a főurak ízlésvilága a 18. században (Tóth Áron), Mikes Kelemen, a száműzött, arcképeinek festői, grafikai, éremveretes ábrázolásai időben és térben, arcképtípus a 18. században, a francia hatás (Tüskés Anna); szobrászat és szobrászok, művésztelepek Nagybánya, Kecskemét, Hódmezővásárhely és Szolnok szobrászai a festők között, miért is csatlakoztak a művészkolóniákhoz, művészetpolitika a 20. század elején, Ferenczy Béni, Telcs Ede, Ligeti Miklós, Kisfaludi Strobl Zsigmond és társaik (Gulyás Dorottya); Zsögödi Nagy Imre, festészeti, primitivizmus, életöröm, Breughel és Rabelais, hatások, kivonulás a természetbe, Székelyföld és inspiráció (Veress Ferenc); Leon Alex, grafika, expresszionizmus, baloldali elkötelezettség, Ukrajna, zsidó művészsors Erdélyben és Magyarországon a második világháború előtt és alatt (Hörcher Eszter); Vass Tamás, életút, tényleg elfelejtették, a lázadó grafikus,a művész, az ember, a tökéletes rajztudás dícsérete és átka, régi vásárhelyi kiállítások, kudarcok és szerelmek, a zseni (Portik Blénessy Ágota); kézimunka, egyházművészet, úrasztali terítők, keszkenők rátét himzései selyem alapon, hogyan készültek, a Küküllői Református Egyházmegye gyülekezeteinek inventáriuma, 17-19. századi főúri asszonyok adományai (Horváth T. Iringó) és végül csak látszólag kilógó értekezés a XIX. századvégi iparoktatás és népművészet, háziipar, a Székelyföldi Iparművészeti Múzeum és az iparművészeti múzeumok, mesterségtanulás mint a társadalmi fölemelkedés lehetősége a paraszti közegből, támogatás és iskolalapítások (Székely Miklós).
Antal Erika
maszol.ro,

Évtizedek viharaiban (A sepsiszentgyörgyi Hősök temetője)
Sokféle jelzővel illették a sepsiszentgyörgyi köztemetőben kialakított Hősök temetője központi emlékoszlopának felújítását, az elmúlt napokban lapunk hasábjain, de internetes fórumokon is folyt a vita, mely során sokan megkérdőjelezték a munkálat szakszerűségét és a történelmi igazsághoz való közét. Utánajártunk a történteknek.
A sepsiszentgyörgyi köztemetőben levő Hősök temetőjének állapota egyre romlott, főként a világháborús emlékműként emlegetett központi obeliszk festett rosszul. Sarkai letöredezve, két oldalán a bevésett nevek kopottak. Szemből nézve legfelül még éppen ki lehetett silabizálni a feliratot: VITÉZ NAGYBÁNYAI HORTHY ISTVÁN MAGYARORSZÁG KORMÁNYZÓHELYETTESE. Alatta kidudorodás. Magyarország összetört címerét takarták el a II. világégés után – tudja a közvélemény, s megtoldja: világháborús magyar emlékmű. Még lennebb újabb felirat: A HAZÁÉRT. Ez már jól olvasható. A legalsó, szélesebb tömbön hegyével lefelé mutató, álló kard az 1914-es és 1918-as szám között. Az első világháború kezdetének és végének évei. Az obeliszk két oldalára neveket és rendfokozatokat véstek. A betűk kopottak, de nagy részük még olvasható. A ravatalozó felőli oldalon idegen csengésű, a Csíki negyed felől magyar nevek. Az emlékoszlop s az egész Hősök temetője megérett a rendezésre. A levegőben volt a restaurálás szükségessége, itt-ott el is hangzott, hogy meg kellene oldani.
Felújítani az emlékoszlopot
2008. október végén Háromszéken járt az illetékes központi közigazgatási hivatal: a védelmi minisztérium alárendeltségébe tartozó Hősök Kultuszát Ápoló Országos Hivatal – röviden a kegyeleti hivatal – küldöttsége. Tagjai jártak Bereckben, Gelencén, megtekintették Grigore Bălan tábornok, Păiuș David hadnagy sírját, az aldobolyi hősi temetőt, melynek felújítási munkálatait támogatta a hivatal, továbbá Sepsiszentgyörgyön a Bronz Bélaként ismert Román katona emlékművét és a Hősök temetőjét. Találkoztak Antal Árpád András polgármesterrel is. Szóba került többek között a hősi temető kérdése. Ennek rendbetételét sürgette a küldöttség, sőt, esetleges támogatást is meglebegtettek. (Szekeres Attila: Fel kell újítani a hősök emlékművét – Háromszék, 2008. okt. 31.)
2010 elején már komolyan szóba került az emlékmű – melyről tudni vélték, hogy Kós Károly tervezte – restaurálása. Volt egy polgári kezdeményezés, melynek során Bereczki Kinga, a Civilek Háromszékért Szövetség elnöke – akkor a Magyar Polgári Párt színeiben – a városi tanács tagja megszerezte a magyarországi Vay Ádám Logisztikai Ezred és a Társadalom Baráti Kör támogatását. A városháza is lépett, s felmérette a temető és emlékmű állapotát a restaurálási tervekhez. Czimbalmos Kozma Csaba városmenedzser a Háromszéknek akkor úgy nyilatkozott, a műemlékvédelmi előírásoknak megfelelő terv elkészülte után, remélhetőleg még abban az évben megújul az emlékmű.
Két nappal március idusa után az országos levéltár megyei fiókja székhelyén sajtótájékoztatót tartott Ioan Lăcătușu, több Kovászna megyei román civil szervezet vezetője, akkoriban a levéltár főtanácsosa. A levéltárban a városházi iratok között egy névsorra bukkant: megtalálta annak a 147 katonának a névjegyzékét, aki a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban berendezett tábori kórházban hunyt el 1917–1918 között. Az osztrák–magyar, német, olasz, román hadseregek katonái voltak, tíz jelenlegi ország területéről származtak. Lăcătușu kérte, hogy az emlékművet állítsák vissza eredeti alakjában. Szerinte a két világháború között állított obeliszkről ,,1940 után eltávolították a román feliratot és szimbólumot, oda írtak valamit Horthyról, amit majd a kommunizmus idején vakartak olvashatatlanná”. Cristian Liviu és Ioachim Grigorescu tartalékos ezredessel közösen kezdeményezték, hogy minden évben a román hősök napján, a mennybemenetel ünnepén méltóképpen emlékezzenek meg a háborúban elesettekről nemzetiségre, felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül. (Szekeres Attila: Milyen jelkép kerüljön a honvédemlékműre? – Háromszék, 2010. márc. 18.) Ioan Lăcătușu később tanulmányt közölt kutatási eredményeiről: Az igazság a sepsiszentgyörgyi Hősök temetőjéről levéltári források tükrében. (Megjelent az Angustia 15. számában 2011-ben, olvasható a Hargita, Kovászna és Maros Megyei Románok Polgári Fórumának honlapján – Forumharghitacovasna.ro)
Háborgás Tavaly október utolsó napjaiban felújították az obeliszket. November 1-jén a köztemetőben világítók meglepődve tapasztalták: szokatlan, vadonatúj, fényesre csiszolt, szürkés kőbevonatúvá vált az oszlop. Az idén január 12-én a Hősök temetőjében a II. Magyar Királyi Hadsereg 1943-as tragikus kimenetelű doni vereségére emlékezők latolgatták, vajon miért nem került vissza az obeliszkre A HAZÁÉRT felirat, Magyarország címere és a fölötte álló, VITÉZ NAGYBÁNYAI HORTHY ISTVÁN MAGYARORSZÁG KORMÁNYZÓHELYETTESE emlékfelirat. Silabizálták, hogy „a magyar katonák nevét magyartalanították”, s csodálkoztak a város hősi halottait felsoroló táblák előtt, mennyi az idegen név. Történelemhamisításról beszéltek. Az észrevételeknek a lapban való jelzését követően a felháborodás az internetes hozzászólók körében gyűrűzött. Ezek után – szintén a lap hasábjain – Bereczki Kinga feltette a kérdést: ki a felelős? Meg is válaszolta: Elsősorban az ún. szakértők, akik megfelelési kényszerből mellőzik a valós tényeket, és nem állnak ki a történelmi igazságért. (Bereczki Kinga: Ki a felelős a történelemhamisításért? – Háromszék, 2014. január 15.) Ezek után folytatódott a háborgás az internetes hozzászólók körében. Az önkormányzat nevében Czimbalmos Kozma Csaba városmenedzser visszajelzést közölt: Az emlékművek helyreállítási alapelve értelmében az ismert legrégebbi állapotot kell visszaállítani. A várostörténeti kutatások azt bizonyították, hogy az eredeti műemléken semmilyen címer vagy a hősök nevének felsorolása nem szerepelt. A felújított emlékművön annak legrégebbi ismert állapotától eltérő új szimbólum vagy szöveg megjelenítését a bukaresti kegyeleti hivatal nem engedélyezi, a nemzetközi szabályok és gyakorlat nem teszik lehetővé. A bukaresti hivatal a magyar címert és a Horthy Istvánnak emléket állító feliratot is tartalmazó kérést az említett okokból visszautasította. A felújítás során a megbízott cég tévedésből felcserélte a keleti és nyugati oldal legfelső kőlapjait. Ennek a tévedésnek tudható be, hogy A város hősi halottai felirat alatt számos különböző nemzetiségű személy neve szerepel, az Itt nyugszanak felirat alatt pedig a magyar katonák neve. Amint az időjárási viszonyok lehetővé teszik, a cég a hibát kiküszöböli. Az önkormányzat a felújított emlékmű hivatalos, ünnepélyes átadását ez év második felére tervezte, amikorra a körülötte lévő sírkert rendezése is elkészül. (Czimbalmos Kozma Csaba: Az emlékmű eredeti állapotát kellett helyreállítani – Háromszék, 2014. január 17.)
Helytörténeti kutatás
2010-ben a Hősök temetőjéről még keveset tudtak. Úgy hírlett, a temetkezés ott már 1916-ban, a román betöréskor megkezdődött, s a mindenféle nemzetiségű elesetteket oda temették. A temető tervét a város Kós Károllyal készíttette. Hogy a sírkereszteket ki faragta, nem lehetett tudni, de úgy vélték, a Magyarország területén is fellelhető keresztekre hasonlítanak leginkább. Egy 1942-es irat szerint Puskás István uzoni mesterember vállalta az emlékmű restaurálását s arra Magyarország címerének kifaragását – mondotta akkor Demeter Lajos helytörténész. Az önkormányzat helytörténeti kutatást rendelt a történelmi igazság feltárására. A munkával Demeter Lajost bízta meg. A kutatást összegző tanulmány megjelent a magyarországi Hadtörténeti Múzeum Értesítőjének 13. számában 2012-ben (Demeter Lajos: A sepsiszentgyörgyi Hősök temetője). A Hősök temetőjének teljes rendezését követő őszi avatóra a városháza kiadja a tanulmányt magyar és román nyelvű füzetekben.
Az Osztrák–Magyar Monarchiában
Az első világháború kitörése után Sepsiszentgyörgyön mintegy hatvan-hetven orosz hadifoglyot útépítésre irányítottak. Közülük egy 1915-ben meghalt, a baromhegyi román ortodox temetőben temették el – meséli lapunknak Demeter Lajos. 1916-ban Erdélybe betört a román hadsereg, s itt jóformán katonaság nem lévén, elfoglalta a várost. Rövid ideig a Ferencz József Közkórházban hadikórházat működtettek. Itt két román katona halt meg – betegségben –, őket is a román temetőbe temették. A német hadsereg egy nagyobb egysége és magyar huszárok visszafoglalták a várost. Egyetlenegy hősi halottja volt az összecsapásnak, Lakatos Mihály huszár, akit lelőttek a román katonák. Őt a vártemplomi református temetőben, Pap Lehel helyi cementgyáros kriptájában helyezték el időlegesen. Oda még elhelyeztek néhány, az ojtozi szoros–Sósmező vonalán zajló harcokban megsebesült, a sepsiszentgyörgyi katonai kórházban elhunyt honvédet. A Monarchia császári és királyi hadtápállomás-parancsnoksága 1916 karácsony szombatján lefoglalta a Székely Nemzeti Múzeumot, ahol katonai járványkórházat rendezett be. Az itt elhunytakat 1917-től a köztemetőben kijelölt parcellán temették el. Ez a német emlékműként ismert obeliszk környéke, ahol hősi temetőt alakítottak ki. A kórházban betegségben elhunyt német, szerb, horvát, bosnyák, olasz, orosz, ukrán, rutén, ruszin, a honvédségnél szolgáló román katonákat és hadifoglyokat temettek. A háború végéig 297-re nőtt az elhantoltak száma, s négyen a Pap Lehel kriptájában voltak időlegesen. Lőtt seb következtében egy orosz katona és a már említett Lakatos Mihály hunyt el. A holtak nyilvántartását a katonakórház vezette. A jegyzéknek csupán egy része került elő a levéltárban: 147 katona nevét, rendfokozatát és hovatartozását jegyezték fel a német és az osztrák–magyar hadsereg hivatalos nyelvén, németül. A sírokra fakereszteket állítottak, s a német katonák a személyi igazolójegy, az ún. dögcédula alapján azokra felírták az adatokat. Demeter Lajos szerint már ekkor történhettek torzulások, bizonyos nevek németesítve kerülhettek fel a dögcéduláról a kimutatásba, onnan meg némely tévesen kerülhetett át a keresztre. 1917-ben állította az első hősi emlékoszlopot a német hadtápállomás-parancsnokság, innen a német emlékmű elnevezés. Két szomszédos oldalára a német vaskeresztet és Magyarország kiscímerét (így néz ki Magyarország mai címere – Sz. A.) helyezték. Föléjük két oldalon átfolyó német feliratot véstek: Den tapferen Helden (A vitéz hősöknek), alájuk két évszámot: 1914–1917.
Nagy-Romániában Az impériumváltást követően a hősi temető hanyatlásnak indult. 1921-ben csupán 34 kereszt felirata volt teljesen vagy részben olvasható. A nemzetközi békeszerződések értelmében a román hadügyminisztérium utasította a helyi közigazgatást a hősi temetők rendbetételére, ápolására és a hősökről való megemlékezésre. A hiányzó vagy megrongálódott kereszteket nyírfából készített újakkal pótolták, illetve cserélték ki. Zátyi József városgazda 1921. decemberi felmérésében 295, nagyrészt névtelen rendezett sír és az emlékmű előtt Carl Gersinich alezredes sírja szerepel. A hősi temető rendezésére Kós Károly előtervet készített, azt a városi tanács ülésén bemutatta, s el is fogadták. Ám máig ismeretlen okból nem valósult meg, s később Szász István városi mérnökkel készíttettek új tervet. De ez sem valósult meg.
1927-ben országos rendelet született a hősi halottak egy helyre gyűjtéséről és hősi temető kiképzéséről. Sepsiszentgyörgynek már volt rendezett hősi temetője, ahol minden évben mennybemenetel ünnepén, a román hősök napján megemlékezést tartottak. Akkor miért kellett új hősi temetőt létesíteni a meglévőtől félszáz méterre? – merül fel a kérdés. Demeter Lajos abban látja ennek magyarázatát, hogy kellett egy olyan kegyeleti hely, ahol a románság – abban az időben ez leginkább a megye és a város vezetőségéből, az állami iskolák tantestületének egy részéből, az itt állomásozó katonaságból, a rendőrségből stb. állt – lelki nyugodalmára ünnepelhette a „nagy háborúban” elesett hőseit, és azt, hogy Erdélyt Romániához csatolták. Igaz, hogy a régi hősi temető a román hősök napján megemlékezések színtere lett, de zavaró volt a románság részére az az emlékoszlop, amelyet éppen az ellenséges országok jelképei díszítettek. A sepsiszentgyörgyi Hősök temetőjének tervrajzát a Hősök Kultusza Egyesület központi vezetősége Bukarestben rendelte meg, s az a helyőrségen keresztül jutott el a városházára. A terv, melynek kivitelezését 100 000 lejre becsülték, a központi obeliszk két oldalára 42–42 kereszttel megjelölendő katonasírt, az oszlop alá tömegsírt írt elő. A kivitelezés során a régi temetőből kiásták a halottakat, az újban végül 86 sírt alakítottak ki. Semmi bizonyíték nincs arra, hogy az az áttemetéskor az új sírokba hantolt csontok fölé a megfelelő név került. A megmaradt csontokat a központi tömegsírba helyezték. Oda költöztették a Pap Lehel kriptájában időlegesen elhelyezett négy honvéd holttestét is. Demeter Lajos az egész műveletet sírgyalázásnak minősíti. Tíz katonáért elköltöztették közel háromszáz földi maradványait. Ez olyan, mint amikor a gombhoz igazítják a kabátot – véli.
A bukaresti egyesülettől rendelt keresztekre a neveket itt vésték fel. Egyes neveket románosítottak. Az egyesület négy bronzplakettet is felajánlott. Az átirat szerint a Román Királyság középcímere (a Keöpeczi Sebestyén József által megalkotott nagy-, közép- és kiscímer közül az, amelyen a királyi koronával fedett pajzsot két oroszlán tartja – Sz. A.) vagy az emlékezés jelképe, a babérág és katonasisak kerüljön az obeliszkre. Valószínűleg pénzhiány miatt a plaketteket nem rendelték meg. Az emlékoszlop, melyet Pap Lehel épített, teljesen csupasz maradt. A temető kialakításához Magyarország és Sepsiszentgyörgy városa is hozzájárult 5000–5000 lejjel. A költségek zömét a Hősök Kultusza Egyesület és az ortodox egyház tette ki. A hősi temetőt 1931. október 25-én avatták fel. Következő évben a hősök napján, mely június 9-re esett, újból megemlékezés helyszíne volt. Erről beszámolót közöl a Székely Nép június 12-i számában: „A roppant tömeg, mely a főtéren tartott Istentiszteleten áhítatoskodott, a lehető legkedvezőbb légkörben vonulhatott a Debren-tetői Köztemetőben újonnan berendezett, magasan ég felé nyúló emlékműhöz.”
A kicsi magyar világban
A második bécsi döntést követően Sepsiszentgyörgy Észak-Erdély részeként ismét Magyarországhoz került. Ekkor módosítottak a hősi emlékműveken. 1941-ben a német emlékműre, az évszám alá magyar feliratot véstek – helytelenül: A VITÉZ HŐSIHALOTTAKNAK. Szotyori Nagy Áron, a Magyar Királyi Hadimúzeum igazgatója az észak-erdélyi hősi emlékművek felmérése során 1941. november 5-én kelt jelentésében írja, hogy Sepsiszentgyörgyön „a városi köztemetőben áll egy felírás nélküli, románok által emelt világháborús emlékmű”. Koncz Árpád polgármester 1942. március 21-én kelt átirata is igazolja, hogy a Hősök temetőjében levő obeliszk „semmi feliratot vagy ábrázatot nem tartalmaz”. Az oszlopra még ebben az évben felszerelték Magyarország 90 cm magas kiscímerét, melyet Puskás István uzoni mesterember faragott gödemesterházi kőből. Az előlapra ugyanakkor bevésték A HAZÁÉRT feliratot, alája az 1914-es és 1918-as évszámot, közéjük a vesztes háborút idéző, lefelé fordított kardot. Az obeliszk ravatalozóház felőli oldalára bevésték az ide átköltöztetett holtak nevét és rendfokozatát. Igen ám, de azok nevét, akik nem az Osztrák–Magyar Monarchia területén születtek, és nem tudták helyességüket anyakönyvben ellenőrizni, a polgármester magyarította: a román, olasz és orosz hadifoglyok, a cseh, bosnyák, galíciai és német katonák esetében a névjavításokat a polgármester végezte el. Például Kohler Ernest helyett Kohler Ernő, Constantin Ioan helyett Konstantin János, Gheorghe Alexandru helyett György Sándor került az obeliszkre. Koncz Árpád egy levélben magyarázza: mivel a románok románosították a neveket, ő visszamagyarosította azokat. 1942. augusztus 20-án repülőszerencsétlenségben elhunyt Horthy Miklós kormányzó fia, helyettese. Magyarország területén elrendelték, hogy emléket kell állítani a hősi halottnak. Háromszéken több településen megtették, Gidófalván ma is látható. Sepsiszentgyörgyön a hősi temető obeliszkjére, a címer fölé vésték be az emlékfeliratot. 1943-ban újabb módosítás történt. Összegyűjtötték Sepsiszentgyörgy hősi halottainak nevét, azokét, akik távol, harctéren estek el vagy fogolytáborban hunytak el, és bevésték az oszlop Csíki negyed felőli oldalába.
A második világháború után
Az ismét Romániához került Sepsiszentgyörgyön a német emlékműről leverték a német vaskeresztet és Magyarország címerét. A jelképek helye megmaradt, közelről most is jól kivehető, mit is ábrázoltak ott egykor. A hősi obeliszkről szintén leverték Magyarország címerét, maradványait, valamint a Horthy István emlékét őrző feliratot cementes habarccsal eltakarták. Az 1989-es fordulatot követően a feliratról levakarták a maltert, a német emlékmű csúcsára fekete vaskeresztet szereltek.
A temető felújítása
Demeter Lajos javaslatára a városháza felterjesztette a kegyeleti hivatalhoz a felújítási tervet. Az 1943-as állapot visszaállítását kérte, azaz, Magyarország címerével, A HAZÁÉRT és Horthy-emlékfelirattal. A hivatal – melyet Ioan Lăcătușu jó idejében tájékoztatott saját kutatási eredményeiről – visszautasította a felterjesztett változatot. Másodszor elhagyták a Horthy-feliratot, és két címert javasoltak. Mivel a temetőnek két bejárata van, egyfelől álljon Magyarország kiscímere, az ellentétes oldalon a Román Királyság középcímere. Ezt is elutasították, ám a kard az évszámokkal maradhatott. A hősök neveinek bevésését elfogadták, a kereszteken való újjáírását viszont románul várták el. Azt ki tudták eszközölni, hogy a románoké románul, a magyaroké magyarul, a többieknek az akkor használt hivatalos nyelven, németül kerüljön fel a rendfokozata, a hovatartozás megjelölésével – magyarázta Czimbalmos Kozma Csaba. A munkálatot nem lehet restaurálásnak nevezni, mert a betonoszlopon azt a mozaikot nem lehetett visszaállítani, főleg a betűket újraírni, magyarázza a városgondnok. Ha már felújításról van szó, akkor szakemberek véleményének kikérésével amellett döntöttek, hogy kőlapokkal borítsák az oszlopot, s azokba véssék a neveket. A sepsiszentgyörgyi hősök névsorát a kutatás során bővítették s kiegészítették. Így annyira megduzzadt a lajstrom, el kellett hagyniuk a rendfokozatokat, hogy a keleti oldalra kiférjenek. A nyugati oldalon is – ahova 1942-ben nem véstek fel rendfokozatot – kiegészítették a névsort. A restaurálás során a kőkereszteken majd feltüntetik a megfelelő rangot. Egy emlékművel nem lehet bármit tenni, hanem csak azt, amit az írott és íratlan szabályok megkövetelnek, illetve megengednek – mondja a városgondnok, hangsúlyozva, ez nemcsak a város magyar hőseinek emlékműve, hanem az elhunyt sok más nemzetiségű hősök sírhelye is. Nem kell sem magyarkodni, sem románkodni: amikor elvárjuk, hogy a mi hozzátartozóink távoli sírját ápolják, gondozzák, mi is megteszünk mindent, hogy rendben tartsuk az idegenek nyughelyét. Sajnos, későn vették észre, hogy a mester összecserélte a felső lapokat, s már nem lehetett kijavítani, de tavasszal megteszik ezt. Ott hibáztak, hogy nem takarták le a rosszul felszerelt feliratot, tette hozzá. Az összecserélt kőlapokon ez áll: A VÁROS HŐSI HALOTTAI – EROII ORAȘULUI – 1914–1918, illetve: ITT NYUGSZANAK – AICI SE ODIHNESC – 1914–1918. Antal Árpád András polgármester is úgy érzi, ha eltakarták volna a hibásan felszerelt kőlapokat, sok vitát megelőzhettek volna. De a munkálatot még nem vették át – hangsúlyozza. Az emlékművet abban a lerobbant állapotában nem hagyhatták, az már szégyen volt a város részére. Engedély nélkül sem újíthatták fel. Mivel nem az a típusú ember, aki mindenhez ért, nem ő döntött, szakemberekkel tárgyalt, s megbízták Demeter Lajost, végezze el a kutatást. Számítottak a bukaresti visszautasításokra, mondja, hiszen a hivatal ismerte az emlékmű eredeti állapotát. Az adott körülmények között a lehető legjobban taktikáztak, vélekedik.
Tervek Őszre befejezik a Hősök temetőjének rendezését. Ezek után elsőbbséget élvez az Erzsébet parkban levő szovjet emlékmű kérdése – vázolta a polgármester. Azt el szeretnék költöztetni onnan a Köztemetőbe. A városban járt az orosz nagykövetség képviselője, akivel tárgyaltak az ügyről. Demeter Lajost már megbízták az újabb kutatással, hisz be kell bizonyítani, hogy ott nem nyugszanak orosz katonák, nincs temető, csupán emlékoszlop. Remélhetőleg májusban megszületik az összegzés. Utána jöhet a német emlékmű történetének kutatása, majd a rendezése. Kíváncsian várjuk, a bukaresti hivatal ezúttal is ragaszkodik-e az eredeti állapot visszaállításának elvéhez, hiszen az obeliszken a német vaskereszt és Magyarország címere állt.
Sírjaik hol domborulnak…
Összegzésként elmondhatjuk, az emlékművet nem Kós Károly tervezte, hanem bukaresti szakember, nem „a magyarok” állították, sem a város, hanem az impériumváltást követően a román közigazgatás alatt emelték, eredetileg jeltelen, felirat nélküli oszlop volt. Magyarország címere, A HAZÉRT felirat, a Horthy István emlékére bevésett felirat, a kard, az első világháborút jelölő évszámok, a hősök – sok esetben durván magyarosított – neve és rendfokozata 1942–1943-ban került az oszlopra. Alatta és a Hősök temetőjének keresztjei alatt legalább tíz nemzet fiai nyugodnának. Az emlékműre felkerült a sepsiszentgyörgyi, de másutt elesett első világháborús hősök neve is. Azok, akiknek nevét itt kőbe vésték, s mások, akiket ismeretlenül itt hantoltak el, vagy sepsiszentgyörgyiek, és ki tudja, hol nyugszanak – akaratukon kívül, felsőbb hatalmak parancsára és érdekeiért hagyták el családjukat és mentek küzdeni, azt állítva, hogy a hazáért, pedig attól nagyon távol.
Két, egy évszázaddal ezelőtt megfogalmazott gondolatot elevenítünk fel. A Székely Nép 1915. november 27-i számából Ádám Annát idézzük: „Ezt is, azt is felsőbb parancsra kergetik halálba, s egyiknek úgy, mint a másiknak az a kötelessége, hogy pusztítsák az előtte állót. Nem a katona a bűnös, hanem a kor, a rendszer. A katonára emberséggel nézzen mindenki, akármelyik nemzetből szakadt idegenbe.” Az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregében 1917. július 30-i keltezéssel kiadott körrendelet hangsúlyozta: a legszentebb hazafiúi kötelességük teljesítése közben áldozatul esett hősök, legyenek azok saját fiaink, szövetségeseink, avagy ellenségeink, a hozzájuk méltó eltemetésre, sírjaik megjelölésére és állandó gondozásra érdemesek.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyar vállalkozókon is múlik a kollégiumi szakoktatás sikere
Százezer euróból tataroznák a majdani református médiaközpontot
Százezer eurót fordítanak a Luther utcában visszakapott ingatlanba tervezett református médiaközpont kialakítására, itt kapna helyet a levéltár, és múzeumot is nyitna az Erdélyi Református Egyházkerület – ismertette Kató Béla püspök a tegnapi sajtóértekezleten. Székely Árpád, a Református Kollégium igazgatója az ősszel induló hároméves szakiskolai képzésről szolgált további részletekkel: a Ferenc József Horea úti egykori Szeretetházban, a hajdani faipari líceumban tanulnak majd a víz-gáz-villanyszerelőnek, illetve szakács-pincér és fodrász-kozmetikusnak készülő magyar fiatalok.
A hiánypótló kezdeményezés sikeréhez kiemelten fontos, hogy a politikusok és vállalkozók körében egyaránt nyitott fülekre találjon, és a jövőben szívügyüknek érezzék a magyar anyanyelven szakmát tanuló fiatalok megfelelő felkészítését. Elhangzott: a hétvégén szülinapra várja hallgatóit az Agnus Rádió, amely mától egész napos adással próbálkozik.
Szabadság (Kolozsvár),

A Kolozsvári Magyar Történeti Intézet bemutatkozása a TTI-ben
2014. február 18-án került sor a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Magyar Történeti Intézete bemutatkozására a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetében. A vendégeket Fodor Pál, az MTA BTK főigazgatója, a TTI igazgatója köszöntötte, aki hangsúlyozta, hogy a BTK tudományos kapcsolatainak bővítésében kiemelt helyen szerepel a Kárpát-medencei magyar intézményekkel való együttműködések kialakítása, fenntartása és fejlesztése. A jelen rendezvény is – amelyen a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Magyar Történeti Intézete munkatársai beszélnek intézményükről és kutatásaikról – ennek a törekvésnek a keretében valósult meg.
2012 októberében az intézet már vendégül látta az Erdélyi Múzeum-Egyesület képviselőit, hogy bemutassák tevékenységüket (a beszámoló erről itt olvasható) majd az Egyesület meghívására a TTI munkatársai 2013. november 22-én Kolozsváron jártak (a beszámoló itt olvasható), és ekkor együttműködési szerződést is aláírt a két intézmény, 8 pontban határozva meg a közös munka kereteit. A mostani rendezvény is hasonló együttműködés kialakítására nyújthat lehetőséget. Pál Judit, a Magyar Történeti Intézet igazgatója az intézet megalakításáról, történetéről, munkájáról adott áttekintést. Kiemelte, hogy Kolozsvár már a középkor óta fontos művelődési központ volt Erdélyben, bár egyetemmel még nem rendelkezett, de a felekezeti főiskolák révén kulturális és oktatási jelentősége egész Erdélyben érvényesült. 1877-ben éppen ezért itt alapították a második legnagyobb magyar tudományegyetemet (amely később Ferenc József nevét kapta). A két világháború között az akkori román egyetemen nem volt magyar nyelvű képzés, de 1945 után a Bolyai, majd Babeș–Bolyai néven újjászervezett egyetemen a magyar nyelvű oktatás is újraindult. Ez aztán az 1980-as évekre elhalt, 1983-ban meg is szűnt, és 1989-re alig egy-két magyar hallgatója és oktatója maradt az egyetemnek. 1990-től újraindult a magyar nyelvű képzés, amely az utóbbi 20 év alatt folyamatosan bővült, egyre növekvő magyar hallgatói létszámmal. A Magyar Történeti Intézet az új tanügyi törvény alapján 2012-ben alakult meg a Történelem és Filozófia Kar keretein belül. Az intézet célja a történelem és rokon tudományai magyar nyelvű egyetemi szintű oktatásának összefogása, szervezése és támogatása, de természetesen főleg Erdély történetének kutatása. Pál Judit végezetül sajnálattal állapította meg, hogy egyelőre úgy tűnik, az erdélyi magyar történeti kutatás és eredményei alig épülnek be a román történelemtudományba, de még a magyarországi történetírásba sem. Ezért is fontos a kolozsvári Magyar Történeti Intézet számára az MTA BTK Történettudományi Intézettel való együttműködés kialakítása, hogy ne „sziget” legyen a két ország történetírása között, hanem összekötő híd.
Rüsz-Fogarasi Enikő, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia Karának dékánhelyettese a Romániában létező magyar nyelvű felsőfokú képzésekről adott tájékoztatást. A legnagyobb ilyen intézmény természetesen a Babeș–Bolyai Tudományegyetem (Erdély legnagyobb egyeteme), amelynek a 2013/2014. tanévben 14 139 diákjából 5501 magyar hallgatója van. A marosvásárhelyi orvosi képzésen 560, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen 1994, a Partiumi Keresztény Egyetemen 370, a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen 60 magyar hallgató van, magyar nyelvű képzésen. A Babeș–Bolyai Tudományegyetem hallgatóinak 36%-a magyar (bár oktatóinak csak 18%-a), 21 karán 17 magyar nyelvű képzésen. (Az egyetem összes programjának 59%-a román nyelvű, 30%-a magyar.) A Történelem és Filozófia Karon belül működő Magyar Történeti Intézet hét alapképzést (történelem, régészet, művészettörténet, nemzetközi kapcsolatok, levéltártan, kulturális turizmus, könyvtár- és információtudományok) és két mesteri programot (A kulturális örökség kutatása és hasznosítása, Jelenkortörténet és nemzetközi kapcsolatok) kínál a hallgatóknak. Tudományos tevékenysége alapján a romániai országos rangsor élén áll. 1998 óta vezetnek statisztikát külön a magyar nyelvű képzésről, eszerint mára már évente 60–80 fő között végeznek hallgatók a magyar nyelvű képzéseken; 2012-ben a 93 végzett hallgatóból 36 történész volt.
A jelen lévő vendégek ezek után jóval személyesebb bemutatkozása következett. Rüsz-Fogarasi Enikő dékánhelyettes, egyetemi docens és Pál Judit igazgató, egyetemi docens mellett Lupescu Makó Mária, a Történeti Intézet titkára, egyetemi adjunktus, Sipos Gábor egyetemi docens (az Erdélyi Magyar Múzeum Egyesület elnöke) és Lönhárt Tamás, a jelenkor története, nemzetközi kapcsolatok és európai tanulmányok tanszék vezetője, adjunktus beszélt részben munkájáról, részben személyes élményeiről. Mindannyian bemutatták kutatási eredményeiket, folyamatban lévő egyéni és nemzetközi projektekben folytatott munkáikat, publikációikat, valamint egyetemi tevékenységüket, nem titkolva a nehézségeket, az oktatói hiányból adódó többletterhek következményeit, de büszkén számoltak be az akadályok ellenére elért szakmai és egyetemi intézményszervezési sikerekről. Valamennyien felidézték diákkorukat, ami a különböző nemzedékek emlékeiből kibontakozva jól mutatta az Erdélyben bekövetkezett változásokat, és nagy tisztelettel beszéltek azokról a magyar tanárokról és kutatókról (elsősorban Jakó Zsigmondról), akik a kedvezőtlen, sőt kifejezetten nehézségekkel teli időkben is, személyes áldozatokkal, hozzájárultak ahhoz, hogy ma Erdélyben színvonalas magyar nyelvű történészképzés és történeti kutatás folyik.
Farkas Ildikó
www.tti.hu,

Megszavaztatta a polgármester a „szégyenszobor” köztérre költöztetését
Kedden délután plenáris ülést tartott a temesvári önkormányzat a Városháza tanácstermében. Bár nem szerepelt a napirendi pontok és a határozatjavaslatok között, Nicolae Robu temesvári polgármester arra kérte a városi tanácsosokat, hogy szavazzanak a magyarság által „szégyenszobornak” nevezett osztrák Győzelmi emlékmű elköltöztetéséről a Lippai úti temetőből a Bălcescu térre.
A polgármester a tanácsosoknak elmondta: a Hűség emlékművét restaurálták és immár el lehet költöztetni a temetőből, amely nem méltó helyszín az osztrák emlékmű számára. Két új helyszín jött szóba az emlékmű számára: a Botanikus park és a Bălcescu tér. A polgármester személyes véleménye az, hogy az emlékművet a Bălcescu térre kell költöztetni, hogy érvényesüljön. Mivel a temesvári magyar közösség képviselői hevesen tiltakoztak a Ferenc József császár által Temesvárnak adományozott Hűség emlékmű köztéri felállítása ellen, a polgármester azt is hozzátette: „Temesvár a különböző etnikumhoz tartozó polgárok példás együttélésének a városa. Senki sem állíthatja, hogy ennek az emlékműnek a köztéri felállítása sértő lehet bárki számára. Az emlékműn semmiféle felirat vagy szoboralak nincsen, ami sértő lehetne egy személy vagy egy etnikai közösség számára”. A polgármester arra kérte a városi tanács tagjait, hogy szavazzanak arról: egyetértenek vagy sem az osztrák emlékmű elköltöztetésével és köztéri felállításával. „Ehhez nincsen szükség városi tanácsi határozatra, de én azt szeretném, ha ezt az ügyet a városi tanács is támogatná” – mondta Robu. Az önkormányzat tagjai közül 19-en a szobor elköltöztetésére szavaztak, egy ellenszavazat és egy tartózkodás mellett.
A „Hűség emlékművét” Ferenc József császár ajándékozta Temesvárnak 1853-ban, hálája jeléül az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején tanúsított ellenállásért. Az emlékmű allegorikus alakok által dicsőítette a város lakosságának a Habsburg-ház iránt mutatott hűségét, a magyar szabadságharcosokat viszont szörnyalakok jelképezték. A város magyar lakosságának követelésére a szörnyalakokat 1885-ben eltávolították, majd az emlékművet 1936-ban a város központjából a Lippai úti temetőbe költöztették az akkori román hatóságok. A temesvári magyar közösség képviselőinek álláspontja továbbra is az, hogy az emlékmű az abszolutizmus és a zsarnokság győzelmét dicsőíti az igazságért és szabadságért vívott küzdelemmel szemben.
Szerdán délelőtt a Lippai úti temetőben – a 89-es Forradalom Hőseinek emlékműve közelében – lefényképeztük az osztrák emlékművet. A szobraitól annak idején megfosztott obeliszket nem restaurálták, elhanyagolt állapotban van, a talapzatát szemétdombnak használják. A polgármester úgy tűnik, politikai gesztusnak, üzenetnek szánta az osztrák emlékmű elköltöztetéséről szóló voksolást a március 15. megünneplésére készülődő temesvári magyar közösség felé.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad),

A folytonosság újrateremtője
Szobor az egyetemalapító Csőgör professzornak
Március 18-án, születésének 110. évfordulóján emlékeztek dr. Csőgör Lajos fogorvosprofesszorra, az erdélyi magyar felsőoktatás kétszer megszakított folytonosságának újrateremtőjére, a Bolyai Tudományegyetem Marosvásárhelyre költözött orvosi karának első rektorára. A Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület szervezte rendezvényen az egyetem nyugalmazott professzorai, Lázok János, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem tanára, tisztelői és ismerősei méltatták adatokban gazdag előadásokban, hozzászólásokban a baloldali beállítottságú Csőgör professzor érdemeit. Az ünnepség végén Ádám Valerián, az RMOGYKE ügyvezetője színpadra szólította annak a csoportnak a tagjait, akik részt vesznek a Csőgör professzor emlékét megörökítő szobor felállítására alakult bizottságban.
Életét dr. Péter Mihály nyugalmazott emeritus professzor mutatta be, aki szerint elévülhetetlenül beírta a nevét nemcsak az erdélyi, az egyetemes magyar felsőoktatás történetébe is. Csőgör Lajos Nagysármás szülötte (1904 – 2003), Nagyenyeden, majd 1923-tól a Szegedre költözött Ferenc József Tudományegyetem fogorvosi karán tanult. Dolgozott szülőfalujában, volt iskolaorvos Nagyenyeden, s 1940-től a kolozsvári fogászati klinikán gyakornok, majd a magyar professzorok 1944-es távozását követően a klinika vezetője lett. 1945. V. 29-én jelenik meg a 406/407-es királyi rendelettörvény, amely kimondja az Észak- Erdélyből elmenekült felsőoktatási intézmények visszatérését Kolozsvárra, és létrehozza a magyar tannyelvű tudományegyetemet négy karral, köztük az orvosival. Csőgör Lajos kapja a megbízatást, hogy három tanártársával az épületek elosztásáról tárgyaljanak. 1945 őszén döntik el, hogy az orvosi kar Marosvásárhelyre költözik a Csaba Királyfi Lovassági Hadapródiskola üresen álló épületébe. A kötözést követően fontos szerepe volt abban, hogy az anyaországi tanárok egy része átköltözött Vásárhelyre, az oktatás színvonalát biztosítva. Az 1948-as tanügyi reform nyomán orosz mintára válik intézetté az egyetem, ahol az általános orvosi mellé közegészségtani, gyermekgyógyászati, fogorvosi és gyógyszerészeti kar alakul.
Csőgör professzor 1949-ig áll az egyetem élén, amikor hamis vádakkal letartóztatják és 1955-ig börtönbe zárják. Szabadulása után, 1956-ban helyezi vissza jogaiba a bukaresti haditörvényszék, 1964-től újra rektorrá választják, s 1967-es lemondásáig áll az egyetem élén.
1985-ben, amikor a Szegedi Tudományegyetem díszdoktori címével tüntetik ki, azt tanácsolják neki, hogy maradjon Budapesten, mert Erdélyben veszélyben lenne.
Dr. Bocskai István emeritus fogorvosprofesszor, mint volt kolléga személyes élményeket is felelevenítve emlékezett Csőgör professzorra. Többek között arra, hogy 1949-ben megszüntették Marosvásárhelyen a fogorvosi kart, és csak 1960-ban indulhatott újra.
Méltatta elődjének érdemeit a tudományos kutatás feltételeinek megteremtésében és támogatásában, aki a konzerváló fogászat és fogágybetegségek klinikán fogszövettani és mikrobiológiai kutatásokra alkalmas laboratóriumot hozott létre. Az ő javaslata alapján vezették be az ivóvíz fluorozását Marosvásárhelyen, ami tíz év után a fogszuvasodás 30 százalékos csökkenésével járt.
Jogos és helytálló alapító rektornak nevezni, hisz az egyetem távozása esetén végleg megszűnt volna a magyar felsőoktatás Erdélyben, hangsúlyozta Lázok János tanár. Elmondta, hogy Csőgör professzor 1949-ben a koncepciós perek áldozata lett, olyan koholt vádak alapján, mint a titoizmus, az észak-erdélyi autonómia előkészítése önálló intézmények megteremtésével... Börtönévei alatt, amelyeket magánzárkában töltött, a lelki megtörés legkülönfélébb formáit próbálták ki ellene.
Emlékiratait és a több mint félszáz dokumentumot a Bolyai Egyetem alapításának történetéről 1985-ben a Cseke–Gyimesi házaspár lakásában lefoglalta a securitate, ami a kényszerű maradásra késztette, és menedékjogot kért Magyarországon. Mielőtt elkobozták volna, az iratcsomó dokumentumait Lázok János teljes részletességgel magnóra mondta, majd az anyagot kijuttatták Magyarországra. A rendszerváltás után dolgozta fel az anyagot, s jelent meg a Custos Kiadónál Lázok János és Vincze Gábor kétkötetes könyve Erdély magyar egyeteme címmel.
A megemlékezés második részében hangzott el a bejelentés, miszerint egy bizottság alakult, amely vállalja, hogy Marosvásárhelyen szobrot állítsanak Csőgör Lajosnak. A kezdeményezők között felszólalt dr. Magyari Előd fogorvos, majd a vendégelőadóként Marosvásárhelyen tartózkodó Gallyas Ferenc pécsi egyetemi tanár bejelentette Miseta Attila professzor, a Pécsi Tudományegyetem Általános Orvosi Kara dékánjának félmillió forintos felajánlását. Csőgör professzor munkásságát méltatta dr. Kikeli Pál nyugalmazott professzor, dr. Kincses Ajtai Mária nyugalmazott egyetemi tanár, aki elmondta, hogy a volt rektor idején a tudás és nem a származás határozta meg, hogy kik kerüljenek be az egyetemre tanárnak. Felszólalt dr. Hermann János és dr. Tőkés Béla professzor, majd Ádám Valerián a Csegzi Sándor tanácsos által ígért segítséget említette.
A rendezvényen felolvasták Csőgör Lajos professzor fiának, Csőgör Istvánnak a levelét, aki köszönetet mondott édesapja küzdelmének a tovább folytatásáért.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely),

Mindentudó könyv az erdélyi gyógyszerészet történetéről
Egyedülálló, rendkívüli munka az erdélyi magyar gyógyszerészettel foglalkozó művek sorában – méltatta dr. Péter H. Mária, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem nyugalmazott adjunktusának kétkötetes alkotását dr. Sipos Emese egyetemi előadótanár, a Gyógyszerészeti Kar dékánhelyettese. Az erdélyi gyógyszerészet magyar vonatkozásai című könyv bemutatóján volt kollégák, tanítványok, érdeklődők töltötték meg a Bolyai téri unitárius egyházközség Dersi János-termét. A 810 oldalas kötet az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadásában jelent meg, az előszót prof. dr. Kapronczay Károly, a Magyar Tudományos Akadémia doktora írta.
Sipos Emese tanárnő ismertette a szerző életrajzát, munkásságát, az elismeréseket, amelyekkel tevékenységét értékelték, majd részletesen szólt a kétkötetes műről, amely több mint egy évtized munkájának az eredménye. A kötet első kiadása 2003-ban jelent meg, s most a második, javított és bővített kiadást veheti kezébe az olvasó.
A 391 oldalas első kötet első fejezete az erdélyi gyógyszertári hálózat kialakulását veszi számba a kezdetektől 1949-ig, a patikák államosításáig. A szerző három város (Nagyvárad, Marosvásárhely, Temesvár) és Szilágy megye 722 gyógyszertárát és gyógyszerészeit mutatja be. A gyógyszerészképzés című fejezetben is egészen a kezdetekig tekint vissza, majd a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen (1872–1919), Trianon után pedig a román és párhuzamosan a magyarországi egyetemeken oklevelet szerzett erdélyi gyógyszerészeket (888) és a Marosvásárhelyen folytatódó gyógyszerészképzés adatait foglalja össze. A jeles tanárok portréja mellett 1500 gyógyszerész és 198 gyógyszerész doktor nevét sorolja fel, akik 2000-ig végezték el az egyetemet, szerezték meg a tudományos fokozatot. Az első kötetben olvashatunk a gyógyszerészek egyesületi tevékenységéről, szak- és szépirodalmi alkotásairól. A szerző külön alfejezetet szentelt a gyógyszerésznőknek és az 1848-as szabadságharcban részt vett patikusoknak.
Nagyon érdekes és tanulságos a közel ötszáz oldalas második kötet, amelyben Péter H. Mária tanárnő 61 erdélyi származású vagy Erdélyben dolgozó magyar gyógyszerész életét és tevékenységét ismerteti, köztük a dr. Bernády György és több hírneves marosvásárhelyi szakmabeli életrajzát.
A kötetben számos fénykép és gyógyszertári reklám is látható, s a szerző 71 táblázattal teszi áttekinthetőbbé az anyagot.
Amint Péter H. Mária elmondta, egyetemi évei alatt három neves egyetemi tanár, köztük dr. Spielmann József, az orvostörténet professzora volt hatással a tevékenységére. Ez utóbbi kérte fel, hogy segítsen a készülő Romániai magyar irodalmi lexikon gyógyszerészettel, gyógyszerészekkel kapcsolatos szócikkelyeinek a megírásában. A Balogh Edgár szerkesztővel kezdett munkát a rendszerváltás után Dávid Gyula irányításával folytatták, s ez a megbízatás indította a botanika szakos egyetemi adjunktust a gyógyszerésztörténet kutatására, amelynek legkiválóbb ismerője lett Erdélyben. Mivel sokkal több adat gyűlt össze, mint amennyit a szócikkek igényeltek, ezt az anyagot újabb meg újabb fejezetekkel bővítette ki az eltelt évek során. Kutatásainak színhelyei a tárgykörben megjelent könyvek, kiadványok mellett a levéltárak, a Semmelweis Orvostörténeti Könyvtár valamint a leszármazottak által megőrzött irattárak voltak, s munkájában 91 adatközlőtől kapott segítséget.
Mivel a MOGYE Gyógyszerészeti Karán már nem tanítanak gyógyszerésztörténetet, a kötet azért értékes dokumentum, mert lapjairól a fiatal gyógyszerészhallgatók is megismerkedhetnek az egyetem és bővebb kitekintésben az erdélyi gyógyszerészet múltjával, eredményeivel, eseményeivel – hangsúlyozta Sipos Emese tanárnő és maga a szerző is. Hatalmas munka, ami olyan elmélyült kutatásokat követelt a szerzőtől, "ami nem mindennapi feladat, és a gyógyszerésztörténet és művelődéstörténet művelőinek csodálatát és köszönetét váltja ki". "...Valódi kutatási segédlet, amelynek ismerete és használata nélkül ezután senki ne fogjon Erdély gyógyszerészi múltjának megismeréséhez" – írta az előszóban Kapronczay professzor.
A két kötetben külön névjegyzék található 2458 személy nevével, s a második kötetben a szerző gyógyszerésztörténeti dolgozatainak jegyzéke is szerepel. A kötet végén román, angol és német nyelvű összefoglaló olvasható.
Az erdélyi gyógyszerészet magyar vonatkozásai című kétkötetes gyógyszerésztörténeti mű megjelenését magyarországi szakmai társaságok, intézmények és magántulajdonú gyógyszertárak, erdélyi származású gyógyszerészek leszármazottai, erdélyi gyógyszergyárak és magángyógyszertárak tulajdonosai támogatták. Megrendelni az Erdélyi Múzeum-Egyesület kolozsvári kiadójánál lehet.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely),

Összegző kiadvány a kolozsvári magyar felsőoktatásról
A kolozsvári magyar nyelvű egyetemi oktatás történetét mutatja be 18 tanulmány keretében az a kiadvány, melyet hétfő délután mutattak be Kolozsváron, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Színház utcai klubtermében.
A 140 éves kolozsvári magyar nyelvű egyetemi oktatás című kötet főszerkesztője, Nagy László, a BBTE rektorhelyettese elmondta, a kétnyelvű kiadvány a két évvel ezelőtt, a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem alapításának 140 évfordulóján megrendezett konferencián elhangozott tudományos előadásokat tartalmazza.
Ion Aurel Pop, a BBTE rektora kifejtette: az általa vezetett intézményt háromszor is megalapították, a felsőoktatási intézmény ugyanis az 1581-ben létrehozott Jezsuita Kollégium, az 1872-ben megnyíló Ferenc József Tudományegyetem és az 1919-ben alapított I. Ferdinánd Egyetem jogutódjának tartja magát, mindhárom örökségét magáénak tudja.
Kiemelte, a Ferenc József Tudományegyetem már modern egyetemnek számított megalakulásakor, és gyakorlatilag a kezdetektől a kulturális sokszínűség jellemezte. Molnár Kovács Zsolt egyetemi adjunktus felszólalásában hangsúlyozta: a gondosan megszerkesztett, színes kiadvány a kolozsvári felsőoktatás történelme egyik rendkívül fontos dokumentumának számít.
Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár)

Huszonharmadik EMT-napok
Tanulás és tudás a digitális korban
Cég- és gyárlátogatás, koncert, előadások és kirándulás is belefért az EMT-napok idei kiadásába. Az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság által huszonharmadik alkalommal megszervezett akció több tucat érdeklődőt vonzott.
A résztvevők pénteken a Multinr Kft.-hez és az Autoliv gyárba látogattak el, majd meghallgatták a Plugor Sándor Művészeti Líceum diákjainak évadzáró hangversenyét. Szombaton Orbán János, az Orbánsoft igazgatója a Fenestela programról, Köntés Ernő, az Angelo Express tulajdonosa Különböző technológiákon és elveken alapuló digitális nyomtatási eljárások fejlesztése címmel tartott „történelmi” összefoglalót az első számítógéphez kapcsolt gömbfejes írógéptől a legmodernebb printerekig.
Bihari Béla, a Gnome Design Kft. szoftverfejlesztő cég tulajdonosa a multiprojekt-management rendszerekről beszélt, és kifejtette: egy ilyennel például bármely polgármesteri hivatal tudná, hogy hol és mit ásnak a városban, és hatékonyan hozhatna döntést arról, mit lehetne tenni egy olyan esős napon, amikor nem lehet aszfaltozni.
Előadást tartott még dr. Ferencz József, az EMT földmérő-szakosztályának elnöke és Babos László, a Mikes Kelemen Líceum informatikatanára. Vasárnap közös kirándulás képezte a programot.
Erdély András. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Egy politikai kalandor (5.)
A románok sem bíznak benne
Şaguna püspöki helynökként került Erdélybe. Kinevezésétől, 1847-től kezdve 1848. október derekáig a román értelmiségiek és a klérus többsége úgy gondolja, hogy ő a szerbek embere. A bizalmatlanság 1848 májusában sem csökken.
Ion Buteanu május 27-én Szebenben kelt levelében azt írja, hogy „nekünk ez idáig kevés bizalmunk van Şaguna úrban”. Vincze Gábor történész mint a köpönyegforgatás mesterét, mint politikai kalandort mutatja be. Valóban, minek nevezhető egy olyan ember, aki előbb szerb, majd magyar, később osztrák szolgálatban áll? A katolikus vallását elhagyó Şaguna görögkeleti vallástanárként a szerb pátriárka titkára, majd ennek pártfogoltjaként erdélyi román püspök. Kezdetben a püspökhelyettes, majd püspök csak ímmel-ámmal, formailag vállalja a románok védelmét. Ha a saját érdeke úgy kívánja, szembefordul híveivel, így a román móc parasztokkal is.
Pálfordulása Érthető, hogy Puchner Antal, Erdély katonai parancsnoka miért kényszeríti Şagunát 1848. októberében határozott állásfoglalásra. Választania kell, ha vállalja – mint a balázsfalvi Ioan Lemeni – a Magyar kormány melletti kiállást, lemond a püspöki székről, ha nem, hűséget fogad, és az osztrák érdekek támogatója lesz. Mivel Şaguna politikai állásfoglalása korábban sem meggyőződésből, hanem érdekből fakadt – mert fél szemmel mindig arra figyelt, hogy karrierje szempontjából mi az előnyösebb –, a választás nem okoz gondot. Amikor tavasszal és nyár elején békességre inti híveit, és nem uszít a magyarok elleni véres polgárháborúra, akkor ezt a magyar politikai vezetés pártfogásáért teszi. Viszont a magyarok és az osztrákok 1848. őszi nyílt katonai szembenállása új helyzetet teremtett. Most már nem érdeke kitartani magyar pártfogói mellett. Şaguna úgy értékeli, hogy vesztesek a magyarok, győztesek az osztrákok lesznek, ezért utóbbiakat kell szolgálni. Pópáit ezúttal nem a románság megnyugtatására szólítja, hanem a magyarok elleni népfelkelésre. Ez teljesen ellentétben áll korábbi, megbékélésre intő körleveleivel, a magyar forradalmi vívmányok melletti nyilatkozataival.
Şaguna pálfordulása 1848. október derekán vált egyértelművé. Egyezségre jut Puchner tábornokkal, felvállalja a nyílt magyarellenességet, amelyről emlékiratában báró Kemény Ferenc is beszámol. A magyar vezetés most már hiába kéri Şagunát, hogy békéltető körlevelekkel nyugtassa meg polgárháborúba sodródó híveit, mert a püspök nem az elvek embere. Şaguna 1848 októberétől osztrák bérenccé vált, de ezt úgy teszi, hogy ezzel egyúttal elnyerje a román nemzeti mozgalom vezetőinek bizalmát is.
Az osztrákbérenc
Hogy mennyire nem volt őszinte Şaguna 1848 októbere előtt, mutatja az is, hogy gondtalanul fordít hátat a szerb, a magyar kapcsolatoknak, mert tőlük már megkapta a kellő támogatást. Most az osztrákoktól remélheti karrierje további építését, az érseki cím elnyerését. Úgy tűnik, hogy Ferenc József 1848. december 2-i trónra lépését örömmel fogadja, mert reménykedik az osztrák fegyverek győzelmében. Azonban a biztos osztrák győzelembe vetett hit december végén szertefoszlik. A Bem vezette magyar csapatok már karácsony napján bevonulnak Kolozsvárra.
Az osztrák uralom veszélyben
1848 decemberében az osztrák hadvezetés jogosan tart attól, hogy a lendületes magyar támadások miatt az osztrák katonai erők és a román lázadók nem tudják megvédeni Erdélyt. A kialakult helyzetben Puchner csak a Bukarestben székelő, a Havaselvét megszállva tartó orosz hadsereg támogatásában bízhat. Ennek elnyerése azonban komoly diplomáciai feladat, ezért a cári katonai segítség csak végveszély esetén jöhet számításba. Bár az orosz behívás gondolata már korábban is felvetődött, az osztrák hadvezetés még mindig nem tudja rászánni magát erre. A katonai erőviszonyok egyre jobban eltolódnak a magyarok javára. Puchner arra kényszerül, hogy hadipénztárát és irattárát Havaselvére menekítse, cári katonai védelem alá helyezze.
A cári csapatok behívása
Az osztrák hadvezetés 1848 decemberében jogosan tart a vereségtől. Puchner tábornok e katonailag kritikus helyzetben követséget szeretne Bukarestbe küldeni a Havaselvét megszállva tartó orosz katonai parancsnokságra, hogy az erdélyi magyar honvédség leverésére katonai segítséget nyújtson. A cári csapatok behívásának kérdését a korábban említett nagyszebeni gyűlésen – 1848. december végén – megvitatták. Az orosz behívás mellett a leghatározottabban Andrei Şaguna püspök állt ki, amiben Franz Salmen szász ispán támogatta őt. A háttérből a szálakat Puchner mozgatja, az ötlet is az övé. A tábornok december 29-én közli Şagunával, hogy Bem sikerei miatt szükséges a románok népfelkelésre mozgósítása is. A püspök közli a Román Komité vezetőivel – köztük Laurian Treboniu Augusttal és Simion Bărnuţiuval –, hogy az osztrák főparancsnokság követeli a havaselvi cári csapatok behívását úgy, mintha azt a románok és a szászok akarnák. A román vezetők többsége azonban nem helyesli ezt, mert nem akarják az orosz befolyás erdélyi erősödését. Csak hosszú viták és vonakodás után fogadják el Şaguna indítványát, de a Román Komité két tagja tiltakozásként kilép a bizottságból. A szászok pártolják az oroszok segítségül hívását. Végül Şaguna álláspontja győz, elhatározzák, hogy az orosz csapatokat nem a két nép, hanem Szeben és Brassó városa nevében fogják behívni.
Felvetődik a kérdés, hogy Puchner miért nem az osztrákok nevében kéri az orosz katonai intervenciót. A válasz egyszerű: mert presztízskérdés, az osztrákok számára megalázó lenne, ha elismernék, hogy nem képesek legyőzni a magyarokat. A General Commando azonban tudja, hogy Erdélyben nem ura a kialakult katonai helyzetnek, tehetetlen, ezért egy Şagunáék nevében megfogalmazott, orosz segítségre vonatkozó kérést továbbítanak a császárhoz. A nemzetközi bonyodalmaktól tartva Schwarzenberg külügyminiszter kezdetben elutasítja az orosz beavatkozásnak még a gondolatát is. Attól tart, a cári katonai intervenció jó ürügy lenne Franciaország számára, hogy Piemontnak az osztrákok ellen katonai segítséget nyújtson. Időközben Bem katonai sikereinek hírére megváltozik e kérdés kezelése. Az orosz katonai erőkre szűkség van Erdélyben, de őket diplomatikusan kell behívni. Erre kiváló ötlet Puchner felterjesztése. Eszerint úgy hívják be a cári csapatokat, mintha azt a magyar kegyetlenkedések miatt az erdélyi románság és szász lakosság tenné. A románokat a püspök, a szászokat pedig Gottfried Müller képviseli.
(folytatjuk)
Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy kalandor főpap (6.)
Követségben Lüdersnél
A Şaguna vezette követség január 2-án indul Bukarestbe. A katonai intervenció kérését január derekán terjeszti Lüders gyalogsági tábornok elé. Ekkor jelenik meg érvként az a máig ható hazugság, hogy a magyar lázadók Erdélyben húszezer ártatlan románt gyilkoltak le és kétszáz román települést felgyújtottak.
Kezdetben Lüders elutasítja Şagunáék kérését, mondva, hogy ezt csak a cári kormányzat engedélyével teheti, nincs felhatalmazása a magyar határ átlépésére. A kérést csak úgy teljesítheti, ha a katonai segítséget „az erdélyi cs. kir. kormányhatalom” kéri. Úgy gondolja, ha az említett két város megsegítésére küldene is csapatokat, a városok felmentése után azoknak vissza kell vonulniuk. Az orosz haderő feladata 1848 júliusától megakadályozni a moldvai, szeptember 27-e után a havaselvi forradalom kitörését. Az orosz elutasítás után Şagunáék Fuad effendit, a török Porta rendkívüli követét keresik fel. Fuad nemhogy nem támogatja őket, de arra utasítja Omer pasát, hogy egyetlen török katonát se engedjen a magyar határ, Erdély felé indulni. A cár 1848 decemberében még úgy tudja, hogy az erdélyi osztrák haderő képes leverni a magyarokat, ezért nem engedélyezi az orosz csapatok Erdélybe vonulását. Ennek ellenére Lüders tábornok parancsára – az orosz hadi szakértők – már december folyamán kidolgozzák az erdélyi osztrák csapatokkal való együttműködés tervét. A cári előőrsök december 11-én Engelhardt tábornok irányításával felvonulnak a Kárpátok déli vonalán, az Olt és a Bodza közti térségben. Mivel az osztrákok hivatalosan nem kérik az orosz intervenciót, ezért Bukarestben a várakozás álláspontjára helyezkednek. Január elején az osztrák központi hadvezetés parancsnoka, Windischgrätz herceg még ellenzi a cári csapatok behívását. Ennek ellenére – Puchner tábornok jelentése alapján – a császárnak küldött 1849. január 10-i előterjesztésben felveti az orosz katonaság behívásának kérdését. Schwarzenberg osztrák miniszterelnök ekkor még úgy rendelkezik, hogy Puchner tábornok védje meg Erdélyt addig, amíg osztrák felmentő sereget tudnak küldeni. A császár és a kormány nevében megtiltják az oroszok behívását. Időközben az osztrák katonai helyzet válságosra fordul, Puchner kénytelen lépni, és Nyepokojcsicki ezredes közvetítésével másodszor fordul orosz segítségért. Lüders, miután az osztrák hivatalos felkérés is megérkezik Bukarestbe, január 27-én megüzeni Puchnernek, hogy a cári csapatok megindultak az erdélyi szorosok irányába.
Havaselvéről Bécsbe
Mivel a cári katonaság behívásának tervét a leghatározottabban Şaguna képviseli, és ő vállalja a küldöttség vezetését a bukaresti orosz főhadiszállásra, ezért a püspököt utólag nem véletlenül nevezik muszkavezetőnek is. E dicső tettének jutalmáért 1849 februárjában Havaselvéről egyenesen Bécsbe utazik, innen meg sem áll Olmützig, a császári udvarig. A püspök úgy gondolja, joggal várhat elismerésre. Erre szüksége is van, mert időközben elveszti korábbi szerb és magyar támogatóit. Şaguna úgy gondolja, hogy havaselvi útját – mint bizonyított osztrák hűséget – méltányolni fogják. Természetesen, Ferenc Józseftől nem önmaga, hanem a Román Komité nevében kér kihallgatást és a „román nemzet nevében” fogad hűséget. 1849. február 25-én egy tizenhárom tagú küldöttség vezetőjeként terjeszti fel azt az emlékiratot, amelyben arra kéri a császárt, hogy legyen a birodalom összes románjának uralkodója úgy, hogy a románokat egy tartományba egyesítse, és vegye fel a „románok nagyfejedelme címet”. Önmagára is gondolva javasolja, hogy a románok egy nemzeti kongresszuson választhassanak „nemzeti főnököt”. E kérés egyúttal valóban román nemzeti érdeket is szolgál. A március 4-én kiadott osztrák alkotmány nem veszi figyelembe az ellenforradalom idején a magyarok ellen felkelő, lázadó románság igényeit. A románok magyaroktól való elszakadásának jogosságát Şaguna még a dinasztiához való hűség miatt elszenvedett nagyszámú román áldozat emlegetésével is alátámasztja. Megismétli a Lüdersnél januárban elmondott magyarellenes rágalmakat. Azonban a légből kapott adatokat – a román áldozatok túlzóan magas számát – a császári udvarban nem hiszik el, és 1850-ben elrendelik a polgárháború során elpusztult románok hivatalos számbavételét. Az összeírás adatait a bécsi titkos levéltárban helyezik el. Ezek már 1851 elején ismertté válnak. Az összeírók objektivitásában nincs miért kételkedni. A levert magyar szabadságharc után, a magyarellenesség idején annyira nincs részrehajlás, hogy az összeírók egyáltalán nem foglalkoznak a magyar legyilkoltak számbavételével. A polgárháborús román polgári lakosság vesztesége 4321 és 4425 főre tehető, amely több mint kilencszer kevesebb annál, mint amennyi 1996-óta Kolozsváron a Biasini Szállónál felállított hatalmas emléktáblán olvasható. A román nacionalizmus ezzel kimeríti a nemzeti uszítás fogalmát. A történelem meghamisítása még egyértelműbb, ha tudjuk, hogy arányaiban tekintve a román áldozatok száma háromszor volt kisebb, mint a lemészárolt magyaroké. A kortárs George Bariţiu, aki az 1848/49-es erdélyi román népfelkelés jelentős vezére, hatezer főre teszi a román polgári lakosság veszteségét. Ez a 40 ezres számhoz mérve aránytalanul kevés. Şaguna nem kap amnesztiát
Az osztrák alkotmány szűkkeblűsége, valamint a magyar sikerek miatt Şaguna ismét alkalmazza a korábbi időszakból is jól ismert taktikát, távol marad az eseményektől.
A magyar honvédség dicsőséges és győztes tavaszi hadjárata teljében – a debreceni nagytemplomban, 1849. április 14-én – kimondják Magyarország állami függetlenségét. Általános amnesztiát hirdetnek, ebben csak Andrei Şaguna nem részesülhet, mert Kossuth szerint elárulta hazáját. A kormányzó ezalatt a cári csapatok behívását érti, hisz bárki bármit is követett el, kegyelemben részesült. Az 1849. április 26-án Dragoş képviselőhöz keltezett levelében Kossuth írja, hogy a múltra „a béke és a szeretet nevében fátyolt” vetnek.
A megtorlások idején
Şaguna csak a magyar szabadságharc leverése után tér vissza Erdélybe, amikor már javában tombol a magyar szabadságharcosok felelősségre vonása. Erdély-szerte akasztások, kivégzések, bebörtönözések. Büntetésből tízezreket soroznak be katonának és hurcolnak hosszú évekre idegen országokba. A magyar forradalmat támogató románok sem kerülik el a börtönt. Erdély katonai kormányzója – Ludwig Wohlgemuth altábornagy – szigorú rendet teremt. Nincs tekintettel a román érdekekre sem, még a püspököt is figyelmezteti arra, hogy hagyjon fel a nemzeti izgatással. Tekintettel Şaguna korábbi, osztrákoknak tett szolgálataira a köréje csoportosult román politikusok kérvényekkel árasztják el a bécsi udvart. Mindhiába! Nem honorálják az erdélyi románok 1848/49-es magyarellenes népfelkelését. Még annyit sem érnek el, hogy a bánsági románokat kivegyék a szerb vajdaság hatásköréből, és az erdélyi ortodox püspökség elszakadjon a szerb egyháztól. Şaguna kénytelen megállapítani, hogy „a jogokban részesítő rezolúciók ideje elmúlt”. Az 1850-ben készült román nemzeti követeléseket már alá sem írja.
Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Madéfalva gyermekei Gyimesbükkön
Lélekben egyben lenni, lelkileg feltöltődni gyűlt össze több ezer zarándok pünkösdvasárnap Gyimesbükkön. A történelmi Magyarország legkeletibb településén megtartott ünnepségek középpontjában idén a 250 évvel ezelőtt történt madéfalvi veszedelem és azt követően bujdosni kényszerülő székelyek kálváriája állt.
Az 1764-ben történt madéfalvi székelymészárlást követően Moldvába menekült székelyek 1777 és 1786 között öt magyar falut alapítottak Bukovinában, kettő erős vallásosságukról (Istensegíts, Fogadjisten), kettő a számukra kegyelmet kieszközölő gróf Hadik András erdélyi királybiztosról (Hadikfalva, Andrásfalva), egyet pedig II. Ferencz József császárról (Józseffalva) neveztek el. A nehéz körülmények között élő bukovinai székelyek sorsának rendezése többször került a Magyar kormány figyemének középpontjába, ugyanis több hullámban vándoroltak el innen a világ minden tájára.
A történészek a bukovinai székelyek négy főbb áttelepülési mozzanatát jegyezték fel. Elsőként 1883-ban 3520 bukovinai székely települt le Belgrád közelében, ők az al-dunai székelyek. Egy második csoport a 19. század végén, illetve a 20. század elején Déva környékére költözött, ahol megalakult többek között Csernakeresztúr és Sztrigyszentgyörgy, egy harmadik, kisebb csoport pedig 1905-ben Marosludas környékén telepedett le. A negyedik csoport hazatelepítése 1941-ben történt, amikor 13.198 bukovinai székelyt és 1000 főnyi moldvait telepítettek le Bácskában. Ezt a mozzanatot örökítette meg az a fotókiállítás, amely idén pünkösdkor volt látható a gyimesbükki Dani Gergely Általános Iskolában. A Hazatérés Bukovinából, 1941 című fotókiállítás létrejötte Kóka Rozália Magyar Örökség-díjas előadóművész érdeme, a Gyimesbe zarándokoló vendégek 40 darab A2-es méretű korabeli fotón keresztül élhették át az akkori történéseket.
Négy népcsoport énekei, meséi
Óriási tapsot kapott az a közel egy órás előadás, amelynek során a madéfalvi veszedelem után született népcsoportok énekeiből és táncaiból kaptunk ízelítőt. A Kóka Rozália által rendezett előadás során színpadra lépett a Madéfalvi Dalkör, a gyimesbükki hagyományőrzők, a pusztinai Hagyományőrző Együttes, illetve a bukovinai székelyek képviseletében a dél-dunántúli Palotabozsoki Dalkör, valamint Nyisztor Ilona, Fábián Éva és Sebestyén István népdalénekesek. Az Illés házaspár táncot, a rendező Kóka Rozália pedig az idős bukovinai székelyektől gyűjtött, Mária Trézsi (Mária Terézia) idejéből hátramaradt meséket adott elő, az előadás végén pedig közösen elénekelték a madéfalvi éneket, a Nekünk a legszebbik estét... című népdalt.
Fergeteges tapsot kapott az ezt követően színpadra lép Sebő zenekar. Sebő Ferenc Kossuth-díjas énekes gyakori vendég a Gyimesekben, édesapja Sebő Ödön főhadnagy vezette 1944-ben a magyar csapatokat az oroszok elleni harcokban, az ellenség gyűrűjéből való kitörést pedig a nagysikerű, A halálra ítélt zászlóalj c. könyvben örökítette meg. Sebőék ezúttal a magyar költészet gyöngyszemeiből, Tinódi Lantos Sebestyéntől Weöres Sándorig, megzenésített versekből nyújtottak át egy csokorral a zarándokoknak.
Zöld Péter, Márton Áron, Dani Gergely
Az ünnepi szentmise előtt a száz éve, 1914-ben kirobbanó első világháború, illetve hetven éve, 1944-ben lezajlott második világháborús ütközetekben – a környező hegyekben – elhunyt több száz hősi halottra emlékeztek, majd a kontumáci templommal szemben álló, Hitünk Kapuja és a magyarság megmaradását szimbolizáló oszlopok előtt elmélkedtek. Ezt követően Balla Imre gyimesi lelkész az erre az alkalomra elkészült, Xántus Géza képzőművész által festett, közszemlére kihelyezett Gyimesi Boldogasszony oltárkép üzenetét osztotta meg a jelenlévőkkel.
Az ünnepi szentmisét Salamon József gyimesbükki plébános mutatta be, aki prédikációjának első felében a szentlélek ünnepéről, ennek fontosságáról beszélt, majd három híres egyházi személyiség életpéldáját vázolta fel röviden: a Moldvába menekülő székelyek lelki gondozását vállaló Zöld Péter páterét, a 65 évvel ezelőtt éppen ezekben a napokban a Gyimesekben bérmakörúton lévő Márton Áron püspökét, illetve a negyven évvel ezelőtt, a kommunizmus sötét éveiben Gyimesbükkön templomépítésbe kezdő Dani Gergely plébánosét.
Az idei gyimesbükki ünnepet az egykori határtól pár méterre álló, felújított vasúti őrház elé érkező – a Székely Gyorsot és a Csíksomlyó Expresszt vontató – mozdonyok fogadása zárta. Beszédet mondott Deáky András nyugalmazott iskolaigazgató, helytörténész, vállalkozó és Görbe Vilmos gyimesbükki polgármester. A jelenlévők Antal Tibor népdalénekessel közösen elénekelték el a Boldogasszony Anyánk című egyházi éneket és a Székely himnuszt.
Lélekben feltöltődve indultak haza a Gyimesekből a zarándokok. Bizonyára többen észrevették, a szentmise alatt egy fiatal házaspár előtt békésen lobogott egymás mellett a székely és az osztrák zászló
Dobos László. Székelyhon.ro

Egészségmegőrző program a Csángóföldön
Negyedik alkalommal fordult elő, hogy a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem Közegészségtani Tanszéke és a Diakónia Keresztyén Alapítvány Marosvásárhelyi Fiókszervezete szervezésében, ezúttal a Vitalion cég támogatásával, egészségnevelési programot szerveztünk a Csángóföldön. Ennek során kollégáimmal együtt (dr. Bálint József, dr. Ferencz József Loránd és Filep Róbert, Ortoprofil) tematikus egészségügyi felvilágosító előadásokat tartottunk a helyes táplálkozásról, a dohányzás (pipálás) káros hatásairól, a daganatos és a szív-érrendszeri megbetegedésekről, a helyes testtartásról. Továbbá vérnyomást és testsúlyindexet mértünk, járási és testtartási vizsgálatot végeztünk, tanácsokkal szolgáltunk, kérdőíveket töltöttünk ki az egészséges életmódról, valamint a táplálkozási szokásokról. A gyermekek egy kis ajándékcsomagot kaptak, míg a felnőtteknek tombolasorsolást szerveztünk.
A június 15-17. közötti kiszállás során mintegy háromszázötven személlyel "találkozhattunk" (főleg gyermekekkel, de szülőkkel és nagyszülőkkel is) az öt helyszínen: Ferdinándújfalu, Lujzikalagor, Klézse (Buda, Tyúkszer, Pokolpatak), Dumbravén és Külsőrekecsin. Mindenhol nagy vendégszeretettel fogadtak.
Következtetésképpen kiemelendő, hogy Csángóföld szociális gondjai nagyobb figyelmet érdemelnek a Kárpátokon túli részek, így az Erdélyben élők részéről is. Az elszigeteltség, a szegénység, a munkanélküliség, az egészségügyi biztosítás hiánya, a helyenként gyakorlattá váló hátrányos megkülönböztetés miatt keveseknek adatik meg, hogy szakszerű orvosi véleményért és ellátásért fordulhassanak, ráadásul mindezt időben tegyék. Megállapítható továbbá, hogy a vizsgált közösségekben a szokásosnál nagyobb az igénytelenség a helyes higiéné iránt, gyakori a gyermekek helytelen lábbelihasználata, és feltűnően sok a kezeletlen magas vérnyomásos és a májcirózisos beteg.
A mi hozzájárulásunk egy csepp volt a tengerben. De úgy láttam, érdemes folytatni, más helyszíneken is jelen lenni, a kínálatot bővíteni. Rendszeres szűréssel, valamint az egészségnevelő-egészségfejlesztő tevékenység kiterjesztésével esély teremtődik a helyiek életminőségének a javítására, a távolság és a szegénység által létrejött esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölésére.
Prof. dr. Ábrám Zoltán. Népújság (Marosvásárhely)

Hétköznapok a hátországban (Sepsiszentgyörgy az első világháború idején - 2.)
Szervezik a hadisegélyeket
Bálint Dénes polgármester augusztus elsején városi tanácsülésen ismertette a mozgósítás eredményeit, beszélt az eltávozottak hozzátartozóinak megsegítéséről, de a sebesült katonák ellátásában a lakosság által tanúsított messzemenő segítőkészséget is kiemelte.
A városi tisztviselők közül Balázs Ernő főmérnök, Szabó Mózes végrehajtó, Hamar Imre, Farkas Lajos díjnok, Baconi Zsigmond, Deme Gábor, Nagy Mózes rendőr, Nagy János hivatali szolga vonult be katonának. A hadba vonultak hozzátartozói törvényes segélyben részesültek, ezenkívül társadalmi adakozással igyekeztek a kereső kiesésével fellépő nyomort enyhíteni. A város lakói csaknem 4000 korona értékben adakoztak a rászorulók kenyérrel és tejjel való ellátására. A hatóságok az otthon maradt munkaképes családtagoknak a szövőgyárban és a dohánygyárban való elhelyezkedését segítették.
Minden ilyen család megsegítése, a családfővé előlépett anyáknak munkalehetőség biztosítása a hatóságok elsőrendű feladata volt. Augusztus 2-án helyi bizottságot alakítottak a katonák családjainak segélyezésére és gyámolítására. Ez alkalommal a város lakói nagy számban gyűltek egybe, amikor is az apa nélkül maradt családok félelme és szorongása, a bajban lévők kétségbeesése arról győzte meg a városvezetést, hogy a segélyezés elnapolhatatlan. A jelen lévő személyek vagy intézmények képviselői nagylelkűségről tettek tanúbizonyságot. Külön említést érdemel Kardhordó László tanítóképzői tanár és dr. Kertész Jenő ügyvéd nagyvonalúsága: előbbi 100, utóbbi 50 koronával járult a gyűjtés sikeréhez. Báró Szentkereszti Béla főispán is 50 koronát adakozott a nélkülözők számára. Testületek is adományoztak: a Csizmadia Társulat 100 koronát, az Asztalos és Szabó Társulat ugyanennyit, a Cipész Ipartársulat 50 koronát, a Siculia Szabadkőműves Páholy 100 koronát, a Magyar Királyi Dohánygyár 37-et, a Klinger cég varrodája 10-et, a Háromszéki Takarékpénztár adománya 500 koronát tett ki. Összesen 2812 korona gyűlt össze. A pénzadományokon kívül többen természetbeni felajánlást tettek: gabona, élelem, ruha. Mások a nehéz helyzetben lévő családok gyermekeit fogadták állandó ellátásra, 86 család 269 kiskorú gyámolítását vállalta, népkonyhákat rendeztek be, napközi otthonokat szerveztek. Arra törekedtek, hogy munkalehetőséget biztosítsanak a foglalkozás nélküli családfenntartó asszonyoknak. A kézdivásárhelyi hasonló intézkedések gyorsaságban, de adakozó készségben is megelőzték a sepsiszentgyörgyieket. Ott már 1914. augusztus 17-én dr. Török Andor polgármester irányításával elkezdődött a jótékonykodás. Falragaszokon buzdították adakozásra a lakosságot. Ennek eredményeként 7833 korona gyűlt össze, de úgy gondolták, hogy nagyobb hangsúlyt kell helyezni a természetbeni segélynyújtásra: népkonyhák, napközi otthonok, munkalehetőségek létrehozásával. A segélyek elosztásakor ellenőrizték, hogy az érintett személy tényleg állás nélküli-e, mert előfordult, nem is ritkán, hogy az illető nem vallotta be munkaviszonyát, az ilyeneknek viszont az állami segély nem járt. 1914. szeptember 25-én D. Andrásné kérvényezi az alispántól az állami segély folyósítását. Férje augusztus 6-án hadba vonult, a feleség két kis gyerekkel alig volt képes az életvitel legminimálisabb feltételeit előteremteni a dohánygyártól kapott keresetéből. Nyomorúságos helyzetére hivatkozva kéri állami támogatásban részesítését. Bálint Dénes polgármester magyarázattal szolgált az ügy elbírálásával kapcsolatosan. A kérvényező, aki dohánygyári alkalmazottként állandó ellátásban részesült, saját házában lakott, ennélfogva pedig a pénzügyminisztériumi előírás feltételeinek nem felelt meg, segélyre tehát nem volt jogosult. A polgármesteri felirat szerint Pakucs Istvánnét az összeírási jegyzék segélyezésre jogosultnak tekintette, és részére a pézügyi igazgatóság november elsejétől 57 filléres napi segélyt állapított meg. D. Mihályné is kérte az alispáni hivataltól segélyezését. Férje augusztus elsején bevonult, az ő csekély bére alig fedezte életszükségleteit. Lakbér törlesztésére kért némi támogatást. Bálint Dénes a kérvényezőt azért utasította el, mert gyári munkásnő lévén állami segélyben nem részesíthető. B. Dánielné kérését is hasonló okokra hivatkozva utasították el. K. Anna esetében viszont megítélték a segélyben részesítés jogosultságát, mert nem rendelkezett állandó munkahellyel.
Szolidaritás a frontharcosokkal
A hazatérő sebesült katonákat a Vöröskereszt Egylet a vasútállomáson szeretetteljes fogadásban részesítette, ahonnan a Ferenc József Közkórházból alakult katonai tartalékkórházba, valamint az Olt utcában létesített üdülőházba kerültek. Itt nemcsak a berendezési tárgyak biztosításában jelentkezett a közösségi áldozatkészség, de a sebesültek ellátása tekintetében is a városi polgárság nagylelkűsége dicsérendő.
Különböző formákban nyilvánult meg a lakosságnak a fronton lévőkkel való szolidarítása. A tanítóképző negyedéves hallgatói például elhatározták, hogy a padlón fognak aludni és a kényelmes, sodronybetétes ágyaikat átadják a vöröskeresztes kórház számára. Amikor a vallásügyi és közoktatási miniszter elrendelte, hogy a sepsiszentgyörgyi tanítóképző intézet növendékei a hadba vonuló katonák számára hósapkát, csuklóvédőt, térdmelegítőt, haskötőt, flanell férfiinget, törülküzőt készítsenek a kézimunkaórák idején, a tantesület és a tanulók szívesen tettek eleget a felkérésnek. A tél közeledtével és a zord idő beálltával ugyanis megállapították, hogy 600 000 téli ruhaneműféleség hiányzik a katonák felszereléséből.
A sebesültek számának állandó növekedésével az Olt utcában létrehozott üdülőházat városi pótkórházzá alakították át. A közösség hozzájárulását kérték a gyógyintézet ellátásához tejjel, kávéval, kiflivel. 1914. október 13-án újabb kórházi egységet szerveztek a polgári fiúiskola internátusában, ahová az első húsz sebesült katona érkezését aznapra várták. A sepsiszentgyörgyi nőegylet Kelemen Lajosné elnök, a vöröskeresztes egylet pedig Csinádi Lajosné vezetésével a legtöbbet tett a sebesültek ellátása érdekében. 1915. január 30-án a nőegylet felhívást tett közzé, amiben a lakosság hozzájárulását kéri az elfogyott fehérneműkészlet kiegészítésére. Elsősorban ingre, alsónadrágra, zsebkendőre volt nagy szükségük. A vöröskereszt egylet a sepsiszentgyörgyi polgári fiúiskolában elhelyezett katonai kórház számára párnákat kért a lakosságtól. Az igények növekedésével száz ágyra bővítették a kórház befogadóképességét, mely májusra elérte a 132-t. Fenntartása és működtetése szempontjából elsősorban a báró Szentkereszty Béláné nevét kell említeni. A vöröskereszt egylet kezdeményezésére 1915. június közepén megalakult a Háromszék megyei rokkant katonákat gyámolító és elhelyező bizottság. A Székely Mikó Kollégium tanári kara a hadba vonuló tanítványok emlékének megörökítésére elhatározta, hogy az iskola értesítőjében közzéteszi a frontra vonuló tanulók névsorát.
Cserey Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Merre forog a sors kereke?
Egy könyv, amely arról szól, amiről a hivatalos történetírás nem beszél
A nyár elején, az első világháború kitörésének századik évfordulójára időzítve mutatták be Marosvásárhelyen, a Bernády Házban Koszta István bölcsész- újságírónak A sors kereke a végzetre forog? – Erdély a Nagy Háborúban című könyvét, amely egy háromkötetes mű első része. A szerzővel beszélgettünk a könyvről.
– A könyv címe kérdés és idézet egyben: a sors kereke a végzetre forog?
– Az idézet Burján István közös külügyminiszterünktől származik, aki naplót és sok feljegyzést hagyott hátra, amelyeket a budapesti református zsinati levéltár hagyatékában lehet megtalálni.
Azért érdekes ez a cím, mert július 25-én írta be a naplójába, amikor arra vártak, hogy a szerb kormány válaszoljon arra a diplomáciai jegyzékre, amit 23-án kézbesített a monarchia belgrádi követe. Rövid, 48 órás határidő volt a válaszra, mindenki azt várta, hogy visszautasítják, de fennállt az a lehetőség is, hogy elfogadják. És erre a Monarchiának nem volt válasza. Lényeg, hogy a kérdés arról szól, vajon mi lesz ennek a vége? A könyv egy trilógia első része, amelynek a címe Sodrásban. A sodrás azt jelenti, hogy ahogy a Balkánon teret vesztett a török birodalom, megindultak az etnikai mozgalmak, több állam alakult, közöttük Bulgária és Románia, és ez elindított egy megállíthatatlan folyamatot, és elvezetett az első világháborúig. Áldatlan helyzetek sora követte egymást, amit sem Oroszország, sem az Osztrák–Magyar Monarchia nem tudott elfogadni.
– Azt mondod, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia presztízskérdést csinált ebből, mert gyakorlatilag nem volt esélye beleszólni a balkáni alakulásba, miközben az oroszok bizonyos mértékig befolyásolhatták az eseményeket, mert a szerbek oldalán támogatták ezt a folyamatot…
– Pontosan így van. A könyv tulajdonképpen fölvezet az első világháború kezdetéig. Ez azt jelenti, hogy 1914. augusztus 6-án a Monarchia hadat üzent Oroszországnak. Nem eseménytörténet, olyan írás, amely utólag legombolyítja és újragombolyítja az aktacsomókat és levéltárakból összegyűjtött dokumentumokat. 1918 októberében az utolsó magyar királyi országgyűlésen Tisza István közzétette azokat a dokumentumokat, amelyek 1914. augusztus 6-án a császárnak fölvezették, hogy mi következik a szarajevói merénylet után diplomáciai és politikai szempontból. A lényeg mindkét oldalon az volt, hogy megvédhető-e a Monarchia egysége, mert a Monarchián kívül Magyarországnak nem volt esélye, annál az egyszerű oknál fogva, hogy a Monarchia országaiban a magyarság több mint 43 százalékos kisebbségben volt. Tehát egyben kellett tartani. Ez magyarázatul szolgál bizonyos eseményekre. Többek között arra az egy hónapos huzavonára, amit forró júliusnak szoktunk nevezni, amikor találtak lehetőséget, esélyt arra, hogy esetleg egy Szerbia elleni büntetőhadjárattal korrigálható a Monarchia presztízs- és nem utolsósorban piaci vesztesége. Nem így sikerült, a végét már tudjuk. Tehát erről szól a cím.
– A második kötet Erdély védelméről szól…
– Az első volt a felvezető kötet: mi történt, hogyan történt és hogyan sodródott bele a Monarchia, illetve a magyar királyság, Magyarország, Erdély ebbe a háborúba. Érdekes lehet az olvasónak, hogy nem eseménytörténet, hanem a levéltárakból, minisztériumi archívumokból stb. előásott dokumentumok alternatívája. Több variánst teszek az asztalra. Ami lényeges, hogy benne van két-három legenda. Egyik az, hogy Tisza István nem akart háborút. Ez a százéves legenda így nem igaz. Hanem volt A és B variáns, mind a kettő háborúhoz vezetett volna. Az A változat lett volna a jobb. A B, a Tisza-féle variáns diplomáciai úton próbált pert nyerni a szerbekkel szemben. Ennek vannak motivációi is, amit most nem akarok kifejteni, többek között pénzügyi vagy a felkészületlenség, a hadsereg gyakorlatlansága, a hadsereg vezetésének a dilettantizmusa. A lényeg, hogy ez nem volt a mi háborúnk. Amiért tulajdonképpen háborúzni akartunk, az a szerbek megfegyelmezése, illetve a térségben az Osztrák-Magyar Monarchia súlyának a visszaállítása volt. Ez a háború 14 hónappal később, 1915 októberétől lett a mi háborúnk, addig kényszerpálya volt, aminek a sodrásából nem tudtunk kiválni. Ez a második kötet.
– A harmadik kötet címe 1916, Erdély nagy háborúja. Csupán egyetlen évet foglal magába?
– Igen, 1916-ot, amikor bejött a határon a szövetséges hadsereg és a románok. Ez a történet ismert. Itt a lényeg az, hogy mi történt Székelyföldön és Szászföldön, ahová bevonultak a románok. Nagyon sok tanulmány jelent meg arról, hogy mi lett a menekültekkel. Engem nem ez érdekelt, hanem az, hogy mi lett azokkal, akik ott maradtak. Erről szól a történet.
– Mi késztetett arra, hogy megírd ezt a könyvet?
– Az indíték tulajdonképpen egy családtörténeti megbízás volt, ebből lett aztán hadtörténeti munka, amit most kézikönyvként használnak. Megalakult Szerbia a címe, ez egy 700-nál több oldalas könyv, a marosvásárhelyi 9. honvéd huszárezred története. Nagyapám tagja volt ennek a huszárezrednek, megtaláltam a szamosújvári negyedik század naplóját, és így bontakozott ki az egész.
– Ezeket a könyveket nézegetve – 200, 300, 700 oldal –, kissé úgy tűnik, mintha a szerző grafomániás volna. Ki fogja elolvasni?
– Nem vagyok grafomániás, sőt, nagyon gazdaságosan bánok a szöveggel. Azon egyszerű oknál fogva, hogy elvszerűen nem foglalok állást. Csak eligazítom az olvasót. Ha belenézel, láthatod, majdnem ezer lábjegyzet van benne, mert ezek az adatok és anyagok kvázi ismeretlenek. Viszont a könyvből kiderül egy másik dolog is: mi egyszerűen nem ismerjük a történet szereplőit. Akiket mi ismerünk, nem azok az igazi szereplők: nem II. Vilmos osztrák császár, ő volt a császár persze, Ferenc Jóska volt a másik császár, de nem ők voltak a főszereplők. A könyvemben a főszereplők azok, akik elképzelték, kidolgozták, hogyan fog történni ez az egész dolog, vagy például annak az államügyésznek az emlékirata – ami abszolút ismeretlen a magyar történetben –, akit kiküldtek Szarajevóba anyagot gyűjteni, hogy nemzetközi jogi érveket lehessen föltenni a szerb kormány implikációjáról a Ferenc Ferdinánd elleni merényletben.
– Tehát azért ez a betűrengeteg, mert vannak dolgok, amiket meg kell magyarázni?
– Azért, mert vannak bizonyos részletek, amelyek abszolút ismeretlenek, amiket ki kell fejteni, meg kell magyarázni, hogy az olvasó megértse, miről van szó. Mert különben nem világos, hogy mi történt. Például, mindenki úgy tudja, hogy Románia hátba támadott minket, az a hivatalos álláspont 100 éve, hogy megszegte a hármas szövetséget. A valóság az, hogy Románia nem volt tagja a hármas szövetségnek. Volt egy véd- és dacszövetsége a Monarchiával, amit Bismarck indíttatására I. Károly végül megkötött, és aláírt egy titkos szerződést. Senki nem tudott róla 1914. augusztus 4-ig. Mindenki sejtette, hogy van egy ilyen, de csak akkor, amikor a koronatanács volt, került az asztalra. Vannak dolgok, amit meg kell érteni.
– Kiknek, milyen olvasóközönségnek szól ez a könyv?
– Jó kérdés. A királynő párizsi követségéről írt könyvemből például kiderül, hogy mi nem is voltunk ott, csak beszélünk erről. És ez a történész számára kellemetlen. A közolvasó inkább méltányolja, amit írok, mint a szakember. Nem tartom történésznek például azt az embert, aki háromszor egymás után megjelenteti ugyanazzal a címmel 17 év távlatából a disszertációját Trianonról, és ugyanazt a hibát ejti háromszor, nem korrigálja.
Tehát a könyv arról szól, amiről nem szól a hivatalos történetírás. Ennek többféle magyarázata van. Az egyik az, hogy nincs kutatótörténész, hanem egyik a másikat idézgeti, a másik pedig az, hogy a magyar történetírók nem tudnak románul, nem tudnak franciául. A forrásokat nem tudják elolvasni, nem fordították le azokat magyar nyelvre, holott a legalapvetőbb forrás közkézen kellene forogjon.
Arról szól tehát, amiről nem szól a hivatalos történetírás.
Mózes Edith, Népújság (Marosvásárhely)

A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (1.)
A MOGYE eredetileg kadétiskolának épült, itt tanultak az Osztrák-Magyar Monarchia későbbi tisztjei. Aztán román katonai iskola lett belőle, és bizonyos adatok szerint a második világháború alatt különleges ügynököket, kémeket képeztek itt.
1945-ben gyökeresen megváltozott a jelenleg az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemnek otthont adó épület sorsa. A város első egyetemét befogadó létesítményt annak idején a cambridge-i kampuszhoz hasonlították a tanárok.
A Központ e heti lapszámában ezt a monumentális épületet mutatjuk be lapunk olvasóinak.
A dombot uraló épület
A Kosárdomb lejtős oldalán, a Szent István út 36., 38. és 40. szám alatti nagy területen épült az iskola főépülete, a tanári lakások két épülete, valamint az iskolához tartozó legénységi épület. A főépület nagy méreteivel uralja a domboldalt.
Keresztes Gyula, a Marosvásárhely szecessziós épületei című könyvében ismerteti, hogy a háromemeletes E alaprajzú épület főhomlokzata ötsíkú, és az épületet magasítja a kiugró egy-, három-, és ötös rizalitokra emelet magas, tört síkú tetőszerkezet.
A szecesszió jelenléte főleg a kiugró rizalitok homlokzatok kiképzésén látható.
A tanári lakások épületei kétemeletesek, a legénységi épület egyemeletes homlokzati kiképzése szintén szecessziós.
A parkok és a tartozéképületek
Az egyetem parkosított területén található a főépületen kívül az egyetemi könyvtár épülete, az adminisztráció épülete, a sportterem épülete; egy épület, amiben jelenleg a pszichiátriai klinika működik, illetve egy, amiben a városi törvényszéki orvoslás. Itt található még a botanikus kert, illetve a dendrológiai park.
A parkban 154 fa- és cserjeféle található, a botanikus kertben pedig mintegy nyolcszáz növényfaj kapott helyet.
Mindezeken kívül az egyetem épületei közé sorolhatók még a bentlakások, amik csak a hatvanas években épültek fel a város pár száz méterrel távolabb eső részében.
A bentlakásnegyed öt épülete közül négyet az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem használ. Közülük kettő leány- és egy fiúbentlakás, de az egyetemhez tartozik a fiatal házasok bentlakása is.
A kezdet és a jelen röviden
A kivitelezési versenytárgyalást, 1907-ben a budapesti Grünwald Testvérek cége nyerte meg, és 1909 október ötödikén, a Cs. és Kir. Katonai Alreáliskola ünnepélyes megnyitója nagyszámú előkelő közönség jelenlétében megtörtént.
Az iskola felsorolt épületeit a városi polgármesteri hivatal építette, saját területére. Az épület az első világháború után az állam tulajdonába került, és ma minden épületében az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem működik.
A birodalom iskolája
Amint azt már részben említettük, az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemnek otthont adó épület eredetileg tehát katonai alreáliskolának épült, amely az Osztrák-Magyar Monarchia későbbi tisztjeinek képzésének volt hivatott szolgálni.
Lévén, hogy abban az időben, vagyis a húszadik század elején Ferenc József volt Magyarország királya – és a birodalom császára is egyben – császári-királyi iskolának nevezték az intézményt.
A szóban forgó hatalmas épület megépítése kevesebb mint két évet vesz igénybe…
A rendelkezésünkre bocsátott dokumentációkból kiderül, hogy 1907-ben kezdődtek az építési munkálatok, és 1908. december elseje volt az átadási határidő.
Az 1907-ben aláírt adományozási szerződés értelmében a csaknem száz ezer négyzetméteres területet a város ajánlotta fel, és a telek még abban az évben átkerült a hadügyminisztérium tulajdonába. A terveket Nagyszebenben készítették, lévén, hogy az itt székelő katonai parancsnokság hatáskörébe tartozott az ügy.
Vásárhelyen ennél az épületnél használtak először betont
Ahhoz képest, hogy akkoriban húsz ezer lakost számláló kisváros volt Marosvásárhely, meglehetősen méretesnek számított az épületegyüttes. Ez egyébként a főépület mellett az alábbiakból állt: az altisztek házából, a tisztek házából, a betegszobából, a fogdából, ahová a fegyelmezetlen kadétok kerültek, illetve egy lovardából, amely a jelenlegi sürgősségi kórház helyén terült el.
A város meséi című könyv szerzője egy igencsak figyelemre méltó érdekességről is szól. Ezen érdekesség mögött az rejlik, hogy az építkezéshez a városban ekkor és itt használtak először betont.
Ennek kapcsán szárnyra is keltek különféle mendemondák. Azt mondják például, hogy a hatvanas-hetvenes években az intézmény rektora kapott egy levelet, amelyben egy nyugaton elő személy megkérdi tőle, hogy tudja-e, hogy az építkezésnél használt beton garanciája csak ötven-hatvan évre szól. Ez azonban – mint ahogyan már az idő is bebizonyította – nyilván nem igaz.
Az intézetek helycseréje
Az első világháború után berendezkedett új közigazgatás román katonai iskolává alakította az intézményt. A különféle tanulmányokban megjelentetett adatok szerint a második világháború idején különleges ügynököket, más néven egyfajta kémeket képeztek itt. A negyvenes évek második felében aztán gyökeres változás következett be az épület sorsában: a katonai iskola Gyulafehérvárra költözött, a kolozsvári tudományegyetem magyar orvosi karát pedig áthelyezték Marosvásárhelyre.
A száműzött egyetem
A második világháború alatt Kolozsváron folyta a magyar nyelvű oktatás. Az ugyanott székelő román egyetemet pedig – amelynek orvosi kara is volt – Nagyszebenbe száműzték.
Ugyancsak a már fent említett könyv szerzője említi, hogy a háború alatt támadt konfliktusok, illetve az Észak Erdély elvesztése okozta ellenérzések visszafojtása céljából igyekeztek minél gyorsabban és tapintatosan rendezni ezt a helyzetet.
A Petru Groza vezette kormány a román-magyar megbékélés jegyében 1945. májusában törvénybe foglalta, hogy létesítsenek Kolozsvárott egy magyar tannyelvű felsőfokú tanintézetet bölcsész-, filozófia-, jogi-, politikai gazdasági- és orvosi karral. A törvény életbe léptetésekor azonban újabb feszültségeket szított a helyiségek, illetve a régi egyetem vagyonának elosztása.
A nevét elhagyó egyetem és Petru Groza döntése
A Keresztes Géza műépítész, műemlékvédelmi szakmérnök által összegyűjtött és rendelkezésünkre bocsátott dokumentációból kiderül, hogy 1945. júliusában Petru Groza elnöklete alatt tartottak egy gyűlést, amelyek részt vettek az I. Ferdinánd nevet viselő román egyetem, illetve a Ferenc József nevet elhagyó, egyszerűen csak Kolozsvári Magyar Egyetemnek nevezett intézmény képvizelői is.
Petru Groza egészen váratlan módon oldotta meg a helyzetet. Az ő kezdeményezésére az a döntés született, hogy a magyar egyetem orvosi karát helyezzék Marosvásárhelyre, és a Nagyszebenbe száműzött román intézmény pedig költözzön vissza Kolozsvárra.
Nagy-Bodó Szilárd
Nagy-Bodó Tibor
Központ, Erdély.ma

A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem – (3.)
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, a MOGYE egy állami felsőoktatási intézmény Marosvásárhelyen. Az egyetem a Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Orvosi Karából nőtte ki magát 1948-ban. A második bécsi döntést követően Kolozsvárott újraalakult a Ferenc József Tudományegyetem. Az 1944-es kiürítési parancsok és a háborús viszonyok ellenére a tanítás folytatódott az egyetemen és 1945-ben felvette a Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem nevet. Mivel ugyanebben az évben Nagyszebenből Kolozsvárra költözött az I. Ferdinánd király Tudományegyetem és a kolozsvári klinikákon nem volt elég hely, az orvosi kart áthelyezték Marosvásárhelyre. Ezen a héten, befejezésül még erről az intézményről írunk lapunk olvasóinak.
Bevezetik a kétnyelvű oktatást…
Az 1948-as tanügyi reformot követően a marosvásárhelyi orvosi kart különválasztották a Bolyai Tudományegyetemtől és létrehozták a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetet, melynek rektora dr. Csőgör Lajos lett.
1962-ben a román állam, anélkül hogy hivatalos dokumentumot adott volna ki és ezáltal megváltoztatta volna az 1945, 1946, 1948-as törvényrendeleteket, mely szerint az egyetemet a magyar kisebbség számára hozták létre és a tanítás nyelve magyar, bevezette a kétnyelvű oktatást. Az előadásokat románul és magyarul, a gyakorlati órákat csak románul lehetett hallgatni. A magyar diákok részaránya azóta fokozatosan csökkent.
Történelmi visszapillantó: a letartóztatott egyetemi vezető
Amint azt már összeállításban említettünk, az intézmény első rektora tehát Csőgör Lajos volt, aki 1904-ben született. Negyven és negyvennégy között tanársegédként tevékenykedett a kolozsvári Ferenc József Egyetem fogorvosi tanszékén, azonban negyvenkilencben politikai okból letartóztatták. Tíz évvel később azonban rehabilitálták. Ennek nyomán hetvenegyben megkapta a szocialista munka hőse kitüntetést, hetvenkettőben pedig a kiváló orvos címet.
A birtokunkban lévő dokumentumok nem tartalmazzák azt, hogy Csőgör Lajos rektort miért tartóztatták le és zárták börtönbe, azonban ismeretes az a tény, hogy abban az időben gyakoriak voltak az ilyen kirakatperek – ezt támasztja alá az egyetem legkiemelkedőbb tanárának, Miskolczy Dezsőnek a dossziéja is (az irat a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanácsánál található).
A kommunista rezsim látszatkeltése
Miskolczy Dezső nemzetközi szinten is ismert magyar neurológus volt, aki amerikai és nyugat-európai tudósokkal is tartotta a kapcsolatot. Sorina Buta kapta meg a választ arra, hogy ez miként is volt lehetséges…
A kommunista rezsim azt a látszatot akarta kelteni, hogy tudományok terén nyitott a kommunikációra. Így lehetett fenntartani a külföldi kapcsolatokat, és felnéztek azokra, akik ezekben részt vettek.
Miskolczy pályafutása a szekuritátás dossziéja, és a koholt vádak
A professzor Budapesten végezte tanulmányait, aztán kutatóként dolgozott egy neves madridi intézetben. Harminc és negyven között a szegedi egyetem tanára és tanszékvezetője volt, aztán kinevezték a kolozsvári egyetem ideggyógyászati tanszékének vezetőjévé, ezután a kolozsvári elmegyógyintézet igazgatója lett, majd pedig egyetemi tanárként folytatta pályáját a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen, ahol neurológiát és endokrinológiát tanított. Ugyanakkor kitűnő ismerője volt a latin, német, spanyol, olasz és francia nyelveknek, sőt még románul is megtanult.
Tudni kell azonban még azt is, hogy a Magyar-, illetve a Román Népköztársaság között kötött szerződés tette lehetővé, hogy itt taníthasson. Hatvannégyben tért vissza Magyarországra.
A szekuritátés dossziéjában szereplő adatok szerint negyvenkilencben részt vett a marosvásárhelyi egyetem szabotázsakciójában. A leírtakból azonban az nem derül ki, hogy pontosan mit követett el, nyilvánvaló tehát, hogy koholt vádak voltak ezek. Sokak előtt ismeretes az a tény, hogy zavart idők jártak akkor, és sok ilyen „képzelt” összeesküvési kísérletet vélt felfedezni a rendszer.
A román tagozat pedagógusainak itt van lehetőségük arra, hogy feljebb kapaszkodjanak a ranglétrán…
A hatvanas években megalakult az egyetem román tagozata. Az itt tanító pedagógusok többsége szintén Kolozsvárról érkezett. Ott tanársegédek vagy dolgozatvezetők voltak, Marosvásárhelyen azonban lehetőségük adódott arra, hogy feljebb kapaszkodjanak a ranglétrán.
De akár pár példával is élhetünk… E tekintetben Liviu Popovici-ot kell megemlíteni, aki ötvenegyben kezdett el tanítani Kolozsváron, hatvanhatban jött Marosvásárhelyre, és talán az egyetem egyik legkiemelkedőbb személyisége lett. Csakis azért említjük az ő nevét, mert az alvásról végzett kutatásai és az epilepszia mechanizmusáról írt tanulmányai az országhatáron kívül is ismertté tették a román ideggyógyász nevét. Így nyolcvannégyben a Francia Akadémia tagjává választották, és számos rangos kitüntetésben volt része nem csak Franciaországban, hanem Prágában és Moszkvában is.
És hadd említsünk meg még egy nevet. Az egyetem másik meghatározó tanára Gheorghe Simu volt, akit az egyik legjelentősebb román patológus szakembernek tartanak. Az ő tanulmányait is számos rangos nyugat-európai onkológiai szaklapok is elismerve publikálták.
Román tanárok, akik magyarul is tanítottak
Megemlítünk még pár nevet. A lentiekben az is ki fog derülni, hogy ezt miért is tesszük… Az orvosi egyetem szemészeti tanszékét Vasile Săbădeanu vezette. Ő a marosvásárhelyi római katolikus líceumban végezte tanulmányait, aztán felkészítő tanárként tevékenykedett a kolozsvári szemészeti klinikán, majd egyetemi tanársegéd lett, és noha Kolozsvárott lehetősége lett volna arra, hogy egyetemi tanári pályát fusson be, áthelyeztette magát a marosvásárhelyi járóbeteg-rendelő mentőszolgálatára, majd pedig a társadalombiztosítási pénztárnál töltött be vezető tisztséget. Negyvenöt és negyvenhat között a marosvásárhelyi kórházban dolgozott szemész főorvosként, és közben tanított is előbb magyar, majd román nyelven.
De az egyetem tanárai között volt Zeno Barbu is. Ő a kolozsvári egyetemen végezte tanulmányait, és esetében is kimondottan fontos megjegyezni és leírni, hogy magyarul tanított, sőt mi több: ötvenkettőben írt egy magyar nyelvű tüdőgyógyászati szakkönyvet is. Ötvenegy és nyolcvanöt között a tüdőgyógyászati klinika vezetője volt.
2007-ben az egyetem falaira magyar feliratok kerülnek
1990. márciusában az egyetem magyar hallgatói sztrájkba kezdtek, egyenlő jogokat követelve. A sztrájkhoz később a tanárok is csatlakoztak, de a román hatóságokkal nem tudtak megegyezni. Ezek az események voltak a későbbi fekete március néven elhíresült pogrom kezdetei. Csak 17 évvel a rendszerváltozás után, 2007 áprilisában sikerült elérni, hogy magyar feliratok is kerüljenek az egyetemre. A kommunizmus éveinek szabályszerű numerus claususa után hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a román és magyar tannyelvű helyek aránya valamelyest kiegyenlítődjön.
Az egyetem magyar oktatói és a magyar politikai, érdekvédelmi, tudományos és diákszervezetek elszánt küzdelme folytán fokozatosan emelték ugyan a magyar helyek számát, de egészen a kétezres évek végéig a román tannyelvű helyek voltak többségben.
Az orvosi oktatásban az 1989. decemberi forradalom óta tehát voltak bizonyos eredmények – így helyreállították a magyar nyelvű előadásokat az összes diszciplínákon. A jelen feladati körül egy probléma különleges jelentőségű és fontosságú: a diákság és a fiatal orvosok körében kialakult elvándorlási láz fékezése.
1991-ben az intézmény nevét Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem-re módosították. Az egyetem jeles tanárai, diákjai
Benedek Imre, Benedek István, Grépály András, Gyergyay Ferenc Pál, Lőrincz Ernő András, Máthé Ákos, Maros Tibor, Mártha-Papp Ilona, Mártonfi László, Mátyás Mátyás, Miskolczy Dezső, Molnár Vince, Mühlfay László, Nemes László, Sipos Emese, Steinmetz József, Szabó Béla, Szabó Endre, Száva János Zoltán, Székely Károly, Székely Melinda Gyöngyi, Toró Árpád, Tóth Katalin Tünde, Tőkés Béla, Veress Albert – és minden bizonnyal, még nagyon, nagyon sokáig sorolhatnánk. Nagy-Bodó Szilárd
Nagy-Bodó Tibor
Központ
Erdély.ma

Személyiségek, ha kerestetnek…
Ahhoz kétség nem fér, hogy nagy feladatra vállalkozott Demeter Lajos, a Bod Péter Megyei Könyvtár munkatársa, amikor hozzálátott nagy munkájához, Sepsiszentgyörgy jeles embereinek felkutatásához, az anyag feldolgozásához, rendszerezéséhez, megírásához.
Kétségtelen, hogy könyve, a Sepsiszentgyörgy személyiségei olyan alkotás, amely nem csupán névtárként, lexikonként kiemelkedő jelentőségű, hanem napi olvasmányként is roppant szórakoztató, tanulságos, mert kidomborodik belőle az 550 évvel ezelőtt mezővárossá nyilvánított település szellemi, társadalmi, politikai, gazdasági múltja, amelyet el- és kitörölni immár nem lehet, ennek a kiadványnak köszönhetően sem.
A munka nagyságrendjét jelzi, hogy A-tól J-ig terjedően közel négyszáz szócikk (én 391-et számoltam) foglalkozik a megjelölt személyek életével, munkásságával, feltárva ugyanakkor számos olyan, velük kapcsolatos eseményt, amely rávilágít egy-egy korszak jellemzőire, gondolkodásmódjára, a városhoz kötődő számos mozzanatra. A kötetben szerepelnek a szépirodalom, a képzőművészet, a zene, a színház jeles képviselői, a tudományok elhivatott művelői, kiváló sportolók, külföldi egyetemek valamikori végzettjei, újságírók, szerkesztők, a helyi közélet alakítói, a város egykori és jelenlegi díszpolgárai, országgyűlési képviselők, az 1848/1849-es forradalom és szabadságharc tisztjei. Szerepelnek olyanok is, akik elhagyva szülővárosukat, máshol futottak be elismerésre méltó pályát, öregbítve szülővárosuk hírnevét. E könyv lapjait forgatva ismerünk meg számunkra eddig ismeretlen alkotókat, lapalapítókat, gazdasági közírókat, tudomást szerzünk világhírt szerzett személyekről, akiknek ideig-óráig kapcsolatuk volt Sepsiszentgyörgygyel, de az idő rövidsége dacára nagy hatást gyakoroltak az itteniekre. Jó olvasni Jókai jelenlétéről, s igen érdekes adat utal a kalandor Benyovszky Móricra, akiről sok mindent tudtunk, a róla készült filmet is végigkövettük, de eddig nem tudtuk, hogy egy kerek évet itt katonáskodott. Feltétlenül ki kell emelnem a szócikkek olvasmányosságát. Nagy előnyére szolgál az összeállításnak, s egyben az olvasó kíváncsiságát is jobban felkelti, hogy nem szab szigorú határokat a szócikkek terjedelmét illetően. Emiatt aztán érdeklődésünk is egyre fokozódik, hisz mind többet és többet akarunk megtudni egyik-másik szereplőről, s ebben segítenek az oldott és könnyed szövegek.
Persze, mint ahogy egyetlen hibátlan mű sem létezik, e mostani alkotásban is előfordulhat hiba. A szerző vallomása szerint harmincheten dolgoztak be – bizonyára a főszerkesztő keze alá –, nem tudni viszont, létezett, avagy sem szűkebb szerkesztői közösség. Így nyilván az a benyomásunk alakul ki, hogy az összes szócikket egyedül Demeter Lajos írta, a többiek csak szállították a nyersanyagot, közöltek neveket, eseményeket. Van olyan gyakorlat, hogy legalább a hosszabb szócikkek szerzőjét is megjelölik.
A bőség ellenére azért csak akad hiányérzetünk. Én legalábbis úgy gondolom, a könyv kissé zordan bánik a második világháború utáni időszak személyiségeivel. Persze, azt érdemes lenne tisztázni a következő kötet (kötetek) összeállításakor, hogy meddig is terjedhet a személyiségekként felfogható személyek köre. Érzésem szerint különösen a pedagógusokkal, a jogászokkal és az orvosokkal bánik kissé mostohán, azokkal, akik kiemelkedő meghatározói voltak Sepsiszentgyörgy közéletének, közállapotának, anélkül hogy lehetőségük lett volna akár papírra vetett gondolataikat ki is adni, közölni. Véleményem szerint egy olyan ember, akire környezetében felnéznek, véleményalakító, jelenlétének súlya van, a megszokottnál sokkal többet tud nyújtani a közösségnek, nyugodtan besorolható a személyiségek közé. Néhány nevet azért sorolok fel, mert hozzájuk hasonlóak még lehetnek, s ezeket talán egy pótkötetbe bele is lehetne foglalni. Fájó hiány Fejér Ákos mellőzése, aki nélkül nehéz szólni az utóbbi évtizedek sportmozgalmáról. Hiányzik az Albert orvosházaspár, akik nem csupán osztályvezető főorvosok voltak, de a város művelődési-művészeti életének is jeles résztvevői. Nem szólnak Dávid György gyerekgyógyászról sem. Némi következetlenséget tapasztalhatunk tehát abban, hogy az orvostársadalomból kik is érdemesültek a szerepeltetésre. Talán az osztályvezető főorvosoknak mindenképp ott kell(ene) lenniük. Ugyanezt gondolom a pedagógusok esetében is: az iskolaigazgatók, helyetteseik kétségtelenül nagy szerepet játszottak. Ki tudna a Mikó hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évekbeli életéről beszélni Csongvay Árpád említése nélkül? Incze Sándor az 1-es iskola felfuttatása mellett kiváló történész is volt, Dani Árpád a leánylíceum aligazgatójaként szerzett sok elismerést, Baka Károly hosszú ideig volt rajoni főtanfelügyelő, majd iskolaigazgatóként vonult nyugdíjba, Bács Ernő a 2-es és a szemerjai iskolának, Csorja Mária a szövetkezeti középiskolának, Jáni Ferenc az építészetinek volt hosszú ideig a vezetője. A jogászok közül kiemelkedett Blénessy Vilmos főügyész, Aczél Sándor ügyvéd, Bauer Gusztáv bíró. Nagy szerepe volt a megye népszerűsítésében Flóra Gábornak, a központi magyar napilap itteni tudósítójának.
A sepsiszentgyörgyi levéltár létrehozásában, megerősítésében Csia Ernő is fontos szerepet játszott. Benedek Gyula nemcsak rangos énekese volt a településnek, hanem ismert nótaszerző is. Bondor János talán az első sepsiszentgyörgyi színművész volt, aki játékfilmben játszott. Elkerülte a figyelmet a kilyéni Ferencz József, aki hosszú ideig unitárius püspök volt. Bákai Balázs a színház gazdasági igazgatójaként évtizedekig vállalta ezt a rendkívül sok bajjal járó munkakört. A könyvben szereplő személyiségek munkásságát tekintve, úgy vélem, nem lehet eltekinteni néhány olyan embernek az említésétől, aki közvetlenül a megyésítés után és később is meghatározó szereplője volt a város és a megye közéletének: Ioan Hancheş, Harmathi Albert, Ioan Dragoş, Hegyi Zoltán, Beke Lajos, Bodor Márton. Bizonyára vannak még többen is… Kiigazításként: Bodor Miklós óvónőképzői, tanítóképezdei igazgató nem Bözödön, hanem Bögözben született. Bíró Iván Géza képzőművész halálának pontos idejéről és helyéről felvilágosítást lehetett volna kérni a Sepsiszentgyörgyön lakó testvéröccsétől. Végezetül: a könyv igazi férfimunka eredménye! Várjuk a következő kötetet!
Dr. Péter Sándor
Sepsiszentgyörgy személyiségei – Életrajzok, életutak I. kötet A-J /Sepsiszentgyörgy Kiadó, Sepsiszentgyörgy/ Írta és szerkesztette Demeter Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bernády György lenyűgöző épülete: a marosvásárhelyi Városháza (1.)
Az épületet több műépítész terveinek felhasználásával építette meg Bernády, alaposan túljárva a helyi tanácsosok eszén.
A budapesti művészvilág krémje dolgozott az épületen, a mesteremberek azonban mind a helyiek közül kerültek ki. Ez is az ő ötlete volt, ő akarta így.
Keresztes Géza műépítész, műemlékvédelmi szakmérnök véleménye szerint Bernády ezzel lenyűgöző lokálpatriotizmusról tett tanúbizonyságot. Azonban legalább ennyire lenyűgöző munkát végeztek a megbízott mesterek is. Megépítették a városközpont első meghatározó épületét, olyan városházával ajándékozva meg a marosvásárhelyieket, amelyre mindig is büszkék lehetnek.
Értelemszerűen, ezen a héten erről a páratlan épületről írunk a Központ olvasóinak.
A városi tanácsház
Vásárhely főterének déli részén egy nem akármilyen impozáns tornyos épület hívja fel magára a figyelmet, amely a város lakosságának áldozatkészségéből épült az 1906-1907-es években, a Lechner-iskola szellemében, szecessziós, eklektikus stílusban, komor Marcell és Jakab Dezső építészek tervei alapján.
A kivitelezést Csiszár Lajos építészmesterre, míg az épületasztalos munkákat és a bútorzat elkészítését a Mestitz Mihály és Fiai cégre bízták. A marosvásárhelyi útikalauz című adatgyűjtés szerzői, név szerint Fodor Sándor (S.) és Balás Árpád is úgy tudják, hogy az épület városi tanácsháznak készült, és ezt a hivatást töltötte be nem kevesebb mint ötvenöt éven keresztül, míg hatvankettőben pártszékháznak, majd a rendszerváltás, vagyis nyolcvankilenc után a megyei prefektúrának foglalták le, figyelmen kívül hagyva a város lakosságának ellenkező véleményét.
Az otthont adó épületek és a hivatalok költöztetése
A rendelkezésünkre bocsátott dokumentumokból kiderül, hogy régebb a közügyeket a mindenkori bíró lakásán tárgyalták meg, de 1649-ben határozatot hoztak, hogy a város igazgatása csak a városházán történhet.
Így először a Várban, majd 1740 után a Nagypiac északi részén levő egyemeletes épületben intézték Vásárhely ügyeit.
1770-ben egy új, de ízléstelen épületet emeltek erre a célra, amelyet 1848-ban le is bontottak.
Ezt követően a Görög-házat, majd a jelenlegi Divatház helyén 1856-ban felépült neogotikus épületet használták erre a célra, de utcanyitás miatt 1908-ban azt is lebontották, és akkor a városi hivatalokat átköltöztették a díszes Városházába.
A torony Vásárhely majdnem minden pontjáról látható
Az épület főhomlokzata ötsíkú, szimmetrikus, és északkeleti részen van az ötvenöt méter magas torony, amely díszes majolikacserepekkel fedett sisakjával a város majdnem minden pontjáról látható. Óráját Müller János, a harangokat pedig Thúri Ferenc készítette. A Második Világháború után a toronysisak árbocára vörös csillag került, de nyolcvankettőben visszahelyezték az eredeti rajzok alapján az Elektromaros számológépgyári egységében elkészített díszes villámhárítót. Az épület küldő felületét színes majolika virágmotívumok és kőfaragványok díszítik.
Ma már hiányoznak azok az üvegfestmények, melyek történelmi nagyjainkat ábrázolták
Az előcsarnok tölcsérboltozatai, márványoszlopai, színes heraldikai díszítései és ablakfestményei ma is középkori hangulatot árasztanak, annak ellenére, hogy az épület ornamentikáját a hatvankettőben végzett önkényes restaurálások lényegesen megváltoztatták.
Az előcsarnok, a főlépcsőház és az első emeleti hall, valamint a gyűlésterem mennyezetét szabad kézzel festették.
A fent említett könyv szerzői arról is megemlékeznek, hogy akkor tüntették el, és akkor törték össze az építkezéssel kapcsolatos márványtáblákat, és többek között a városcímert, s más díszítéseket.
Sajnos, a gyűlésteremből ma már hiányoznak a terem művészi értékét képviselő üvegfestmények, melyek Bethlen Gábort, II. Rákóczy Ferencet, Kossuth Lajost, Deák Ferencet és I. Ferenc Józsefet ábrázolták. 1995 és 1998 között az épületet felújították, falára számos emléktáblát helyeztek el, de eredeti ornamentikáját csak részben állították vissza.
A gazdasági fejlődés megköveteli a reprezentatív épületet. Bernády megtalálja a megoldást
Az elmúlt század elején jelentős gazdasági fejlődésnek indult Vásárhely. A kilencszázas évek elején, egészen pontosa 1903-ban szabályozták a Marost, és megépült a Malom-árok, vagyis a Turbina. Ezt követően, rá egy évre, tehát 1904-ben felépül a Vágóhíd, és megjelennek az első épületek a Somos-tetőn. Ugyanekkor öt általános iskolát is építettek.
A gazdasági fejlődés hatására megnőtt az igény arra, hogy legyen egy reprezentatív épülete a városnak, és mi más lett volna ez, mint a Városháza. Amint azt már részben említettük, akkoriban nem volt polgármesteri hivatal; a helyi tanács üléseit mindig a központban tartották, de más-más helyen. Nem csoda hát, hogy Bernády György mindenképpen orvosolni akarta a városnak, vagyis Vásárhelynek ezt a gondját.
Az ötletnek mindenki örül… A számadáskor a lelkesedés alábbhagy. Bernády azonban utána sem hagyja magát…
Az 1903. október 14-i tanácsülésen vetődött fel először a Városháza megépítésének a lehetősége.
A feljegyzésekből derül ki, hogy Bernády György ismertette az elképzelését, és az ötletért mindenki lelkesedett. Ekkor azonban számok még nem hangoztak el. Valamivel később, amikor vázolták mindennek az anyagi vetületét, illetve az elképzeléssel kapcsolatos gondokat-problémákat, a kezdeti lelkesedés alábbhagyott.
A tanácsosok egy része azon a véleményen volt, hogy nincs szüksége a városnak egy ilyen díszes palotára. Bernády azonban nem hagyta magát, és bevetette az apró lépések taktikáját. Azzal kezdte, hogy megkérdezte a tanácsosokat, hogy hol képzelték el az épületet…
Az ötlet, amely megváltoztatja a tanácsosok határozatát
A Város meséi könyv szerzője megemlíti, hogy a mai városközpont annak idején meglehetősen kiterjedt, rendezetlen, sáros terület volt, így tetszett kezdeni a tanácsosoknak, egy új, a vasútállomáshoz közelebb eső központ kialakításának ötlete.
Így történt, hogy 1905. április nyolcadikán a tanács elfogadta az új városháza építéséről szóló határozatot. A munkálatok költségét 580 ezer koronára becsülték. Bernády György mindent elkövetett annak érdekében, hogy a tanácsosok érezzék, hogy mennyire fontosak, és higgyék azt, hogy ők döntöttek.
Az előrehirdetett pályázat
Ebben azonban volt egy nagy turpiság. 1905. februárjában ugyanis, jóval azelőtt tehát, hogy a tanács jóváhagyta volna a befektetést, Bernády az épület megtervezésére már meghirdette a pályázatot. Biztos volt tehát abban, hogy véghezviszi, amit eltervezett, még ha harcolnia is kell érte.
Azokban az években akkor már be volt vezetve a közvilágítás, és elkezdték a járdarendezést is, világos lehetett tehát mindenki számára, beleértve a tanácsosokat is, hogy a városkorszerűsítés nem csak amolyan vicc vagy szeszély.
Így az 1905. május 16-i ülésen harminc igen, huszonegy nem szavazattal és két tartózkodással a tanács végül jóváhagyta a polgármesteri hivatal székhelyének megépítését. Ettől kezdve nagyon gyorsan haladt minden.
Nagy-Bodó Szilárd
Nagy-Bodó Tibor
A régi képekért köszönet
Madaras Józsefnek
Központ
Erdély.ma

Közelebb az első világháború háromszéki emlékeihez
Hogyan készültek a háromszékiek a nagy háborúra? Melyik járásból hány férfit mozgósítottak? Mit tett a hátország? Hogyan menekültek a román betöréskor, és miként, hányan tértek vissza? Hogy élték meg a háború utáni igazságtalanságokat, megaláztatásokat a hősök? – minderről kimerítő előadásokban számoltak be az első világháború kitörésének századik évfordulójára a Kovászna Megye Tanácsa által szervezett emlékkonferencián kedden a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban.
József Álmos helytörténész, a Mire a falevelek lehullanak című, első világháborús emlékeket tartalmazó kötet szerzője levelek, fényképek segítségével az első világháborúban részt vett háromszéki származású embereket mutatott be, valamint háromszéki vonatkozású közérdekű dokumentumokat ismertetett. Vetített képes előadásában haditudósítóról, dálnoki és csernátoni bevonultakról, rétyi katonák hazaküldött leveleiről, a magyar és orosz katonák fegyverszünetben töltött közös koccintásairól, a sepsiszentgyörgyi Ferencz József Kórházban kialakított sebesültellátóban született naplóról, a katonák halálhíréről szóló értesítőkről mondott történeteket, közel hozva a hallgatósághoz a háború emberi arcát is.
Románia háborúba lépését, a román betörés háromszéki történetét, a lakosság kétségbeesett menekülését ecsetelte Cserey Zoltán muzeológus, történész, aki a Sepsi Református Egyházmegye korabeli feljegyzéseiből tudja, hogy a harminckilenc falu közül harminc településről a lakosság többsége elmenekült, hat faluból kevesebben, háromból pedig szinte alig. Az úti cél Békés megye volt, ahol közel fél évet töltöttek a menekülők szeptembertől februárig, amikor különvonattal térhettek haza. Eközben itthon óriási pusztítást, rablást végeztek a románok, köztük is leginkább az árapatakiak és a hidvégiek – ismertette az előadó.
Lőrinczi Dénes, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem mesteri tagozatos sepsiszentgyörgyi történészhallgatója Három­szék a nagy háború küszöbén címmel tartott ismertetőt. Felvezette a háború kitörését előidéző eseményeket, amelyekre szinte azonnal reagált Sepsiszentgyörgy is, hisz gyászlobogót helyeztek ki a középületekre, gyászistentiszteleteket tartottak a meggyilkolt Ferenc Ferdinánd trónörökös temetése napján, és szinte azonnal elkezdődött a kivételes törvények meghozatala, a többrendbeli sorozás, a hátország megszervezése. Az I–III. osztály számára kötelezően megkezdődött a tanév, annak ellenére, hogy nyolcvankét háromszéki tanítót soroztak be, dr. Fogolyán Kristóf főorvos utasítására libatollal töltötték meg a kórházi párnákat, a leányok csuklóvédőket és hósapkákat készítettek kézimunkaórákon, a helyi nőegylet pedig uzsonnával várta a sepsiszentgyörgyi állomáson az első sebesülteket 1914. szeptember 16-án. Decemberben több mint háromezren vonultak be az év végi sorozáson, 370-en a miklósvári sorozóközpontban, 1202-en Sepsiszentgyörgyről és a Sepsi járásból, 689-en az Orbai járásból, 896-an a Kézdi járásból. A fiatal történészhallgató további statisztikai adatokkal is szolgált: 1910-ben Háromszék vármegyének 148 080 lakosa volt, ebből 123 518 magyar, Sepsiszentgyörgyön pedig 8665-en szerepeltek a nyilvántartásban, ebből 8361 magyar nemzetiségű.
A történelmi emlékezésen Gottfried Barna, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye főlevéltárosa bodolai Vén Zoltán életútján keresztül mutatta be az első világháborúban hősi tetteket végrehajtó, a későbbi rendszerek által megbízhatatlannak minősített magyar tiszt sorsát, aki kitüntetések, hősi rangfokozatok birtokában segédmunkásként élte életét a két világégés után, és szociális otthonban hunyt el Balatonbogláron.
Az elméleti ismertetőket követően Nagy Zoltán, az első világháború szakavatott helyi kutatója, első világháborús ereklyegyűjtő a hadi viseletekről tartott ismertetőt, saját gyűjteményéből hozott tárgyak mellett a Székely Virtus Hagyományőrző Huszár Egyesület tagjai segítségével élőben is bemutatta a harci öltözetet és kellékeit.
Konferenciának ugyan nem mondható a tegnapi értekezlet, de családias hangulatú, tanulságos történelemóráknak annál inkább, amelyek a helyi vonatkozások miatt is számíthattak volna sokkal nagyobb érdeklődésre, főként a történelem szakos tanárok és diákjaik részéről.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Bolyai Tudományegyetem pere (A forradalom visszhangja Erdélyben) 2.
A kolozsvári képzőművész-hallgatók, majd a szovátai szervezkedők első csoportjának 1956. október 28–29-ei letartóztatása – Kelemen Imre elsőrendű vádlottat és hét társát fegyveres szervezkedés vádjával 1956. december 16-án ítélte el négy és tíz év közötti börtönbüntetésre a Kolozsvári Katonai Törvényszék – részben cáfolja azt az állítást, miszerint a legfelsőbb román párt- és államvezetésben a magyar forradalom kitörésének hírére óriási pánik uralkodott volna.
Való igaz, a Magyarországon és Budapesten történtekről a romániai sajtó először 1956. október 25-én tájékoztatott, a jól ismert „fasiszta-horthysta terror”, a „fasiszta huligánok”, az „imperialista ügynökök”, a „csőcselék ellenforradalmi kalandja”, „ellenforradalmár bandák fegyveres támadása a magyarországi népi hatalom ellen”  mantrázó fordulatok kíséretében. A román sajtó mindvégig ellenforradalomnak minősítette mindazt, ami Magyarországon, Budapesten történt. A sajtó „kivárását” Moszkva, a szovjet pártvezetés sugallta. A Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkár vezette Román Munkáspárt központi vezetősége az első sokk után 1956. október 24-én déli egy órára összehívta a szűk pártvezetést, a Politikai Bürót, és döntöttek arról, hogy a magyarok által nagyobb számban lakott tartományokba teljhatalmú megbízottakat küldenek, vezetésük alá rendelik a hadsereget, a tartományi Securitatét, a milíciát, a vállalatok igazgatóit. Ugyanakkor döntöttek arról, hogy a román–magyar határt lezárják, a hadsereget mozgósítják, a Magyarországról érkező sajtótermékeket, leveleket a legszigorúbban ellenőrzik. A magyar nyelven is jól beszélő Miron Contantinescut Kolozsvárra, Fazekas Jánost a Magyar Autonóm Tartományba, Szenkovics Sándort Nagyváradra, Muzsik Mihályt Nagybányára vezényelték, az 1955-ben a börtönből kiszabadult Márton Áron erdélyi római katolikus püspök „mozgását” – e sorok írójának véleménye szerint a 20. század legnagyobb magyarja, aki hajszálpontosan tudta, hogy a kompromisszum keresésében meddig lehet elmenni! – a püspöki székhelyre korlátozták, magyarán: hivatalosan „felkérték”, nehogy elutazzék Gyulafehérvárról! Fazekas János – akinek a szerepét  a Trabant-kiutalásoknak köszönhetően számos történész, író, publicista még ma is egyértelműen pozitívan értékeli (!?) – politikai tőkét akart kovácsolni, és már Bukarestből összehívta a legnagyobb tekintélyű marosvásárhelyi  értelmiségiek gyűlését, pontosan körvonalazta: minél keményebb és zaftosabb kifejezések kíséretében – „a fasiszta huligánok a csecsemők, az ártatlanul meglincselt kommunisták vérében gázolnak”! – ítéljék el a „magyar ellenforradalmat”, kötelezően nyilvánítsák ki a hűségüket, elkötelezettségüket, odaadásukat a Román Munkáspárt, személyesen Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkár, a szocializmus vívmányai iránt! A Magyar Autonóm Tartomány pártbizottságának levéltárában az 1956. október 24-ei, az 1956. november 2-ai, a hírhedt Lelkiismeretünk parancsszava elítélő nyilatkozatot „kigyöngyöző” gyűlések teljes és gyorsírásos jegyzőkönyve megtalálható az Országos Levéltár Maros megyei fiókjában, lefénymásoltattam, és a dokumentumok birtokában hiteles képet próbálok nyújtani a Magyar Autonóm Tartomány, a Székelyföld akkori politikai és szellemi elitjének megalkuvásáról. Fazekas Jánossal néhány évvel a halála előtt  nagyinterjút készítettem. Beismerte: a korabeli román, magyar sajtóban futószalagon gyártott hűségnyilatkozatok – Simó Géza Bútorgyár, Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet, Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet – „vérgőzös” kifejezéseit az ő javaslatára illesztették a szövegekbe. Azt is kijelentette: a román hivatalos párt- és állami küldöttség élén Belgrádban tartózkodó Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkárral – forródróton – közvetlen telefonkapcsolatban állt, és az ő – Fazekas János – érdeme, hogy sikerült megakadályoznia mintegy 2500 székelyföldi jeles és nagy tekintélyű magyar értelmiségi letartóztatását. Ezzel a „bravúros hőstettével” szédített számos írót – köztük Sütő Andrást –, egyetemi tanárt, orvost. Fazekas állítása szerint: a Gheorghe Gheorghiu-Dej-zsel folytatott telefonbeszélgetés után Kolozsvárra, Miron Constaninescuhoz utazott, s a Securitate javasolta letartóztatandók névsorát összetépték és megsemmisítették. Ekkor jegyeztem meg: a román kommunista hatalom a későbbiek során nem 2500 személyt, hanem tízezreket tartóztatott le, tartott vizsgálati fogságban, akkor miért nem lépett közbe? Mivel Romániában mindig „kettős könyvelés” volt és van, ha valóban létezett az ominózus névsor, hátha sikerül a nyomára bukkannom. Fazekas János a Bolyai Egyetem perében – mint a hiteles levéltári dokumentumok ismeretében látni fogjuk – áldatlan szerepre vállalkozott!        A legfelsőbb román pártvezetés aggodalommal és felfokozott érdeklődéssel követte a budapesti Petőfi Kör vitáit, a magyarországi erjedési folyamatot. A budapesti román nagykövetségről küldött sifrírozott táviratok, a központi vezetőség üléseinek jegyzőkönyvei azt bizonyítják: a román pártvezetés szerint a Magyar Dolgozók Pártja túlságosan sok engedményt tett a belső ellenzéknek, kiengedte a kezéből a gyeplőt, a marxista-leninista világnézet eszmerendszerének mellőzésével ideológiai káoszt teremtett. A kommunista hatalommal teljes mértékben azonosuló erdélyi magyar párttitkárok, aktivisták, néptanácselnökök, instruktorok egymást túllihegve bizonygatták a párt, a hatalom iránti hűségüket. Az íróként is számon tartott Tompa István Kolozsvár tartományi párttitkár a forradalom kitörése utáni napokban az egyetemeket, a főiskolákat járta, a Bukarestből kapott ukáz szellemében – „Magyarországon ellenforradalmi mozgalom tört ki horthysta tisztek, volt fasiszták, az amerikai imperialisták aktív segítségével…” – a Bolyai Tudományegyetem tanárait, diákjait, írókat, művészeket, elsősorban a kolozsvári magyar értelmiséget kellett meggyőznie a párt álláspontjának helyességéről. Szabédi László (eredetileg Székely László, Sáromberke, 1907. május 7.–Ko­lozsvár, 1959. április 18.) öngyilkossághoz vezető tragédiájának fontos stációja 1956. Bár 1945-ben belépett a Román Kommunista Pártba, 1947-től esztétikát tanított a Bolyai Tudományegyetemen, 1952 és 1956 között a magyar irodalomtörténeti tanszék vezetője volt, pártos elkötelezettségű versei ellenére a román hatalom kellemetlen értelmiségiként tartotta számon. A magyar forradalom és szabadságharc első napjait a Szovjetunióban töltötte. Naplóját a kolozsvári Szabédi Emlékház munkatársainak segítségével a Szabédi-hagyatékból sikerült megszereznem. Szabédi 1956. november 2-án szállt le a repülőgépről a Băneasa repülőtéren. A magyarországi „eseményekről” csak a Szovjetunióban begyűjtött információi voltak. A repülőtéren a bukaresti magyar rádióadás egyik szerkesztője – évek óta nem sikerült kiderítenem: ki volt a kérdező? – az orra alá dugta a mikrofont, és megkérdezte: mi a véleménye mindarról, ami Magyarországon zajlik? Szabédi – annak rendje és módja szerint – elítélte a „magyar ellenforradalmat”, sőt, Kolozsváron is ezt tette a visszatérése utáni első napon. Időközben hiteles információk birtokába jutott, felrohant a Kolozs tartományi pártbizottság első titkárához, Vasile Vaida elvtárshoz, és kérte a bukaresti nyilatkozata visszavonását. Enyhén szólva kinevették. Az 1956 erdélyi mártírjai sorozatom harmadik, az „ENSZ-memorandum”-ról szóló kötetében közöltem utolsó leveleinek egyikét, amelyet közvetlenül az 1959. április 18-ai öngyilkossága előtt – Szamosfalva határában a vonat elé vetette magát – Vasile Vaidának, a Kolozs tartományi pártbizottság első titkárának címzett, és amelyben „megmagyarázza” azt a katonai ügyészségtől és a tartományi pártbizottságtól származó vádat, miszerint ismerte a dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász által összeállított „ENSZ-memorandum”-ot, azaz: a román–magyar lakosságcseretervet. Elhatárolódott a szerzőtől, a tervtől egyaránt, holott dr. Dobai István és Varga László református lelkész visszaemlékezése szerint nemcsak ismerte a tervet és egyetértett vele, hanem széljegyzeteket is készített hozzá.
Kései egyetemtörténet
Abban mindenki egyetért: csak az egyetemi oktatás képes biztosítani egy nép, népcsoport legmagasabb fokon képzett értelmiségi elitjét, a tanítványok később tanítómesterekként folytatják az elődök munkáját. Báthori István 1580–1588 közötti kolozsvári egyetemétől 1945-ig, a Bolyai Tudományegyetem megalakulásáig közel négyszáz év telt el. 1872. november 10-én Eötvös József vallás- és közoktatási miniszter, majd utódai, Pauler Tivadar és Trefort Ágoston előkészítő munkája után megnyílt a Kolozsvári Magyar Királyi Tudományegyetem, amely 1881. január 4-én kelt királyi alapítólevél alapján felvette a Kolozsvári Magyar Királyi Ferencz József Tudományegyetem nevet. Budapest után ez volt az akkori Magyarország második egyeteme. Ebben nagy szerepe volt az Erdélyi Múzeum Egyesületnek. Az 1918. december 1-jei gyulafehérvári nagygyűlés után a Nagyszebenben székelő román kormányzótanács közoktatásügyi államtitkára, Onisifor Ghibu – haláláig a magyar nép egyik legádázabb ellensége, kifosztója – jól megérdemelt büntetését a román nacionalistáktól a börtönben nyerte el! – „1919. május 12-én a román állam számára jelképes erőszakkal lefoglalta az egész egyetemet, és hűségesküre szólította fel alkalmazottjait. A hűségeskü megtagadása után az egyetem Szegedre távozott, ezért egyik napról a másikra román egyetemmé nyilvánították, s megkezdődött magyar jellegének és emlékének máig tartó eltüntetése” – összegzi a megcáfolhatatlan tényeket Faragó József kiváló néprajz-, népballada-kutató, a néprajztudomány doktora. I. Mihály, Románia királya és Ştefan Voitec nemzet-nevelésügyi miniszter aláírásával az 1945/407-es számú királyi törvényrendelettel „Kolozsvárt 1945. június 1-jei hatállyal magyar előadási nyelvű állami Tudományegyetem létesül”.
A történelem keserű fintora, hogy a királyi rendelet meg sem említette a Ferenc József Tudományegyetem 63 épületét, hanem kizárólag a román Regina Maria (1919 előtt és 1940–1944 között a magyar De Gerando) Leánygimnázium Arany János utcai épületét adományozta az új magyar egyetemnek. Ez a Farkas utcai központi épületnek csupán negyven százalékát jelentette.  A Bolyai Tudományegyetemen az 1950-es évek elejére kialakult az a szervezeti struktúra, amely kisebb változtatásokkal 1959-ig, felszámolásáig fennmaradt.
 (folytatjuk)
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A jobb kéz és a bal
Mondhatni hihetetlen, milyen kálváriát kell végigjárnia annak, aki öntudatos polgárként idejében akarja kicseréltetni lejáró félben lévő személyi igazolványát. (Kalandos személyazonosságit cserélni a Kalandos utcában, Szabadság, október 21.) Tíz éve, az előző személyi cseréje zökkenőmentes zajlott le. Most azonban…
Az illető hivatal ide-oda küldözgeti, mindenféle iratot kér tőle. Ugyanis a hivatal bugyraiból, mintegy varázsütésre, előkerültek a szóban forgó személy, nevezetesen Major Sándor fogorvos lakcímét igazoló adatokon az utca régi nevei – Kalandos, Aventurioasă, Aventuroasă. Ettől pedig a hivatalnokok agya megbénult. Ez nekik túl sok. Azt sem tudják, hogy a kérvényező tulajdonképpen hol lakik.
Pedig tudniuk kellene. Mert ugye, az egységes, soha fel nem darabolható, oszthatatlan nemzetiben, a történeti folytonosság jegyében, az egyetlen hivatalos nyelv birtokában, kétezer évre visszamenőleg, nekik mindent tudniuk kell.
De akkor mégis miért nem tudják? Valószínűleg azért nem, mert egyetlen hivatalos nyelvükön nem létezik olyan kiadvány, amelyikből kibogozhatnák, hogy…
A szóban forgó utcának az elmúlt több mint száz esztendőben több neve volt. Ez az 1880-as évek elején kezdett kialakulni, mikor Kőváry László a Kőmál, a Fellegvár északi lejtőjén fekvő 50 000 négyzetméternyi földjét a vasúti alkalmazottak részére házhelynek fölparcelláztatta.
A Bácsi (Erzsébet) út tetején jobbra, északra nyíló második, a Kismezői, másképp Kalandos temető mellett, a Kőváry-telep keleti oldalán kialakult, a vasútig ereszkedő utcának a lakosság által adott ún. beszélő neve Felső-Boldog volt.
1893: Felső-Boldog utcza; 1899-ben, az első nagy utcaátkereszteléskor a temető neve alapján, Kalandos lett. 1920-ban a román hatóság ezt tévesen fordította le – Aventurioasă. Az aventurioasă a kalandból való ’kalandor’, ’kalandos’ fordítása, aminek semmi köze a ’hónap első napja’ jelentésű calendaeből való kalandoshoz.
Ez a név a kalandos társulatok nevéből való. Ezek vallásos jellegű világi közösségek voltak. A közös hit ápolása és gyarapítása, a jótékonykodás – egymás kölcsönös istápolása is – és más kegyes célok fogták közösségbe azokat, akik már a földön igyekeztek méltók lenni a túlvilági életre. E közösségek tagjait egyenlőségen alapuló „testvéri” viszony tartotta össze, ezért eredetileg a testvériség (fraternitas, confraternitas, Bruderschaft) elnevezést használták. Maguk közül választották elöljáróikat, gondoskodtak elhunyt tagjaik méltó temetéséről.
E közösségek fejlődésére a céhek kialakulása és megerősödése, majd a hitújítás jelentős hatással volt. A céhek ugyan szakmai érdekvédelmi közösségek voltak, megszilárdulásukhoz azonban hozzájárult az is, hogy a tagok a hit és a kegyes cselekedetek terén is kötelesek voltak a céhen belül buzgólkodni. A kegyes célok azonban soha nem voltak a céhek fő feladatai. Ezért, bár a céheket is illették fraternitas, confraternitas vagy Bruderschaft névvel, a kalandos elnevezést csak a régi vallásos testvériségek örökösei, a kegyes célú testvériségek viselték.
A hitújítás hatására az új hitet valló közösség kalandosai már nem egy-egy oltár vagy védőszent köré csoportosultak, kegyes céljaik közül kimaradt az oltárgondozás, a védőszent tiszteletének ápolása. Így a kalandosokban a kegyes cselekedetek lényegében a halottnak kijáró végtisztességadásban és a „jámbor” életre kötelezett tagok egymás közti egyenetlenségeinek „atyafiságos” elsimításában fejeződtek ki.
Mindezek eredményeként, mivel a céhek maguk gondoskodtak halott tagjaik méltó temetéséről, a kalandosok kiszorultak a városfalon kívüli hóstáti közösségekbe, s miután a XVII. században megkezdődött az addig unitárius városi közösségen belül a kálvinisták megerősödése is, ezek külön kalandos társaságokba tömörültek. Így a XVIII. századtól napjainkig a kolozsvári kalandos társulatok már csak a református hóstáti közösségekben működtek.
A kalandosnak tehát semmi köze a kalandhoz. A szó a középkorból ered. Akkoriban az év napjait a római Julianus-naptár szerint határozták meg. Rendszerint a hónap első napjához, a Calendaehez, márciusban, májusban, júliusban és októberben a hetedik, a többi hónapban az ötödik naphoz, a Nonaehez vagy a hónap derekához, az Idushoz viszonyították. Ünnepélyes kiváltságlevelekben a XV. század végéig a keltezés napját e római naptár szerint határozták meg.
Azoknak a közösségeknek – testvériségeknek – a tagjait, amelyek közösségi összejöveteleiket eredetileg havonta egyszer, a hónap Calendaevel jelzett napján tartották, a rendelkezésünkre álló adatok szerint már 1092-től fratres Calendarumnak, Calendae-testvéreknek kezdték nevezni. E testvériségeket azután a köznép magyarul kalandosoknak mondta. Ezért már a XIV. századi oklevelek, amikor ilyen confraternitast, testvériséget említenek, megjegyzik, hogy ezeket vulgariter, azaz a nép nyelvén, magyarul kalandusnak, kalandasnak vagy kalandosnak mondják.
1940-től az utca neve ismét Kalandos. 1945-től Str. Kalandos utca. Később megjelent tévesen fordított román neve, de megmaradt a magyar is – 1957: Str. Aventuroasă – Kalandos utca. 1964 januárjában azonban, mikor a hatóság minden magyar nevet törölt, ez az utca is új nevet kapott: Str. Mecanicilor (mecanic h fn 1. ’gépész’, 2. ’mozdonyvezető’, 3. ’szerelő’, 4. ’műszerész’).
A házszám változása újabb fejtörést okoz szegény irodistáknak. Nem fér a fejükbe, hogyan lehet ugyanaz az ingatlan egyszer 24, aztán 29. Miféle gyanús műveletet végzett a háztulajdonos? Talán ide-oda tologatta házát? Az utca jobb oldaláról a balra?
Nyilván nem erről van szó. A házakat eredetileg nem utca, hanem tized szerint számozták. A tized a város közigazgatási felosztásának alapja, mai szóval amolyan kerület-féle volt. Így egy tizedhez több utca tartozott. A Belvárosi tizedhez például a Belső-Farkas, a Belső-Király, a Szentegyház stb. utca. Egyetlen házon ez a számozás mind a mai napig látható: a Szentegyház utca ma 20. szám annak idején 491. szám volt.
1869-ben, amint azt a Szabad királyi Kolozsvár város házbirtokosainak névsora, melyet új házszámozás szerint, a régi házszámok használata mellett összeállitott Bodányi Sándor, telekk[önyvi]. térképező főbiztos (Kolozsvárott, 1869.) című munkából megtudjuk, áttértek az utcák szerinti házszámozásra. Magyar szokás szerint az utca baloldalán álló házak páros, a jobboldalán állók páratlan számot kaptak. Így a Kalandos utcaiak is. Nem tudjuk, milyen meggondolás alapján, Kolozsvárt felemás megoldás született. Ugyanis egyes utcákban a baloldaliak lettek a páratlan számúak.
Az első világháború után a román helyhatóság ezen a házszámozáson csak egyes esetekben változtatott. Például, mikor a Wesselényi utcát és a Ferenc József utat Ferdinánd király néven összevonták, a Wesselényi utca számozását – baloldalt a párosak – kiterjesztették a Ferenc József útra is, ahol jobboldalt voltak a párosak.
1941-ben a magyar helyhatóság egységesítette a házszámozást – minden utca jobb oldala lett a páros számú. Így a Kalandos utcában is. Ezért Major Sándor baloldalt álló, addig 24. számú háza akkor 29. szám lett. Amint ez Kolozsvár t(örvény)h(atósági)j(ogu). sz(abad). kir(ályi). város utcáinak névjegyzéke és telkeinek házszámjegyzéke (Felelős kiadó: Kolozsvár Város Mérnöki Hivatala, Kolozsvár, 1942.) című kötetből kiderül. A ház helyrajzi száma ugyanekkor 9237. A magas lovon ülő irodistáknak persze erről fogalma sincs.
Asztalos Lajos
Szabadság (Kolozsvár)

Ezt siratja a gyülekezet apraja-nagyja (A kökösi unitárius templom orgonái)
„A tűzben elnémult gyönyörű orgona… Ezt siratja a gyülekezet apraja-nagyja.”
A freskókkal díszített műemlék templom karzatán állok, és elképzelem az ottani orgonát, pusztulásának képeit. A kökösi orgonák története érdekes és tanulságos, tanúja annak az áldozathozatalnak, erőfeszítésnek, amelyet egy zeneszerető közösség temploma hangszereiért tett.
A templom első orgonájáról való feljegyzést az 1827-ben tartott püspöki vizsgálószék jegyzőkönyvében találtam meg: „A Mennyezete most festékes és tarkán párkányosan táblázva a nap nyugati Kar hasonlólag tarkásan festett, a Nap keleti éneklő Karon pedig, melynek feljárója a Templomból Grádicson vagyon, márványosan festett borítékú Közepibe vagyon helyeztetve egy 5 mutatios, hátul nyomó Claviaturáju, Ekklésia tagjai személyes adományaikból készített szépen megfestett tzirádájú Orgona”. Szíjjal húzott hangszer volt, mert megjegyzik az iratok, hogy a harangozó „orgona húzás körül is mereibe negligens”.  Az 1848-as forradalom idején a falu szomorú sorsában az egyházközség is osztozott, „ezüst, ónedények, szövetek, ládák, levelek és könyvek (…) mind elraboltattak”. Az erdélyi orgonakészítés és -javítás történetének szempontjából érdekes adatra bukkantam: 1859-ben „Gondnok atyafia előterjeszti az orgona megromlása kijavíttatását. Ekklésiánk méltánylá észrevételét és határozza, hogy legsürgösebben tudósítsa a zabolai énekvezér Urat, hogy jöjjön le és ha edgyezhetünk, ujjítsa meg Szt. Mihály napra”. Pozsony Ferenc akadémikus, néprajzkutató Zaboláról szóló könyvéből kiderül az énekvezér neve: Szabó Lajos, akiről az író megjegyzi. „1848-ban még azt is feljegyezték, hogy a kántortanító kitűnő orgonista”.  Valószínű, hogy értett az orgonák javításához is. Szépen szolgált az orgona egészen 1890-ig, amikor egy orgonaművész, Pálfi Jenő, „ajánlkozott a már ugyis szándékolt romlott orgonánk javítására”. A vállalkozó a fúvókat kijavította és újrabőrözte, a gépezetet kijavította és a szélládában levő szelepeket újrabőrözte, új rugókkal látta el. De ugyanúgy a fából és cinből készült sípokat is kijavította, valamint egy kemény vászonnal az orgona tetőzetét beborította por ellen, és „az elősípok háta mögét egy vékonyabb vászonnal bevonta”. Mindezen javításokért az orgonamester 60 forintot kapott. A javítás nem tudta megoldani a felmerülő problémákat, ezért 1895-től létrehoztak egy orgonaalapot, amelyet állandóan növeltek az egyházközség hívei adományokkal és az e célra szervezett bálok bevételével. Az egyházközség aranykönyvében az utolsó adományozás 1924-ből, az új orgona megépítése utáni évből való. Emellett 1919-ben egy harmónium vásárlása érdekében is gyűjtenek, 112 személy 3003 koronát adományoz. Az egyházközség 1921-ben megbízza a lelkészt, hogy tárgyaljon a brassói Carl Eischenk orgonaépítő mesterrel egy új orgona építésének ügyében. Az egyházközség felajánlja, hogy a régi orgona újrahasznosítható részeinek felhasználásával tegyen egy árajánlatot. Az orgonamester küld egy költségvetést, mely szerint „20 000 lei körül fog az orgona kerülni”. A költségvetésbe belefoglalt változatok (regiszterek) mellett a keblitanács egy erősebb változat (oktáv) elkészítését is kéri. A kérdés, mint mindig, a pénz előteremtése volt. A lelkes kökösi közösség erre is talált megoldást. Az E. K. Tanács Kolozsvárról küldött levelében „beleegyezését adja abban, hogy a Harmonium alap vagyonát 3652 L., a Közgazdaság 1921. évi számadásán szereplő maradványt 3606 L., továbbá a Templom alaptól is a még a hívek adományai által nem fedezhető összeget” az orgona készítésére fordítsák. Óriási erőfeszítés egy kis közösség részéről! 1922 április 14-én megkötik Kökösben a szerződést. Az orgona elkészítéséhez a karzatot kibővítették. Egy évvel a szerződés aláírása után, 1923 áprilisában a jegyzőkönyvek a kész orgonáról tudósítanak: „A keblitanács az orgonával meg van elégedve, annak úgy kiállítása mint hangja a keblitanács tetszését megnyerte s így az orgonát az építőtől átvette.” Carl Eischenk 1000 lej értékben a régi orgona fúvóját, játszóasztalát és a sípokat átvette.
Az egyházközség lassan tud fizetni, az orgonaművész levélben kéri az egyházközséget, hogy a 32. orgonájáért járó összeget egyenlítse: „kérem szépen amennyire lehet nekem jövő vasárnapra a szenteléskor valami pénzt is adni”... A kor dokumentumai megőrizték a segédmunkások nevét is: Lűtz Vilmos, Orbán Ferencz, Stáncsuj János és Martis János. Az egyházközség az orgona szentelését 1923. november első vasárnapjára tervezte. Erre az eseményre Ferenc József unitárius püspököt kérték fel, de „koránál fogva nem jöhetvén, helyette dr. Boros György egyházi felügyelőt küldi ki és bízza meg az orgona felszentelésével”. A főpásztori levélből idézek: „Fogadjátok főpásztori áldásomat, felszentelendő orgona hangjai is szolgáljanak hithűségetek, búzgóságotok és áldozat készségetek fokozására, megszilárdítására.” A hangszer „7 szóló és 2 szerkezeti változattal biró, pedálos orgona”. A szentelésen felolvasott orgonatörténetből még megtudjuk, hogy a sípokat külföldről rendelték, és ezek kései érkezése miatt kellett a felszentelést újratervezni. Sajnos, a kökösi hívek nem örvendhettek sokáig az orgona hangjainak: 1954 nov. 21-én a helybéli lelkész vall: „… éjfél után 1 órakor érkeztem haza. A templom és a papilak alig 100 méterre fekszenek egymástól. Semmi füstszagot nem éreztem. Csendesen havazott. Éjfél után 2 óra lehetett, amikor elaludtam. 3 órakor feleségem arra lett figyelmes, hogy a harangokat verik félre. Felkeltem és az ablakhoz futottam. Ekkor még semmit nem láttam. Kiáltások hangzottak. Ég az unitárius templom! Egy vödör vízzel a templomhoz szaladtam. A templom keleti oldala, ahol az orgona volt, már égett. Akik korábban érkeztek és belsejébe tudtak menni, különös hírről beszéltek. A lángok valósággal ugráltak a padokon, mintha gyúlékony anyaggal lettek volna leöntve. Ablakok, ajtók épek voltak, nyomokat nem látni. A szószékterítőt, az Urasztalát és terítőjét megmentették, egyéb minden elégett. Az üszkös romok felett du. 3 órakor (22-én) istentiszteletet tartottunk, amelyen egyházi éneket Kiss Dénes énekvezér fia vezetett.”
Ennek az orgonának elvesztése után, sajnos, nem épült újabb, harmóniummal és elektromos orgonával kísérték és kísérik a kökösiek az istentiszteleti énekeket. Ottjártamkor az idős harangozó asszony felsóhajtott: „Milyen jó lenne az orgona, az az igazi!” Reméljük, Isten segedelmével a kökösi unitáriusoknak sikerül orgonát építeniük, hisz többször bebizonyították kitartásukat.
Márk Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Több mint súlyos hiba
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem hetének ünnepi ülése egy dokumentumfilmmel ért véget, az egyetem "megalapításának" 70. évfordulója tiszteletére szervezett ünnepi év nyitányaként. A magyar hallgatóság megdöbbenésére, a képmontázsokból álló film szövegében elhangzott, hogy a MOGYE ezelőtt 70 évvel a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem keretében jött létre. Az egyetem vezetőségének eddigi magatartásából sejthető volt, hogy megpróbálják elhallgatni a valóságot, de azt el sem mertük volna képzelni, hogy azt ennyire meghamisítják. Tapasztalhattuk már, hogy a történelmi események értelmezésében "megoszlik" a magyar és román fél véleménye, de hogy a jelenkor eseményeit ilyen módon átkozmetikázza egy magát akadémiai közösségnek tekintő vezetőség, több mint súlyos hiba. Hiszen élnek még szemtanúk, s a témáról vaskos dokumentáció áll bárki rendelkezésére.
Visszatérve a dokumentumfilmben elhangzott szarvashibára, hadd mondjuk el újra meg újra, hogy az erdélyi modern magyar nyelvű orvosi oktatás 1881-ben indult Kolozsváron Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem néven külön orvosi fakultással. A gróf Mikó Imre által ajándékba adott területen épültek fel az oktatást és a gyógyítást szolgáló jellegzetes sárga téglás épületek, amelyek ma is őrzik eredeti rendeltetésüket. 1919-ben az impériumváltást követően a magyar egyetem Szegedre költözik, s Kolozsváron I. Ferdinánd néven alapítanak román tannyelvű egyetemet, ahol beindul az orvosi oktatás is. Az 1940-es bécsi döntést követően Szebenbe telepítik a román egyetemet, s a visszatérő tanárokkal újrakezdődik a magyar orvosi oktatás. Az 1944-1945 közötti átmeneti időszakban a Kolozsvárra visszatérő román egyetem elfoglal valamennyi elméleti és klinikai épületet. 1945 májusában a 407-es királyi dekrétum nyomán alakul újra a magyar tannyelvű Állami Egyetem, amely folyó év decemberében a Bolyai Tudományegyetem nevet kapja, első rektora dr. Csőgör Lajos. Mivel a magyar orvosi oktatás számára emelt épületeken a román fél nem kíván osztozni, felső szinten elérik, hogy a magyar orvosi kart költöztessék el Kolozsvárról. Kényszerből születik tehát a döntés, hogy Marosvásárhelyre, a dr. Bernády György idején épült Hadapródiskola épületeibe hurcolkodjanak át, s a három létező kórházba zsúfolják be azt a kevés felszerelést, amit magukkal hozhattak. Rendkívüli nehézségek közepette kezdődik újra Marosvásárhelyen a magyar orvosi, később a gyógyszerészeti és fogorvosi oktatás. Mire a hőskorszak véget ér, és normális kerékvágásba zökken az élet, 1962-ben az RKP utasítására elrendelik a román nyelvű oktatás bevezetését, sőt a gyakorlati órák, illetve egyes tantárgyak román nyelven történő tanítását is, ami a ’80-es évekre a magyar oktatás majdnem teljes elsorvadásához vezet.
A kolozsvári Victor Babes és a Bolyai Egyetemet a nacionalizmus és a szeparatizmus megszüntetésének jelszavával 1958–59-ben egyesítik Babes–Bolyai néven, a magyar tanári kar akarata ellenére. 1945-ben tehát még nyoma sincs. Ha a MOGYE-n a pontos dokumentációt mellőzve a tudományos dolgozatok is ilyen alapossággal készülnek, akkor nem csoda, ha plágiummal vádolják az egyetem vezetőit, még akkor is, ha egy hallgató doktorátusi dolgozatáról van szó. Ha az egyetem vezetősége nem törekedik a pontosságra, s az érvényben levő törvényekkel ellentétes politikájához akarja igazítani a múltat is, akkor nem kell csodálkoznunk, hogy valótlan állítások hangozhatnak el egy nemzetközi részvétellel tartott ünnepi ülésen.
Annyi konkrét eredményt mondhat magáénak az új vezetés, annyira felduzzasztotta a román és a külföldi hallgatók létszámát, hogy most már igazán lehetne bennük a törvény tisztelete mellett annyi jóérzés, hogy a magyar tagozatot élni hagyják. Mert az évfordulós dokumentumfilmen túl, mindaz, ami a napokban a gyógyszerészeti kar akkreditálása körül történt, annyira felháborító, hogy kétségessé tesz minden további együttműködésre való törekvést.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Miért más Románia? (Lucian Boia)
Külföldi hatások. Az idegenek (2.)
Az idegenek seregszemléje folytatódik. A román fejedelemségek első modernizálása az erőteljesen nyugatias szemléletű Pavel Kiseleff orosz tábornok műve, aki az adrianopoli békével lezárt, 1828–1829-es orosz–török háborút követően, 1829 és 1834 között kormányzóként került mindkét fejedelemség élére.
A románok némiképp őrzik az emlékét, legalábbis azzal, hogy a Bukarest legfontosabb ütőereként emlegetett promenádot róla nevezték el Kiseleff útnak (melyet egyébként az ő indítványára nyitottak meg). Korszerűsítő törekvéseivel, kiváló szervezőkészségével Kiseleff nevét a fejedelemségek legjelentősebb kormányzói között kellene említeni. Jórészt neki köszönhető a fejedelemségek korszerű jogi és intézményi rendszere, amelynek betetőzése a Regulamente Organice (Szervezeti Szabályzatok), a románok első alkotmánya. Figyelemre méltó erőfeszítéssel igyekezett rendbe szedni egy olyan társadalmat, amely addig alig ismerte a rendet és a szabályokat. Hogy Kiseleff célja, úgy tűnik, valójában a fejedelemségek Oroszországhoz való csatolása volt – ez már más történet (ami végül nem teljesedett be).
A „jövevények” legillusztrisabb alakja kétségtelenül maga I. Károly király. A rend és a pontosság modelljévé akart válni hosszú (1866-tól 1914-ig tartó) uralkodása alatt: éppen azzá, ami alaposan eltért a román hagyománytól. Az első leckét pontosságból adta fel. A román bojárok addig nem ismerték a pontos idő erényeit: most egy német vezető révén ismerkedtek meg vele. A tanulás mégis némi időbe tellett. Későbbi visszaemlékezéseiben a király felidézte, hogy a trónra lépése utáni első hónapokban miként hívott ebédre „katonai vezetőket és tíz-tizenkét személyt valamennyi politikai pártból, hogy behatóbban megismerhesse ezeket az urakat. Az idő fogalma azonban még meglehetősen fejletlen Bukarestben; gyakorta előfordul, hogy a vendégek nem emlékeznek pontosan a megbeszélt időpontra, és a hercegnek nélkülük kell asztalhoz ülnie”. (Szintén a pontossággal kapcsolatban mesél el Ion Bălăceanu is egy mulatságos történetet: amikor Románia külügyminisztereként Ferenc József császárnál fogadták kihallgatásra Bécsben, attól tartva, hogy elkésik, néhány perccel korábban jelentette be magát; a császár pedig azonnal fogadta. Bălăceanu később tudta meg, hogy súlyosan megsértette az illemet: a császárnál nem lehet „később” vagy „előbb” megjelenni). Viszont Károly sem volt tökéletes; nem rendelkezett átfogó politikai és társadalmi vízióval. Mindenekelőtt a kötelesség embere volt – korrekt, fegyelmezett, módszeres. Alapvető gondja a politikai játék egyensúlyának fenntartása volt. Minthogy ez magától nem működhetett megfelelően, maga a király biztosította a (liberális és konzervatív) pártok váltakozását, midőn egymást követően bízta meg őket a kormányalakítással. A némileg a brithez hasonló, kétpárti rendszerben nem Románia lakossága határozta meg a váltásokat, hanem a király. Lehet, hogy ugyanitt, ebben a „királyi” kontextusban érdemes megemlítenünk azt, hogy az első világháborúban Mária királynő miként leckéztette ellenállás és következetesség tekintetében a módfelett „változékony” románokat. „Nem tudsz megérteni, tábornok – mondta Averescunak, amikor úgy tűnt, hogy minden összeomlik, és a románok már legyőzötteknek tekintették magukat. – Én angol vagyok, és az angolok nem szoktak veszíteni”. Ismét egy figyelemre méltó magatartás. Sajnos, a magatartást nem lehet elsajátítani, ennek belülről kell fakadnia. Mindamellett a román politikusok bölcsen jártak el, amikor a dinasztikus elv mellett döntöttek, és idegen herceget kértek fel az uralkodásra. Szükség volt valakire, aki kívülről jön, egy megfellebbezhetetlen bíróra, ugyanakkor meg kellett határozni a folytonosság kritériumát is. Csakis így lehetett megfékezni azt a szörnyű fejetlenséget, amely a román bojárság természetébe és magatartásába már régóta beivódott. És I. Károly megértette, hogy neki kell bíráskodnia, neki, aki mai szemmel talán túlzottan is fölötte áll az elbírálandóknak – mindezt egy alapvetően szükséges politikai akarat kifejeződéseként. Ahogyan „alattvalóinak” kezet nyújtott – csupán két vagy három ujjal, mindenikük rangja szerint, de sohasem egész kézzel –, jól átgondolt rituálénak felelt meg. Ugyanígy jellemzi a helyzetet Lascăr Catargiu miniszterelnök reakciója, amikor egy pillanatig úgy tűnt, hogy a királyi család román vérrel „fertőződhet” (a trónörökös Ferdinánd herceg és Elena Văcărescu idilljéről van szó): „Fenség, ez nem lehetséges!” Bármi történjék is, a dinasztia maradjon a még le nem ülepedett román közeg és a nyughatatlan politikai osztály fölött.
A nemzet
A román nemzet a maga kiteljesedett formájában a XIX. század terméke. Ekkor tudatosul a románokban (ekkor „találják ki” maguknak ezt a tudatot), hogy ők közös testet alkotnak, az őket elválasztó határok ellenére. Az egység tudata Románia megalakulásával materializálódik, Moldva és Havasalföld 1859-es egyesülésekor, majd 1918-ban a Nagy Egyesülés révén majdnem minden, románok által többségben lakott terület összekapcsolásával. A földrajzi, nyelvi és kulturális szempontból hasonló (de nem egyforma) fejedelemségek közti korábbi kapcsolatok nem tévesztendőek össze a nemzeti egységgel. Az egyes országok saját, külön identitása még századokon keresztül elsőbbséget élvezett. A moldvaiak nem románok, hanem moldvaiak voltak, legalábbis így nevezték magukat, még 1859 után is. Erdély államként pedig magyar állam volt, nem román. Ezért Mihály Vitéz „egyesítése” csupán a középkori valóság modern fogalmakra való lefordítása, semmi köze a nemzeti szellemhez. A moldvaiak (a bojárok, hiszen ők alkották a politikai értelemben vett országot) egyáltalán nem a felszabadulás vagy az egyesülés érzését élték meg akkor; azt észlelték, hogy egyszerűen meghódították őket. Mint ahogyan a havasalföldiek sem az egyesülés gondolatával indultak hadba. A román nemzet – amely létezésének, ismétlem, a nemzeti öntudat megléte kizárólagos előfeltétele – fokozatosan jött létre, és a XIX. század közepén teljesedett ki.
A nemzeti szemlélet valamennyi támpont átértékelését magával hozta. Elsősorban a történelem teljes átírását az egységes román történelem szellemében, ahol a nemzeti kritérium minden egyebet felülírt. Mindaddig a legfelsőbb princípiumot az egyház, az ortodoxia képezte. A románság közelebb állt az ortodox szlávokhoz és görögökhöz, mint a nyugati latinokhoz. Most viszont a latinitás az ortodoxia fölé emelkedik. A franciák iránti hirtelen lelkesedéshez fokozódó görög- és oroszellenesség társul. A román elit Nyugat, és csakis Nyugat felé tekint: „latin sziget egy szláv tengerben”.
Rostás-Péter István fordítása
(Részletek a szerző Koinónia Kiadónál 2013-ban megjelent könyvéből – ©Humanitas)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A szabadság harcosaira emlékeztek
Kettős előadásnak adott otthont péntek délután a csíkszeredai városháza gyűlésterme: a székesfehérvári Kákics együttes népzenei visszaemlékezést nyújtott az I. világháború centenáriuma alkalmából, majd ezt követően Kádár Gyula történész Gábor Áronról szóló legújabb kötetét ismertette.
A Honfoglalás előttől az Európai Unió utánig előadás-sorozat 139. alkalmán Ferenc Jóska fújatja a trombitát című műsorral kívántak tisztelegni az I. világháború áldozatai előtt, megemlékeztek a huszárokról, és végigjárták a hadszíntereket Szerbián, Galícián és Erdélyen át Doberdóig. A nagy számú érdeklődő a különböző hadszíntereken született, megénekelt katonadalok mellett korabeli jelentésekből és levelekből is hallhatott részleteket, mialatt a frontokon készült fényképeket vetítették.
Kádár Gyula Gábor Áron születésének 200. évfordulója tiszteletére írta legújabb könyvét – Gábor Áron életútja címmel –, hogy bemutassa azt az embert, aki a székely nép megmaradásáért, jövőjéért folytatott harcában a kitartás és a helytállás jelképe, a szabadság harcosa.
A szerző rámutatott arra, hogy az emberek többsége ugyan ismeri Gábor Áron ágyúgyártásban betöltött kimagasló szerepét, de alig tudnak arról, hogy ő volt a székely tüzérség megszervezője. „Gábor Áron érdeme az önálló székely tüzérség megteremtése volt, amely 65 évvel előzi meg az önálló magyar tüzérség felállítását. Ha nincs az ő forradalmi elkötelezettsége, akkor nincs ágyú, nincs önvédelmi harc. Gábor Áron ágyúi a háromszékieknek bátorságot adtak ahhoz, hogy vállalják a lehetetlent, az önvédelmi harcot” – fogalmazott a történész.
Az elmúlt 165 év alatt sok mítosz alakult ki Gábor Áron alakja körül, hisz sokan csak az ifjúságnak szánt, regényes históriákból ismerik. Kádár Gyula könyvében igyekszik felszámolni néhány megrögzült mítoszt, helyreigazítani téves adatokat.
Iochom Zsolt
Székelyhon.ro

Kádár Gyula: A történelem nem harci eszköz, hanem tudomány
A középkorra nem jellemző az etnikai elnyomás Évszázadokon át senkit nem zavart, ha az elpusztult magyar települések helyén román falvak létesültek, mert a pusztán maradt falu és határa értéktelen volt. Erdélyben az etnikai hovatartozásnak nem volt jelentősége. Demény Lajos akadémikus kutatásai alapján ismerjük az első román családok Marosszékbe telepítését. 1600 táján – a háborús pusztítások eredményeképp – itt is jelentős a népességfogyás, szükség van a munkaerőre, ezért 76 marosszéki székely falu 196 román család beköltözését engedélyezi.
Hosszú évszázadokon át az erdélyi magyarok, románok és a szászok békességben éltek. Ez ma is megvalósítható lenne, ha az itt élők ismernék a propagandamentes történelmi múltat. Azonban a román nacionalisták folytatják az 1918-ban megkezdett nemzeti elnyomó, felszámoló politikát, melynek része az imaginárius történelem jogérvként való felhasználása. A románság többsége nem tudhatja, hogy a román nép a Balkán-félszigetről, illetve a két vajdaság – Moldva és Havaselve – területéről vándorolt Erdélybe. Nem tudhatják, hogy a középkorban nem volt etnikai elnyomás, a nyelvnek nem volt politikai jelentősége. Így például a székelynek és a magyarnak ugyanaz a nyelve, de külön rendi nemzethez tartozik. Székelyföldön, Szászföldön, a Vármegyékben csak a szabad jogállásúakat tartják székelynek, magyarnak, szásznak, a jobbágyok, a zsellérek nem tagjai a rendi nemzeteknek. A románság azért marad ki az erdélyi nemzetek sorából, mert későn és nem egyszerre telepedik le. A betelepedés hosszú folyamat, kezdetben jelentéktelen kisebbséget alkotnak, a társadalmi jogállásnak megfelelően integrálódnak a szász, a magyar és a székely jogú társadalomba. Így alakul ki az a helyzet, hogy Fogaras-földet leszámítva – amely hosszú ideig a vazallus havaselvi vajdák hűbérbirtoka – a románok vezető rétege a magyar nemesség öntudatos része lesz, bár tekintélyes részük nem tud magyarul. Ezzel magyarázható, hogy a románságnak Erdélyben nem alakul ki saját nemesi rétege, ezért jut jelentősebb szerephez a klérus a társadalmi-politikai küzdelmek irányításában. A Horea-felkeléskor az alsó papság, 1848/49-ben a papság széles tömegei vezeti híveiket.
Románok a korai századokban
Kik élnek a középkori Erdélyben? Erre nem nehéz választ adni. Hely hiányában nem térünk ki a régészet és más tudományágak eredményeinek bemutatására, csak a toponímia szolgáltatta adatokat ismertetjük. Az okmányokban előforduló földrajzi nevek aránya szemléletesen mutatja az etnikai viszonyokat. A magyarok mellett – a 11. század vége és a 13. század közepe közti időszakban – kimutatható a besenyők, a szlávok és a németek erdélyi jelenléte, de románokra utaló megnevezés nincs. Az oklevelekben szereplő 511 helynévből a 13. század végén 428 (83 százalék) magyar, három román (0,6 százalék). Ez azt jelenti, hogy Erdélyben az első román telepesek a nagy tatárjárás után (1241) jelentek meg, majd fokozatosan növekedett számuk. 1400-ban az ismert 1757 helynév aránya: 1355 (77 százalék) magyar, 76 (4,3 százalék) román. A románokat – az akkori szóhasználattal oláhokat – többnyire kunszármazású kenézek, vajdák telepítik, akik címük ellenére egyszerű falutelepítők. Némelyek felemelkednek a magyar nemesség soraiba, mások lecsúsznak, és jobbággyá válnak. Ez nem etnikai alapon történik. Bármelyik nemzeti közösséghez tartozó, ha királyi, egyházi vagy magánbirtokra telepedik, akkor – saját földtulajdon hiányában – fokozatosan jobbágysorba süllyed.
A nemzeti ébredés korában
A nemzetiségi hovatartozás – a nemzeti ébredés, az újkor hajnaláig – senkit nem érdekel, csupán a társadalmi jogállás. A 18. században megerősödő román nacionalizmus felfedezi a történelem nemzetformáló szerepét, és azt a nemzettudat-építés eszközévé teszi. Az Erdélyi Iskolának (Şcoala Ardeleană) nevezett maroknyi román értelmiségi – Ion Budai-Deleanu, Petru Maior, Samuil Micu Klein és Gheorghe Şincai – teremti meg a román őshonosság mítoszát, amelyet a politikai küzdelmek során jogforrásként használnak. 1791-ben a Supplex Libellus Valachorum (Az erdélyi oláhok kérelme) című beadványban már azzal érvelnek, hogy a románok a Traianus császár által letelepített rómaiak leszármazottai, s őket mint őslakókat illeti meg Erdély negyedik nemzeteként való elismerés.
Később már célul tűzik ki a románság külön tartományba, mai szóval élve területi autonómiába való tömörítését. Az őshonosságra való hivatkozás, a történeti jog mellett fontos érv a románok nagy számának emlegetése, tehát az etnikai jog. Küzdenek az erdélyi román ortodox egyház szerb egyháztól való elszakításáért (is), így alakul meg 1864-ben a karlócai szerb érsekségtől független, Szeben központú erdélyi ortodox egyház. Fokozatosan teret hódít Erdély Magyarországtól való elszakításának gondolata, melyet az Osztrák Birodalom keretében, külön koronatartományban látnak megvalósíthatónak. Ezt tükrözi Andrei Şaguna püspök Ferenc Józsefhez benyújtott (1849. február 25.) emlékirata. A román politikai elit arra kéri a császárt, hogy legyen a birodalom összes románjának uralkodója, vegye fel a románok nagyfejedelme címet.
Fordulat a román önállósodási küzdelemben
Amikor Erdély határán 1881-ben megjelent a Románia névre keresztelt független állam, gyökeret vert egy nagy román állam megteremtésének gondolata. Amíg a román nacionalizmus – a 18. század második felében és a 19. század elején – a történelmet a román nemzeti tudat megteremtésére használja, majd a nemzeti egyenlőségért folytatott harc eszközeként, a 20. század elején propagandaként szolgál Erdély elszakítására. Az erdélyi románok jelentékeny része jövőjét – még az első világháború előtti évtizedben is az Osztrák Birodalom keretében – föderalista államközösségben képzeli el. 1906-ban Aurel C. Popovici – aki élvezi Ferenc Ferdinánd osztrák trónörökös támogatását – kidolgozza a Nagy-Ausztria Egyesült Államok tervét. E föderális államrendszerben Székelyföldnek külön állami státust szánt. Popovici figyelembe veszi a székely többség etnikai jogát az általa lakott területre. Erdélyt, Bánságot és Partiumot mint román többségű régiót román államként szeretné megszervezni. Ezt az erdélyi románság, elsősorban a görög katolikus egyház klérusa, nagyszámú román értelmiségi és a szervezett szocialista munkásság támogatja. Ők nem szívesen csatlakoznának az elmaradott társadalmi-politikai színvonalon álló Romániához. A következő években egyre nagyobb teret nyert a gondolat, hogy Erdély Romániával való egyesülése után a fejlettebb régió felemeli az alacsonyabb szinten lévőt. Amikor az első világháború idején Románia – szövetségeseinek többszörös elárulásával – minden szomszéd országtól területet szerzett, az erdélyi románság betagolódott Nagy-Romániába.
A skizofrén félelem
1918 után a szélesebb látókörű erdélyi románok hamar megtapasztalják a balkáni demokrácia áldásait, az alacsonyabb életszínvonalat, a politikai kultúra elmaradottságát. Bár uralkodó nemzeti státussal és gazdasági előnyökkel kompenzálják őket, de elégedetlenségük leszerelésére fokozzák az imaginárius történelmi múlt mítoszát, kiemelt szerepet biztosítva a félelemkeltésnek, emlegetve az ezeréves magyar elnyomást. A skizofrén félelem, Erdély elvesztésének réme, az őshonosság, a dicső múlt emlegetése fontos maszlaggá vált. Megjelent a magyar kártya, a félelemkeltés propagandája, melyet ma is eredményesen alkalmaznak.
A nacionalista szemlélet sziklaszilárd alapja a történelem lesz. Ez olyan kábítószer, olyan bódító drog, amely alapján felejteni lehet a szegénységet, a korrupciót, a társadalom bajait. Ma is fontosabb a 700 ezres székelység felszámolása, mint arra törekedni, hogy megfelelő feltételek teremtésével megállítsák a fiatal román nemzedék kivándorlását. A lényeg: a nacionalizmusból sokan jól élnek. A tömegek kárpótlására kéznél a nemzeti büszkeség, a dicső múltban ábrándozás öröme.
Az imaginárius történelem eredménye
A román politikai elit jelentős része – propagandajellegű történelmi ismeretekkel felvértezve – jogosnak tartja a székelyek jövevényként való kezelését, fenyítését egy-egy magyar szóért, ősi szimbólumai használatáért. A székelység, bár szülőföldjén őshonos, de megtűrtként, másodrangú állampolgárként él, mert még a saját himnuszának éneklése is bűncselekmény! A székely nép azért célpontja a szélsőséges idegengyűlöletnek, mert nem akar beolvadni a románságba, nem akarja elhagyni szülőföldjét, küzd a megmaradását biztosító területi autonómiáért. Tiltakozik az olyan régiósítás ellen, amelynek célja kisebbségbe szorítása, a székely tömb etnikai fellazítása, a románosítás felgyorsítása. A fasiszta ideológia talaján álló szélsőséges nacionalista erők a székelyeket még másodrangú állampolgárként sem akarják megtűrni. Az Új Jobboldal (Noua Dreaptă) hívei a Tiszától a Dnyeszterig terjedő egységes, homogén nemzetállam, Nagy-Románia megteremtéséért küzdve úgy gondolják, hogy abban nincs helyük az idegeneknek, magyaroknak. A székelyföldi románok egy része hallgatólagosan szimpatizánsa, cinkosa a szélsőséges Új Jobboldalnak. Lélekben helyesli a magyarellenes tüntetéseket. A december elsején évi rendszerességgel masírozók azzal az átlátszó, álszent ürüggyel tüntetnek, hogy a székelyek megalázzák, elnyomják a románokat. A székely városokban felvonuló hősök fasiszta ideológiára utaló szlogeneket harsognak, mint például a Székelyföld nem létezik! Menjetek haza Ázsiába, Mongóliába stb.
Arra a kérdésre, hogy 2014-ben miért lehet magyarellenes tüntetéseken ilyen jelszavakat skandálni, a választ a történelemoktatásban találjuk. A történelmi tudat legmélyén ott lappang a történelmi sérelmek megtorlásának vágya. A kitalált történelem szerint a magyarok leigázták az őslakó románokat, elvették Erdélyt, majd – az 1918-as egyesülés után – az ősi román föld elrablásán mesterkednek. A román média gyakran csúsztat, félretájékoztat, erősíti e beteges félelmet. Megállapítható, hogy az említett szlogenek a gyűlöletkeltő történelmi ismeret tükrei. Bár az Új Jobboldal még nem tett szert tömegbázisra, de ez nem megnyugtató sem a magyarság, sem a polgári demokráciában gondolkodó románok számára, mert százezrek, talán milliók vannak, akik, bár nem tagjai a szélsőségesen intoleráns mozgalomnak, lelkük mélyén egyetértenek velük. Ne feledjük, az Új Jobboldal szellemi elődei az 1930-as években minisztereket, miniszterelnököket, tábornokokat, magas rangú politikusokat gyilkoltak, mert a hatalom az idegengyűlöletet saját érdekeiknek megfelelően próbálta felhasználni.
Új esztendő kezdetén nem kívánhatunk mást, mint az együttélés szellemének meghonosodását, amelynek alapja a kollektív jogok biztosítása, a történelem tudományként való értelmezése.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Berde Mózsa itthon
Az 1848–49-es háromszéki önvédelmi harc jeles alakjának emlékévébe léptünk. Laborfalva nagy szülöttjére, Berde Mózsára (1815–1893) emlékeztet lapunk ez évi falinaptára is. Berde Mózsát a székely katonaság választotta meg népképviseleti országgyűlési követének, részt vett a kolozsvári országgyűlés jobbágyfelszabadítási törvénytervezetének összeállításában, s küzdelme eredményeként a képviselőház kimondta a határőrrendszer megszüntetését. Kormánybiztosként résztvevője volt az Agyagfalvi Nemzeti Gyűlésnek, szervezője Háromszék önvédelmi harcának, jótevője egyházának.
Barangolás a bölcsőhelyen
Egymást követik a rohanó gépkocsik a Laborfalvát átszelő nemzetközi úton. Rohan a nagyvilág, pereg az egyre gyorsuló jelen, s mi ebben a zajban keressük Berde Mózsa emlékét. Segítségül hívtuk életrajzíróit, néhai Benczédi Gergely unitárius főgimnáziumi tanárt, Jakab Eleket, a maiak közül pedig Egyed Ákost.
A kicsi Mózsa szülei, Berde Mózes és Márkos Krisztina a laborfalvi szájhagyomány szerint az unitárius templom mögötti régi temetőrészen pihennek, sírhalmukat tumba, a régiek nevén haskő, fedi. Tavasz keltével védelemre szorul. Az apa idős fejjel állt be a szabadságharcba. A gyerek Mózsa hétévesen ment a falusi iskolába, húszéves korában küldik szülei a Székelykeresztúri Unitárius Gimnáziumba (az intézmény ma az ő nevét viseli). Gyermekként és serdülőként volt alkalma, hogy megismerje, lelkileg is kötődjön szülőfalujához. Nyáron hozzászokott a munkás vakációkhoz, szülei takarékosságra nevelték: tudnia kellett, hogy csak a munka hozhat eredményt, csak dolgozva lehet javakat teremteni. Kilenc évig szívta magába a tudományt, s lelkébe a neves gimnázium szellemét. Családja székely nemes volt, oklevelüket a nagy református fejedelem, Bethlen Gábor adta „harci szolgálataik elismeréseként.” Két évszázad távlatából nem könnyű feladat Berde emlékét keresni szülőfalujában. Egykori lakóháza helyére a Sükösd család emelt új házat, ennek a családnak kell megköszönni az egykori régi Berde-udvarházról készített fényképfelvételt is. Az új ház előtt néhány éve még állt a két régi eredeti kapuláb, mára már csak Berde Mózsa cserefája maradt.
„Koránál fogva még láthatta az alatta játszadozó kicsi Mózsát. Mi úgy tartjuk, hogy olyan háromszáz éves lehet ez a fa – tájékoztatott 2008-ban az ott lakó Sükösd Gábor. – Ez a hely a Labor völgyétől fel a Seethal-tagig és ki egészen a Magyarok útja kanyarulatáig – mind Berde-birtok volt. Ők adták el a Bedőknek, s tőlük mi vásároltuk meg. Amikor a régi házat bontottuk, megtaláltuk azt a rejtekhelyet, ahol Berde a kincseit tartotta. Itt, az udvaron található még egy kőből rakott kút. Egy háromszögű kőre, lenn a kőrakatban, az 1837-es esztendő van bevésve, és egy W betű, lehet, hogy a kőfaragó monogramja” – mesélte e sorok írójának az azóta elhunyt Sükösd Gábor falutudós. Tőle tudjuk az anekdotává szentesült Berde Mózsa-történetet, miszerint egy nyári napon lovasfogatával bekocsikázott dolgait intézni Brassóba. Mikor hazajött, összegyűjtette udvarnépét, akiknek azt mondta: No ezt tegyétek ti meg, két kiflivel mejártam Brassót! Berde Mózsa emlékét keresve az egykori funduson Sükösdné Szőcs Erzsébet fogadott, aki elmondta: az emlékfát menteni-gyógyítani, nyesni kellene, az említett eredeti kapuláb pedig a vízvezeték lefektetésének lett az áldozata.
Berde Lenke és első unokatestvére, Kóródi Sándor (229. szám) segítségével összeállítottuk a jelenlegi szentivánlaborfalvi Berdék névsorát, akik közül néhány család Uzonban és Sepsiszentgyörgyön él. Családtörténeti adatok szerint a ma élő laborfalvi Berdék Berde Mózsa első unokatestvérének, a főiskolai tanár Berde Áronnak (1819–1891) lehetnek a leszármazottai. Hihető, mert ezen a falurészen, Laborfalva északi felében állt Berde Mózsa udvarháza, körülötte mind Berde nevű családok laktak s laknak ma is. Itt, a Kicsivíz utca 329. szám alatt állt a tudós-tanár Berde Áron kúriája. Innen egy dobásnyira nyílik a Berde utca, ahol ma is Berdék élnek. Élő tehát ma is, de számában apadó a laborfalvi Berdék nemzetsége.
A forradalom forgatagában
Berdét képességei, nem utolsósorban egyfajta aszketizmussal társuló szigora és mértéktartása miatt választotta fia, Daniel Gábor tanítójául báró Daniel Elek unitárius főgondnok. Egyházához és a valláshoz való ragaszkodását édesanyja famíliájának is köszönhette, amelyből az egyház egykori jeles püspöke, Szentiványi Márkos Dániel is származott.
Berde kolozsvári ügyvédként, jogászként mint katonacsalád sarja került a forradalom forgatagába. Agyagfalva után Háromszéken egyike az önvédelem megszervezőinek. A Sepsiszentgyörgyön székelő Kormányzó Hivatal, az ún. Berde–Horváth-féle Bizottmány vezetője, s kormánybiztosi minőségében is példátlan bizonyítékát adta a hazafiúi szolgálatnak.
„Az önvédelmi harc társadalmi-politikai hátterének kialakítója volt. Az egységfront érdekében küzdő Berde Mózsa révén Háromszéken csak azután válhatott teljessé a haladó erők szövetsége, összefogása a külső ellenség ellen, miután a szabadelvű nemesség csatlakozott e szövetséghez. Ez pedig Berde Mózes politikájának gyümölcse volt” – írja Egyed Ákos. 1848 tavaszán a katonarend követévé választották Háromszéken, mint katonaivadék, élvezte a katonarend bizalmát, szerették benne a nemes embert, a katonafiút. Ő élesztette újra az akkori nép- és falugyűléseket. Egyed Ákos szerint „a nemesség Háromszéken csak egy személyre volt hajlandó hallgatni: ez a személy Berde Mózsa volt!” Politikai bölcsessége abban állt, hogy látta: a sikerhez nem elég a lelkesültség, harci felszerelés is kell, ebben segítette a háromszékieket. Törekvéseit, eredményeit Orbán Balázs is méltatta. Berde Mózsa már Agyagfalván találkozott Gábor Áronnal, s itthon közösen tárgyaltak a lőszer- és ágyúgyártásról, megbízta Szacsvait, hogy szervezze meg a puskaporgyártást, s ekképpen szökkent szárba a székely hadiipar. Forradalmi tevékenysége eléggé ismert, most inkább „bűnhődéséről” szólunk, ugyanis a Habsburg-hatalom halálbüntetést rótt ki rá, melyet később várfogságra változtattak. A négyesztendei súlyos várfogság a josefstadti börtönben megviselte, s az isteni gondviselésnek tudható be, hogy megmenekült a haláltól. A Kincses városban és a laborfalvi birtokon pihente ki börtönéveit. Csak a kiegyezés után volt alkalma folytatni jogászi tevékenységét. 1872 után Sepsi- és Miklósvár-szék országgyűlési képviselőjének választották Sepsiszentgyörgyön. Ekkor huzamos ideig újra szeretett Háromszékjének volt a lakója. Ebből az időből Kádár Lajos korabeli laborfalvi tanító és rokona, Berde Ferenc adatai alapján Kiss Sándor akkori laborfalvi unitárius lelkész közölt adatokat.
A Berde-cipó
Illő, hogy röviden szóljunk „a legnagyobb jótevő” egyházi tevékenységéről. 1845-ben beválasztották az unitárius egyházi főtanácsba, a forradalom előestéjén az egyház jogtanácsosa volt. Fukar természetéről szóló szájhagyományok ellenére nemcsak egyházának volt jótevője, hanem egy sor korabeli közületnek, intézménynek, köztük az Erdélyi Múzeum, EKE, EGE, Székely Nemzeti Múzeum, Kézdivásárhelyi Erzsébet Leányárvaház és Szentkereszti Stefánia Menház, amelyeket pénzadományokkal segített. Végrendeletében jelentős vagyonát az unitárius egyházra hagyományozta. Hagyatékának felhasználásával épült fel a háromszéki származású neves műépítész, Pákéi Pakey Lajos tervei alapján a kolozsvári Unitárius Gimnázium, majd 1914-ben a székelykeresztúri Unitárius Gimnázium új épülete. Birtokainak jövedelméből a kolozsvári, tordai és székelykeresztúri iskolák diákjainak naponta egy-egy ingyencipót juttattak. Ez volt az a bizonyos híres Berde-cipó, melyet diákok nemzedékei, szegény sorsú és arra érdemes tanulók vehettek igénybe. Berde előrehaladott kora okozta, hogy elborult elmével hunyt el életének 78. évében 1893. szeptember 22-én egy budapesti magánklinikán. Kívánsága szerint a Házsongárdi temetőben, földije, az unitárius Bölöni Farkas Sándor sírja mellé helyezték örök nyugalomra. Temetésén a háromszéki származású unitárius püspök, a kilyéni Ferencz József mondott gyászbeszédet. Az unitárius egyház 1901-ben mellszobrot állított Berde Mózsának a Kolozsvári Unitárius Kollégium épületében. Margó Ede (1872–1946) budapesti szobrász alkotása. Háromszéken nincs emlékszobra.
Emlékezete Berde nem feledkezett meg szülőfaluja iskolájáról sem, amely a rendszerváltás utáni időktől az ő nevét viseli. Támogatta a laborfalvi unitárius eklézsiát, amiért az utókor, de a jelenkor is hálás. A laborfalvi unitárius templomban és az iskola falán emléktábla őrzi emlékét. A bécsi döntés előestéjén Szentiványi Gábor (1888–1950) jogász, közgazdász, Háromszék vármegye főispánja, állíttatott emléktáblát a laborfalvi unitárius templomban ezzel a felirattal:
E község hallhatatlan szülöttje
a legnagyobb unitárius jótevő
laborfalvi Berde Mózsa
emlékére Dr. Szentiványi Gábor 1939
1993. október 30-án, néhai Szalad Sándor iskolaigazgató idején, a szentivánlaborfalvi iskola felvette a Berde Mózsa nevét, s az egykori unitárius felekezeti iskola épületének falára elhelyezték Petrovits István sepsiszentgyörgyi szobrászművész Berdét ábrázoló bronz domborművét. Jeles szülöttjére halálának 120. évfordulója alkalmával is emlékezett a szülőfalu, a helybeli unitárius egyházközség 2013 novemberében. Ekkor állítottak Berde-emlékkopját a laborfalvi unitárius templom előterébe (Bálint Zoltán alkotása).
– Születésnapjához közeledve mi is ünnepi istentiszteleten emlékezünk Berde Mózsára – tájékoztatott Buzogány-Csoma István szentivánlaborfalvi unitárius lelkész –, s ez alkalommal szeretnénk átadni a szentivánlaborfalvi iskolában berendezett Berde-emlékszoba szomszédságába tervezett állandó jellegű falutörténeti kiállítást. Berde, mint a forradalmi események szervezője és aktív résztvevője megszámlálhatatlan alkalommal fordult meg Sepsiszentgyörgyön, örömmel-reménységgel fogadott személyisége volt a városnak. Éppen ezért lapunk úgy gondolja, hogy az egykori szabadságharcosok utódai, akik ma Háromszék székely-magyar közösségét alkotják, megye- és városvezetésünk, az unitárius egyház és helybeli egyházközség egy Berde-mellszoborral tudna méltó módon tisztelegni az önvédelmi harc jeles személyisége előtt születésének 200. évfordulója alkalmával.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Dr. KOVÁCS ENDRE
(1918. szeptember 18 – 2015. február 21)
Súlyos veszteség érte a marosvásárhelyi magyar egyetemi képzés legendáriumát, 96 éves korában elhunyt dr. Kovács Endre professzor.
A Szilágy megyéből indult Kovács Endre középiskolai és egyetemi tanulmányait Kolozsváron végezte. 1942-ben a Kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen a kémiai tudományok doktora lett. Itt kezdődött oktatói pályafutása, amelyet a hadba vonulás, majd a fogság évei szakítottak meg.
Ezt követően a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet Orvosi Biokémiai Tanszékére került, annak vezetője volt 35 éven át, 1983-as nyugdíjba vonulásáig.
Marosvásárhelyi pályafutása kezdetén rövid ideig a gyógyszerészeti kémia oktatását is ellátta. Nehéz történelmi időszakban, 1953–56 között a Gyógyszerészeti Kar dékáni tisztségét töltötte be.
Köztiszteletnek örvendett, magas szakmai igényesség jellemezte munkáját és elvárásait egyaránt. Számos egyetemi jegyzet, tankönyv, tudományos közlemény szerzője. A modern tudományos eredmények követője volt, aki kiváló technikai és elektronikai érzékkel rendelkezett, és ennek az Egyetem is hasznát látta.
Korrektsége, embersége valamennyi nemzedék számára példamutató volt.
Kovács Endre professzor személyében a marosvásárhelyi magyar orvos- és gyógyszerészképzés egyik nagy tanáregyéniségét veszítette el.
Emlékét kegyelettel megőrizzük!
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar aktív és nyugalmazott tanárai
Népújság (Marosvásárhely)

Podhradszky László emlékére
Idén márciusban lenne 95 esztendős az erdélyi magyarság egyik ismert személyisége, dr. Podhradszky László. Születésének évfordulója jó alkalom arra, hogy röviden felidézzük életútját.
Podhradszky László 1920. március 2-án látta meg a napvilágot a Vas vármegyei Kőszegen. Édesapja, nemespodhragyi Podhradszky Dezső főhadnagy akkoriban a kőszegi katonai alreáliskola tanára, édesanyja pedig Turi Jolán volt. A család fiuk születése után két évvel, 1922-ben áttelepült a románok által megszállt Erdélybe – a családfő szászsebesi, felesége pedig kolozsvári születésű volt. Elemi iskolai oktatásban tehát már a kolozsvári német anyanyelvű evangélikus iskolában részesült. Ez után következett a kolozsvári református kollégium. A sikeres érettségi után, 1938-ban a kolozsvári I. Ferdinand Király Tudományegyetem (korábban, illetve 1940 és 1945 között Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem) jogi karára iratkozott be, ahol 1943-ban állam- és jogtudományi doktorátust szerzett.
Merényi-Metzger Gábor
/Interneten a cikkeknek csak egy része olvasható./
Dr. Podhradszky László /Kőszeg, 1920. márc. 2. - Kolozsvár, 1998. szept. 18./ 1990-1993 között parlamenti képviselő volt.
Szabadság (Kolozsvár)